Egy sikeres erdélyi bemutató körút számos helyszíne után Maksay Ágnes rendező-forgatókönyvíró és László Loránd operatőr Jókai Erdélyben című 2025-ös dokumentumfilmjét március 5-én Nagyváradon is levetítették a Mathias Corvinus Collegium szervezésében, a Partiumi Keresztény Egyetem amfiteátrumában. A vetítés után Maksay Ágnessel és T. Szabó Levente irodalomtörténésszel, a film társ-forgatókönyvírójával és szakértőjével Szűcs László beszélgetett. Az alábbiakban a beszélgetés szerkesztett szövegét olvashatják.
Szűcs László: Kezdjük a film készítésének a történetével! Időzítése nyilván kapcsolódott a Jókai emlékévhez is. Nem tudom, werkfilm készült-e ebben az esetben, de ha nem, akkor most egy ilyen werk-meséléssel a helyszínekről is legyen szó!
Maksay Ágnes: Mindenekelőtt felhívnám a figyelmet arra, hogy ez egy nagyon transzilván jellegű film, nemcsak azért, mert húsz erdélyi helyszínt mutatunk be, hanem azért is, mert a teljes stáb erdélyi, kolozsvári. Három operatőrrel dolgoztunk: vezető operatőr (László Loránd), drónoperatőr (Kőmíves István), meg egy ,,B” kamera (Laczkó Tibor), illetve az animációt is egy kolozsvári kollégám (Varró-Bodoczi Zoltán) készítette, sőt a zeneszerző: Selmeczi György is kolozsvári születésű. Ami legalább ilyen fontos, hogy erdélyi szemszögből és Erdély felől próbáljuk bemutatni Jókait. Végül is azt hiszem, hogy sikerül, annak ellenére, hogy legalább annyi helyszínre nem jutottunk el, mint ahányra igen. Teljes rálátást próbálunk nyújtani a Jókai-életműre.
Ami a film kezdetét illeti – ezt már sokszor elmondtam, mert hál’Istennek ez már a sokadik teltházas bemutatónk –: amikor a Petőfi-filmünket mutattuk be, akkor merült föl a közönség soraiból a kérdés, hogy nem forgatjuk-e le a Jókait is. Te voltál az egyik, aki föltetted ezt a kérdést, az biztos. A harmadik alkalom, amikor komolyan megfogalmazódott, Szatmáron volt. Úgy emlékszem, itt még hebegtünk-habogtunk, de amikor Szatmáron a filmbemutatón ugyanezt megkérdezték, összenéztünk, és azt mondtuk, ám legyen. Még nem tudtuk, hogy a pénz, paripa, fegyver honnan kerül elő, a film is végül az MTVA megrendelésére készült, de több támogatónk is van, mert nagyon költséges volt a sok helyszínt bebarangolni, bemutatni, majd a több mint 200 óra nyersanyagot feldolgozni. A mostani alkotás a Petőfi-filmünknek nem a folytatása, hanem a testvére, mert ugye más – Jókai – van a főszerepben. Valójában amikor a film főszereplőjéről beszélünk, az irodalomtörténész a főszereplő, aki olyan szuggesztíven és lendülettel visz végig minket ezeken a helyszíneken, hogy azt érezzük, valahol ott van velünk Jókai is – akiről szól a film, de nézzük meg, hogy látja mindezt az irodalomtörténész, akit erőteljesen kibillentettünk a saját komfortzónájából, amikor el kellett vállalja, hogy végül is főszereplő legyen, együtt dolgozzon folyamatosan három kamerával és…
T. Szabó Levente: …egy drónnal a fejem fölött. Onnan kezdeném, hogy felerősíteném azt, amit Ágnes mondott, hogy ez egy tudatosan vagy vállaltan transzilvanista perspektívájú film. Így tudom elképzelni egyébként a transzilvanizmust, modern regionális szemléletként. Megszoktuk az utóbbi kétszáz évben, hogy az irodalomtörténetünket Budapest felől mondjuk el. Ez önmagában nem baj, csak elfelejtjük, hogy el lehet másképp is mondani, s ez a másképp világképi többletet, szemléleti alternatívát is jelenthet. A Jókai-történetet el lehetne mondani Komárom felől nézve is. És lehet így részben más lenne, érzékeltetné azt, amit a német, svájci típusú irodalomtörténet-írásban úgy neveznek, hogy regionális szemlélet s ezek a különféle szemléletű logikák, különböző nézőpontú irodalomtörténet-írások párbeszédet folytathatnak. Nos, mi tudatosan valami ilyesmire törekedtünk már azzal is, ahogyan szereplőket választottunk. Ott van benne a Petőfi Irodalmi Múzeum nagyszerű muzeológusa, művészettörténésze, igazgatónője, Kalla Zsuzsa, szerintem ő ma az egyik legjobb szakértője Jókai képzőművészeti hagyatékának. A többi szereplőn keresztül viszont szerettünk volna egy szerethető, izgalmas Erdélyt, Partiumot és Bánságot megmutatni olyan helyi szakértőkön keresztül, akik egyébként nem mind értelmiségiek. Például fontos volt számunkra, hogy a hátszegi kripta történetét nem a helyi pap vagy valamelyik értelmiségi, hanem az a sekrestyés mesélje el, aki évtizedek óta gondozza szorgalommal, önfeláldozással és odaadással ezt a helyszínt. Közben tudatosan hagytuk, hogy ezen szereplők mindenike adott kereteken belül valamit hozzá tudjon tenni a történethez.
