Ongjerth Hanna, Fecskefészek, Tea Kiadó, Budapest, 2025.
Ongjerth Hanna Fecskefészek című első kötetével a 2025-ös Margó-díjra jelöltek listáján találkoztam. Majd a top 10-es listán ismét. A róla írt ajánlót olvasva elmentettem a fejemben sorjázó egyszer elolvasom könyvek közé. Aztán még aznap megláttam a kötetet a könyvtárban, pedig nem kerestem és általában nem is ebbe a könyvtárba járok. Csillagállás. Csak két hétre kölcsönözhettem, az új könyv polcon levőkkel így szokás. Két nap alatt kiolvastam.
Ongjerth Hanna első kötete könyvtárgyként is szép, finom mozdulatokkal kidolgozott, fecskéi az életfejezetek közötti oldalakon repülnek, határokat jelölve, átívelve. Borítója egyszerre töviskoszorú és fecskefészek, fecskefészek és töviskoszorú. Valamiféle eleve elrendeltség, bélyeg vagy csak szövetek alá ivódott test-részek? A kötet szereplőinek sorsalakulása, kimerevített pillanatai gyerekkortól kezdődően a felnőttkor fontos eseményein keresztül a töviskoszorú-fecskefészek szimbolikával fémjelezhető: „– Olyanok vagyunk, mint egy kibaszott fecskefészek – szólt aztán halkan. Ha ivott, csúnyán beszélt. De legalább nem érezte azt az állandó indulhatnékot. Olyankor nyugodtan tudott ülni. – Egymás hegyén-hátán nevelkedünk egy meleg, szűk kis bugyorban. Pedig messzire vágyunk. Iszonyú távol ettől az egésztől. Aztán akárhová jutunk, mindig visszatérünk. Hiába próbálnál szabadulni, úgy végleg – fejtegette keserű mosollyal.” (83.)
A kötet szereplői, Ella, kinek nevét sipítva ejtik ki Németországban, Margit, aki Nápolyig menekül anyja és az otthoni légkör elől és Endre, aki mindkét főbb női szereplő életének fontos része, Ella fiatalkori szerelmeként és Margit testvéreként, mind-mind keresik saját útjukat, hangjukat, testük és lelkük körvonalait.
A kötet keretes szerkezetű, időkezelésében váltakoznak a retrospektív és jelenbeli történések: gyerekkori és fiatalkori emlékbetétek, amelyek mintegy ok-okozatiságként kapcsolódnak a felnőttkori megélésekhez. A Fecskefészek szereplői kiskoruk óta magányosak és sok év távlatából, felnőtt mindennapjaikban küzdenek ezzel a magánnyal, a beilleszkedés nehézségeivel és sokszor lehetetlenségével, a gyerekkorból és az erősen zárt vallásosságból adódó hiányok, félszegségek, traumák feldolgozásával, saját maguk újraépítésével: „Jobb lett volna, ha az iskolai hittanórán nem elzárkózni és ítélkezni, hanem elfogadni tanítják meg. Kezdve saját magával. Vagy ha szexuális felvilágosításképpen segítettek volna megérteni, hogy működik a test, ahelyett, hogy a biológia-előadóban a Néma sikoly levetítésével zárják rövidre a témát. Az egyház által jóváhagyott fogamzásgátlási módozatok helyett hasznosabb lett volna megtanulnia, hányféle lehet a szépség. Talán akkor…” (123.)
A munkahelyi miliő, a külföldiség, az idegenség bénító, sokszor mégis felszabadító arca, az otthonok közötti külső-belső távolság, a szülői elvárásrendszer nyomásai, a fiatalkori félbeszakadt szerelem és az elképzelt, párhuzamos valóságok nyomasztó, mintegy végeláthatatlan köröket indukálnak, amelyeket átsző a meg nem értettség és egy hosszan elnyújtott segélykérés: „A gondolatai ide-oda bukfenceztek. – Van a sarlósfecske, az tudod, milyen? Igazából nem is fecske, csak úgy hívják. Soha nem száll le. Ha mégis a földre kerül, elpusztul. A lábai nem is járásra valók. Csak olyankor van nyugton, amikor költ. Képzeld el szerencsétlent, hogy utálhat ott kotlani. Ott kell ülnie, pedig ő a fellegekben érzi jól magát.” (83.)
