Sandro Botticelli: Primavera, Uffizi Képtár, Firenze
Tamás Dénes
Egyetemista koromban volt egy álmom. Az álmodtam, a kolozsvári Filozófia szak könyvtárában vagyok, ott sétálok előrefelé a hatalmas, üvegajtós könyvesszekrények között, amelyek dugig vannak könyvekkel. A könyvek furcsa módon világítanak, mindegyiknek saját fénye van, van amelyik alig pislákol, de olyan is, amiből erős fény árad ki, mintha belülről feszítené, robbantaná szét a fény őket. A könyvtár hatalmas és magas, akár templomban lennék, a világosság a magasból, színes katedrálüvegeken keresztül szitál alá a térbe, ebben az ünnepélyes és sejtelmes megvilágításban sétálok előre az asztalok között, nincs senki a teremben, csak mintha valahol messze elől ülne valaki. Feléje indulok, egy nő az, olvas, az előtte levő könyvből felcsapó fény lentről világítja meg a fejét, amit tömött haj keretez, hirtelen felnéz, eldönthetetlen hány éves, fiatal vagy öreg, de az arcán van valami, szinte tapintható módon, mintha a pórusokból kérezkedne elő, én egyből tudom, hogy mi az, hogy mit látok: a Jelentést.
Nem esetleges, hogy elmeséltem ezt az álmom. Ugyanis ehhez az álomtapasztalathoz hasonló dolog történt velem nemrég, csak most ébren voltam, miközben szinte megbabonázva egy festményt szemléltem, felesleges rejtélyeskednem, ennek a szövegnek a címkézése úgyis elárul: Botticelli Primavera című festményéről van szó.
Tavasszal Firenzében jártam. Az Uffizi Képtár természetesen célként lebegett előttem. Azt talán fontos itt kiemelni, hogy az európai festészet remekműveihez sajnos csak turistaként tudunk hozzáférni, és múzeumlátogatóként. Evidenciának vehetjük ezeket a feltételeket, de azért hozzá kell tenni, nem magától értetődő helyzetek ezek, és leginkább akadályoknak bizonyulnak a művekkel való találkozás során. Már egy ilyen múzeumot megközelíteni, átverekedni magad a városon, felér egy tömegsokkal. A turisták ellepik Európa ezen centrumait, és hát te is egy vagy közülük, te is hozzájárulsz, hogy a fogyasztás és az üres kíváncsiskodás szellemisége rátelepedjen ezekre a jelentős terekre és épületekre. Ezzel üresítve, valótlanítva el őket, és te ezzel az érzéssel lépsz be a múzeumba is, ahol ugyanakkora tömeg fogad. Alig tudsz hozzáférni a kiállított műalkotásokhoz, folyamatosan az embereket kell kerülgesd, alig tudod egészben látni a képeket. Mindig kitakarja őket egy bemozduló fej vagy hát, ezért folyamatosan ide-oda táncolsz, keresed a megfelelő időablakot, ahonnan legalább pár másodpercig nyugodtan szemlélheted azt a festményt, amire már gyerekkorod óta felfigyeltél egy kopott festészeti albumban. A sötétlő erdő háttere előtt hajladozó, mozgó nők csoportosulásait, meg a kép széleinél megfestett két mitológiai férfialakot, végre sikerül egészében és a maga valóságában látni őket, áttörted magad a kordonként kifeszülő emberek gyűrűjén. Ott állsz az első sorban, és valóságosan iszod magadba a látványt, amikor rádöbbensz, nem csak az erdőt látod, nem csak a mitológiai alakokat az előtérben, a kecses mozdulatokat, a virágokat, a gyümölcsöket a fákon, hanem valami mást is, valamit ami túl van minden látványelemen, mégis, érzed, a festményből áll elő, és te azt nézed tulajdonképpen: a MÉRTÉKET.
