Közelképekben az erdélyi magyar színjátszás, fesztivál-nézetekből

Amikor az ember lányának nincs autója és a vonatok csak elvileg közlekednek, a buszok lehetetlen időkben indulnak és érkeznek, akkor a színházzal foglalkozó újságíró a fesztiválokon próbál tájékozódni arról, merre is tartanak az erdélyi magyar társulatok. Szerencsére egyre több és egyre jobb seregszemlét tartanak a színházak, ahová válogatás vagy jelentkezés alapján kerülnek be az előadások. Előbbi esetben egy, két, három szakember választja ki, melyik színház, melyik előadásával vegyen részt az adott fesztiválon, utóbbi esetekben a színházak javasolják, hogy melyek a szerintünk leginkább odaillő, vagy az általuk legjobbnak tartó produkció. Mindkét esetben magas a szubjektív faktor, de ez nem baj, hiszen a megítélés is az, bár ezt a kritikusok, szakemberek nem szeretik beismerni. Én viszont bevallom: a szerint vélekedek az előadásról, hogy meglátásom szerint mennyire tükrözi a világot, amelyben élünk, mennyire sallangmentes, mennyire koherens a jelképrendszere, milyen a művészi megvalósítása, egyáltalán kiderül, miért állították színpadra, és nem utolsó sorban, mennyire hat rám a produkció.  

Most viszont lássuk a medvét, azaz, mit és hogyan tapasztaltam múlt év végén Szatmárnémetiben az Interertnikai Színházi Fesztiválon (Ifeszt), Kolozsváron az Interferenciák fesztiválon, Nagyváradon a HolnapUtán és a Magyar Színházak Fesztiválján (Mafeszt). Tudni kell, hogy az Interferenciák nemzetközi találkozó, az Ifeszt a Romániában létező etnikai kisebbségek társulatainak seregszemléje, a HolnapUtán fesztivál a fiatal alkotókra összpontosít, míg a Mafeszt-en a Maszín (Magyar Színházak Egyesülete) tagszínházai vesznek részt. Ezekből kettő (Ifeszt, Mafeszt) vándorfesztiválok, ami azt jelenti, vetésforgóban különböző erdélyi, illetve partiumi városokban rendezik. 

Brecht reloaded

Politikus szerző, s mint ilyen felkapták és mellőzték, rendszertől függően. A rendszerváltás előtt számos hazai és magyarországi színház műsorra tűzte a drámáit. Baloldali, sőt kommunista szerzőnek nyilvánították, aki a fasizmus és kapitalizmus ellen küzdött. Tény, hogy drámáiban figyelmeztetett a szélsőségek megerősödésére, a náci diktatúra veszélyire, embertelenségére. Hitler hatalomrajutása után (1933) Németországban betiltották a műveit, könyveit nyilvánosan elégették. Elhagyta hazáját, végigjárta fél Európát, az Egyesült Államokban kötött ki, majd amikor már a háború után Washington amerikaellenességgel vádolta, visszatért az öreg kontinensre, konkrétan Németország keleti „szocialista” részére, az NDK-ba (ki emlékszik még erre a betűszóra?), a kettéosztott Berlin határára, hogy megkaphassa a jogdíjakat. Az 50-es években a kommunisták sem szerették, mert ugye a diktatúra az diktatúra, bárhogyan is csomagolták/csomagolják, a drámák pedig ennek szörnyűségeire hívják fel a figyelmet. 

Bertold Brecht nevéhez fűződik az epikus, az elidegenítő színház fogalma, megjelenítése, a tandráma újraértelmezése, a zene (akkor) újszerű alkalmazása az előadásokban. 

A rendszerváltás után a határon innen és túli magyar színházak alig vagy egyáltalán nem állítottak színpadra drámáit. Mi több, olyan vélemények is napvilágot láttak, hogy a kommunista szerzőnek nincs helye a demokratikus országok színpadjain. 

