Damiel és Cassiel Itt maradtam két kalapos férfival, akikre ráhagytál. Akiket rámhagytál? Önkéntelen gondoskodás a menekülő részéről. Alá volt már aknázva itt minden. Az egyik azóta elkezdett verseket írni. A másik már nem akar meghalni. Néha megsimogatom a fejüket, mert szomorkodnak. Voltaképpen jól elvagyunk. Közben kitört a háború, és ez már nem csak egy idióma. Rakéták és menekülő civilek. A felelős férfiak rebbenetlen szemmel szavatolnak a békéért, miközben csorog a szemükből a könny. Dehát ezt óvóhelyedről te is láthatod. Remélem, erősödsz. A jel Rövid időn belül már másodszor szólítják ugyanúgy másképp. Mintha összetévesztenék valakivel. Pedig sem az a narkós, aki egy maga után vonszolt foteltől várt gyors anyagi segítséget, sem a szálloda portása nem tudhatta a magában ismételt nevet. És mégis. „Nem, nem én vagyok.” „Nem, nem én vagyok.” A harmadiknál vajon megszólal a kakas? Legyőzheti valami, amiben hisz? Pénzt ad drogra, ottfelejti a pulton a szobakulcsot. Felismeri, hogy egy név hordozza, amelynek betűiből kirakható a szó: szeret. Elfogadja, hogy ez átírja addigi körvonalait. A hangyáknak Emberek, nem hangyák vagyunk. Életünket nem bolygatja meg egy nyitva hagyott mézesbödön. Nem a mértékletesség és nem a mohóság hiánya, nem a józanság szava az, ami megóv. Ebben nem különbözünk az aprók rajától: mohóvá tesz a jóbakóstolás. Csakhogy nincs egyszerre annyi jó köröttünk, hogy partot vesztve belevesszünk végül. Az ízetlenség szigetei itt-ott rendelkezésünkre állnak megpihenni, kifújhatjuk magunk, és új erőre kaphatunk e színtelen szirteken. Ha belefeledkezéseinknek volna sűrűsége, szűrhetné szemcséink undorodva másnap egy nagy élősdi, ki tiszta mézre vágyik. Megfejtések Beúszni a három toronyig azt jelenti: eltávolodni a parttól annyira, hogy visszatekintve előtűnjön a domb fölött a csillag, a kakas és a kereszt. Gyönyörködünk az arányokban, kis örvényeket képezve testünk körül a jelek együttállásában gyönyörködünk, mintha vízszinttel együtt emelkedő bólyák volnánk, és egyszerre egy háromszögelést végző teodolit, és ha nem háton úszunk visszafelé, mert gerincünk bírja még az ívet, láthatjuk elmerülni is a falu egét tartó cölöpöket. Maradni még egy napot azt jelenti: értelmet adni a formátlannak. Lapát hátával döngölni falat, északi és déli bástyák sarkait, metszeni kaput, ablakréseket. A mozdulat beépül, kötőanyagba néhány bogár. A kéz alá dolgozó kéz önfeledt. Hátunk mögött a tó hadsereg, félreérthető délibáb, csillámlik, mindenképp valami nálunk erősebb. Elárasztjuk a vizesárkot, pillanatig higgye: védelmünkre lesz. Erődöt építeni azt jelenti: maradni még. A távolról hideg közelről meleg. Virágok Fel-felkapják izgatott fejük. Különben ki se látszanak. Ahogy a csüggedés rajtuk üt, kipergetik magvaik. Dehát a mag: folytatás! Csillog – hiába tapasztja le – csillog. A másik pedig egyre ügyesebb: már nem sodródik ki, még lendületből visszakapaszkodik. De szépek, nézd. Nézd: hogy kínlódnak!
