csendet a teremben
Senki ne mondja meg, hogyan kell fájjon
lelkem, lábam, az elveszettek üressége,
a megtaláltak féltése.
A nagy szavak, a kis odaszólások,
az ígéretek egy a százhoz teljesülése.
A halott madarak október közepén
egy játszótér bejáratánál.
Az elfelejtett arcok, hogy Lackót
perceken keresztül kell keressem
a galériában, hogy újra halljam.
A régi képek, az újak eredendő fakósága.
Hogy felismerem magam, ha sírnak,
ha nevetnek, ha félreállnak.
A sajgó testrészek lüktetése,
a viszonzatlan szerelem, szívesség.
Hogy minden napszakra jut egy gombóc,
hogy minden napszakra jut egy másik.
Senki se mondja meg, milyen türelmesen
állni az angyalok között, s felismerni
azt az egyet, akinek letörték a szárnyait.
Mindenki csak hallgasson,
hisz szenvedők közt hazugság minden ígéret,
ami nem a valóságról szól, csak a pillanatnak.
gyűlnek a királyok
Nézd csak anyám, gyűlnek a királyok.
Olyan színű palástba öltözve, amilyet
a kirakatban láttunk s te azt mondtad,
nem szabad, eszedbe se jusson.
Kerek arcuk van, szép hangjuk van,
kezükben ezeregymese kézfogása,
még Béla bácsi is meghajol előttük.
Hallottam, hogy harc lesz, nem
adja a tévé, nekem nem, hisz
le kell feküdni, álmodni kell,
s jön az álom.
Kézen fognak a királyok, tróntermekbe
vezetnek, beszélnek és beszélnek,
nem értem, de elhiszem, hogy
hősökről és csodákról áradoznak,
mint Szent György, ahogy megöli a sárkányt.
Mire felébredek szétszélednek
a királyok, egymásra mutatnak
és azt kiabálják, amit addig
egymásnak ígértek és nekünk,
mert nekünk is ígértek, szépeket
ígértek utakról az égbe,
és boldogságról, aminek nem lesz vége.
S most te mégis sírsz, mit tehetnék,
én is sírok, ezt szabad, mindenkinek.
hova máshova
Leírom, hogy kipusztult a falu, még én is
ott haltam meg, a kapu egyik oszlopába
kapaszkodtam, nem cselekvés szerűleg,
csupán kifejezem a kötődésemet, nem jó.
Leírom, hogy belehalt a falu a halálom
gondolatába, ahogy egy kapu egyik deszkája
megreccsent, hallod-e olvasó, nem jó.
Leírom, ahogy leírom a halálom. Tiszta.
Nincs félrevezetés. Az olvasó leül és
felfogja egyszer s mindenkorra, meg
fogok halni. S nem lesz ott kapu,
nem lesz ott falu, ami belehal ebbe
a nagy végbe. Csak én és egy halom
szöveg, amelyből máglyát rakatok.
Hova tűntem, kérdezhetnéd,
de nem teheted, tőlem nem.
Amire ez a kérdés
eszedbe jut, addigra én már hamu
hírében sem akarok állni.
Hova vágyhatnék, ha nem hozzád.
Mit szerethetnék, ha nem téged.
S mi értelmem lenne, ha egyszer,
egy délután nem háboroghatnék
az elváromhatnékoskodásim miatt.
délibusz
Ismét kés a délibusz,
nyakon vág a téli szél.
Arra jár az ősz Dibusz,
vajon ma is mit mesél?
Egy óra volt, nagy hideg,
bajszáról le jég a lóg,
De én neki nem hiszek,
ilyen sztorik nem valók;
azt mondja, hogy inni járt,
s komái az angyalok,
találtak egy indiánt,
kergették a farkasok.
Azzal fordult boldogan,
támadt egy nagy ötlete,
nem jön a busz pontosan,
hát menjek én most vele.
Címke: versek
Demény Péter versei
Petrezselyem
Két válásra fektettem magam.
Gügye szójáték, nem szabadulok úgy sem,
főleg magamtól.