A filozófia fenntart egy megkülönböztetést az ehhez hasonló tapasztalatok leírásához. Husserl fenomenológiája különbözteti meg az érzéki szemléletet az intellektuális szemlélettől. Az érzéki tárgyakat az érzéki szemléletben tapasztaljuk, míg a nem érzéki módon adott tartalmak, mint a logikai formák, az elvont lényegiségek, az intellektuális szemléletben adódnak. Az intellektuális szemlélet az intuitív megismerés nem érzéki formája, amikor valamilyen elvont jelentés közvetlenül, evidensen jelenik meg a tudatban.
Használhatónak tűnik ez a megkülönböztetés, egészen addig, amíg olyas valamit nem tapasztalunk, ami ezt a két szemléletmódot keresztezi, miáltal teljesen összezavarja. Mint amit én tapasztaltam az Uffizi képtárban, Botticelli remekműve szemlélése közben. A „mérték” ugyanis egy elvont fogalom, hosszú fejtegetések révén, bonyolult levezetések által lehet megfogalmazni jelentését. Látni, érzékileg tapasztalni ezért nem is lehetne, nincs hogyan – gondolhatnánk. A konkrét széket láthatjuk csak, nem a szék fogalmát. A Primavera előtt azonban valami ilyesmi történt velem, ami mélyen elgondolkodtatott arról, hogyan is vagyunk mi emberek, akik szeretjük magunkat gondolkodó lényeknek tekinteni, benne a világban. Hogy elvont gondolataink, fogalmi jelentéseink nem a világ fölött lebegnek, hanem mélyen vannak gyökerezve a világ húsába, mintegy abból sarjadnak ki, hogy aztán kivirágozzanak bennünk. Tapasztalataink előtte járnak felismeréseinknek, azok hordozzák szenzációinkat, színezik ki, töltik fel élettel fogalmainkat. A festmények pedig képesek ezt fel is mutatni, elénk helyezni az érzékibe benne rejlő érzékfelettit.
Ahogy előhívta és felragyogtatta a Primavera a „mérték” fogalmát bennem.
De hogyan történhetett ez meg? Mi látható a festményen, ami előremutat a „mérték” fogalmára? Ezen fogok gondolkozni a következőkben. Az alakokra figyelek elsősorban. Az alakok táncát nézem a sötét háttér előtt. Három dolog tűnik ki erőteljesen. Az alakok egymáshoz való viszonya, a ruházatok sejtelmessége, a kézmozdulatok sokasága. Az utóbbival kezdem.
Mi van a kezekkel? A kezek összekulcsolódnak, egymásba csúsznak, megragadnak, belemarkolnak, eltartanak maguktól, rámutatnak. Egy láthatatlan, mégis megidézett világ bomlik ki a kezek gesztusnyelvéből. Az erotikus testiség világa, de nincs semmi konkrét megmutatkozás a képen, minden csak az utalás szintjén létezik. Ezt a lebegő, bekívánkozó testiséget erősítik ki az áttetsző, sejtető ruházatok. Úszunk a sejtelemben, az érzékiségben. Az egész látvány azonban tagolva van. Nyolc alak tagolja a képet, különös, és első látásra érthetetlen ritmust vezetve be a képegységbe. A képről Leonardo Da Vinci Utolsó vacsorája juthat eszünkbe. Azon a festményen középre van helyezve Krisztus figurája, mellette két oldalt az apostolok két-két hármas csoportba tömörülnek. Tökéletes szimmetria. A festményen minden Krisztus alakjára mutat, ő a kompozíció optikai és ennyiben spirituális középpontja. Itt más a tagolás. Vénusz alakja itt is középen van, de kicsit a háttérbe húzva. Ugyanakkor az előtérben lévő alakok számosságuk és egymáshoz való viszonyuk révén megbontják a szimmetriát. Baloldalon négyen állnak, míg jobboldalon hárman. Mintha készülne balra eldőlni a festmény, de mégis helyrebillen a látvány, hiszen erős nyomatékot kap azáltal, hogy a szélen a Szélisten hátulról rátör az egyik múzsára, mintha magáévá akarná tenni. Innen az sem lesz zavaró, hogy jobboldalon csak három alakot láthatunk. Helyreáll a rend. Ezt a kibillenést és helyreigazodást egyszerre érzékeljük. Ahogy az előtér aktivitása is egybeér a háttérben kiváló isteni alak nyugalmával. Mintha fenntartott kezének mozdulatával kontrol alatt tartaná a kibomló teljességet. Másrészt zenei struktúraként is érzékelhetjük a látványt, egész és félhangok váltakozásaként, ahol az alakok hangjegyeknek tekinthetők. Tá ti-ti-ti, tá ti-ti tá – én ezt a ritmust látom bele a festménybe, ami szintén egyfajta megbontott szimmetriára mutat, aminek a látvány egészében kell helyreigazodnia.