Csakhogy az utóbbi években akkorát fordult a világ kereke, olyan veszélyek fenyegetnek, amelyre a német szerző figyelmeztetett a második világháború előtt és után. Szóval Brecht újra aktuális: a színház, ha érvényes akar lenni (melyik ne akarna?), a mindenkori valóságot tükrözi, szembesít azzal, amit nem tudunk, vagy nem akarunk észrevenni. 

Az öt fesztiválon három Brecht előadást láthattam. A kortárs színházi nyelvre „lefordított” előadások közül a Csíki Játékszín Koldusopera előadása (rendező: Szőcs Arthur) őrizte meg leginkább a szerző formanyelvét, megtartotta Kurt Weil zenéjét. Pár kiszólás, no meg a jelmezek utaltak arra, hogy Bicska Maxi története akár Csíkszeredában is játszódhatna, különben eljátszották, ahogy az a szerző megírta. 

A Temesvári Csiky Gergely Színház A kaukázusi krétakör előadása megőrizte műhelymunka jellegét, ugyanis Harsányi Zsolt, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Művészeti Karának dékánja, a frissen végzett színészek tanára rendezte. A szereplők szerezték a zenét, ők játszottak a hangszereken a koncert-előadáson. A nézők egy része a színpadon foglalt helyet (közöttük én is), mintegy részesei voltunk a játéknak. Az előadás közel állt a brechti elidegenítő színházhoz, a jelenetük után a szereplők „civilként” ültek a játéktér két oldalán, vagy zenészként működtek közre, hogy aztán ismét belépjenek a játékba. Nagyon jól csinálták ezt a fiatal színészek, több szerepet is játszottak az előadásban, ezeket nem csak a jelmezek, hanem a tehetségesen eljátszott karakterek különböztették meg egymástól. A kaukázusi krétakört tartják az egyetlen derűs, vagy ha úgy tetszik boldog végű előadásnak, a temesváriak produkciója nem változtatta meg a befejezést, de érzékelni engedte, hogy a végül egymásra talált fiatalok körüli világ továbbra is kegyetlen, önző, a hatalomnak alárendelt.

A Nagyváradi Szigligeti Színház Állítsátok meg Arturo Uit előadása a három közül a legizgalmasabb és legmegrázóbb. Balogh Attila rendező úgy varázsolta kortárssá Brechtet, hogy szinte semmit sem változtatott a szövegen, megtartotta a feliratokat, közben a szereplők rappelnek, a mozgás stilizált, a címszereplő a közönség között foglal helyet a csúnya, de hatalmas karosszékben. A kis szélhámos, aki tragédiába sodorja a világot, ott van velünk, lehet a szomszédban lakik. A színpadon minden szürke és fekete, csapódnak a fémajtók, a félelem eluralkodik a drámában és bennünk. Igen, ez történik itt és most a szemünk láttára, még nem késő, hogy tegyünk valamit, bármit, hogy megállítsuk az arturo uikat. Napokban olvastam a román sajtóban, hogy bár törvény van rá, az elmúlt húsz évben egyetlen ítélet sem született a gyűlöletbeszéd, a vasgárdista eszmék, a konspirációs elméletek terjesztése okán. A társadalom egy része tapsol a kirekesztésnek, az izolacionizmusnak, a magukat megváltóknak kikiáltó senkiknek, a másik, józanabb része pedig hallgat, úgy tesz, mintha a veszély nem az ajtaján kopogtatna. Erről szól Balogh Attila tempós, szuggesztív, nagyon hatásos előadása. 