Csak élek. Amíg még zöldell a
petrezselyem és a spenótfőzelék,
amíg még több fogam van, mint szívem.
Próbálok szenvedélyes lenni és
fegyelmezett, lehetőleg két t-vel.
Előveszem az öniróniámat.
Olykor mintha anélkül is zuhannék.
Illúziók
Megőrzöm magam hűségesnek,
nem nézem a lányok gyönyörű hátát
nyáron, ahogy belényomódik a pánt,
és nem álmodozom orgonáról, mikor
már az őszirózsák nyílnak.
Eszembe se jut, hogy valaha
mindenkit meg akartam kapni,
csalódottabb lettem és csiszoltabb,
magam gyártotta elveszett illúziókkal
vettem körül magam.
Megérdemled, hogy hűséges legyek, én
viszont megérdemelném, hogy hűtlenkedjem,
de magamra már ritkán gondolok
ebben az összefüggésben, benne
maradnék a boldogságban.
De ha újra lehetne kezdeni, megint
minden lányt meg szeretnék kapni,
megint végigcsinálnék még talán
többet is, mint amitől olyan sikeres
lettem az elveszett illúziók gyártásában.
Metszet
Hűség? Hát igyekszem.
De a bennem levő sár
mindig feltör valamiképpen,
Moszkvámban a szar.
Pedig én is csak valamit
kiszivattyúztam, valamit
meg szerettem volna
javítani.
Hová mehetnék? Élek
mindmegannyi fortyogó
csővel a szívemben. Eléggé
dobog.
Kugler Viktor versei
reped
azt hittem, tegnap éjjel a konyhában
felfedeztem egy eddig ismeretlen
fajt, aminek sírása és nevetése
ugyanaz. a falon néztem a repedést,
ahol éppen szét akart szakadni
az otthon. mintha ebből a résből
bújt volna elő az a valami, ami
később belemászott az álmomba,
és egyfolytában ijesztgetett.
út
az útról lekerülni hazatérés vagy halál.
eleget öregedtem, hogy menetiránnyal
szemben lenni már nem vakmerőséget
jelent, hanem szórakozottságot. a por
mindig a másik oldalon van.
tisztára törlöm kétségbeeséseimet,
és közben jövök rá, hogy nyomaim
már dögök a szaggatott vonal mentén,
ahol az előzés kikerülendő,
ahol anyám simogat kátyúvá,
ahol apám lehetne a város,
aki erős kézzel tartana,
de eltüntetné nyomaimat,
amik a tilosban jártak.
Balázs Imre József versei
Kék mozdulatlanság
Két létforma között ott lapul a létlaboratórium.
Kék létformák laknak ott, csendesek és mozdulatlanok.
Két másodperc között kihagy az idő,
ott lakik az öregség, a semmi, aztán minden újra fiatal.
Két értelem között felnyílik a csoda,
teste lesz, szuszog, lélegzik, aztán eltűnik.
Két üveglap között felvillan egy élet,
s végül mikroszkópba néző pupillákba zuhan.
Felhők tükörképe
Keretet tettem az életemre,
s amikor szétnéztem benne jól,
ott volt minden, billegett a mérleg nyelve,
annak is arca lett, mit addig nem láttam sehol.
Keretet teszek a földre, lent a bolygó szuszog.
Süllyedni kezd négy összeácsolt fadarab.
Földtömböt hasít ki füves réteken a súlyod,
a tárgyakon az érintés emléke ott marad.
Levél s kavics közt a tekintet teremt csak összefüggést,
minden, ami látvány, mintha visszanézne.
Ott a zuhanás egy fáról, ott az elrendezés,
s a föld felszíne felhők tükörképe.
Demeter Arnold versei
mennyei bürokrácia
Az elején nem reagált a kérdésekre.
Órák múlva felelt, nem mert
semmit mondani ötven éven át.
Olyan városok neveit ismeri, amiket
más letagad, és olyan arcokat őriz,
akikre még egy falu is képtelen emlékezni.
