Címke: zudor jános

július 29, 2024 | Kőrössi P. József | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Nekrologizálok. Öt

Kinde Annamária
(1956 Nagyvárad – 2014 Nagyvárad)

A szabadság, amelyre vártunk, itt van

„Én nem szedem össze a játékaimat.
Mert ha nem játszom:
nem vagyok.”

Szilágyi Domokos volt az első kortárs költő, akit sokáig, hosszasan és sokszor olvasott. Úgy látszik, az élmény nem múlt el nyomtalanul. Később Király László volt rá nagy hatással. A kritikusok, ha vannak, bajban vannak, ha be akarják sorolni valahová. De hát ez meg az ő gondjuk, vallotta ugyanakkor. Szeretett játszani, egy időben az is fontos volt, hogy ne legyen lineáris, amit ír, legyen benne valami csavar, ingáztassa különböző szintek között a szöveg az olvasót.

„Szandra May-re azért volt szükségem, mert ő elmondhat olyasmit is, amit Kinde Annamária nem. Más távlatba helyeződnek a szövegek. De Szandra May valahogyan mégis más, valamiféleképpen több egy költői alteregónál. Mohás Lívia azt írja egy tanulmányában, hogy az írók a leszakadóban levő személyiségrészeiket írják meg. Érdekesnek találtam ezt a felvetést, végül is akár azt is mondhatnám, Mohás Lívia nélkül nem volna Szandra May. 

Magát a figurát már tizenöt-tizenhat évesen kitaláltam. A környezetével együtt. Csak akkor még nem volt neve neki, és nem tudtam, mit kell vele kezdeni… Egyébként pedig jellemző rám, hogy előbb megírtam a verseket, aztán jöttem rá, hogy archetípusokkal dolgozom. Ettől otthonos az a világ. 

Pont ez a giccs határát súroló, naivan idilli világ az, amely csak Szandra May által felmutatható. De Szandra egy erős figura, aki végigjárja az útjait, választ keres a kérdéseire. Nem érdekli az, hogy életnek és halálnak (jelen esetben a saját halálának) ura legyen. Az neki nem eléggé érdekes, és egyébként sem lehet igaz. Azt, hogy valamiféle határokon járok ezekkel a szövegekkel, én magam is érzem. Nem fogok lemondani erről, mert dolgom van vele.

A Szandra May kertje az egyfajta bátorság-könyv. Hiszen abban a könyvben álltam elő ezzel a figurával. Örültem neki, hogy szerették. Az igazi kedvenc azonban a Szandra May a sivatagban. Ez a kötet már meg is van szerkesztve, eljut valahonnan valahova – ez egységes könyv. Az ötödikben, a Mondhatatlanban, megint többfelé megyek egyszerre. Abban van az említett hosszúvers, benne két szonettkoszorú, ezek a szétírás és összerakás gyakorlatai. Vannak benne másféle stílusgyakorlatok is, meg valamiféle abszurdoid kísérlet-kezdemények Lewis Caroll nyomán.”

Makk Károly
(1925 Berettyóújfalu – 2017 Budapest)

Meghalt Károly, nincs többé mese

Írtunk egy könyvet – nem! Meséltettem, amiből írt egy könyvet. Ez sem igaz. Írtak Hannával egy könyvet, amibe másfél, két éven át bele-bele nyúlhattam szeretettel. 

Szeretni kell! Mesélni kell! Ennyi lenne?

Nagy csaták is voltak. Gyermek volt még, meg már megint. Gyermek lett megint közben. A legokosabb, a legrafináltabb, a leggyerekebb gyermek. Alkotó gyermek, álmodozó kilencvenévesen is. A csúcson is, hol máshol?! Múltról és jövőről, kizárólag saját magáról.

Házat épített nyolcvanévesen, hogy ránézhessen a Balatonra, meg a háta mögött két arasszal emelkedő dombra, egészen közel a Psota Irén rókaüldözéses jelenetének helyszínéhez.

Utaztunk Berettyóújfaluból Nagyváradra. A váradi kicsi térben többen szerették, mint a berettyóújfalui nagyteremben. Újfaluban született, a mozitéren.

Minél tovább élsz, annál többet tudsz mesélni. És szeretni is többet. Ő sokat élt, sokat szeretett, és sokat fog mesélni még az életben maradók életéről, amikor azok már nincsenek is.

Álomember, álomember volt.

Konrád György
(1933 Berettyóújfalu – 2019 Budapest)

Elfogyunk mellőle, aztán majd visszajövünk

Kereken ötven éven át,
az egyik legnagyobb,
az egyik legismertebb, 
az egyik legnemzetközibb magyar író. 

