Címke: tar sándor

május 22, 2024 | Mravik Patrik Tamás | Fényjáték | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

A tekintet hozzáférhetősége

Ajánló a debreceni MODEM Tar Sándor „Az vagyok, aki vagyok. Úgyse lehetek más: miért féljek hát felfedezni, ki vagyok? című kiállításához

Első pillantásra is rendkívüli erővel hat, mikor a Petőfi Presszótól 19 emeletnyi emelkedést követően egy fagyosszürke januári délutánon az emblematikus debreceni toronyház tetejéről tekintünk le városra, a vasút mögötti ipartelepre vagy az egymást mellett magasodó paneltömbök mozgalmas világára. Ez a nézőpont mégsem maradhat az ártatlan szemlélődőé, mikor immáron a szociográfus, az író, a munkásfelügyelő vagy a besúgó nézőpontjából figyelünk éberen a galambháló mögül. 

A Don Tamás és Lakner Lajos kurátori munkájával megvalósuló kiállítás arra tesz kísérletet, hogy Tar Sándor író karakterén és az ahhoz kapcsoló ellentmondásokon keresztül szóljon hozzá azokhoz a kelet-európai sorskérdésekhez, amelyekkel egyszerre közvetlen kapcsolatban éljük mindennapjainkat, mégis nehezen férünk hozzájuk. Mindezt egy olyan térben, amely leképeződése, egyben élő valósága a felvetett dilemmáknak, valamint egy olyan szereplőn keresztül, akiben ezek az ellentmondások végletesen ott feszültek. Ily módon tehát nem klasszikus irodalomtörténeti kiállításról beszélhetünk, kevésbé az alkotói életmű rekonstruálásának vagy akár megértésének útját igyekszik kijelölni, mint inkább a léthelyzet és sorsirányok hangsúlyosak, amelyek az alkotót meghatározták. Egy olyan izgalmas nézőpontot kínál tehát, amely felvillantja a sajátos K-európai paranoiák, játszmák, dilemmák hálóját, és az abban küszködő ember sziluettjét.

Tar Sándor munkásként, művezetőként, valamint munkásfelügyelőként dolgozott Magyarországon és az NDK-ban, mielőtt 1976-ban egy munkásszociográfiai munkával elnyerte a Mozgó Világ pályázatának első díját. Innentől indult ellentmondásos kapcsolata a Kádár-kori értelmiségi közeggel, akiknek alighanem vágyott a támogatására, egyben rossz érzéssel, talán féltékenységgel és haraggal a szívében is viszonyult. Részben ezek az érzések jelenthették az üzemanyagot később azokhoz a rendkívül részletes és sok esetben nem kevés rosszindulattal megformált jelentésekről, amelyeket róluk mint III/III. ügynök készített a hetvenes évek végétől. Tar az elnyomott rétegek, elsősorban a munkásság sorsa iránt rendkívül érzékeny, a valóságot metsző pontossággal és remek elbeszélői érzékkel megragadni képes alkotói tekintete ilyen módon feloldhatatlanul összekapcsolódik a hatalom elvárásait nemcsak teljesítő, de túlteljesítő – barátait és támogatóit kiszolgáltató – jelentésíróéval.

Nemcsak izgalmas kordokumentum, de egyben az említett ellentmondások tükreként tekinthető az a levélváltás, ami az Élet és Irodalom hasábjain eleinte a jelentő, Tar és a jelentett, Kenedi János között, majd pedig a magyar értelmiség számos prominens tagjának reflexiója mentén zajlott. Az első, érzelmekkel teli 1999-es levélváltás megmutat valamit abból az emberségből, ami a létező szocializmus embertelenségében is kiviláglik, egyben azt is, hogy mit jelent jelentőnek és jelentettnek lenni. Tar szégyenkezett és megbánta tettét, Kenedi pedig megbocsátott, sőt katartikus pillanatként írta le, ami Tarban és kettejük között megtörtént. Sokatmondó e sorokat olvasva az a társadalmi tét, amely egyértelműen feszítette akkoriban az ügynökakták nyilvánossá tételével kapcsolatos vitákat, és hogy Tar esete, mint az egyik „első” ügy mekkora téttel bírhatott ezzel kapcsolatban. Egyszerre jelent meg az értelmiségi közeg jogi és morális dilemmái, akár az ügynökakták, akár magának Tarnak a megítélése kapcsán, valamint az író mindennapi valóságban feszítő tehetetlensége, bűntudata. Ahogy a kiállításban felvetett dilemmák, úgy annak részeként azonban ez a diskurzus sem kínál feloldozást vagy kézzelfogható tanulságot. Kenedi 2004-es esszéjében, megismerve a jelentések mindenre kiterjedő részletességét, visszavonta korábbi állítását Tarral kapcsolatban, aki szerinte menlevélként használta a felkínált áldozati pozíciót a szembenézés helyett, Tar pedig levelének tragikus ígéreteként tényleg halálba itta magát – sem az alul lévők sem az elitben helyét nem találó Tar 2005-ben halt meg, bő kilenc évvel korábban mint a hasonlóan tragikus sorsban osztozó debreceni pályatársa Borbély Szilárd, aki szinte napra pontosan 20 évvel ezelőtt vetett véget életének.

