Bartók Bélának és Nagy Jánosnak Ma a kopasz őr van. A vakarós. Körtét akarok enni. Majonézes kukoricasalátát. Sört vedelni, sárgarépát rágcsálni. Fetasajtot és olajbogyót majszolni. Céklát zabálni kétpofára. Sárgabarackot meg paradicsomot. És tejfölös bablevest krumpligombóccal. Szivárványlakomázni. Ma a vörös őr van. A mutogatós. Kacajom könnyes, hahotám harsány. Kattan a zár, csattan a zár, nyílik az ajtó. Behúzom a zsúrkocsit a terem közepébe. Egy vödör víz, egy vödör hús. Leveszem a zsúrkocsiról a vödröket. Ráteszem a tegnapi üreseket, és kitolom az ajtón. Asztalhoz ülök, és csendben nyelek. Ma a fekete őr van. A vicsorgós. Éjszaka arra ébredek, hogy dögszagom van. Ha járkálok egy kicsit, körös-körül érzem a dögszagot. A fogaim egyre lazábbak, a bőröm nyirkos, színem zöld. A létszámellenőrzésre egyre lassabban tudok felmenni. Egyre nehezebben veszem a levegőt. Egyre éhesebb vagyok. Csak ne fújjon a szél, ne! Úgy fúj le engem, észre se veszi senki se, a szél se, csak lefúj. Ki kell innen jutni, nem lehet ezt tovább bírni. Értelme sincs. Ki innen, ki, ki, ki! Értelmet akarok, tiszta észt, tiszta kritikát! Ma a szőke őr van. A köpködős. Tudom, hogy a fogyasztói társadalom miatt van az egész. A fogyasztói társadalom miatt. Vegyek, egyek, egyek, vegyek, stílus legyek, divat legyek. Terelgetnek jobbra-balra, az azért jó, ez ezért jó. Terelgetnek, mint a birkát, csak ne lássam a lényeget. Elég, ha bégetek boldogan. Ha két fogyasztás között elbizonytalanodom, jönnek a műanyag eszmék. A fröccsöntött ideológiák. Egyik nap ilyen eszme, másik nap olyan eszme. Csak ne legyen nyugodt pillanatom. Eh, már megint kezdem, már megint nem bírom abbahagyni! Pedig hát nem teljesen mindegy, mi van azzal a fogyasztói társadalommal?! Én itt vagyok lenn, a fogyasztói társadalom meg ott van fenn. És hát mi is ez a fogyasztói társadalom? Amikor még nem itt voltam, én is fogyasztó voltam? És most, hogy itt vagyok, mennyire vagyok fogyasztó? Istenem, megint miről beszélek! Mi ez az ostoba okoskodás? Ha vége mindennek, felmegyek a legmagasabb ház tetejére. Ott jó hangosan elmondom, mit gondolok a fogyasztói társadalomról. És az igazságról! Ha kell, naponta többször is. Addig viszont csendben maradok. Kussolok. Abbahagynom a vernyogást, a rögeszmés kitöréseket. Mert nincs rendszer, semmilyen rendszer nincs az őrült beszédemben. Igaza volt apámnak. Ma a kopasz őr van. A vakarós. Konkrétan zöldségeket beszélek. Folyamatosan zöldségeket. Ez az! A zöldségek, igazam van, a zöldségek! Zöldségeket kell kérnem, zöldségeket kell követelnem! A vitaminok és az ásványi anyagok miatt. És gyümölcsöket. Azonnal követelem a gyümölcsöket! Aha, követelem. Hát nyilvánvalóan adtak volna már, ha akartak volna. Ha érdekelné őket, hogy legyen bennem vitamin meg ásványi anyag. Hogy legalább minimálisan jó legyen nekem. Csakhogy ilyen cél nincs. Akkor kiszavazás sincs? Vagy az elején volt, de már nincs? Nem számít az aláírás? Hiszen aláírtam, hogy a nézők kezében a sorsom. Aki végig marad, az nyer, az szabad lesz, teljesen szabad, mint a madár. Ó, szabad élet, szabad madár, jaj, de szép, ki