Négysoros A földi élet kiegyenlítetlen értékpapír az égi tőzsdén, a szeretet prímszám, csak eggyel és önmagával osztható. Weboldalak - a kiút hőmérséklete - Árnyékos és napos weboldalak, pár virtuális bakancsba sajtolt temérdek irány, hasonlatosságotok labirintusában, a zsalugáterek mögött keresi tiszta színpalettáját a virág. A kertész nem alhat, virraszt a memóriában. Kijelzőre szegecselt nap, processzorba táplált hiperaktív ragaszkodásod beleéget a földbe. Ádám voltam Ádám voltam a diófa alatt, keserű első ember, te pedig megállóm, stációm, a nyaranta a kamaszodó Ádám ott virrasztott a gyümölcsösben, Keresztúron, az ördögök és a lidércek birtokán. Megelőztelek, nagyanyám, reám tapadt az éhes föld, fal, zabál, rója ráncaim, belőled közben kert nőtt a dombig, az oldódó test biohulladéka fákat és bokrokat fiadzott, zsenge, kis relikviákat. Úgy sorakoznak, zöld fegyelemben, mint akik tudják, a szellemidézők nem ismerik a tüzelőt, hát belőlük is fejfát, öreg Ádámnak Öregistenhez vezető útjelző táblát eszkabálnak.
Címke: versek
Tőzsér Árpád versei
Az ételkihordó Az ételkihordó körbejárja revírjét, sorra tölti az eléje került vályúkat, madáretetőket. Nem szereti a tél tejlevessel leöntött csúszós útjait, s a kemencenyarakat sem szereti. Ha megkérdik tőle, mi a kedvenc étele, azt feleli, hogy a zabpehely- felfújt, az terheli meg legkevésbé a hátizsákját, plusz nem csorog és nem maszatol. Kuncsaftjai viszont feltehetően más véleményen van- nak, mert mikor mobilon jelzi ne- kik: itt az abrak, s az őzlányok, ri- góasszonyok, elöregedett rókabá- csik az alagsori vackokról, s a sok- emeletes fákon ringó fészkekből eléjárulnak, borjúpörkölt-takarmá- nyuk messzire illatozik. Belek szi- matolnak, agyak korognak, agyarak töprengnek, s az ételkihordó eloldja biciklijét egy szőke bikkfa törzsétől. alumíniumhonvágy a térben az az alumíniummal fedett gazdasági épületsor létezik legkevésbé, ahová sokáig bármikor megtérhettél. akkoriban főleg a kétféle, a mágneses és az elektromos mezők flórájának hiánya zavart. de az alumíniumtól minden kitelik, mondtad, csak a kölcsönös vonzás nem. ott, azok között a valószínűtlen színfalak mögött fogtad meg neki először. hagyta, nem érez semmit, mondta. akkor a két érintő közül az egyik alumíniumból van, mondtad, és hogy te csak a szedéstükörben látod a nőket, s mindig egy másiknak törlesztesz. meg hogy a saját gravitációra a törpecsillagoknak is joguk van. lefolyt róla, mint a vízcseppé dalmahodott pára az ablaküvegen, vagy a fattyúsor a tele oldalról: egy fémfejőszéken szeretkeztetek.
Szabó Dárió versei
Só Téli fény motoszkál a dérlepte tóparton. Az úr odafentről addig beszél, hogy a táj felhólyagzik tőle. Fékezhetetlenül szeli ketté a hideg domboldalt egy sárgaköves templom látványa. Vannak szavak, amik sóvá válnak a vízben, mielőtt hallhatnám őket. Alvadt reggel A bőröm minden ébredés után egy újabb tájleírás. Szájüregemben vihar dúl, aztán sűrűn és aranybarnán csöpög benne a reggel, mint a méz. Vihar dúl, ez már társadalom; csöpög, ez már kultúra. Életlenek a fogaim. Csak fekszem és a sivatagra gondolok. Leírhatatlan. Viharfotó Ugyan az utánzás nem támaszt fel semmit, de legalább kellően állatias gesztus. A természet akkor hamisít, amikor nézem, ahogy egy hegy darabkái a tó vizébe kívánkoznak. Puha talajon állok és viharfotót tartok a jobb kezemben; balra fehér ágak, szürke part, tekintetem olvadt viasz.
