MEGOSZTOM

Háború és béke kontrasztja Kárpátaljáról

Manapság önmagában hírértékű lehet, ha Ukrajnával kapcsolatban nem a háború pusztításairól, hanem kulturális jellegű hírről olvasunk, ennél is érdekesebb és örvendetesebb volt nemrég, amikor ukrajnai fotóművészek nagyváradi kiállítására szólt a meghívó. A várbéli FIAP fotókiállítási központban a Kárpátaljai Fotóművészek egyesületének közös megmutatkozása azonban több mint egyszerű gesztus…

Már akkor szembetűnt az anyag erőssége és változatossága, amikor az EuroFotoart Egyesület internetes oldalán (eurofotoart.ro) még a megnyitó előtt végigpörgettem az anyagot, persze a több mint ötven fekete-fehér és színes mű együtt, a galéria termében érvényesül igazán. Az első fotográfiákat látva el is bizonytalanodik a szemlélő, vajon tévedésből nem egy grafikai anyagot kínáló fájlt nyitott-e meg? Legalábbis ilyen hatású Volodimir Norba padokon megpihenő napfénye, árnyékot vető kerítése, vörös faágak hullámzó sötét víz előtt, vagy a domboldalra vetődő felhőárny. Hasonló érzeteket keltenek Tatiana Butina, s Tetiana Liuta üvegtárgyakat használó csendéletei, illetve előbbi fiatal férfiportréja. Ennek akár párja is lehetne hangulatában Anatolij Volokh női arcképe, mely a nevezetes afgán lány 1984-es portréjára hajaz, illetve óhatatlanul eszünkbe juttathatja – hogy közelebbi hasonlatot keressünk – Kerekes István több mint hatszáz díjat kiérdelmő alkotását, a 2009-ben készült Yelenát, ami nem mellékesen egy máramarosi ukrán lányt örökít meg.

A kárpátaljai anyag egynéhány táj- és életképe is egyféle elveszített illúzió érzetét kelti, aminek a magyarázata, hogy a válogatásba került fotográfiák egy része még az orosz invázió előtti évben készült. Többek között erről is beszélt a megnyitón a Zoom-alkalmazás segítségével az egyesület vezetője érzelmes köszöntőjében, melynek végén Volodimir Norba magyarul is összefoglalta mondandóját.

Már szó sincs illúzióról, békés tájról Nelli Spirina képeit szemlélve. Az egyiken egy katonát látunk, háttal nekünk, kezében napraforgó csokorral, az áldozatok portréinak fala előtt. Ám elegendő utalás a háborúra egy törött ablaküveg mögött száradó virágcsokor elhagyatottsága (Stepan Kuchiansky), vagy az előzőhöz hasonló helyzet, síró nő katonák rajzolt arcképei előtt. A háború, az ukrán emberek szenvedésének képzetét valósággal felerősítik a béke pillanatai: a hatalmas kék-sárga lobogó mögött valahol a hegyekben mosolygó, integető emberek akár kirándulók is lehetnek (Andriac Sochka), a havas tájban lóvontatta szánon szénát szállító (Mikhajlo Petskovich) vagy a sárban elakadt autót kiszabadító férfiak (Mikala Timkoliuk) közül ma már aligha vannak életben valamennyien… Utóbbi művész számos gyermek képét örökítette meg különböző helyzetekben, akikre a háború értelmetlenségének és embertelenségének szimbólumaiként tekinthetünk.

Azt is igazolja ez a kiállítás, nem kell rakétákat vagy bombatölcséreket látnunk ahhoz, hogy a háború lélekpusztító hatásait érzékeljük. Így, a béke és a békétlenség pillanatainak egymásmellettisége, kontrasztja ad erős érzelmi töltetet ennek a kiállításnak. Bízom benne, hogy a kárpátaljai fotográfusok a nem oly távoli jövőben személyesen is elhozhatják újabb munkáikat a galériának otthont adó várba, amely – szerencsénkre – sok éve már nem hadi, hanem kulturális célokat szolgál.

A borítóképen Andriana Sochka fotója látható.

