MEGOSZTOM

„Putyinnál senki nem tett többet az ukrán nemzettudat erősítéséért”

A román társadalomnak tipikusan negatív énképe van, az ukrajnai menekülthullám pedig alkalmat adott arra, hogy egy jó énjét mutassa fel – véli Péter László szociológus. A kolozsvári BBTE oktatóját az Európa szélén zajló háborút kísérő társadalmi jelenségekről kérdeztük.


Két éve, az akkor az ismeretlensége miatt még fenyegetőbbnek tűnő világjárvány első heteiben eltűnt a kékszesz és az élesztő a romániai boltokból, sokan vécépapírból halmoztak fel ipari mennyiséget. Márciusban, az ukrajnai háború első heteiben megrohamozták a benzinkutakat a romániai autósok, mások étolajból, lisztből vásároltak nagy készleteket. Van-e ezeknek a hasonló társadalmi reakcióknak szociológiai magyarázata?

Kétségkívül az elmúlt évtizedek legsúlyosabb globális válságot éljük. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a világjárvány (bár enyhébb formában) is tart – és azt gondolom, a kettő között szoros kapcsolat is van. Az újszerű és nehezen kezelhető válságok, mint a járvány, magasfokú társadalmi stresszhelyzetet teremtenek, amelynek következtében az elitek legitimitása is csökken, így az emberek felelősöket keresnek. Így történt ez Romániában is a járvány, a bezártság, a közösségi lét hiánya okozta traumák alapján. Ami az étolaj-felvásárlást és a benzinkutak megrohamozását illeti: ez szociológiai értelemben egy irracionális kollektív viselkedés. Hasonlóan a divathoz, pletykához, a tulajdon ellen elkövetett erőszakos lázadásokhoz, a bizonytalanság érzésével kapcsolatos oka és működési mechanizmusa van. A jelenséghez két fogalom társul, az egyik a pánik, ami megalapozza, a másik a rémhír, ami felerősíti. A magyarázatának van egy tágabb és egy szűkebb társadalmi kontextusa. A benzinkutak megrohamozásának tágabb kontextusához tartozik a háztartásokat közvetlenül érintő energiaválság, a háború által generált kollektív sokkhatás, a félelem, valamint az intézményekbe, a politikusokba, illetve egymásba is vetett bizalom krónikusan alacsony szintje. Szintén a tág kontextushoz tartozik a média egy részének tipikus kommunikációs stílusa, ami az érzelmekre alapoz. A szűk kontextus annak a belényesi benzinkútnak az esete, ahol egyik napról a másikra hirtelen 11 lejre drágult az üzemanyag literenkénti ára. Ez a mozzanat gyújtópontként, „trigger-event”-ként működött. Tömegeket bizonytalanított el az információ, hogy 11 lejbe kerül az üzemanyag. Ezzel felszínre törtek azok a félelmek, amelyek az elmúlt időszakban felhalmozódtak, és cselekvésben öltöttek formát. A tömeges vásárlás irracionális viselkedés, mert nem előzi meg egy költséghaszon-kalkulus. A cselekvés alapja a félelem, menetének alakítója pedig a másik fél – a többi pánikvásárló – viselkedése, ami az egyénközi interakciókban versenyhelyzetet is generált. Vagyis a fogyasztót az hajtja, nehogy „lemaradjon” arról, amiben a versenytárs részesül. Ugyanakkor Facebook- és WhatsApp-csoportokban terjedt és torzult az üzemanyag-drágulás híre; a másod-, harmad-, negyedkézből érkező információ felerősítette az üzenetet, és ez tovább mobilizálta az autósokat. Ez a vásárlási hullám egyébként villámlásszerű volt, rövid idő alatt ki is aludt, de még előfordulhat más termékek esetében.

Volt egy másik látványos reakciója a romániai társadalomnak a háborúra: a szolidaritás az országba érkezett ukrajnai menekültekkel, rengetegen ajánlottak és ajánlanak fel folyamatosan segítséget számukra. Nincs ellentmondás a két reakció – a felhalmozás és a javak másokkal való megosztása – között?

