A szeptemberben megrendezett Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál East of Europe programjának egyik érdekessége volt a Van valami a levegőben. A miskolci Cinefest egyik mindenkori sajátossága egyébiránt, hogy szlovén, lett, cseh, szlovák, észt, szóval a volt szovjet blokk országainak koprodukciójában készült alkotásokat hoz közel a magyar közönséghez. Ez igencsak örvendetes, hiszen némileg összeköt bennünket a történelmi múlt, már csak ezért sem vagyunk egymás számára kulturálisan közömbösek.
Fontos kiemelni, hogy Urška Djukić szlovén rendező női felnövéstörténete, a Van valami a levegőben már elnyert egy rangos elismerést az idén, mégpedig a 2025-ös Berlini Nemzetközi Filmfesztivál FIPRESCI-díját. Azaz a kritikusoknak tetszett. Ami már csak azért sem semmi, mert az 1986-ban született rendezőnek ez az első nagyjátékfilmje.
Meg kell jegyezni, hogy a cím magyarítása talán nem passzol a legjobban a filmhez. Érteni vélem, hogy miért lett ez a cím, de az angol Little trouble girls relevánsabb. Már csak azért is, mert az azonos című Sonic Youth-szám is elhangzik a filmben, és ezáltal a zene hangulata és szövegvilága erős szimbiózist mutat Djukic világával, akinek, jelzem, saját szlovén címadása, a Kaj ti je deklica is a lánysorsokra való érzékenységre utal.
Annak ellenére, hogy nem túl divatos kiemelni egy alkotó női identitását, úgy gondolom, jobb, ha már a bevezetőben hangsúlyt kap az, hogy Urška Djukić a filmjében olyan regisztereket nyit meg, ahol fontos lehet, hogy a nők világában bennfentesen mozgó művészről, a nők egymást közti viszonyrendszereit első kézből ismerő alkotóról van szó. Alátámasztja ezt az is, hogy most taglalandó alkotását megelőző animációs rövidfilmjének, a 2021-es Nagyi szexuális életének is jót tett a női bensőségesség érzete.
Az idei nagyjátékfilmjének forgatókönyvét Maria Gumzival és Maria Bohrral jegyző rendező nem távolodik el a szexualitás témájától, sőt. Nagyobb merítéssel fogalmazza meg azt, amit a nők generációi inkább csak maguk között osztottak meg, vagy még úgy se. Ennek egyik oka a katolikus vallás, persze – ahogy Djukić is utal rá nem egyszer. Ezért nem csoda, hogy szereplőit, egy lányokból álló énekkart egy kolostori környezetbe kirándultatja, ahol a terv szerint nyugodt áhítattal gyakorolhatnának. Igen ám, de senki nem számol azzal, hogy a nyárba forduló tavasszal a hormonok is felszabadulnak.
A film főszereplője, a 16 éves Lucia is meglepetésszerűen tapasztalja magán érzelmi ingatagságát, saját testének öntudatra ébredését, főleg, hogy egyre inkább hallja a szexuális ösztön hívó szavát. Nem csak a karba újonnan érkezett és némileg idősebb Ana-Maria megjelenése zavarja össze, hanem a kolostor felújításán dolgozó egyik középkorú restaurátor is vágyat kelt benne. A szigorú és puritán nevelési elveket valló anya felügyelete alól kiszabaduló Luciának szembe kell néznie késztetései hirtelen rátörő komplexitásával. A vallásos neveltetés, a hit eddig gyermekien szűziesnek őrizte meg maga számára önmagát. Most azonban először találkozik a szülői háttér nélküli közösség erejével.
A lelki vonzódásnál többet kezd érezni a vadóc Ana-Maria felé, aki játékosan mintha élvezné is saját csáberejét. Illetve Luca egyfajta paradicsomi kíváncsisággal viseltetik a restaurátor férfiteste iránt is. Az érzelmi túlfűtöttség pedig arra hajtja, hogy kísérletezve jobban megismerje saját testét, és ez lesz az, mely némileg kiváltja szégyenérzetét is. Urška Djukić érzékletesen ábrázolja a kamaszkorral együtt járó elbizonytalanodás stációit. Ezért, bár erős a női vonal a filmben, a történet mégis univerzálisan átélhetővé válik mindenki számára, aki megélte már ezt az életszakaszt.
Lev Predan Kowarski operatőri munkájából nem is a kolostorban felvett képek a legmarandóbbak, bár a letört kezű Mária-szoborhoz többször is visszatérünk. A virágba boruló természet vágóképei jó arányérzékkel erősítenek rá a szimbolikus párhuzamokra. Illetve a két lány arcközelijei sokszor hangsúlyosak. A Lucát alakító Jara Sofija Ostan kezdetben jellegtelen szürke egér attitűdjét sokszor látjuk egy képen, de erős oppozícióban Mina Svajger kaján, kéjes és vagányságot sugalló arckifejezésével. Jól komponált képek ezek. Ám a rendezői elképzelés és az operatőri munka igazán szép összeérése a testek kis részletein való elidéződéskor nyilvánul meg a leginkább. Hogy egyet emeljek ki, a magán uralkodni képtelen Luca első maszturbációja közbeni érzelemskála érzékeltetésére Predan a színésznő nyakára állítja a képet, ekképpen ez a külön életet élő aktív testrész meséli el a lány összes egyidejű zsigeri hullámzását. Ez az egyedi megoldás például nagyon tetszett.
Vannak kevéssé jól sikerült megoldások is. A városban szinte öntudatlan állapotban trappoló Luca nem tud segíteni a végkifejlet katartikus átélését illetően, és ezen Vlado Gojun vágó is inkább ront. Illetve a film eleje némi vontatottságot hordoz magán, ami egy kevésbé edzett befogadót könnyen elbizonytalaníthat. Ezért is írom, hogy érdemes a felvezetésnél türelemmel lenni, mert megéri, szépen rétegzett alkotásról lévén szó. Még annyit, hogy a filmnek van némi humora is, a lányok és az apáca egymás felé való őszintesége könnyen mosolyt csalhat a néző arcára, szintúgy a fiatal férfi énektanár esetlensége is működőképes.
Summa summarum, mindent összevetve egyedi hangvételű alkotást kapunk, melynek számos erénye van. Kíváncsi vagyok a rendező-forgatókönyvíró következő filmjére. Egy ilyen indulás után vélhetőleg lesz.
Van valami a levegőben
Kaj Ti Je Deklica (2025) Szlovénia, Olaszország, Horvátország, Szerbia / 89 perc
Rendező: Urška Djukić
Forgatókönyv: Marina Gumzi
Kamera: Lev Predan Kowarski
Vágó: Vladimir Gojun