MEGOSZTOM

Történelmi szemléletváltás: célkeresztben a fiatalok

Az európai, tágabb értelemben a nyugati világ és annak közvéleménye egységesen elítéli Oroszország Ukrajna elleni agresszióját. Különösen erős az orosz politika elleni ellenszenv Közép-Kelet-Európában: az Európai Unió szláv államai a legvehemensebb segítői a fegyverszállítás terén is az ukrán ellenállóknak, s a balti államok is ugyanezt a politikát követik. Románia fegyverszállítások tekintetében sokkal óvatosabb, de így is egyértelmű a kiállása Ukrajna mellett. Történelminek mondható Németország katonapolitikai fordulata, és az is, hogy Finnország és Svédország, e két hagyományosan semleges állam is a NATO-hoz akar csatlakozni az orosz agresszió miatt. Mindezeknek a politikai döntéseknek erős társadalmi támogatottságuk van az illető országokban. Oroszország támadása megerősítette az Európai Uniót, szolidaritásra késztette a kormányokat és a nemzeteket. Van azonban kivétel: a magyar közvélemény kimarad ebből a konszenzusos szolidaritásvállalásból.

Magyarország geopolitikai, geostratégiai érdekeiről energetikai kiszolgáltatottságáról már sokan sok mindent leírtak, ebbe nem mélyednék bele, annál is inkább, mert olyan információk, szempontok, egyezségek, háttéralkuk is befolyásolják, illetve befolyásolhatják a kormány döntéseit, amelyekre releváns információk hiányában nincs rálátásunk. Arra viszont érdemes figyelmet fordítani, mert van adat róla, hogy milyen mértékben történt meg a magyar közvélemény elfordulása, avagy elfordítása az orosz ideológiai, politikai narratíva elfogadása felé. 

Ez annál meglepőbb, mert a magyarokról szólván (mint Közép-Kelet-Európa minden más népéről egyébként) olyan nemzetről beszélünk, amelynek történelmi sorstragédiáiban Oroszország játszotta a(z egyik) negatív főszerepet, a magyar nemzet szabadságért való küzdelme az elmúlt évszázadokban a keleti birodalom miatt vallott kudarcot. Ezért a magyar nép generációkon átívelő nemzettudatának egyik sarkalatos kérdése megóvni a szabadságot az orosz hatalom agresszív és kényszerítő befolyásától, és ezt töri kerékbe a mostani fejlemény: Oroszország azt teszi, amiben komoly gyakorlatot és tapasztalatot halmozott fel, azaz megtámadott egy szuverén államot, de a magyarok egy jelentős része ahelyett, hogy ebben a veszélyt látná, Oroszországgal tart.

Hogy az orosz-ukrán háború megosztja a magyar közvéleményt, arról az utóbbi időben végzett közvélemény-kutatások eredményei tanúskodnak, valamint a közvélemény közvetlen megnyilvánulása a közösségi hálókon. A Medián intézet által április 26. és április 30. között végzett közvélemény-kutatáshoz hasonlót készített 2018 januárjában, tanulságos összevetni a négy év alatt történt változásokat. Az országok elfogadottságát egy százfokú skálán mérik, amelyben a 100 pont a legjobb véleményt, a 0 a legrosszabbat jelenti. Jellemzően csökkent a magyarok bizalma a nagyhatalmak iránt. Az Amerikai Egyesült Államok megítélése négy év alatt 10 ponttal esett, 54-ről 44-re, Kína bizalmi indexe a négy évvel ezelőtti 51-ről 47 pontra csökkent, Oroszország megítélése pedig a teljes népesség körében 48 pontról 32 pontra zuhant. A megítélés változása összefügg a politikai preferenciákkal. A fideszesek 2018-ban 59 pontot adtak Oroszországnak, most 43-at. Az ellenzékiek korábbi, 40-es bizalma már csak 15 pontos. A párton kívülieknek 44-ről 29-re süllyedt az oroszokba vetett bizalma. Még nyilvánvalóbbak a különbségek, ha az a kérdés, kivel tartson fenn szorosabb kapcsolatot Magyarország, Oroszországgal vagy az Egyesült Államokkal. Összességében 45 százalék az USA-val tartana, 38 százalék Oroszországgal, de a Fidesz-szavazóktól az USA már csak 24 pontot kapott, Oroszország pedig 55-öt. Az ellenzékieknél ugyanez 82 a 13 ellenében. A kutatás egyik fontos eredménye, hogy a fideszesek oroszpártisága leginkább a párt fiatal szavazóit jellemzi. A 18 és 39 év közötti kormánypártiak 65 százaléka gondolja úgy, hogy jobb lenne Moszkva felé orientálódni. Ahogy idősödnek a kormánypárti szimpatizánsok, úgy csökken az oroszokban bízók aránya. Hann Endre, a Medián igazgatója „generációs felejtésről” beszél: az átlagosnál oroszpártibb 40 alatti kormánypárti csoport nem is élt, vagy kisiskolás volt a rendszerváltáskor, nincs saját élménye a négy évtizedes orosz megszállásról vagy 1956-ról. Szerinte közrejátszik ebben a fejleményben az is, hogy a fideszes fiatalok előszeretettel fogyasztják az orosz propagandát.