A kiállítás ugyanakkor a fókuszba állított konkrét emberi sorsokat szándékosan nem bontja ki, nem értelmezi, sokkal inkább az ezeket körülvevő atmoszférát járja körbe különböző eszközök révén. Mindezt már a hely szelleme is felerősíti: az ódon épület, a lift vagy a sötét folyosó, amelyek együttesen vezetnek el a kis panellakáshoz, ahol a városra letekintő megfigyelő tehetetlensége és hatalmi helyzete is zavarba hozza a befogadót. Kínálkozott volna a lehetőség, hogy a kurátorok egy berendezett, személyessé tett világba nyújtsanak betekintést, ezáltal a látogatót méginkább a voyeur pozícióba helyezve, aki így maga is benézhetett volna egy másik ember életének intim tereibe. Ez a választás ugyanakkor azzal a veszéllyel járt volna, hogy a Kádár-korszak ismert tárgyai a nosztalgikus befogadást, egy hagyományosabb – ún. „hiteles” tárgyakra épülő – muzeológiai koncepció szerint rekonstruált környezet pedig elidegenítő hatást gyakorolhatott volna.

Annak érdekében, hogy a kiállítás a hely aurájára, egyben az alkotó életmű általánosabb sorskérdéseire reflektáljon, a kurátorok kortárs művészeket kértek fel, hogy új vagy már meglévő műalkotásaikkal reflektáljanak az életműre. Gerhes Gábor, Kádár Emese, Németh Ilona, Szilágyi Lenke, Tóth Balázs Máté munkái azokra a Tar-féle életutat meghatározó elvont, egyben nagyon is valóságos motívumokra fókuszálnak, mint a megfigyelő és megfigyelt tekintet, a rejtőzködés, a sehova sem tartozás, vagy a szerepek közötti átjárás. Ebben a narratívában és légkörben nem érződik idegennek egymás mellett a kortárs művészeti alkotás és a zsírfoltos konyhabelső.

A kiállítás fontos kísérlet a helytörténet újragondolásában is. Egy összetett és súlyos témát emel ki a sok esetben elidegenítő hatással bíró intézményi térből, és helyez át egy élő, önmagában is összetett és problematikus társadalmi és fizikai valóságba. Egyetértve a kiállítás alapvető céljával, fontos célkitűzés, hogy a helyek története ne a múzeum tereinek távolságtartó, a pozitivista történettudomány kimért száraz elemzése mentén születő történet legyen, hanem élő, a helyi közösséget bevonó és befogadó közegben formálódó narratíva. Jelen kiállítás megmutatja, hogy amellett, hogy a kulturális tér inkluzív, nem szükségszerűen a kései kapitalizmus könnyen fogyasztható kulturális termékét kínálhatja csupán, hanem képes azokat a téteket és ellentmondásokat is felvillantani, amelyek a vizsgált életforma természetéből fakadnak. Ilyen módon a helytörténet a fizikai terek rekonstruálásán túl, egyfajta antropológiai, szociográfiai műveletté válhat, amelyben ugyanakkor kulcsfontosságú a befogadói tudatosság és érzékenység. Tar Sándor karakterének megfejtésére vagy még inkább megfejthetetlenségére adott kortárs művészeti reflexiók ugyan segítik az elmélyülést, de biztos fogódzókat vagy itinert nem kínálnak.Tar Sándor sorsa és dilemmái mélyen gyökereznek a kelet-európai ember sorsában, akinek az előrejutás, a kortársak szerint is kiragyogó tehetségének kiteljesítése és a szégyen elkerülése érdekében vállalt megalkuvás, az elnyomottak és kizsákmányoltak iránti szolidaritás, a kivételes képességeknek a hatalom szolgálatába állítása, vagy a barátok elárulásának gyötrő terhe foglal keretbe. Az őt körülvevő közeg számára az egyik legfőbb kérdés, hogy képes lehet-e morális vagy jogi kategóriák alapján feldolgozni, megérteni, végső soron pedig megbocsátani a jelentőnek, amit tett. A kérdés, hogy sikerülhet-e feldolgozni mindezeket a gyötrő dilemmákat, már nem csupán Tar Sándor, hanem mindannyiunk sorskérdése, mint ahogy az is – és ezzel alighanem maga Tar sem vitázna – ha ezek a dilemmák nem csupán az Élet és Irodalom hasábjain zajló értelmiségi diskurzusokban, hanem szűkös panellakásokban megidézett történetekben is megelevenedjen.

