Doina Gecse-Borgovan: Haza: úton
Doina Gecse-Borgovan önéletrajzi ihletésű kisprózái olyanok, mint egy nehéz estén egy pohár vörösbor, egy gyermeki kacaj a szomszédból vagy egy derűs napon az a gyors lefolyású, intenzív esőáradat, ami pont elkapja az embert: szükségszerűen jókedvre deríti, vagy éppen elszomorítja, attól függően, hogy melyik hiányzik a napjából. De miután ez megtörtént, be kell vallanunk magunknak, hogy valóban szükség volt rá ahhoz, hogy értékelni tudjuk a hétköznapokat.
A Haza: úton egy döcögős időutazás az írónő múltjába, ahol végigkövethetjük az ízeken, zajokon, emlékeken keresztül a gyermek- és ifjúkorát, miközben teletűzdeli könyvét mai történésekkel is, amelyek segítségével hidat teremt több énje között, egy olyan hidat, amivel kapcsolatban felhívja a figyelmet, hogy hasznos lehet az olvasónak is megteremteni a sajátját. A mai gyors világunkban ilyenformán újra rátalálni magunkra az egyik legfelemelőbb érzés. Ezen a hídon a jelen tapasztalásaink értelmet nyernek, ha a régi emlékeink elé helyezzük őket, azok árnyékába. Identitásunk minden, amivel eddigi életünk során találkoztunk: egy idős mosolya az utca túloldaláról, az első elolvasott könyvünk, a nagyszülők háborúkról szóló történetei. Minden érzés, amivel találkozunk, hozzánk tesz egy kicsit, mint ahogyan mi is hozzáteszünk másokhoz.
Nehéz objektíven fogalmazni egy olyan író művéről, mint Gecse-Borgovan, hiszen minden, amiről beszél, tapintható és érzékelhető a mindennapjainkban: úgy tűnik, mintha ugyanazt a gyermekkort éltük volna, ugyanazokkal a szeretetteljes nagyszülőkkel, ugyanabban az identitás-lázban égünk, ugyanúgy kultúrák között. Mi, erdélyiek, akik olvassuk ezt a kötetet, ahhoz hasonlóan vagyunk „kétéltűek”, ahogyan erről Gecse-Borgovan beszél.
A kötet több témát is fókuszba helyez, és fenntartja a figyelmet annak ellenére, hogy sok fejezet ugyanazt boncolgatja: más emlékek, más benyomások hatására közelíti meg témáit. A járvány alatt egymástól elidegenedő emberek, az országban élő kisebbségek elfogadása, az iskolai évekből visszamaradó traumák, a szülőség akadályai egy rohanó világban és az identitáskeresés mind fontosak a kötetben, és mindent három dolog köt össze: az emlékek, az emberi kapcsolatok, illetve az ember és a természet viszonya. Ebbe a keretbe ágyazódik minden, és habár a fejezetek nem összefüggőek a cselekményüket tekintve, az érzékeny tapasztalások útján mégis összefonódnak. Ennek kapcsán ki kell emelnem, hogy a magyar változat címe (a román eredeti: Rătăciri deliberate) tökéletesen visszaadja a könyv üzenetét: a haza sosem egy konkrét hely, hanem az idővel, történésekkel együtt ez a fogalom kitágul, és már nem térben kell elképzelni, hanem valahogy a tér és idő furcsa viszonyában. A haza „mozgó otthon”, ahogyan a szerző nevezi, így az úton a legtökéletesebb megfogalmazása annak, ahogyan mindenki számára változik az otthonfogalom. Mindannyian, együtt vagyunk ezen az úton. A kötet egyik legerősebb eleme a vízmetafora, amikor Gecse-Borgovan Pesten is otthon érzi magát, hiszen láthatja a Dunát, amit kisgyermekkorában is mindennap látott: a Duna régi barátként köszöntötte. Az olvasó pedig akaratlanul is azon kaphatja magát, hogy a saját élete elemzésébe kezd, keresve a hasonló emlékképeket, ingereket, amelyek végigkísérik az életét. Ez kellene legyen a könyv valódi üzenete, valódi ereje, amit olykor eltakarnak az egyes fejezetek végére beszúrt sablonosabb „tanulságok” („bárcsak megbecsülhetnénk mindent, annak jelenében”).
