helyszíni beszámoló egy göteborgi fesztiválról 

Persze az egész úgy kezdődött, hogy írhattam volna a stockholmi felnőtt bábszínházi fesztiválról, ami szintén most zajlik s onnan egyenesen Szabó Barna barátomnak tudósítva, vagy csak úgy otthonról magamról, de most ezt írom és erről!

Vagy hogy mi helyett van ez a darab vagy az a darab, meg az összes és annak a -sége? 

Mi helyett van a művészet? Minek a helyére fészkeli be magát? 

És minek lesz a helyőre? Megvéd-e engem a művészet, észhez térek-e tőle, vele? 

Már tisztára olyan, hogy mintha ismerném, megszemélyesítem, e művészetekkel hívom ki gondolataimat, nemes cselekvésre!

De az eső, az legalább csak esik, abban még meg lehet bízni: az esőben mint kollektívában és minden egyes cseppjében (mert az eső akkor is csak eső, ha, mint oly gyakran nálunk, szembe fúj: a szemet szemért göteborgi változata!), amíg szemerkél.

De mit csinál ilyenkor az a sok utcai fellépő? Ott árválkodnak kifeszített trapézaikat próbálva szárazra törölni, el kell majd menjek egyszer őket is megnézni! 

Felkészülök, beleolvasok a programokba, előadásokról, művészekről olvasok: ilyen kísérletezés meg olyan, kérdés: azért megyek-e egy előadásra, hogy a művészek kísérleteit nézzem? 

Lehet, hogy ez a kísérletezés nem is arra vonatkozik, hogy ők magukkal kisérleteznek, hanem ez rólam szól, hogy ezek a művészek megkísérlik, hogy (1.) rólam olyat tudjanak meg, amit eddig sem ők sem én magam és hogy (2.) ezt megtudván kezdeni ezzel valamit!

De mit kezdjek magammal én, ha mindezt majd megtudom magamról! 

És a legfontosabbról ne feledkezzek meg: érezd jól magad, mondja bennem egy hang, mégiscsak egy fesztiválon jársz!

De akkor már őszinte véleményem sem lehet (érezd jól magad!)? Vagy kíváncsi sem? Mert ajánlani nem is tudom e műveket, előadásokat, nincs sok esélye, hogy ezek némelyike eljut(hat)na Váradra, Gyergyóba, Szatmárra sajnos… 

Megy-e majd írásom által elébb a váradi stb. tánc és színházi világ?

Most, hogy a két szememmel látom, sötétedik (eddig is sötétedett), hogy korábban sötétedik (már kell az elemlámpa a biciklire mikor jövök haza a színházakból) és később világosodik reggel, és most, hogy a bőrömön érzem, hűvösebb van (eddig is a bőrödön érezted, csak akkor a meleget), most, hogy az esőt (ezt is a bőrödön?) is meghozta az idő mozgása (járása lesz az!) és mindenki (hozzám képest) ellenkező irányba halad hazafelé bevásárlószatyroktól nehezítve én meg csak úgy lendülök (gondolom még súlyosabb egzisztenciális gondoktól sújtva) az operába, a színházba, beszélgetésekre, workshopokra, hogy mindezt megírjam: világok rongya, színpad a neved!
   
Vagy csak egyszerűen szavamba vágok, mint arcomba szél és eső: kezdünk!

A végén az volt a legjobb… Na így érdemes elkezdeni egy beszámolót, de lehet, hogy nem is az lesz: négy fiatalember, amikor már kint voltak az Opera előtt, elkezdték idézni, amit láttak: kézzel, lábbal, egész testükkel, és én meg mondtam nekik, ugye ti táncosok vagytok! (Persze ugyanígy csináltunk mi is Váradon 1979-ben az Al. Colpacci rendezte Sławomir Mrožek Tangója után, csak ott szavakkal!)

Meztelenre öltözött testek kámaszútra mozdulatai válnak életre a hattyúk tava vizében, ami pedig nem más, mint az ének, Anna von Hausswolffnak, ennek a göteborgi zeneszerző és (mondjuk így rövidítve: mindenes) előadóművésznek a szólóestje. De annyira szól, áramlik (a zene, mint a tó hullámai!), hogy még az én jó rezgéshárító zsírokkal védett beleim is beleremegnek! A testek nemsokára újabb ruhát kapnak, a szobor-képzelet-bábságból már hétköznapivá válnak és egyre jobban lekövetik vagy előidézik vagy csak megtámogatják az énekes minden mozdulatát (majd be fogom írni azt is, hogy felerősítik) még a kifutóját a cat-walkot is rakják lába alá, elé. 

Minden test tánca meg is sokszorozza, de végteleníti is azt, amit a hang nem visz át ott a pillanatban: de óh, jaj, az önismereti ablakaink mégsem képesek befogadni a magunkról tudás e felerősített változatait sem!

De itt megértem, az alkotó közösség másik részének az intencióját (ők a van-ok:) Imre és Marne van Opstal (keressetek rájuk, fiatal koruk ellenére vagy talán épp ezért, lelkesítően sokrétű megnyilvánulásokban vettek már így is részt, amit a különböző médiumok jól ismertetnek).

