Címke: székelyudvarhely

november 30, 2022 | Köllő Kata | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Új formát vagy rég(ebb)it, csak érvényesen

dráMA fesztiválnapló 

A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház által 2008-ban elindított dráMA – kortárs színházi találkozó egyedülálló és merész vállalkozás volt annak idején, hiányzott az akkori fesztiválpalettáról. Ezt a rést igyekeztek betölteni a szervezők a magyar és román kortárs szövegekből színre vitt romániai előadások fesztiváljával, amelyre idén tizenharmadik alkalommal sereglett össze a színházi szakma szeptember 19-25. között. 

Az idei találkozó mottója talán sokak számára ismerősen hangzik: új formák kellenek, mondja a fiatal, (dráma)írói pályáján éppen csak elinduló, lázadó Trepljov Csehov Sirályának első felvonásában. „…formabontó, kísérletező szellemű és nemhagyományos munkamódszerrel készült kortárs romániai alkotók előadásait hívtuk meg”, olvasható a műsorfüzetben, és valóban akadt több, különlegességnek számító produkció a kínálatban. Egy hét intenzív fesztiválozás alatt láthattunk megírt darabokból született előadást, rendező(k) és színésze(ek) által írt szövegek alapján létrejött produkciót sok improvizációs–interaktivitásos betoldással, auditív performanszot, autóbuszban játszott előadást, installációra épülő performansz-jellegű „verselőadást”, kirakatban megnézhető, felnőtteknek szóló bábelőadást, amelyet az Élet rendezett, átjárószínházat – közérthetőbben egy főtéri gyalogátkelőhelyen lezajlott performanszfélét, de le is állok a felsorolással. 

A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház K. Gedeon tündöklése és bukása című előadása nyitotta a fesztivált, Hatházi András rendezésében. Barabási Albert-László A képlet című kötete inspirálta a megszületését, a könyv a siker természetét, annak törvényszerűségét vizsgálja. A téma nyilván azonnal összeköthető a színház világával, hiszen ott aztán minden ezen áll vagy bukik: a vélt vagy valós sikeren. Nem véletlen tehát, hogy Hatházi Andrást megszólította ez a téma és Deák Katalinnal együtt színpadra alkalmazták Barabási könyvét. Vagyis nem, ez így ebben a formában nem igaz. Inkább úgy mondanám, hogy átszűrték magukon, átvették a színházra is alkalmazható elméleteket, és készítettek egy jól sikerült forgatókönyvet. Amit aztán a színészekkel együtt – mert biztos vagyok benne, hogy ők is aktívan részt vettek a végső forma kialakulásában – színpadra vittek. 

Persze ennek az előadásnak nincs is végső formája, hiszen sok benne az improvizáció, az interaktivitás, tulajdonképpen nem is előadás, csak egyfajta együttgondolkodás – adott esetben a közönséggel együtt – mindarról, hogy mi is a siker – színházban, magánéletben, karrierben, kapcsolatokban, házasságban. És nyilván amolyan „hatházis” módra ebben a másfél órás „nemelőadás-félében” az sem eldöntött, hogy a színészek mikor színészek és mikor civilek, van benne némi ripacskodás, de van maximális természetesség is, kiszámíthatatlan, hogy épp improvizációs szöveget hallunk vagy eleve megírtat, aminthogy az is, hogy a közönség mikor veszi ki részét a produkcióból. 

K. Gedeonék után egy „még boldogabb és sikeresebb családdal” szembesültünk aznap este. A bukaresti Unteatru független színház előadásának már a címe is jelezte, hogy ez sem az a jajdemilyenboldogokvagyunk-állapotot tárja majd elénk. Az Alina Brezunţeanu és Téglás István által írt és előadott O familie fericită – Psihodramă ambulantă (Egy boldog család – ambuláns pszichodráma) című produkció a saját életük traumáiból visszaköszönő párbeszédekből áll össze. A kicsit öngyógyító rituálénak is nevezhető ötvenperces „szeánsz” meg- és felidézi a tudatalattiba nem véletlenül eltemetett gyerekkori vagy éppenséggel közelmúltbeli történések párbeszédeit, amelyeket egy megterített asztalnál ülve „mondanak fel” a színészek. A végtelennek tűnő hosszas csenddel induló előadás egy közösen elfogyasztott vacsorával zárul, amely alatt immár egymással folytatnak alig érthető, felszabadult párbeszédet, mintha egy (boldog) családi vacsoráról kiszűrődő beszélgetést hallanánk. 

A kolozsvári Reactor független társulat Toate lucrurile pe care mi le-a luat Alois (Minden, amit elvett tőlem Alois) című produkciójával volt jelen a fesztiválon, amelynek egyik főszereplője, Kató Emőke idén UNITER-díjat kapott alakításáért. Online formában már láttam az alkotást, ami nyilván nem mindig mérvadó, de azt a véleményemet, hogy Cosmin Stănilă darabjához jól jött volna egy dramaturg és hogy az előadás túlságosan is „számít” a nézői könnyekre, az élő előadás sem változtatta meg. Ennek ellenére nyilván az Andrei Măjeri által rendezett produkciónak megvannak a maga érdemei, Kató Emőke színészi játéka pedig nem hiába érdemelte ki a legjobb női főszereplőnek járó díjat. Egy anya-fiú kapcsolatot az egyik legkegyetlenebb betegség, az Alzheimer-kór prizmáján keresztül bemutató darab mindkét szereplőjének fontos feladat jut, de természetesen a Nagy Eszter színésznőt alakító Kató Emőkének több lehetősége van megmutatni a figura komplexitását, részben a szereplő mivolta, részben a helyzetek miatt. Lucian Teodor Rus (Cristi) eleinte egysíkú játéka csak később, az anyja gondozása közben lassan ránehezedő pszichés teher nyomán válik összetettebbé. Cosmin Stănilă darabja a Reactor Alkotói és Kísérleti Egyesület által meghirdetett Drama 5 elnevezésű drámaíró rezidensprogramja alatt született. Andrei Măjeri-nek megtetszett a szöveg, és mivel mindenképpen Kató Emőkével szerette volna megrendezni, akivel előzőleg már dolgozott a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, a szerzővel egyeztetve átírták a történetet egy Nagy Eszter nevű magyar színésznőre, akinek vegyes házasságából született fia csupán néhány szót tud magyarul, a közös kommunikáció nyelve tehát a román. 

Nem szándékozom részletesen beszámolni minden produkcióról, úgyhogy a további programból kiemelek egy-egy előadást. Itt van például A sarlatán, a Csíki Játékszíntől. Ez az előadás szinte egyenes folytatása a fesztivál első napján látott K. Gedeon tündöklése és bukása című gyergyói produkciónak. Nem csupán azért, mert mindkettő Hatházi András nevéhez fűződik – előbbit részben írta és játszik benne, utóbbit részben írta/adaptálta és rendezte –, hanem a tematikája miatt is. A K. Gedeon… azt boncolgatta, hogy melyek a siker törvényei és ezek érvényesek-e a színházra is, az előadás sikere valóban a közönségtől függ-e, rávilágított a színházi előadás és a színészi identitás sokrétűségére. A sarlatán már a színész/a színházi előadás „előrehaladottabb” fázisát mutatja be, hangsúlyosabban kérdez rá és vonja kétségbe mindezeket. Foglalkozik többek között azzal, hogy van-e értelme a színházcsinálásnak, és ha van, azt hogyan kellene művelni, ahhoz, hogy igaz legyen; mit tud kezdeni magával a színész, ha már nem úgy hisz a színházban és nem úgy akarja művelni a hivatását, ahogyan húsz, harminc évvel ezelőtt tette, mert úgy érzi, nem érvényesek az akkori módszerek, elméletek, nem tartja működőképesnek a teljes (kő) színházi rendszert.  