szabadon jár! Ó, járnék én is, ha járhatnék! Elég! Igen, elég! Ma a vörös őr van. A mutogatós. De én énekelni akarok! Dalolni vidáman, felszabadultan! Csillogó szemmel tekinteni a fák közé. Madárfészekről madárfészekre ugrálva, mókus farkára, vadmacska bajszára csapva. Ha átlátok az erdőn, a mezőt pásztázom és az ugráló nyulak fülét nézem. A szelet hallgatom, sőt a szélzúgás ritmusához igazítom a nótámat. Amíg a felhők hangonként le nem tompítanak, le nem halkítanak. Onnantól suttogás, a legcsodálatosabb suttogás vagyok. Minden fülbe belebújok, minden agyba, minden szívbe duruzsolok, úgy bizony! Az élet vagyok! Én vagyok az élet! Vagy inkább az, aki tagad. Joggal, mert minden és mindenki itt és most folyamatosan pusztulásra érdemes. Én is, ahogy vagyok, és az, aki vagyok. Sőt az, hogy az egész van és ahogy van. Ma a fekete őr van. A vicsorgós. Nem, ez csúnya túlzás. Ha nem akarok énekelni, csendben maradok. Ha nem akarok a szabadba menni, maradok a városban. Figyelem a várost szótlanul. Megengedem neki, hogy a maga nyelvén beszéljen. Hogy elmondja, amit tudnom kell, amit értenem kell. Hogy nem kell állítanom, kérdeznem se, tagadnom viszont szigorúan tilos. A tagadás nem vezet sehova. A tagadás nem élet. Élet? Ha az élet alá születek, abból nem lehet élet. Bizony, kevés az egy életem, hogy eljussak az életig. Vagy ha mégis, hogyan tudnám élni, ha sose tudtam, mi az? Csak azt sejtettem, hogy el kellene érnem. Hogy legyen legalább esélyem egyetlen másodpercig élni. Hogy milyen lehet élni, milyen lehetett volna az életem. Ha nem az élet alá születek. Nem csak én születtem az élet alá, természetesen. Sokan születünk az élet alá. Azért is vagyok itt, a veremben. Nem önként jelentkeztem. Hiszen nem volt választásom. Ma a szőke őr van. A köpködős. Soha nem számoltam meg őket. Sőt senki nem számolta meg, hányan vagyunk. Talán egyszer végre valakinek meg kellene számolnia. Hát persze! Talán épp nekem kellene! Talán épp én lehetnék az, aki hátralévő életét ennek a célnak rendeli alá. Igen, a számolásnak! Végre egy igazi cél! Az életem igazi értelme. Amitől reggel könnyű ébredni, szemhéj-felhúzni. Világra jönni. Ismét elölről kezdeni. Nem vagyok többé fölösleges. Van végre önbizalmam. Öntudatom. Figyelek másra, úgy, mint a legelején. Mintha koncentrációm szilánkosra zúzódása csak egy otromba tréfa lett volna. Ami egy szórakozott vándor táskájából hullott rám véletlenül. Ez akár el is képzelhető. A szavakat se én találom, a szavak találnak engem. Számomra ez a bölcsesség. Ezzel számolok: időm és terem a vaksötét és a vakvilágos váltakozása a veremben. Nem, mégsem. Én ezt nem fogadom el. Én ki akarok menni innen. Már nem akarom megnyerni ezt az ostoba kiszavazást. Nem érdekelnek a nézők, nem érdekel a szerződés. Csak friss levegőt akarok szívni a szabad ég alatt. Ki kell jutnom innen. Ha legközelebb nyílik az ajtó, kilépek rajta. Összeszorítom a fogam, és felmegyek. És ha felértem, fent leszek. Soha többé nem írok alá semmilyen szerződést, amiben lemondok magamról. Örökre elfelejtek mindent. Vagy soha nem felejtek el semmit. Ma nem látom az őrt.