Romániában is végeztek hasonló közvélemény kutatásokat. Az INSCOP áprilisi felmérése szerint a románok amúgy sem erős bizalma az oroszok iránt gyakorlatilag összeomlott. Tavaly márciusban még a megkérdezettek 16-18 százaléka volt bizalommal Oroszország iránt, ez idén áprilisban, az ukrán háború kitörése nyomán 7,5 százalékra esett vissza. Romániában is a fiatal, 18-29 év közötti korosztály, valamint az AUR párt szavazóbázisa az, amelynek körében magasabb az oroszok iránti bizalom, de még ezekben a csoportokban is drasztikus csökkenés mutatható ki. A katonai konfliktus előtt az AUR-szavazók mintegy húsz százalékának volt nagy vagy nagyon nagy bizalma Oroszország iránt, ez az arány a háború kitörése után 14 százalék lett, míg a 18-29 éves auros fiatalok körében a háború előtt 30 százaléknyi volt az Oroszország iránt bizalommal viseltetők aránya, ami a háború kitörése után 12 százalékra esett vissza. A PNL és a PSD szavazók körében mindössze 7 százalék, az USR-Plus szavazók körében 5 százalék volt az Oroszországra bizalommal tekintők aránya, az RMDSZ szavazók nem jelennek meg ebben a kutatásban. Romániában is megfigyelhető, hogy minél idősebb generációról beszélünk, annál kisebb Oroszország bizalmi indexe: a 30-44 éves korosztály körében tíz, míg a 45-59 évesek és a hatvan felettiek esetében mindössze öt százaléknyian bíznak Oroszországban.

Az Avangarde Intézet március 20-22. között végzett kutatásában a megkérdezettek 68 százaléka válaszolta, hogy nem jogos és nem igazolható Oroszország katonai agressziója Ukrajna ellen, és mindössze 8 százalék értett egyet az orosz állásponttal. Ebben is kikérték az emberek véleményét Oroszországról, és a válaszadók hét százalékának volt jó, illetve nagyon jó véleménye az orosz birodalomról, míg a kutatásban részt vevők 53 százalékának rossz, 28 százalékának pedig nagyon rossz véleménye volt. Sajnos ezekből a kutatásokból nem derül ki a megkérdezettek etnikai hovatartozása, vagyis az, hogy az erdélyi magyarok milyen válaszokat adtak, viszont van egy nem tudományos, de figyelemre méltó és jelzésértékű jelenség, amiből képet kaphatunk erről a kérdésről is: az interneten fellelhető, Oroszországgal és az orosz-ukrán háborúval kapcsolatos cikkekre adott reakciók, és a szociális hálón megjelenő egyéb megnyilvánulások között az erdélyi magyarok körében túlnyomó többségben vannak az oroszpárti reakciók.

A magyarországi és a romániai adatok párhuzamba állításával leszűrhető néhány következtetés. Először is az, hogy a generációs felejtés csak részben magyarázat a magyar fiatalság oroszpártivá válásában, mert ott van maga a tény, az orosz támadás, amit mindenféle előzetes tapasztalat és lexikális tudás nélkül is fel lehetne fogni a maga reális valójában, ahogy történik az a romániai fiatal generáció körében, akik közül a korábban oroszok iránt szimpátiát mutatók is bizalomvesztéssel reagáltak. A magyar közegben a felejtés mellett jelentős szerepet kell tulajdonítani a kormányzati célkitűzéseknek és az ennek szolgálatába állított oroszpárti propagandának. Ezt igazolják a Publicus Intézet által végzett közvélemény-kutatások. A március eleji kutatásban a megkérdezettek 64 százaléka tartotta agresszornak a háborút indító Oroszországot, a május közepén elvégzett felmérésben 56 százalékra csökkent ez az arány. Közben 15-ről 25 százalékra nőtt azoknak a köre, akik a támadást inkább Oroszország védekezésének tartják. Az intézet is azzal magyarázza ezt a jelenséget, hogy a magyar kormány által ellenőrzött médiában az orosz kormánypropaganda érveit sulykolják, aminek hatása begyűrűzik Erdélybe is. Ehhez adódik a közösségi médiában terjedő közvetlen orosz propaganda, amelynek jellemzője, hogy meghamisítja a (geo)politikai realitásokat, figyelmen kívül hagyja a történelmi tényeket, ráadásul sok esetben feltűnően helytelen magyarsággal van megfogalmazva. Ezeket a gyakran kamuprofilról megosztott üzeneteket az orosz narratívára fogékonnyá tett, autentikus Facebook-profillal rendelkező magyarok lelkesen terjesztik tovább. Kitapintható tehát az a folyamat, ahogy a magyar közvéleményben zajlik egyfajta fordulat az évszázadok alatt formálódott negatív Oroszország-kép átalakítására, ami békeidőben talán nem lenne baj, de erre Oroszország támadásának a kontextusában törekedni aggályos vállalkozás. Az orosz propaganda aktivitása persze érthető, annál baljóslatúbbnak tűnik a magyar hírközlés gyakorlata. A kormányközeli médiában gyakorlatilag egységesen és nyíltan folyik az oroszbarát propaganda, feltehetően a kormányzat hosszú távra tervez, hiszen a perspektívák között szerepelhet Magyarország szövetségesi rendszerének a megváltoztatása. 