A Tom Dugdale és Hatházi András által jegyzett szövegkönyv mindezeket egy színészetet oktató tanár szemszögéből mutatja meg (a darab munkacíme is – A színitanár – eredetileg erre utal), de természetesen, akárcsak a K. Gedeon… esetében, egy adott pillanatban fontos szerepet kap a közönséggel való interaktivitás. Az előadás rendezője Tom Dugdale, akivel Hatházi András már többször együttműködött, az amerikai rendezővel, egyetemi oktatóval való több mint tízéves baráti és szakmai kapcsolatuk eredményeként tudható be például a Tizenöt próbálkozás a színészetre című one man show is, amely szintén a színészi lét problémáit feszegeti. 

A fesztivál negyedik napjából két produkciót emelnék ki. A Madárzsokét a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulata hozta el a dráMÁra, a Tandori Dezső költőre, intermediális grafikusra emlékező performansz rendezője Keresztes Attila, zeneszerzője pedig Boros Csaba. Egyfajta összművészeti produkció a Madárzsoké, jó arányban ötvözi az installációt, a zenét, a verset, a korabeli hang- és videofelvételeket Tandori Dezsőről, mindezeket szinte karmesterként fogja össze a színpadon lévő Boros Csaba. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy csodás zenélő kalitkákat „gyártott” ehhez az előadáshoz, amelyeknek különös hangzása és látványa lenyűgözött). Persze, ez is olyan műfaj, amit lehet szeretni vagy nem szeretni, de az tény, hogy Tandori Dezső verseit és egyéb szövegeit hallgatva más emberként jövünk ki az előadásról. Vagy legalábbis én. 

A napot a Részeg halottakat nem szolgálunk ki című „kirakatelőadás” zárta. A sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház produkciója Örkény István egyperces novellái alapján született, a jól összerakott, humoros bábelőadást (amit a műsorfüzet szerint az Élet rendezett) egy utcai járdára épített emelvényen ülve néztük végig az egyik kirakatban. Kabátban, pokrócba burkolózva, mert sajnos az időjárás nem volt velünk kegyes a fesztivál alatt. 

Elise Wilk Dispariţii című darabja ismerős számomra, a Yorick Stúdió előadásaként láttam Sebestyén Aba rendezésében a 2019-es gyergyószentmiklósi Nemzetiségi Színházi Kollokviumon, a magyar nyelvű színpadi változatot Eltűntek címmel játszották. Wilk drámáját ezúttal Cristian Ban rendezte meg a sepsiszentgyörgyi Andrei Mureşanu Színházban. A darab egy erdélyi szász család történetét dolgozza fel 1944-től 2007-ig, a három kulcsfontosságú történelmi időszakban zajló családi eseményt nem időrendi sorrendben látjuk, a történet hátteréhez tartozik, hogy mindhárom periódus alatt drasztikusan csökkent a romániai német kisebbség létszáma. Cristian Ban rendezése jobban felszínre hozza a darab humorát, erre persze rásegítenek az egyes részek közötti improvizációs jelenetek is, amikor a színészek reflektálnak a szerepcserékre, az ezekből adódó helyzetekre, a tizenkét szerepet ugyanis szerzői utasítás szerint ugyanaz a hat színész játssza, a szerepváltásokat pedig maguk a színészek „magyarázzák el” a különböző részek között. Bár erről az előadásról sem igazán mondható el, hogy nagyon formabontó vagy kísérletező jellegű lett volna, mint ahogyan a Reactoros produkcióról sem, de ettől még érvényes színházi alkotásoknak tartom őket.   

A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadását a fesztivál utolsó napján láthattuk. A Radu Afrim írta és rendezte Amikor telihold ragyog a turkáló felett című produkcióra nagyon kíváncsi voltam, szeretem Afrim rendezéseit, azt a mágikus realizmussal áthatott világot, amelyet teremt az előadásaiban, és ahogyan a színészekből mindig ki tudja hozni a maximumot. Van viszont egy gyengéje: az általa írt vagy a színészek improvizációi alapján született szövegekkel nem tud takarékosan bánni, és mivel nem dolgozik dramaturggal, ez sajnos mindig rányomja a bélyegét az ilyen jellegű előadásokra. Ez történt most is. 

Maga a történet – amúgy Afrim általában igyekszik helyspecifikussá tenni ezeket a sztorikat – tulajdonképpen egyszerű, idézem a műsorfüzetből: „ Golyó turkálójában az idő egy ideje helyben áll. A madarak a rádióban laknak, a ruhák életre kelnek, a ruhák régi tulajdonosainak szellemei rohangálnak. Főleg, ha telihold van. Ha telihold van, akkor nagy a tét. Átkokat kell feloldani, titkokat kell feltárni. A logika morfológiája összetett dolog, ahogy Claribella mondja. Golyó turkálójában sokféle igazság és sokféle logika találkozik. És a nap, amikor egy Zarát akarnak a városba hozni, egyre csak közeledik. Pedig sem Zarának, sem bevásárlóközpontnak nincs helye ebben a kisvárosban”.

Amint az idézetből is érzékelhető, a Golyó&Son turkálóban zajló eseményeket, történeteket nagyfokú irónia itatja át, jó kis társadalomkritikát vetít elénk a rendező, humora is van, a színészek pedig nagyon értik Afrim rendezői világát. Csakhogy egy idő után mindenből túl sok van, minden túlburjánzik, elsősorban a szöveg, ebből kifolyólag pedig a játék is, és lassan érdektelenné válik a nagyon jól induló előadás. Szerencsére a színészek próbálják menteni a menthetőt, ennek azért lehet örülni. 

„Új formák kellenek” – mondogatom magamban Trepljov Sirály-beli mondatát, és azon elmélkedek, hogy végtére is mennyire vált be ez a hívószó. Rögtön hozzáteszem: kizárólag számomra, mert tudjuk, mint minden művészeti forma, a színház is szubjektív műfaj. És ez alól nem kivétel a szakmai szempont sem. Teljes mértékben egyetértek a szervezők által választott fesztiválmottóval, hiszen „megújulás nélkül nincsen színház”, amint a műsorfüzetben is írják. Hozzáfűzném azonban, hogy hiába vágyunk formabontó, kísérletező szellemű, nem hagyományos munkamódszerekkel készült színházi előadásokra, ha azok többnyire csak külsőségükben hordozzák az új formákat, ha a külcsín és a belbecs, vagyis a forma és a tartalom nem találkozik. Ha nem érvényes/hiteles. Ha nem érint meg. Egy kortárs szövegből készült előadás nem feltétlenül attól érvényes, mert újszerű, nem hagyományos munkamódszerrel készült és a rendező telepakolta látványelemekkel, hang- és fényeffektusokkal (ezt stílusosabban light- és sound design-nak nevezik), koreográfiával és egyéb elkápráztató dolgokkal. És az sem érvényességi/hitelességi feltétel, hogy a szereplők interaktiválnak-e, párbeszédet kezdeményeznek-e a nézőkkel, előadáson belül reflektálnak-e minduntalan a színházra. 

Persze a fentiek nem (kizárólag) megállapítások részemről, hanem inkább kérdések, amelyek foglalkoztatnak és folyton felmerülnek bennem. Hogy mitől és mennyire érvényes vagy nem érvényes az új vagy a régi forma, mitől lesz színház valami, mi érint meg vagy mi hagy hidegen formától eltekintve? Kérdések, amelyekre néha vannak válaszaim/válaszaink, néha pedig nincsenek. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy mindezek a dolgok a (hivatásos) néző személyiségétől, nyitottságától, de akár az aznapi hangulatától is nagyban függenek.  