Gagyi Judit Eszter versei
Élek! Élek! apám eltapsolta a lovak versenyvágtáját ahogy ledob két kavicsot s egy követ a szíved addig azt hittem, az embernél mégiscsak ügyesebb minden, aminek négy lábat adott a fennvaló – de a terepen megcsúszott velem hát erre tanított meg, és minden más pótolható de ami fontos, az olyan, mint a lóláb – ne akarj az lenni, mert rádjárnak csak fend meg a kést, mielőtt elindulsz ezúttal két lábon, baktathatsz egyszer úgy is lóvá tesznek hát erre tanított meg
Nyitott szemmel
az ember minden
évvel boldogabb
mire végül megboldogul
Ne menj oda, lelked ne küldd oda,
ne vedd magadra szenvedéseik,
hisz nem tiéd. (Kinde Annamnária)
Úgy szólsz hozzám mindig mintha
csak a másik szobáig mentél volna
Álmomban még tudod a nevem
szólítasz
akár, ha most fel lenne írva
az ottani falakra
Vagy a szobának lenne öntudata, kiterít
magára mindent, amihez köze volt, aztán
egymás után felolvassa, vagy össze-vissza
új kronológiát írva, Milyen lenne
előbb halni meg és csak utána élni, Miért
kell, hogy mindennek legyen folyamata
Az egymásutániságot csak az élők értelmezik
egybelátják, összerendezik, De hol az idő
abban a szobában – nem számolja magát
csak fekszik bénultan az ágyban
Hirtelen kimerevedik, és belépni
többé már nem lehet, mert a kilincs
a kezedben újra meg újra letörik
Mintha valaki nem hagyná
bentről még kiáltana
Csak szólnál hozzám tényleg
mondanád, hogy mossak ablakot
ha már nem látsz ki rajta
És mikor már csüng a kezed
de csüng most még a szád is
Hogy lesz így minden boldogabb
elég lenne annyi, hogy egyszer
kinyitott szemmel is halljalak
fekszik egy test az ágyon valóban ennyire egyszerű a halál. fekszik egy test az ágyon. az agy-gerincvelői folyadék vízszintbe szivárog. fekszik egy test az ágyon. ott az utolsó nap, ahol megszakad a fájdalom. fekszik egy test az ágyon. a halál nem ennyire egyszerű
Babiczky Tibor versei
A diplomaták „Lássátok királyunkat, a fenségest, idegen követek: nincs jobb szónok nála, legszebb ő a férfiak közt s többet tud inni bárkinél.” A követek meghajoltak rezzenéstelen arccal, majd visszavonultak, hogy megírják jelentésüket. „Kérünk hazahívást, mert ugyan mit kezdjünk egy olyan uralkodóval, kinek három legfőbb erénye egy szofistáé, egy asszonyé, valamint egy közönséges fürdőszivacsé?” Ruhától megfosztott testüket kordéra dobva, a szeméttel együtt szállították a kikötőbe. Jelentéseik a szájukba gyűrve, mint visszanyelt beszéd, hazatértek. A száműzetésben Másfajta hideg van itt, mint otthon. De a tél az tél – nem panaszkodom. Sok férfi és nő már meredt tagokkal, hidegen fekszik a hó alatt, miközben én a csillagokra nézek. A szicíliai próféta Nem az út vagyok, sem az igazság, sem az élet. A bűn vagyok, az eszköz és a halál. Az út látható – a bűn az úton jár, de nem veszik észre. Az igazságot vágyják és – azt mondják – szeretik, az eszközt használják, majd a szemétre hajítják – az igazság mellé zuhan általában. Az életet ünneplik, a haláltól félnek, és ezt a félelmet nem tudják megbocsátani. Jobb híján az élet számlájához írják, s végül lehajtott fejjel, sunyin oldalognak el. Aiolosz Ennyi a vágyam: lenni a tenger síkja felett a szél, futni a fájdalom bélyege nélkül, lenni vitorlák püffedt arca mögött az irány, és puha zúgásként élni hajósok fülkagylójában.
Sokacz Anita versei
Pompás bomlás Új álom kellene, ezen a képen kemény a szív, fagyott kutya lába, nájlonban. Otthagyott hulla, otthagyott foggal, körömmel. Bokorból vadaknak képtelen kifüstölése. Kihűlt arcod fehérre vált. Mögötted hangos metróajtó-csapódásban elfáradt percek lebillenő fejei. Egyenletesen ismétlődő karneváli fényekben hirtelen narkolepszia. Tisztán felhasad előtted: kiégett fényfüzérek lettek a meg nem kezdett utak. Egyre tisztábban hallod, apránként bomlik a kötőanyag. Ez már annak a szaga, amit idáig érzel. Ne kérdezd többé milyen élet szól odaát, egy hang sem gyászol. Fölötted vidámkerék-glóriádból érkező gipszbe fűző sikítás. Kemény a szív, fagyott kutya lába. Belül holttested ajándéknak. Nem kívánt trófeád vagy. [Nem] ígér Az új bolygón a száj nem hazudja össze a csatornákat a szabad levegő gondtalan áramlásával. A kéz nem állít élvefogó csapdákat utolérhetetlen vadaknak. Dühében nem fűti be a kazánokat, hogy tenyerében izzó köveket hordjon a közeledők ellen. Nem zsúfolja a bordákat egyenruhába – a repedések újra és újra kitermelnék a hiányt. Többé nem gyűjti be a repülésre készülőket a tiltás területein felhúzott cellákba. A tervszerű oldalra nézésben feltűnt végre, az éjszaka is ismerősebb az arcoknál. Nedvüket, akár a föld zsíros anyaságát, felitta a vattás nap. Indulás előtt a száj még levezényli a jövőt, fénye retinába tűz felejtésig. Az emlékképek kényszerű roncsolását kérés nélkül végzi el az alvás, így minden újrakezdhető.