Címke: vers
SÖTÉTEDÉS UTÁN A KERTBEN
Még sötétedéskor is moccan kezed alatt a szőlőtőkék körül magasodó homokbuckák Vénusz-dombja, homlokodon a fejlámpa kés-éles sugara hasít az égre, mintha te töltenéd fel a csillagokat is, hogy tükörképük a pocsolyákból felröppenhessen a helyére. Kicsit megpihensz, megbillen alattad a sámli, mert lehajolva már neked sem megy. Érzed, elöl vagy utolsó az egyenlők között, nincs helycsere. Fekete árnyék siklik a fákon, tested átrajzolja a béke körvonala, ujjaid, akár a gyökerek a mélyben, nem engednek a lazításban, mintha összefognának ellened a küzdelemben, mert ők még tudják, mi a törvény Ég és Föld között. Csak benned zavarodott meg a szokásos bioritmus, fáj lelkedben a karanténba zárt személyes mikrovilág. Ajkadon egy ott felejtett fohász keresi útját, felkéredzkedne Isten udvarába, bizonytalanul tévelyeg aurád körül, s reméli, nem sodorja magával az ördögszagú éjszaka.
Ragyog
ég tenger föld a végén csak építek egy házat ide homokból építem vágyból építem találékonyságból építem kínból építem reggel merem a vizet délben merem a vizet este is merem a vizet ég tenger föld apátlan ez a föld anyátlan ez a föld nyelvtelen ez a föld nedves homokból épül a ház tapad míg tapad a homok aztán pereg és aláhull mállik és omlik de én tovább építem a házat ég tenger föld tovább merem a vizet reggel délben és este is öntözöm a homokot taposom a homokot vastagítom a falat ég tenger föld de amit felrakok délre leomlik estére amit felrakok estére leomlik reggelre összetapad és szétválik felmagasodik és alároskad így nem is házat hanem romokat építek ég tenger föld romok hevernek mindenütt a ház nem áll tovább nem épül csak az ég ragyog a tenger ragyog a föld is ragyog
Hordozható piros minitévé
G. Fanninak A vágány mellett vigyáznak, de nem eléggé. Mindig érkezik valami szerelvény. Most majd élénkpiros kocsik. Az állomás szabad ege alatt ma nincs fűtés, csak fölötte óriás hősugárzó. A hangosbemondóból a Szomorú szamuráj szól, egyre halkabban, mint egy vallomás közben megbánt vallomás. A bemondóhang egy másik hangba szerelmes, valahol máshol épp azt keresi; nincs jelen. Az állomáson pörgő élet. Szenvedélyes nő magyaráz a telefonjának, a rágója mentol-szagát nem érzik a vonal túloldalán. A kezére tekert, megviselt fejpánt jelenti, hogy az éjjeli tánc most ért véget – vagy soha nem fog. A füle alatt rászáradt vér; az átértékelt bizalom maradéka. A lábán piros cipő. A cipőn sár- és pezsgőfoltok; bőbeszédű mesemondók. Nincs senki a vonal túlsó végén. A lilahajú asszonynak a kapanyél is kiáll a szájából, ahogy mondja a kalauznak, fodrásznál voltam, de elbaszták, ami a szívemen, fiam, az a számon. A száján egyébként vörös rúzs. Szeretné, ha örökre ott maradna. A kiöltözés ma is a réghalottnak szól. A kalauz hordozható minitévéjén egy fekete, egy fehér és egy szürke énekesnő toplistás sláger klipjében twerkel, és a végén beleharap a kilincsbe. A kalauz kezében körözöttes szendvics, a fejében zűrzavar: kibékülésből menekült, mert az mindig a veszekedés közvetlen előzménye. Túlgondolt felelősség húzza le a fél szemhéját, mintha mindig kacsintana: három generációnyi szelíden kotnyeles komondort nevelt fel. Most éppen