Nincs ellentmondás, a felhalmozási láz egy kisebbségre jellemző, a szolidaritás pedig társadalmi szintű. Utóbbi hátterében részben az áll, hogy a média „a segíteni jó” üzenet terjeszti, és ez nagyon sokakat mobilizál. Az emberek meglepően proaktívan segítenek a rászorultakon. Krízishelyzetben a társadalmi intézmények közötti kapcsolat általában megerősödik, a devianciák, normasértések száma csökken. A társadalom különböző rétegei így azonosulni tudnak egymással, hiszen egy külsőveszély-percepció ebbe az irányba tereli őket. Ez növeli a belső kohéziót, a közös kollektív identitást, az egymás iránti szolidaritást. Ennek a szolidaritásnak, mint az együvé tartozás kollektív érzésének a megnyilvánulása a menekültekkel szembeni segítségnyújtás, ami valóban példás. Ezt az is elősegítette, hogy a román társadalomban most már évtizedek óta – akár kultiváltan is – létezik egy Oroszország-szkepticizmus, aminek társadalomtörténeti oka, politikai előtörténete van. Ezt az alapattitűdöt a háború aktivizálta, az embereknek pedig könnyű azonosulni a menekültekkel. Hozzátenném, a hatóságok időben felkészítették a társadalmat a menekülthullámra, azt kommunikálták, hogy Románia képes befogadni az országukat elhagyni kényszerülő ukrajnaiakat. Ugyanakkor a menekülthullám érkezése alkalom arra is, hogy a társadalom a jó énjét mutassa fel. A román társadalomnak tipikusan negatív énképe van. A menekülthullám apropóján most egy másik történetet mondhat el magáról. Mindezek mellett az ukrajnaiak iránti szolidaritás megnyilvánulásában, a cselekvő segítségnyújtásban a társadalmilag amúgy is aktív civil szférának nagy szerepe van. Most is aktivizálódtak azok a szervezetek, amelyek korábban más ügyekben is felléptek.

Van még egy jelenség, ami a pandémia kezdetekor is érzékelhető volt a román társadalomban: a politikai opcióknak a hatalmon lévők számára kedvező elmozdulása. A kormánypártok erősödnek, a sokak által Putyin-barátnak tartott, szélsőséges AUR teret veszített a friss felmérések szerint. Szociológiai törvényszerűség, hogy egy külső fenyegetés a hatalom lévőknek kedvez?

Igen, és ezt történelmi példák is igazolják. A 9/11 után Bush elnöknek megnőtt a népszerűsége. Ugyanez történt Franciaországban a nizzai és a bataclani támadás után, vagy Belgiumban is. A mechanizmus nálunk is hasonló, annak ellenére, hogy a sokkot kiváltó esemény nem román területen zajlott. Tehát ha nem követ el a hatalom szarvashibát a válság kezelésében, akkor megnövekszik iránta a lakosság bizalma, ami azonban könnyen elillanhat. Ez kontextuális, szituációs bizalomnövekedés, vélhetően rövid ideig tart. Az AUR népszerűségvesztése egyrészt a vélhető orosz kapcsolatokkal, másrészt pedig azzal magyarázható, hogy ez a párt a Covid-krízisben, szimbolikus aktusok révén tudta növelni a politikai tőkéjét. A járványügyi korlátozások feloldása kihúzta a lábuk alól a talajt.

És mi történik az ukrán társadalommal? A lakosság reakciója ismert: bejárták az internetet az orosz katonákat puszta kézzel megállító tüntetőkről készült képek. Az ukrajnaiak – köztük sok oroszajkú – összezártak országuk védelmében, politikai vezetői felsorakoztak az államfő mögött, a híres-hírhedt ukrán oligarchák pénzzel segítenek, sokan hazatértek az emigrációból fegyvert ragadni. A független Ukrajna egy nagyon fiatal állam, mi magyarázza ezt az egységes fellépést az orosz agresszióval szemben?