Kosztya Trepljov szerint „Új formák kellenek. Új formák, és ha azok nincsenek, akkor inkább ne legyen semmi”. De legyen, mondom én, legyen, akár új, akár rég(ebb)i csak hiteles és érvényes legyen. 

szeptember 30, 2022 | Köllő Kata | Hírek | Rovatok
MEGOSZTOM

dráMA fesztiválnapló 2. 

A dráMa magyar és román kortárs szövegekből színre vitt romániai előadások fesztiválja. A 13. seregszemle, ami a 14. lett volna, ha nem jön közbe a világjárvány, Új formák kellenek gyűjtőcím alatt, tizenhat előadást, közönségtalálkozókat, az alkotókkal való találkozást, kvízjátékot ígér azoknak, akik egy héten keresztül szinte az egész napjukat a színházban, a színházzal töltik. Köllő Kata fesztiválnaplójának második, befejező része.

„Hogy mennyire válik be és marad érvényes az idei dráMA mottója, az szeptember 25-e után derül ki” – írtam eme fesztiválnapló első részében. Nos, azóta vége van a dráMÁnak, nagy nehezen haza is vergődtem, és volt időm elgondolkodni ezen a „feladványon”. 

„Új formák kellenek” – mondogatom azóta is magamban Trepljov Sirály-beli mondatát, és azon elmélkedek, hogy végtére is mennyire vált be ez a hívószó. Rögtön hozzáteszem: kizárólag számomra, mert tudjuk, mint minden művészeti forma, a színház is szubjektív műfaj. És ez alól nem kivétel a szakmai szempont sem. 

Egy hét intenzív fesztiválozás alatt láthattunk megírt darabokból született előadást, rendező(k) és színésze(ek) által írt szövegek alapján létrejött produkciót sok improvizációs–interaktivitásos betoldással, auditív performanszt, autóbuszban játszott előadást, installációra épülő performansz-jellegű „verselőadást” (na, ezt jól elmagyaráztam), kirakatban megnézhető, felnőtteknek szóló bábelőadást, amelyet az Élet rendezett, átjárószínházat – közérthetőbben egy főtéri gyalogátkelőhelyen lezajlott performanszfélét, de le is állok a felsorolással. Ebből is kitűnik, hogy a szervezők nem hiába válogatták össze az idei dráMA programját e jelmondat mentén. De az is lehet, hogy a már összeálló program sugallta a mottót. Bárhogy is történt, abban igazuk van, hogy „az új kifejezési formák keresése és folyamatos megújulás nélkül nincsen színház” (idézet a műsorfüzetből). 

Ezzel teljes mértékben egyetértek, csupán annyit fűznék hozzá, hiába vágyunk formabontó, kísérletező szellemű, nem hagyományos munkamódszerekkel készült színházi előadásokra, ha azok többnyire csak külsőségükben hordozzák az új formákat, ha a külcsín és a belbecs – hogy ilyen választékosan fogalmazzak –, vagyis a forma és a tartalom nem találkozik. Ha nem érvényes/hiteles. Ha nem érint meg. De fordítva is igaz, egy jól megírt, valódi tartalommal rendelkező kortárs szövegből készült előadás sem feltétlenül attól érvényes, mert újszerű, nem hagyományos munkamódszerrel készült és a rendező telepakolta látványelemekkel, hang- és fényeffektusokkal (ezt stílusosabban light- és sound design-nak nevezik), koreográfiával és egyéb elkápráztató dolgokkal. És az sem érvényességi/hitelességi feltétel, hogy a szereplők interaktiválnak-e, párbeszédet kezdeményeznek-e a nézőkkel, előadáson belül reflektálnak-e minduntalan a színházra. 

Persze a fentiek nem (kizárólag) megállapítások részemről, inkább kérdések, amelyek foglalkoztatnak és folyton felmerülnek bennem. Hogy mitől és mennyire érvényes vagy nem érvényes az új vagy a régi forma, mitől lesz színház valami, mi érint meg vagy mi hagy hidegen formától eltekintve? Hogy színház-e az, ha csak úgy nyerek bebocsátást egy terembe, ha előzőleg fel tudok mutatni mindenféle technikai segédeszközt, majd kiderül, hogy egy játszóház-félébe kerültem, ahol nincs egyéb dolgom, mint szövegeket hallgatni az okostelefon segítségével és/vagy rajzolgatni, festeni a földre leterített papírra, játszani az ott lévő gyerekjátékokkal? Vagy hogy mitől színház a gyalogátkelőhelyen „akciózó” színművészetis hallgatók játéka? 

Egyszóval kérdések, amelyekre néha vannak válaszaim/válaszaink, néha pedig nincsenek. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy mindezek a dolgok a (hivatásos) néző személyiségétől, nyitottságától, de akár az aznapi hangulatától is nagyban függenek.  

*

Minden, amit elvett tőlem Alois c. előadás

Naplóm első részében említettem már a dráMA egyik kísérőrendezvényét, a Találkozás egy alkotóval – röviden T. E. A. – elnevezésű eseményt, amely az aznapi előadások egyik alkotóját helyezi „reflektorfénybe”. A fesztivál második napján Andrei Măjeri volt a „kiválasztott”, a keddi program első előadása ugyanis az általa rendezett Toate lucrurile pe care mi le-a luat Alois (Minden, amit elvett tőlem Alois) című produkció volt, amit a kolozsvári Reactor független társulatnál hozott létre. Vele jómagam beszélgettem, ebből csak két (rendezői) gondolatot hozok ide. Az egyik: a színészek rendező nélkül is tudnak előadást létrehozni, a rendezők viszont nem tudnak színészek nélkül. Oh, igen, mondogatom magamban, ezt több rendező is szem előtt tarthatná… A másik: a beszélgetés elején Andrei egyszercsak megjegyzi, valószínűleg tíz év múlva abbahagyja a rendezést, a színházi munkát. És mivel szeretne majd foglalkozni, ha ez bekövetkezik, kérdeztem. „Virágboltot szeretnék nyitni”, érkezik a válasz. Tetszett ez a hirtelen (vagy nem is annyira hirtelen?) jött felelet, fel is merült bennem, mennyivel jobb ötlet lett volna sokszor, ha nem előadást nézni megyek, hanem virágboltba. Na, de virágozzék minden virág, ugyebár… 

A Reactor előadását már láttam, igaz online-formában, ami nem mindig mérvadó. De azt a véleményemet, hogy Cosmin Stănilă darabjához jól jött volna egy dramaturg és hogy az előadás túlságosan is „számít” a nézői könnyekre, az élő előadás sem változtatta meg. Ennek ellenére nyilván az Andrei Măjeri által rendezett produkciónak megvannak a maga érdemei, Kató Emőke színészi játéka pedig nem hiába érdemelte ki a legjobb női főszereplőnek járó UNITER-díjat. Egy anya-fiú kapcsolatot az egyik legkegyetlenebb betegség, az Alzheimer-kór prizmáján keresztül bemutató előadás mindkét szereplőjének fontos feladat jut, de a Nagy Eszter színésznőt alakító Kató Emőkének több lehetősége van megmutatni a figura komplexitását, részben a szereplő mivolta, részben a helyzetek miatt. Lucian Teodor Rus (Cristi) eleinte egysíkú játéka csak később, az anyja gondozása közben lassan ránehezedő pszichés teher nyomán válik összetettebbé. Az előadás előtti T. E. Á-s beszélgetésen kiderült, hogy a darab a Reactor Alkotói és Kísérleti Egyesület által meghirdetett Drama 5 drámaíró rezidensprogram alatt született. Andrei Măjeri-nek megtetszett a szöveg, és mivel mindenképpen Kató Emőkével szerette volna megrendezni, akivel előzőleg már dolgozott a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, a szerzővel egyeztetve átírták a történetet egy Nagy Eszter nevű magyar színésznőre, akinek vegyes házasságából született fia csupán néhány szót tud magyarul, a közös kommunikáció nyelve tehát a román. 