Klasszikusok átdolgozva

Nem illik, de merjük bevallani, hogy rohanó világunkban a hagyományosan eljátszott klasszikus drámák, vígjátékok: unalmasak. Ám játszani kell Shakespearet, Molieret, és még sorolhatnám, a klasszikusok attól halhatatlanok, mert az emberi természetet, gondolkodást, társadalomban betöltött szerepét vizsgálják, és amit leírtak, mindmáig érvényes. Az élet, a szerelem, a halál ma éppen úgy foglalkoztatja az embereket, mint századokkal korábban. A hatalomvágy sem csökkent, a erő fitogtatása sem, a háborúk sem kevésbé véresek, szóval nem az emberek, hanem az eszközök változtak. No meg a színházi nyelv, forma is rohamosan alakul, hogy a kornak megfelelően tartsa azt a bizonyos tükröt az emberi természetnek. Egyre több előadás foglalkozik magával a színházzal, annak szerepével, helyével a társadalomban, egyre gyakrabban tekintik a nézőt, nem csak képletesen, partnernek a játékban. Másik téma, ami gyakorta megjelenik a színpadon: a vágy a szabadságra, a néha abszurd szabályok falának áttörése. 

Shakespeare Ahogy tetszik színművét Várnán állította színpadra Tompa Gábor. Az előadás főmotívuma a szabadságkeresés, valamint a színház, mint a szabadság megteremtésének lehetősége. A színpadkép, a jelmezek, a játék nyilvánvalóvá teszik, hogy a változás, változtatás lehet szeretetből fakadó, de lehet hamis és képmutató. Az előadás sokkal inkább dráma, mint vígjáték, a színházat idéző záró monológ lényegében egy fájdalom-ária.

Kovács D. Dániel lassan házi rendezővé avanzsál Nagyváradon. A revizor a harmadik munkája, és a fiatal alkotó ezúttal sem okozott csalódást. Gogol művének fordítását dolgozta át a dramaturg, ami által a 19. századi orosz dráma kortárssá változott. Ami a színpadon történik, megeshet bárhol a Kárpát-medencében. Az előadás elsősorban a közösség kritikája, de a rendező odafigyel, sőt fókuszba helyezi a mikrotársadalom tagjait, keresi a korrupció, a nemtörődömség, a megalkuvás, önzés, visszaélések okait. A groteszk, a szürreális és a reális váltakozik helyzettől függően, humorba csempészi a valóságot. Nevetünk, de azért ennek a mélyén ott van valami keserűség, mert azért tudjuk azt, amit a polgármester végül arcunka vág: magukon szórakozunk.

Albu Istvánnak védjegye kezd lenni a koncertelőadás. A szatmárnémeti Woyczek produkcióját a Rammstein zenéjével tette izgalmasan maivá. A Shakespeare III. Richard királydrámájának, Vas István fordítása nyomán Vecsei H. Miklós átiratában készült előadásban a Doors zenéje, Jim Morrison dalai szerepeltek, a Harag György Társulat tagjai ezúttal angolul énekeltek. (A dalszövegeket magyar fordításban olvasni lehetett a kivetítőkön, a verselésben Varró Dánielt véltem felismerni, de lehet tévedek.) Azon túl, hogy ismét megcsodáltam, a színészek milyen magas szinten énekelnek és játszanak hangszereken, az előadás show-jellege ellenére megmarad a hatalomvágy, a lelkileg és testileg sérül ember komplexusainak, a kegyetlenség, kegyetlenkedés drámájává. Közismert, hogy Morrison hitt a szellemekben, akik beköltöznek az élők lelkébe. Albu produkciójában III. Richard másává válik az énekes, meglepve veszem tudomásul, hogy mennyire illenek a Doors szövegek Shakespeare tragédiájához. A három szintes, pirosra festett fémből készült díszlet nekem a Globe színház emeletes színpadát juttatja eszembe, a megjelenő neon ábrák pedig a 70-es éveket. Az átirat és a rendező „elidegenítette” az előadást, a brechti színházhat idézi a három „narrátor”, akik mintegy kívülről mesélik a jelenetek közötti történéseket (tisztázzák a nézők számára a viszonyokat), kibeszélik, mi történik a kulisszák mögött. A királyi korona papundekliből készült, a trónt egy WC-csésze jelöli. Richard a néppel választatja magát királlyá, hogy aztán önnön démonjai győzzék le. Az irónia fonala fűzi össze a korokat, a reneszánsz zsenit, és a múlt százak második harmadának rock-ikonját.