A helyszíneket illetően egyértelmű volt, hogy az összes olyan helyszín, ahol Jókai járt vagy amelyet ábrázolt, nem kerülhet bele a filmbe. Itt, Nagyváradon, épp jól érezzük magunkat, mert Várad bekerült a filmbe, de Marosvásárhelyen kissé szorongva vetítettünk a Teleki Tékában, hiszen csak egy fél mondat erejéig fért bele a város; Nagybányára is félve fogunk elmenni, mert már megkérdezték, hogy ők miért maradtak ki, miközben már a Petőfi-dokumentumfilmből is kihagytuk őket helyszínként. Az ilyen döntéseknek részben terjedelmi okai voltak, részben anyagiak is, mindenekelőtt az, hogy nem szerettünk volna lexikont csinálni. Az volt a célunk, hogy erős, markáns szakmai történetet építsünk, ahol az egyes helyszínekhez korszerű, izgalmas részproblémák kapcsolódnak, jól érvényesülő, érthető történeteket tudjunk megmutatni. Nem az volt a cél, hogy „minden” benne legyen, hanem ami benne van, az legyen szakmailag, történetként és képileg meggyőző.
Bizonyára érzékelték, hogy a film kerete, a szakmai alapsztorija az, hogy van egy olyan szerzőnk, akit megszoktunk klasszikusnak mondani, és vele együtt a 19. századot a klasszikus magyar irodalom korszakának mondani, közben kizárólag a 20. századhoz kötni a modern magyar irodalom kezdetét. Ebben a filmben azt állítjuk – egyébként jó néhány más friss szakmabeli kutatással együtt, – hogy a modern magyar irodalom valahol a késő reformkorban kezdődik, együtt a társadalmi modernizációval, a hivatásalapú, a tudásra, a tanulásra, a tehetségre alapozó új társadalmi vízióval, ezzel együtt a modern értelmiség megjelenésével és kultuszával. Ennek a fordulatnak az egyik első nagy hőse, nyertese Jókai. A cél az volt, hogy rajta, az ő élettörténetén meg az életművén keresztül hogyan lehetne megérteni az irodalom, a színház, az irodalmi és a társadalmi modernizáció fordulatát. Például a modern nemzetépítés kérdését, ezen belül a feszültséget a nemzetiségek között, a modern antiszemitizmus kérdését, az irodalmi megélhetés kérdését, a modern kapitalizmus problémáját, vagy a modern romantikus ökológiát és annak a kérdését, hogy az ipari forradalom nyomán hogyan fedezik fel ezek az írók az angol tavi költőktől elkezdve Jókai Mórig azt, hogy a természet elképesztő módon erodálódik. S bizony a sors furcsa, tragikus fintora az, ahogyan a dokumentumfilm sorsán követhető a modern ökológiai pánik kortársiassága, az, hogy ez az utóbbi kétszáz év nagy története. Hiszen szó szerint egy nappal azután zárták be végleg a parajdi sóbányát, miután ott filmeztünk – ráadásul a sóbányában filmezett epizód bizony épp arról szól, hogy Jókai miként ismerte fel a természet törékenységét.
SzL: Erre később akartam rákérdezni, valóban döbbenetes, hogy utolsóként rögzítettetek egy olyan állapotot, amit soha többé nem lehet visszaállítani. Nyilván ez nem volt célja a filmnek, de ez is lett egyfajta eredménye.
MÁ: Mi egy vasárnapi nap (2025. május 4-én) voltunk bent, és hétfőn már nem engedtek le senkit. Kedden került ki a sajtóhír, hogy nagy problémák vannak, lezárták a parajdi sóbányát. Végül is szerencse, hogy úgy döntöttünk – itt van egy kis csalás a filmben: ez a bányarész, amibe bejutottunk, Jókai idejében még nem volt, akkor picit odébb voltak a tárnák. Azokat is megnéztük, a maradványokat lefilmeztük, de abban a mai néző számára nem volt látvány. S akkor, hogy legyen egy kis bányahangulat, lementünk a turisták által látogatható nagy tárnákba. Furcsa volt, hogy három órakor mentünk le, ötkor kellett volna bezárjanak, de már folyamatosan küldték ki az embereket a bányából. Én nem is arra koncentráltam, hogy hol forgatunk, s mit mond T. Szabó Levente, hanem folyamatosan hívtam a bányaigazgatóságot, jelezve, hogy nekünk öt óráig van érvényes forgatási engedélyünk, ne oltsák le a villanyokat. Nagy nehezen kihúztuk fél ötig, de aztán csak kiterelgettek minket. Tényleg szó szerint utolsó civilekként jártunk a parajdi sóbányában. Már az utómunkálatoknál fölmerült, hogy ezt jelezni kéne a filmben is. Az igazság az, hogy amikor vágtuk a filmet, én még nem tudtam elhinni, hogy ez visszafordíthatatlan katasztrófa, egy végső állapot. Úgyhogy nem mertük se belerejteni narrációval, se a film végére kiírni, mert nem hittem. Ma már úgy látom, lehet, érdemes lenne bár a végére, a stáblista elé kiírni, mert tizenöt-húsz év múlva is ott lesz kordokumentumként, hogy ezek az utolsó felvételek.