Címke: versek
Szente B. Levente versei
A bizonytalan létűek mire megismertem önmagam átrágtam magam a Biblián más szent könyveket is kiolvastam végül a sort a Rámajána és a Mahábharata zárta és jött még egy biológia tankönyv ami még iskoláskoromból maradt meg (azt is kifizettették szüleimmel) így rájöttem hogy mindig a bizonytalan létűek halnak ki előbb – ahogy tanították régen mert az élet már csak ilyen mi tagadás – az ember nem esett messze fajának fájától a többiről jobb nem beszélni
A szeretet különb emlék hallanod kéne amikor megszólalnak a virágok fejem fölött amikor felhő énekel az emberek egyre többet beszélnek rólam neked azonban tudnod kell az nem én vagyok te dacból falakat építesz messzi égbenyúló hegyek tetején a sűrű ködben laksz mint ama régi földre szálló dörgő hangú istenek én csak az elmúlástól féltelek az írások a hagyomány téged nem tanított ki elesik annak nyújts kezet a szeretet különb emlék egy napon bármivel emlegetni mi volt van és lesz mit ember teremtett nem lehet élj és keress és kutass és szeretve légy – emlékezz – a végén még bármi lehetséges ha a jóság világa te vagy magad írod s megéled újra meg újra a legszebb meséket
Vajda Zoltán versei
Születésnapodra (bocs, Attila...) Huszonhét éves lettél Te, Meglepetés e versike, „öreg Szöveg”. Ajándék, mellyel meglepem Érinthetetlen kedvesem, talán, no lám! Volt egy február tizenegy, s egy oktondi színházba megy, szegény legény. Egy sor szélén gyanútlanul Üldögél, figyel, meglapul, ámul, bámul. Elhangzik sok-sok szerzemény, Megszólítja egy tünemény: Bla-bla, bla-bla. Ettől kezdve sorsán pecsét, Vágyviharba veti fejét sután, bután. Születik szonett, szívbéli. Aki írja, nem kíméli saját magát. Májusban nagy asztal körül. Néhány szónak is úgy örül, nagyon, nagyon. Még ha beszélt is zöldeket, haragudni rá nem lehet, feles- leges. Búcsú, mellkasi fájdalom, „Tudom mi ez és jó nagyon...” Tömény remény. Elmúl a nyár és ősz és tél, belém fészkelni nem késtél, szevasz tavasz! De hát nem rólam szól dalom, Horrorsüti viadalom, rémes krémes. Kívánok sok szülinapot, S aki kívánja, azt legott feled- heted.
Toprongygőg? Szabadság. Nyár, tenger, part, három zászlórúd. Pimasz szélben mindük koszlottan vergődő aligtrikolórt tart. Folytonossághiány több bennük, mint anyag. Ez miez? (morfondír) Honfiús toprongygőg? Ráadásul köbön? Vagy omázs hajdanvolt, tán dicső, tengeri csatákat megsínylő árboclobogóknak? Vagy egy újragondolt forradalmi jelkép: nagy lyuk köré cibált kis zászlómaradvány? Vagy természetanyánk hisztériájának erőfitogtató truvája: „Ezt nektek!...?” Megfejtést szabadon választhatok bármit. Vagy tán hinni, hogy a választás szabadság, nem-e gőg ez is, a toprongyos fajtából? S mint „a széles fejsze”, Kierkegaard mosolyog. p.s. Talán a gondolat hatalma, de másnap a zászlócafatok már nem voltak sehol.
Huszonhat évadot húzott le a nagyváradi Szigligeti Színháznál, de ennél is többet jelentett, hozzátartozott a város képéhez a biciklis ember, az ügyelő. Vajda Zoltán, a pályaelhagyó gépészmérnök, a megrögzött Nagyvárad-lakó. Tragikus baleset érte július végén, hegymászás közben, a Retyezátban. Ötvennyolc évet élt.
Szenvedélyes moziba járó ember volt, aki 1994-től 2009-ig a Bihari Napló napilapban rendszeresen közölte kiváló filmkritikáit, filmjegyzeteit. Amit kevesebben tudnak róla, hogy verseket is írt, legutóbb 2019 nyarán publikáéltunk tőle, még a Váradban. Két, eddig közöletlen írásával búcsúzunk tőle, köszönet érte gyermekeinek. Hiányzol, Vézé, nyugodj békében!