Egy időre lemondott az imákról,
majd oroszul tanult és orosz imákat,
azt gondolva, hogy a kazah pusztában
így megérti az Isten, és megkegyelmez.
Megkegyelmez neki és
az általa eltemetett katonáknak.
Öt év után intézkedtek az ügyében,
mennyei bürokrácia – mondván:
Kedves János, meghalni hazamehet,
hisz az igazi dicsőség az,
ha egy emberért kétszer keseregnek
a fizetett siratóasszonyok.
madárláb
Nézd, mennyi madár, Lackó, szárnyukat
még apámmal tettük helyükre az új kerítéssel együtt,
mégis ha erre szállnak, a köszönet elmarad.
Szemükben földrészek érintetlen vonalai pihennek,
s ahogy fent a magasban járnak, mintha tollaikban
lángcsóvát hordoznának,
kínoz minket a vágy forrósága, hogy velük tartsunk.
Lábaik érintése a halálé, s mi egyre
csak félünk, mert nem tudjuk, hogy
a gyenge madártest aznap éjjel melyik
háztetőn pihen meg. Úgy néz ki, minden
gyászmenet addig tart, amíg alattuk
zúgnak a déli harangok.
Kilakoltatás
Az ernyők, a szatyrok
a képkeretek még jók lehetnek,
a húgyszagú lepedők, párnák,
a félbehagyott könyvek, kazetták
a megrozsdásodott fazekak, kanalak,
villák, a ki nem vitt szemetek,
mind-mind jók lehetnek.
Menteni kéne mindent,
már csak egy zsebre vágott rongy
nyújt vigaszt, ahogy széthull a drótokkal
megerősített élete. Zsarnoki feleségének
emléke megtartja a vakolatot, s nem
hagyja felszabadulni kilencvenhárom év
mosolyát, vagy legalább egy nyugodt
halál lehetőségét. Utánfutón az otthon melege,
egy megélt letöltendő darabjai, s mellettük úgy
áll, mint egyetlen árvája ennek a világnak.
olvasószemüveg
amikor a teremtő szemlencséje veszít a rugalmasságából
Vajon hogyan lát az Isten, ha közben
másra is figyel? Ezen rágódik
az a sok szóban csókolt vénasszony,
akik ráncaik mélységéhez mérten
egyre közelebb kerülnek hozzá.
Vajon tudja előre, hogy hazudni fogok,
és történjen bármi, valahol utolér
a megbánás, hogy nem úgy kellett volna
rohanni, zuhanni. Azt hiszem, nincs
az az ima, ami a valóságot ketté törheti.
Az én merevlemezem soha nem lehet
bűntelen, s amit mondtam valaha, ahhoz
neki akármilyen engesztelés nem elég,
és marad egy örök levélszemét vagy
piszkozat, ki tudja mivel szembesít.
Eljön a nap, amikor úgysem várhat
tovább, kénytelen lesz címszavak szerint
előkeresni az életem, és majd abban
reménykedem, hogy egy napra ő is otthon
felejtheti az olvasószemüvegét.
Ecsedi Borbála versei
Vetés
„Térj meg, Szent Antal,
Kérlek a Jézus Krisztus keserves kínszenvedéseire,
Öt méljséges sebeire,
Ereggy el az erdőkre,
Ott a vad oroszlányoknak gyenge szüviket szorícsd el, piros vérüket ott idd meg!
Térj meg, Szent Antal, vagy akármiféle eredet vagy!
Mikor Krisztus a földön járt,
Hegyek nőttek,
Kövek tőttek,
Krisztus mennybemenetele után mindenek megtértek,
Térj meg te is, akármiféle eredet vagy!"