Rendhagyónak is nevezhetnénk Albu István, a Figura Stúdió Színházban színpadra állított Liliom előadását. Molnár Ferenc írta Egy csirkefogó élete és halála. Külvárosi legenda hát képben alcímmel. Pedig lassan megszokottá lesz, legalábbis – amint fentebb is jeleztem –, hogy Albu koncert-előadásokat alkot klasszikus művekből. Ezúttal Molnár külvárosi legendáját fűzte össze a Tankcsapda rockegyüttes dalaival. A rendező tudja, hogy a 20. század sikerszerzőjének darabjai olyan feszes dramaturgiával íródtak, hogy nem lenne célszerű bele- vagy átírni (voltak próbálkozások, de vagy a humor, vagy slusszpoén veszett el), úgyhogy megtartotta az eredeti szöveget, képeket, és beépítette a fekete szárnyú angyalok – színész-zenészek – által előadott dalokat. Az énekes, a frontember, Liliom, a hintáslegény, a liget sztárja. Mert ugye ma nem a kikiáltó, hanem a rockénekes a menő, belezúgnak a lányok, az asszonyok. Kellett ehhez a mai külvárosi történethez Márton Erika körhintát idéző forgószínpada, ahol megjelennek a helyszínek és a zenekar. Ez a körforgás olvasztja össze a molnári történetet a Tankcsapda dalaival, melyek, mintha lekottázták volna Liliom belső világát, gondolatait. Az utolsó dal, az Örökké tart elhangzása után megérteni véltem a szerelmet, a lehozott csillagot. Lenne a darabnak, talán az előadásnak is másik interpretációja, hogy végül is Liliom bántalmazta párját, Julikát, hogy a nő ezt miért is tűri stb. Én viszont nem akarom ezt a magyarázatot, nem ezek a kérdések fogalmazódtak meg bennem. Lehet, nem vagyok elég empatikus a nőtársaimmal, de az előadás láttán az ötlött fel bennem, vajon valóban létezik olyan ütés, amelyik nem fáj?

Abszurd és kortárs

Kezdem az abszurddal, amiből csak egyet láttam a fesztiválon. Az Interferenciákon szerepelt Becket Utolsó tekercse, de arra nem jutottam el. 

Eugen Ionesco A légbenjáró című színművét, tudomásom szerint, Romániában a kolozsvári Lucian Blaga Színház játszotta először. A Tompa Gábor rendezte előadásról elsőként az jutott eszembe, hogy gyönyörű. Tudom, ez nem esztétikai kategória, de a szöveg, színpadkép, jelmezek, zene, színek, színészi játék harmóniája ezt váltotta ki belőlem. Ez a nyugodt szépség, a színesen öltözött emberekkel, az állandóság illúziójával tökéletes hely lehetne a művésznek. Csakhogy az alkotó, ez esetben – nem csak képletesen – képes repülni, a jelen fölé emelkedni és látni azt, amit a derűs hely derűs lakói nem tudnak vagy nem akarnak tudomásul venni: sötét fellegek, pusztító jelenségek közelednek, tán harci gépek jönnek a békés táj felé. A művésznek senki sem hisz, még azt sem fogadják el, hogy tud repülni. Az idilli tájban békésen sétáló angolok hiteltelennek vélik, hogy bármi változhat, hogy a következő nap, hét, hónap nem lesz épp oly békés és felhőtlen, mint az, amit éppen élveznek. Hogy az apró-cseprő gondokat felváltja az életükért való küzdelem. Tompa ebben az előadásban mesterien elegyíti az abszurdod a groteszkkel, aminek eredménye a kőkemény valóság. Az a valóság, ami ott rejlik a közösségi média bejegyzései, az álhírek és hírek, a politikusok megnyilvánulásai mögött, és amiket nem akarunk összerakni, mert az összkép rémisztő. Az előadás díszlete engem fellegekre is emlékeztett, és arra is, hogy ott sétálunk és örömködünk. Nem vagyok kivétel, nem akarom tudatosítani magamban, hogy az közeleg, amire azt szoktuk mondani: soha többé. 