Ezzel még nem merítettem ki a képi dinamizmusok feltárását. De az irányultság ennyiből is megmutatkozik. Az egyensúly soha nem a teljes szimmetrián alapul. Az csak élettelen, megfagyott viszonylatot eredményezhet. A mértékben helyreállítás van, az elmozdult tart benne középre, miközben különállását is megőrzi. Megszelídített bomlottság a mérték – mondhatnám, ha hinnék abban, hogy a képi értelmek a maguk teljességében kibonthatókká válhatnak. És mégis láttam a Mértéket, megmutatkozott előttem, muszáj ezt elhinnem. De hogy én, az életemmel ezzel közelebb kerültem-e hozzá, azt csak remélni tudom. Az biztos, ezután is nézni fogom ezt a festményt, remélem lesz alkalmam a maga valóságába is, hiszen, ahogy Botticelli festménye is igazolja, a festészet olyan fogalomelőtti megnyilatkozás a dolgokról, amely képes ezeket a dolgokat olyanként megjeleníteni, ahogy azok a gondolkodás számára nem tudnak megmutatkozni. Ebben az is benne van, hogy ezáltal a legelvontabb dolgokról tudunk meg valami teljesen valóságosat.
Radics Viktória
Arra teszek kísérletet, hogy ezt a festményt úgy nézzem, hogy semmiféle instrukciót (a tiéden kívül) nem olvasok hozzá, úgy, hogy szinte semmilyen háttérismeretem ne legyen és ne befolyásoljanak az értelmezések – kivéve azokat a dolgokat, amikre felhívtad a figyelmem.
Nem tartozik a kedvenc festményeim közé, mert túl szép; aranyos a virágos mező, gyümölccsel ékesek a fák, a karcsú testiségükkel együtt éteriek a fiatal lányok. Talán az a fiatal férfi lennék a képen, aki elnéz, aki a gyümölcsöt leszedné, akinek nincs kapcsolata a többiekkel. De az ő kézmozdulata sem tetszik, a hetykén csípőre tette kéz, a művészi piros lepel.