SzL: Visszatérnék Petőfihez. Kányádi Sándor mondta róla az ő sajátos humorával, akkora költő volt Petőfi, hogy minden magyar faluban lehetne egy sírja. Jókai esetében pedig szinte minden meglátogatott helyszínhez kötődik vagy egy érdekes figura, vagy egy érdekes történet. Petőfinél a saját élete válik mítosszá, Jókainak a hősei. Mennyire nehéz az irodalomtörténész számára ezt szétszálazni? Egyáltalán fontos, hol ér véget a valóság, és hol kezdődik az irodalom, a mítoszteremtés?
TSzL: Számomra az volt a feladat, hogy az elődeinkhez, például Vita Zsigmond nagyszerű Jókai-könyvéhez képest (a Jókai Erdélyben tavaly lett fél évszázados!) másként vessem fel és gondoljam végig a Jókai-jelenséget. Engem, minket nem csak az a Jókai érdekelt, aki végigjárja tucat alkalommal Erdélyt, Partiumot és Bánságot. (Egyébként igazából ez – a Jókai Erdélyben, Partiumban és Bánságban kellett volna legyen a film címe, csak ilyen hosszú címet nem fogadnak el a televíziók.) Számunkra az a Jókai is ugyanilyen fontos volt, aki a szövegei révén megjelenít soha meg nem látogatott itteni helyszíneket is. Sőt, még ezenfelül is érdekelt minket egy harmadik dolog: a szövegeiben megjelenített tájak miként hatnak vissza arra, ahogyan megélik az ott lakók ezeket a helyszíneket, és hogyan szembesülnek az ott lakók azzal, hogy őket ezeknek a szövegeknek a nyomán mások hogyan látják. Ez a sajátos hármas logika volt a film második szakmai kerete (a modernizációs alaptörténet mellett), ez volt a tétje a csernátoni epizódnak, meg a nagy keretepizódnak is, a Senki szigete epizódjának. Itt az érdekelt minket, hogy vannak olyan helyszínek, ahol nem járt Jókai, de beszél róla, vagy megjeleníti a szövegeiben, s ezek az ábrázolások önálló társadalmi életre kelnek. Például amikor folyton magyarázkodik a versengő aldunai szigetek lakóinak, hogy melyik az igazi Senki szigete, és hogy majd meg fogja mutatni – a végén persze a Magyar Államvasutak radikálisan megoldja ezt a dolgot a századforduló körül, amikor e szigetek közül Ada Kalehet kapcsolja bele egy nagy országos turisztikai útvonalba, mint a Senki szigetét – és Az arany emberben szereplő osztrov(a)iak kimaradnak. De annyira, hogy már el is felejtjük, hogy a regény szó szerint beszél róluk. Egy idő után már nem a regénynek hiszünk, hanem annak a társadalmi képzeletnek, ami rátelepedett. Néhány ilyen izgalmas helyzettel próbáltunk játszani, hogy érzékeltessük az élet és fikció viszonyának bonyolultságát.
De ha már a szövegek újrafelfedezéséről és figyelmes, elidőző újraolvasásáról is beszélünk, hadd mondjak néhány szót arról is, miként használtuk és válogattuk ezeket a szövegeket, miért kerülnek látványosan elő a dokumentumfilmben. Nézd, ezzel a filmmel az az egyik nem titkolt célunk, hogy kezükbe vegyék minél többen újra Jókait. Tudatosan válogattam olyan Jókai-szövegeket, amelyek ismertek, de próbáltam új szempontokat adni hozzájuk, illetve olyan szövegeket, amelyek eleve kevéssé ismertek – például az útirajzok. Nagyszerű útirajzai vannak nemcsak Erdély, Bánság, Partium vidékeiről, hanem a római utazásáról, a balatoni útjairól. Az utóbbiakat ráadásul szelektíven is idézzük: azt gyakran kiszemezgetik, hogy milyen gyönyörű táj, meg hogy hullámzik a Balaton. De ritkán idézzük fel, hogy ugyanezek úgy indulnak, hogy atyaég, az ember a legrettenetesebb élőlény ezen a Földön, kivágta a Balaton körüli erdőket. Én is nyilván azért veszem észre ezekben a leírásokban az ilyen mondatokat, mivel körülöttünk is ez történik, rájövünk, hogy bizonyos tekintetben ugyanabban a korszakban élünk, ugyanannak a tág értelemben vett modernségnek a részei vagyunk ugyanazokkal a dilemmákkal.
SzL: Ahogy említettétek már, sok érdekes ember megszólal a filmben, akikkel Levente beszélget. Nyilvánvaló, hogy bővebb beszélgetésekből lett a végső változat, van, ahol csak néhány mondat került be. Mennyire nehéz vagy fájdalmas munka a rendezőnek eldönteni, kiből mennyi maradhat? Ugye, nem lehet a film sokkal hosszabb annál, amennyi végül lett.