Fotók: Modem

december 3, 2021 | Antal Balázs | Kortárs klasszikus | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Kortárs klasszikusaink: Tar Sándor – Amit meg kell bocsátani, az megbocsáthatatlan

Szeptemberben új helyszínen, a nagyváradi Léda-házban folytatódott irodalmi sorozatunk, ezúttal a nyolcvan éve született prózaíró, Tar Sándor életéről és művéről Antal Balázs irodalomtörténész tartott előadást. Az alábbiakban ennek szerkesztett, rövidített változatát olvashatják.

Nem csupán időben, hanem térben is igen közel van hozzánk Tar Sándor, hiszen szinte az egész életműve Hajdu-Bihar megyéhez kötődik. Hajdúsámsonban született, Debrecenben töltötte az életét, leszámítva azt a néhány évet, amikor vendégmunkás volt Kelet-Németországban. A kilencvenes években ő volt „a magyar novellista”. Abban az időben rendszeresen közölt tőle a Jelenkor, az Alföld, a Tiszatáj, a Holmi, vagy az Élet és Irodalom, könyveinek derékhada is ekkor jelent meg. De nem csupán ebből a szempontból a kilencvenes évek írója ő, hanem azért is, mert a rendszerváltás utáni évek válságát, ahogy mondani szokás, a rendszerváltás veszteseinek világát ő írta meg a legpontosabban és a legérzékletesebben, már-már a klasszikus realizmusra jellemző tablókép-szerűséggel. Nyilván, mert volt alkalma megismerni ezt a világot belülről: ő maga is elvesztette a munkahelyét, nem is talált másikat — ekkor lett az írás a fő, még inkább az egyetlen jövedelemforrása, így hogy ma itt beszélünk róla, ennek a számára akkor nyilván nem túl örömteli fordulatnak is a következménye, hiszen amíg egy debreceni gyárban dolgozott, nem volt ideje írásra. Korábban, a nyolcvanas években, munkásokról írt, akik közt akkor élt — most azok a munkások elveszítik az állásukat, ezzel annak a lehetőségét is, hogy visszafizessék a házukra felvett hitelt. Gyakorlatilag nyomorognak a nyári konyhában, miközben ott van a félkész új házuk. Közben az alkohol és más szenvedélybetegségek rabjai lesznek, csak hogy még beljebb sodródjanak a kilátástalanságba. Tar azonnal a korszak krónikása lett, novelláit imádta a kritika. Érdekes a realista próza hatása. Amikor Móricz jött A hét krajcárral, a pesti olvasók azt mondták: Istenem, ilyesmi megtörténhet ebben az országban? Amikor Illyés Gyula a harmincas években megjelentette a Puszták népét, az olvasó, a művelt polgári osztály ugyanúgy csodálkozott rajta.