Ami a képen azonnal megragadott, az a sötétkék figura, aki, mint írod, a Szélisten – én a halálnak láttam első pillantásra. Amint elorozza az érett tavaszt ünneplő társaságból a menekülő leányt. Ez bizonyára azért van így, mert borús a gondolkodásom, magam is elorzott lennék, az, aki nem fog menekülni… – Érdekes, ahogy a néző magát is el kívánja helyezni a festményben, a helyét keresi benne, a tekintetének egy olyan darabját, ahol otthon van. Én biztos, hogy ott vagyok hon, ahol a Szélisten (vagy a Haláldémon) meg akarja kaparintani a lányt, és a kettejük tekintete találkozik. A lányé riadt, kérlelő, a démoné kérlelhetetlen. A lány majdnem elesik, a keze kapaszkodót keres. Nos, a Jelentés, amiről írtál, számomra itt, a kép jobb szélén bontakozik ki. A dinamikus, ellentmondásos szegletben. A három gráciához, akik oly szép összekapcsolódásban vannak – kezek, tekintetek – nincs közöm. Fantasztikus arányosságot és harmóniát érzékelek a képnek ezen a primaverás részén, de azon kívül, hogy szépnek és kecsesnek találom, nem érdekel. Az már inkább érdekel – rémes, hogy ilyen önző a néző! – hogy mit akar az a jelenetből kinéző férfi azzal az almával vagy naranccsal – csak nem a tudás fájának gyümölcsét tépné le? A központi nőalak sem bilincsel le – mint írod, ő a Vénusz –, nem gondoltam volna, semmi közöm hozzá, ámbár a kezek tánca tényleg szép és graciőz. Háta mögött a közel szimmetrikus sötét bokor olyan, mint egy Rorschach-ábra. Belőle lép ki a csodaszép nő, és igen, ahogy mondod, mintha ő lenne az, aki megadná a mértéket. Visszafogott egy Vénusz ez, nem látok rajta szenvedélyt.
A Primavera nyilván az öléből virágot hintő lány, a tavasz megszemélyesítése, felé kapdos a másik lány, akit meg akar kaparintani a sötét alak. Ez a másik lány nem fog kapni a tavaszi rózsákból. Mivel a három grácia 3 grácia és nem 4, hozzájuk sem tudhat odaszaladni, megbontaná a körüket. Á, most már látom, ő lehet az Éva, a bal széli Ádám párja! Akik tehát el vannak tépve egymástól! Egy Ádám, aki tudomást sem vesz az Évájáról. Ha így nézem, ez a kép a Kiűzetés percét ábrázolja, amikor minden szakad! Velük már együtt tudok érezni, a két szélső alakkal, akik elszakadtak egymástól, az elforduló férfival meg a halálosan fenyegetett nővel.
Nem jutott volna eszembe a Szélisten elnevezés, de ő az, aki ebbe a képbe mozgalmat visz, aki majdnem megbontja a harmóniát s az általad dicsért Mértéket. Hogy mégsem bontja meg, ahhoz, formailag, hozzájárul a baloldali férfi magasra nyúló keze, meg a képminőség, ahogy a sötétségén túlmutatnak a kép világos foltjai. Nem láttam élőben a képet, nem tudhatom, hogy a fű meg a lombok zöldebbek-e, mert a reprodukción szinte feketék, ámbár zöldnek képzelem őket. De mi világít annyira ezen a festményen? A fiatalság, a fiatal-nőiség. A férfi, akit én Ádámnak neveztem – tévesen, hiszen kardja van, meg hát ez nem zsidó-keresztény mitológia –,mellékes szerepbe került. Ki van tolva a képből, ki van vele tolva.
A legszebb részlet a gráciák keze, főleg odafent a két női kéz összefonódó ujjai. Ezek magát a kapcsolatot jelképezik, de nem egyszerű a kapcsolat a női hármasban. A központi nőalak keze mintha a gráciákra mutatna óvó mozdulattal, mintha azt mondaná, hogy ők a fontosak, őket figyeld. A szerencsétlen lányról viszont, akit el akarnak rabolni, senki sem vesz tudomást. A két központi nőalak ránk, a kép nézőire néz, de engem mégis a riadt lány arca vonz, akire már-már árnyékot borít – ámbár a képen nincsenek árnyékok – a sötét alak. És erotikát is őbenne, a majdnem viharzó testében látok, nem a többiekben. Pedig a Szélisten nem is létező, nem olyan emberien, testiesen van megfestve, mint a többi. Egy űző. Maga is elég űzött. Halálszínei vannak. Voltaképpen nem illik bele a képbe. Jó volna, ha nem lenne ott, és egy csakúgy fényes alak állna a helyén? A kép előterében egyébként a menekülő lány áll, előrébb van a Primaveránál, előtte szaladna el, ha a sötét alak engedné.