Archaikus népi imádság – Hadikfalva, Bukovina
A magok elszórva,
senki nincs velem
Hosszú föld-ciklusok
váltakoznak
imbolygó csuszamlással,
születnek,
tűnnek el hegyek
Hummusz-labirintus,
a tektonika hosszú éjszakái,
ezek gyermeke vagy
A bolygó méhen kívüli terhességének
első izomösszehúzódása,
előre meg nem jósolható fájás
Ne csípd fel,
édes madaram,
a vetést,
harmadnapra
megtermékenyíti őket a teremtőd
A sziklás földbe szórt magokból
nőnek ki azok a fák,
melyeknek gyümölcse
bűn
Létük csoda,
árnyékot adnak,
védelemmel teli állhatatosságot
Bőrtől, hústól való szabadulást,
a fulladás szentségét
ajándékozzák neked
Bűntől fogant sarjadást,
nedvektől feláztatott termőföldet
Mondá a föld:
Ez a mag az én szövetségem,
mely hullattatik a bűnök bocsánatára,
valamennyiszer szórjátok
a magot és magatokhoz
veszitek az ember gyermekét,
az én gyermekemet ölelitek
Ezt cselekedjétek
az én emlékezetemre valamennyien.
Vérrel izzad
„Ki ezt az imáccságocskát elmondhassa
Este regvel
Úgy mene mennyországba, mint három koronázott angyal.
E'ső kakasszó
Szólitá: Mária!
Kejj fel Boldogságos Szűz Mária
Mert a te áldott szent fiadat elvitték
Keresztre feszíték
Vérvel izzada
Vérvel cseppene,
Elmenének az angyalok
Felszedék
Krisztus elejbe vivék,
Azt felelé Krisztuska
Ezt az imáccságocskát elmonhassa
Este lefektibe regvel felkeltibe
Az ő halála óráján elé tudik emlékezni."
Archaikus népi imádság – Klézse, Moldva
Kendőjét alkony festi híg pirosra,
mint szenvedő szalma az állat alatt,
folyik vére el
Krisztus bekopogtat,
bűnben fogant testén
emberarcú fekélyek
Homokba karcolja
teremtőjét
Napforma,
áldomással átkos halála
Szeretői
papnők,
kendőbe tekerve
várják, hogy feltámadjon velük,
ahogy férfi tud
A szalmán nem ilyen,
vág,
szúrja át a szegek helyeit,
köröm alatt föld
Kidülledt szeme,
mint magából kifordult napkorong
kering
tengelye körül
Tenyere
erős,
mint asszonyi kéz
a dagasztástól
Kaszapenge az egyetlen ereje,
ha van is feltámadás,
aratás a neve,
kéve a végzete.
Szente B. Levente versei
Csókák, falakban az enyészet, egyebek
(lapszéljegyzet a Sárgaház folyosója c. naplóból)
Seszínű az alkonyat.
Ablakunk előtt, a cseresznyefán
éhes csókák gyülekeztek,
a vasrácson belül sokan voltunk.
Odabent egy kicsi térben,
a négyszögletű szoba falait néztük,
miközben tág pupillánkban
mozdulatlant ült valami régi
és félelmetes enyészet.
Amikor már kibírhatatlan volt a fa tetején ülő
madarak keltette zaj, egyikünk
azt kérdezte, nem kellene-e elkergetni őket?
Ezek képesek rá, hogy felverjék mostantól
az egész környéket, lakókat, a jöttmenteket,
az arra érdemeseket, de még azokat is,
kiknek se mihozzánk, se senkihez immár
semmi köze nem lehet.
Miként az elvarázsolt szerelmeknek,
az utcákon szétdobált szeméthez,
kinek mi köze hozzá, mondta egyikünk,
hát milyen világban élünk, hogy elkergetünk másokat,
amikor kedvünk tartja, aztán ez a makacs,
ki tudja mi is az, ott a falak bensejét maró nesztelen gyilok,
csak szépen, lassan felzabálja belső szerveinket,
aszottá puhítja bőrünket, hát nem megette már
a lelkünket, szívünk gyökeréig leásott, észrevétlen
összeugrasztott, na, ki, kit is mérgez meg, nem is kérdés,
te magad is láthatod, mondta és elhallgatott egyikünk.
A konyhák, előterek, a tisztaszobák elhagyatott,
dohos, dohányszagú falak repedéseiben megkapaszkodó
nyálkás, alig észrevehető, vagy láthatatlan lények
terjeszkedése, megállíthatatlan törvényszerűség.