Aztán újabb évtizedek teltén, jön Tar Sándor, megírja a maga világát, és a kor olvasója ugyanazt mondja: mi erről nem tudtunk — vagy legalábbis nem akartunk tudni róla ennyit… Nem tudtak arról, hogy miközben a rendszerváltás által politikai, szellemi, kulturális, gazdasági, és még sok másféle lehetőség felszabadul, közben egész országrészek számára zuhan be az élet. És azoktól a lehetőségektől, amik adódnának, elesnek, mert kicsúszik a lábuk alól a talaj. Tar Sándor előbb csak, az ún. „küldetéses irodalom” klasszikus képviseleti elgondolásai mellé illeszthetően szólt azok helyett, akik nem tudnak beszélni, ahogy Esterházy Péter írta róla — utóbb, a 90-es évek végén maga is talajt vesztett ember lett, hitelét, arcát a barátai előtt elvesztő, sőt, talán az irodalmi élet szereplői előtt is, hisz a kétezres években már olyan kritikák is megjelennek a műveiről, melyekben a szemére vetik, hogy azért nem ez az egész Magyarország. A halála után korábbi lelkes kritikusai, támogatói már azt állapítják meg, hogy Tar Sándort kezdik elfelejteni, kezd kiesni a kánonból. Egy erdélyi költőt idéznék, Palotás Dezsőt, ő mondta egyszer, a nyolcvanas években, a Ceaușescu rendszerben, hogy a generációja jelentős része szövegeinek az a feladatuk, hogy akkor és ott nagyot szóljanak, azonnal hassanak — ám ha ennek a rendszernek vége lesz, akkor e művek alól kimegy a talaj, senki nem fogja érteni, miről szólnak. Vagyis az erőteljesen a jelenre reagáló irodalom szövegeinek azonnali, ám mulandó a hatásuk. Ugyanakkor Tar Sándor prózája nem sokat vesztett aktualitásából. Azok az emberek, akikről írt, ugyanúgy ott járkálnak az utcákon, csak lehet, ma már nem munkanélküliek, hanem közmunkások. De a sorsuk, a megélhetésük ma is hajszálon múlik, akkor is, ha már valamelyest új történeteik vannak. És akkor a szövegek esztétikai értékéről nem is beszéltem még!

Amikor Tar írt, a realizmus nem volt divatos irányzat, háttérbe szorította az új magyar próza — nyilván nem függetlenül attól, hogy az átalakult mediális térben, mikor az újság, a rádió, a tévé elmondhat a világról mindent, a kor realista írói nem tudták feltétlen jól lereagálni ezt a változást. Tar azonban alulról kezdte el feltárni az általa ismert világot, s távol állt attól, hogy ítélkezzen a hősei felett. Ez persze nála nem is a prózafordulat után fejlemény: korai munkái közt van több novellája, amelyekben a munkásszállások népével foglalkozik, pontosabban azokkal, akik még ott is kitaszítottak. A Csóka című elbeszélése arról szól, az íróra jellemző empátiával, hogyan bánnak a cigány munkásokkal egy budapesti munkásszállón. A C jelű emeletre kerülnek, oda nem megy senki más, hagyják, hogy ott történjen az, aminek történnie kell. 

Egy rég megírt történet befejezése

Tar az idén lett volna 80 éves, akár ünnepelhettük is volna, de nem ünnepeltünk vele, mert már tizenhat éve, 2005 egy januári napján meghalt. Emlékszem, hajnalban a kolozsvári vonathoz pakoltam össze a pesti lakásunkban, amikor bemondta a rádió, hogy meghalt. Megdöbbentem, az egyik legkedvesebb íróm volt — megdöbbentem, de végülis már nem olyan nagyon. Lehetett tudni, ez be fog következni: ugyanis ezt a döbbenetet hat évvel megelőzte egy iszonyatos sokk, ami után nyilvánvaló volt, hogy Tar Sándor azon dolgozik, minél előbb tűnjön el a Föld színéről. Ugyanis 1999-ben az akkor a pályája csúcsán lévő íróról kiderült, hogy együttműködött a Kádár-kori titkosrendőrséggel, a III/III. ügyosztállyal. Ráadásul azokról a barátairól készített jelentéseket, akik őt az irodalmi pályán elindították, segítették, felkarolták, a kezdet kezdetétől támogatták. Akik látták a jelentéseit, azt mondják, nem is szőrmentén jelentgetett, hanem bőségesen túlteljesítette a penzumot. 1989 után sem állt elő a történetével. Nem, ő meglapult, úgy gondolta, hátha nem derül ki soha. Csakhogy kiderült: a barátai tudni szerették volna, kik írtak róluk jelentéseket, ezért kikérték a dokumentumokat, s hamar kiderült, a Hajdu fedőnevű ügynök, a Debrecenből a fővárosba feljáró munkás — ő volt. Tar éppen a Frankfurti Könyvvásárra tartott, ahol abban az évben Magyarország volt a vásár kiemelt vendége, amikor híre kelt az ügynek. Nem is tudott róla, amikor megérkezett Németországba, csak azt tapasztalta, hogy kerülik, nem szólnak hozzá, úgy néznek rá… Ezután összeomlott. Sokkal nagyobb mélységbe zuhant vissza, mint ahonnan jött, egy olyan pária-létbe, ahol nincsenek barátok, mert mindenki elkerüli az embert. Még kedvenc debreceni kocsmáiba is eljutott a hír, és többet nem ültek mellé. Tar elmagányosodott, elidegenedett korábbi életétől, barátaitól, ismerőseitől. Emberként is, íróként is összetört, megfeneklett a pályája, szinte állandó vendége lett a debreceni pszichiátriának — utolsó éveiben azon ügyködött, hogy halálra igya magát. Így az, hogy mizantrópként meghalt, egy történet rég megírt befejezése volt. S ez a történet nagyban hozzájárult az ő feledéséhez is.