MÁ: Ez a nyolcvan perc, a filmünk hossza olyan időhatár, ami még éppen elviselhető. Több mint kétszáz óra forgatott nyersanyagunk van. Ahhoz, hogy ezek az emberek megszólaljanak, alapos előkészítő munka van a háttérben. A tanár úrnak szoktam mondani, hogy könnyű neki, mert huszonöt éve ezt tanítja, ezt kutatja. Számára az volt a nehézség, hogy huszonöt év tudását hogyan tudja besűríteni velünk ebbe a nyolcvan percbe. Nekem viszont olvasnom kellett, és felkészülni, hogy lépést tudjak vele tartani. Ugyanez vonatkozott az operatőr kollégákra is. Ki kellett találni azt, hogy ehhez a fantasztikus mennyiségű tartalomhoz hogyan tudunk olyan képi világot rendelni, hogy ez filmmé váljon. Abban a korban mozgókép még nem volt, archív anyagot nem tudtunk használni. Ami a filmben fekete-fehér és mozog, az mind „csalás”. Voltak már olyan visszajelzések, a fiatal generáció egyes tagjai azt mondták, lám, milyen jó televíziós felvétel vagy mozgókép van Adyról, aztán magyarázkodni kellett, hogy szó se róla. De olyan is volt, aki azt hitte, azt is az AI-nak köszönhetjük, amit az operatőreink filmeztek, például a Detonáták a zöld, bársonyos kövei…
Ennek az előkészületi munkának a része volt az is, hogy megtaláljuk azokat az embereket, akiket meg lehet szólítani. Sokat olvastam Jókai Úti leveleit, a Mócvidékkel kapcsolatos leírásait, és akkor olyan személyeket kerestem, akikről gondoltam, hogy nagyszülők, dédszülők révén kontaktusba kerülhettek Jókaihoz fűződő személyes történetekhez. Szép és sikeres példa a csernátoni mítoszrombolásunk. Egyébként nekem is sok újjal kellett szembesülnöm. Úgy ötévente megfordulok a csernátoni múzeumban, elvittem a gyerekeimet, mindig mindenkinek megmutattam, s elmeséltem, hogy ott a tábla, azt a fát még Jókai ültette a saját kezével. Ehhez képest kiderült, Jókai nem is járt Csernátonban. Ugyancsak az előkészületi munkának az eredménye a Kazán-szorosban felfedezett interjúalanyunk, Barátky Félix, aki az ottani természetvédelmi övezet (Vaskapu Nemzeti Park) egyik lelkes munkatársa. Ő azt mondja, Orsován két kezén meg tudja számolni, hány magyar van, abból ő az egyik. Nyilván ott, ha magyarként élsz, legalább hallottál Az arany emberről. Ő picit a nyelvvesztés határán van, románul olvasta Az arany embert, de nagy örömmel segített nekünk. Megható látni, ott tíz ember szájhagyományának részét képezi, hogy „itt van eltemetve Attila”. Persze, ez nem igaz, de nekik erőt ad, egy helyi mitológia része. Úgyhogy a filmben néhány mítoszt leromboltunk, de egy-egy mítoszt meghagytunk vagy csak idézőjelbe tettünk, mert a helyi közösségek hiedelmeit vagy Jókai-képét érzékeltetik.
Egy film esetében, amikor anyagilag jól van eleresztve a stáb, minden helyszínt leterepszemléznek. Nekünk erre nem volt lehetőségünk, de Mócvidékre muszáj volt elmenni. Hosszasan elidőztünk, felmértük a terepet, ismerkedtünk az ottani magyar emberekkel. Így találtuk meg ezt a zseniális karakterű református lelkészt, aki egyébként lefordította román nyelvre Jókainak az Úti leveleit, és így találtuk meg ezt a nagyszerű gyógyszerészt, akinek a családja generációk óta Abrudbányán él, és helytörténészként vállalta a közreműködést.
SzL: Ő Kopenetz Loránd, akit örömmel fedeztem fel. Tízegynéhány éve Szilágyi Aladárral jártunk Abrudbányán riportúton, nem volt semmilyen kontaktunk. Bementünk egy kávézóba, és éppen Kopenetz Loránd beszélt magyarul egy asztaltársaság tagjaival. Kiderült, az abrudbányai magyarok jónéhány százaléka ott ül az asztalnál, innen már könnyű volt tovább.
TSzL: A megszólalók egy részét tudatosan választottuk ki előzetesen, mert szakmailag rátermettek, bizonyos kérdésekkel foglalkoznak, eleve beleláttuk a szerepüket a filmbe. Amikor írtam a sepsiszentgyörgyi epizódot, tiszta volt számomra, hogy a Gyárfás-történeten keresztül szeretném, ha megmutatnánk Jókai képzőművészeti érdeklődését és munkásságát. Tudtam, hogy oda Vargha Mihály (vagy Jánó Mihály) lesz a legmegfelelőbb ember, és meg kell győzni valamelyiküket. Olyanok is voltak, akik nem akartak kamera elé állni. Kicsit úgy volt, mint én a Petőfi-filmben, el szerettem volna tűnni mögötte, és csak szakértőként jelen lenni. Aztán voltak, akikkel munka közben ismerkedtünk meg. És voltak olyan helyzetek is, igaz, ritkán, amikor nem értettünk egyet a szakértővel vagy egyértelműen tévedett, s intenzíven gondolkodtunk és dolgoztunk azon, hogy ne kerüljön kellemetlen helyzetben a felvételek során.