Életrajzi kísérletek (versciklus-részlet)
A szörnyeteg Meg akartam mutatni a lányomnak, milyenek voltak a léggömbök az én gyerekkoromban, milyen volt az, amire annyira vágytam, ami után vigasztalanul zokogtam, miután letekeredett észrevétlen a csuklómról a cérnaszál, amivel a lufiárus megkötötte, meg akartam mutatni neki, és az egyik nagyáruházban végül tényleg találtam pont ugyanolyan nyúl formájút, nagy hurkás fülekkel, vittem haza, aztán félrevonulva megpróbáltam felfújni neki, de nem sikerült, alighanem héliumra lett volna szükség, a tüdőm nem volt elég, elkezdett ugyan megtelni akár egy vizestömlő, de nehéz volt, lefelé húzta a kezem, és a fülek egyáltalán nem duzzadtak meg, úgy nézett ki végül, mint egy patkány, és még patkánynak is visszataszító, csupasz kék féreg, undorító arckifejezéssel, szétálló, pengeéles fogakkal, mint ami épp cafatokra akar tépni egy másik lényt, hogy fölzabálja a zsigereit, kiigya a vérét, lenyelje, megeméssze mindenestől, ezt mégsem mutathatom meg, gondoltam, leeresztettem gyorsan, és elrejtettem egy fiókba, a szörnyeteg azóta is ott lapul, összeaszott kék pofával a sötétben, a megfelelő pillanatot várja, hiszen ismeri az időt, tudja, hogy egyszer eljön, és ahogy ő, ugyanúgy tudom én is.
Rétegek A házak előtti kitaposott ösvényt először pallókkal fedték be, majd a pallók helyére összetoldott betonlapokat fektettek, amikor ezek már nagyon töredezetté és hiányossá váltak, az egészet leöntötték aszfalttal, ez volt az a réteg, ahol én bekapcsolódtam, de nem végeztek különösebben jó munkát, a forró anyag rögtön átvette a betonlapok hibáit, és éppoly hepehupás lett, mint aminek a kijavítására szánták, egyik-másik betonkocka szürke sarka át is ütötte a fekete anyagot, máshol a gödör, gödör maradt, hamarosan a gaz is feszegetni kezdte a repedéseket, semmi nem lett jobb, semmi nem lett rosszabb sem, de nem is erről szólt ez a változás.
Középkor Egy online boltból rendeltem egy új, kék tornacipőt magamnak, mert meguntam az előző kék tornacipőmet, és amíg a visszajelzést vártam, arról olvastam egy cikket, hogy előző nap hány fiú égett el elevenen néhány száz kilométerre tőlünk, a középkorban élünk, de hát nem is létezett középkor, az idő széttagolhatatlan, és babona csupán, hogy telik, mi telünk, lángolnak a fiúk, lángol a feszes bőrük, olvad a szép, szögletes húsuk, délceg arccsontjuk kibukkan a fényre, és hiába üvöltenek, a torkuk is lángol, pernye a hangjuk, megjött a visszajelzés, lesz egy új, kék tornacipőm, nem tudok tovább olvasni, véget ér, véget ér ez is, és úgy folytatódik.
Keszthelyi György versei
Négysoros A földi élet kiegyenlítetlen értékpapír az égi tőzsdén, a szeretet prímszám, csak eggyel és önmagával osztható. Weboldalak - a kiút hőmérséklete - Árnyékos és napos weboldalak, pár virtuális bakancsba sajtolt temérdek irány, hasonlatosságotok labirintusában, a zsalugáterek mögött keresi tiszta színpalettáját a virág. A kertész nem alhat, virraszt a memóriában. Kijelzőre szegecselt nap, processzorba táplált hiperaktív ragaszkodásod beleéget a földbe. Ádám voltam Ádám voltam a diófa alatt, keserű első ember, te pedig megállóm, stációm, a nyaranta a kamaszodó Ádám ott virrasztott a gyümölcsösben, Keresztúron, az ördögök és a lidércek birtokán. Megelőztelek, nagyanyám, reám tapadt az éhes föld, fal, zabál, rója ráncaim, belőled közben kert nőtt a dombig, az oldódó test biohulladéka fákat és bokrokat fiadzott, zsenge, kis relikviákat. Úgy sorakoznak, zöld fegyelemben, mint akik tudják, a szellemidézők nem ismerik a tüzelőt, hát belőlük is fejfát, öreg Ádámnak Öregistenhez vezető útjelző táblát eszkabálnak.