Nyirán Ferenc versei
Rossz álmok 4. Kellett vagy három nap, hogy az eső elmossa a járdára száradt vérfoltokat. Tovább tartott, mint az ikertornyok ledöntése. Keleten sem számít már az emberélet, ha terroristákat kell szimulálni. Pincékben osonó titkos ügynökök, lehessen majd kire fogni a sok áldozatot. Amikor látod, hogy a szerelmed porrá ég Tbiliszi főterén, amikor hallod a gyalogsági ásók élének puffanását a fejeken, mert a lőszer drága dolog, és ölni sokféleképpen lehet. Reménykedtél egy szebb világban, ahogy ezt teszi az ember már évszázadok óta, de nem okulsz. Erdőtüzek, esőzések nyomán zúduló árvizek, cunamik. A minap lángra lobbant az óceán is, fúrótornyok és hajók robbantak fel. Kedved támad úszni egyet. hétköznapi filozófia amint fent úgy lent ismerjük régtől hermesz triszmegisztosz alapvetését mert itt az alsó világban is létezik ugyanez amikor koszlott kocsmákban hajlékonyakkal iszod a lőrét két marokkal kapaszkodva a söröskrigli csorba fülébe hogy másnap állófogadáson késsel és villával kényeskedve fogyassz finomságokat három ujjal emelve a száraz fehér borral félig telt karcsú pohár szárát és lezseren társalogva mutogasd magad a többi sznobnak egy kiállításmegnyitón vagy amikor súlyos lelki életet élvén átlépsz bizonyos hölgyeken kik őszinte odaaadással fordulnak feléd és mindent megtennének érted de neked csak az kell aki rád tapos leköp megaláz és ez még a jobbik eset mert legalább észrevesz a legrosszabb ha nem is létezel számára ilyenkor topogsz egy helyben és süllyedsz az önmegvetés ingoványába ahol már hiába taposod a hétköznapokat csak egyre mélyebbre merülsz és szembeköpni sem mered magad reggelente a borotválkozó tükörben ám készülsz éhgyomorra a tieid közé a lebujba ahol nem kell viselkedned és pancsolt pálinkától zsibbad az agyad és felejtést remélsz persze hiába hát szedd össze magad hányszor hallottad már ezt is hagyd a felszínt és a pótszereket vonulj vissza moss főzz takaríts meditálj olvass könyveket és ne menj sehová mert minek ne hozz fejedre több bűnt botrány és megaláztatást hisz amint fent úgy lent és fordítva egyszóval ne akard hogy az itt lent után fent is ugyanez történjen majd veled Még dolgom van itt Felülemelkedtem a dolgokon, és nem csupán jelképesen – magamat is fentről láttam, mint aki meghalt, és távozóban még visszatekint önmagára, két kezem összekulcsoltam a mellemen, szemem lehunytam. Szép voltam így, holtan, de aztán felébredtem, mert nem szeretnék halott lenni, még dolgom van itt a földön, még el kell felejtenem valakit.
