Címke: színház

július 11, 2025 | Hermán Dániel | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Cukor-, olaj-, és szeretetkrízis

Radu Afrim Ház a blokkok között ősbemutatójáról

Mennyezetig zsúfolt festmények ölelik körül a Radu Afrim által írt és rendezett Ház a blokkok között szereplőit. Aki egyszer beteszi lábát a Both-család lakásába, arra boldogtalanság vár, még ha megváltást is remélt onnan – legyen szó magánéletről vagy politikai nyomásról. Az előadás egyik fő humorforrását a Both-házban megjelenő karakterek képzik, kiknek abszurd élethelyzetei, zamatos anekdotái által könnyedén feltérképezhetjük egy szocialista kisváros sztereotip nyárspolgárait. De lehetséges-e négy órában, több mint tucat szereplőt úgy körvonalazni, hogy a mű „mondandója” ne vesszen el a mókás szituációk sűrűjében? 

Both Ida (B. Fülöp Erzsébet), és húga Etelka (Berekméri Katalin) amatőr festők, akik anyjukkal, Karolával laknak. László Csaba, aki a reszketeg-roskatag gesztusvilágú, nyolcvanas éveiben járó nagydumás hölgyet alakítja, mondhatni: elviszi a showt. Afrim vélhetőleg László Csabára írta ezt a szerepet, aki elegánsan formálja meg az elhaló hangon urizáló, lányait szekírozó nénikét. A szerző-rendező éleslátón, jellemkomikum szempontjából hatásosan építi fel többnyire háromdimenziós figuráit: az amatőr festészetből élő aggszüzek, régmúltban ragadt, önimádó anyjuk (László Csaba), a történet narrátora, a lelenc- és csodagyerek Misi (Rózsa László), a helyi perverz, Horgos Csongor (Bartha László Zsolt), a magyar környezetben élő román erdész, Cornel Paranciuc (Viola Gábor), Pataki Pythia (Nagy Dorottya), kinek már nevéből következtetendő önjelölt jósnősége, a könnyelmű székely menyecske Kónya Zsófi (Szabó Fruzsina), az alkoholproblémákkal küzdő, pünkösdista Kerekes-házaspár (Szabadi Nóra, Kovács Botond), Csepel Erika (Fülöp Bea), kinek személyisége inszomniája köré épül, Soós Kázmér (Varga Balázs), a Karola néni képzeletében élő, régi szerető, valamint Rocco (Csíki Szabolcs) és Ádám (Csiki Roland-Ádám), a környékbeli gyerekek.

A fojtogató kommunista rezsim explicit kritikája mellett – élelmiszerkrízis, titkosszolgálat tematizálása – a helyszínnek, a Both-ház főszereplése a produkció igazi tétje. A Both családé az utolsó lakóház a tömbház-rengetegben – ahogy azt a cím is jelzi –, mely nemcsak felszámolásra vár, hanem a család és annak társaságába menekülő kispolgárok csendes tragédiáinak otthona. A ház, mint a történet fókusza – ezen a vonalon haladva kihagyhatatlannak tartom az előadás látványvilágát. Kupás Anna, az előadás díszlettervezője tüneményes, szocreál giccsben dúskáló lakásbelsőt teremt, amit Radu Afrim és Ádám István káprázatos fényterve, valamint Trucza Samu izgalmas videódizájnja egészít ki, hitelesít.

A történet narrátora, a zseniális lelencgyerek, Misike könyvet hivatott írni Karola néni visszaemlékezéseiből, régi levelezéseiből – az egyik főszál a kettőjük viszonya. Ida a magánytól szenved, mikor képbe kerül Cornel Paranciuc, a román származású erdész – kettőjük kínos párkapcsolata nevezhető a második főszálnak. A nagyivó Etelka ki akar törni a reprodukció készítésből, szabadságra vágyik, végül pedig rájön, hogy anyja sosem szerette.

A szokványos konfliktusok épülgetnek, fokozódnak, bogozódnak, végül mégis hatástalanul futnak szét a szélrózsa minden irányába – de miért nem csattan, még ha csattanni is vágyik? Hiába minden szívek harca, öngyilkossági kísérlet, haláleset és temetés, ha nincs megágyazva annak. A nyilvánvalóan „hatni akaró”, sőt komoly jelenetek bökkenője gyakran a kontextusban rejlik. A pofozkodás, anyázás, kabarészerű helyzetkomikum teljesen megállná a helyét, ha következetes lenne – így viszont kizökkenti a fajsúlyos helyzeteket, és eltereli a figyelmet az erős mondatokról. Ha a tapsolva nevető (a bemutatón gyakran taps kísérte a hahotát) közönség végül nem marad tartós benyomással, akkor valószínűleg nagy szórakozásában lemaradt a „mondanivalóról”, a finom, de kardinális mozzanatokról. Ilyenkor már nemcsak komolyan nem tudja venni azokat, hanem ami még rosszabb, következetesség hiányában patetikusságot fog észlelni. Mentség pedig nincs, mert Radu Afrim – és a szöveg fordítója, Sándor László – nyelvi találékonysága, rendkívüli humorérzéke valósággal tagadhatatlan, már csak az olyan megszólalásokból következtetve, mint (parafrázis következik): „A nőgyógyász Kónya annyira értette a dolgát, hogy szülések alatt egyik kezével a gyermek után matatott, a másik kezében meg Kentet tartott, amibe bele-beleszívott, miközben az élet kútjának mélyébe tekintett. Így történt, hogy a város minden újszülöttjének első szaglási ingere szorosan a nőgyógyász cigarettájához kapcsolódott. Nem véletlen, hogy minden gyermek már gimnázium alatt dohányozni kezdett.”

Fárasztóan hosszú-e egy négy órában bemutatott kisvárosi tragikomédia, mely gyakran rendkívüli humorral operál, de nehezen tud a felszín alá jutni? Ha igen, mit tehet a szegény, ártatlan néző? Gyönyörködik a nagyszerű audiovizuális megoldásokban, esetleg térdét csapdosva röhög a tág színpadi teret könnyedén betöltő karakterek szellemes replikáin? Nagyot hazudnék, ha azt mondanám: nehéz, vagy éppenséggel lehetetlen kibírni. Mégis keserédes szájízzel gondolok erre a fontos erdélyi történeteket feldolgozni vágyó előadásra, mert hiába egy jól megkonstruált, plasztikus világ, mely elesettségük által szórakoztató figuráktól hemzseg, ha a történetszálak hiányos dramaturgia következtében nem képesek célba érni.

Marosvásárhelyi Nemzeti Színház – Tompa Miklós Társulat
Radu Afrim: Ház a blokkok között 
Rendező: Radu Afrim
Díszlettervező: Kupás Anna
Jelmeztervező: Moldován Orsolya 
Video design: Trucza Samu
Hangzásvilág: Radu Afrim 
Sound design: Oláh Vince
Koreográfus: Macaveiu Blanche 

Szereplők: Rózsa László, Berekméri Katalin, B. Fülöp Erzsébet, László Csaba, Varga Balázs, Bartha László Zsolt, Viola Gábor, Nagy Dorottya, Szabó Fruzsina, Szabadi Nóra, Kovács Botond, Fülöp Bea, Csíki Szabolcs, Csiki Roland-Ádám.

április 15, 2025 | Simon Judit | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Színpadról a világ

Közelképekben az erdélyi magyar színjátszás, fesztivál-nézetekből

Amikor az ember lányának nincs autója és a vonatok csak elvileg közlekednek, a buszok lehetetlen időkben indulnak és érkeznek, akkor a színházzal foglalkozó újságíró a fesztiválokon próbál tájékozódni arról, merre is tartanak az erdélyi magyar társulatok. Szerencsére egyre több és egyre jobb seregszemlét tartanak a színházak, ahová válogatás vagy jelentkezés alapján kerülnek be az előadások. Előbbi esetben egy, két, három szakember választja ki, melyik színház, melyik előadásával vegyen részt az adott fesztiválon, utóbbi esetekben a színházak javasolják, hogy melyek a szerintünk leginkább odaillő, vagy az általuk legjobbnak tartó produkció. Mindkét esetben magas a szubjektív faktor, de ez nem baj, hiszen a megítélés is az, bár ezt a kritikusok, szakemberek nem szeretik beismerni. Én viszont bevallom: a szerint vélekedek az előadásról, hogy meglátásom szerint mennyire tükrözi a világot, amelyben élünk, mennyire sallangmentes, mennyire koherens a jelképrendszere, milyen a művészi megvalósítása, egyáltalán kiderül, miért állították színpadra, és nem utolsó sorban, mennyire hat rám a produkció.  

Most viszont lássuk a medvét, azaz, mit és hogyan tapasztaltam múlt év végén Szatmárnémetiben az Interertnikai Színházi Fesztiválon (Ifeszt), Kolozsváron az Interferenciák fesztiválon, Nagyváradon a HolnapUtán és a Magyar Színházak Fesztiválján (Mafeszt). Tudni kell, hogy az Interferenciák nemzetközi találkozó, az Ifeszt a Romániában létező etnikai kisebbségek társulatainak seregszemléje, a HolnapUtán fesztivál a fiatal alkotókra összpontosít, míg a Mafeszt-en a Maszín (Magyar Színházak Egyesülete) tagszínházai vesznek részt. Ezekből kettő (Ifeszt, Mafeszt) vándorfesztiválok, ami azt jelenti, vetésforgóban különböző erdélyi, illetve partiumi városokban rendezik. 

Brecht reloaded

Politikus szerző, s mint ilyen felkapták és mellőzték, rendszertől függően. A rendszerváltás előtt számos hazai és magyarországi színház műsorra tűzte a drámáit. Baloldali, sőt kommunista szerzőnek nyilvánították, aki a fasizmus és kapitalizmus ellen küzdött. Tény, hogy drámáiban figyelmeztetett a szélsőségek megerősödésére, a náci diktatúra veszélyire, embertelenségére. Hitler hatalomrajutása után (1933) Németországban betiltották a műveit, könyveit nyilvánosan elégették. Elhagyta hazáját, végigjárta fél Európát, az Egyesült Államokban kötött ki, majd amikor már a háború után Washington amerikaellenességgel vádolta, visszatért az öreg kontinensre, konkrétan Németország keleti „szocialista” részére, az NDK-ba (ki emlékszik még erre a betűszóra?), a kettéosztott Berlin határára, hogy megkaphassa a jogdíjakat. Az 50-es években a kommunisták sem szerették, mert ugye a diktatúra az diktatúra, bárhogyan is csomagolták/csomagolják, a drámák pedig ennek szörnyűségeire hívják fel a figyelmet. 

Bertold Brecht nevéhez fűződik az epikus, az elidegenítő színház fogalma, megjelenítése, a tandráma újraértelmezése, a zene (akkor) újszerű alkalmazása az előadásokban. 

A rendszerváltás után a határon innen és túli magyar színházak alig vagy egyáltalán nem állítottak színpadra drámáit. Mi több, olyan vélemények is napvilágot láttak, hogy a kommunista szerzőnek nincs helye a demokratikus országok színpadjain. 

Csakhogy az utóbbi években akkorát fordult a világ kereke, olyan veszélyek fenyegetnek, amelyre a német szerző figyelmeztetett a második világháború előtt és után. Szóval Brecht újra aktuális: a színház, ha érvényes akar lenni (melyik ne akarna?), a mindenkori valóságot tükrözi, szembesít azzal, amit nem tudunk, vagy nem akarunk észrevenni. 

Az öt fesztiválon három Brecht előadást láthattam. A kortárs színházi nyelvre „lefordított” előadások közül a Csíki Játékszín Koldusopera előadása (rendező: Szőcs Arthur) őrizte meg leginkább a szerző formanyelvét, megtartotta Kurt Weil zenéjét. Pár kiszólás, no meg a jelmezek utaltak arra, hogy Bicska Maxi története akár Csíkszeredában is játszódhatna, különben eljátszották, ahogy az a szerző megírta. 

A Temesvári Csiky Gergely Színház A kaukázusi krétakör előadása megőrizte műhelymunka jellegét, ugyanis Harsányi Zsolt, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Művészeti Karának dékánja, a frissen végzett színészek tanára rendezte. A szereplők szerezték a zenét, ők játszottak a hangszereken a koncert-előadáson. A nézők egy része a színpadon foglalt helyet (közöttük én is), mintegy részesei voltunk a játéknak. Az előadás közel állt a brechti elidegenítő színházhoz, a jelenetük után a szereplők „civilként” ültek a játéktér két oldalán, vagy zenészként működtek közre, hogy aztán ismét belépjenek a játékba. Nagyon jól csinálták ezt a fiatal színészek, több szerepet is játszottak az előadásban, ezeket nem csak a jelmezek, hanem a tehetségesen eljátszott karakterek különböztették meg egymástól. A kaukázusi krétakört tartják az egyetlen derűs, vagy ha úgy tetszik boldog végű előadásnak, a temesváriak produkciója nem változtatta meg a befejezést, de érzékelni engedte, hogy a végül egymásra talált fiatalok körüli világ továbbra is kegyetlen, önző, a hatalomnak alárendelt.