Ennek a sokféle helyzetnek az egyik szép példája Csernáton. A csernátoni eset arról szólt, hogyan tudnánk tapintatosan elmondani, amit évtizedek óta tudok: hogy Jókai nem járt ott, egyszerűen nincs rá forrás. Ez sok tekintetben kellemetlen helyzet. Az egyik szomszédos faluból származom, ismertem azt az alsócsernátoni születésű Sylvester Lajost, a Háromszék főmunkatársát, ismert írót, aki rendszeresen a lelke volt az ottani emlékünnepségnek, ahol Jókai vélelmezett csernátoni látogatását ünnepelték. Gondoltam, mi értelme lerombolni ezt a helyi mítoszt, van termékenyebb dolgom is irodalomtörténészként. De a dokumentumfilmben már más volt a helyzet, úgy gondoltuk, hogy tapintatosan visszabontjuk ezt a mítoszt. Kédés volt számomra is, hogy ezt miként mondjuk el. Első illyealvi képviselősége időszakában Jókainak van egy érdekes konfliktusa a helyiekkel: az illyefalviakat képviseli, de a sepsiszentgyörgyi, kézdivásárhelyi választókerületből is hozzá fordulnak, ő az egyik „kijáró emberük” Pesten. Az egyik bírósági székhelyet szeretnék maguknak, ő pedig egy huszárvágással Brassót javasolja, emiatt haragra gyúlnak ellene a háromszéki kerületekben. S ekkortájt hirtelen elkezd székely tematikájú, Háromszékhez kötődő regényeket írni, olyanokat, amikre az ötvenes években már részben összegyűjtötte az anyagot. Ezek bizonyos értelemben egy politikai helyzet lereagálásai, „politikai fizetőeszközök”, de közben nagyszerű regények: a Bálványosvár is, meg A Damokosok is. Utóbb ezekből volt szokás levezetni a vélelmezett csernátoni látogatását is, noha egyértelmű, hogy nem jut el oda, nem jut el Kézdivásárhelyre, Nyújtódra, az Ojtoz-szorosba, tehát a Damokosok helyszíneire, s a Bálványosvár helyszíneinek egy részét sem friss emlékekből idézi fel, hanem az 1853-as látogatása nyomán. Amikor az egyik nagyszerű és kedves Damokos-leszármazottal elkezdtünk beszélgetni tapintatosan erről, kiderült, hogy teljesen egyetértünk: ő és a családja is úgy gondolja, tényleg mítosz Jókai csernátoni látogatása, meg az ennek emlékére ültetett híres hársfa. Ez pedig egy barátságos helyzet volt, hogy a családot képviselő Damokos Csabával való párbeszédben el lehetett mondani mindezt anélkül, hogy bántó lenne a helyi közösségre nézvést.
SzL: A valóság és a fikció kapcsán jutott eszembe a Nopcsa család története, ennek van egy olyan közvetett váradi szála, hogy néhány éve a nagyváradi Szigligeti Színház játszotta a Magyarosaurus dacus című darabot, ami hozzájuk kapcsolódik. Ez a dinoszaurusz lelet-szál bármilyen formában Jókaival kapcsolatba hozható-e?
TSzL: Nem, de ettől a Jókai körüli alaphelyzet még ugyanolyan izgalmas, mint a darabban. A regény megjelenése után ugyanis Jókait utoléri a sztori társadalmi hatása és érzékelése. Van egy olyan anekdota is, amit semmilyen szavahihető forrás nem igazol, hogy a legidősebb Nopcsa fegyverrel fenyegette volna meg az írót. De arra sok forrás utal, Jókait nyomasztja, hogy a suttogó nyilvánosságban a regényét Nopcsa Lászlóhoz kötik, közzétesz a sajtóban egy cáfolatot, hogy ebben a regényben nem szerepel Nopcsa, nem róla mintázta – amitől persze azok is elkezdik összekötni a regényt a Nopcsa családdal, akik eddig nem is gondoltak erre az értelmezési lehetőségre. Eltelik néhány év, közben a leszármazottak – főként a paleontológus Nopcsa Ferenc – látványosan visszaépíti a mítoszt, mindenféle utalást tesz arra, hogy igenis a családjáról szólt a regény, elkezdi a Szegény gazdagokat beépíteni a családi örökségbe saját márkaként.
SzL: Érdekes az a kettősség, ami az aradi filmrészletben fogalmazódott meg, hogy Jókai egyfelől a kiegyezés korának államilag is ünnepelt, elismert szereplője, ugyanakkor tény az ő ’48-49-es szerepe, s mindennek a műveiben való megjelenése is… Ezt a rendezőtől is kérdezem: miközben a Petőfi-filmben Petőfi egyértelműen a pozitív hős, akivel szemben erős érzelmi viszonyulása lehet a nézőnek, itt mintha az objektivitás felé menne el a dolog, megmutatni Jókai mindenféle arcát, életének és művének minden aspektusát. Ebben volt részetekről tudatosság, vagy ilyen ez a történet?