négyen vannak. Rajtuk uralkodik; jó uralkodó. A kutyái ölni tudnának, ő szeretni tudna, ha lenne kit. Az egyik komondor gyomrában az emésztetlen túrórudipapír egyelőre nem okoz gondot. Sínpárokon csillannak meg kitudjahonnani fények. Szoros ölelésekből csak bontakozni lehet. Lesz itt egy titok, lesz hozzá egy mindentudó is, de egyelőre nem tudni, ki csúszik el a peronon eldobott, rothadásnak indult, túlérett avokádón. A városban, valahol a színház fölött, tehát elég közel, eközben két felhő versenytáncol. Alattuk túlérzékeny agresszorok alázzák meg épp a primadonnát. A kukorica is emészthetetlen. Harang is van. Vagy testetlen harangszó a levegőben. A síneken komótosan keresztülbaktató kecske megbotlik, talán mert a harangszónak nincs ritmusérzéke: hadarás, kihagyás, csuklás a mai harangszó. Nem megbízható. A büfé előtt krétával írt fekete tábla állítja, hogy egyébként a rendelés is egy opció. Én leszek a barátod, csak hangosabban kérd, hogy mások is hallják - mondja a fullcapes büfés csakúgy magának az otthonos fülkéjében hiphop-ra bólogatva. A vágány mellett vigyázzon az, akinek két anyja volt - teszi még hozzá, miközben a feje fölött állandóan láthatatlan libegőn szelfiznek mitológiai alakok egy valamivel szebb tájjal. Nem a képzelet szüli, hanem a szükség. A fullcapes büfés a vevőknek időnként értelmetlen szavakkal válaszol – például daklava, kimi –, gyakran leltáraz dinoszauruszokat, a feladatának az agy és a nyelv közötti békéltetést érzi, de visszaadni is pontosan tud. Ma sem a valóságról szólnak a cikkek. Az állomás férfimosdójában még el nem törött tükör (másnapra darabokban), helyenként párásnak látszik a kosztól. Benne határozott fiatal lány arca tartja csúnyának önmagát (gyönyörű). A határozott fiatal lány a csapból folyó vizet nem érzi elég tisztának ahhoz, hogy lekaparja a lehámlott bőrt az orráról, miután kezet mosott vele. Vagány, cserfes fruska vagyok, mondja, és nekidől egy piszoárnak, vagány, cserfes fruska vagyok, és ezt látniuk kell, a piszoár leszakad, vagány, cserfes fruska vagyok, pont ilyet keresnek. A Wesselényi utcára gondol, ahol a felvételi után meg fog inni egy felest. Nem biztos benne, melyik a Wesselényi, de járt már Pesten, és minden utca mindenhol ugyanolyan; felest kapni benne. Tudod mit, színművészeti egyetem? Baszd meg a fűnyíródat – mosolyodik el, és a lábával félretolja a piszoár egy nagyobb, egybenmaradt darabját. Nem tartja sokra a bátorságot. A valaha piros padnak támasztva camping-bicikli rozsdás váza. A pad alatt félpár fülbevaló. A vázat először döglött robotnak, a fülbevalót Topjoy-kupaknak nézi a dokumentumfilmes stáb operatőre, megörül nekik. A fülbevalót a kötött pulóverébe akasztja. Egy régi kétforintos a murván értéktelenkedik. Az operatőr zsebreteszi azt is. A hátizsákja nehezebb, mint két egymás nyakába ültetett extrém kommunikatív callcenteres lelke. És koszosabb, mint bármelyik lelkiismeret. Három napot töltött itt: sellőkről forgat áldokumentumfilmet. A padon rávésett felirat: Semmi. Sem. Lehetetlen. Erről csinálna egy felvételt. Közben egyre hátrál. Nem figyel semmi másra. Ilyenkor nem is ítélkezik. Az otthoni szobájában 2003-as pinup girl-ös naptár lóg, beleírva meg nem