A Nagyváradi Szigligeti Színház Állítsátok meg Arturo Uit előadása a három közül a legizgalmasabb és legmegrázóbb. Balogh Attila rendező úgy varázsolta kortárssá Brechtet, hogy szinte semmit sem változtatott a szövegen, megtartotta a feliratokat, közben a szereplők rappelnek, a mozgás stilizált, a címszereplő a közönség között foglal helyet a csúnya, de hatalmas karosszékben. A kis szélhámos, aki tragédiába sodorja a világot, ott van velünk, lehet a szomszédban lakik. A színpadon minden szürke és fekete, csapódnak a fémajtók, a félelem eluralkodik a drámában és bennünk. Igen, ez történik itt és most a szemünk láttára, még nem késő, hogy tegyünk valamit, bármit, hogy megállítsuk az arturo uikat. Napokban olvastam a román sajtóban, hogy bár törvény van rá, az elmúlt húsz évben egyetlen ítélet sem született a gyűlöletbeszéd, a vasgárdista eszmék, a konspirációs elméletek terjesztése okán. A társadalom egy része tapsol a kirekesztésnek, az izolacionizmusnak, a magukat megváltóknak kikiáltó senkiknek, a másik, józanabb része pedig hallgat, úgy tesz, mintha a veszély nem az ajtaján kopogtatna. Erről szól Balogh Attila tempós, szuggesztív, nagyon hatásos előadása. 

Klasszikusok átdolgozva

Nem illik, de merjük bevallani, hogy rohanó világunkban a hagyományosan eljátszott klasszikus drámák, vígjátékok: unalmasak. Ám játszani kell Shakespearet, Molieret, és még sorolhatnám, a klasszikusok attól halhatatlanok, mert az emberi természetet, gondolkodást, társadalomban betöltött szerepét vizsgálják, és amit leírtak, mindmáig érvényes. Az élet, a szerelem, a halál ma éppen úgy foglalkoztatja az embereket, mint századokkal korábban. A hatalomvágy sem csökkent, a erő fitogtatása sem, a háborúk sem kevésbé véresek, szóval nem az emberek, hanem az eszközök változtak. No meg a színházi nyelv, forma is rohamosan alakul, hogy a kornak megfelelően tartsa azt a bizonyos tükröt az emberi természetnek. Egyre több előadás foglalkozik magával a színházzal, annak szerepével, helyével a társadalomban, egyre gyakrabban tekintik a nézőt, nem csak képletesen, partnernek a játékban. Másik téma, ami gyakorta megjelenik a színpadon: a vágy a szabadságra, a néha abszurd szabályok falának áttörése. 

Shakespeare Ahogy tetszik színművét Várnán állította színpadra Tompa Gábor. Az előadás főmotívuma a szabadságkeresés, valamint a színház, mint a szabadság megteremtésének lehetősége. A színpadkép, a jelmezek, a játék nyilvánvalóvá teszik, hogy a változás, változtatás lehet szeretetből fakadó, de lehet hamis és képmutató. Az előadás sokkal inkább dráma, mint vígjáték, a színházat idéző záró monológ lényegében egy fájdalom-ária.

Kovács D. Dániel lassan házi rendezővé avanzsál Nagyváradon. A revizor a harmadik munkája, és a fiatal alkotó ezúttal sem okozott csalódást. Gogol művének fordítását dolgozta át a dramaturg, ami által a 19. századi orosz dráma kortárssá változott. Ami a színpadon történik, megeshet bárhol a Kárpát-medencében. Az előadás elsősorban a közösség kritikája, de a rendező odafigyel, sőt fókuszba helyezi a mikrotársadalom tagjait, keresi a korrupció, a nemtörődömség, a megalkuvás, önzés, visszaélések okait. A groteszk, a szürreális és a reális váltakozik helyzettől függően, humorba csempészi a valóságot. Nevetünk, de azért ennek a mélyén ott van valami keserűség, mert azért tudjuk azt, amit a polgármester végül arcunka vág: magukon szórakozunk.

Albu Istvánnak védjegye kezd lenni a koncertelőadás. A szatmárnémeti Woyczek produkcióját a Rammstein zenéjével tette izgalmasan maivá. A Shakespeare III. Richard királydrámájának, Vas István fordítása nyomán Vecsei H. Miklós átiratában készült előadásban a Doors zenéje, Jim Morrison dalai szerepeltek, a Harag György Társulat tagjai ezúttal angolul énekeltek. (A dalszövegeket magyar fordításban olvasni lehetett a kivetítőkön, a verselésben Varró Dánielt véltem felismerni, de lehet tévedek.) Azon túl, hogy ismét megcsodáltam, a színészek milyen magas szinten énekelnek és játszanak hangszereken, az előadás show-jellege ellenére megmarad a hatalomvágy, a lelkileg és testileg sérül ember komplexusainak, a kegyetlenség, kegyetlenkedés drámájává. Közismert, hogy Morrison hitt a szellemekben, akik beköltöznek az élők lelkébe. Albu produkciójában III. Richard másává válik az énekes, meglepve veszem tudomásul, hogy mennyire illenek a Doors szövegek Shakespeare tragédiájához. A három szintes, pirosra festett fémből készült díszlet nekem a Globe színház emeletes színpadát juttatja eszembe, a megjelenő neon ábrák pedig a 70-es éveket. Az átirat és a rendező „elidegenítette” az előadást, a brechti színházhat idézi a három „narrátor”, akik mintegy kívülről mesélik a jelenetek közötti történéseket (tisztázzák a nézők számára a viszonyokat), kibeszélik, mi történik a kulisszák mögött. A királyi korona papundekliből készült, a trónt egy WC-csésze jelöli. Richard a néppel választatja magát királlyá, hogy aztán önnön démonjai győzzék le. Az irónia fonala fűzi össze a korokat, a reneszánsz zsenit, és a múlt százak második harmadának rock-ikonját.

Rendhagyónak is nevezhetnénk Albu István, a Figura Stúdió Színházban színpadra állított Liliom előadását. Molnár Ferenc írta Egy csirkefogó élete és halála. Külvárosi legenda hát képben alcímmel. Pedig lassan megszokottá lesz, legalábbis – amint fentebb is jeleztem –, hogy Albu koncert-előadásokat alkot klasszikus művekből. Ezúttal Molnár külvárosi legendáját fűzte össze a Tankcsapda rockegyüttes dalaival. A rendező tudja, hogy a 20. század sikerszerzőjének darabjai olyan feszes dramaturgiával íródtak, hogy nem lenne célszerű bele- vagy átírni (voltak próbálkozások, de vagy a humor, vagy slusszpoén veszett el), úgyhogy megtartotta az eredeti szöveget, képeket, és beépítette a fekete szárnyú angyalok – színész-zenészek – által előadott dalokat. Az énekes, a frontember, Liliom, a hintáslegény, a liget sztárja. Mert ugye ma nem a kikiáltó, hanem a rockénekes a menő, belezúgnak a lányok, az asszonyok. Kellett ehhez a mai külvárosi történethez Márton Erika körhintát idéző forgószínpada, ahol megjelennek a helyszínek és a zenekar. Ez a körforgás olvasztja össze a molnári történetet a Tankcsapda dalaival, melyek, mintha lekottázták volna Liliom belső világát, gondolatait. Az utolsó dal, az Örökké tart elhangzása után megérteni véltem a szerelmet, a lehozott csillagot. Lenne a darabnak, talán az előadásnak is másik interpretációja, hogy végül is Liliom bántalmazta párját, Julikát, hogy a nő ezt miért is tűri stb. Én viszont nem akarom ezt a magyarázatot, nem ezek a kérdések fogalmazódtak meg bennem. Lehet, nem vagyok elég empatikus a nőtársaimmal, de az előadás láttán az ötlött fel bennem, vajon valóban létezik olyan ütés, amelyik nem fáj?

Abszurd és kortárs

Kezdem az abszurddal, amiből csak egyet láttam a fesztiválon. Az Interferenciákon szerepelt Becket Utolsó tekercse, de arra nem jutottam el. 

Eugen Ionesco A légbenjáró című színművét, tudomásom szerint, Romániában a kolozsvári Lucian Blaga Színház játszotta először. A Tompa Gábor rendezte előadásról elsőként az jutott eszembe, hogy gyönyörű. Tudom, ez nem esztétikai kategória, de a szöveg, színpadkép, jelmezek, zene, színek, színészi játék harmóniája ezt váltotta ki belőlem. Ez a nyugodt szépség, a színesen öltözött emberekkel, az állandóság illúziójával tökéletes hely lehetne a művésznek. Csakhogy az alkotó, ez esetben – nem csak képletesen – képes repülni, a jelen fölé emelkedni és látni azt, amit a derűs hely derűs lakói nem tudnak vagy nem akarnak tudomásul venni: sötét fellegek, pusztító jelenségek közelednek, tán harci gépek jönnek a békés táj felé. A művésznek senki sem hisz, még azt sem fogadják el, hogy tud repülni. Az idilli tájban békésen sétáló angolok hiteltelennek vélik, hogy bármi változhat, hogy a következő nap, hét, hónap nem lesz épp oly békés és felhőtlen, mint az, amit éppen élveznek. Hogy az apró-cseprő gondokat felváltja az életükért való küzdelem. Tompa ebben az előadásban mesterien elegyíti az abszurdod a groteszkkel, aminek eredménye a kőkemény valóság. Az a valóság, ami ott rejlik a közösségi média bejegyzései, az álhírek és hírek, a politikusok megnyilvánulásai mögött, és amiket nem akarunk összerakni, mert az összkép rémisztő. Az előadás díszlete engem fellegekre is emlékeztett, és arra is, hogy ott sétálunk és örömködünk. Nem vagyok kivétel, nem akarom tudatosítani magamban, hogy az közeleg, amire azt szoktuk mondani: soha többé. 

A kortárs előadásokról szólva, úgy vélem, olyan témákat dolgoznak fel, amelyekről vagy nem tudunk, vagy klisékben gondolkodunk, vagy egyszerűen nem akarunk tudomást venni róluk. Az előadások, amelyek különösképpen hatottak rám, emberekről mesélnek, kiemelkedő személyiségekről vagy hétköznapi nőkről és férfiakról nem hétköznapi helyzetekben. Mondhatnám úgy is, hogy privát történelem, esetleg a társadalom magánszegletei. Életszerű történetek, okosan, tehetségesen színpadra állítva.

Az igazság gyertyái, a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat előadása szinte minden szakmai díjat megnyert itthon és Magyarországon. Székely Csaba Bözödújfaluról, a már nem létező településről írt színművét Sebestyén Aba állította színpadra, Cári Tibor szerezte a zenéjét. A szerző a falu egyik olyan történelmi korszakát dolgozta fel, ami kevésbé ismert, vagy nem maradt meg a kollektív emlékezetben. A dráma és az előadás egyszerre kisrealista és bizonyos értelemben elidegenítő. Előbbi a színpadkép és a játékstílus, utóbbi a mesélő beépítése és a zene. Sára, a kedves, némileg visszamaradott lány tölti be a narrátor szerepét, amikor nekünk, a közönségnek beszél, meséli el a történteket, amivel összeköti a jeleneteket, amit viszont egy mondattal épít a szerző és rendező az előadásba: ez a lány magában beszél. Ugyanis a szereplők közül ő az egyetlen, aki lát minket, nézőket, hozzánk intézi a szavait. A végén ő mondja el, hogy Bözödújfalut a 80-as években elárasztották, vízgyűjtő tavat létesítettek a helyén. A zene több mint atmoszféra-teremtés. A szereplők közös éneklése, a görög drámák kórusára emlékeztet.  