Nem szándékom részletesen beszámolni minden produkcióról, úgyhogy a további programból kiemelek egy-egy előadást. Itt van például A sarlatán, a Csíki Játékszíntől. Ez az előadás szinte egyenes folytatása a fesztivál első napján látott K. Gedeon tündöklése és bukása című gyergyói produkciónak. Nem csupán azért, mert mindkettő Hatházi András nevéhez fűződik – előbbit részben írta és játszik benne, utóbbit részben írta/adaptálta és rendezte –, hanem a tematikája miatt is. A K. Gedeon… azt boncolgatta, melyek a siker törvényei és ezek érvényesek-e a színházra is, az előadás sikere valóban a közönségtől függ-e, rávilágított a színházi előadás és a színészi identitás sokrétűségére. A sarlatán már a színész/a színházi előadás „előrehaladottabb” fázisát mutatja be, hangsúlyosabban kérdez rá és vonja kétségbe mindezeket. Foglalkozik többek között azzal, hogy van-e értelme a színházcsinálásnak, és ha van, azt hogyan kellene művelni, ahhoz, hogy igaz legyen; mit tud kezdeni magával a színész, ha már nem úgy hisz a színházban és nem úgy akarja művelni a hivatását, ahogyan húsz, harminc évvel ezelőtt tette, mert úgy érzi, nem érvényesek az akkori módszerek, elméletek, nem tartja működőképesnek az egész színházi rendszert.  

A Tom Dugdale és Hatházi András által jegyzett szövegkönyv mindezeket egy színészetet oktató tanár szemszögéből mutatja meg (a darab munkacíme is – A színitanár – eredetileg erre utal), de akárcsak a K. Gedeon… esetében, egy adott pillanatban fontos szerepet kap a közönséggel való interaktivitás. Az előadás rendezője Tom Dugdale, akivel Hatházi már többször együttműködött, az amerikai rendezővel, egyetemi oktatóval való több mint tízéves baráti és szakmai kapcsolatuk eredményeként tudható be a Tizenöt próbálkozás a színészetre című one man show is, amely szintén a színészi lét problémáit feszegeti. 

Madárzsoké c. előadás

A fesztivál negyedik napjából két produkciót emelnék ki. A Madárzsokét a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulata hozta el a dráMÁra, a Tandori Dezső költőre, intermediális grafikusra emlékező performansz rendezője Keresztes Attila, zeneszerzője pedig Boros Csaba, akivel aznap T. E. Á.-ztunk, és aki végtelenül szimpatikusan beszélt arról, mit jelent számára a zeneszerzés, miért váltott át a színészetről erre a műfajra, és hogy mennyire nem méltányolják a kritikusok a színházi zenét. Egyfajta összművészeti produkció a Madárzsoké, jó arányban ötvözi az installációt, a zenét, a verset, a korabeli hang- és videofelvételeket Tandori Dezsőről, mindezeket szinte karmesterként fogja össze a színpadon lévő Boros Csaba. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy csodás zenélő kalitkákat „gyártott” ehhez az előadáshoz, amelyeknek különös hangzása és látványa lenyűgözött). Persze, ez is olyan műfaj, amit lehet szeretni vagy nem szeretni, de az tény, hogy Tandori Dezső verseit és egyéb szövegeit hallgatva más emberként jövünk ki az előadásról. Legalábbis én. 

A csütörtököt a Részeg halottakat nem szolgálunk ki című „kirakatelőadás” zárta. A sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház produkciója Örkény István egyperces novellái alapján született, a jól összerakott, humoros bábelőadást (amit a műsorfüzet szerint az Élet rendezett) egy utcai járdára épített emelvényen ülve néztük végig az egyik kirakatban. Kabátban, pokrócba burkolózva, mert mint a napló első részében említettem, az időjárás nem volt hozzánk kegyes a fesztivál alatt. (A kabát amúgy a színház épületében sem igazán került le rólunk, az utcán pláne nem.) 

Részeg halottakat nem szolgálunk ki c. előadás

Pénteken ismét láttam egy Eltűnteket, Elise Wilk Dispariţii című darabját ezúttal a sepsiszentgyörgyi Andrei Mureşanu Színházban rendezte meg Cristian Ban. Az erdélyi szász származású, román nyelven alkotó drámaíró darabját először a Yorick Stúdió előadásaként láttam Sebestyén Aba rendezésében a gyergyószentmiklósi Nemzetiségi Színházi Kollokviumon, a magyar nyelvű színpadi változatot Eltűntek címmel játszották. A darab egy erdélyi szász család történetét dolgozza fel 1944-től 2007-ig, a három kulcsfontosságú történelmi időszakban zajló családi eseményeket nem időrendi sorrendben látjuk, a történet hátteréhez tartozik, hogy mindhárom periódus alatt drasztikusan csökkent a romániai német kisebbség létszáma. Cristian Ban rendezése jobban felszínre hozza a darab humorforrásait, erre persze rásegítenek az egyes részek közötti improvizációs jelenetek is, amikor a színészek reflektálnak a szerepcserékre, az ezekből adódó helyzetekre. A darab tizenkét szerepét ugyanis szerzői utasítás szerint ugyanaz a hat színész játssza, a szerepváltásokat pedig maguk a színészek „magyarázzák el” a különböző részek között. Bár erről az előadásról sem igazán mondható el, hogy nagyon formabontó vagy kísérletező jellegű lenne, mint ahogyan a Reactoros produkcióról sem, de ettől még érvényes színházi alkotásoknak tartom őket.   

Végül néhány szó a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadásáról, amelyet szombaton láthatott a közönség a nagyteremben. A Radu Afrim írta és rendezte Amikor telihold ragyog a turkáló felett című produkcióra nagyon kíváncsi voltam, szeretem Afrim rendezéseit, azt a mágikus realizmussal áthatott világot, amelyet teremt az előadásaiban, és ahogyan a színészekből mindig ki tudja hozni a maximumot. Van viszont egy gyengéje: az általa írt vagy a színészek improvizációi alapján született szövegekkel nem tud takarékosan bánni, és mivel nem dolgozik dramaturggal, ez mindig rányomja a bélyegét az ilyen jellegű előadásokra. Ez történt most is. 

Maga a történet – amúgy Afrim igyekszik helyspecifikussá tenni ezeket a sztorikat – egyszerű, idézem a műsorfüzetből: „ Golyó turkálójában az idő egy ideje helyben áll. A madarak a rádióban laknak, a ruhák életre kelnek, a ruhák régi tulajdonosainak szellemei rohangálnak. Főleg, ha telihold van. Ha telihold van, akkor nagy a tét. Átkokat kell feloldani, titkokat kell feltárni. A logika morfológiája összetett dolog, ahogy Claribella mondja. Golyó turkálójában sokféle igazság és sokféle logika találkozik. És a nap, amikor egy Zarát akarnak a városba hozni, egyre csak közeledik. Pedig sem Zarának, sem bevásárlóközpontnak nincs helye ebben a kisvárosban”.