Ezek csak feltételezések, de a kormánynak szinte minden lépése ebbe az irányba mutat: a nyíltan felvállalt oroszpárti propaganda, az Oroszország elleni egységes uniós embargók késleltetése; az orosz energiaforrásoknak való súlyos kitettség, a magyar miniszterelnök kiszólása arról, hogy a magyarországi országgyűlési választások kampányában Zelenszkij ukrán elnök volt a kormányzó párt ellenfele, ezzel mintegy kódolt üzenetet fogalmazva meg arról, hogy Magyarországnak Oroszország a szövetségese ebben a háborúban. Ide illik az egyik legutóbbi eset, melyben Magyarország Törökország érzékenységére hivatkozva fejezte ki aggályait Finnország és Svédország NATO-csatlakozása ellen. Mindezek és sok más jel is azt a benyomást kelti, mintha Magyarországnak szuverenitás-deficitje lenne, de nem az Európai Unióban, amellyel a kormány folyamatosan hadakozik, hanem Oroszországgal szemben, melynek érdekeit következetesen képviseli gyakran saját érdekeinek a rovására. 

Egyetlen fejlemény gyengíti ezt a benyomást: Novák Katalin hivatalba lépése államfőként. Ő korábban is Oroszország ellen foglalt állást a háború kapcsán, majd beiktatási beszédében is nyíltan elítélte az orosz agressziót, anélkül, hogy a továbbiakban az ukránok bűneiről beszélt volna, mint teszik azt szinte kivétel nélkül a kormánypárti véleményvezérek, akik csak pro forma ítélik el Oroszországot, mert üzeneteik valójában Ukrajna ellen szólnak. Nem lehet tudni, hogy Novák Katalin önálló gondolatait közvetíti-e az ukrán-orosz háború kapcsán, azaz a kormányétól tudatosan eltérő külpolitikát kíván folytatni, vagy ő az, aki a menekülő útvonalat kell előkészítse a kormánynak, ha Oroszország elveszíti a háborút, és Magyarország ott maradna az Unión belül szövetségesek nélkül. Ugyanis azt látjuk, a lengyel-magyar barátság is csorbát szenvedett, kialakulni látszik helyette a lengyel-ukrán barátság. Beszédes, hogy Novák Katalin első államelnöki útja Lengyelországba vezetett, ahol szintén elítélte az oroszokat, amivel nyilvánvalóan szerzett néhány piros pontot Magyarországnak a lengyelek körében, de kérdés, ez mire elég, az uniós szövetségesek mennyire fogják autentikusnak tekinteni a magyar államfő megnyilvánulásait, főként, ha azokat nem támasztja alá a kormányzati politika. Novák Katalin fellépése Magyarország konjunkturális fordulatát is jelezheti a magyar-orosz viszonyban, de a fiatalokat töretlenül célzó oroszbarát propaganda mégis arra utal, hogy hosszú távon Magyarország Oroszországban látja saját jövőbeni jótevőjét. Ha ez így van, érdemes figyelmeztetni a múlt tanulságaira: a történelem eddig soha nem igazolt Oroszországgal kapcsolatban effajta optimizmust.

MEGOSZTOM

„Putyinnál senki nem tett többet az ukrán nemzettudat erősítéséért”

A román társadalomnak tipikusan negatív énképe van, az ukrajnai menekülthullám pedig alkalmat adott arra, hogy egy jó énjét mutassa fel – véli Péter László szociológus. A kolozsvári BBTE oktatóját az Európa szélén zajló háborút kísérő társadalmi jelenségekről kérdeztük.