Gondoljátok, otthon nem így van ez, ha már senkid
nem maradt az égadta világon, mint kinek ideje eljött,
lehanyatlik keze, semmit magaddal odaátra
nem viszel, de jól figyeld meg: gyógyszered lesz
az egyetlen barátod, ellenséged ugyanez, ha értitek
ti még ezt…
Vagy az örökös éhezők, azok ölelésre,
a szép szóra vágyókat kézen ki fogja,
hogy kivezesse innen, kérdezem én -
ha elkezdenek egyszer befele fordulni,
önmagunk mélyén a semmivel találkozni,
nem riasztóbb-e, mint a falakban és az agyunkban
rágó enyészet?
Búcsú fejfa helyett
(nagymamám emlékére)
csak kitartson a tűzifa
nem kell félned
mert a kamrában tavaszig is elég az étel
petróleum a nyári konyhában
abban a fonott korsóban
de szagold meg különben már tudhatnád
a pálinkát rég máshol tartom
mióta tudod ki rendszerint rájárt
de abból ő’ kelme többet nem iszik
ezért is hozattam a kutyát
de az szegény úgy táncol
ahogy az ember neki muzsikál
hát olyan amilyen a miénk immár
enni adj tisztességgel
ugat az még ha kell de láncon ne hagyd
azt ha belepusztul sem viseli el
ha a gyermekek megjönnek
ne félj segítenek amiben kell
azt a pár tyúkot még megbírod
fát eleget hasogattak ott van mind
de fölöslegesen ne tüzelj
el kéne búcsúzzak rendesen
de látod mennyi dolog és gond
ezen a kórházi ágyon sincs nyugodalom
tiszta ruhád azon a vállfán amit még apád csinált
látod megtartottam mindent
fényképet pénzt papírokat elintéztem
sírni ne lássam aztán egyiket sem
menjetek csak menjetek
gyermekeknek unokáknak puszika
Isten is ha segít kicsit még itt vagyok
emlékeimben utoljára magunkra gondolok
Cselényi Béla versei
Búcsúszonett
Talán a mája fájt és fel sem ébredt,
csak landolt, landolt érintőlegesen,
nehogy a kifutópályára essen
árnyéka, a leáldozásra érett.
Emlékfoszlányait kell, hogy keresnem.
Más-más keretbe kerül más-más méret,
de valamennyi eltevésre érett.
Vigyázva ér földet, hogy el ne essen.
S rokonom hangja szól a telefonba',
mondja, hogy soha nem ébred fel többé,
ennyi volt, kész, vége, testvérem halott,
s repeszeire esik szét a bomba,
nem áll össze soha egységes tömbbé,
akit a természet faképnél hagyott.
Budapest, 2024. VIII. 1.
takarítás
egyenként porolok
minden cédulát
múltam évgyűrűit
nyesi a favágó
te nyüsletsz
dohogsz
kérdezel
kartonlapok közt kriptává
magasztosul a kézírás
körbe bástyázom
iratokkal magam
mint méh a kaptárt
úgy építek
elefántcsonttornyot magam köré
a toronyban vagyok
körös-körül mappa
te a torony külső kartonfalát
rossz alsónadrággal
tisztára törlöd
Budapest, 2024. X. 3.
búcsúbeszéd
bátyám emlékére
koppan a rög
zeng a gyülekezet
sáros a cipő
nem látlak többé
az emberekkel beszélni kell
szól a hangszóró
hogy az elnök úr ezt is megcsinálta
s ádámcsutkám mögött a galuska
majdnem kibuggyan
Budapest, 2024. X. 1.
esős idő
akár a termosz
kedélyem esőnapja
tükörbe borít
lassan közrefog
a borús idő szárnya
közönybe ringat
Budapest, 2024. X. 2.
a második másodperc
bátyám emlékére
nem volt benne a pakliban
feldolgozhatatlan halálod
még megosztanám veled
kósza agyamnak
kikristályosult kicsapódásait
még mindig úgy ébredek
hogy családban vagyok egymagam
csak a második másodpercben
vagyok egy szál egyedül
mint gyermek
ha a szülei kimennek
a közeli trafikba
s pánikba esik
én is kétségbeesem
minden ébredéskor
mint talajba zárt
ki nem ásott mamut
beleszorulok agyam kamráiba
Budapest, 2024. X. 1.