történt események, november 31-én például filmes díjat vesz át - az anyukájának már hiába köszöni meg. Bár a naptárban a lányok egy percet sem öregedtek, az operatőrnek ez jut eszébe az idő múlásáról: vörösszáj. Holnaptól a fülbevalókról a Sellő Projekt fog eszébe jutni. A szerelvény előreláthatóan csak pár évet késik, de ezért valaki elnézést kér a hangosbemondóba. (A szerelmes bemondóhang távolmarad. Még ma megtalálja a másik hangot és örök beszélgetésbe olvad vele.) Az állomás parkolójába dömper kanyarodik be. (Egy pocsolyában fekete Chevrolet-nak látná magát, ha merne álmodozni. Nem mer.) Középkorú, tipp-topp nő vezeti. Kidobja a csikket az ablakon; két kéz kell a parkoláshoz, meg egy kis erő, sőt, erőszak. A kocsijában most még technósított rockabilly szól, (a basszus berezegteti életünk két legszebb nyara közül az egyiket), jövőre projektkoordinátor lesz egy multinál. Sebesség nélkül engem túlfejlődik ez a vicces kis világ – állítja rengeteg elveszett, öregedő fiatal valahol nagyon messze, meg egy-kettő a távoli közelben is. Közeledik a demerung – még bőven elég a természetes fény a húszas éveinkhez, de nem kéne megvárni, hogy lemenjen a nap. A rozsdás szemetesben féligevett reggeli. Pho leves. A gazdája tanulás helyett már akkor is inkább tudott, amikor félbehagyta. A gazdája reggel óta külföldön él. Kár. A legszorosabb barátságai is kinyúlnak estig; szanaszétmosott tornaruha csakazértis újra a mosógépben. Mi még az egyszer majd váratlanul megérkező vonaton ülünk. Végigaludjuk az utat, hogy le ne maradjunk a kilátásról az álmainkra. Az álmaink azzal a cunamival jönnek, amit mi látunk majd meg először, csak nem hallják meg, hogy szólunk róla az egyébként nagyon halk kattogásban. Ez nem rendes cunami, mert válogat: meghagyja az értékesebb dolgokat, mondod, és felébredsz, iróniakirálynő - mondom valakinek álmomban, és inkább felébredek. Tökéletes krimit álmodtam - az áldozat volt a gyilkos, és kinyomozta. Az operatőr még mindig hátrál, éppen most csúszik el az avokádón, hanyatt esik. A kamera kirepül a kezéből, a fülbevaló átszúrja a bőrét. A mosdóból éppen kijött, cigire gyújtó határozott fiatal lány elkapja a gépet, és ebbe sorsszerűséget lát, a dömper sikeresen beparkol, a nő, aki vezeti, szintén, a fullcapes büfés megint visszatekeri a refrént, (velociraptor, brontosaurus), a piroscipős nő rányom az újrahívás gombra – minden értelemben foglalt, sírja el magát, a kecske átér a túloldalra, a pho leves gazdája tagadja, hogy magányos, az asszony megsimogatja a kalauz karját. A komondorról semmi hír. Mi egy kicsit késünk, de jövünk.
A KÖLTŐ ÉS A VÍZ
Baudelaire annyira undorodott a természettől, hogy a vizet is csak mesterséges keretek közt tudta elviselni, ezért a tenger, de még egy aprócska tó sem jöhetett szóba, legfeljebb az uszoda vagy műtó. Mintha mindig csak a mintha. Bár ezen a ponton felmerül bennem a kérdés, hogy mi a helyzet az ivással? Vajon a víz érintkezése az emberi testtel mikor volt annyira mesterséges, hogy végre „enyhet” adhatott a költőnek, nem csupán életet? Elképzelek egy szomjazó Baudelaire-t. Tiszta forrásból sose.
Mindeközben a nélkülözésről
A legteljesebb nyugalom az, melyben mostanra éled az életed.