Két éve, az akkor az ismeretlensége miatt még fenyegetőbbnek tűnő világjárvány első heteiben eltűnt a kékszesz és az élesztő a romániai boltokból, sokan vécépapírból halmoztak fel ipari mennyiséget. Márciusban, az ukrajnai háború első heteiben megrohamozták a benzinkutakat a romániai autósok, mások étolajból, lisztből vásároltak nagy készleteket. Van-e ezeknek a hasonló társadalmi reakcióknak szociológiai magyarázata?

Kétségkívül az elmúlt évtizedek legsúlyosabb globális válságot éljük. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a világjárvány (bár enyhébb formában) is tart – és azt gondolom, a kettő között szoros kapcsolat is van. Az újszerű és nehezen kezelhető válságok, mint a járvány, magasfokú társadalmi stresszhelyzetet teremtenek, amelynek következtében az elitek legitimitása is csökken, így az emberek felelősöket keresnek. Így történt ez Romániában is a járvány, a bezártság, a közösségi lét hiánya okozta traumák alapján. Ami az étolaj-felvásárlást és a benzinkutak megrohamozását illeti: ez szociológiai értelemben egy irracionális kollektív viselkedés. Hasonlóan a divathoz, pletykához, a tulajdon ellen elkövetett erőszakos lázadásokhoz, a bizonytalanság érzésével kapcsolatos oka és működési mechanizmusa van. A jelenséghez két fogalom társul, az egyik a pánik, ami megalapozza, a másik a rémhír, ami felerősíti. A magyarázatának van egy tágabb és egy szűkebb társadalmi kontextusa. A benzinkutak megrohamozásának tágabb kontextusához tartozik a háztartásokat közvetlenül érintő energiaválság, a háború által generált kollektív sokkhatás, a félelem, valamint az intézményekbe, a politikusokba, illetve egymásba is vetett bizalom krónikusan alacsony szintje. Szintén a tág kontextushoz tartozik a média egy részének tipikus kommunikációs stílusa, ami az érzelmekre alapoz. A szűk kontextus annak a belényesi benzinkútnak az esete, ahol egyik napról a másikra hirtelen 11 lejre drágult az üzemanyag literenkénti ára. Ez a mozzanat gyújtópontként, „trigger-event”-ként működött. Tömegeket bizonytalanított el az információ, hogy 11 lejbe kerül az üzemanyag. Ezzel felszínre törtek azok a félelmek, amelyek az elmúlt időszakban felhalmozódtak, és cselekvésben öltöttek formát. A tömeges vásárlás irracionális viselkedés, mert nem előzi meg egy költséghaszon-kalkulus. A cselekvés alapja a félelem, menetének alakítója pedig a másik fél – a többi pánikvásárló – viselkedése, ami az egyénközi interakciókban versenyhelyzetet is generált. Vagyis a fogyasztót az hajtja, nehogy „lemaradjon” arról, amiben a versenytárs részesül. Ugyanakkor Facebook- és WhatsApp-csoportokban terjedt és torzult az üzemanyag-drágulás híre; a másod-, harmad-, negyedkézből érkező információ felerősítette az üzenetet, és ez tovább mobilizálta az autósokat. Ez a vásárlási hullám egyébként villámlásszerű volt, rövid idő alatt ki is aludt, de még előfordulhat más termékek esetében.

(tovább…)
MEGOSZTOM

Világok harca

Március közepén írom ezeket a sorokat, nem tudni, mik lesznek az ukrajnai háború fejleményei, mire az alábbiak az olvasó elé kerülnek, ezért olyan általánosabb szempontok alapján közelítem meg a mondandómat, hogy azt lehetőleg ne érvénytelenítse az éppen aktuális hadi helyzet. Az ukrajnai háború döbbent rá arra, milyen törékeny a világunk, mennyire képlékeny, sőt, szinte értelmét vesztette a biztonság fogalma. Korábban is lett volna alkalom elmélkedni ezen, de Szíria, Irak és Afganisztán messze van, a délszláv háborút már elfelejtettük, és ott nem is akkora erők mozdultak meg, most viszont az oroszok indultak el a nyugati ember számára teljesen értelmetlennek tűnő háborúba. Fizikailag ez még egy lokális háború, remélhetőleg az is marad, de valójában a szomszédunkban Kelet és Nyugat, múlt és jelen, de élők és a holtak háborúja is dúl. 