Lukács Flóra versei
mily elembe jártunk itt, ki tudja
A vaslépcsőn fel-alá csavarognak hallgatag rajok,
árnyékot keresnek, szélvédett sávokat,
neonnarancs zátonyokat, ahol tábort verhetnek.
Simogatod a melletted lihegő
Cerberus fejét, nézed egy fiú
aranypelyhes hátát, ingó lapockáit,
ahogy a fényt idomítja, kitárja karjait,
felfeszül tér és idő keresztjére,
kifeszített húr kezdet és vég,
a nap cserzi, a só szárítja,
szél szaggatja testét.
A korlátra görnyed, ívbe görbül gerince,
csíkos delfinek hátúszósarlói hasítják a vizet,
figyeli a csapat mozgását, mint aki egy közülük,
úgy szorítja a titánfehér vasakat,
mintha ketrec rácsait, eressz már, eressz közéjük,
kiált emberi fül számára nem érzékelhető frekvencián.
Ahogy el-el maradnak a hajó mögött, felegyenesedik.
*
A nedvesen csillogó, moszat lepte
betonon a frissen kifogott polipokat
gyerekek csapkodják a part menti sziklához,
puhulnak a hús rostszálai, roncsolódnak,
míg le nem foszlik róluk a bőr.
Horzsakő arcú, szentjánosbogárszemű halászok
hasítják szét, csomózzák újra életük kanárisárga fonalát,
hálóvá szövik a kopott csónakokban,
zsebkésük pengéjével nyakukat meg-megvakarják.
A szirtekről fejeselők egyre gyorsuló,
zuhanó teste a légtömeget áthasítja.
A vízbe fúródnak, elmerülnek az égeikék
felszín alatt, mint tengerbe hulló meteorok.
*
Egy utcafrontra nyíló konyha ablakában a sziklakolosszus
felköti sámsoni haját, szálgyertya lángjával
begyújtja a gázrózsákat, a márványpulton heverő húsra
késsel vet keresztet, elkezdi kicsontozni a bárányt,
dús verejték gyöngyözik homlokán.
Csap fölé hajolsz, és úgy kortyolod tenyeredből
a zamatos, kellemesen csípős, savanykás vizet,
mintha először, mintha utoljára,
alágörnyedsz egészen,
zúduljon nyakadra, hűtse koponyádat,
és felbuzognak a vesék forró kútjai,
a besűrűsödött vér felhígul,
könnyebben áramlik az erekben,
csökken a falakra nehezedő nyomás,
megnyílnak a bezárult kapilláriskörök.
Egy kimerikus lény halad el előtted,
zsákmányát cipeli, nyaka mögé feszített
keresztrúdba kapaszkodik,
szorítja a válligát, amiről fürtökben lógnak
a kampókra aggatott óriás makrélák,
keszegek, apró, ezüstös hátú fogadalmi halak.
Keskeny csípőjét ringatva imbolyog,
ősi rigmusok visszhangzanak benne,
üres kagylójáratban a tengerzúgás,
márványkövek szikráznak talpa alatt,
mintha víztükör fölött lebegne.
*
Palaburkolatú utcák raszterén haladsz egyre beljebb,
semmibe vesző lépcsősorokkal szegélyezett,
zegzugos utcákon, árkádok alatt húzódó, forró folyosókon.
Kakukkfű és zsályaszagot hagysz magad után.
A forgatagban idegen nyelvek
morajló szózenéjét hallgatod,
a ragadozás vágya vagy az üldöztetés
félelme hajt, előre - hátra kapod a fejed.
Fordulóról fordulóra gyorsítod lépteidet,
egy könyörtelen dob szétgyűrűző ritmusára
visszatérsz a fejkendős moirák elé.