De miért nem a Primavera áll a központban, miért az a magányos nő? Ha a ruhájukat nézzük, talán ő tartozik az elforduló férfihoz? Nem is maradéktalanul harmonikus a kép. Valami történik, Ámor is mindjárt kilövi a nyilát, és azzal egész más helyzet fog előállni. A bekötött szemű Ámor vaktában rálő valakire a három grácia közül, és odalesz az összhang. Lehet, hogy az egyik grácia beleszeret a sóvár fiúba – hiszen már mintha rajta volna a szeme –, és akkor fölbomlik a körtánc.
Belevetítek. Projektálok. Van-e olyan kép, amibe a néző nem vetít bele? Nincs. A néző szeme kiválaszt. Vándorol a részleteken. Összefüggéseket keres, azaz értelmez, könnyen meglehet, hogy félreért, a saját ízléséhez igazítja a képet. Mi több, a néző történeteket talál ki, ahogy most én is kitaláltam a haláltól menekülő, rémült nő esetét. A néző magának akarja a képet, a saját szája íze és felfogása szerint formálja. E percben nagyon is mozgalmasnak látom ezt a festményt, mintha most is minden alakulna és forogna rajta. Letépi-e a férfi az almát? Elkapja-e a „Halál” a fiatal lányt? Megbontja-e Ámor a gráciák hármasát? Leereszti-e a derékszöget alkotó karját a középső, stabil nőfigura? Te a kezek táncát említetted, de itt van a lábak tánca is, ami határozottan dinamikussá varázsolja az állóképet. A fejek mozgása pedig a szélső férfi felfelé forduló arcával kifelé, az ismeretlenben mutat.
Az éteriséggel, úgy látszik, nem tudok kapcsolatot teremteni, noha az egész festmény egyértelműen éteri, nemcsak tematikusan, hanem a megfestése szintjén is. Ez a festő nagyon finoman fest. A görög mitológiát említed, az istennőt, az istent, a múzsákat, de az én fejemben ez a mitológia lexikonadat csupán. Nem nézem meg a festmény keletkezési idejét és körülményeit, de föltehetőleg akkor készült, amikor az embereket foglalkoztatta a görög mitológia, és ismerték is. A bibliai mítoszok – édenkert, Ádám-Éva, kiűzetés – már közelebb állnak hozzám, ezért ezt vetítettem rá a festményre. A Primavera alakja ellenben a mitológiáktól függetlenül is érthető – virághintés, virágos ruha, szépséges ifjú arc, erre talán még egy gyerek is azt mondaná, hogy ez a Tavasz. „Tavaszi szél vizet áraszt” – a lányrablási jelenet megbontja a tavasz örömteli hamvasságát.
A szerelmet sem Vénuszként, sem puttó formájú Ámor gyanánt nem tudom már magamban szimbolizálni. Viszont elszakítottságként, szélvészként, űzöttségként igen. A festményen a szimbolika korhoz kötöttsége ellenére megjelenik valami, ami ma is „átjön”. Figyelem! Veled ellentétben én, a másik néző, nem annyira a Mértékre, inkább a közelgő viharzásra figyelek föl.
Az érzékiséget említed. Amit itt látok, az számomra – az elrablott nő sóhaját kivéve – az erotikus érzékiség nemlétező változata. De a virágok, a liget érzéki leheletét már át tudom érezni, ha sokáig szemlélem a képet. Számomra az egész festmény Rorschach-ábraként kezd működni, és amikor értelmezem, akkor rejtett vallomást teszek magamról, előkerül az, amit eddig még nem láttam világosan: sötétség bujkál a lelkemben. Nem éppen fényes a szívem. Nem izgat fel a Tavasz ébredése. Ha ott állnék a kép előtt, akkor bizonyára nem a Vénuszt, hanem a kis virágokat szemrevételezném, abban lelném örömömet. A Primavera ruháján lévő – hímzett? – virágokat is jól megnézném, és megállapítanám, ehhez foghatóan szép ruhát tán még sose láttam. Nem is ruha ez, hanem a Föld, a Föld mint kert egyik kivetülése.