Amint az idézetből is érzékelhető, a Golyó&Son turkálóban zajló eseményeket, történeteket nagyfokú irónia itatja át, jó kis társadalomkritikát vetít elénk a rendező, humora is van, a színészek pedig nagyon értik Afrim rendezői világát. Csakhogy egy idő után mindenből túl sok van, minden túlburjánzik, elsősorban a szöveg, ebből kifolyólag a játék is, lassan érdektelenné válik a jól induló előadás. Szerencsére a színészek próbálják menteni a menthetőt, ennek azért lehet örülni. 

A dráMát záró Petőfi-szelfi című bemutatót, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház és a Tomcsa Sándor Színház közös produkcióját már nem nézhettem meg vasárnap, mert a délelőtti kezdési időpontot időközben áttették délután öt órára, nekem pedig haza kellett vergődnöm Kolozsvárra, ami, mint ezúttal is bebizonyosodott, nem könnyű feladat. 

Zárógondolatként ismét idézném Kosztya Trepljov ifjonti hévvel világgá kiáltott alkotói fájdalmait: „Új formák kellenek. Új formák, és ha azok nincsenek, akkor inkább ne legyen semmi”. De legyen, mondom én, legyen, akár új, akár rég(ebb)i csak hiteles és érvényes legyen. 

Fotók: Kelemen Kinga 

Borítókép: A sarlatán c. előadás fotója

szeptember 23, 2022 | Köllő Kata | Hírek | Rovatok
MEGOSZTOM

dráMA fesztiválnapló 1.

A dráMa magyar és román kortárs szövegekből színre vitt romániai előadások fesztiválja. A 13. seregszemle, ami a 14. lett volna, ha nem jön közbe a világjárvány, Új formák kellenek gyűjtőcím alatt, tizenhat előadást, közönségtalálkozókat, az alkotókkal való találkozást, kvízjátékot ígér azoknak, akik egy héten keresztül szinte az egész napjukat a színházban, a színházzal töltik. Köllő Kata fesztiválnaplójának első része. 

Naplóírásra kértek fel a székelyudvarhelyi dráMÁról. Sajnos nem vagyok naplóíró típus – lett légyen az fesztiválnapló is –, azt hiszem, hiányzik belőlem az a fajta kitartás, rendszeresség, ami szükséges ehhez a műfajhoz. De lehet, hogy csak egyszerűen lusta vagyok, nincs bennem elég akarat, hogy naponta billentyűzetet ragadjak és lejegyezzem a történteket, ez pedig bőven elég ahhoz, hogy sikeresen „legyőzzem magamban” az időnként felülkerekedő íráskényszer(eme)t. 

De ha már (tudom, tudom, nem kezdünk így mondatot) elvállaltam ezt a megbízatást, valahogy megpróbálok a feladattal megbirkózni. Persze jellemző, hogy már az első rész megírásával (nem kicsit) késésben vagyok, de hát fesztiválozni – napi három előadás, kísérő- és egyéb programok – ezzel párhuzamosan pedig írni is szinte mindenről nem mindig kompatibilis.

Tizenharmadik dráMA – ebből egyről maradtam le, a tizenegyedikről, különböző félreértések miatt. Amúgy idén a 14. lett volna 2008 óta, ha közbe nem szól a pandémia. 

dráMÁzok itt egy ideje, anélkül, hogy az átlagolvasónak, a „nemismerőknek” elmagyaráznám, mit is jelent ez a kifejezés így, ebben a formájában írva. „Magyar és román kortárs szövegekből színre vitt romániai előadások fesztiválja” – ez olvasható a rendezvény Facebook-oldalán. Szóval, kedves olvasó, ez a kifejezés is körülbelül olyan, mint a kortárs szövegek, vagy az azokból készült előadások: nem mindig értjük, hogy miről szólnak, de azért elolvassuk/megnézzük, nehogy azt higgyék rólunk, hogy nem haladunk a korral. 

Félretéve a viccet, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház által 2008-ban elindított rendezvény (teljes nevén dráMA – Kortárs színházi találkozó) egyedülálló és merész vállalkozás volt annak idején, hiányzott az akkori fesztiválpalettáról, ezt a rést igyekeztek betölteni a szervezők, és milyen jól tették. Hogy azóta is (szinte) minden évben megszervezik, az már a „hősies vállalás” kategóriájába tartozik: egyrészt mert kiszámíthatatlan, hogy születik-e évadról évadra egy fesztiválravaló kortárs magyar és román drámából készült előadás országszerte, másrészt lesz-e elegendő pénzforrás a találkozó megszervezésére. Szinte biztos vagyok benne, hogy ez utóbbi összetevő sokkal nagyobb fejtörést okoz a szervezőknek évről évre. 

Az idei találkozó mottója talán sokak számára ismerősen hangzik: új formák kellenek, mondja a fiatal, (dráma)írói pályáján éppen csak elinduló, lázadó Trepljov Csehov Sirályának első felvonásában. A jelmondatról szólva, a következőket írják a fesztivál műsorfüzetében: „…formabontó, kísérletező szellemű és nemhagyományos munkamódszerrel készült kortárs romániai alkotók előadásait hívtuk meg”. Hogy ez a mottó mennyire válik be és marad érvényes a fesztivál végére, az nyilván szeptember 25-e után derül ki (ekkor zárul ugyanis a dráMA). Mert ugye tudjuk, hogy Kosztya Trepljovnak sem igazán sikerült radikálisan újat felmutatni, ezt a negyedik felvonásban el is mondja: „…nem az új vagy a régi forma a fontos, hanem az, hogy írjon az ember, ne törődjön semmiféle formával…”

Úgy tűnik, ezzel a (fesztivál)naplóírással én is csatlakozom a dráMA jelmondatához, de könnyen meglehet, hogy úgy járok majd, mint szegény Kosztya: belebukok az új formába. Még szerencse, hogy nincs pisztolyom és csak a kedves olvasó egyáltalán nem kedves véleményét kell majd elviselnem az esetleges sikertelenség miatt. 

A tizenharmadik…

Nem vagyok babonás, de ez a tizenhármas szám mégiscsak tartogatott valami kellemetlenséget: szinte télies ősz lett, mire elkezdődött a fesztivál. Ebből kifolyólag bárhova megyünk (bár lehet, hogy az egyes szám használata indokoltabb lenne), mindenhol hideg van. Kivéve a szállodát, ahol szerencsére nincs, sőt, szuper hely lett a felújítás után ez a Székelyudvarhelyen áthaladó folyóról elnevezett szálláshely – ezt csak azért írtam körül ilyen kacskaringósan, hogy a szerkesztő ki ne húzza a reklámízű mondatot. 

A fesztivál első napjára három előadás, egy T.E.A. és egy megnyitó esett. Valójában fordítva történt: egy nagyon laza megnyitó (na, jó, egy kis alpolgármesteri dumával megspékelve), aztán első előadás, aztán T.E.A., aztán második előadás, aztán az első előadás másodszor is, illetve ezzel párhuzamosan a harmadik előadás. Elmagyarázom érthetőbben is: az első előadás azért volt másodszorra is, mert a programba bekerült néhány olyan stúdióelőadás, amelyre az átlagosnál is kevesebb néző fér be, emiatt ezeket kétszer játsszák. A T.E.A. pedig a Találkozás egy alkotóval elnevezésű programpont „fedőneve”, a dráMA egyik specialitása. A fesztivál minden napjára jut egy T.E.A. – a szó szoros értelmében is –, a szervezők kiválasztanak egy-egy alkotót az aznapi programból, akivel ötven percnyi, moderátor által vezetett beszélgetés erejéig lehet találkozni, kérdezgetni, betekintést nyerni a munkájába. A korábbi dráMÁkon előadások után is voltak (szakmai) beszélgetések, ezek tavaly és idén kimaradtak a programból, ennek van jó és rossz oldala is: jó, mert ezáltal kissé lerövidült az amúgy is eléggé zsúfolt napi program; rossz, mert néha azért hiányzik egy-egy ilyen, időnként vitát is gerjesztő beszélgetés az adott előadás alkotóival. (Azt azért zárójelben megjegyzem, hogy unalmasak és érdektelenek is lehetnek ezek a beszélgetések, és nyilván az is előfordul, hogy csak a szokásos „udvariassági köröket” futják.)