Szépíróként nincs jelen. Igazából sohasem volt. Különösen nincs jelen a rendszerváltás utáni időszakban, amikor sok időt tölt el itthon. Amióta Berlinben van, azóta végképp nincs. Mintha nem is érdekelné, hogy számít-e még idehaza. Hogy írónak számít-e még. Én persze látom, hallom a kérdéseiből, hogy igenis foglalkoztatja őt az, hogy hogyan látják, vagy nem látják, de aztán legyint.

Sokan, olvasók is, de a közélet különösen, elsősorban politikai tényezőként tartják számon. És a gondolat, az éles gondolkodás emberének. Így fogadják őt a könyvkereskedők/terjesztők is. Itthon. Külföld az más, ott olvassák is. Száznál több idegennyelven jelent meg könyve. 

Amíg nem lesz itthon is valaki mindenkor mellette, aki szőröstül-bőröstül vállalja őt, olyan esszéista írónak amilyen, olyan, a politikában is jelen, következetes és hiteles szabadelvűnk, olyan közéleti személynek amilyen, amíg nincs ismét mellette az, aki folyamatosan képviseli és ki is áll mellette, addig nem fognak róla tudomást venni itt, legfeljebb udvariasan. A háta mögött pedig fanyalogva, képmutatóan azok, akik nem olvasták, nem olvassák, nem ismerik, sem intellektuálisan, sem szellemileg a közelében sincsenek, nem is voltak.

Ahhoz, hogy íróként is jelen legyen Magyarországon, Konrád politikai nézeteit is vállalni kell – azzal a következetességgel, elemző készséggel, amivel ő vállalta mindenkor mindenhol saját magát. Ilyen kiadója talán megint van, ilyen terjesztője nincs.

Elfogyunk mellőle, aztán majd visszajövünk.

(2001–2023)

Zudor János
(1954 Nagyvárad – 2018 Margitta)

Napkitörésről napkitörésre

Amikor Zudornak napkitörése volt, én éppen postás voltam Nagyváradon. Nem postás, táviratkézbesítő, biciklivel jártam a várost, oldalamon oldaltáska.

A Vitéz utcai – akkor már Decebal – hídon mentem volna át, amikor futott velem szembe. Hazulról jött, nagy lendületben volt, integetett, örült és kiabált. A találkozásnak örült, annak – ezt csak később gondolom –, hogy elmondhatja valakinek, és most én leszek az. Megálltam, letettem a lábam a pedálról, de nem szálltam le a bicikliről, közöltem vele, hogy rohanok. Nem baj, mondta, ezt hallgasd meg. Nem hallgattam meg, megbeszéltük, hogy a Gongban találkozunk egy félóra múlva, miután felvettem a postán az újabb adag táviratot.

Akkor nem találkoztunk, de később, még aznap mégis. Azután, hogy a Fő utcán egy kapu alatt valaki, egy pasas, egy balik felpofozta, vagy megverte.

Miután a Vitéz utcai hídnál elváltunk, fölment a városba, le s föl sétált – jött-ment – a Fő utcán, odament emberekhez, elsősorban, vagy kizárólag, ezt nem lehetett egyértelműen bizonyítani – férfiakhoz, és közölte bizalmasan, fülbesúgva, hogy ő mindent tud.

– Mindent tudok!

Nem vették komolyan, kivéve egy valakit.

– Mit tudsz?

– Hívjál meg ebédre, és elmondom.

A pasas behúzta egy kapu alá, pofozni kezdte – mit tudsz? Mit tudsz? – kérdezgette, majd jól megverte, megrugdosta, és otthagyta.

Ez után nem sokkal futottunk megint össze. Elmondta, hogy napkitörése volt az éjjel, látta, hogy az amerikaiak Nagyváradra dobták le a napalmbombát. Minden, ami él, elpusztul, itt marad a kopasz város, most mi legyen. Szenvedélyesen, dühösen, cáfolni kezdtem, talán le is hülyéztem, és elzavartam.

– Tudod – mondta – megállapították, hogy skizofrén vagyok. 

*

Azokban a napokban Szőcs Géza, aki az első évfolyamon – talán még a másodikon is, amíg Zudor ki nem merült, és halasztani nem kezdett – János évfolyamtársa volt Kolozsváron, a feleségével a Félixfürdőre járt ki naponta, de a Dacia szállodában laktak a Körös-parton. Találkozgattunk. Egyik alkalommal elmondtam neki Zudor napkitörését, meg azt is, mekkora hülyeségnek tartom, Jánost pedig Nagyvárad legeslegújabb őröltjének. Főleg a bujkálásai, a skizofrénia buktattak ki. Mintha disszidált volna, meg itt is maradt. Ketten vannak egyhelyen. Legújabb verseiben is.