A sóhajtó lány szájából egy virágszál fut ki. Mit jelentsen ez? Valami szépet mond, gondol, vagy elhagyja őt a lélek? A virág kihullik az ő szájából, és ráhullik a Primavera ruhájára. Tovább fogja gazdagítani azt. Azt jelentené ez, hogy ez a lány ékes szavú? Akkor ő a költészet múzsája. Vagy a zenéé, az éneké? Igazad van, amikor ennek a festménynek a zenei kompozíciójáról, ritmusáról beszélsz. A színek, formák csakugyan átfutnak hangba, dallamba. Az illó fátylak a hangok, a zene illékonyságát hozzák képbe.
Reneszánsz. Még ha nincs is információm a festményről és a festőről, ez a fogalom megébred bennem. És történelmi fogalommá válik. Elcsodálkozom: valóban létezett volna ilyen korszellem, ilyen életérzés? Az újjászületéssel operáló? Ilyen tavaszias? Ez a kép azt súgja, igen. Most tetten érhetem magamban azt, amit mondasz: a fogalom megszületését az érzékiből. Újjászületés? A felfelé nyúló karok is ezt sugallják. Csak az „én nőm” bukik. És csak a mellette lévő fának ferde a törzse, azt már megdöntötte a szélroham.
A tűnődés is jelen van a festményem, az arcok, az én riadt nőmét és az agresszív „szélét” kivéve, mind tűnődők. Megjelenik-e valami gondolat ezen a képen? Ha igen, akkor ambivalens, két pólus (jobb- és baloldal) között. A Vénusz, az istennő pedig nem akcióra, hanem csillapodásra, csendre int. Egy medál van a melle alatt, de nem látszik, mit ábrázol. Végtére is az a medál a két mell között a kép nem mértani, de a tekinteteket oda vonzó centruma.
Ha utánajárnék a mitológia nyelvnek, amit Botticelli (és a kora) használ (talán még élő nyelvként?), sok más összefüggésre derülne fény, és talán a medál ikonjáról is kialakulnának elképzeléseim. De ha nem nézek utána, mert most azt szeretném érteni, hogy mi ez a festmény itt és most, akkor megmaradok nem is a szépség, mint inkább a báj, a grácia fogalmánál. És ezt a bájt felfedezem ma is a lányok és a fiatal nők arcán és alakján, amint az életben rá is szoktam csodálkozni erre a jelenségre. Honnét ez a sugárzó gyönyörűség, ami csakis a sminktelen fiatalokon érhető tetten? A lányomon még megvan.
Annak mégiscsak utánéztem, hogy a három grácia a (1) ragyogást, fényt, (2) az örömöt, vidámságot és a (3) virágzást, bőséget jelképezte. Pontosan ez az, amihez nekem nincs kapcsolatom. Sajnos.
Nem hiba-e „privátba” elvinni a képnézést, képfelfogást? Három irányba mehetünk: a művészettörténeti, ikonográfia képértés (ezt mellőztem), a formai elemzés (ezt részben megtettük) és a privát asszociációk (elárultam magam!) irányába. A formaelemzés a legelvontabb műveletsor. Ez utóbbi esetben a dinamikát, a körforgást vettük észre, a táncos, zenei formákat, az íves vonalak játékát és a kör középpontját a medálban. A színek finomságát, az áttetszőség vonzását, a napszínű fénylést és a halálszínű sötétet. Az esztétikai elemzés azt mondhatná, a festményen a lenge fátylak a legszebbek. Maga a lengeség. Amit a Vénusz-alak tart meg viszonylagos stabilitásban. Egyszóval az egyensúly (és annak kibillenései), a képzőművészet talán legfontosabb faktora – te Mértéknek nevezted –, és ezen a ponton te meg én mégis összefutottunk.
