Március közepén írom ezeket a sorokat, nem tudni, mik lesznek az ukrajnai háború fejleményei, mire az alábbiak az olvasó elé kerülnek, ezért olyan általánosabb szempontok alapján közelítem meg a mondandómat, hogy azt lehetőleg ne érvénytelenítse az éppen aktuális hadi helyzet. Az ukrajnai háború döbbent rá arra, milyen törékeny a világunk, mennyire képlékeny, sőt, szinte értelmét vesztette a biztonság fogalma. Korábban is lett volna alkalom elmélkedni ezen, de Szíria, Irak és Afganisztán messze van, a délszláv háborút már elfelejtettük, és ott nem is akkora erők mozdultak meg, most viszont az oroszok indultak el a nyugati ember számára teljesen értelmetlennek tűnő háborúba. Fizikailag ez még egy lokális háború, remélhetőleg az is marad, de valójában a szomszédunkban Kelet és Nyugat, múlt és jelen, de élők és a holtak háborúja is dúl.
Kelet vs. Nyugat
Ukrajnában a keleti nemzeti revizionizmus és despotizmus harcol a nyugati demokráciákkal és a globalizációval, de akár a liberális és az illiberális demokráciák harcának is nevezhetjük azt, ami tőlünk pár száz kilométerre zajlik. A két világ között évszázadok óta tartó rivalizálásnak a végső eszköze a fizikai harc, melyben most az ukrán nép fizeti meg vérrel, hogy megpróbált elszakadni az Oroszország képviselte keleti élet- és gondolkodásmódtól. A Kelet és a Nyugat közötti jelenbeli éles különbséget a két világ geopolitikai fejlődésének eltérései is magyarázzák. A gyarmatbirodalmak bukásával a nyugati nagyhatalmak visszavonultak az országuktól távol eső területekről és a dekolonizációs folyamatban igyekeznek kompenzálni valamelyest azokat a népeket, amelyeket évszázadok során kizsákmányoltak. Oroszország gyarmatai nem távoli területek, hanem saját szomszédai voltak, ahova az idők folyamán nagyon sok orosz vándorolt be. Az orosz gyarmatbirodalom bukása valójában a Szovjetunió összeomlását jelenti, és nagyon sok orosz egyik napról a másikra arra ébredt, hogy az anyaország közvetlen szomszédságában lévő államok egyikében ragadt, ezért gondolja nagyon sok orosz máig azt, hogy minden korábbi szovjet tagköztársaság tulajdonképpen Oroszország része. Így lehet a történelmi realitások és a geopolitika nyelvére lefordítani Vaclav Havel zseniális megállapítását, miszerint a sok évszázados orosz probléma az, hogy nem tudni, hol kezdődik és hol végződik Oroszország. Ez a nem tudás vezetett el oda, hogy a nyugati dekolonizációval ellentétben Putyin rekolonizációt indított be, ami a második csecsen háborúval kezdődött, majd Grúzia megtámadásával és Fehéroroszország kvázi bekebelezésével, legutóbb pedig a kazahsztáni beavatkozással folytatódott. Amit meg most látunk, az Putyin eddigi legnagyobb horderejű akciója: vissza akarja foglalni egykori „gyarmatát”, Ukrajnát, az ukránokat pedig nem is különálló és a többivel egyenrangú népnek, hanem csak egyfajta orosz kistestvérnek tekinti, akiknek maximum autonómia jár, de függetlenség nem, az oroszoktól való függetlenség végképp nem.
Múlt és jelen
A putyini Oroszország ugyanúgy a globális kereskedelemből tartja fenn magát, mint a Nyugat országai, mégis a revizionizmus, az autarchia és az érdekszférák elavult koncepciói szerint képzeli el a világot, a Föld fizikai uralásában és az orosz nép életterének kiterjesztésében látja a legfőbb erőt, de a világ ma már egyszerűen másképpen működik. A robotrakéták, a műholdak, a nemzetközi intézmények és kapcsolatok, a globális bankrendszer és a kibertér korában már nincsenek földrajzi távolságok. Ráadásul Oroszország akkora, hogy az egész világot pufferzónának kellene kialakítani ahhoz, hogy Putyin úgynevezett biztonsági garanciái teljesülhessenek. Oroszország Ukrajna NATO-mentesítését akarja, miközben a NATO ott van Oroszország nyugati határán Szentpétervártól pár kilométerre, a keleti végeken pedig a Bering-szorosnál. Egy ekkora ország, a világ egyik legnagyobb atomhatalma, mitől fél? Ez a szégyennel elegyedő kudarc félelme, hogy nem tudja saját bűvkörében tartani Ukrajnát, és inkább háborúzik, mintsem őszintén válaszoljon a kérdésre: miért nem sikerült ez?