Kelet vs. Nyugat

Ukrajnában a keleti nemzeti revizionizmus és despotizmus harcol a nyugati demokráciákkal és a globalizációval, de akár a liberális és az illiberális demokráciák harcának is nevezhetjük azt, ami tőlünk pár száz kilométerre zajlik. A két világ között évszázadok óta tartó rivalizálásnak a végső eszköze a fizikai harc, melyben most az ukrán nép fizeti meg vérrel, hogy megpróbált elszakadni az Oroszország képviselte keleti élet- és gondolkodásmódtól. A Kelet és a Nyugat közötti jelenbeli éles különbséget a két világ geopolitikai fejlődésének eltérései is magyarázzák. A gyarmatbirodalmak bukásával a nyugati nagyhatalmak visszavonultak az országuktól távol eső területekről és a dekolonizációs folyamatban igyekeznek kompenzálni valamelyest azokat a népeket, amelyeket évszázadok során kizsákmányoltak. Oroszország gyarmatai nem távoli területek, hanem saját szomszédai voltak, ahova az idők folyamán nagyon sok orosz vándorolt be. Az orosz gyarmatbirodalom bukása valójában a Szovjetunió összeomlását jelenti, és nagyon sok orosz egyik napról a másikra arra ébredt, hogy az anyaország közvetlen szomszédságában lévő államok egyikében ragadt, ezért gondolja nagyon sok orosz máig azt, hogy minden korábbi szovjet tagköztársaság tulajdonképpen Oroszország része. Így lehet a történelmi realitások és a geopolitika nyelvére lefordítani Vaclav Havel zseniális megállapítását, miszerint a sok évszázados orosz probléma az, hogy nem tudni, hol kezdődik és hol végződik Oroszország. Ez a nem tudás vezetett el oda, hogy a nyugati dekolonizációval ellentétben Putyin rekolonizációt indított be, ami a második csecsen háborúval kezdődött, majd Grúzia megtámadásával és Fehéroroszország kvázi bekebelezésével, legutóbb pedig a kazahsztáni beavatkozással folytatódott. Amit meg most látunk, az Putyin eddigi legnagyobb horderejű akciója: vissza akarja foglalni egykori „gyarmatát”, Ukrajnát, az ukránokat pedig nem is különálló és a többivel egyenrangú népnek, hanem csak egyfajta orosz kistestvérnek tekinti, akiknek maximum autonómia jár, de függetlenség nem, az oroszoktól való függetlenség végképp nem.

Múlt és jelen

A putyini Oroszország ugyanúgy a globális kereskedelemből tartja fenn magát, mint a Nyugat országai, mégis a revizionizmus, az autarchia és az érdekszférák elavult koncepciói szerint képzeli el a világot, a Föld fizikai uralásában és az orosz nép életterének kiterjesztésében látja a legfőbb erőt, de a világ ma már egyszerűen másképpen működik. A robotrakéták, a műholdak, a nemzetközi intézmények és kapcsolatok, a globális bankrendszer és a kibertér korában már nincsenek földrajzi távolságok. Ráadásul Oroszország akkora, hogy az egész világot pufferzónának kellene kialakítani ahhoz, hogy Putyin úgynevezett biztonsági garanciái teljesülhessenek. Oroszország Ukrajna NATO-mentesítését akarja, miközben a NATO ott van Oroszország nyugati határán Szentpétervártól pár kilométerre, a keleti végeken pedig a Bering-szorosnál. Egy ekkora ország, a világ egyik legnagyobb atomhatalma, mitől fél? Ez a szégyennel elegyedő kudarc félelme, hogy nem tudja saját bűvkörében tartani Ukrajnát, és inkább háborúzik, mintsem őszintén válaszoljon a kérdésre: miért nem sikerült ez? 

Ha Putyin és vezérkara nem mer erre válaszolni, megteszi helyettük az idő és a történelem, mely túllépett azon a szemléleten, amit Oroszország akar a világra erőltetni, vagy ahogy Yuval Noah Harari fogalmazott, Putyin még nem lépett át a 21. századba, ezért is valószínűsíthető ennek a harcnak a végkimenetele. Lehet, hogy Oroszország végül elfoglalja Ukrajnát, eltünteti a térképről, esetleg bábkormányt állít fel Kijevben, de a gazdasági és erkölcsi kár, valamint a nemzetközi rendszerekből és hálózatokból való kiszakítottság romboló hatása nem hozható helyre egyhamar. A kortárs világban a bizalom, a megbízhatóság, a stabilitás és a kiszámíthatóság fontosabb tényezők, mint a nyers erő, de Oroszország az előbbieket dobta el az utóbbi kedvéért, és évtizedeknek kell eltelniük addig, amíg a most atomjaira hullott bizalom újra felépülhet. Ha lesz egyáltalán akarat újrakonstruálni azt. Oroszország csak akkor győzhet ebben a háborúban, ha nem pusztán Ukrajnát, hanem a 21. századot is legyőzi, és sikerül visszarántania a világot a 20. századba.