Vajna Ádám versei
independentisme català – függetlenedési gyakorlat – a sorsszerűség megkérdőjelezéséhez merő véletlenek sorozata vezetett el. az elfagyott növények a balkonon. egy vers, amit egy egész hétig írtál: fölöttünk a csillagok, alattunk a holdvilág, nem tudom, hogy hol vagyok, hajolj közel, hold me tight. a nyáriegyetemeken megismert lengyel lányok felbukkanása a hírfolyamodban. ki lett terhes, ki jár tüntetni még. ekkor bekapcsoltad a euronewst, és végignézted, hogy akit valamikor szerettél, a háttérben paradicsomot válogat a barcelonai piacon. és most húzod be a pálmát a nappaliba, és arra gondolsz, lehetnél te is az a megerőszakolt, meggyilkolt fiú a katalán tengerparton. de ez így nem igaz. nem hiszel a véletlenekben. krimi honnan jött a probléma? elásott madárijesztő a kukoricatáblában. a gyűrött erdőből kilépő királyné még röviden ásíthatott mielőtt a mezőőr lelőtte. árva zsúrkocsi a konzervgyár főbejárata mellett. közparkból lopott dáliák egy kisvárosi gimnázium igazgatónőjének asztalán. a konyhapulton regény gerinccel felfelé, házat takarítanak benne. hiányzik a hónaljszagod. ha kinyitom az ablakot, egymásra dőlnek szemben a házak. fáradt, koratéli laptopfényben halott írónők fürdőruhás képeit nézem. tehenészlány blues tehenét a tehenészlány kihajtja a rétre, tehenedet tehenészlány mondtam már, tedd félre, hogy tehened, tehenészlány, ki kell hajtsad, átok, erdőszélen sok a medve, derekadban átfog, összeguvaszt, belenyomkod a kicsorgó vérbe, úgy, hogy aztán nem ismerlek arra járván én se fel tégedet, tehenészlány, mit tett veled, bánom, hogy nem voltál, nem is leszel így soha már párom, szegény juhász vagyok, voltam, sok a medve, bizony, a valóság képlékeny és hozzád szól a dalom, tehenészlány tehenészlány tehenészlány tehen- észlány tehenészlány tehen- észlány tehenészlány
Szűcs Anna versei
nem menekülsz ha ennek vége, majd azt mondom neked, hogy szeretlek, és hogy sohasem volt más, aki így baszott volna, hogy ha behunyod a szemem, végigálmodom veled az éjszakákat ha kinyitod, nem menekülsz ha vége lesz, majd azt mondom örökké szeretni foglak és hogy szorítsd össze a szemem, ha meg akarsz tartani, hogy belém költözik a vándorlás, elrohaszt mindent, ami gyökeret ereszt, hogy verj meg jól, keményen, tudjam végre ki vagyok, felismerjem magam arcodban. peronvész „aki a helyén van, annak nincs szüksége erőfitogtatásra” kitisztítani a belső táncot kezekben fürdőzni az igazi menés maradás meg kell tanulni belülről menni a szerelem féknyomokat hagy a has alján mint a halak félelmükben úgy csavarodok össze elhagyni arcom tátogva úszni a felszínre ablakban nem szabad állni ránk ömlik az ég nem szabad állni mozogni menni kell ránk ömlik a holtsúly befelé szakadás vizet hajt magából nem szabad állni mint halak ha félnek csavarodok össze az igazi menés maradás
Markó Béla versei
Együgyű történetek Úgy menekítettük a karácsonyfának való fenyőket, mint Heródes katonái elől a csecsemőket, hiszen nem a kenyérben, nem a borban van Krisztus teste és vére, hanem az erős illatú tűlevelekben és az itt-ott kibuggyanó aranyszínű gyantában. A rendőrök, akiket akkor milicistának neveztek, ott várták a Nagyállomáson az újszülötteket. Ők is tudták persze, hogy nem fognak soha megérkezni, mert már megérkeztek azelőtt, lassított a kanyarban a vonat, leugrált a sok férfiruhába öltözött Mária, mi pedig odarohantunk, és villámgyorsan kiválasztottunk egy-egy testet. Otthon felöltöztettük a csecsemőt, majd imádtuk néhány napon át. Felfoghatjuk ezeket a szikrázó, csilingelő, reménykedő napokat, mint annak a harminchárom esztendőnek színes tasakokba csomagolt sűrítményét, amiről olyan sok szó esik kétezer éve. Próbálkozunk azóta is, hátha sikerül, de amikor kezdenek leperegni a fenyőtűk, csalódottan kidobjuk. Ha muszáj, fel is daraboljuk, hogy beleférjen a szemetes zsákba, amelyen azt írja: háziszemét. Ugyanis az idéntől nálunk is külön gyűjtik a szemetet. Nem tehetjük sem a papírhoz, sem a műanyaghoz, sem a fémhez. Csak a könnyen elbomló szerves hulladékhoz. Bár kissé együgyű, azt hiszem, pontos mégis ez a metafora: a marosvásárhelyi Kisállomás és Nagyállomás között született egykor Jézus, újra meg újra. Elérzékenyülve nézzük a halkan sistergő csillagszórókat, szépen világít az ezüstfenyő. Csak a színe idézi az ezüstöt, egyébként semmi köze hozzá. Legbelül mégis egészen tisztán halljuk a csengést. Mintha előleg.(tovább…)