Színházigazgatókat párosával kérdezgetni járvány idején – lapozok vissza a Trialóg rovat első írásához, hogy ellenőrizzem az eredeti célkitűzést. Egyértelműnek tűnik, pedig a kényelmes keretek közül kilépve van értelme feltenni a kérdést: no de mi az, hogy színház, és mit csinál egy igazgató?
Kolozsvári beszélgetőtársaim Imecs-Magdó Levente, a Váróterem Projekt társalapítója és Köllő Csongor, a Shoshin Színházi Egyesület társigazgatója. Az interjúkat, szokás szerint, külön-külön rögzítettem.

Imecs-Magdó Leventét először a 2010-es indulásról, az alapítók kezdeti motivációiról kérdeztem:
„Mivel nem akartuk valamivel szemben meghatározni magunkat, ezért megfogalmaztunk célkitűzéseket – a színház aktuális társadalmi problémákra kell reflektáljon kortárs, sőt improvizatív szövegeken keresztül, nem a megszokott hierarchiában – de ennyi év távlatából kimondható, pusztán nem akartunk olyan színházat csinálni, mint amilyet addig tapasztaltunk. Azt láttuk, hogy a kőszínházban a színésznek végrehajtó szerep jut, senki sem kíváncsi arra, hogy ki ő és mit akar ebben a folyamatban.
Természetesen az intézményrendszeren belül is születhetnek és születnek csodás előadások, és azt sem állítom, hogy nekünk bezzeg sikerült, de az igény, hogy alkotói legyünk az előadásnak, több szerepkörben kipróbáljuk magunkat, folyamatosan élt, él bennünk.
Mi a várótermet a névadáskor valamiféle cél és kötöttség nélküli, reflexióra alkalmas tranzitzónaként értelmeztük, eszünkbe sem jutott, hogy bárkinek is átmeneti, kellemetlen hely juthat eszébe. Nagyon megsértődtünk, amikor az elején egy újságíró megkérdezte, valamiféle kispadnak szánjuk-e a projektet. Nem annak szántuk, erre talán bizonyíték, hogy az alapító tagok közül senki sem lépett ki, pedig eltelt tizenkét év.”

A 2014-ben alapított Shoshin Színházi Egyesület esetében viszont a misszió, a határozott színházkép már a névválasztáson is meglátszik, mint Köllő Csongor magyarázatából kitűnik, igen komplex, átgondolt színházképet kódol:

„Shoshin – a zen buddhizmusból kölcsönzött fogalom, azt jelenti, a kezdő elméje. A névvel is jelezni akartuk a nyitottságot, amivel a szakmánkhoz próbálunk közelíteni.
Nem akartunk valamiféle magán repertoárszínházzá válni, a produkciók mellett legalább annyira fontos, hogy magunknak és másoknak is lehetőséget biztosítsunk a tanulásra. A workshopok esetében egyértelműen a pszichofizikai, pszichoszomatikus folyamatokra helyeződik a hangsúly, illetve helyet kapnak olyan technikák is, amik nem csak a szakma, hanem szélesebb rétegek számára is érdekesek lehetnek, mint például a Gurdjieff mozgások vagy a Feldenkrais-módszer.
A fent említett nyitottságnak van szociális vetülete is, hiszen szeretnénk olyan események, kezdeményezések cselekvő részesei lenni, amelyek kommunikálni próbálnak a színházi gondolattól jelenleg elszigetelt közösségekkel, rétegekkel. Talán ez utóbbi vetület az, ami az évek folyamán egyre fontosabbá vált számunkra.
Szemléletmódunkból az is következik, hogy a színházat nem csak a róla elnevezett épületben tudjuk elképzelni, szívesen kísérletezünk nyilvános terekkel, mint ahogy a játszók, illetve nézők szerepének újraértelmezésében is érdekeltek vagyunk.”

Mivel Köllő Csongor a BBTE Magyar Színházi Intézetének tanára, felesége Györgyjakab Enikő, a Shoshin társalapítója pedig a tanítás mellett a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze, joggal merül fel, hogy szakmán belül milyen reakciókat vált ki ez a fősodortól – legalábbis Erdélyben – markánsan különböző színházkép.