Tulajdonképpen alig különbözik attól a
jelentéktelenségtől, melyben
életed első felét élted. És talán pont ez, a különbség
hiánya, ami a nyugalmat leginkább kiváltja.
Két mosoly, egy bemutatkozás. És egy halvány gesztus, amely
a kettőt összeköti. Lényegtelen mozzanat.
Nem kerested a lányt, nem volt mivel keresned.
Tudtad volna, hol, de azt nem, hogy miért,
miért éppen te, miért éppen őt, miért éppen keresed.
Hosszú évek teltek el, mire létrejött az egyedüli technológia,
amely választ nyújthatott.
A jelentéktelenségből való kitörés képessége önmagában
tulajdonképpen elsajátíthatatlan. Te legalábbis erre jutottál,
és ez, természetesen, vagy az állítást, vagy az ellenkezőjét,
de valamelyiket egyértelműen bizonyítja.
Az sem volt egyértelmű egy ideig, hogy katalizátor mivoltán
kívül volna-e bármi értelme az életedben ennek a lánynak.
Rá kellett jönnöd valamire.
Rá kellett jönnöd, mire kell rájönnöd.
Elgyalogolni a legközelebbi nagyvárosba,
ital és élelem nélkül,
és indok nélkül, és különösebb meggyőződés és
társ nélkül, kedv nélkül, vágy nélkül,
és semmit sem tudni meg mégsem
mindeközben a
nélkülözésről.
Majdnem megfagyni a Csomolungmán,
beletörődni az eshetőségbe,
magadhoz térni a
mentőhelikopterben.
Kiállni egy füstös kocsma sötét színpadára
egy egzotikus hangszerrel, amelyen éppen hogy
ki tudod fejezni a negyedét annak, amire még talán,
(de valószínűleg nem)
képes
lennél.
Eggyé válni az összes ismert kontinenssel
egy japán sikátorban, majd azzal
ébredni, hogy bár az éjjel valójában mindent átéltél,
ami abban a pillanatban emberileg átélhető volt,
mindez pusztán arra világított rá, hogy
milyen létre vágysz is igazából:
egy ismeretlen
kontinensére.
És amikor már úgy érezted, nem maradt olyan pontja a
világnak, aminek benned keresnivalója volna, hosszú idő utána újra
lélegzetet vettél. Ismerős volt a közeg, amely kitöltötte a tüdődet
ebben a pillanatban. Újra tudtál, vagyis,
bizonyos értelemben életedben először
a jelentéktelenségre gondolni.
Mikor rájöttél, hogy most képes leszel erre, egy pár napig
erőszakkal visszatartottad magad tőle.
Lemondtál néhány találkozót,
tetőtől talpig kitakarítottad a lakást,
ábécésorrendbe rendezted az összes
könyvedet,
lemezedet,
zoknidat,
fűszeredet,
videódat,
evőeszközödet,
tévedésedet.
Majd mikor már minden a helyén volt, azok a dolgok is, vagyis leginkább azok,
melyeknek egyáltalán nem is volt helye,
se benned, se másban sehol sem
meztelenre vetkőztél és résnyire kinyitottál minden
ablakot a házban.
Ekkor vetted magadhoz a második lélegzetet.
Egy pillanatra mintha melletted lett volna a lány.
Hogy hívták...
már megint nem tudod...
hisz legalább húsz éve nem láttad...
úgy érezted, mintha Jelentőségnek hívták volna.
De az lehetetlen, senkit nem neveznek így.
Miért neveznének bárkit Jelentőségnek?
Nem, te most nem a lányra akartál gondolni.
Nem szólhat erről ez az emlék, hisz akkor mire volt jó ez az egész,
ha a végén nem a saját jelentéktelenséged lett megkérdőjelezve,
csak az ő jelentősége lett megerősítve.
Nem, nem erre akartál rájönni, és nem így.
Újra felöltöztél, becsuktál minden ablakot.