Székely Csaba viszont a múlt század 40-es éveiről írta a drámáját. Arról az időszakról, amikor szombatosok, keresztények, zsidók életét felforgatta a nyilas rendszer. A szombatosok zsidónak betért keresztények, akik a judaizmus törvényei szerint éltek. A falusiak zsidózóknak, ők magukat az igazság gyertyáinak nevezték. A zsidóüldözéskor őket is gettóba hurcolják, csak akkor menekülhetnek meg az Auschwitzba vezető bevagonírozástól, ha visszakeresztelkednek, avagy elismerik, hogy ők lényegében ősidők óta Krisztus-hívők. A dráma és az előadás a hit, az önazonosság, a gyávaság, a bátorság kérdéseit feszegeti. Megmutatja, hogy a megkülönböztetés, az elfogadás hiánya hogyan vezet a kirekesztéshez, hogy a falutól távol szövött politika hogyan szít gyűlöletet a hétköznapi, addig békében élő emberek között. Teret ad a kicsinyességnek, féltékenységnek és végső soron a bosszúnak. A nehéz helyzetek szó szerint embert és emberséget próbálók: van, aki halálba küldené szomszédait, van, aki az életét, szabadságát kockáztatva megmenti őket. A drámai téma ellenére az alkotók talán legerősebb eszköze az önirónia és a humor. Ezektől válnak élőkké, emberivé a szereplők, és talán ez által érzem át az egész tragikumát. A Székely – Sebestyén alkotópáros ebben az előadásban (is) szeretettel, empátiával viseltetik szereplőik iránt, nem ítélkezni, hanem megérteni próbálják (nemcsak) a falu lakóit.

A szatmárnémeti Harag György Társulat Martin McDonagh A kripli című, a múlt század elején írt színművét Bélai Marcell állította színpadra. Immár másodszor láttam az előadást. Azt hittem, nem fog annyira hatni rám, mint először. Hatott. A végén éppen úgy csorogtak a könnyeim, mintha fogalmam sem lett volna, mi következik. Akkor ezt írtam az előadásról, a meglátásom nem változott. „Fekete komédia, az időtlenség tragikomédiája. A bezártság és kitörési vágy, a szeretetéhség drámája. Teátrális, játékos, mégis ott lappang a mérhetetlen fájdalom. Két hullámlemez fal között, a végtelen óceánnal körülvéve, egy szigeten, ahol látszólag nem történik semmi, az emberek megélnek valahogy. Kis gonoszságok és nagy szeretet tengerében telnek napjaik. A rendező nem rejti el, hogy ez színház. A játékkal elidegenít. A színészek maguk hozzák be a díszletelemeket, a elmondják, éppen hol játszódik a jelenet. Csámpás Billy, a kripli valamiféle falu bolondja. Gúny tárgya. Tizenhat éves és szerelmes a nem túl okos falu szépébe. A negyedik hatalom, a sajtó mindenese, a hírt és álhírt hozó és gyártó megtöri az élet csendjét: a vizen túlra filmesek érkeztek. Billy elmegy sztár lenni. Nem sikerül. A lány megérzi, teljesítenie kell a kripli vágyát. Előkerül a művér, és elkezdődik az egyik legszebb, legmegrázóbb haláltánc, amit eddig színpadon láttam.” Hozzáteszem: A kripli játék élettel és halállal. Az előadás kapcsán jutnak eszembe a közösségi média, a videójátékok miatt legrosszabb esetben az öngyilkosságba menekülő tizenévesek. Mert nincs időnk, vagy tudásunk látni magányukat, kilátástalanságukat. 

Sorozat a színházban

Ifj. Vidnyánszky Attila rendező és Vecsei H. Miklós színész, akit bizalommal nevezhetünk drámaírónak is, sorozatot indítottak a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, melyben a magyar kultúra jelentős személyiségeiről mesélnek a rendező összetéveszthetetlen színházi nyelvén.  

A sorozat első előadása az Ifjú Barbárok, melyben Barbár B. és Barbár K. azaz Bartók Béla és Kodály Zoltán a főszereplők, meg persze a zene, melyet a Tókos zenekar szolgáltatott, mint az előadás szerves része. A második a Janovics címet viseli, főszereplője a kárpáraljai zsidó fiúból lett színházalapító színidirektor, filmkészítő, nagypolgár, meg a történelmi korszakot, amelyek meghatározták e rendkívüli ember cselekedeteit. 

Az Ifjú Barbárok előadásához Vecsei H. tanulmányozta Bartók és Kodály hasonlóságait és különbözőségeit, a személyiségüket, a gondolkodásukat a zenéről, a világról, a filozófiájukat. Tanulmányozta a korokat, amelyben éltek és alkottak, a kezdeti nehézségektől a későbbi sikerekig, a Kodály-módszer kialakulásáig. A dokumentáció-értékű szövegekből, a szereplők improvizációiból alakult a szemtelenül szellemes, poénokkal teli, ám tényekben is gazdag szövegkönyv. Semmi kötelező tiszteletkör, semmi meghatódottság, semmi fennkölt unalom, semmi szokványos áhitat a magyar zenekultúra nagyjai iránt. Más nagyok iránt sem. Megjelenik Liszt, aki nem tud magyarul, Kosztolányi, Ady, Csáth Géza kacagtatón és hitelesen.

Az előadás abszolút főszereplője a zene. A népzene és a szimfonikus muzsika, Bartók és Kodály kompozíciói mellett Debussy, Puccini, Sibelius, Strauss muzsikája, továbbá Jimi Hendrix, dzsessz, slágerek, afrikai, indiai zenék is felhangzanak felvételről, sőt Eminem „személyesen” is megjelenik. Persze nem maradt ki a Kossuth szimfónia, az Allegro Barbaro, a Cantata Profana és a Marosszéki táncok. Mert Bartók és Kodály zenéjében, ami a közös, az a népzene. A zene összehozza a népeket, nemzeteket, vallja Bartók. És azt is, hogy más nemzetek zenéje nem alávalóbb a magyarnál. Ezt a zeneszerző leírta, minden esetben hangsúlyozta.    

A Janovicshoz Vecsei H. Németh Nikolett dramaturggal feldolgozta Janovics Jenő naplóját, ezúttal is beépítette az előadás szövegébe a szereplők improvizációit és erős vonásokkal megalkották a portrét és a korrajzott. Ifj. Vidnyánszky ebből a forgatókönyvből olyan előadást alkotott, amely szól a múltról és jelenről, történelemről és társadalomról.

Ennek az előadásnak a főszereplője a színház, amely megtartó erő, őrizni kell, akkor is, ha éppen elvenni akarják, akkor is, ha éppen széthúzni, megosztani, elsilányítani szándékoznak. A szó, a zene, a játék, a tánc harmóniát képes teremteni emberek és nemzetek között. A színházban meglátjuk valós önmagunkat, tükör, melyet elénk tart, és valljuk be, nem mindig tetszik, amit benne látunk. Figyelni kell viszont, mert ha elfordítjuk a tekintetünket, észrevétlenül csúszunk a semmibe. A „Lenni vagy nem lenni?” (Shakespeare: Hamlet) kérdésre Janovics és társai azt mondta: lenni. Figyelni kell, mert amikor azt hisszük, jófelé fordul a világ kereke, akkor sem garantált a szabadság. Amikor minden és mindenki hallgat, a színház kiáltja világgá: Állítsátok meg Arturo Uit! (Bertold Brech).

ifj. Vidnyánszky zsebkendőnyi színpadra komponálta a varázslatos előadásokat. A színpadképek alig térnek el egymástól, hiszen a magyar kultúra ezen nagyjainak bizonyos történelmi pillanatokan közös sors jutott. Két világháború, Bartók emigrációja a náci és nyilas rendszer elől, az amerikai évek. Kodály a feleségét kénytelen bújtatni és önmagát megvédeni. Janovics megépítette a nemzeti színházat, s amikor el kellett hagynia, színházat teremtett a Sétatéren. Amikor mindenki ment, ő maradt, amikor számosan megalkudtak, feláldozta vagyonát, jólétét, kockáztatta az életét, de egyenes gerinccel ragaszkodott az elveihez, a magyarságához. 1944-ben, a hatóságok úgy dönttöttek, hogy ő nem magyar, vagy nem eléggé az. Ekkor kell elbujdosnia, de visszatér. Még egy nagy lélegzetvétel, 1945-ben újraindul a színház, a direktor viszont elmegy, csak a másik dimenzióból nézheti a bemutatót.

Az előadásokban ezek a pillanatok sem csapnak át giccsbe, megmaradnak elemeltnek, nem nélkülözik a groteszket, csak a humor válik fájdalmassá. Kinagyít, de nem túlozz, tréfál, de nem vicceskedik, drámai, de nem melodrámázik. Mindennek megvan pontos helye, ideje és aránya.

Amikor adott pillanatban ott állnak egymás mellett Barbár B. és Janovics, ott van a színpadon a 20. század minden szépségével és szörnyűségével.

Még egy fontos előadásról kellene szólnom: A Temesvári Csiky Gergely Színház 1978 című produkciójáról. Erről viszont Hegyi Réka írt értő kritikát az Újváradban Színház usankában és pufajkában címmel. Keressék meg a neten. 

Ezek az előadások jelentik számomra a kortárs színjátszást, antihősökkel és hőssé váló hétköznapi emberekkel. Mert a privát történetekből alakul a történelem. Mert hatalmas változások tanúi vagyunk nap mint nap, és annak ellenére, hogy ez színház, arra figyelmeztet, semmi okunk derűlátósra, mi mégis jobb idők eljövetelében reménykedünk. Ami még kiderült számomra: őrizzük meg a humorunkat, hiszen ez az egyetlen igazán hatékony eszköz a túléléshez.

március 4, 2025 | Hegyi Réka | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

A boldog vég elmarad

Temesvári színházak inter- és multikulturális színházi minévada 2025-ben. Hegyi Réka összefoglalója.

Temesváron, két színházépületben négy intézmény működik. Egyikben a Mihai Eminescu Nemzeti Színház, a román Opera, a másikban, az egykori Városi Vigadó, valamikori báltermében  Csiky Gergely Állami Magyar Színház és a Deutsches Staatstheater Temeswar tartja előadásait. A városban egyébként gyermek- és ifjúsági színház is működik, román és szerb tagozattal. Január utolsó napjaiban és február első napjaiban a magyar és a német színház közösen szerveztek miniévadot, avagy Showcase-t, ahogy újabban nevezik. A szervezők ennek keretében csokorba gyűjtötték az előadásokat, amelyeket a két intézmény vezetősége a hazai szakmabelieknek, nemzetközi fesztiválok szervezőinek és színházkritikusoknak szánt bemutatásra. A vendégekkel és a házigazdákkal beszélgetve az is kiderült, hogy a két intézmény fenntartója, költségvetési deficitre hivatkozva, úgy döntött, mindkét színház évente megszervezett fesztiválját csak kétévente fogja finanszírozni. Ezért idén, például, elmarad a TESZT, a Temesvári Eurórégiós Színházi Találkozó, amelyet 2008 óta szerveznek meg évente. 

Caravaggio hiányzott

A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház három előadást mutatott be a közös miniévadon: a Tomi Janežič-rendezte 1978-at, amiről már sokan és sokat írtak, a Badu mama gyermekei nonverbális bábelőadást, amely egy nagyon szerethető produkció, és a Danaost, Szabó Kristóf rendező-koreográfus nagyon vitatható színvonalú alkotását, Aiszkhülosz Oltalomkeresők című szövege alapján. Az így kialakítható összkép, sajnos, nem tűnik reprezentatívnak, hiszen a színház műsorán szerepel a Caravaggio-előadás, amely a Nemzeti Szépművészeti Múzeumban (a miniévad keretében is) látogatható Caravaggio fényei című kiállítás az előadáshoz (is) kapcsolódik, és a társulat, a múzeummal közös, Parafrázisok című projektben a legendás festő izgalmas, kortárs újraértelmezését kezdeményezte. Vagy, például, az alig egy héttel korábban, Nagyváradon megszervezett MAFESZT-en, a Magyar Színházi Szövetség (MASZÍN) éves szakmai seregszemléjén, a Csiky Gergely Színház két másik produkcióját tartotta fontosnak megmutatni, a Kaukázusi krétakört és az Emlékfoltozókat…

Az 1978 című előadásról körülbelül egy éve már ezeken az oldalakon is beszámoltunk. Tomi Janežič dokumentum-fikcióját másfél éve mutatták be, egy dodekalógia részeként, amely nem csak a térség különböző társulatait és alkotóit kapcsolja össze, hanem Európa Kulturális fővárosait is, Temesvárt (2023) valamint a szlovén Nova Goricát és az olasz Goriziát – 2025-ban, a két határváros közösen viseli a címet.