Formálisan Ukrajna fiatal posztszovjet utódállam. De az ukrán nemzeti eszme, a történelmi tudat, a kollektív identitás alapjai a szovjet korszak előtti időszakban gyökereznek. Egy részük traumákkal, a Holodomorral, a nácizmus borzalmaival, illetve a szovjet rendszer árnyoldalaival kapcsolatos. A nemzeti érzések pedig külső támadás hatására mindig aktivizálódnak. De voltak más természetű előzmények is. Szerintem senki nem tett annyit az ukrán nemzetépítés terén, mint a 2014 óta a Krím annektálása miatt Ukrajnában agresszornak tekintett Putyin. Úgy vélem, hogy (csak) a Kreml számára váratlan ukrán ellenállás a Krím elcsatolásához kapcsolódik. Az volt a fordulópont, amikor még az oroszajkú, magát ukránnak számító népesség is elgondolkodott azon, hogy egy demokratikus perspektívájú országban, vagy egy erősen autoriter rendszerben szeretne élni. Az ukrán ellenálláshoz mindenesetre hozzájárult a 2014 utáni háborús készülődés, a hadsereg felfegyverzése, a nyugati szövetségesektől kapott anyagi, logisztikai és morális támogatás. Ezek a tényezők együttesen mobilizálták az ukrán lakosságot, de most, amikor az interjú készül, még nem tudjuk, ez meddig fog működni. Mindenesetre azt gondolom, ebben az esetben nem hátrány az oroszoknak való ellenállás szempontjából, hogy Ukrajna fiatal állam.

A nyugati szankciók egyik célja, hogy életminősége látványosan romlása miatt a lakosság Putyin ellen forduljon. Felmérések szerint az orosz társadalom egyelőre támogatja az államfő háborús politikáját, van-e esély arra, hogy ez változzon? 

Krím 2014-es annektálása 90 százalékosra növelte Putyin támogatottságát, február közepén pedig mintegy 71 százalék körüli volt a deklarált támogatottsága. A Levada-központ felmérése szerint durván három oroszból kettő támogatja a háborút, egészen pontosan 58-23 százalék az arány. De kellő kritikával kell néznünk ezeket a számokat, mert nem egy demokratikus társadalomról beszélünk, s az oroszok többségéhez az jut el, hogy nem háború, hanem „különleges katonai művelet” színtere Ukrajna. Oroszországban a szólásszabadság nem garantált, így kétlem a megkérdezettek őszinteségét. De ha háromból egy orosz azt meri mondani, hogy nem támogatja a háborút, valószínűsíthető, hogy nagyobb a Putyin katonai akcióit elítélők tábora. Háborúellenes tüntetések is vannak az orosz városokban, amelyeken főként a fiatalabb, a mobilisabb fehérgallérosok vesznek részt. Mondhatnánk, hogy néhány száz ember nem túl sok. Azonban, ha szociológusként különbséget teszünk a vélemények volumene (a népesség mekkora hányada támogat valamit) és a kifejezett vélemények intenzitása (adott véleményt vallók milyen mértékben hajlandók cselekedni is, hogy véleményüket érvényre juttassák) között, akkor joggal állíthatjuk, hogy mögöttük még sokan lehetnek olyanok, akik elítélik a háborút, csak a retorziótól való félelmük miatt – egyelőre – nem mernek tüntetni. Mert az is szociológiai tény, hogy a vélemények változékonyak, s a háborús események függvényében, az újabb ismeretek birtokában egyre többen lehetnek a katonai agresszió ellenzői. A halott katonák koporsói sokak véleményét befolyásolják majd.