Bent rekedt a második lélegzet.
Charles Baudelaire: Az albatrosz
közötti vergődés Az első három strófa epikus je a rabul ejtett, a magasságból a mé esetlen sutaságát. (Az albatrosz hat rövid törzsű tengeri madár; mozd tud repülni, “vitorlázni”.) A költemény két végletet állít szem a magasságot és a mélységet. Az elle jelű értékek kapcsolódnak mindké egyértelműen a kéklő tisztaságot, szabadságot, a szép kalandokat, tartalmú értékeket hordozza. Ez a rának az igazi, éltető eleme, saját goló, kalandokra szálló utas, “a herceg”. A metaforák sokasága érzés kifejezője. – “Lenn csa rakozó matrózok vannak: ez 162 (helyszínelés három lépésben) 1. észrevétlen tökélye ragadott meg – benned gondoltam megörökíteni: mutattam, visszaléptél, én meg utánad, hogy fényképezés közben lefotózzalak aztán arról értesítettél, hogy nem tudsz megjelölni rajta, nem vagyok megjelölhető a megörökített tárgycsoporton, amit benned gondoltam megörökíteni 2. másnap visszamentem, a parkolósávban még mindig ott volt a szöveggyűjteményből kitépett portré, alatta egy másik fecnin a név, születési és elhalálozási évszám, életrajzi töredék, valamint egy kerék alatt pépessé robbant alma. dokumentáltam, majd felvettem a portrét és betettem a noteszom lapjai közé. délutánra megszáradt, de némi barnás elszíneződés és az aszfaltszemcsék nyoma maradt a papíron. aznap esti beszélgetésünket nem fogom idézni, kiegészítő magyarázatok nélkül pár év múlva már én sem érteném, mások figyelmével meg kár volna visszaélni (pedig épp a filológia és az irodalom közti sarkalatos különbségről volt szó: amíg az egyik a tényszerűség és a pontos hivatkozás fejében tudna ölni, a másik attól üdvözül, ha a teremtett világon belül kárhozhat) de a végén kiderült, hogy szépnek találtad volna, ha az általad megosztott fotó alá odaillesztem azt a rólad készült képet, amin fényképezel. erre mondtam, hogy egyrészt nem akarok kifele élni, másrészt az együttlét nem megosztható mire te: az írás egyrészt kifele, másrészt megosztás. hallgattam, mert azt éreztem, bármit mondanék, hinnél nekem. hogy amit nem zár be a kép, az az írás. amit az írás magába zár, az ki lesz nyitva. amit az írás kinyit, az valóságként zárt. a zárt valóság az a kép. 3. nehezen találtam meg a fecnit, mert az éjszakai esőt a szél szárította fel. amikor negyedszer vizsgáltam végig a parkoló kocsik kerekeit, észrevettem, hogy az egyik abroncs alá szorult. kipiszkáltam, majd fél arasszal előbbre téve lefényképeztem a névvel, a születési és elhalálozási évszámmal, az életrajzi töredékkel. és elküldtem neked. a megosztással látható lett a kettőnk felismerése közti két nap különbség, a filológusok örülnek majd ennek a kis figyelmességnek, az irodalomnak pedig semmi köze ehhez – végülis ami kettőnk számára körvonalazható, az is csak egy sejtés. hiszen azért vannak a jelek, hogy a dolgok helyett állják a sarat. A borítókép Láng Orsolya illusztrációja.
Vecsei H. Miklós és barátai: Párbeszéd, sötétben – koncertszínház Csoóri Sándor életműve alapján
Vecsei H. Miklós és csapata Arany János, József Attila és Pilinszky János életműve után most Csoóri Sándor munkássága előtt tisztelegve hozott létre egy koncert-színházi előadást, amely a mai eltávolodás és uniformizálódás ellen keres szenvedélyes és egymásra figyeléssel teli válaszokat.