K. Gedeon(ék) „boldog családja” ÉRTÉKelés nélkül

Kicsit zanzásítottam az első fesztiválnap előadáscímeit, vegyük tehát sorba. Az első előadás a K. Gedeon tündöklése és bukása volt, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház produkcióját Hatházi András rendezte. Barabási Albert-László A képlet című kötete inspirálta ennek az előadásnak a megszületését, a könyv (bevallom, nem olvastam) a siker természetét, annak törvényszerűségét vizsgálja. A téma nyilván azonnal összeköthető a színház világával, hiszen ott aztán minden ezen áll vagy bukik: a vélt vagy valós sikeren. Nem véletlen tehát, hogy Hatházi Andrást „megszólította” ez a téma és Deák Katalinnal együtt színpadra alkalmazták Barabási könyvét. Vagyis nem, ez így ebben a formában nem igaz. Inkább úgy mondanám, hogy átszűrték magukon, átvették a színházra is alkalmazható elméleteket, és készítettek egy jól sikerült forgatókönyvet. Amit aztán a színészekkel együtt – mert biztos vagyok benne, hogy ők is aktívan részt vettek a végső forma kialakulásában – színpadra vittek. 

Persze, ennek az előadásnak nincs is végső formája, hiszen sok benne az improvizáció, az interaktivitás, nem is előadás, csak egyfajta együttgondolkodás – adott esetben a közönséggel együtt – mindarról, amit a „Siker, ez a nagy hisztérika” (Ady Endre: Búcsú Siker-asszonytól) jelent – színházban, magánéletben, karrierben, kapcsolatokban, házasságban stb. És nyilván amolyan „hatházis” módra ebben a másfél órás „nemelőadás-félében” az sem eldöntött, hogy a színészek mikor színészek és mikor civilek, van benne némi ripacskodás, de van maximális természetesség is, kiszámíthatatlan, hogy épp improvizációs szöveget hallunk vagy eleve megírtat, aminthogy az is, hogy a közönség mikor veszi ki részét ebből a „nagy hisztérikáról” szóló produkcióból. 

K. Gedeonék után egy „még boldogabb és sikeresebb családdal” szembesültünk. A bukaresti Unteatru független színház előadásának már a címe is jelezte, hogy ez sem az a jajdemilyenboldogokvagyunk-állapotot tárja majd elénk. Az Alina Brezunţeanu és Téglás István által írt és előadott O familie fericită – Psihodramă ambulantă (Egy boldog család – bejáró pszichodráma) című produkció a saját életük traumáiból visszaköszönő párbeszédekből áll össze. A kicsit öngyógyító rituálénak is nevezhető ötvenperces „szeánsz” meg- és felidézi a tudatalattiba nem véletlenül eltemetett gyerekkori vagy éppenséggel közelmúltbeli történések párbeszédeit, amelyeket egy megterített asztalnál ülve „mondanak fel” a színészek. A végtelennek tűnő hosszas csenddel induló előadás egy közösen elfogyasztott vacsorával zárul, amely alatt immár egymással folytatnak alig érthető, felszabadult párbeszédet, mintha egy (boldog) családi vacsoráról kiszűrődő beszélgetést hallanánk. 

Sajnos a Piros. Produkció és a Tomcsa Sándor Színház színészeinek ÉRTÉKelünk című összművészeti előadására már nem futotta az energiámból. Aznap nagyon korán keltem, hogy valahogy elvergődjek Kolozsvárról Székelyudvarhelyre – nekem ez minden évben dráMAi kihívást jelent –, zuhogott az eső, az előadás pedig nem a színház területén zajlott, erről tehát sajnos nem tudok beszámolni, nézzék ezt el nekem. 

Kedves naplóolvasó(k), most látom, hogy kissé hosszúra sikeredett ez a bejegyzés, úgyhogy itt abba is hagyom, folyt. köv.

Fotók: Kelemen Kinga

december 9, 2021 | Hegyi Réka | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

DráMA-körkép, találkozások az emlékezettel

Közös emlékezet címmel szervezte meg 12. alkalommal a Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház a dráMA kortárs színházi találkozót. Szeptember 20-25. között temesvári, kolozsvári, nagyváradi, sepsiszentgyörgyi, gyergyói, csíkszeredai, marosvásárhelyi, szatmári alkotók és színészek, valamint a házigazdák, az egyik legfiatalabb romániai magyar hivatásos színház társulata találkozott.

A fesztivál kiemelkedő pontja minden évben a több hazai intézmény (a házigazdák mellett a nagyváradi Szigligeti Színház és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem) közreműködésével szervezett kétnyelvű, magyarul dráMÁzat, románul dramAUTOR címen kiírt drámapályázat. Az első díjat az idén nem ítélték oda, a megosztott második díjat Szálinger Balázs és Polgár M. András pályamunkái érdemelték ki, a szintén megosztott harmadik díjat Karánsebessy Balázs és Lovassy Cseh Tamás nyerte. Lovassy Bizalom című darabját felolvasószínházi keretek között, a székelyudvarhelyi színészek és a szerző közreműködésével mutatták be.

A kortárs drámairodalomra és a szöveges színház határait túllépő, más-más kifejezési nyelvet „beszélő” produkciókra fókuszált a fesztivál majd’ minden programja. Ilyen a T.E.A. rövidítéssel megszervezett délutáni beszélgetéssorozat is (Találkozás egy alkotóval), amely során Visky András és Dálnoky Réka, a Tomcsa Sándor Színház művészeti igazgatója beszélgetett az emlékezetről és a személyes családi történetek színházi megjelenítéséről, Visky dráma- és esszéköteteiről, érintőlegesen készülő regényéről is. A beszélgetés jó felvezetője volt a fesztiválon is bemutatott Pornó – Feleségem története című előadáshoz, amelyet Árkosi Árpád rendezett Kolozsváron. 

A tigris című előadás előtt a T.E.A. meghívottja a rendező, Tóth Tünde válaszolt dr. Albert Mária kérdéseire, aki a Szigligeti Színház színész-rendezőjét pályájáról és a darabválasztásról faggatta. A pörgő ritmusú, burleszkelemekkel sűrűn tarkított, színészcentrikus előadás akkor született, amikor a járványhelyzet miatt publikum nélkül maradt társulat rádöbbent, legjobb, ha alkotásra fordítja energiáit, Gianina Cărbunariu „állatmeséje” pedig jó alapanyagnak bizonyult. 

Hasonló megfontolásból született Elena Popa és Fatma Mohamed Destin(s) című performansza is, de míg a váradiaknak sikerült egy frenetikus előadással megajándékozniuk a közönséget, a sepsiszentgyörgyi Andrei Mureșanu Színház művésznői csupán egy mozgásszínházi edzést mutattak be vetített képekre és a sorsot boncolgató elméleti szövegre (Gabriel Liiceanu és Andrei Pleșu Despre destin című párbeszéde a Youtube-on is elérhető).

