Címke: szűcs lászló

augusztus 21, 2021 | Szűcs László | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Panelpacsirta

Szénási Miklós: A Pacsirta utcai társasház (Kortárs Szalon, 2020)

Mondhatni a véletlen adta kezembe azt a vékony kötetet, amellyelegy másik mű, a 21. századi Debrecent versekben és fotográfiákon az ismert közhelyektől eltérő módon ábrázoló könyv (Szénási Miklós–Heller Zsolt: Erre jöttünk) nagyváradi bemutatóján a szerzőpáros egyike, Szénási Miklós ajándékozott meg. E másik kötet, A Pacsirta utcai társasház alig félszáz oldalas, műfaji meghatározása szerint egyszemélyes játék. A szerzői utasítások is ezt erősítik, illetve a megjegyzés, miszerint felolvasószínházi formában tavaly tavasszal el is hangzott Debrecenben.Utóbbi a cselekmény színhelye is lehetne, hiszen van ilyen nevű utca a városban, igaz, Váradon is, úgyhogy a helyszín kérdésével nincs miért tovább vesződni. Azt viszont a szövegből kiérezni, hogy a szerző, aki maga is debreceni, jó ismerője a lakótelepi közegnek. Amúgy szépírói munkája mellett a vidék legolvasottabb portálja, a Dehir.hu főszerkesztője.

Egy 220 lakásos társasház áll a Pacsirta utcában, az emberek élik bennepanel-létük szokványos hétköznapjait, míg a kedélyeket fel nem borzolja, hogy egy lemondás nyomán megüresedik a korrupt ember hírében álló közös képviselő helye, hatalmi vákuum keletkezik. Ezen a ponton már adja magát az összevetés igénye a hasonló közegben játszódó művel, Zsidó Ferenc Huszonnégy című blokkregényével.Már csak azért is, mert mindkettő a főhős szemszögéből láttatja a cselekményt. Utóbbi társasház csupán 24 lakásos székelyföldi blokk, ott, ahol a panel vagy a társasház szavakat bár értik, ritkán használják. Egész izgalmas egyébként összevetni a két könyv nyelvi világát. Mondjuk a Salgó-elemek kifejezés nem sokat mond egy székelyudvarhelyi blokklakónak.

Ami viszont mindkettőre érvényes, hogy ezek a lakóközösségek mindkét esetben az adott társadalom modelljei, különösen Szénási Miklós játékában érzek ilyen írói szándékot, politikai áthallásokat is akár, mint amikor felvetődik az új közös képviselő személyével kapcsolatban a „tiszta kéz, új ember” igénye.

További formai különbség a műfaji eltérés mellett, hogy míg a Huszonnégyben a párbeszédek használata dominál, a Pacsirta utca történéseit a főhős monológjából ismerjük meg, igaz, a többi lakó szavait is közvetíti az ifjú tanárember. Jelképes amúgy a végkifejlet, s ez is túlmutat a lokalitáson: a történet végére a társasház megszabadul ugyan a korrupt, arrogáns közös képviselőtől, akit egykor maguk a lakók választottak, ám helyébe a közönyös, félrevezetett többség nem a tisztább viszonyokat ígérő jelentkezőt választja, hanem a régi, a bíróság által elítélt felelős haverjét, aki a közeli kocsmában köröket fizetve javította választási esélyeit. És az élet megy tovább, a változást szorgalmazók láthatóan beletörődnek a dologba, a főhős szavaival: „köszönünk, de már nem ülünk le beszélgetni, mi legyen, hogy legyen.” Sajnos, a Pacsirta utcán innen sem szívderítőbb a helyzet.

augusztus 19, 2021 | Kőrössi P. József | Képtár | Rovatok
MEGOSZTOM

Zudor. Napkitörés

A hetvenes évek közepén vagy nagyon a legvége előtt történhetett, nyáron, robbanó melegben, de Zudornak nem ettől lett napkitörése.

Táviratkézbesítőként dolgoztam a nagyváradi postán, biciklivel hordtam ki éjjel és nappal, vasárnap és ünnepnapokon a táviratokat és a sürgős leveleket. A szakadatlan szolgálatért, a készenlétért nem több fizetség, hanem szabadnap járt, sok-sok szabadnap: előfordult, hogy akár egy héten keresztül is otthon olvashattam, készülhettem (mire is?), írhattam (vajon mi értelme volt?).