Az előadást játsszák:
Vecsei H. Miklós
Kiss Flóra (Subtones)
Mihalik Ábel (Hiperkarma, Kispál és a borz)
Ratkóczi Huba (SeeN)
Frimmel Jakab (Abel Label)
Rendező: Vecsei H. Miklós
Látvány: Kiégő Izzók
Az előadás hossza kb. 75 perc szünet nélkül.
Helyszín: Nagyváradi Római Katolikus Püspöki Palota – Kanonok sor 2 szám, déli szárny, alagsori rendezvényterem – Dacia sugárút felöli bejárat.
A helyfoglalás érkezési sorrendben történik. Az ülőhelyek száma korlátozott. Jegyárusítás kezdete: 2021.08.30
A jegyek megvásárolhatóak minden hétköznap 9.00-17.00 óra között a ROVE székhelyén (M. Eminescu u. 25A, alagsor), illetve 17.00-01.00 óra között a Gekkó Pub-ban.
Jegyár: 30 RON.
Az előadás az NKA támogatásával jött létre.
További támogatók:
Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye
FIX Makerspace
\ 1.5
akkor kezdődött mikor már hangos volt a feltámadás s a mákok elkezdtek nőni mint az ambulanciák drámája. hisz minden este összecsomagolás mert ismét könyörtelenül pontos volt az idő mely elveszett, és senki sem akarta megkeresni hisz a szabadságnak nincsen ára pedig sokan vacsorát sem kaptak a megfeszítés előtt. kezdetben a hang volt, a szirénák ereje, mely megmérgezte az évszakot kezdetben katonák voltak az utcán és rozsdament kalasnyikovok mikor elveszett az idő a szabadságnak nem volt ára március volt. a síkságot belepte az idegenség, mint begyulladt nyelőcsőben a bacilusok, hol legargarizált ingóságok laknak és online temetések. ahol mindig hangos a feltámadás fütyörészve jön a halál bendzsó hang és mögötte csönd, s mikor csontjai mozdultak a világ összetört mert nincs király alattvalók nélkül, hisz az őzek elözönlötték a tengerpartot vérszomjasan halra vadászva, úgy ahogy igazán csak Európában képesek az emberek. mert minden este összecsomagolás mert most a szabadság a szirénák ereje pedig tudtad, hogy hangos lesz mert a civilizáció csak a rabszolgák számától függ. így bendzsó hang, a vasárnap mint szilárd cél az orkán előtt mikor csontjai mozdultak mert a szavak lehetőségekről és nem a valóságról szólnak
Ikipalin
Mintha a törődés képletét próbálná belemagyarázni a hibernálás utáni gyűrődésekbe, hogy leltárt vezethessen az utolsó dolgokról, amik még biztosra vehetők. A légiutas-kísérők hibátlan mozdulatai a fapados járatokon, mintha először látná, ahogy rezzenéstelen arccal az öv és az oxigénmaszk helyes használatát mímelik. A legutolsó fácánok dürgése a közeli temető felől, vagy a lakótelepi gyep öntözőrendszerének otthonos sistergése. Este tizenegy és fél tizenkettő közt, ha csend van, hallani az úttisztító autó forgókeféit az útpadka szélein. Ezekbe kéne most belekapaszkodni valahogy. A sötét kegyetlenül semmisíti meg a civilizációkat, de hajnalra minden a helyére kerül, mert az ember a romokat magában hurcolja tovább. Végtelenül gyengének kellene lennem, csak hogy te nálam erősebb lehess. Meghalok, tudom, én is, bár ez nyakam magasából nézve most még nem elképzelhető. Én nem egy gépírónő, én nem egy bába, én nem egy zongorista, én nem egy gyereklány keze. Éhen haltak kiszáradt testem bennszülöttjei, tenyerem kīpuka, körülöttem semmi, tenyerem zöld folt, hogy soha el ne vesszen, tíz hosszú ujjam megtart, mert élőket nem gyászolok, halottaimat elengedtem.