A pandémia nem csak társulatokat, de színészeket is arra kényszerített, hogy egyedül, minimális technikai segítséggel hozzanak létre egyéni előadásokat. Meghatározatlan időre gyűjtőcímen, Vladimir Anton irányításával a Tomcsa Sándor Színház művészei boltok kirakatában mutattak be rövid etűdöket. Tamás Boglár, a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház művésznője az elvált, gyerekét egyedül nevelő nők sorsát helyezte előadása középpontjába. Fekete Lovas Zsolt független alkotó koncertelőadásának összeállításában Székely Csaba író is közreműködött. Az így született Perkucigó a kiszolgáltatottság, a kirekesztés és az elfogadás érzékeny témáját állítja középpontba. A dobszólókkal meg-megszakított, humorosan tálalt önéletrajzi mesét beszélgetés követte, a roma származású színész a produkció fogadtatásáról mesélt. 

Bár nem koncertelőadás, a marosvásárhelyi Yorick Stúdió produkciójában is fontos dramaturgiai szerepet tölt be egy zenész, aki gitárkísérettel hangeffektusokat és a jeleneteket aláfestő zenét is szolgálja. Bódi Attila Lázadni veletek akartam című regényét Barabás Olga alkalmazta színpadra és Sebestyén Aba rendezte.

Adrian Sitaru az élő videózás-kivetítés módszerével tágítja az előadás terét és mozdítja el a nézők perspektíváját a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Az ember, aki csak azt tudta mondani, amit olvasott című előadásában. Az emlékezés téma talált a fesztivál alcíméhez, emellett izgalmas és humoros az, ahogyan a színpadi szereplők és az őket játszó színészek reflektálnak a valóság és a szerepjátszás témájára. 

Az emlékezés központi eleme a kolozsvári Reactor alkotócsoport Baladele memoriei (Az emlékezés balladái) című performanszának, amelyet többen jegyeznek szerzőként (Ionela Pop, Raul Coldea, Nicoleta Esinencu, Oana Hodade és Doru Taloș). Élőben, kihangosított telefonon és különféle hanghordozókon (magnószalag, bakelitlemez, kazetta) hangzanak el kronológiai sorrendbe fűzött történetek a múltból, a szerzők személyes emlékei. Amiatt, hogy semmilyen más eszközhöz nem folyamodtak, és mellőzték a színészi játékot, a sok gépi hang hamar fárasztóvá vált és a gyakran torokszorító történetek, melyekhez hasonlókat mi magunk, szüleink, nagyszüleink is megéltek, nem kerültek a nézők (hallgatók) személyes közelségébe. 

Annál közelebb került a publikumhoz egy másik román nyelvű előadás, a fesztivál egyik legüdébb színfoltja, Bogdan Theodor Olteanu és Alex Mircioi alkotása, a Julieta fără Romeo (Júlia Rómeo nélkül). A bukaresti Odeon színáz előadásában három nő játssza el a Shakespeare-tragédia átiratát, amelybe Csehov-szövegtöredékek, színházi és mondén poénok is bekerülnek, de a hangsúly végig azon marad, hogy ez itt három nő története: egy alkoholista, leánykori álmait még mindig dédelgető anyáé, kamasz lányáé, aki a fővárosba, színire készül felvételizni, valamint a család egy viszonylag távoli ismerőséé, aki elvállalja a felkészítést. A helyszín egy vidéki kisváros, ahonnan az anya is elvágyódik (Párizsba), a lánya is (bárhová, de leginkább el a nagyon hamisnak érzékelt otthoni fészekből). A mindig távol lévő férj/apa figurája csak árnyékként vetül a történetre, Rómeó sem jelenik meg, a három nő sorsa viszont bőven elégséges ahhoz, hogy érzékeljük, mekkora hatalommal irányítják őket.

A hatalom, a tudás, a hit, a történelmi hősök és antihősök hatalma és gyarlósága áll Szőcs Géza Raszputyin című darabjának középpontjában is, amelyet a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata mutatott be Sardar Tagirovski embert (nézőt) próbáló rendezésében. A történelmi tényeket és fikciót, párbeszédet, monológot, élőképet és egy Kar jelenlenlétét is elegyítő négyórás produkció igyekszik a színházba visszavarázsolni az ókori színházfogyasztás szokásait: a közönségnek mindenféle kóstolót kínálnak előadás közben (vodkát, kávét) vagy a végén (pezsgőt).

Gyerekünk

Halász Péter Gyerekünk című darabját a Csíki Játékszín tűzte műsorára Hatházi András rendezésében. A némafilmek erős sminkjei és az eltúlzott, extravagáns jelmezek és frizurák egy-egy bohózati karaktert teremtettek a szereplőkből. Hatházi Rebeka / REBI egy-egy jelmezterve annyira részletgazdag, szinte csak ezért is érdemes megnézni az előadást, de leginkább a remek színészi játék miatt. Rég láttam például olyan produkciót, amelyben ilyen bátran bevonták a közöséget is a játékba, és az ügyesen irányított improvizációk nem tolták el téves irányba a hangsúlyt.

Hagyománnyá vált a hazai fesztiválokon, hogy a kolozsvári, illetve marosvásárhelyi teatrológia szakos hallgatók tanáraik, vagy a műhelymunkára vállalkozó színházkritikusok, szerkesztők irányításával fesztiválújságot szerkesztenek/blogot írnak. A dráMA idei kiadásán helybéli érdeklődők, diákok, újságírók csatlakoztak a csapathoz, hogy a kritikai műfaj határait feszegető szövegekkel reflektáljanak a színházi találkozó előadásira. (A dráMAzsolák nevű blog itt olvasható https://szinhaz.ro/category/drama12)

október 31, 2021 | Tasnádi-Sáhy Péter | Kultúra
MEGOSZTOM

Közeget teremteni a minőségnek

Tasnády-Sáhy Péter beszélgetőtársa Dálnoky Réka és Veress Albert

Ambiciózus sorozatot indítunk útjára az Újvárad lapjain: színházigazgatókat párosával kérdezgetve próbálunk első kézből képet kapni az erdélyi magyar színházak helyzetéről, problémáiról, törekvéseiről, nem csak járvány idején.
Bár a kronológiai sorrendet a továbbiakban nem fogjuk betartani, izgalmasnak tűnt, hogy először a legfrissebben kinevezett két Hargita megyei direktort, a posztját tavaly augusztus óta betöltő Dálnoky Réka székelyudvarhelyi művészeti vezetőt, illetve az idén tavasszal kinevezett Veress Albert csíkszeredai igazgatót faggassuk a jelenlegi feladataikhoz vezető szakmai útról, színházképükről, terveikről. Az interjúk külön-külön készültek a virtuális térben, a válaszokat a szerkesztői szeszély sodorta egymás mellé.

Dálnoky Réka, bár gyermekéveit Nagyváradon töltötte, szakmai szempontból mégis távolról csöppent a romániai magyar színházi életbe: Glasgow-ban, Skóciában végezte az egyetemet, egy éven keresztül Tahitin tartott drámafoglalkozásokat, diploma után forgatókönyvírást és kommunikációt tanított Mexikóban, hogy aztán a megszerzett tapasztalatokat, ahogy azt kezdetektől fogva tervezte, itthon kamatoztassa. „Van Wordsworthnek egy szonettje, amiben azt írja, hogy apácának nem fáj soha a zárda[1]…én is úgy gondolom, hogy minél kisebb egy színház, minél kevesebb a pénze, minél újkeletűbb az a hagyomány, amire építhet, annál izgalmasabb kihívást jelent ott dolgozni, ott jó színházat csinálni. Az egyetemen, amikor épp látványtervezést tanultunk, volt egy feladat, egy nagyszínpadi előadáshoz kellett díszletet tervezni 5 angol fontból (29 lej – a szerk.). Voltak olyan diáktársaim, akik ilyen abszurd korlátok között is tudtak lélegzetelállító megoldásokat hozni. Ezért én folyamatosan azt keresem, hogy azzal, ami itthon adott, hogyan lehet előretekintő európai színházat csinálni – mondja a hazatérés okairól.