Az öt napos program előadásait közönségtalálkozók követték, amelyeket Claudiu Groza színikritikus vezetett fel, illetve moderált. Ezeken a beszélgetéseken többnyire a színészek vettek részt az alkotóknak fenntartott helyen. Az 1978 kapcsán a színház igazgatója, Balázs Attila színész az előadás próbafolyamatáról és utóéletéről is beszámolt. Többek között részletek derültek ki a Dodekalógia 1972–1983 projektről is: Tomi Janežič szlovén rendező tizenkét előadásban (mindegyik, a címben szereplő évre fókuszál), a  kelet-közép-európai térség tizenkét társulatával hoz létre, a történetek viszont összefonódnak, van egy-egy szereplő is, aki több produkcióban felbukkan. Mindegyik előadás a színészek személyes történeteiből indul ki, több generációs családi sagaba kovácsolva. A teljes dodekalógiát idén Európa Kulturális Fővárosában is bemutatják, sajnos nem egy fesztivál keretében, hanem minden hónapban egyet a produkciók közül. 

Az 1978 szerteágazó története egyébként tipikusan az az előadás, amit érdemes másodszor is megnézni, hogy a szövevényes előre- és visszautalásokat megértsük. Természetesen enélkül is érthető, mert a történelmi utalások, a személyes emlékekből szőtt szálak, a kollektív emlékezetből összerakott figurák közül egyiket sem kell “validálni” ahhoz, hogy teljes legyen az előadásélmény. 

Szabó Kristóf, a Danaos című előadás Németországban élő rendezője online kapcsolódott be a szakmai beszélgetésbe. Őt hallgatva, úgy tűnt, mi egy másik előadást láttunk aznap este: a menekült-létről, a kiszolgáltatottságról, a befogadók és a befogadottak erkölcsi dilemmái, természetesen, a magyarázatai nélkül is „átjöttek”. Értékeltük a nagyon színvonalas, élő zenei kíséretet is – kivéve, amikor a hangerő miatt, nem lehetett érteni a színészek replikáit. Azt gondolom, hogy a színészek szempontjából ez nagyon méltatlan volt, mint ahogy azok a jelenetek is, amelyekben a maszkok miatt nem lehetett azonosítani, hogy melyik szereplő beszél. Az előadás terét több olyan öncélú elem uralta (egy autóroncs a színpad közepén, egy emelvény a háttérben, baloldalt egy lerombolható hulladékfa-építmény), amelyeknek sem a történet, sem a rendezői koncepció tolmácsolása szempontjából semmilyen plusz jelentést nem képviseltek, s hogy tetézzék a káoszt, videoprojektorral rá is vetítettek ezekre (a díszletterveket is Szabó Kristóf jegyzi). De szerencsére az előadásnak van egy pozitív hozadéka is: a színészek jól és szívesen dolgoztak a vendégrendező irányításával. Kár, hogy a végeredmény nehezen befogadható a nézők számára. 

Üde színfoltja volt a miniévad programjának a Badu mama gyermekei című bábelőadás.  Varsányi Péter rendezése a szülői kötődésről, az anyai szeretet kontinenseken átívelő erejéről szól. Az afrikai mesét nonverbális elemekkel és halandzsanyelven „tolmácsolják”, bármilyen anyanyelvű néző, és szinte bármilyen korosztályú gyerekek számára is könnyen értelmezhető szimbólumokkal. Kicsit sajnálom, hogy az előadás nem maradt meg a minimalista díszletelemek – egy kifeszített kék zsinór (a folyó vagy a végtelen óceán), fényvisszaverő festék és fekete doboz, az egyszerű bunraku-bábok és az óriásbáb (az anya) – keltette hatásos képek regiszterében. és egy-egy jelenetben (New York, takarítónő porszívója, a péz-matrac, a hegyvidéki városka) fantáziát nélkülöző illusztrációval élt. 

Hősből is lehet diktátor

A miniévad programjában szerepelt még egy gyerekelőadás, a német társulat Karácsonyi éneke (Eine Weihnachtsgeschichte). Tania Dăghici rendezésében a karácsonyi kísértethistória, csiricsáré bohóckodás és (a sok színváltás miatt) végtelennek tűnő díszletezés a félhomályban. Egy nagyon fontos közönségrétegnek szerettek volna kedveskedni a téli ünnepek körül, de a mese tanulsága nem biztos, hogy „átjött” a nagyon érzékeny és nagyon kritikus kiskorú nézőknek, akik, például a nyitójelenetben az első alkalommal még nevettek a csetlő-botló figurán, de amikor tizedszer is megbotlott, már nem érdekelte őket, hogy kicsoda, micsoda, és mi a szerepe a mesében. Sajnos az előadás további másfél órájában sem volt szerencséjük sok olyan jelenethez, ami igazán izgalmas lett volna, és lekötötte volna figyelmüket. 

A német társulatnak a Showcase alatt volt még egy olyan előadása, amelynek közönségét nehezen tudta rávenni, hogy intenzíven figyeljen a történetre. A Színház mindenkinek inkluzív program keretében vakok és gyengénlátók egy csoportját is meghívták A fiú (Der Sohn) című előadásra. Sajnos Mădălin Hîncu rendezése nem tudta felkelteni ennek a csoportnak az érdeklődését, mégis nagyon hálásak voltak, hogy valaki megnyitotta számukra is a lehetősége, hogy akadálymentesen lehessenek ott a nézőtéren.  

Florian Zeller darabja egy nagyon kényes, hazánkban még mindig tabunak számító jelenséget tematizál, a fiatalkori depressziót és öngyilkosságokat. A szöveg mellett az előadás másik értéke a színészi játék. Az apát alakító Bülent Özdil, a fiút játszó és Yannick Becker és az édesanyát formáló Blénessy Enikő is rendkívül összetett alakítással járul hozzá ahhoz, hogy megértsük, és helyesen értelmezzük a tragédiát. A rendezői truvájok, például a depressziós epizódok vakító tükrei, vagy a zártosztály orvosát és asszisztensét bolondként sematizáló értelmezése veszélyezteti azt, hogy komolyan vegyük úgy a fiú egyértelmű segélykiáltásai sorát, mind az orvos határozott, szakszerű véleményét. 

(A szerzőre egyébként nagyon kíváncsi lettem, remélem lesz alkalmam megnézi a Csíki Játékszínben műsorra tűzött Az apát. Florian Zeller egyébként rendezőként is ismert, mindkét színdarabját megfilmesítette – Az apát Anthony Hopkinssal a főszerepben, aki Oscar-díjat nyert ezért az alakításáért.)

A szervezők off-programmal is kedveskedtek azoknak, akik Temesvárra látogattak. A nemzeti szépművészeti múzeum kiállításait és két kortárs galéria meglátogatása mellett volt alkalmunk egy független előadást is látni. Kocsárdi Levente, a magyar társulat tagja román nyelven mutatott be egy egyéni előadást Hamlet mortus est címmel. A Shakespeare-szövegekből összeollózott produkciót a tárgyak uraljak, sajnos néha a színészi alakítás kárára. Például Hamlet nyakában csak azért lóg egy kötél, rajta egy horoggal, hogy egy egészen rövid jelenetben legyen mire felakasztani a koponyát. Másik eklatáns példa: a minden szerepet betöltő óriási koporsó egy terráriumot rejteget, amiből egy igazi kígyó kerül elő, hogy…. Miért is? Nem is fontos. Sajnos a kígyó maradandóbb élmény, mint a színész. Kocsárdi Levente alakítása a Danaos címszerepében sokkal erősebb, de abban az előadásban a nézők figyelmét nagyon szétcincálja a hang- és kép-őrület. Itt egyedül van a figyelem középpontjában, de nem Hamletet látjuk, csak a sok-sok tárgyat… 

Bocsárdi László rendezése is szerepel a Temesvári Állami Német Színház repertoárjában, José Rivera Felhőtektonika (Wolkentektonik) című költői darabja. Ebben a központi téma, az örök szerelem és az idő viszonylagossága nagyon szépen bontakozik ki a Bartha József-tervezte színes, 60-as éveket hangulatát idéző, „retro” – azaz ma is divatos díszletében. Különösen hatásos felvezető, az előadás végén is előadott Por el amor de una mujer kezdetű dal (Dana Borteanu előadásában).

 A fantasztikus fordulatokkal tűzdelt mesében a légies, szórakozott, a „butuskánál” kicsit súlyosabb szellemi képességűnek tűnő Celestina del Sol (Silvia Török) Anibal de la Luna (Marc Illich) karjaiban köt ki. De hát mi a normális? Az előadás különleges hangulatát az a kettősség szolgáltatja, amivel a színházi csoda-elemeket leleplezik, hogy ezzel szembeállíthassák az igazi csodát, a szerelem mindent elsöprő erejét: a nézők szeme láttára locsolják csuromvizesre az esőben stoppoló Celestinát, a délszláv polgárháborúban megőszült Nelson (Harald Weisz) a színpad jobb sarkában lévő sminkasztal előtt alakul át, ám az egymásra-találás, a szerelmes párt kiragadja a térből és időből, számukra az a „normális”, hogy találkozásuk éjszakája, amikor „ég és föld között” lebegnek, csupán néhány együtt töltött óra, míg mindenki más számára, két év telik el… 

Csak egy érdekesség: ha a benne találkozó nemzetiségeket nézzük, talán a teljes rendezvény sokszínűségét tükrözi ez a produkció: a Puerto Rico-i születésű Rivera Los Angelesben játszódó darabját német nyelven mutatták be, egy magyar rendező elképzelése szerint, osztrák és romániai magyar, román és német/szász/sváb alkotók…  

A német társulat előadásai közül Jurij Kordonszkij rendezése jelentette a legnagyobb élményt. Jevgenyij Svarc A sárkány (Der Drache) című allegorikus meséje rendkívüli aktualitással bír a világban és hazánkban eszkalálódó politikai helyzetben. Természetesen semmi sincs nevén nevezve, nem is lehet. Konkrét korhoz nem köthető a díszlet sem, a jelmezek sem (tervező: Ioana Popescu). A játéktér kétoldalt két építőtelepi/felújításkor használt külső állvány, kis kerti mesterséges tavacska, enyhe szögben lejtő emelvény… A szegényes rongyokra és zsákruhákra egyszerre emlékeztető szürke jelmezek sem árulnak el sokat a szereplőkről, de kiderül, hogy mindegyiknek van egy-egy kapucnija, amit az előadás utolsó jelenetéig csak a sárkány és „emberei” viselnek… A színek is megjelennek időnként, például a cica illusztrációiban vagy a falubeliek piknikjén, amikor a lovag és a sárkány küzdelmét szeretnék megnézni…. Élő közvetítésben, sok képernyőn meg is kapják a “breaking newst” – ezek a kis humoros intermezzok fontos pillanatai a nyomasztó előadásnak.

Élő zene kíséri, akárcsak a keleti hagyományos előadásokban (pl. kabuki vagy pansori) a történetet. Sorina Savii és Lucas Kohl hangszereivel nem csak „aláfesti”, hanem formálja is a történetet. 

A társulat ismét remekel, a sok jó alakítás közül mégis kiemelkednek a főszerepekett alakító színészek. Ioana Iacob uralma fénykorában sem félelmetes sárkány, érthetővé teszi, hogy gúnyt űz a tudatlan emberekből, bukása pedig tragikus ebben az előadásban, méltatlan módon leheli ki a lelkét a csatamezőn. Harald Weisz Lancelot szerepében hős és kalandvágyó lovag, aki szintén tragikus regiszterben szembesít minket azzal a szinte közismert történelmi ténnyel, hogy bárkiből, a sárkányölő hősből is lehet diktátor. Isa Berger Elsája pedig az igazi áldozat, első perctől: a sárkányé lesz, vőlegénye meg sem próbálja megmenteni, majd, mikor a sárkánytól megszabadulnak, az apja karjaiba löki a hatalomért cserébe. Lancelot visszatérése előtt ő (nem is kicsit) halott már, számára sem felemelő és boldog ez a vég. 

december 16, 2024 | Koós Csenge | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

A győztes fesztivál. Beszámoló a 2024-es Desiréről

Elmúlt évem legjobb és „legkritizálandóbb” előadásait láttam a 2024-es szabadkai nemzetközi színházi fesztiválon, a Desirén. Az esemény három helyszínen zajlott: a Kosztolányi Dezső Színházban, a Szabadkai Népszínházban és a Szabadkai Gyermekszínházban. Koós Csenge fesztiválnaplója.

Mindenekelőtt külön köszönetet szeretnék mondani Oláh Tamásnak, aki idén a Desiré Akadémiát vezette, aminek keretében lehetőségünk volt szakmai eszmecserét folytatni a látott előadásokról. Már-már kiváltotta a szakmai beszélgetéseket, amelyek hiányát éreztem, mert nem volt hol beszélgetni az alkotókkal, pedig bőven akadt kérdeznivalóm. Ennek okán két kategóriába sorolom az előadásokat: az elsőbe tartoznak az olyanok, amelyek után megszólaltam volna egy szakmai beszélgetésen, a másodikba azok, amelyek után nem volt igényem megosztani gondolataimat az alkotókkal. Ez, félreértés ne essék, nem értékítélet.