Arcukon archaikus mosollyal ülnek a perembetonon,
a fal előtt, amit leölt hattyúk szárnyával meszeltek vakfehérre,
ahol már jártál, ugyanoda érkezel.
*
A léckerítés mellett gyökeret eresztett
vadszeder ontja gyümölcseit,
tücsökzene szól a temetőkertben,
belépsz a kitárt vaskapun.
A csavarodva kúszó lonc kipattanó virágainak
illatát, mandulafenyők mézgaszagát lélegzed,
az egész szervezeted áthatja, körülfolyja,
átsugározik, átsodródik rajta,
akár a légáram a kifeszített organtinvásznon.
A tobozokból kipergett magokat rágod,
tűlevélszőnyegen botladozol a sírok között.
A hantokon kövirózsatelepek, lándzsás levelű aloék,
húsokker, mályvalila, bóluszvörös pozsgások sarjadnak.
Nézed a kaszaszárnyú őrzőangyalok olajjal átkent
ikonjait, a mellettük fakuló képeket,
a fejfákra vésett számokat, amik különböznek
a megszokottól, mintha nem a születésük
és haláluk dátuma volna,
csak mész és mész tovább, nem találsz magyarázatot.
*
A sárga kútkáva mellett álló alak,
illékony sziluett, kontúrral jelzett
magányos figura, szinte belevész
az áthatolhatatlan háttér sötétjébe,
a fénynélküliségbe, a lombsátrak árnyékába.
A kőmedencébe gyűlt áporodott vízzel
nyakát hűti, halántékát,
tükröződő másán felejti tekintetét,
nézi, mint idegent, az ellenséget, önmagát.
Egy vijjogás, egy roppant szárnycsapás,
feletted elrepülő hímmadár melléről
pernyeszürke tollak hullanak.
Lábadon a cserzett bőrszíjak megfeszülnek,
a harminchárom órája növesztett vérhólyagok
elpattannak, mint a gránátalmamagok.
*
Átkötöd egy vászoncsíkkal az elgennyedt, bűzlő sebeket,
a hátralévő napokon át dédelgeted őket,
mint Philoktétész, mozgásban kell maradnod,
nem múlhat el több nap anélkül, hogy elkezdődött volna.
Lukács Flóra 1994-ben született, Miskolcon nőtt fel, jelenleg Budapesten él. Első kötete a FISZ-nél jelent meg Egy sanghaji hotel teraszán címmel.
Tulipánok
(Részletek a szerző azonos című könyvéből*)
Vannak itt állatok
akik éjszaka éhesen és félelmet nem ismerőn ébrednek
Vannak itt állatok
akik elfelejtették az anyjukat
Csobban a tej a torokban, nehéz és fehér és könnyen provokálható mint
egy macska
vagy a tél
=======
Tizenhárom éves koromra abbahagytam a növekedést
Pontosan olyan magas lettem, mint az anyám,
minden milliméterét lemásoltam
Most már semmi sem lehet nagyobb, ott állnak a lábak, ahová nőttek
Egy megkönnyebbülés és aggódás
kellett legyen, mikor lábujjhegyre álltam,
az ujjbegyekkel olyan magasságokban
tapogatóztam, ahova nem is
kellett volna érnem
Gondolatban tovább nőttem
Fejemben egy tölgyfa
lettem
=============
Korallszínű fehérneműben ülök az ablakban,
és összezúzott görögdinnyét iszom jéggel és lime-mal keverve,
nézek ki a mélységbe
Azt mondod néha
hogy érzed a szellőt,
és én mosolygok
hogy kedvedbe járjak,
mert te tetted a dinnyét a fagyasztóba,
töltötted pohárba
Vártuk a tavaszt
A fű még azelőtt megsárgult
hogy elég magasra nőtt volna
hogy elbújhassunk, a családunk összezsugorodott
és véget ért a nyár
==============
A sötétben közelebb jönnek az állatok, érzik
a benzin és a meleg testünk szagát
amelyek nem akarnak meghalni, nem akarnak ölni