Díjnyertes, de közölhetetlen

A történet vége után lássuk az elejét is! Tar Sándor 1941-ben született Hajdúsámsonban, szegényparaszti családban. Leérettségizett, majd technikusi oklevelet szerzett, s 1959-ben elhelyezkedett a debreceni Orvosműszerészeti gyárban. Ott is dolgozott 1992-ig, amikor a rendszerváltás nagy gazdasági válsága közepette ez a munkahely is megszűnt. Közben a hatvanas évek végén három, majd a hetvenes évek közepén egy évre kiment az NDK-ba vendégmunkásnak. Előbb betanított munkás volt Drezdában, majd úgynevezett otthonnevelőként a többi magyar munkás szabadidejét, életét szervezte. 

Az olvasás gyermekkorától a szenvedélye volt. A középiskolai években kezdett el verseket írni. A halála után a Litera.hu oldalon közöltek néhányat ezek közül, illetve a debreceni Déry Múzeum kiadásában megjelent Tájékoztató c. könyvben – erről később – szerepel egy hosszú versének fakszimiléje. Az életművét kutató Deczki Sarolta szerint a versei középszerűek, ezekkel nem tudott volna kitörni. Az ismertségét nem is ezeknek, hanem valóságfeltáró prózájának köszönhette.

A hetvenes évek jelentős folyóirata, a Mozgó Világ, melyet reformgondolkodású fiatalok szerkesztettek, izgalmas szociográfiák közlésére is vállalkozott, olyan témákat állítva középpontba, amelyeket nem akart megmutatni a társadalomról a hatalom. Olyan szerzőket próbáltak becsempészni a lapba, akik a tiltott, tűrt, támogatott „rendszerben” a tűrtek között is a lista alján szerepeltek. 1976-ban a folyóirat kiírt egy szociográfiai pályázatot, melyre irodalmi igénnyel megírt műveket vártak a magyar fiatalok életéről. Ezt az addig teljesen ismeretlen Tar Sándor nyerte meg Tájékoztató című novellájával. Akkora sikert aratott, hogy még a pénzdíjat is megemelték. Ám az írást nem lehetett közölni. Ugyanis arról szól, miként élnek a magyar munkások az NDK-ban. Tar az első alkalommal, Drezdában még azt tapasztalta, hogy a munkahelyükön kiválóan teljesítő, remek fiatalembereket küldtek ki, akik elsajátítják az új technológiákat, s megtanulnak németül. A hetvenes évek közepén viszont már azt látta – erről szól a novella – hogy olyanok kerülnek ki vendégmunkásnak, akiket a hazai gyárak el akarnak távolítani. Mert nem dolgoznak, nem értenek semmihez, isznak, erőszakoskodnak. Ráadásul ő ezeknek az embereknek kellett kulturális életet szervezzen. Ez a novella erőszakról, üresfejűségről, igénytelenségről szól, arról, hogy ezek az emberek hogyan bánnak a nőkkel, egymással, a szálláshellyel. Rendkívül keserű szöveg. Nyilván a kultúrpolitika másként értelmezte a realizmust, olyan szövegeket akart, amelyekben a munkás reggel jókedvűen felkel, bemegy a gyárba, teljesíti a normát. Délután hazamegy, megsimogatja a gyerekeit, ad egy puszit az asszonynak, aztán este megiszik egy teát, olvas egy kis szépirodalmat, majd lefekszik aludni. Az ilyen mű jó mű akkor is, ha lapos, unalmas. Viszont, ha a könyv arról szól, hogy a munkás alig várja, hogy leteljen a munkaidő, hazafelé előbb beugrik a kocsmába, majd betonrészegen elveri az asszonyt, bedöglik az ágyba, s másnap alig bír bemenni a melóba, nos, ez nem jó irodalom. Mert ez nem lehet igaz. Tar viszont ezt a vonalat hozta. Nem lehetett közölni.