Ha Putyin és vezérkara nem mer erre válaszolni, megteszi helyettük az idő és a történelem, mely túllépett azon a szemléleten, amit Oroszország akar a világra erőltetni, vagy ahogy Yuval Noah Harari fogalmazott, Putyin még nem lépett át a 21. századba, ezért is valószínűsíthető ennek a harcnak a végkimenetele. Lehet, hogy Oroszország végül elfoglalja Ukrajnát, eltünteti a térképről, esetleg bábkormányt állít fel Kijevben, de a gazdasági és erkölcsi kár, valamint a nemzetközi rendszerekből és hálózatokból való kiszakítottság romboló hatása nem hozható helyre egyhamar. A kortárs világban a bizalom, a megbízhatóság, a stabilitás és a kiszámíthatóság fontosabb tényezők, mint a nyers erő, de Oroszország az előbbieket dobta el az utóbbi kedvéért, és évtizedeknek kell eltelniük addig, amíg a most atomjaira hullott bizalom újra felépülhet. Ha lesz egyáltalán akarat újrakonstruálni azt. Oroszország csak akkor győzhet ebben a háborúban, ha nem pusztán Ukrajnát, hanem a 21. századot is legyőzi, és sikerül visszarántania a világot a 20. századba.
Élők vs. holtak
A nyugati világ egységesen lép fel az agresszor ellen, de rendkívül óvatosan kell eljárnia, mert ha a két fél közvetlen hadi cselekményekbe bonyolódik, az rettenetes következményekkel járó láncreakciót indíthat el. Ezért a Nyugat minden olyan terepen veszi fel a harcot, ahol a direkt katonai konfliktust nem kockáztatja. A gazdasági szankciók miértjeit nem kell magyarázni, arra viszont érdemes bővebben kitérni, hogy miért tiltanak ki orosz sportolókat a nemzetközi megmérettetésekről, miért bontanak szerződést nagynevű orosz művészekkel, azaz miért büntetnek az ukrajnai háborúval látszólag semmilyen kapcsolatban nem álló oroszokat is. Ez utóbbi vonatkozásban csak a legismertebb esetet, a Valerij Gergijev karmesterét említem, akinek oroszsága mellett az a bűne, hogy Putyin híve. Mivel a Nyugat nem támadhatja meg Oroszországot, és nem siethet teljes arzenáljával Ukrajna megsegítésére, mert az a harmadik világháborúval lenne egyenlő, ezért a saját területén élő oroszokra gyakorol nyomást, hogy ezzel is visszaáramoljon valami a háború negatív hatásaiból az orosz társadalomra. A szankció nem egyszerűen bosszú minden orosz ellen, hanem a szolidaritásnak a megnyilvánulása, fontos jelzése annak, hogy nem élhetjük az életünket úgy, mintha mi sem történne Európa egyik népével. Az nem lehet, hogy továbbra is orosz gázzal fűtsünk, továbbra is gyönyörködjünk az Európában élő orosz művészek produkcióiban, miközben Ukrajnában embereket pusztít Putyin hadi gépezete! Valerij Gergijev túléli a szankciókat, és mikor vége lesz ennek az őrületnek, talán vissza is térhet Nyugatra, de a Harkovban, Mariupolban és a többi ukrajnai városban lebombázott embereknek már nincs visszaút az életbe. Az az ár, amit Gergijev és a többi befolyással bíró szankcionált orosz fizet összehasonlíthatatlanul kisebb, mint az, amit a Mariupolban elpusztított civilek fizetnek, és emiatt a mérhetetlen szenvedés miatt nem lehet most Európában büntetlenül Putyin-pártinak lenni. Az nem lehet, hogy Gergijev és a többi Nyugaton élő megbecsült orosz művész, sportoló, oligarcha élvezze a nyugati világ nyújtotta összes lehetőséget, előnyöket és megbecsülést, amellyel ők közvetve vagy közvetlenül Oroszország dicsőségét emelik, ám nem hajlandók elítélni a nyugati világot fenyegető Putyint.