A gyerek sír, a fák nem vigasztalnak
A dalaimat a nyaka köré fűzöm,
a bocsánatkérés mind e módjai
Miért e gyors utazás
a késő nyár kora éjszakáján át
vadkerítés nélküli utak mentén, ebben a nagy szomorúságban
amelyet sem enyhíteni, sem megérteni nem lehet
===========
A kenyér megég, a gyermek énekkel űzi el a lázat
énekkel üdvözli a nappalt, énekkel az éjszakát
Megtalálom anyám jegygyűrűjét, felhúzom az ujjamra
Nagynak és méltóságteljesnek látszom
Felhúzom a gyűrűt az ujjamra, de már házas vagyok
Van egy gyerekem, házassági szerződésem, két tanúm
zöld virágos ruha, menyasszonyi csokor és piros cipő
Antwerpenből
jelzáloggal terhelt lakás, frissen mosott haj, egy
gyermek
aki énekkel üdvözli nappalt, aki belélegzi a megégett kenyeret
aki lenyalja a vajat az örökölt ujjairól
De nem tudok lefeküdni és meghalni
Bár a szégyen áramként fut át a csontjaimon
Bár inkább angolna vagyok, mint ember
Nem tudok lefeküdni és meghalni
Tulipánt kell ültetnem
A még mindig fagyos éjszakák ellenére
Nem tudok lefeküdni és meghalni
Kását kell főznöm olajjal, sárgabarackkal
Kövérré kell válnunk, mint a nap a redőny mögött
Túl kell élnünk a teleket
Át kell jutnunk a jégen
Nem tudok lefeküdni és meghalni
Tulipánt kell ültetnem
===============
A mellkasomban magasra csapnak a hullámok
A só egészen a torkomig fröccsen
Nézd ezt a tengert,
nézd e zaklatott vizet
Ilyen vízen
nem lehet átevezni
Ilyen vízhez
motorokra, lóerőkre van szükség
Ki vagyok én az evezőimmel?
Ki vagyok én az evezőimmel?
Ki vagyok én az evezőimmel, ki vagyok én
az én ócska fadarabjaimmal?
=======
Este van, és nem tudom miért
ment le a nap miközben én átmentem a hídon
Vacsora előtt vodka-sunrise-t ittunk, az éjszaka
összefolyt a hajnallal
megvigasztalta a torkokat, megnyugtatta a szemeket
Este van és leteszem a ruhát, harisnyát, melltartót
a székre
megyünk aludni
Egymás köré tekerjük magunkat
mint a murvafürt az ablakkeret körül
Ha eljön a reggel, fel kell kelnünk
vastagon kenjük meg vajjal a meleg kenyeret
Itt kezdődik-e vajon a veszteség
pontosan itt születik-e
Sall László fordításai
* 16. alkalommal osztották ki a svédországi Román Kulturális Intézet (ICR) által alapított Marin Sorescu-díjat, amit Liviu Jicman, az ICR elnöke adott át Agnes Gerner svéd költőnek 2024. szeptember 27-én, a Göteborgi Könyvvásáron. A zsűri (Björn Apelkvist irodalomprofesszor, Daniela Ionescu műfordító és Bogdan Popescu, az ICR Stockholm igazgatója) indoklása szerint Agnes Gerner olyan verseivel érdemelte ki: „amelyekben az ember és az állat közötti mély kapcsolat a metaforán túlmutató módon valósul meg, ahol a körülöttünk és bennünk lévő természet vigaszt és támaszt ad a nehézségek elviseléséhez, és erőt, hogy a rémálmok zavaros vizéről a partra evezzünk”.
Agnes Gerner svéd költő 1984. október 2-án született, Stockholmban él. Irodalmat tanult az Uppsalai Egyetemen, könyvtár- és információtudományból szerzett mesteri diplomát. 2014-ben debütált Skall című kötetével, melyért elnyerte a Katapult-díjat. Újabb művei: Sus/Zúgás (2017), Blad och öron/Levelek és fülek (Pamflett 2021), Tulpaner/Tulipánok (2024).