Tőzsér Árpád versei
Az ételkihordó Az ételkihordó körbejárja revírjét, sorra tölti az eléje került vályúkat, madáretetőket. Nem szereti a tél tejlevessel leöntött csúszós útjait, s a kemencenyarakat sem szereti. Ha megkérdik tőle, mi a kedvenc étele, azt feleli, hogy a zabpehely- felfújt, az terheli meg legkevésbé a hátizsákját, plusz nem csorog és nem maszatol. Kuncsaftjai viszont feltehetően más véleményen van- nak, mert mikor mobilon jelzi ne- kik: itt az abrak, s az őzlányok, ri- góasszonyok, elöregedett rókabá- csik az alagsori vackokról, s a sok- emeletes fákon ringó fészkekből eléjárulnak, borjúpörkölt-takarmá- nyuk messzire illatozik. Belek szi- matolnak, agyak korognak, agyarak töprengnek, s az ételkihordó eloldja biciklijét egy szőke bikkfa törzsétől. alumíniumhonvágy a térben az az alumíniummal fedett gazdasági épületsor létezik legkevésbé, ahová sokáig bármikor megtérhettél. akkoriban főleg a kétféle, a mágneses és az elektromos mezők flórájának hiánya zavart. de az alumíniumtól minden kitelik, mondtad, csak a kölcsönös vonzás nem. ott, azok között a valószínűtlen színfalak mögött fogtad meg neki először. hagyta, nem érez semmit, mondta. akkor a két érintő közül az egyik alumíniumból van, mondtad, és hogy te csak a szedéstükörben látod a nőket, s mindig egy másiknak törlesztesz. meg hogy a saját gravitációra a törpecsillagoknak is joguk van. lefolyt róla, mint a vízcseppé dalmahodott pára az ablaküvegen, vagy a fattyúsor a tele oldalról: egy fémfejőszéken szeretkeztetek.
Szabó Dárió versei
Só Téli fény motoszkál a dérlepte tóparton. Az úr odafentről addig beszél, hogy a táj felhólyagzik tőle. Fékezhetetlenül szeli ketté a hideg domboldalt egy sárgaköves templom látványa. Vannak szavak, amik sóvá válnak a vízben, mielőtt hallhatnám őket. Alvadt reggel A bőröm minden ébredés után egy újabb tájleírás. Szájüregemben vihar dúl, aztán sűrűn és aranybarnán csöpög benne a reggel, mint a méz. Vihar dúl, ez már társadalom; csöpög, ez már kultúra. Életlenek a fogaim. Csak fekszem és a sivatagra gondolok. Leírhatatlan. Viharfotó Ugyan az utánzás nem támaszt fel semmit, de legalább kellően állatias gesztus. A természet akkor hamisít, amikor nézem, ahogy egy hegy darabkái a tó vizébe kívánkoznak. Puha talajon állok és viharfotót tartok a jobb kezemben; balra fehér ágak, szürke part, tekintetem olvadt viasz.
Gagyi Judit Eszter versei
Élek! Élek! apám eltapsolta a lovak versenyvágtáját ahogy ledob két kavicsot s egy követ a szíved addig azt hittem, az embernél mégiscsak ügyesebb minden, aminek négy lábat adott a fennvaló – de a terepen megcsúszott velem hát erre tanított meg, és minden más pótolható de ami fontos, az olyan, mint a lóláb – ne akarj az lenni, mert rádjárnak csak fend meg a kést, mielőtt elindulsz ezúttal két lábon, baktathatsz egyszer úgy is lóvá tesznek hát erre tanított meg
Nyitott szemmel
az ember minden
évvel boldogabb
mire végül megboldogul
Ne menj oda, lelked ne küldd oda,
ne vedd magadra szenvedéseik,
hisz nem tiéd. (Kinde Annamnária)
Úgy szólsz hozzám mindig mintha
csak a másik szobáig mentél volna
Álmomban még tudod a nevem
szólítasz
akár, ha most fel lenne írva
az ottani falakra
Vagy a szobának lenne öntudata, kiterít
magára mindent, amihez köze volt, aztán
egymás után felolvassa, vagy össze-vissza
új kronológiát írva, Milyen lenne
előbb halni meg és csak utána élni, Miért
kell, hogy mindennek legyen folyamata
Az egymásutániságot csak az élők értelmezik
egybelátják, összerendezik, De hol az idő
abban a szobában – nem számolja magát
csak fekszik bénultan az ágyban