Létezik szerintem az orosz társadalomban a felszín alatt egy erősödő szkepticizmus a háborúval szemben, főként a mobilis rétegekben, akik befolyásolhatják a hozzátartozóik, munkatársaik véleményét. Tehát a Levanda-számok mögötti véleményáramlatok még nem kristályosodtak ki, és a változó kontextus (a növekvő emberveszteség) függvényében a kritikus kisebbségi véleményből könnyen lehet többségi is. A nyugati gazdasági szankciók azt is célozzák, hogy a belső társadalmi elégedetlenség olyan szintre jusson, hogy ez a fordulópont bekövetkezzen. Cél, hogy többet veszítsenek az átlagos emberek, ha nem tiltakoznak, mint ha konformistán viselkednek. Azt persze nem tudjuk, hogy ez mikor következik be, ha egyáltalán bekövetkezik. De nem gondolom, hogy az átlagoroszoktól kellene elvárnunk Putyin megállítását. Ne feledjük, autoriter logikában kell gondolkodnunk. A Kreml most radikalizálódott, a maradék demokratikus elemeket is felszámolja, erős cenzúrát vezetett be, a tiltakozáshoz való jogokat letörte – mint például a tüntetéshez jogot. Max Weber-i értelemben ez egy tradicionális uralmi forma, működése szerint pedig maffiaállam. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a gazdasági szférát a politikummal – elsősorban magával az orosz elnökkel – szoros kapcsolatban lévő kedvezményezettek uralják. Ők az oligarchák, akik politikailag kiszolgálják és anyagilag is támogatják Putyint, cserében a gazdasági hatalmukat az erőszakszervezetek (például a katonaság, az FSZB vezetői, mint az állami hatalom kisajátítói) közvetítésével önkényesen gyakorolhatják és gyarapíthatják. Ez a két utóbbi réteg a gazdasági és politikai haszon reményében tartja fenn a rendszert, Putyinnal a csúcson. Két dolgot fontos tudni. Egyfelől ahhoz, hogy ez a maffia típusú rendszer működni tudjon, nagyon fontos a tartós egyensúly fenntartása az oligarchák és az állami csúcsvezetés között; hogy egyik se tegyen szert túl nagy befolyásra egymáshoz képest, s főleg Putyinhoz képest ne. Eddig ezt az orosz államfő személye és mindkét csoportra gyakorolt erős hatása garantálta. Így szerzett Putyin legitimitást, mert a két csoportnak is megérte mindez. A másik dolog, hogy a korrupció generalizált gyakorlata szolgáltatja a politikai és gazdasági erőforrásokat mindkét kör számára. A korrupció pedig mindig ad egy ingatag elemet is a rendszernek, mert ez képezi a kenő- és kötőanyagot, s ha elfogynak a források, instabillá válik.

A rendszer akkor tud fennmaradni, ha a hatalom birtokosát, Putyint körülvevő réteg mindenben igazodik a vezérhez, aki cserébe anyagiakat és befolyást biztosít. A gazdasági szankciók nem véletlenül sújtják az oligarchákat és a csúcsvezetést, valamint családtagjaikat, rokonaikat, mintegy ezer személyt. Ezzel felborulhat a kényes egyensúly a Putyin–oligarchák–belső kör között. Hirtelen van vesztenivaló, sok is. A szankciókkal, ha el nem is apadnak, de megfogyatkoznak a források. Ha ezeknek az embereknek a körében kialakul egy kritikus tömeg, amely már sokkal többet veszít a gazdasági szankciók következtében, mint amennyit nyer a rendszer további fenntartásával, akkor beindulhat egy erjedési folyamat. Ha a rendszer működése messze elmarad a várttól, a gyenge katonai sikerek a megugrott költségek, az elillanó presztízs, és erodálódott legitimitás tekintetében, akkor elképzelhető, hogy az oligarchák, a fiatalabb titkosszolgák elindítanak egy belső hatalmi harcot. Abban is megvan a kockázat, ha a különböző frakciók elkezdenek egymással harcolni a hatalomért, hiszen egy nagyon erős káderrendszerben, mint a putyini politikai rendszer, ez problémát jelent, mert nincsen utód. Nem mindegy, kinek a kezére kerül több mint négyezer nukleáris fegyver, senkinek sem érdeke, hogy hatalmi vákuum és káosz legyen Oroszországban.