Aki szeretett volna látni egy jó kortárs kiállítást, eddig többnyire nyugatnak tartott: Váradtól legalább a debreceni MODEM-ig, vagy még inkább a budapesti Ludwig Múzeumig, netán ha ideje és pénze engedte, akkor Bécs nagyszerű kiállítótereit kereste fel.
Úgy gondolom, ez az első alkalom, amikor azt mondanám a nyugatabbra élő barátaimnak: van egy kiállítás Nagyváradon, amiért érdemes ide lejönni, még akkor is, ha Püspökladányban vonatot kell váltani.
Akik jártak Nagyváradon, talán felkeresték már a szecesszió múzeumaként működő Darvas-LaRoche házat. Nos, ebben az épületben nyílt meg november 7-én egy nagyszerű kiállítás, az Oradea Heritage Alapítvány és a temesvári Ars Encounters Alapítvány együttműködésének eredményeként. A kiállítás tárgyait a temesvári alapítvány alapítója, Ovidiu Șandor gyűjtő anyagából válogatták ki a kurátorok, Diana Marincu és Mihai Toth. A kiállítás címe: Az arany orrlyukú ház (Casa cu nări aurii) – és ha a kedves olvasó kissé abszurdnak találja ezt a címet, nem téved. Ugyanis a tárlat nagyjából egy évszázadot ölel fel, a DADA alapítójától, Tristan Tzaratól egészen nagyjából napjainkig. Nagyszerű nevekkel találkozhatunk, a múltból (Tristan Tzara, Isidore Isou, Victor Brauner, Ion Țuculescu, Andrei Cădere, Geta Brătescu) vagy a jelenből (Onucsán Miklós, Adrian Ghenie, Andra Ursuța, Ciprian Mureșan). A kortársak közül néhányan a velencei Biennále romániai pavilonjában állítottak ki (Onucsán Miklós, Adrian Ghenie, Geta Brătescu), néhányan rendszeresen szerepelnek nemzetközi kiállításokon (Andra Ursuța, Ciprian Mureșan).
Behozni a kiállítást a Darvas Házba remek ötlet. Az amúgy nem túl méretes teret jól ki lehetett használni: a földszinten egy teljes terem csak a kiállítás tárgyait tartalmazza, itt érvényesül leginkább a „white cub” effektus. Itt láthatunk négy kis szórólapot, Tristan Tzara szavaival: „Dada ne signifie rien: si l’on trouve futile et l’on ne perd son temps pour un mot qui ne signifie rien”. A rögtön mellettük futó videóban egy századdal később Cristian Mureșan újra életre kelti Tzara módszerét (fogj egy újságot, fogj egy ollót, vágj ki szavakat, ezeket találomra rakd sorba…), néhány eltéréssel. Nem újságból, hanem a bibliából vág ki szavakat, nem az összeset, hanem néhányat, nem másolja őket, hanem ragasztja, és úgy tűnik, nem találomra, ugyanis a verssorok rímelnek. De így is hasonló az eredmény: furcsa, abszurd, értelmetlen, és mégis poétikus – és Mureșan értelemzésében jól cseng. Az így kirakott vers egyik sora: „la maison aux narines d’or” – ez adta a kiállítás címét. A teremben láthatunk munkákat Isidore Isoutól, a lettrizus atyjától vagy a romániai rendszerváltás utáni sztártól, Adrian Ghenietól. A két világ közötti határt (1989 előtt és után) nagyszerűen ragadja meg Onucsán Miklós munkája: egy plakát, amit egy bukaresti kiállításhoz készített. A kiállítás művészkönyveket mutatott volna be, innen a neve: cARTe. Közbeszólt a történelem, a bukaresti bányászjárás formájában. A kiállítást lefújták: Onucsán Miklós készített egy pecsétet, ahol az „anulat” (lemondott) szó fölött a bányászok jelét, a két kalapácst láthatjuk, és ezzel lepecsételte a városba már kitett plakátokat. Minden – egy rettenetes esemény is – lehet kiindulópontja egy nagyszerű alkotásnak.
Több alkotás a ház bebútorozott termeiben foglal helyett: a lépcsők fölött, a hallban, a teraszon, a szobákban, a konyhában, a cselédszobában. Néhány közülük annyira jól illeszkedik a helyhez, hogy kár lesz elmozdítani őket februárban, amikor a kiállítást zárni fog. A konyhában, a lábasok fölött a polcon egy nagyméretű, furcsa tárgy, amely „talált tárgyakból” van elkészítve, (például egy húszas években gyártott Bauhaus dívány acélkeretéből) és ami csak későn áll össze óriási egérfogóvá (Andreea Anghel: Az elhanyagoltság egysége, 2022), a cselédszobában egy játékos textil-festmény, ahol egy fekete harisnyából készült alagútból menti ki a törpe a Napot (Ana Adam: A törpe megmenti a Napot, 2022), a nők szalonjában, a zongora felett Ioana Bătrânu festménye, amelyen egy gazdag ház belsejét látjuk, kényelmes kanapékkal, gazdag szőnyegekkel, és súlyos kristálycsillárral, mintha a valós szoba kiterjesztése volna (Ioana Bătrânu, Melodrámai enteriőr, 1995). Egy üres sarokban (nem sok ilyen van, talán ez az egyetlen a házban), a saroknak támasztva Andrei Cădere egyik botja: ezekkel a fából készült, színes botokkal trolkodta szét Nyugaton a hetvenes években a kiállításmegnyitókat, elhelyezve botjait hívatlanul mások kiállításain, megkérdőjelezve így azt a rendszert, amely hatalmi pozícióból mhatározza meg, hogy mi mutatkozhat meg, és mi nem, mi válik láthatóvá és mi nem.
Helyben készült az ablakra Dan Perjovschi rajza: egy tank csövéből nem lövedék, hanem a béke olajága emelkedik ki. A rajz régebbi, és minden bizonnyal a háborút felváltó béke optimista gondolatával készült. A jó munkák jellegzetessége, hogy új jelentéseket is elbírnak: például napjainkban Dan Perjovschi rajzát látva, eszünkbe juthat egy olyan béke tragikus gondolata, amelyet a tankok agresszív ereje diktál.
Bár tudnék még lelkesen beszélni a többi alkotásról is, de inkább nem teszem. Szeretném, ha minél többen elindulnának kincskeresésbe a Darvas-LaRoche Házba, és felfedeznék maguknak az „arany orrlyukú” házban ezt a kiállítást. És együtt örülnének velem annak, hogy végre van otthona Nagyváradon a jelentős kortárs művészetnek.
A kiállítás 2026. január 21-ig látogatható.
Fotók: Kemenes Henriette