(tovább…)
november 29, 2021 | Kőrössi P. József | Képtár | Rovatok
MEGOSZTOM

Tar. Alku születik

Az Alibi – hat hónapra KERT című darabjának a bemutatója után történhetett 2002 tavasz végén, nyár elején, az biztos. A Gundel mellett, az étteremben elfogyasztott krumplipaprikás (vagy paprikás krumpli) virslivel után, az állatkertben, ahová Alexander Brody, Bródy Sándor unokájának (Hunyadi Sándor unokaöccsének), a könyvsorozat tulajdonosának és szerkesztőjének a vezénylésével vonultunk sétára.

Kisebb csoportokba verődtünk a rácsok, kifutók, ketrecek mellett, mint kisvadak a nagyvadak között, amikor odajött hozzám Tar Sándor, a fegyver-, lőszer- és robbanószer technikus, akinek azelőtt néhány könyvét olvastam (Szürke galamb, A mi utcánk). Beszervezésének kizárólag ínyes értelmiségi körökben közszájon forgó történetéről pedig alig olvasott lapokból, és az áldozatok megbocsájtó üzeneteiből tudtam. Az állatkerti „bonyodalom” előtt sohasem találkoztunk.

Van egy kézirata, – mondta, – ami nem kell a Magvetőnek (állandó kiadója volt már akkor is). – Biztos vagy benne? – Biztos, tárcák, nem kell nekik. 

Melyik kiadó nem csap le akkor (és ma) egy szabad Tar kéziratra? Hibát azonban elkövettem: nem kerestem meg a Magvetőt.

Nem ismertük még a digitális beírást, a kéziratok gépelt formában, hagyományos postai úton közlekedtek szerző és kiadó között. Megkaptam a tárcákat, hullámzó színvonalú kötetterv volt, az írások nagy részén érződött, hogy musz-szövegek, kötelező penzum teljesítéséből születtek, illetve a munkanélküli író pénzszerzését szolgálták. Valamennyi történet nyelvében, fordulataiban igazán „taros” mű – gonosz történetek, közöttük Az alku. 

Ha már Tar, akkor vajon melyik az a kiadó, aki a kötetének ne ezt a címet adta volna? Tar Sándor: Az alku – gonosz történetek, megjelenik 2004-ben egy a kommunizmusban beszervezett író lebukása után… 

Hír járta be akkoriban nem csak a budapesti értelmiségi és benne a kiadói világot arról, hogy Tar ennek a történetét írja. Az „én kiadóm könyvének” semmi köze nem volt ugyan hozzá, de ha már volt egy ilyen cím, nem lehetett kihagyni. Utólag bevallom: az olvasó megtévesztése céljából, kihagyhatatlan magas labda, kiadói fogás. Így született egy alkuból Az alku.

Tar Sándor a Lassú tehert dedikálja 2003-ban

Napok teltek el, hívott a Magvető igazgatója, még mielőtt szóhoz jutottam volna – kurvaanyámozva. Mármint, hogy én azonnal foglaljam el édes jó anyám ama testrészét örökre és mindenestül.

Kiadója, mint megtudtam akkor, két alkalommal is komoly, ma sem megvethető összeggel (előleggel) ösztönözte Tart arra, hogy megírja a maga változatának irodalmi, esetleg naplókkal dokumentált feldolgozását; hogyan szervezték be, hogyan történt a demokratikus ellenzék megfigyelése, mit jelentett, hogyan, kikről, mikor. Ígérgetett, de sohasem teljesített, a kiadó pénze elúszott, mert az a rohadék… Szembesülni nem, megélni akar. És akkor jövök én, a kicsi kiadómmal és lenyúlom az alkut. Amiről az üvöltő hangon folytatott beszélgetés során kiderül: nem is az az alku.