Élők vs. holtak

A nyugati világ egységesen lép fel az agresszor ellen, de rendkívül óvatosan kell eljárnia, mert ha a két fél közvetlen hadi cselekményekbe bonyolódik, az rettenetes következményekkel járó láncreakciót indíthat el. Ezért a Nyugat minden olyan terepen veszi fel a harcot, ahol a direkt katonai konfliktust nem kockáztatja. A gazdasági szankciók miértjeit nem kell magyarázni, arra viszont érdemes bővebben kitérni, hogy miért tiltanak ki orosz sportolókat a nemzetközi megmérettetésekről, miért bontanak szerződést nagynevű orosz művészekkel, azaz miért büntetnek az ukrajnai háborúval látszólag semmilyen kapcsolatban nem álló oroszokat is. Ez utóbbi vonatkozásban csak a legismertebb esetet, a Valerij Gergijev karmesterét említem, akinek oroszsága mellett az a bűne, hogy Putyin híve. Mivel a Nyugat nem támadhatja meg Oroszországot, és nem siethet teljes arzenáljával Ukrajna megsegítésére, mert az a harmadik világháborúval lenne egyenlő, ezért a saját területén élő oroszokra gyakorol nyomást, hogy ezzel is visszaáramoljon valami a háború negatív hatásaiból az orosz társadalomra. A szankció nem egyszerűen bosszú minden orosz ellen, hanem a szolidaritásnak a megnyilvánulása, fontos jelzése annak, hogy nem élhetjük az életünket úgy, mintha mi sem történne Európa egyik népével. Az nem lehet, hogy továbbra is orosz gázzal fűtsünk, továbbra is gyönyörködjünk az Európában élő orosz művészek produkcióiban, miközben Ukrajnában embereket pusztít Putyin hadi gépezete! Valerij Gergijev túléli a szankciókat, és mikor vége lesz ennek az őrületnek, talán vissza is térhet Nyugatra, de a Harkovban, Mariupolban és a többi ukrajnai városban lebombázott embereknek már nincs visszaút az életbe. Az az ár, amit Gergijev és a többi befolyással bíró szankcionált orosz fizet összehasonlíthatatlanul kisebb, mint az, amit a Mariupolban elpusztított civilek fizetnek, és emiatt a mérhetetlen szenvedés miatt nem lehet most Európában büntetlenül Putyin-pártinak lenni. Az nem lehet, hogy Gergijev és a többi Nyugaton élő megbecsült orosz művész, sportoló, oligarcha élvezze a nyugati világ nyújtotta összes lehetőséget, előnyöket és megbecsülést, amellyel ők közvetve vagy közvetlenül Oroszország dicsőségét emelik, ám nem hajlandók elítélni a nyugati világot fenyegető Putyint. 

De valóban vékony a határ a szankció és az esztelen bosszú között. Az európai ember nem mindig áll a helyzet magaslatán, és a háború keltette krízishelyzet meggondolatlan döntéseket is kikényszerít belőle. Egyes helyeken szankció címszó alatt kísérlet történik az orosz kultúra kilúgozására is: van, ahol Dosztojevszkijt próbálták kivenni az irodalmi tanszék kötelező olvasmányai közül, máshol Csajkovszkijt akarták száműzni a koncerttermekből. Nem összehangolt akciók ezek, mindenesetre elég gyakoriak ahhoz, hogy aggodalommal emeljük fel a szavunkat ellenük.