Váratlan dramaturgiai fordulattal élve, kezdjük a második kategóriával. 

MILF. Dr. Pető Kata előadása először átvert, aztán elkövetett a lelkemmel mindent, ami a „meg” igekötő után tapadhat. Kovács Viktor és Kovács Dominik szerzeménye brilliáns dramaturgiával operál. Az önirónia, a humor és a vulgaritás elemei finomhangolású és érzékeny előadássá elegyedtek, egy negyvenes nő lelki mélyrepülésének történetében.

A Belgrádi Drámai Színháztól Miloš Lolić rendezésében láthattuk a Yankee Rose című előadást, ami hasonló kulcsban játszódott, mint a MILF. Csalódott vagyok azóta is, mert az előadás izgalmasan indult, aztán a rendezői maximalizmus miatt unalmassá vált. Túl sokat akart. Volt minden, a rosszul mozgatott báboktól kezdve, a kitett játékstíluson át, az előadás hosszú időtartamáig. A cselekményvezetés sem nevezhető ideálisnak: legalább három ponton le lehetet volna zárni az amerikai szexszimbólum hősnő történetét. De talán ez az egész csak a kapitalista világ hatásainak felmutatása és pontosan úgy hatott rám az előadás, ahogy azt Miloš Lolić szerette volna.

Ha már felmerült a rosszul mozgatott bábok kérdése, szólok pár szót a Belgrádi Drámai Színház másik produkciójáról, a Kokan Mladenović által rendezett Az elefántemberről. Kanonikusan rossz előadás: ami nem működhet a színpadon, az nem is működött. Láthattunk inkonzekvens maszk- és bábhasználatot, gyenge színészi teljesítményt, rosszul megválasztott kulcsot, kihasználatlan díszletet és értelmetlen kellékhasználatot. Emellett pedig, az amerikai freak show biznisz áldozatának, Joseph Merricknek története kérdést sem hagyott bennünk azzal kapcsolatban, hogy miről szól az előadás (a társadalmi megkülönböztetés kegyetlenségéről). Pedig a néző képes a gondolkodásra, nincs szüksége a didaktikus szájbarágásra. A Merricket alakító Ozren Grabarić teljesítményét viszont őszinte elismerés illeti. Monológjaiból és színpadi magányából készülhetett volna egy remek monodráma.

Ebben a kategóriában utoljára a Zágrábi Ifjúsági Színház Eichmann Jeruzsálemben című előadását említeném meg, amelyet Jernej Lorenci rendezett. Sajnos az előadás veszített az értékéből, mert a fesztivál utolsó napjának utolsó produkciója volt. Ráadásul a több mint kétórás, szünet nélküli Yankee Rose után került sorra, a maga közel háromórás időtartamával. Az első felvonás után telítődtem és úgy döntöttem: hazamegyek. Egyrészt azért, mert nehéz témákat dolgozz fel (holokuszt és transzgenerációs traumák), amelyeket (az előző igencsak fárasztó előadás után) nem lehetett kellő tisztelettel nézni. Másrészt azt gondolom az ilyen erős témákra koncepcionális napot lehet építeni, nem csak úgy „bedobni a közösbe”.

Most pedig következzen az első kategória: mit mondtam volna a szakmai beszélgetéseken?

Urbán András (az Újvidéki Színház igazgatója, a Desiré fesztivál főszervezője) rendezésében láthattuk a Parasztoperát (szerző: Pintér Béla). Az ízig-vérig magyar zenés tragédiát a Szarajevói Nemzeti Színház társulatával állította színpadra. Rendkívül izgalmasan sikerült vegyíteni benne a magyar népzenei dallamokat a balkáni hagyományokkal és virtussal. Működött. A koncepcióról és arról, hogy miért döntött úgy, hogy a Parasztoperát rendezi meg Szarajevóban, szívesen beszélgettem volna Urbán Andrással.

Kifaggattam volna az 1981 alkotócsapatát. Tomi Janežič szlovén rendező színházi sorozatot készít, amelynek első részét, az 1978-at láttam Temesváron. Kíváncsi lettem volna a két előadás próbafolyamatainak különbségeire. Az előadás történetének személyes vagy éppen nem személyes hátterére, merthogy az újvidéki társulat, illetve két vezető szerb színész (Jasna Đurišić és Boris Isaković) saját történetei és improvizációi alapján készült. Kíváncsi lettem volna továbbá az Újvidéki Színház művészeinek Tomi Janežičel szerzett tapasztalataira. Szeretném megkérdezni a színészeket, milyen volt a Kosztolányi Dezső Színházban játszani ezt az előadást, ugyanis ki lett szakítva az eredeti teréből: mennyiben volt más, mint abban a térben, amit kifejezetten ezért az előadásért alakítottak ki az Újvidéki Színházon belül.

Szívesen kérdeztem volna Nagy Józsefet Telihold című táncelőadásának saját értelmezéséről, mivel szinte végtelen mennyiségű értelmezési lehetőséget ad. Gondolhatjuk, hogy az előadás az európai kultúrából kifakult ritualitásról mesél, vagy egy mágikus teliholdas éjszaka történéseit mutatja be. A nap végén talán az a helyes megközelítés, ha az ember nem próbálja intellektuálisan feldolgozni, hanem hagyja hatni. Szívesen megkérdeztem volna Nagy Józsefet arról is, hogy az előadást miért és milyen mértékben rendezte át májusi premierje óta. Meg arról, milyen „hazai pályán játszani”. Milyen megítélésbeli különbséget érez, amikor Josef Nadjként beszélnek róla, vagy amikor Nagy Józsefként hivatkoznak rá, illetve akkor, amikor Szabadkán Nagy Jóskaként emlegetik.

A Prudencia Hart különös kivetkezése előadásért (r. Kovács D. Dániel) köszönetet mondtam volna a Stúdió K Színház csapatának. A balladai elemekre építő humoros előadással élményt szereztek nekem: elfeledtették a kezemben lapuló tollat és jegyzetfüzetet. Ezzel az előadással kapcsolatban érzem legjobban létjogosultságát a fesztivál szlogenjének: theatre is victory (a színház győzelem). Azt a benyomást keltették bennem, hogy mindegy, milyen térben, milyen kellékekkel rendelkeznek, színházat tudnak és fognak csinálni. Akkor is, ha a zenészek kezéből kiveszik a hangszert, akkor is, ha nincs színpad, ha a díszletüket be kell szolgáltatniuk az államnak.

Az Aritmia (rendező: Muhi Zsófia) a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatóinak vizsgaelőadása, személyes és intim hangvételben mesélte el egy nem mindennapi fiatal nagyon is mindennapi küzdelmét az önkeresés útján. Remélem a tény, hogy az előadás meghívást kapott a fesztiválra, előszele annak a lehetőségnek, hogy a színművészeti egyetemek hallgatóinak előadásai is teret kapjanak és megmutassák magukat a Desiré közönségének. Igazán előremutató kezdeményezésnek tartanám, érdemes lenne diskurzust folytatni róla.

Lezárásként szeretném megosztani azt, amit a Desiré során tanultam meg: amennyiben egy előadás kapcsán véleményütközés történik, az az előadás értékessé válik, és már nem is lehet rossznak nevezni. Olyan előadás pedig nem volt a fesztiválon, amely után valakivel ne vitatkoztunk volna a látottakról. Köszönöm, hogy ott lehettem.

Fotók: Molnár Edward

  1. Parasztopera – Szarajevói Nemzeti Színház
  2. Jankee Rose – Belgrádi Drámai Színház
  3. Prudencia Hart különös kivetkezése  – Stúdió K Színház
  4. 1981 – Újvidéki Színház 
december 11, 2024 | Koós Csenge | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Figura 40 – a tehetség és az alázat jelei

FiguraFeszt címmel ünnepelték októberben Gyergyószentmiklóson a Figura Stúdió Színház alapításának negyvenedik évfordulóját. A miniévad négy, a színház saját, sikeres produkcióját kínálta a közönségnek. Az alábbiakban első benyomásaimat írom, ugyanis még legalább kétszer ennyi mondanivalóm lenne az előadásokról és a színházról, az ott zajló műhelymunkáról. Hogy nem teszem, annak csak terjedelmi okai vannak. Annyit azért elöljáróban elmondok, hogy szívből ajánlom a Figura Stúdió Színház előadásit, akinek lehetősége van, utazzon, nézze meg egyiket-másikat. Koós Csenge írása.

Heinrich von Kleist Az eltört korsó című, az alkotók által „színházi kriminek” nevezett előadást Botos Bálint rendezte. Ezt vártam a legjobban, tekintve, hogy olyan darabról beszélünk, ami nem szerepel a magyar színházak ismétlődő, kollektív repertoárján. Elégedetten távoztam a nézőtérről, ami leginkább a színészi játéknak és Golicza Előd díszletének köszönhető. A süllyesztett színpad lényegében bírósági tárgyalóterem, ahová mi, nézők, mint esküdtszék, elkülönítve, fentről kukucskáltunk be, az előadás szereplőivé válva. Ez a tér izgalmas játéklehetőségeket teremtett a színészeknek (gondolok itt Kolozsi Borsos Gáborra és Dávid A. Péterre, ahogyan meggörnyedt háttal próbálnak komolyan vehetőek maradni, inkább több, mint kevesebb sikerrel), miközben tökéletesen szolgálta a rendezői koncepciót (hogy mi nézők abban a hitben éljünk, hogy részesei vagyunk az igazságszolgáltatásnak) és az előadás üzenetét – ahogy Köllő Kata a szakmai beszélgetésen fogalmazott – „a hatalom emberei egy tálból cseresznyéznek, ebben az esetben sajtoznak.” Botos Bálint az előadás végére egy jelenetet toldott Kleist művéhez, ezzel reflektálva a társadalmi státuszkülönbségek igazságtalanságára. A rendszer emberei elkövetett bűneik ellenére is a rendszer emberei maradnak. Büntetésük maximuma, hogy megregulázásukkal a rendszer példát statuál. Ezt, úgy hiszem, nem szükséges tovább taglalnom, mindannyian találkoztunk hasonló precedenssel, legyünk tanárok, óvodások, orvosok, polgármesterek, vagy egyetemi hallgatók. Említett elégedettségem ellenére nem szeretnék szemet hunyni a tény felett, hogy Botos Bálint jócskán megnyirbálta a drámát, nem dolgozott dramaturggal, ami meglátszott az előadáson (erről később bővebben, mert többszörösen felvetődő probléma). A „régisége” miatt amúgy is nehezen befogadható, terjengős szöveg helyenként ritmusát vesztette, a szereplők hol túl sokat beszéltek, hol szintén sokat, de mégsem eleget. Előfordulhat, hogy ez a kritikai megjegyzés, a bennem forrongó, pályakezdő ifjú lázadozása a rendezői színház rendszere ellen.

A fesztivál második napján láthattuk utoljára a Visky Andrej rendezte A Mizantrópot. Az előadás Moliére és Martin Crimp műveinek felhasználásával, Visky Andrej és a dramaturg, Visky Bence színpadi változata. Rendkívül izgalmas erről az előadásról írni, mert több körben is „odaszúr” a színházi kritikusoknak és a feministáknak. Én pedig igaz, még tojáshéjjal a fenekemen, de mégiscsak feminista színházkritikus vagyok. Provokálva nem érzem magam, de az igényem a párbeszédre megszületett, amiért hálás vagyok. Mielőtt a számomra legmeghatározóbb kérdéskörről írnék, pár szót az előadás cselekményéről. Adott Jennifer (Szilágyi Míra) híres színésznő, mindenki a magáévá akarja tenni, ő jól ismeri az ebből adódó játszmákat, s a vele járó magányt. Alceste (Faragó Zénó), a drámaíró halálosan szerelmes belé, megrögzötten ki akarja emelni Jennifert ebből az érdekektől vezérelt világból, hogy a lány csak az övé legyen. Ebből adódik a konfliktus. A szakmai beszélgetésen frappánsan (remélem, érezhető a magam ellen irányuló irónia) az járt a fejemben, hogy ez az előadás a „férfinátha” színházi megfelelője. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az alkotók érzéketlenek lettek volna a női főszereplő, Jennifer megpróbáltatásaira, sőt, adtak neki teret és jelentőséget. Csak azt, hogy „az ifú Alceste szenvedései”, a karakter toxikus és agresszív megnyilvánulásai több empátiát próbáltak meg kiváltani a nézőből, mint a drámában felmerülő, könnyűnek nem nevezhető, bármelyik női sors. Az előadás Jennifer lakásában játszódik, amely – a rendező állítása szerint – személytelen és szimbolikus tér. Azáltal válik ilyenné, hogy mindenkié, így valójában senkié. Átgondolatlanság ebbe a térbe nem odarakni legalább egy női jelenlétre utaló körömlakkot (vagy amit akartok), ha odatették a videójátékot, amivel még egy közepesen jelentőségteljes, tesztoszteronnal kenegetett jelenetet is csináltak. Így a tér értelemszerűen nem mindenkié, leginkább nem Jenniferé, pedig ez volt a rendezői állítás. Nem gondolom, hogy ez koncepcionális döntés, mert az előadás szépen és folyamatosan reflektál a karakterek szexizmusára. Summa summárum, ezt az előadást bőven ki lehetne még tárgyalni, és ez a jó. 