Veress Albertet viszont minden szál Csíkszeredához köti, a Farkas Ibolya és B. Fülöp Erzsébet osztályában töltött marosvásárhelyi egyetemi éveken kívül nem szakadt el szülővárosától, mint ahogy az is természetes volt számára, hogy diploma után 2003-ban oda szerződik.

„Erős lokálpatriotizmus munkál bennem, el sem tudtam képzelni, hogy máshol éljek, dolgozzak. 1998-ban alakult a színház, a következő évadra lett állandó társulat, amikor én érkeztem még nagyon friss volt minden, tele akarással, pezsgéssel, vággyal, a közönség is még csak kóstolgatta, mit jelent színházba járni. Nagy szerencsénkre Parászka Miklós[2] remekül értett hozzá, miként kell a nézőket közel tartani és közben nevelni, évről évre érezhető volt a fejlődés, mind a nézők, illetve bérletesek számában, mind művészileg, hiszen egyre merészebb vállalkozásokba merhettünk belefogni.
Miklós a népszínházban hitt, abban, hogy a színház mindenkihez kell szóljon, nem lehet kevés kivételezett luxuscikke. Ezért volt rengeteg vidéki kiszállásunk, ne legyen különbség a város és a falu, illetve különböző társadalmi rétegek között. Ez a híd-koncepció hozzám is nagyon közel áll, de óvatosan kell egyensúlyozni. Látok olyan előadásokat, amikről tudom, hogy sokszor megtöltené nálunk a nézőteret, de minőségben ilyen árat nem fizetnék érte, illetve olyan színházi kísérletet, ami nagyon jó, de még nem érett rá a közönségünk. Persze van olyan produkció, amelyben mindkét szempont egyformán érvényesül, de ehhez kivételes csillagállás kell.” – meséli a Csíki Játékszínben töltött évekről, színházképéről is részben számot adva.

Dálnoky Réka első ars poeticáját a glasgow-i egyetemi felvételihez fogalmazta: „Valami eszméletlenül idealista dolgot írtam, ami szerencsémre megfogta a felvételi bizottságot, Skóciában szeretik az olyan embereket, akik hegyeket akarnak megmozgatni. Valami olyasmi lehetett, hogy Európában viszonylag közmegegyezés a színház társadalmi haszna, de lehetne ennél százszorta fontosabb is: komoly társadalmi változások előidézője, emberek gyógyítója, felvilágosítója. Ma sem gondolom másképp, szerintem a színház akkor működik jól, ha egyszeri és megismételhetetlen élményt ad, és ezt tudatosan, szándékosan teszi, például egy hegy tetején megélt naplementével szemben, ami szintén megváltoztathatja az ember életét, de véletlenszerű. Ezen belül viszont színes a paletta a könnyesre nevettető minőségi komédiától a legelvontabb mozgásszínházig. A lényeg a befogadóra gyakorolt erős hatás. Szerintem hibás elképzeléseink vannak arról, hogy a közönségnek mire van szüksége. Egy streaming szolgáltató oldalán arra kattintok, amihez éppen kedvem van, legyen az limonádé vagy dráma, viszont a színház kicsit másképp működik, a néző vállalja, hogy ilyen könnyen nem válogathat az őt érő hatások között. Persze lehet, hogy valakinek fontos egy téma és olyan hangvételű előadásokat keres, de a repertoár-színház másképp működik, megvan a lehetőség a meglepetésre, hogy olyan hatásnak tegyük ki magunkat, amire magunktól nem vállalkoztunk volna, mégis többek lettünk általa. Nincs szükség durvaságra, egy váratlan öleléssel is lehet valakit provokálni. Nem kell felborítani a nézők világát, de feladatunk megmutatni a mást, hiszen a közösségi oldalakon, a baráti társaságunkban olyan dolgokkal vesszük körbe magunkat, amik megerősítik, hogy jó, amit gondolunk, csinálunk. Ezért minden új nézőpont, amit a színház meg tud mutatni, legyen az egy kortárs téma vagy a női sorsok Csehov korában, hozzátesz az emberhez.
Minden ember vágyik az újra, miközben fél is tőle, ez a természetünk része. Ezt a kettősséget kell úgy navigálni, hogy a komfort és a pánik között a kreatív tartományban maradjon az ügy. Egyébként ehhez – mármint a komfortzónából való kilépéshez – hozzá lehet edződni, minél többet gyakoroljuk, annál nehezebben ijedünk meg. Annak, aki 35 éve a komfortzónájában csücsül, nagyon nehéz lesz először kimerészkednie. A színház szerencsére olyan közeg, ahol a színész és a néző is, a változatosság okán, folyamatosan ezzel a késztetéssel találkozik.
Amikor átvettem a társulat vezetését, már volt a csapatban egy erős akarás, hogy olyan színházat csináljanak, amiben hinni tudnak.
Változást elérni kétféleképpen lehet: radikálisan, egyik napról a másikra vagy pedig lépésről-lépésre, sok megértéssel, hosszú idő alatt. Mi ezt a második utat választottuk, bár a sok szempontból megviselő járványhelyzet következtében két produkciónkkal is elkezdtük a határokat feszegetni. Ezek a kísérletek annyira jól sikerültek, hogy – ez itt a reklám helye – a Beckett Rövidek UNITER-díjat kapott[3].
Sokan azt hiszik, hogy egy székely kisváros közönsége nem vevő arra, hogy a színház beköltözzön egy könyvesbolt kirakatába és meglepetésszerűen megszólítsa az utcán, de a tapasztalat az ellenkezőjét mutatja. A Meghatározatlan időre című kirakatszínházi előadásainkra tízesével érkeztek az emberek, pedig nem hirdettük őket, szájról szájra terjedt a hírük. Mondjuk, én színházcsinálóként azoknak a nézőknek örültem a legjobban, akik véletlenszerűen megálltak, a kezükben egy köteg üres PET-palackkal vagy kinyitották az utca túloldalán a teraszajtót és végighallgattak egy rap-monológot a 21. századi férfilét nehézségeiről.
Amikor Udvarhelyre kerültem, többször elhangzott, hogy „jaj, erre nem lesznek vevők a nézők” „jaj, erről itt nem lehet beszélni,” a hosszú távú terveim között mindenképpen szerepel ezen változtatni. Nem arra gondolok, hogy in-yer-face[4] stílusban lenyomjuk az emberek torkán, márpedig itt most két órán keresztül a melegekről fogunk beszélni, hanem fokozatosan, barátságosan, emészthető módon behozunk olyan témákat, kérdésfelvetéseket, amivel a közönség nem feltétlenül akar találkozni, pedig szüksége van rá. A kirakatszínház egyik jelenetében egy takarítónő az üvegen keresztül meglát egy téli hidegben az utcán fekvő hajléktalant és azon morfondírozik, odamenjen-e, mert hát biztos büdös, vagy ráköphet esetleg valami fertőzést. Ez például egy fontos társadalmi kérdés pedzegetése. Nincsenek súlyos állítások, de a téma mégis ott van.”

(tovább…)