Valamelyest tehát tisztáztuk a helyzetet: nem a beszervezéses történetet adta el Sándor, a cím „csupán” kiadói fogás, magvetője akkor ezekre a „forgácsokra” valóban nem tartott igényt. 

Kurvaanyámozás letudva és visszavonva. Néhány nap múlva kézzel írott, elnézést kérő levélben is.

Zárójelen kívül jegyzem meg: Az alkuból ma – megnéztem – egyetlen példány kapható, 9900 forintos antikváriumi áron…

*

„Reménytelenség, unalom, fásultság, szomorúság, gépiesség – ez uralja Tar Sándor világát. Hősei többnyire üres lelkű, kisemmizett kisemberek, hajléktalanok, alkoholisták, elmebetegek vagy csak nyomorultak, lecsúszott értelmiségiek, tanárok, orvosok, szerencsétlenek. Történetei – mert ő továbbra is történeteket ír – hétköznapiak, mégis, vagy éppen ezért, megrendítők és igazak. Olykor vidámak is. De inkább ne lennének azok. Tar katartikus élményt nyújtó mesélőkedve mit sem változott. Hol alakjai bőrébe bújva kandikál gúnyos pofával kifelé, hol meg kívülről kukucskál befelé, kukkol és megfigyel. Eleinte csak érezzük, hogy mindig az ő – már-már giccsesre mázolt – valóságában éltünk, később már tudjuk is. Nem lehet szabadulni belőle. Itt van. Szörnyű és gonosz. Az ember pedig, akit látni sem akarunk, akivel találkozni sem szeretnénk, ott áll a lépcsőházban, bekopog az ablakon, bámul ránk egy kerti padról vagy egy kocsmaajtóból. Leskelődik. Alkukat köt, és nem akar semmit. Hátha neki sikerül. Menekül előlünk, és már közelít hozzánk. Csak arra vigyáz, hogy sohase költözzön megsemmisíthetően belénk.” 

A 2002-es könyv hátlapszövege ma is tökéletes diagnózisa az emberiségnek és a tari prózának. 

szeptember 14, 2021 | Ujvarad Admin | Hírek
MEGOSZTOM

Kortárs klasszikusaink: Tar Sándorról a Léda-házban

Folytatódik a Holnap Kulturális Egyesülete irodalmi sorozata, a Kortárs klasszikusaink, Tar Sándor prózaíróról Antal Balázs irodalomtörténész tart előadást szeptember 14-én a nagyváradi Léda-házban.

A hajdúsámsoni születésű, az életét Debrecenben leélő Tar Sándor (1941-2003) a rendszerváltás éveinek sötét lenyomatát rajzolta meg prózájában. Az Észak-Alföld elesettjeienk írója lett ő, maga is sötéten tragikus életet élt, hasonlót, mint amilyet szereplői, akiknek örök vereség, örök szorongás a részük. Akkortájt művelt realista prózát, amikor az kiment a divatból, akkortájt szólalt meg azok helyett, akik nem tudnak beszélni, amikor a politikai szabadság küszöbén azok még messzebb kerültek a szólás lehetőségétől. Alkotóereje teljében sújtott le rá a maga életének sötét titka, amely elvágta a végső érvényesüléstől, egyszersmind a bocsánattól. Életműve a maga megtörtségében is teljesnek hat, talán ő tette a legtöbbet a realista magyar próza hiteles megújításáért. Nem csoda, hogy mind kortársait, mind a fiatalabb nemzedékeket ma is foglalkoztatja úgy a személyes sorsa, mint az írói hagyatéka.

Antal Balázs irodalomtörténész, a Partiumi Keresztény Egyetem és a Nyíregyházi Egyetem oktatója mutatja be a Kortárs klasszikusaink előadássorozat következő összejövetelén ezt a sötét sorsú, súlyos örökséget hátrahagyó írót. Az előadás helyszíne a Léda-ház (Republicii/Fő utca 59., Nagyvárad), szeptember 14-én, kedden 18 órától. A belépés ingyenes, minden érdeklődőt szeretettel várunk.

Az előadás szerkesztett változatát az Újvárad folyóirat novemberi számában olvashatják majd.