A harmadik napon Sławomir Mrożek Ház a határon című darabja következett Keresztes Attila rendezésében. Abszurd világba csöppentünk, amelyben a kitett, ismétlődő szövegek dramaturgiája és a hasonlóan, vidám, bár kissé vészjósló takaros ház díszlete (díszlettervező: Bajkó Blanka Alíz) mutatta egy idilli kiscsalád hétköznapjait. Ám az első perctől érzékelhető volt, hogy a világ elkerülhetetlen destrukciója utat fog találni magának, hogy megbontsa ezt az egységet. A színészeknek jól állt ez a világ, a keserédes humor és az ebből fakadó abszurd játékmód. Moșu Norbert-László békésen naiv apája, Szilágyi Míra ártalmatlannak nem nevezhető anyája, Bartha Boróka nagymama és Bartha László Zsolt nagypapa karaktere, Pascu Tamara és Barti Lehel-András gyerekkarakterei egy életre beleégtek az emlékezetembe. Vissza kell térnem azonban a korábban említett dramaturgmentes rendezői munka problematikájára: az előadásba kerültek plusz jelenetek, melyek közül néhány miatt megdöccent a játék pontos ritmusa. Fenntarthatatlanná vált a Gyergyói-havasok magasságába helyezett kezdeti energiaszint. 

A miniévad utolsó előadása Molnár Ferenc Liliomja volt. Albu István rendezői koncepciójában Liliom (Faragó Zénó) az „angyali Tankcsapda” frontembere. A zenekar klasszikusain keresztül szólal meg a főszereplő belső világa: öngyűlölete, bűntudata és haragja. S bár a rendező szerint ennek az előadásnak nem célja kijelölni azt, kiről vagy miről is szól a történet, a zenei megoldás, mint dramaturgiai eszköz (dramaturgja ennek az előadásnak sem volt) határozottan főszerepbe helyezte Liliomot, ilyenformán mi, nézők a szereplőkkel együtt követni tudtuk a cselekményt. Ez a színpadi forma kiemeli ezt a Liliomot a többi általam látott Liliom közül. Örök fejtörés számomra annak a megértése, hogy miért élvez ekkora népszerűséget ez a dráma. Nincs olyan évad, hogy legalább egy-két magyarnyelvű színház repertoárján ne szerepelne. Pedig a darab valamilyen formán létjogosultságot enged a nők elleni és a családon belüli erőszaknak. Ezekről a témákról nem esett szó a szakmai beszélgetésen, ami azt is jelentheti, hogy természetesen senki nem ért egyet a drámának ezen részeivel. Rendezői koncepció ide vagy oda, ezek olyannyira súlyos és a mai napig aktuális társadalmi problémák, hogy beszélni kell róluk, mert ott vannak a választott drámában. 

Zárásként szeretném elismerésemet kinyilvánítani az egész társulatnak, főleg a munka hálátlan és láthatatlan részét végzőknek: a technikusoknak, a díszletmunkásoknak és a szervezőknek. Nélkülük nem lenne miniévad, ahogy színház sem. A színészeket is dicséret illeti, mert a Figura társulatban mindenkiben megvan az a képesség, hogy kis szerepből nagyot csináljon. Nekem ez nemcsak a tehetség, hanem az alázat jele is, s ez az a színészi kvalitás, amelyet a legtöbbre tartok.

Fotó: Jelenet Sławomir Mrożek Ház a határon című előadásából Keresztes Attila rendezésében

július 22, 2024 | Tasnádi-Sáhy Péter | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Milyen legyen a jövő (vár)megyei színháza?

Ez az írás nem kinyilatkoztatás, még csak újdonságokat sem tartalmaz, hiszen mások által már felvetett szempontokat szedtem jegyzékbe. Sokkal inkább vitairat, mely felveti annak lehetőségét, hogy a változtathatatlannak kikiáltott struktúrákat az alapokig visszaássuk, és ha kell, újragondoljuk. Miért van erre szükség tulajdonképpen folyamatosan? A színház a pillanat művészete, könnyen kiköltözik a rugalmatlan intézményi keretek közül, ha eljár felettük az idő.

A jövő városi színháza létező fogalom, a színház mint intézmény radikális újragondolásának igénye szülte, a leghíresebb témába vágó dokumentum melyben felbukkan, sőt címadója, a pár bekezdéssel később taglalt genti manifesztum. Számunkra sem lehet tavaly óta teljesen idegen, hiszen Gáspár Máté, a budapesti Örkény Színház vezetési elképzeléseit tartalmazó nyertes pályázatával megérkezett a magyar színházi közegbe is. Megvan tehát az első magyar fecske, ami elsőségén felül annyiban is speciális, hogy egy fővárosi, sőt világvárosi, viszonylag homogén, inkább értelmiségi közönséggel bíró intézményre szabott, míg a magyar nyelven játszó színházak nagyobbik részében nem ez az alaphelyzet. Érdemes tehát feltenni a kérdést: az innovátorok felvetései mennyire lehetnek relevánsak azon intézményekben, melyek hiába vannak legtöbbször (vár)megye-székhelyen, nem klasszikusan városiak, hisz egy nagyobb tájegységért felelnek, melynek igencsak heterogén összetételű lakosságát (az egyetemi tanártól a cipőgyári munkáson át a faluszéli romatelep lakójáig) egyszerre kell/kéne szolgálni, amennyiben a közszolgálatiságot komolyan vesszük. A tét nagy, hiszen ezek az intézmények, fenntartótól (város, megye, minisztérium) függetlenül több százezer ember színházképének (lehetnének) egyedüli formálói.

A már említett 2018-as genti manifesztum szerzői – Milo Rau és társai – néha túlzásnak tűnően radikális válaszokat adnak, viszont dogmaszerűen fogalmazott szabályaik között mégiscsak érdemes szemelgetni, ötleteket gyűjtve. A jelen magyar (vár)megyei repertoárszínházainak megkövesedett hagyományaiból nézve a legizgalmasabb talán a klasszikusok, sőt a próbafolyamat megkezdése előtt írt szöveg felhasználásának korlátozása, mely előadásonként nem haladhatja meg a szövegtest húsz százalékát, a többi négyötöd részt kötelezően az előadás alkotóinak kell létrehozniuk, a szerzőség is az övék kell legyen, mint közösségé. A következmények messzire mutatnak. Milyen elmozdulást eredményezne ez a gyakorlat a színész státuszában, aki a jelen átlag (vár)megyei színházában a politika mint fenntartó által megválasztott igazgató által kiválasztott vagy jóváhagyott, jellemzően erősen kanonizált szövegtestből játssza a megkérdezése nélkül ráosztott szerepet, a szintén a színház vezetősége által meghívott rendező instrukcióit hűen követve, miközben – hogy a kört bezárjam – egzisztenciálisan erősen függ a fenntartótól? Ne feledjük, a színész aktor, cselekvő, sőt, bizonyos vélekedések szerint a „conditio humana” megtestesítője, a cselekvő ember modellje. Mi történne, ha a színésznek beleszólása lenne, mit mond, mit játszik, ha főszabály szerint maga az alkotó közösség egyezne meg a szerepekben, és mindenki mindig a saját színpadi cselekvéséért, a szabadságából fakadó teljes felelősséggel állna ki a közösség elé egy színházi esemény (előadás) alkalmával? Mi lenne, ha a közösség számára (legyen szó világvárosról, megyéről vagy faluról) a cselekvő ember modellje a szabad és felelős aktor lenne? És akkor az is fontos kérdés, hogy ki válhat aktorrá. A genti manifesztum megszabja, hogy minden produkcióban legalább két szereplő nem lehet professzionális színész. A szám persze abszurd, viszont a felvetés a közösségi térben való cselekvés jogát megnyitja. Tény, a hivatásos színésznek mestersége a tudatosan formált és a közösség előtt felmutatott cselekvés, viszont miért ne hívhatná meg maga mellé rendszeresen a közösség tagjait, legyenek akár alkalom szülte aktorok a közös színházi térben vagy a jelen rendszerben amatőrök közé szorított függetlenek?

Gáspár Máté pályázatában természetesen hivatkozik a genti manifesztumra, és idézi vele kapcsolatban Boross Matin recepcióját, aki Rau-ék a jövő városi színházával kapcsolatos dogmáit „anti-elefántcsonttorony szabályok”-nak nevezi. Teszi szerintem helyesen, hiszen ha csak a fenti két idézett szabályt nézzük, mindkét esetben radikális nyitási kísérleteket látunk. Ez Gáspár Máté terveinek egyik pillére is, hiszen – két másik fő aspektus mellett – a Nyitott Színház koncepcióját kívánja megvalósítani, melynek fontos elemei a hierarchikus viszonyok átértelmezése, a részvételen és együttműködésen alapuló praxis kialakítása, mely az alá-fölé rendeltség helyett partnerségen, kölcsönösségen alapszik, és a dialógust nem tartja az intézmény keretein belül, hanem aktívan igyekszik kiterjeszteni a közvetlen közönségen kívül a közösségre is. A Gáspár -féle tervezetben leírt intézmény egy folyamatosan tanuló szervezet, melyben nemcsak a társadalommal való gazdag és érzékeny kapcsolat fenntartása biztosított, hanem a szervezeten belüli átjárhatóság, kommunikáció is. Ez az intézmény tanul és tanít, sok csatornán kommunikál, azaz Tanuló Színház. A harmadik pillér a Fenntartható Színház eszménye, mely teljes spektrumán áthatja az intézményt, az erőforrások észszerű felhasználásától kezdve, a társadalmi megtérülés elvén át, az ott dolgozók mentális egészségéig. Ha végignézzük ezt a három pillért – nyitottság, tanulás, fenntarthatóság – akkor a jövő városi színháza, de akár a jövő (vár)megyei színháza is, egy olyan entitás lehetne, amely mint szervezet, mintául szolgálhat a szabadon és felelősen cselekvő emberek együttműködésére, kommunikációjára, tehát mind a közösség polgárainak, mind az intézményeknek működési modellt ad, és ezt a modellt folyamatosan, az aktuális kihívásoknak megfelelően fejleszti.

Ha a genti manifesztumok radikális szabályait nem is vezetik be holnaptól a jelen (vár)megye színházaiban, azt azért nézzük meg, mi a helyzet a Gáspár-féle három pillérrel, miért lenne releváns elgondolkodni a középpontba állításukon.

Egy átlag (vár)megyei színház komoly infrastruktúrát üzemeltet, akár több száz alkalmazott is szerepel a bérlistán, és akkor a produkciós költségekről még nem is beszéltünk. Sok fenntartónak valóban komoly tétel a költségvetésében ezen intézmények fenntartása, amiből elsők között szeretnek lecsípni szűkösebb időkben. Éppen ezért ezeknek az intézményeknek alapvető érdeke lenne saját védelmükben működésüket a társadalmi haszon szellemében tervezni. Gondoljunk bele, ha a tervezett költéségvetés csökkentésre, leépítésre válaszul, vagy éppen fejlesztési források igénylésekor egy intézményvezető arról beszélne a kultúra és a művészet fontosságának lózungjai helyett, hogy az előző évadban hány társadalmilag releváns témában, milyen széles körben, mennyi embert, közösséget, intézményt, civil szervezetet sikerült bevonni a közös gondolkodásba saját fejlesztésű eseményekkel, helyből érthető lenne, miért kell saját színházat fenntartani. A befogadó színházi működés nem lenne többet alternatíva, hiszen a Hamletet vendégtársulat is eljátszhatja magas minőségben, de a közösséggel együtt lélegezni csak egy saját intézmény tud. Emellett nem állítom, hogy sok színházvezető nem tarthatna mesterkurzusokat hiánygazdálkodásból, de ha a spórolás elvek és nem kényszerek mentén zajlana kimutatható eredménnyel a pillanatnyi tűzoltás helyett, akkor azokat is könnyen lehetne lobogtatni, amikor a népharag éppen a kultúrára fordított adópénzeken tombolja ki magát.