A kortárs előadásokról szólva, úgy vélem, olyan témákat dolgoznak fel, amelyekről vagy nem tudunk, vagy klisékben gondolkodunk, vagy egyszerűen nem akarunk tudomást venni róluk. Az előadások, amelyek különösképpen hatottak rám, emberekről mesélnek, kiemelkedő személyiségekről vagy hétköznapi nőkről és férfiakról nem hétköznapi helyzetekben. Mondhatnám úgy is, hogy privát történelem, esetleg a társadalom magánszegletei. Életszerű történetek, okosan, tehetségesen színpadra állítva.

Az igazság gyertyái, a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat előadása szinte minden szakmai díjat megnyert itthon és Magyarországon. Székely Csaba Bözödújfaluról, a már nem létező településről írt színművét Sebestyén Aba állította színpadra, Cári Tibor szerezte a zenéjét. A szerző a falu egyik olyan történelmi korszakát dolgozta fel, ami kevésbé ismert, vagy nem maradt meg a kollektív emlékezetben. A dráma és az előadás egyszerre kisrealista és bizonyos értelemben elidegenítő. Előbbi a színpadkép és a játékstílus, utóbbi a mesélő beépítése és a zene. Sára, a kedves, némileg visszamaradott lány tölti be a narrátor szerepét, amikor nekünk, a közönségnek beszél, meséli el a történteket, amivel összeköti a jeleneteket, amit viszont egy mondattal épít a szerző és rendező az előadásba: ez a lány magában beszél. Ugyanis a szereplők közül ő az egyetlen, aki lát minket, nézőket, hozzánk intézi a szavait. A végén ő mondja el, hogy Bözödújfalut a 80-as években elárasztották, vízgyűjtő tavat létesítettek a helyén. A zene több mint atmoszféra-teremtés. A szereplők közös éneklése, a görög drámák kórusára emlékeztet.  

Székely Csaba viszont a múlt század 40-es éveiről írta a drámáját. Arról az időszakról, amikor szombatosok, keresztények, zsidók életét felforgatta a nyilas rendszer. A szombatosok zsidónak betért keresztények, akik a judaizmus törvényei szerint éltek. A falusiak zsidózóknak, ők magukat az igazság gyertyáinak nevezték. A zsidóüldözéskor őket is gettóba hurcolják, csak akkor menekülhetnek meg az Auschwitzba vezető bevagonírozástól, ha visszakeresztelkednek, avagy elismerik, hogy ők lényegében ősidők óta Krisztus-hívők. A dráma és az előadás a hit, az önazonosság, a gyávaság, a bátorság kérdéseit feszegeti. Megmutatja, hogy a megkülönböztetés, az elfogadás hiánya hogyan vezet a kirekesztéshez, hogy a falutól távol szövött politika hogyan szít gyűlöletet a hétköznapi, addig békében élő emberek között. Teret ad a kicsinyességnek, féltékenységnek és végső soron a bosszúnak. A nehéz helyzetek szó szerint embert és emberséget próbálók: van, aki halálba küldené szomszédait, van, aki az életét, szabadságát kockáztatva megmenti őket. A drámai téma ellenére az alkotók talán legerősebb eszköze az önirónia és a humor. Ezektől válnak élőkké, emberivé a szereplők, és talán ez által érzem át az egész tragikumát. A Székely – Sebestyén alkotópáros ebben az előadásban (is) szeretettel, empátiával viseltetik szereplőik iránt, nem ítélkezni, hanem megérteni próbálják (nemcsak) a falu lakóit.