Ongjerth empatikus, szeretetteli karakterábrázolásában helye van az iróniának, a rendszer- és túlbuzgó vallásosság kritikájának, a dühnek és elveszettségnek, a vágyakozásnak és a köntörfalazástól mentes felszólalásnak. Margit, kinek beleláthatunk anyaként, feleségként végigvergődött időszakába és érezhetjük régről forrongó dühét, Endre, aki csendes keresztként hordozza magában gyermekkori cserbenhagyás-élményét, illetve Ella idegenség- és otthonosságtapasztalatai sokrétűen és érzékenyen tematizálják sokunk megéléseit. Legyen szó felnőttkori magányról, tabuizált testekről és szerepekről, vagy az elmenők és otthon maradók közt feszülő különbségekről. A csend megtörése gyakran elmarad, a kimondhatóság billeg, talaja ingoványos. Ebben a kötetben ezek között a pólusok között egyensúlyozunk.
Olvasatomban Ongjerth könyve szembemegy a(z el)hallgatással, vállalása, a valóság számtalan rejtett arcának és megélésének kihangosítása, felszabadító. Az egyéni sorsalakulások megérintő aspektusai mellett fontosnak tartom az anyaság szakralizálásával szembemenő demitizálást és a toxikussá váló vallásosságot, amelyek összekötik a regény három fő alakját, ugyanakkor túl is nőnek rajtuk, fel-felbukkanva a regényen túli mindennapjainkban.
„Minden tőle telhetőt megtett, hogy erősítse a lánya önbizalmát. Nem esett nehezére, biztosra vette, hogy nőnek lenni irigylésre méltó kiváltság. (…) Nem csak Máriát hívta meg az Isten – kezdte az elmélkedést Erzsébet, (…) Amint a várandósság alatt a magzat az anya hasában növekszik, az asszony részese lesz annak a misztériumnak, mely összeköti a földi létet az örökkévalósággal. Szent kapoccsá válik. Látjátok, nem véletlenül hívják ezt a néhány hónapot áldott állapotnak. A nő egész életében nem lesz olyan közel az Örökkévalóhoz, mint ekkor. (…) A vajúdás fájdalma által megismétlődik a megváltás mozzanata.” (62 – 63.) Zsolozsmaszerűen hangzanak el a női test és anyaság mint szent elhívottság mondatai Erzsébet szájából, olvasás közben meg futkos a hideg a háton, mert ebben a világban nincs más út, nincs más lehetőség a beteljesedésre, a fájdalom eufemizált, a szent küldetés az anyaság, ebben a világban a nőnek nincs rövid haja és nem válik el, ebben a világban megszűnik a dialógusok tere, a lányok és fiúk tisztasága feszélyező, nem önként vállalt. Ebben a világban sarkosak az igenek és a nemek, a felnövő generáció pedig csak egy járható útról tanul, és ez a szögletes, egypólusú világnézet béklyóként nehezedik a fiatal felnőttekre, amikor megtapasztalják, hogy életük, lelki és testi folyamataik gyakran teljesen másak, mint azt a Bibliából tanulták: „Mint egy kristályba fagyasztott, örökre megdermedt, gyönyörű mintájú bogárka, olyan volt ez az ősidőkből megmaradt érzés. Talán igaz, amit a költő mond, törődött bele lassacskán Ella, hogy a szerelem sokféle. Csak erről a Biblia sajnos semmit sem ír.” (156.)
A Fecskefészek az érzések és merőben különböző élethelyzetek széles skáláját járja körül, a szereplői közti kapcsolódások emlékeztetők vágyott és elképzelt, de talán eleve zsákutcásra rendelt összefonódásokra a mi lenne ha, de közben sosem voltra, emlékeztetők a hasonló mentális és lelki közeg lenyomataira. Margit, Ella és Endre saját lehetőségeikhez mérten, saját eszköztárukkal igyekeznek megküzdeni hozott mintáikkal, elakadásaikkal és a be nem teljesültség érzésével. S hogy sikerül-e? Ongjerth könyvében az egyéni megküzdésmódok sokfélesége még a válaszkísérletekben is kérdéseket vet fel. A megromlott kapcsolatokból, kialakult, béklyóként szorító szerepekből és elvárásokból való kilépés, legyen az válás vagy nyomtalanul eltűnés formájában, minden bizonnyal aktorrá tesz, de kérdés, meghozza-e a szabadságot: „Aznap este hiába keresték. Azt mondták, a temetés után nem ment haza. Se ide, se oda. A révész elengedte az evezőket, és megállt a folyó közepén. Ott, ahol senki nem láthatta.” (241.)