Géza találkozni akart Jánossal, hozzam össze.

Én kísértem el, a szálloda halljában, valamelyik emeleten találkoztunk. Talán félórát beszélgettek, amíg Márta, Géza nászutas felesége készülődött. Félixre mennek, busszal, kocsival vagy vonattal, mindegy, fürdő.

Géza hagyta, hogy János beszéljen. János mondta. Amerika ledobta Váradra a napalmbombát, neki ettől napkitörése van, mindennek vége.

Jó, mondta Géza, ledobták, akkor most mi legyen? Nem tagadta, mint én, nem cáfolta, mint én néhány nappal azelőtt, hanem helyben hagyta. Igen, ledobták, mit tegyünk? Szerinted, mennyi időnk van? Szerintem semennyi. Szerintem néhány hetünk csak van. Jó. Jó azt várjuk ki. Jó, várjuk. Aztán eldől. Ebben maradtak. Zudor megnyugodott, látod, mondta, várunk. Ebben maradtunk Szőcsék meg elindultak a vastag ajkú szép Mártával a Félixfürdőre.

*

Futárkodtam is neki. Amikor a romániai „forradalom” után a Bihari Naplónak és a Kelet-Nyugatnak riporterkedhetett János, kézi riportermagnót vittem neki, Szőcs Géza ajándékát. Majd évek múltán, miután egy gyalogátkelőhelyen elütötték, amit súlyos koponyatöréssel úszott meg, volt felesége, gyermekeinek anyja kérésére csontpótló anyagot vittem Váradra. Mai napig nem tudom, segített-e.

augusztus 19, 2021 | Kőrössi P. József | Képtár | Rovatok
MEGOSZTOM

Zudor. Napkitörés

A hetvenes évek közepén vagy nagyon a legvége előtt történhetett, nyáron, robbanó melegben, de Zudornak nem ettől lett napkitörése.

Táviratkézbesítőként dolgoztam a nagyváradi postán, biciklivel hordtam ki éjjel és nappal, vasárnap és ünnepnapokon a táviratokat és a sürgős leveleket. A szakadatlan szolgálatért, a készenlétért nem több fizetség, hanem szabadnap járt, sok-sok szabadnap: előfordult, hogy akár egy héten keresztül is otthon olvashattam, készülhettem (mire is?), írhattam (vajon mi értelme volt?).

A Vitéz (Decebal) utcai híd mellett tekertem el a földutas Körösparton, amikor Zudor, a „fiatal költő”, csaknem elém szaladt. Lehetett huszonhárom-huszonöt. Akkoriban már sejtettük, hogy nem stimmel valami, a kibírhatatlan zsenit már láttuk benne, a „klinikai esetet” még nem. Első könyvtervét, eredeti gépiratokkal akkor még nem, majd évekkel később dobja be az éppen áradó, zavaros Körösbe – alkalmi szerkesztői szeme láttára. „Szállj, szállj Honti Hanna, mint egy seggberúgott sirály!”

Nem akartam megállni, lerázni szerettem volna. Nem lehetett. Futott mellettem, ha egy idő után nem lassítok, akkor is gyorsabb, mint én biciklivel. El akarta mondani. A Gong teraszán találkoztunk ismét.

„Öregem, Napkitörésem van! Amerika Váradra dobta le a napalmbombát, végünk!” Embereket állított meg a város főutcáján és a fülükbe súgta a történetet. Azzal kezdte, hogy „én mindent tudok!” Egy ilyen alkalommal az egyik megszólított férfi behúzta a bazárépület árkádja alá és ráripakodott: mit tudsz? Mindent, mondta volna Jancsi ártatlanul. De ilyen, az ártatlanság ellenkezőjét sugárzó arca csak neki volt. A pasas (váradiasan: a balik) püfölni kezdte, leteperte a földre, megrugdosta. Jancsi ekkor sem mondta, hogy már nem tud semmit.

Ledobták a napalmbombát, kipusztul a nagyváradi emberiség, maradnak az épületek üresen, csupaszon. Próbáltam meggyőzni az ellenkezőjéről, na meg feltettem a kérdést: miért éppen Váradra dobták volna le? Volt érve Jancsinak, de hogy mi, arra – ma is védekezem? – nem emlékszem. De lehetett, mert tovább ellenkeztem, győzködtem, aztán feladtam mégis. Zudor pedig folytatta békésen őrült, napkitöréses hadviselését a nagyváradi emberiség életben tartásának érdekében a színház körül, a szemközti könyvesboltban (ahonnan kidobták) meg a Fő utcán, ami akkor még talán nem sétáló, de már nem ott jár a villamos. Ha cigarettával kínálták, elfogadta, ha meghívták ebédre, azt is.