A szatmárnémeti Harag György Társulat Martin McDonagh A kripli című, a múlt század elején írt színművét Bélai Marcell állította színpadra. Immár másodszor láttam az előadást. Azt hittem, nem fog annyira hatni rám, mint először. Hatott. A végén éppen úgy csorogtak a könnyeim, mintha fogalmam sem lett volna, mi következik. Akkor ezt írtam az előadásról, a meglátásom nem változott. „Fekete komédia, az időtlenség tragikomédiája. A bezártság és kitörési vágy, a szeretetéhség drámája. Teátrális, játékos, mégis ott lappang a mérhetetlen fájdalom. Két hullámlemez fal között, a végtelen óceánnal körülvéve, egy szigeten, ahol látszólag nem történik semmi, az emberek megélnek valahogy. Kis gonoszságok és nagy szeretet tengerében telnek napjaik. A rendező nem rejti el, hogy ez színház. A játékkal elidegenít. A színészek maguk hozzák be a díszletelemeket, a elmondják, éppen hol játszódik a jelenet. Csámpás Billy, a kripli valamiféle falu bolondja. Gúny tárgya. Tizenhat éves és szerelmes a nem túl okos falu szépébe. A negyedik hatalom, a sajtó mindenese, a hírt és álhírt hozó és gyártó megtöri az élet csendjét: a vizen túlra filmesek érkeztek. Billy elmegy sztár lenni. Nem sikerül. A lány megérzi, teljesítenie kell a kripli vágyát. Előkerül a művér, és elkezdődik az egyik legszebb, legmegrázóbb haláltánc, amit eddig színpadon láttam.” Hozzáteszem: A kripli játék élettel és halállal. Az előadás kapcsán jutnak eszembe a közösségi média, a videójátékok miatt legrosszabb esetben az öngyilkosságba menekülő tizenévesek. Mert nincs időnk, vagy tudásunk látni magányukat, kilátástalanságukat. 

Sorozat a színházban

Ifj. Vidnyánszky Attila rendező és Vecsei H. Miklós színész, akit bizalommal nevezhetünk drámaírónak is, sorozatot indítottak a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, melyben a magyar kultúra jelentős személyiségeiről mesélnek a rendező összetéveszthetetlen színházi nyelvén.  

A sorozat első előadása az Ifjú Barbárok, melyben Barbár B. és Barbár K. azaz Bartók Béla és Kodály Zoltán a főszereplők, meg persze a zene, melyet a Tókos zenekar szolgáltatott, mint az előadás szerves része. A második a Janovics címet viseli, főszereplője a kárpáraljai zsidó fiúból lett színházalapító színidirektor, filmkészítő, nagypolgár, meg a történelmi korszakot, amelyek meghatározták e rendkívüli ember cselekedeteit. 

Az Ifjú Barbárok előadásához Vecsei H. tanulmányozta Bartók és Kodály hasonlóságait és különbözőségeit, a személyiségüket, a gondolkodásukat a zenéről, a világról, a filozófiájukat. Tanulmányozta a korokat, amelyben éltek és alkottak, a kezdeti nehézségektől a későbbi sikerekig, a Kodály-módszer kialakulásáig. A dokumentáció-értékű szövegekből, a szereplők improvizációiból alakult a szemtelenül szellemes, poénokkal teli, ám tényekben is gazdag szövegkönyv. Semmi kötelező tiszteletkör, semmi meghatódottság, semmi fennkölt unalom, semmi szokványos áhitat a magyar zenekultúra nagyjai iránt. Más nagyok iránt sem. Megjelenik Liszt, aki nem tud magyarul, Kosztolányi, Ady, Csáth Géza kacagtatón és hitelesen.

Az előadás abszolút főszereplője a zene. A népzene és a szimfonikus muzsika, Bartók és Kodály kompozíciói mellett Debussy, Puccini, Sibelius, Strauss muzsikája, továbbá Jimi Hendrix, dzsessz, slágerek, afrikai, indiai zenék is felhangzanak felvételről, sőt Eminem „személyesen” is megjelenik. Persze nem maradt ki a Kossuth szimfónia, az Allegro Barbaro, a Cantata Profana és a Marosszéki táncok. Mert Bartók és Kodály zenéjében, ami a közös, az a népzene. A zene összehozza a népeket, nemzeteket, vallja Bartók. És azt is, hogy más nemzetek zenéje nem alávalóbb a magyarnál. Ezt a zeneszerző leírta, minden esetben hangsúlyozta.    