Hirtelen kimerevedik, és belépni
többé már nem lehet, mert a kilincs
a kezedben újra meg újra letörik
Mintha valaki nem hagyná
bentről még kiáltana
Csak szólnál hozzám tényleg
mondanád, hogy mossak ablakot
ha már nem látsz ki rajta
És mikor már csüng a kezed
de csüng most még a szád is
Hogy lesz így minden boldogabb
elég lenne annyi, hogy egyszer
kinyitott szemmel is halljalak
fekszik egy test az ágyon valóban ennyire egyszerű a halál. fekszik egy test az ágyon. az agy-gerincvelői folyadék vízszintbe szivárog. fekszik egy test az ágyon. ott az utolsó nap, ahol megszakad a fájdalom. fekszik egy test az ágyon. a halál nem ennyire egyszerű
Babiczky Tibor versei
A diplomaták „Lássátok királyunkat, a fenségest, idegen követek: nincs jobb szónok nála, legszebb ő a férfiak közt s többet tud inni bárkinél.” A követek meghajoltak rezzenéstelen arccal, majd visszavonultak, hogy megírják jelentésüket. „Kérünk hazahívást, mert ugyan mit kezdjünk egy olyan uralkodóval, kinek három legfőbb erénye egy szofistáé, egy asszonyé, valamint egy közönséges fürdőszivacsé?” Ruhától megfosztott testüket kordéra dobva, a szeméttel együtt szállították a kikötőbe. Jelentéseik a szájukba gyűrve, mint visszanyelt beszéd, hazatértek. A száműzetésben Másfajta hideg van itt, mint otthon. De a tél az tél – nem panaszkodom. Sok férfi és nő már meredt tagokkal, hidegen fekszik a hó alatt, miközben én a csillagokra nézek. A szicíliai próféta Nem az út vagyok, sem az igazság, sem az élet. A bűn vagyok, az eszköz és a halál. Az út látható – a bűn az úton jár, de nem veszik észre. Az igazságot vágyják és – azt mondják – szeretik, az eszközt használják, majd a szemétre hajítják – az igazság mellé zuhan általában. Az életet ünneplik, a haláltól félnek, és ezt a félelmet nem tudják megbocsátani. Jobb híján az élet számlájához írják, s végül lehajtott fejjel, sunyin oldalognak el. Aiolosz Ennyi a vágyam: lenni a tenger síkja felett a szél, futni a fájdalom bélyege nélkül, lenni vitorlák püffedt arca mögött az irány, és puha zúgásként élni hajósok fülkagylójában.
Sokacz Anita versei
Pompás bomlás Új álom kellene, ezen a képen kemény a szív, fagyott kutya lába, nájlonban. Otthagyott hulla, otthagyott foggal, körömmel. Bokorból vadaknak képtelen kifüstölése. Kihűlt arcod fehérre vált. Mögötted hangos metróajtó-csapódásban elfáradt percek lebillenő fejei. Egyenletesen ismétlődő karneváli fényekben hirtelen narkolepszia. Tisztán felhasad előtted: kiégett fényfüzérek lettek a meg nem kezdett utak. Egyre tisztábban hallod, apránként bomlik a kötőanyag. Ez már annak a szaga, amit idáig érzel. Ne kérdezd többé milyen élet szól odaát, egy hang sem gyászol. Fölötted vidámkerék-glóriádból érkező gipszbe fűző sikítás. Kemény a szív, fagyott kutya lába. Belül holttested ajándéknak. Nem kívánt trófeád vagy. [Nem] ígér Az új bolygón a száj nem hazudja össze a csatornákat a szabad levegő gondtalan áramlásával. A kéz nem állít élvefogó csapdákat utolérhetetlen vadaknak. Dühében nem fűti be a kazánokat, hogy tenyerében izzó köveket hordjon a közeledők ellen. Nem zsúfolja a bordákat egyenruhába – a repedések újra és újra kitermelnék a hiányt. Többé nem gyűjti be a repülésre készülőket a tiltás területein felhúzott cellákba. A tervszerű oldalra nézésben feltűnt végre, az éjszaka is ismerősebb az arcoknál. Nedvüket, akár a föld zsíros anyaságát, felitta a vattás nap. Indulás előtt a száj még levezényli a jövőt, fénye retinába tűz felejtésig. Az emlékképek kényszerű roncsolását kérés nélkül végzi el az alvás, így minden újrakezdhető.