És akkor itt van a tanuló színház témaköre, ami a sok esetben vígszínházi hagyományokon nevelkedett törzsközönségnek igazi mumus szokott lenni, hiszen „a színházba szórakozni megyünk”, mondja az így szocializálódott megbízható jegy- és bérletvásárlók jelentős része. Viszont számos forma létezik (vitaszínház, fórum színház, millió részvételi forma), ahol a tanulni való nem színpadról leadott lecke, hanem eszmecsere, közös tapasztalás, ahol a színházi esemény résztvevői nem puszta hallgatók, hanem aktív formálói az ún. tananyagnak, nemcsak tanulnak, de tanítanak is, melynek eredményeként a tudás közös tapasztalat, közös kincs lesz. Magyarán a színház felmutathatna a poroszos szemléleten kívül más attitűdöket is a tanítással, tanulással kapcsolatban, igazodva a 21. századi rideg, akadémiai tudástól a likvid tudás felé elmozduló tendenciákhoz. Gondoljunk bele, ez a szemlélet milyen termékenyen hathatna a helyi oktatási intézmények munkájára, főleg, ha az együttműködés nem ad-hoc jelleggel történik, alkalmanként megcsípett pályázatok mentén, hanem hosszú távú, átgondolt stratégiákhoz igazodva, tanéveken, évadokon átívelő célkitűzésekkel, egyre ágas-bogasabb összefonódást eredményezve.

A végére hagytam a nyitottságot. A tanító jelleg mellett talán ez az a szempont, ami a legnagyobb ellenállásba ütközhet, hiszen ezek az intézmények, amik zárt közösség(ek)ben működnek, amire tekinthetünk pozitívumként is: egy működő faluközösség felbecsülhetetlen érték, mint ahogy egy élő, valódi közösségként létező kisváros is. Minden valódi közösség bizonyos szempontból zárt, hiszen megkülönbözteti magát a külvilágtól, a nyitást, főleg, ha ez kényszer, önfelszámolásként éli meg. Azt viszont nehéz tagadni, hogy a világban nagy folyamatok, változások zajlanak, amikből nehéz kimaradni. Milyen remek lehetőség, hogy rendelkezésünkre áll egy speciális téridő, a színház, amiben sérülés nélkül ismerkedhetünk ezekkel a kihívásokkal és fejleszthetünk közös stratégiákat az adaptációra, vagy épp az elkerülésre, megelőzésre. A másik fontos tétel, hogy ezek a (vár)megyei színházak jellemzően nem egy nagy, hanem több részben egymástól elzárt kisebb közösségért, részben pedig közösségüket vesztett tömegekért felelnek, tehát ez a nyitás, nemcsak a világ felé jelentene biztonságos kapcsolódási pontokat, hanem egymás felé is.

A színház egyrészt a dráma, tehát a cselekvés, másrészt pedig a teátrum, azaz a látás, meglátás, átlátás, szemlélődés helye, a különböző nézőpontok tanösvénye, miért ne formálhatnánk ezeket az intézményeket a közös cselekvés laboratóriumává, az önmagunk, egymás és a világ észlelésének műhelyeivé, legyenek akár világvárosban vagy éppen (vár)megyeszékhelyen?

június 20, 2024 | Simon Judit | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Nincs boldog vég, de van remény

My Fair lady Szatmárnémetiben Andrei Șerban rendezésében

Andrei Șerban állította színpadra a szatmárnémeti Harag György Társulat My Fair lady előadását. Lényegében mindegy, hogy a híres rendező mindeddig nem foglalkozott musicallel, mert a színház az színház. Szerintem az a fontos, hogy ezt az előadást is a tőle megszokott színházi nyelven és formában alkotta. (Az megint más kérdés, hogy ennek az alkotásnak is komoly pillére, ahogy az életben is társa Daniela Dima társrendező). Tette ezt az amerikai musical jogdíji kötöttségeinek ellenére, és ezek miatt – vélem én – nem lett akkora bumm az előadás, mint amilyenre számítottam. Kisebb-nagyobb bummok azért voltak benne, mert Șerban idős korára is megmaradt a látvány mesterének. A minimalista díszleteket fényekkel varázsolja különböző helyszíneké, remek illúziót teremtve, a kórus, a tömeg mozgatása, a hangsúlyok áthelyezése az előadás erős elemei. 

A rendező(k) a történet társadalmi vonatkozásait keresik, ami a My Fair ladynél lehet truváj, de ha belegondolunk, hogy a musical szövegkönyvének alapja G.B. Shaw Pygmalion című színműve, ami korántsem olyan romantikus, mint a Broadway-változat, és távol áll a happy endtől, akkor már nem annyira mellbevágó. Ja, hogy nem így szokás játszani Eliza megzenésített történetét, az igaz, pedig így kellene, különben finoman fogalmazva is érdektelenné válik. 

Șerban a társadalmi osztályok közötti különbségeket, az ezek közötti átjárhatatlanságot, és ezeken belül is a nők kiszolgáltatottságát igyekszik megmutatni. Az ő Elizája, amikor rádöbben, hogy immár nem találja a helyét sem az alsó osztályban, ahonnan érkezett, de a középosztály, netán a felső tízezer sem fogadja be, felveszi a hátizsákját és elindul választ keresni a kérdésre: „Velem most mi lesz?” És ezzel a hátizsákkal a rendező ügyesen átvezette a jelenbe a történetet és az előadást. Nincs boldog vég, de van remény. Ez a lány talán megtalálja a maga útját.

A szatmárnémeti előadásban angol nyelven hangzanak el a dalok, a színészek remek kiejtéssel és komoly énektudással adják elő, aki nem ismeri – hogy stílusos legyek, G.B. Shaw nyelvét – olvashatja a fordítást. Viccesnek szánták az alkotók, hogy a szereplők helyi tájszólásban beszélnek, áthelyeznek hangsúlyokat. Néha bejött, máskor meg nem a beszédstílus poén. 

Bevallom, számomra meglepetést okozott a szereposztás. Méhes Kati (Mrs. Higgins), Rappert-Vencz Gábor (Alfred P. Doolittle), Keresztes Ágnes (Mrs. Pierce) színpadi jelenlétükkel, finom humorral éltek a szerepeik adta lehetőségekkel. 

Az nyilvánvaló, hogy a Higgins-t alakító Bodea Gál Tibor a rendezői koncepciót követi azzal, hogy professzora sokkal inkább anyukának a kisfia, mint önálló, a társadalmi elvárásokra fittyet hányó, magabiztos férfi, csakhogy ebben a felfogásban kevésbé hiteles. Mert koncepció ide vagy oda, ebbe a középkorú férfiba beleszerelmesedik a fiatal kora ellenére sokat látott, tapasztalt, vagány, sőt okos lány. Ilyen professzorral kétséges, hogy ez megtörténhetne. Bodea Gál játéka nem elég árnyalt ahhoz, hogy kibontakozzon Higgins személyisége – ha úgy tetszik –, vonzereje. Igaz, a két Eliza, Budizsa Evelyn / Kovács Nikolett sem az az élettel teli, ügyes lány, aki képes elindulni megkeresni önmagát és helyét a világban. Kettőjük közül Kovács van közelebb a virágárus lány karakteréhez, de egyikük sem alakítja meggyőzően a Shaw, de akár Loewe-Lerner által elképzelt erős, kockázatot vállalni képes nőt. Holott a rendező a férfivilágban helyét kereső nő kérdéskörére helyezi a hangsúlyt. Ehhez nem elég erősek a főszereplők karakterei. Számomra Pickering (Frumen Gergő /Orbán Zsolt) sem elég markáns, hogy részint ellenpontozza, másrészt bemutassa a felsőbb osztályok magatartását. 

Mint említettem volt az elején, az előadás megfellebbezhetetlen érdeme és a rendezői elképzelést tűpontosággal tükröző részei a kórus, a tömegjelenetek, és ide sorolnám a kifejező, hatásos koreográfiát, valamint a színészek mellékszerepekben nyújtott remekléseit.

Az előadástól függetlenül, Andrei Șerban munkája felhívta a román szakma figyelmét is a szatmárnémeti Harag György Társulatra, amit fontosnak tekintek. Hiszen Bocsárdi László, Sardar Tagirovski rendezései, hogy csak két nevet említsek, bizonyítják, hogy a szatmárnémeti magyar színházi alkotók felvállalják a szórakoztatásnál sokkal messzebbre mutató, a századunk problematikáit tükröző, hiteles színjátszást. 

Szatmárnémeti Északi Színház – Harag György Társulat

Frederick Loewe – Alan Jay Lenrner: My Fair Lady 
Musical
A Harag György Társulat és a Dinu Lipatti Filharmónia közös produkciója
Fordította: Baráthy György 
Rendező: Andrei Șerban 
Társrendező: Daniela Dima
Dramaturg: Daniela Dima, Bessenyei Gedő István
Díszlettervező: Irina Moscu  
Jelmeztervező: Cs. Kiss Zsuzsanna
Román fordítás: Daniela Dima, Tamás Ágnes  
Karmester: Novák Ștefan m.v.
Koreográfus: Bodor Johanna  
Zenei vezető: Manfrédi Annamária  
Zenei munkatárs: Bakk-Dávid László  
Light design: Cristian Niculescu  

Szereplők: Budizsa Evelyn / Kovács Nikolett (Eliza Doolittle), Bodea Gál Tibor (Henry Higgins), Frumen Gergő /Orbán Zsolt (Pickering ezredes, 3. Cockney), Rappert – Vencz Gábor (Alfréd P. Doolittle), Méhes Kati (Mrs. Higgins), Erdei Máté / Szabó János Szilárd (Freddy Eynsford-Hill, 2. Cockney), László Zita (Mrs. Eynsford-Hill, Szobalány), Keresztes Ágnes (Mrs. Pierce, Szobalány), Poszet Nándor (Harry), Péter Attila Zsolt (Jammie, 1. Cockney, Kikiáltó), Gaál Gyula (Kárpáthy Zoltán, Kocsmáros, Járókelő), Gaál Ágnes (Lord Boxington, Szobalány), Rappert – Vencz Stella (Transzilvánia királynője, Szobalány), Laczkó Tekla (Mrs. Hopkins, Szobalány), Bogár Barbara (Mrs. Higgins komornája, Szobalány), Kovács Éva (Görög diplomata), Vonház Ingrid (Virágáruslány), Sosovicza Anna (Szobalány)

Táncosok: Graz Denisa, Kengye Ádám, Kispál Nándor, Szilágyi Janka, Vonház Erik, Vonház Ingrid 
Fotó: Czinczel László

május 21, 2024 | Koós Csenge | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

TESZT – más szempontok 2.

A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, közismert nevén a TESZT idén ünnepli 15. születésnapját. Mivel kamaszkorát éli, mi más lehetne a központi témája, mint az Another Point of View (Másik szempont). Ennek jegyében 11 ország 24 előadását láthatjuk, amelyek az európai színházi életet legfrissebb irányzatait képviselik. Koós Csenge, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem másodéves teatrológia szakos hallgatójának fesztiválnaplója. Második rész.

A TESZT második napján a látogatók három programon vehettek részt. A bondage-technika workshopon, amit Boshi Nawa koordinált nem jutottam el, mert átfedésben volt a horvát Kerempuh Megyei Szatirikus Színház A makrancos hölgy c. előadásával, amit mindenképpen szerettem volna megnézni. Jól tettem. A nap utolsó „néznivalója” a Taverna Miresia volt. Az előadás Mario Banushi rendezésében, az Athéni Epidaurus Fesztivál társulatával készült.