MÁ: Van benne tudatosság, mert ezzel tudtunk újat mondani. A filmben az Osztrák-Magyar Monarchia hangulatában sétálunk, miközben T. Szabó Levente több alkalommal is elmondja, milyen kettősséget jelent a Monarchia kiszolgálása Jókai életében, és a ’48-as forradalomhoz való hűsége. Jókait mint embert láttatjuk, ugyanolyan ember, mint mi, aki nemcsak hogy halandó, vannak hibái, belső, ugyanakkor, komoly családi konfliktusai, szövevényes, problematikus családi döntései, amire csak utalunk, de bemutatjuk Jókait, a politikust, hogy ő hogy viszonyul a politikához íróként is, emberként is. Amikor kirándulgatunk Jókaival, akkor nézzük azt, ő hogyan utazott, hogyan látta a természetet, hogyan féltette a természetet, mondhatjuk, 19. századi zöld aktivistaként. Bemutatjuk Jókainak a színházhoz való viszonyát, ezzel párhuzamosan az írásait is. Úgy gondolom, ha ismerjük az embert, akkor érdekes újraolvasni ezeket a regényeket és megtalálni önmagunkat benne, hiszen nem vagyunk önmagunk, és nem tudjuk megérteni önmagunkat, ha ezt a világot, ezt az irodalomtörténeti szeletet nem ismerjük. Akkor kezdtünk el forgatni, amikor a sajtóban erőteljes hangot kapott, hogy Jókait akár ki is kéne venni a tananyagból, mert a mai fiatalok számára nem értelmezhető, nem tudják saját magukévá tenni. Erre próbáltunk rácáfolni.
TSzL: Igen, a Jókai 200 emlékév úgy indult, – folytatva a korábbi időszak számos feszültségét –, hogy több szakmai vita szólt arról, ezt meg azt a regényt is ki kellene venni a fiatalok vagy olvasók kezéből, ez is olvashatatlan, amaz is. Mondtuk Ágnessel, mi lenne, ha lenne néhány érvünk arra, hogy ez az életmű olvasható, sőt korszerű. De a kérdésedre közvetlenül is válaszolva – és örülök, hogy ezt szóba hoztad –, meg szerettük volna mutatni a belső feszültségeket, önellentmondásokat, amelyek gyakran nemcsak a Jókaié, hanem a saját generációjáé. Gondolj bele, ott vannak ’48-49-ben, aztán a kiegyezés környékén nyilván fölmerül sokukban, hogy miként lehet Ferenc Józsefhez viszonyulni? Nyilván az uralkodói család tagjával könnyebb jó, kiegyensúlyozottabb viszonyban lenni, például Erzsébet királynővel nagyszerű viszonyt ápolni, Rudolf főherceggel baráti viszonyban lenni (Jókai ilyenben volt mindkettőjükkel), de ez már nem megy azzal, aki a szabadságharcot eltiporta… Mit lehet kezdeni vele? Érthető, hogy a korabeliek között vannak radikális álláspontot képviselők. Jól ismert Orbán Balázs vagy tágabb értelemben az ún. szélsőbal, majd az Országos Negyvennyolcas Függetlenségi Párt radikalizmusa. Ez bizony egy radikális és Erdélyben igen népszerű ellenzék, amely kétellyel és néhol viszolyogva nézi az uralkodót. Ehhez képest érdekes, hogy Jókai hol helyezkedik el. Mondok egy példát: a hetvenes években már jó viszonyt ápol Erzsébet királynővel, a Szerelem bolondjait vagy Az élet komédiásait neki is ajánlotta. De ugyanebben az időszakban születik A jövő század regénye. Ez egy, a 20. század közepén játszódó utópia. Úgy kezdődik, hogy van Osztrák–Magyar Monarchia, csak ezt már magyar uralkodó vezeti, nem Bécsben van a központja, hanem Budapesten, a civilizált Európa utolsó mentsvárában. Képzeljük el ezt Bécs felől! Hogy lehetett ezt olvasni? Jókai azt hitte, ez világsiker lesz, de nem akaródzott a külföldi kiadóknak ezt megvásárolni. Érthető is, hiszen a regény arról szól, hogy az egész világ gyáván nézi, ahogyan errefele egy orosz cárnő eltiporja az egész világot, és mindenki visszaszorul az Osztrák–Magyar Monarchiába. Sőt, a korrupt politikusok rossz irányba terelik a magyar uralkodót és egy Tatrangi Dávid nevű felfedező (aki némi túlzással mindent felfedez, amit aztán a huszadik században fognak, például a repülőgépet) visszavonul a Duna-deltába, ott alapítja meg az Otthon nevű ökoállamot, ahol megpróbálja megőrizni mindazt, ami a világból elveszett. A regény szerint mintegy a szétmállott Nyugat igazi kvintesszenciája lesz ott ebben a kis székely alapítású dobrudzsai államban. Érzik ennek az ábrázolásnak a felforgató erejét? Hát azért ezt az uralkodó, vagy az uralkodó családja nem biztos, hogy szorongás nélkül olvasta. És ez a hetvenes évek! Vagy mesélhetek a Petőfihez fűződő összetett viszonyáról. Összekapnak Jókainak a Laborfalvi Rózával való házassága miatt, de Vörösmarty ügyében is. S amikor Petőfi meghal, Jókainak minden jel szerint komoly lelkiismeretfurdalása támad, sokszor megírja a Petőfivel való viszonyát, számos szövegében megjeleníti az alakját, de nagyon különbözőképpen. Elképesztően bonyolult ez a viszony is.
