Évekkel ezelőtt az egyetem egyik ünnepségén prorektorként a színházban egy páholyba kerültem Ilie Bolojan-nal, aki akkoriban a város polgármestere volt. Ha már így összemelegedtünk, elmondtam neki, hogy Nagyváradnak mennyire hiányzik egy kulturális tér, olyan, mint például a MODEM Debrecenben, és milyen nagyszerű kortárs kiállítótereket lehetne csinálni az elhagyatott, romokban lévő ipari épületekből. Figyelmesen meghallgatott, és azt válaszolta, sajnos ezek a romok privát kézben vannak, és a város nem tehet semmit, épp azon gondolkodnak, hogyan lehetne rávenni a tulajdonosokat, hogy valamit kezdjenek velük.
A romos gyárból kialakított kiállítótér még várat magára – de most már végre van Nagyváradnak egy kortárs galériája. Az elnevezése trendi és ambiciózus: NOCA, azaz New Oradea Contemporary Art. Most ne akadjunk meg azon, hogy miért új Nagyvárad, vagy miért nem derül ki a névből, hogy ez micsoda (galéria, múzeum, egyesület, rockbanda stb.). Mindenképpen a név emlékeztet a nagyvárosokban működő kortárs művészeti intézményekre: van MoMA New Yorkban, MOCA Los Angelesben és Torontoban, MUDAM Luxemburgban, MUMOK Bécsben, MACBA és MOCO Barcelonában, MODEM Debrecenben, MAGMA Sepsiszentgyörgyön. Miért ne lenne egy NOCA Nagyváradon?
A NOCAnak van néhány vitathatatlan érdeme. Az egyik az, hogy végre van Nagyváradon egy kiállítótér, ami kimondottan a kortárs művészetre fókuszál. Az sem elhanyagolható, hogy a város szívében van, egy olyan új épületben, ami nem néz ki rosszul: modern, szellős és nem rontja a város képét. A Körös partján található, a nagy zsinagóga közelében, széles lépcsők vezetnek fel a bejárathoz a Körös parti sétányról. Nem zárja el a kilátást sem a Sas-palotára, sem a zsinagógára, sőt, belülről az üvegfalakon keresztül gyönyörűen látszik a város, például a városháza vagy az épületek a Körös túloldalán. Az intézménynek máris van beceneve, ami nem biztos, hogy egy rossz jel: a nagyváradiak befogadták az épületet. Leginkább üvegkalitkának nevezik.
A név találó: üvegből van, és kalitkára emlékeztet. Egyrészt visszafogott mérete miatt: kicsit több levegő kellene a kiállított munkáknak, ahhoz, hogy lélegezni tudjanak. Ez nem egy nagyvonalú tér: nagyobb méretű installációk biztosan nem férnek el benne, legfeljebb egy nagyobbacska szobor. Másrészt, kalitkának nevezhetjük struktúrája miatt: a falak nagy üvegtáblákból állnak, amelyeket fém illesztékek tartanak össze, erős függőleges pántokkal és dekoratív motívumokká alakuló illesztésekkel. Kívülről jól néz ki, a fém sötét vonalai jól törik meg az üveg átlátszóságat. A gond az, hogy ez a fény-árnyék játék bent is folytatódik: például a kiállított festményeken. Nagyszerűen nézne ki itt Robert Rauschenberg fehér vásznainak sorozata, amelyekről John Cage azt írta, hogy kifutópályák a fény és árnyék számára. Viszont az, hogy a képekre eső fény nem egyenletes, erősen megnehezíti egy hagyományosabb kép kontemplálását, ahol fontosak a színek, az árnylatok.
Az első tárlat címe eléggé barokkosra sikerült: „Szfinx, vadállat és szűz; egyszarvú, kiméra és vegyes test”. A kurátorok, Suzana Vasilescu és Cristina Vasilescu nyilatkozata szerint, a kiállításon a fantasztikus és hibrid képzeletvilág univerzumát láthatjuk, ahol a játékos és a szörnyű találkozik.
Nem jutottam el a megnyitóra (2025. október 17-én), de megnéztem a következő héten. Az első találkozás a helyszínnel, a kiállítással a kíváncsiság és az ismerkedés jegyében zajlott: ízlelgettem az épületet, bejártam a kiállítóteret. Hazaérve rájöttem, hogy nem fotóztam eleget. Csak Ciprian Mureșan, Jakobovits Márta és az Apparatus 22 munkáit kaptam lencsevégre.
Ciprian Mureșan Megtestesülés (Întrupare) című munkája az el-nem-készült vagy a már-szétesett szobor állapotát rögzíti, a megtestesülés kudarcát. Amit látunk, az inkább egy szobor öntőformája, ami mindenképpen egy átmeneti állapot. Nem akármilyen szoborról van szó: felismerhető Lenin szétesett szobra. Az egykori kommunista hős mára már egy félresikerült, gyászos történelmi kísérlet szimbóluma – talán erre is reflektál Mureșan alkotása.
Az épület Jakobovits Márta munkáival volt a legkegyesebb: absztrakt, finoman színezett kerámiáit egy hosszú sorba helyezték, az üvegfal alá, egy párkányra. A különböző, mégis egységbe szerveződő darabok végigvonulnak a fal hosszán. Nem tudjuk, melyik a sor eleje és melyik a vége: annyi biztos, hogy úton vagyunk.
Friss hangulatot árasztottak az Apparatus 22 művészi csoport tárgyai: megvilágított körök, fényes, színes felülettel, amelyre a művészi (vagy egyáltalán az emberi) létre reflektáló szövegeket nyomtattak. A színes felületek tükrözik a nézőt, és tükrözik az üvegfalon keresztül a várost – ami ebben az esetben egyáltalán nem zavaró, sőt, az urbanitás kontextusában izgalmasabbá teszi például azt a kérdést, hogy milyen hatalom rejlik a megszelídítés elutasításában?
Most akár fanyaloghatnék is a NOCA kapcsán: jó lett volna ha nagyobb, hogy elférjenek esetleg nagyszabású installációk is benne, vajon lehet-e majd vetíteni mozgóképes alkotásokat, és egyáltalán a festmények hogyan bírják majd a változó fényt, és vajon a város elbír-e több, jelentős kiállítást? Ehelyett inkább örülni szeretnék: van NOCA Nagyváradon, és ez egy lehetőség. Már csak aktuálizálni kell ezt a pontenciált: ide hozni a távolit és láthatóvá tenni a helyit.