A Vitéz (Decebal) utcai híd mellett tekertem el a földutas Körösparton, amikor Zudor, a „fiatal költő”, csaknem elém szaladt. Lehetett huszonhárom-huszonöt. Akkoriban már sejtettük, hogy nem stimmel valami, a kibírhatatlan zsenit már láttuk benne, a „klinikai esetet” még nem. Első könyvtervét, eredeti gépiratokkal akkor még nem, majd évekkel később dobja be az éppen áradó, zavaros Körösbe – alkalmi szerkesztői szeme láttára. „Szállj, szállj Honti Hanna, mint egy seggberúgott sirály!”

Nem akartam megállni, lerázni szerettem volna. Nem lehetett. Futott mellettem, ha egy idő után nem lassítok, akkor is gyorsabb, mint én biciklivel. El akarta mondani. A Gong teraszán találkoztunk ismét.

„Öregem, Napkitörésem van! Amerika Váradra dobta le a napalmbombát, végünk!” Embereket állított meg a város főutcáján és a fülükbe súgta a történetet. Azzal kezdte, hogy „én mindent tudok!” Egy ilyen alkalommal az egyik megszólított férfi behúzta a bazárépület árkádja alá és ráripakodott: mit tudsz? Mindent, mondta volna Jancsi ártatlanul. De ilyen, az ártatlanság ellenkezőjét sugárzó arca csak neki volt. A pasas (váradiasan: a balik) püfölni kezdte, leteperte a földre, megrugdosta. Jancsi ekkor sem mondta, hogy már nem tud semmit.

Ledobták a napalmbombát, kipusztul a nagyváradi emberiség, maradnak az épületek üresen, csupaszon. Próbáltam meggyőzni az ellenkezőjéről, na meg feltettem a kérdést: miért éppen Váradra dobták volna le? Volt érve Jancsinak, de hogy mi, arra – ma is védekezem? – nem emlékszem. De lehetett, mert tovább ellenkeztem, győzködtem, aztán feladtam mégis. Zudor pedig folytatta békésen őrült, napkitöréses hadviselését a nagyváradi emberiség életben tartásának érdekében a színház körül, a szemközti könyvesboltban (ahonnan kidobták) meg a Fő utcán, ami akkor még talán nem sétáló, de már nem ott jár a villamos. Ha cigarettával kínálták, elfogadta, ha meghívták ebédre, azt is.

(tovább…)
május 14, 2021 | Szűcs László | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Fák és emberek

Májusi számunk beköszönő vezércikke még a váradi kulturális életre árnyat vető megyeházi tervek ismertté válása előtt született.

Vajon a fontos ügy melletti elkötelezett civil kiálláshoz nélkülözhetetlen ez a tekintetből is sugárzó, zavarba ejtő szenvedély, már-már szent őrültség? Ez a kérdés fogalmazódik meg bennem, amint egy ismerős politikus irodájában a tanúja vagyok annak, amint váratlanul bezúdul egy olyan harmincas-negyvenes, rokonszenves arcú román férfi, akiből hangosan és megállíthatatlanul ömlik a szó, miközben mondandóját az ujjaival egy tabletgépet pörgetve illusztrálja is. Alaposan felkészült, egy adathordozót is átad a képviselőnek, akit utolsó esélyeként emleget. Igazi zöld aktivista, aki azt is elárulja, egykor társakkal küzdött a nagyváradi fakivágások ellen, ma jobbára egyedül. Talán ez is része ama kompromisszumok nélküli elköteleződöttségnek. Szegény Marossy Anna jut eszembe róla, a város egykor volt „zöld lelkiismerete”, ilyen volt az ő tekintete is, az ő elszántsága is. Ma sétány és emléktábla viseli a nevét a Körös-parton, amíg élt, legyintettek a kiállására.

A mutatott csonkoknál, gondosan eltüntetett friss vágásnyomoknál, a sorolt mennyiségeknél is megdöbbentőbbek a miértekre, a kinek az érdeke kérdésekre vonatkozó válaszai. Ha csak ezek töredéke igaz, akkor is. S hogy miért itt és most? Abban bízik, hogy a zöld tárca aktuálisan magyar minisztere talán elejét veszi a további nagyvárosi pusztításnak. Mert nem csak a Pece-parti Párizsban hasonló a helyzet. Ugyanis ha más léptékben is, de az értékes faállományt nem csak a messzi havasokban ritkítják aggasztó mértékben.

Az elszánt mozgalmár leginkább a város korábbi polgármesterét említi az értékes fák eltüntetésének felelőseként. Azt az embert, aki a minap szigorúan szabályos, törvényes körülmények között távolította el állásából a váradi filharmónia igazgatóját.

Fák vagy emberek. Fák és emberek. Nincs nagy különbség közöttük, ha a szédítő fejlődés útjában állnak.