Nos, mi ezeket az izgalmas belső feszültségeket, néha a Jókain és a Jókai szövegein is túlmutató ellentmondásokat, árnyalatokat szerettük volna érzékletesen elmesélni, szakmailag megragadni – Arad erre remek helyszínnek bizonyult.
MÁ: Ha már a belső feszültségeknél tartunk, a románsághoz való viszonyára is szeretném felhívni a figyelmet. Csodálatos történetek, ahogy ő leírja, milyen volt neki a Mócföldön, aztán azok az írások, amelyekben megjelennek az első román szereplők! Olvassák el A Bárdy család c. novellát, amit én ennek a filmnek a kapcsán olvastam el, és amiben érdekesen próbálja magyarázni, mi lehetett az ottani ’49-es vérengzések hátterében. Próbálja elfogadhatóvá tenni az ottani román közösséget is számunkra mindannak dacára, hogy mi történt akkor Abrudbányán.
SzL: Talán ez is, amiről most beszéltetek, segítene azon, hogy olvassák Jókait a fiatalok. Egyáltalán, olvassa valaki Jókait. Nem biztos, hogy mindig ugyanazt a néhány ismert regényt kellene előtérbe helyezni, hanem ezeket, amikről beszéltek, ami izgalmasabb is a fiatal olvasók számára. Tudom, a középiskolai tanárok kínlódnak ezzel a dologgal, nyilván nem csak Jókai esetében. A kedvenc történetem az volt, amikor egy váradi tanárnő mesélte, A kőszívű ember fiai elolvasását kérte a diákjaitól. Majd pár nap múlva az egyik fiútól megkérdezte: „Te hogy állsz? Kiolvastad?” „Nem, de elég jól haladok.” És akkor megkérdezte a tanárnő: „Hol tartasz? Az öreg Baradlay meghalt már?” „Nem, ő még nem.” Ugye, az első oldalon történik ez a sajnálatos haláleset. Lám, ilyen egy ötletes és jól felkészült tanár. De térjünk vissza a filmhez, az egyik utolsó mozzanata a Nagyvárad-szál. Ugye, Jókai a „hibáját helyrehozta” azzal, hogy egy jóval idősebb hölgy után a századelőn egy ötvenegynéhány évvel fiatalabb nőt vett feleségül, emiatt sokan támadták a korabeli sajtóban. Nagyvárad, élén Ady Endrével, megvédte a Jókai házaspárt. Egyébként a történet egyféle folytatása, hogy Jókai második feleségének, Bellának a testvére, Nagy Andor volt az, aki később a Tavasz Váradon című könyvében megírta Ady Endre regényes, fikciókkal színezett életrajzát. Ady amúgy a Jókai-vizit idején írt cikkeivel hívta fel magára első ízben az országos figyelmet is. Azért is fejeztétek be a filmet Váradon, mert ez volt az utolsó erdélyi helyszín az életében.
MÁ: Valóban, próbáltuk kronologikusan végigvinni a filmet, követni Jókai erdélyi útjait. Kivétel akad azért egy-kettő, bizonyos helyszíneken összevontunk többszöri oda-vissza látogatást, vagy egy helyszínen utaltunk különböző időszakokban és helyszíneken bekövetkezett látogatásra. Ami a kronológiát fölborította, az a Kazán-szoros, ahol ő ugye soha nem járt. Mégis, az adja a keretet a filmnek, a végén mi viszünk a Senki szigetéről egy csokor virágot Jókai sírjára. Ragaszkodtam ahhoz, hogy képileg olyan legyen a kezdet, hogy a nézőt odaláncolja a képernyőhöz. És Levente végig abban a helyzetben volt, hogy a tartalmi mondanivalót, ezt a dinamikus irodalomtörténetórát neki igazítania kellett a helyszínek látványaihoz. Ez az egész azért jutott eszembe Várad kapcsán, mert annyit forgolódtunk, hogy mit csináljunk, hogy hozzuk be a látványt, a gyönyörű szecessziós épületeket, amelyek még nem voltak meg akkor, amikor Jókai itt járt. De nem akartunk úgy kimenni Nagyváradról a kameráinkkal, hogy ezt a későbbi fejleményt ne mutassuk meg. Úgyhogy a művészettörténész szakértőnket, Zuh Deodáth-ot arra kértük, mesélje el: „Ez ugyan, ami a hátam mögött van, ez későbbi, de az, ami előttem van, azt már láthatta Jókai is.”
TSzL: Visszatérnék oda, amit az előbb kérdeztél, mert hallatlanul fontosnak gondolom. Azért is, mert a teljes Jókai-életmű irdatlanul (irodalomtörténészként fogalmazva, szerencsésen) nagy, óriási falat még a magyartanárok – nemhogy a diákok vagy a nagyközönség – számára is. Hadd nyugtassak meg mindenkit, a szakértők számára is ilyen. Úgy kétharmada a Jókai-életműnek az, ami a szakmában is fel van valamelyest dolgozva, és egyharmada, jó, legyen egynegyede, ami szerintem még a szakmabeliek számára is gyakorlatilag ismeretlen, nem forog közkézen, vagy egyáltalán nem feltárt. Például a nemrégiben újraindult kritikai kiadás évtizedekkel ezelőtt megtorpant, innen jól beláthatók a regények (nagyregények, kisregények), néhány publicisztikai kötet, néhány levelezéskötet-kiadás és némi vegyes anyag is. A Petőfi Irodalmi Múzeumnak köszönhetően van igen jó áttekintés a kéziratos és a képzőművészeti anyagról. De szinte teljesen feltáratlan az 1870-es évek utáni publicisztika, amikor Jókai benne lesz a közélet sűrűjében, egyszerre több lapot is működtet, rengeteg szövege lát fordításban napvilágot. A levelezésanyag tetemes része feldolgozatlan, van, ami lappang.