A legapróbb részletek kiemelésében zseniális ez a kötet: megfogni a dolgok lényegi részét. Egy olyan lényeget, ami felett sokszor elsiklunk, például, hogy a „kalácstészta a legjobban a csendben tud megdagadni”, ami a gyermekkor akkor még észrevehetetlen örömét sugallja. Vagy hogy „a gyerekkori barátság olyan tartós, hogy szinte örökségként adható tovább”, hiszen ahogy Gecse-Borgovan meséli, egy harminc éve nem látott baráttal sokszor ugyanúgy el lehet beszélgetni, mintha tegnap találkoztak volna.
A gyermekkor utáni vágyakozás az egyik legerősebb eleme a műnek: „szeretnék felébredni a rémálomból – szeretnék újra gyerek lenni”. Ugyanígy a gyermekként elvesztett szeretett családtagok: „már nincs kinek megrángatni a nadrágszárát”. Egy, a fejezeteken átívelő motívum a bögre, amit Gecse-Borgovan mindenhová magával vitt, ahol eddig élt, és ez is arra a benyomásra játszik rá, hogy magunkkal viszünk mindent, amit valaha tapasztaltunk.
A könyv szerkezete azonban hagy maga után némi kivetnivalót: a legtöbb esetben teljesen követhetőek az időbeli ugrálások, azonban egy-egy fejezetben, vagy visszautalásoknál érezhető a bizonytalanság az évszámoknál, vagy az emlékek pontosságánál. Ami alapjában véve nem lenne probléma, ha a kötet más-más írásaiban elmesélt írások legalább egymáshoz képest valamelyest következetesebbek lennének, vagy reflektálnának a más-másképpen elmesélt történések különbségeire.
A szerkezet gyakran ismétlődik az egyes fejezetekben: a narrátor elmesél egy emléket, hozzákapcsolja egy jelenkori illathoz, tapasztalathoz, érzéshez, és gyakran társadalomkritikai irányban kerekíti le a szöveget: hogy például az embereknek túl kevés az interakciójuk egymással, a világgal és a természettel. A narrátori attitűdből a változások reménye olvasható ki, de épp az ismétlődő mintázat, a változásra való várakozás utal arra, hogy nem változik semmi, bizonyos tekintetben maga a narrátor sem. A kötet jelenében tapintható ki leginkább ez a mintázat („jó lenne ezen és ezen változtatni”), a gyermekkorba visszautazó fejezeteknél pedig szintén megfigyelhető egy visszatérő szerkezet: „bárcsak újraélhetném ezeket az emlékeket, újra érezném ezeket az ízeket”.
A könyv hatása emiatt kettős: olykor az ismétlődések miatt le kell tenni pihentetni, de valahogy mindig visszakúszik a kézbe, annyira olvasmányos. Ezek a mozzanatok teszik emberivé a könyvet, olyan egyetemes fájdalmakat és örömöket dolgoz fel, amiket valahogy mindenki ismer és tapasztalt, csak éppen más-más köntösben.
Nem tehetek pontot anélkül a kritikám végére, hogy elmondanám, valahogyan mindig is ezekre az ingerekre vágytam, amikor azt mondom, elolvasok egy újabb könyvet: hogy valamit hozzátegyen az én identitásomhoz is, formáljon, ahogy a lipovánok, eklerek, mára már bezárt kocsmák, az idők során megismert olasz írók formálták Gecse-Borgovant. És nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, keresem a Facebook-események között a következő Abyss of Sorrow koncertet, vagy hogy hamarosan meg fogok állni a Mihai Viteazul téren hazafele menet, és venni fogok sült gesztenyét, amit aztán a zsebembe dughatok, ahogy a szerző, vagy ahogy az, akit Gecse-Borgovan látott így tenni. Mindannyian egy közösség-hálózat részesei vagyunk, és ennek megtapasztalásra az egyik legjobb, ha nem a legjobb könyv ez. Amilyen aprólékosan megragadja a közös tapasztalás örömét és az emlékek fontosságát. Szeretnék én is hazautazni, enni egy töltött káposztát a karácsonyi asztal mellett és azt mondani: „hát ilyen íze van a honvágynak”.
(Ford. Vallasek Júlia. Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2025.)