„A makrancos hölgy tiltakozás a nők ellen elkövetett erőszak ellen,” – mondta a Katát alakító színésznő, Linda Begonja a szakmai beszélgetésen. Nem okozott ezzel nagy meglepetést, olvasható, könnyen követhető, egyes vélemények szerint kissé didaktikus előadás volt. Én nem ezt a szót használnám, de nem is vitatkozom vele. A makrancos hölgy – hogy megint csak a fent említett színésznőtől idézzek – réteges volt. Ha valaki didaktikusnak érezte, annak valószínűleg az az oka, hogy nem csak a történet állt több rétegből (intertextuális darabot vittek színpadra, az eredeti Shakespeare mellett más szövegekkel és különböző történelmi adatokkal fűszerezve) hanem a technika is, amellyel azt nekünk megmutatták. Kommunikáltak velünk nézőkkel, többet beszéltek „kifelé”, mint egymás között, komikusak voltak. Emellett elképesztő brutális jeleneteket is eljátszottak, de nem éreztem azt, hogy átlépik a határaimat, nem akartam becsukni a szemem, mert az elmémre sikerült hatniuk: biztonságos közegben éreztem a színészt, tudtam, hogy nem fog megsérülni és ettől képes voltam felfogni a mondanivaló valódi súlyát. Például: Angliában a nőknek évszázadokig (egészen a 20. század közepéig) tiltott volt „makrancosnak” lenni. A patriarchális társadalom elnyomása olyan szélsőséges nőgyűlöletre épült, ami európai embernek felfoghatatlan lehet, de az okozott sebek nem gyógyulnak be, ezek is ugyanolyan transzgenerációs traumák, mint a háborúk, csak erről nem sikk beszélni. Kiderült a szakmai beszélgetésen, hogy a társulat tagjai közül nem mindenki ért egyet az előadás által felvázolt problémával. A Petrucchiot alakító színész kifejtette, hogy nem érti, miért kell külön a nők elleni erőszakról beszélni, amikor az erőszak ugyanolyan rossz, bárkin követik is el. Igaza van. Majd kifejtette azt is, hogy ő semmiféle nemi alapú megkülönböztetéssel nem találkozik, hiszen a színház igazgatója is nő, az előadás rendezője (Selma Spahić) és dramaturgja (Emina Omerović) is nő. Elmondása alapján, ő nekik bármit megtesz, mert: 1. gyönyörűek, 2. okosak – „szerelmes lett beléjük”. Hát kedves Olvasó, én azt gondolom, pont emiatt van szükség az olyan előadásokra, mint A makrancos hölgy. Mert egy nő lehet bármilyen magas pozícióban, az első dolog, amivel dicsérik, a külseje. És ha egy férfi megtesz neki valamit, az azért van, mert „beleszeretett”. Nem lehet, hogy pont ezért didaktikus az előadás? Mert a társadalmunk vakfoltja az, hogy a nők a mai napig elnyomva élnek, hiába rendelkeznek egyforma jogokkal? A családon belüli erőszak is elnyomás, akkor is, ha „nem látszik”, vagy nem akarjuk, akarják észrevenni. Szavakkal is lehet sebeket okozni, nem csak ököllel, vagy korbáccsal. 

A nap második előadása a Taverna Miresia, egy nonverbális előadás. A rendező, Mario Banushi saját gyászfeldolgozása. Ezt a személyességet intim térbe, egy fürdőszobába helyezte a rendező, a szakmai beszélgetésen szakrális térnek nevezte. Megindító a kép, melyet elénk tár: a legbelsőbb személyes terünkbe is betolakodik a gyász, nem lehet előle elbújni. Akkor ér minket utól, amikor a legkevésbé számítunk rá: például akár kis- és nagydolgaink elvégzése közben. 

Eget rengető szomorúság uralkodik a színpadon, még a zuhanyból is eső esik, fürdővíz helyett. Első perctől értem, mi az előadás célja, várom a váltást, várom az akciót – hiába. Ahogyan a gyászolók elállatiasodva mocskolják be magukat és vonaglanak a színpadon, az jut eszembe, hogy a gyász vajon érzés, vagy ösztön?

A rendező végignézi a színpadról, ahogyan családja női tagjai szélsőséges érzelmi állapotban próbálnak valamit kezdeni a halott édesapa/férj hiányával. Négy nőt látunk lemeztelenedve, feltárva előttünk a színpadon nem megszokott, különleges testüket. Jól esne látni az ilyesfajta test reprezentálást, de a diszkomfort-érzetem nem hagyja. Látom, ahogyan a férfi rendező végignézi a nem annak nevezett, de erotikus pillanatokat, mindezt persze azzal a bizonyos egetrengető szomorúsággal. Szeretném, ha ő nem lenne a színpadon. Prűdnek érzem magam. De a képi világ remek képzelőerőről tesz tanúbizonyságot. Szívesen látnám ezt inkább fotókiállításon.

Mindent összevetve, a második napon is sikerült a lelkesedésemet és a kíváncsiságomat fenntartani. 

Folytatjuk

május 20, 2024 | Koós Csenge | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

TESZT – más szempontok 1.

A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, közismert nevén a TESZT idén ünnepli 15. születésnapját. Mivel kamaszkorát éli, mi más lehetne a központi témája, mint az Another Point of View (Másik szempont). Ennek jegyében 11 ország 24 előadását láthatjuk, amelyek az európai színházi életet legfrissebb irányzatait képviselik. Koós Csenge, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem másodéves teatrológia szakos hallgatójának fesztiválnaplója. Első rész.

Akinek van némi tapasztalata „fesztiválozás” terén, nem lesz nagy meglepetés, amikor ezt mondom: bármely fesztivál kötelező programpontja a lemaradás valamiről. A TESZT első napján ezt a programpontot pipáltam ki, kissé elszontyolodva ugyan, de nem teljesen elkeseredve. Nem volt lehetőségem részt venni a megnyitón és az utána következő előadáson, a szlovén Via Negativa Száz köszöntőjén, de szerencsére elcsíptem a hazai pályán játszó társulat előadását.

A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem csapatával érkeztünk meg Temesvárra, s rögvest rohantunk tovább, hogy hova, azt akkor még nem tudtuk. Tomi Janežič szlovén rendező külső helyszínen, a Műszaki Egyetem régi Hidrotechnikai karának elhagyatott épületében rendezte meg a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulatának a 2023-ban legjobb előadás és legjobb díszlet kategóriában UNITER díjra jelölt 1978-at. Az előadás a Destin(y)ation sorozat 12 részének egyike, amiket 2025-ben a Nova Gorica/Gorizia Európa kulturális fővárosa program keretein belül fognak bemutatni. Előre szeretném leszögezni, az előadás felülmúlta a várakozásomat, pedig nagy elvárásokkal érkeztem: tetszett a rendezés, Branko Hojnik díszlete és a színészi játék is.

A szokatlan helyszín ridegséget sugároz magából, ahogy belép az ember a térbe, nyomasztó érzés telepedig rá. Megyünk fel a lépcsőn a terembe és azt mondja az egyik barátnőm: „Itt hús-vér emberek jártak.” Megborzongok. Aztán meglátom Ceaușescut és elejtem a színházjegyemet. Van emlékezete a helyeknek? Vagy az emberek hagynak maguk után érzéseket mindenhol, ahol életükben járnak? Lehet élni olyan helyen, ahol megannyi szörnyűség történt? Ezek a kérdések keringenek a fejemben, de mikor elkezdődik az előadás, már nem gondolkodom. Visz magával és én hagyom. Hagyom, hogy a színészek kapcsolódjanak velem és már-már családias hangulatban és vidáman hallgassuk együtt ezt a tekervényes történetet, amely családi anekdotákból áll össze. Meg némi edukációból, tekintve, hogy a katedrán állva kapunk átfogó tájékoztatást többek között arról, mi is az a Gyökerek sorozat. Hagyom, hogy a szereplők megszerettessék magukat velem. Aztán hagyom azt is, hogy elvegyék a kialakult biztonságérzetemet és a földbe döngöljenek a tragikus események felelevenítésével. Janežič „húzd meg-ereszd meg” játékot játszik a nézőivel: bevon, megsimogat, kilök, bevon, megpofoz, kilök, megnevettet, újra bevon. Emellett időutazásra hív minket a ’70-es évek Romániájába. A második Janežič előadás volt ez, amit láttam. Nagyra értékelem azt, hogy rendezéseiben a színészek valódi természetességgel beszélnek, és itt most nem az „élőbeszédre” gondolok, hiszen az technikai dolog, hanem arra, hogy minden megszólalás önazonos, hiteles és játékos – az az érzésem, hogy a színészek imádják ezt csinálni. Ha ez nincs is így, kellemes ez az illúzió és közösségteremtő erővel bír az, hogy mennyire természetesen vannak jelen a nézőkkel együtt a térben (még úgy is, hogy valódi parókakölteményeket viselnek).

Az előadás történetét kihívás ekkora terjedelemben felgöngyölíteni, szerteágazó és nem is a fő cselekményszál a lényeg, hanem az az élet és mélység, amely, mint a folyók mellékágai, övezi azt. Pont, mint egy ember élet- és családtörténete. Legyen elég annyi, hogy sok minden történt 1978. január 26-án, csütörtökön.

Folytatjuk.

Az előadásról korábban Hegyi Réka írt az Újváradban, kritikáját itt olvashatják.

április 4, 2024 | Mikola-Nyíri Emese | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Színjátékban egy színdarab

A Pesti Magyar Színház a 2023/2024-es évadban, közkívánatra újra műsorra tűzte a Házasságon innen és túl című, még 2008-ban bemutatott darabját.

1. Miért nem jössz már ki a kocsiból, baszdmeg? – Azt hittem visszajössz a cetlivel, …és tudod kivel kiabálj?! -Add ide nekem a ruhatárszámot, nincs kedvem várni egy órát, amíg megtalálod! — Na, állj be a pisilősorba, mert neked mindig kell, akárhova megyünk! — Már megint a telefont bámulod? Bezzeg más férfiak, még egy koktélt is képesek hozni a feleségüknek!

2. A színpadon másfél órán át férjek, feleségek szeretők panaszkodnak, veszekednek. Néha lejönnek a színpadról, beülnek a nézők közé, ők is nézik a darabot, a másik veszekedő házaspárt, majd helyet cserélnek, színpadi és nézőtéri párok. Ismert veszekedési helyszínek és pillanatok, lefekvés után a francia ágyban, rokonoktól hazafelé menet a kocsiban…ismert fájdalmak és frusztrációk, ismerős replikák. Semmi egzotikum! Vagy mégis? Ínyenceknek való egzotikum: mi magunk vagyunk terítéken a színpadon. A mi gyakran toxikus, máskor meg világmegváltó beszélgetéseinkből szőtte össze Háy János elbeszéléseit és azonos című elbeszéléskötetét. 

Most először vagyok a Pesti Magyar Színház Sinkovits-termében, így nem tudhatom, hogy valóban ilyen kicsi a színpad vagy Pinczés István, szándékosan ilyen kicsi térben mozgatja a szereplőket. A darab kabarétréfa-szerűen van felépítve: belép egy férfi és egy nő, beszélgetésükből kirajzolódik egy házastársi vagy éppen szeretői konfliktus, néha schlusspoénnal (kínos nevetések a nézőtérről), néha fájdalmas dilemmával zárul a jelenet, és jönnek is a következők. Természetesen a jelenetekből összeáll egy narratíva is, a Háy Jánosra jellemző pszichologizálással és pszichológus-ellenességgel, de a közönség mégis egyszerűen csak azt szereti, hogy most nem királyok vagy éjkirálynők, nem hattyúk vagy varázsfuvolák, nem szenvedélyes Rómeók és mindenre elszánt Júliák, hanem budapesti átlagemberek és fájdalmaik szólalnak meg.  Találnak megértésre vagy oldásra a humor által.  A darabban van egy szereplő, a „lány”, aki nem szólal meg csupán gesztusaival mutatja ki érzelmeit, ő a vádaskodó vagy védekező párok ellentéte, aki őszinte érzelmeivel visszatereli a darabot az érzelmi síkra. 

A színházi élményt számomra mégis a darab díszlete jelentette. Kedvencem a nézők felé 45-fokos szögben felállított nagy francia ágy, amibe inkább belépnek, mint befekszenek a szereplők, a gondosan felragasztott vagy mágneselt kispárnák, távirányító, és éjjeli lámpa társaságában, valóban a nézők orra előtt folyik a házastársi perpatvar. A hosszúkás asztal, felemelve és két sörrel, már bárpult lesz. Leengedve négy székkel és egy kormánnyal, már autó, két nagy tükörrel pedig már szépségszalon. 

A darab végén mégis kitágul a tér: a Gellért-hegy és az Erzsébet-híd fényképeinek darabjaiból a szereplők összeállnak az ismert budapesti látképpé, miközben a magányról szóló monológ, egyetlen a darabban, talán arra próbálja ráébreszteni, az eddig cinkosan összekacsintó férjeket vagy feleségeket, hogy lehetne igazán szebben is élni. 

3. A darab végén: vastaps. Az előtér, a ruhatár szinte néma. Az utcán magassarkú cipők kopogása, szövet kabát sziszegése az egyetlen hangélmény. 

2024. február 6., Budapest