Ilyen körülmények között nem tennék túl nagy terhet a magyartanárok vállára sem. Inkább azt mondanám, itt is a közvetítés hallatlanul fontos. Legyenek olyan közvetítő „eszközök”, jó minőségű szövegkiadások, jó előszavakkal, ötletes utószavakkal, kommentárokkal, amelyek segítik Jókai megismertetését, értelmezését, azt, hogy minél többen megszeressék ezt az életművet.
Ezt a filmet is – a Petőfi-dokumentumfilmünkkel együtt – alapvetően iskolai oktatási segédanyagnak is szánjuk, nem titkolt szándékunk, célunk, hogy bekerüljön az oktatásba. A magyartanárokat ne gondoljuk valamilyen hérosznak, hanem sok-sok segédletet, jó minőségű „varázspálcát” adjunk a kezükbe, s akkor ők is felszabadultabban válogatnak és értelmeznek szövegeket.
Mert vannak izgalmas, ismeretlen Jókai-szövegek is, csak valakinek elő kellene vennie ezeket, értelmezni, mások figyelmébe ajánlani. A kolozsvári bemutató vetítés után kérdezte valaki, hogy melyek a kedvenc Jókai-szövegeim és ajánljam ezeket. Azt kellett mondanom, attól függ, melyik héten vagyunk. Mert épp azon a héten a Magnetát olvastam újra – tegye fel a kezét a hallgatóságból, aki ismeri! Köszönöm szépen, megnyugtató, hogy senki, mert akkor mesélhetek egy kicsit róla, hátha valaki kézbe veszi ennek nyomán. Ez egy kései Jókai-kisregény, egy izgalmas művészregény, ami a maga során arra hívja fel a figyelmet, hogy rengeteg regényében ott vannak zenészek, színészek, írók és értelmiségiek. Külön monográfiát lehetne írni vagy egy önálló filmet forgatni erről a helyzetről, ahogyan ezek a művészhősök mint a modern regény és novella új hősei megjelennek a 19. században és ezáltal ennek a típusnak az emancipációjáról (és az emancipáció nehézségeiről, kríziséről is) szólnak. A Magnéta egy szórakoztató történet arról, hogy van két nagy művészegyéniség, pontosabban egy férfi művészcsalád meg egy női művész és hogy versenyeznek egymással. Látszólag cirkuszi mutatványokat mutatnak be a legfrissebb technikai vívmányok segítségével, de a regény tétje, hogy egy idő után ez életre-halálra megy. Szóval lesz egy olyan művészregényünk, ami arról kezd el szólni, hogy mit jelent valójában a művészet? Csak szórakoztatás vagy ennél nagyobb egzisztenciális tétje van? Mit jelent művésznek lenni? Lehetséges-e a művészek között a szolidaritás? Van-e olyan, hogy művészirigység vagy művészbosszú? Szóval itt egy Jókai nevű alkotó beszél arról egy regényben, hogy mit is jelent a művészet. A regényt azért marasztalták el már a korban, hogy túlságosan kalandregényszerű, tömegkulturális, de ha friss szemmel nézünk rá, kiderül, hogy igen érdekfeszítő művészregény épp a pálya vége fele. Ennyit arról, hogy néha milyen jó lenne, ha a nagyközönség, vagy akár a magyartanárok folyamatosan kaphatnának kézbe friss Jókai-értelmezéseket. Azt szoktam mondogatni, hogy a magyar kultúra megengedhetné azt a luxust, hogy létrejöjjön egy Jókai-kutatóintézet. Akkor derülhetne ki igazán, mekkora potenciál van ebben az életműben.
MÁ: A Petőfi-filmünk esetében még nem voltunk ennyire biztosak a dolgunkban, de amikor a Jókait kezdtük forgatni, már határozottan tudtuk, hogy ez, amit mi teszünk és vállalunk, ez irodalomtörténet és tudománynépszerűsítés. Kitesszük előbb-utóbb a honlapunkra (www.videopontes.ro). A Petőfi-film belefér egy irodalomórába, a Jókai-filmhez már össze kell vonni egy magyar irodalom és egy történelemórát, de megéri.
SzL: Péter I. Zoltán Ady életrajzából emlékszem rá, hogy az utolsó váradi momentuma egy állomási búcsúztatója volt Jókainak. Hatalmas tömeg, díszes ünnepély. El bírnám képzelni, úgyis felújítják az állomást és a környékét, hogy egy kis emléktáblát elhelyezzenek: „Itt járt utoljára Erdélyben Jókai Mór”. Köszönöm a filmeteket! Köszönöm a beszélgetést, a közönségnek a figyelmet!