A Janovicshoz Vecsei H. Németh Nikolett dramaturggal feldolgozta Janovics Jenő naplóját, ezúttal is beépítette az előadás szövegébe a szereplők improvizációit és erős vonásokkal megalkották a portrét és a korrajzott. Ifj. Vidnyánszky ebből a forgatókönyvből olyan előadást alkotott, amely szól a múltról és jelenről, történelemről és társadalomról.

Ennek az előadásnak a főszereplője a színház, amely megtartó erő, őrizni kell, akkor is, ha éppen elvenni akarják, akkor is, ha éppen széthúzni, megosztani, elsilányítani szándékoznak. A szó, a zene, a játék, a tánc harmóniát képes teremteni emberek és nemzetek között. A színházban meglátjuk valós önmagunkat, tükör, melyet elénk tart, és valljuk be, nem mindig tetszik, amit benne látunk. Figyelni kell viszont, mert ha elfordítjuk a tekintetünket, észrevétlenül csúszunk a semmibe. A „Lenni vagy nem lenni?” (Shakespeare: Hamlet) kérdésre Janovics és társai azt mondta: lenni. Figyelni kell, mert amikor azt hisszük, jófelé fordul a világ kereke, akkor sem garantált a szabadság. Amikor minden és mindenki hallgat, a színház kiáltja világgá: Állítsátok meg Arturo Uit! (Bertold Brech).

ifj. Vidnyánszky zsebkendőnyi színpadra komponálta a varázslatos előadásokat. A színpadképek alig térnek el egymástól, hiszen a magyar kultúra ezen nagyjainak bizonyos történelmi pillanatokan közös sors jutott. Két világháború, Bartók emigrációja a náci és nyilas rendszer elől, az amerikai évek. Kodály a feleségét kénytelen bújtatni és önmagát megvédeni. Janovics megépítette a nemzeti színházat, s amikor el kellett hagynia, színházat teremtett a Sétatéren. Amikor mindenki ment, ő maradt, amikor számosan megalkudtak, feláldozta vagyonát, jólétét, kockáztatta az életét, de egyenes gerinccel ragaszkodott az elveihez, a magyarságához. 1944-ben, a hatóságok úgy dönttöttek, hogy ő nem magyar, vagy nem eléggé az. Ekkor kell elbujdosnia, de visszatér. Még egy nagy lélegzetvétel, 1945-ben újraindul a színház, a direktor viszont elmegy, csak a másik dimenzióból nézheti a bemutatót.

Az előadásokban ezek a pillanatok sem csapnak át giccsbe, megmaradnak elemeltnek, nem nélkülözik a groteszket, csak a humor válik fájdalmassá. Kinagyít, de nem túlozz, tréfál, de nem vicceskedik, drámai, de nem melodrámázik. Mindennek megvan pontos helye, ideje és aránya.

Amikor adott pillanatban ott állnak egymás mellett Barbár B. és Janovics, ott van a színpadon a 20. század minden szépségével és szörnyűségével.

Még egy fontos előadásról kellene szólnom: A Temesvári Csiky Gergely Színház 1978 című produkciójáról. Erről viszont Hegyi Réka írt értő kritikát az Újváradban Színház usankában és pufajkában címmel. Keressék meg a neten. 

Ezek az előadások jelentik számomra a kortárs színjátszást, antihősökkel és hőssé váló hétköznapi emberekkel. Mert a privát történetekből alakul a történelem. Mert hatalmas változások tanúi vagyunk nap mint nap, és annak ellenére, hogy ez színház, arra figyelmeztet, semmi okunk derűlátósra, mi mégis jobb idők eljövetelében reménykedünk. Ami még kiderült számomra: őrizzük meg a humorunkat, hiszen ez az egyetlen igazán hatékony eszköz a túléléshez.