De valóban vékony a határ a szankció és az esztelen bosszú között. Az európai ember nem mindig áll a helyzet magaslatán, és a háború keltette krízishelyzet meggondolatlan döntéseket is kikényszerít belőle. Egyes helyeken szankció címszó alatt kísérlet történik az orosz kultúra kilúgozására is: van, ahol Dosztojevszkijt próbálták kivenni az irodalmi tanszék kötelező olvasmányai közül, máshol Csajkovszkijt akarták száműzni a koncerttermekből. Nem összehangolt akciók ezek, mindenesetre elég gyakoriak ahhoz, hogy aggodalommal emeljük fel a szavunkat ellenük.
Ha az orosz kultúra elhunyt nagyjait és műveiket száműzzük saját kulturális horizontunkról, azzal nem büntetjük sem az orosz hadvezetést, sem pedig az azt támogató orosz gazdasági, politikai, kulturális köröket, egyszerűen csak megfosztjuk magunkat értékektől. A szankciókat nem azért kell bevezetni, mert valaki vagy valami orosz, hanem azért, hogy annak a szankciónak legyen valamilyen negatív hatása az agresszorra nézve. A holtakat büntetni az élők bűnei miatt ártalmas és ostoba, mert csak az élők tudnak hatni arra, hogy a háború befejeződjön. Azzal, ha Gergijevet elbocsátják, annak lehet hatása, mert a művész vissza kell térjen Oroszországba, és kénytelen lesz szembesülni az ottani állapotokkal, lehet, hogy megváltoztatja véleményét, és tesz valamilyen konkrét lépést, amellyel legalább a saját környezetét jobb belátásra bírja. De ha Milánóban nem olvasnak Dosztojevszkijt, azzal nem bírnak jobb belátásra egyetlen oroszt sem, csak a helyi egyetem hallgatói lesznek műveletlenebbek, holott a mostani invázió kell csak igazán sarkallja a nyugati világot arra, hogy még jobban, még intenzívebben foglalkozzon az orosz kultúrával, az orosz társadalommal, mert lám, élet-halál kérdésévé vált megérteni az orosz néplelket, az orosz társadalmat és államberendezkedést. Ha győztesen akarunk kikerülni ebből a harcból, akkor nem kevesebbet, hanem többet kell tudnunk arról, aki fenyeget. Ezzel a háborúval nem vált minden és mindenki bűnössé, ami és aki orosz: sem az orosz kultúra, sem az egyszerű orosz emberek, akik sok esetben ugyanolyan elszenvedői a putyini agressziónak, mint az ukránok, hiszen a bombázott ukrajnai városok lakosságának nagy része is orosz nyelvű. Nem tekinthetjük az egész orosz népet ellenségnek, és ezt éreztetni is kell velük, mert ha mindenkire kiterjesztjük az egyébként is elfogadhatatlan kollektív bűnösség elvét, akkor ezzel csak elidegenítjük magunktól azokat a potenciális orosz szövetségeseket, akik ugyanúgy elítélik Putyin háborúját, mint mi. Az agresszorral, és az őt támogatókkal kell hadakozni, de az orosz kultúra, továbbá a harci cselekményekben, az orosz gazdaság finanszírozásában, a propagandában részt nem vevő, vagy arra fel nem használható orosz emberek ugyanúgy nem a mi ellenségeink, mint ahogy a mariupoli színházba menekült, lebombázott civilek sem az oroszok ellenfelei. Hagyni kell útvonalakat és kapukat köztünk és az oroszok között, ha valóban reménykedni akarunk abban, hogy Oroszországban eljöhet egy a Putyinétól eltérő világ is. Ha Kelet és Nyugat harcát úgy vívjuk, hogy ebben nem is reménykedünk, akkor a háborúnak soha nem is lesz vége, legfeljebb csak hidegháborúvá hűl, azaz visszazuhanunk a 20. századba. Ami Putyin győzelmét hozza el, méghozzá a mi hozzájárulásunkkal.