Ha az orosz kultúra elhunyt nagyjait és műveiket száműzzük saját kulturális horizontunkról, azzal nem büntetjük sem az orosz hadvezetést, sem pedig az azt támogató orosz gazdasági, politikai, kulturális köröket, egyszerűen csak megfosztjuk magunkat értékektől. A szankciókat nem azért kell bevezetni, mert valaki vagy valami orosz, hanem azért, hogy annak a szankciónak legyen valamilyen negatív hatása az agresszorra nézve. A holtakat büntetni az élők bűnei miatt ártalmas és ostoba, mert csak az élők tudnak hatni arra, hogy a háború befejeződjön. Azzal, ha Gergijevet elbocsátják, annak lehet hatása, mert a művész vissza kell térjen Oroszországba, és kénytelen lesz szembesülni az ottani állapotokkal, lehet, hogy megváltoztatja véleményét, és tesz valamilyen konkrét lépést, amellyel legalább a saját környezetét jobb belátásra bírja. De ha Milánóban nem olvasnak Dosztojevszkijt, azzal nem bírnak jobb belátásra egyetlen oroszt sem, csak a helyi egyetem hallgatói lesznek műveletlenebbek, holott a mostani invázió kell csak igazán sarkallja a nyugati világot arra, hogy még jobban, még intenzívebben foglalkozzon az orosz kultúrával, az orosz társadalommal, mert lám, élet-halál kérdésévé vált megérteni az orosz néplelket, az orosz társadalmat és államberendezkedést. Ha győztesen akarunk kikerülni ebből a harcból, akkor nem kevesebbet, hanem többet kell tudnunk arról, aki fenyeget. Ezzel a háborúval nem vált minden és mindenki bűnössé, ami és aki orosz: sem az orosz kultúra, sem az egyszerű orosz emberek, akik sok esetben ugyanolyan elszenvedői a putyini agressziónak, mint az ukránok, hiszen a bombázott ukrajnai városok lakosságának nagy része is orosz nyelvű. Nem tekinthetjük az egész orosz népet ellenségnek, és ezt éreztetni is kell velük, mert ha mindenkire kiterjesztjük az egyébként is elfogadhatatlan kollektív bűnösség elvét, akkor ezzel csak elidegenítjük magunktól azokat a potenciális orosz szövetségeseket, akik ugyanúgy elítélik Putyin háborúját, mint mi. Az agresszorral, és az őt támogatókkal kell hadakozni, de az orosz kultúra, továbbá a harci cselekményekben, az orosz gazdaság finanszírozásában, a propagandában részt nem vevő, vagy arra fel nem használható orosz emberek ugyanúgy nem a mi ellenségeink, mint ahogy a mariupoli színházba menekült, lebombázott civilek sem az oroszok ellenfelei. Hagyni kell útvonalakat és kapukat köztünk és az oroszok között, ha valóban reménykedni akarunk abban, hogy Oroszországban eljöhet egy a Putyinétól eltérő világ is. Ha Kelet és Nyugat harcát úgy vívjuk, hogy ebben nem is reménykedünk, akkor a háborúnak soha nem is lesz vége, legfeljebb csak hidegháborúvá hűl, azaz visszazuhanunk a 20. századba. Ami Putyin győzelmét hozza el, méghozzá a mi hozzájárulásunkkal.

MEGOSZTOM

Hет войне!

A legvacakabb béke is jobb, mint a legpompásabb háború. 2022 februárjában megváltozott a világ, megváltozott az, amit a világról gondoltunk. Legalábbis erről a 21. századiról. Mert megtörténhetett, hogy egy nagyhatalom véres és pusztító háborút indítva lerohanhatott egy középhatalmat, amely azonnali megadás helyett váratlanul eredményesen, hősiesen védekezik. Közben az történik, hogy a világ számos országa segíti a megtámadottakat, míg néhány állam, pontosabban azok vezetői érdekből, stratégiából, gyávaságból próbálják magyarázni az invázió bizonyítványát.

Amiről egy héttel az ostrom kezdete után még nem lehet sejtésünk, miképpen ér véget ez a háború, mennyire alakítja át a világ hatalmi berendezkedését a válság, mi az ára annak, hogy visszataláljunk a békéhez.

Az ellenben már most látszik, hogy Oroszország súlyos, az élet minden területére kiterjedő presztízsveszteséget szenved, ugyanakkor az orosz társadalom, az orosz emberek nem tévesztendők össze a Kreml urával. Tisztelet az invázió ellen tüntetni merő moszkvai, szentpétervári férfiaknak és nőknek. Ukrajna pedig ezekben a napokban válik igazán nemzetté, s amennyiben nem pusztul bele, úgy alighanem az európai integráció útjára lép. Méghozzá egy olyan pillanatban, amikor ez a közös fellépés erősíti az európai szolidaritást, az európai identitást, egészen működőképes, emberi arcát mutatja a százszor lesajnált Unió.

Újabb tapasztalás: szembetűnő a román civil szervezetek mozgósító ereje, az állammal párhuzamosan, azt meg is haladva szervezi a rászorulók segítését. Pedig román részről is lehetne ebben a helyzetben hátralépni, az ukrán nyelvtörvényre hivatkozva. 

Számomra a pusztítás mellett elszomorító tanulságul a magyar nyelvű nyilvánosság működése szolgál. A mainstrem sajtó mellett ebben a helyzetben is sokak számára a közösségi oldalak ellenőrizetlen tartalmai, kommentjei, netán az ezekbe csomagolt propaganda jelenti az igazodási pontokat. Komoly küzdelem vár a sajtóra, hogy visszaszerezze a szerepet, amelyet betölteni hivatott, erősítse a médiatudatosságot, a hitelességet. Ne tűzzük ki a fehér zászlót a hivatásunkat felszámolni igyekvő törekvések előtt!

A szerk.