(tovább…)
április 16, 2021 | Kőrössi P. József | Képtár | Rovatok
MEGOSZTOM

Előhívás – Rogériusz negyed, Aluminei 47.

Balról jobbra: Farkas Antal, Zudor János, Hunyadi Mátyás, Kápéjé és Megyesi Antónia (János szerelme és felesége).

Nálunk. Eredetileg arra gondoltam, a könyvespolc fölötti tabló nagyobbik húgom érettségi találkozójának időpontjára utal, de mégse, mert ha „találkozunk 1976-ban”, akkor 1966-ban, tizenegy évesen nem érettségizhetett. Én pedig sohasem szerepeltem érettségi tablón. Nem akartam, aztán meg bután kirúgattam magam. Bizonytalan következtetésre jutottam: a tabló dátuma Török Miklós (akkor már és még író) érettségijére emlékeztethet. Ajuszi (87) szerint ők a nagyobbik húgommal, a hetvenes évek elejétől kvázi együtt éltek. Hogy miért hozzánk került? Mindegy, az öt világmegváltóról készült fotó kitörölhetetlen része lett.

A hetvenes évek elején, közepén, de később is, ahányszor összejöttünk – lakásban, kocsmában, gyakran a Gongban – minden alkalommal megváltottuk a világot. Azzal kezdődött, hogy lapot akartunk alapítani. Legtöbbször a tervezéséig is eljutottunk, kiosztottuk a felelős posztokat, de nevéről sohasem tudtunk dönteni. A fotó nálunk készült, azt nem tudni, ki nyomta meg a gombot. Apám, anyám kezében sohasem láttam fényképezőgépet, a húgomék sem lehettek, előttük is titkolt „irodalmi életet” éltem: szégyellte az ember nyilvánosság előtt költőnek tartani magát. Kivéve Hunyadit: ő bemutatkozáskor is használta a titulust, holott ekkor még verse sem igen jelenhetett meg.

Farkas Antal ma gondoskodó, szeretett lelkipásztor, 1995 óta szolgál a Várad-velencei Református Egyházközségben. A fénykép idején a többiekhez hasonlóan reménybeli költő, aki újságíró is szeretett volna lenni, de a rendszer elutasító magatartást tanúsított iránta. A hit csábítása, na meg az ő józan esze egészséges pályamódosításra vezette. A képen látható ma is élők között Antónia mellett ő a legkomolyabb ember. (Zudorról majd hosszabban később, egy újabb Előhívásban.)

Hunyadi később önnön magába szerelmes amatőr színész is lett, a Kortárs Színpad ’71 tizen- és huszonévesen részegeskedő zsenije, korán nyitó kávéházak kedves réme. Anyja Szilágyi Erzsébet, a bátyját Hunyadi Lászlónak hívták. Talán ennek is szerepe volt hirtelen leélt életében. Na meg talán az értetlenkedő pedellus édesapának, Ignác bácsinak. Az Orsolya-zárdához, akkor Alexandru Moghioroş líceumhoz tartozó szolgálati lakásban éltek, Matyinak könnyen ment, hogy a Fő utcán le-fel menetelve meghívassa magát a városközpont kocsmáiba – reggel, délután és este.

A Gong bár és a színház hátsó bejárata közötti téren, a Majomszigeten (hol másutt?) abban a szerencsében részesülhettem, hogy Hunyadi Mátyást további történelmi nevű magyarországiaknak bemutassam: Hunyadi Mátyás és Petőfi (N.) Sándor, valamint Arany László (az Ellenpontok későbbi magyarországi futára) itt szorított egymással kezet. Mindannyiunk értelmes szeme fennakadt. Ezen a fotón ő az egyetlen, aki a fényképezőgép kamerájába néz!

Kápéjé itt van, a fénykép mögött is ő. Ennyi elég.

Megyesi Antónia a legszerethetőbb ember a fentiek között, már akkor is az volt. Akkor még a költő nem költő nélküle.

Mint ismert, a világ megváltása folyamatosan elmarad, és továbbra is bizonytalan, de nem reménytelen: a képen látható társaságból hárman még megvagyunk. Fényes jövő előtt akkor senki sem állt – ült – és ez így is maradt: nincs fényes jövő. Ma sincs fényesebb jövő, mint a múlt.