A táncosok itt, a göteborgi Opera művészei az itatós szerepét kapták, felfogni az énekesnő minden rezdülését s azokat kinagyítva tárják elénk, nézők elé, mint egy-egy iratlan ostyát az önelfogadás felmutatását: ahogy az űr megteremti magának a teret, magunkra találunk mi is a kivetítésben!  

És még mielőtt végleg meghatva és valami megrendülésből térek vissza magamhoz, a szaxofonost kell említenem, az ő játéka – és persze szerepe is –, a Morse-jelek abban a drótban, amin a fecskék ülnek, megpihenni a megérkezés után!  

Ez a világpremier, az Atlas Song, méltó produkció volt a Göteborgi Tánc- és Színházi Fesztivál, valamint a Göteborgi Opera táncszezonjának megnyitójaként. Amúgy mindkét intézmény megalakulása 30. évfordulója alkalmából.

Ehhez hozzá kell tegyem, hogy például már csak a ma esti előadás sikeréért is érdemes volt annak idején elkezdeni. Én az én adópénzemmel 23 éven át támogattam mindkettőt. 

Jó érzés! 

És ilyenkor csodálkozom el igazán, mennyi humánerő van városunkban!

Második munkanap 

Gondolom, ez lesz az a darab, amiről a legtöbbet tudok mondani, vagy semmit, vagy mind e kettőből egy kicsit legalább.

Először is felsorolok néhány nevet: Christian Friedel játék (2023-as Faust-díjas!), Darryl Pinckney szöveg és Robert Wilson rendező.

Ezekből is elég lenne legaláb egyet ismerni, de én sem ismertem egyet sem! Ezért még egyszer felsorolom: Christian Friedel játék, de végülis azaz már az elejétől benne ott benne van minden és mindenki, vagyis mindkettő meg még legalább kettő vagy három, meg itt-ott az őket szeretők is, de a címszereplő Dorian mindenképpen! 

Dorian (vicces lesz!) a szürke eminens; Oscar Wild regényének főszereplöje („Dorian Gray képe”), aki így hajazik a Geothe Faustjára is meg igazából bármire is, de már megint túl sokat mondtam (vagy mindenesetre sokat írtam), jó jó, olyanokról, amik érintik a darabot, de mégse!

Szóval (énekkel és tánccal) Christian Friedel játéka valami fenomenális! 

Darryl Pinckney szövege teljesen megfelelt az ötletadó-rendező Robert Wilson ötleteinek, mert a kilencven perces monológot úgy oldotta meg az összes rendelkezésére álló színpadi hatással, hogy ott semmi sem lógott a levegőben, illetve egy adott pillanatban azt megengedte, hogy főszereplője (a másik kettő az ő meg a te, de őket soha nem látjuk!) egyszercsak ott lóg, mondjuk így egy valami átmenetben vagy átmenetként egy hangos tengeri madár és egy ugyancsak hangos mennybemenő énként!

Szerintem ez volt a legjobb rész: zene, színpadkép, a hangosítás és világítás és – nem baj, ha még egyszer mondom – a játék-!

A rendező Robert Wilsonról persze még többet kellene mondani, de legyen ez/ő saját házifeladatotok!

Vicces volt, hogy egyszercsak azt mondja ez a „hang”, hogy ne beszéljenek itt idegen nyelven!

Majdnem felnevettem, illetve igen, felnevettem, hogy egy németül játszott darabban mondja az angol szereplő (Litvániában is játszották ugyanezt a rendezést)!

A darab amúgy is tele van zseniális one-linerekkel (jó, egy remek aranyköpés is volt, de ez ma már elmegy ezeken a színpadokon!), de egyszercsak azt éreztem, mintha az én saját verseimmel (a Könnyű konyhalégzés kötetből) lenne telerakva néhány jelenet! Például: „a bánat a legjobb közösségalkotó”!

Meg rengeteg poén még ezen az úton az éntől a te-n keresztül az ő-ig (bár ki tudja, kinek mi a legmegfelelőbb!)? 

Az egyik (vagy a másik) legszebb „kép” az egy egész „képernyős” szöveg volt: i rise up/ and walk/ with myself, így, három sorban! 

És ez már a rendezőnek is sok volt, volt néhány ilyen szakasz a darabban, amikor ez az én már annyira nem bírt magával, hogy nótában kellett kifakadjon!

Ezt nem tudtam megérteni, mennyire volt ez szándékos a rendező részéről, nevezetesen az, hogy a közönség bele fog tapsolni!

Én úgy láttam, megakasztotta a színész flowját.

Az egyik legjobb hatás ma is a fekete és a fehér arc, kesztyű, ruhák és ezek megvilágítása!

Zenét a Woods of Birnam – Dorian-ra keresve lehet megtalálni! 

A Schauspielhaus Düsseldorf produkciója.
(és mintha egyszerre szólalna meg bennem minden ébresztőóra: ez csak a leírás volt, most jön a szóbeli: mert az teszi, hogy közülük ki lép színre  <az én meg a te meg az ő közül, elég lesz nekünk ennyi is!>, hogy ki kap nagyobb teret, hogy milyen közöttük a viszony, ki tör be kinek az otthonába, ki közülük a sármos, a csábító, ki közülük a „God afton” ember és ki közöttük az a színész pont ezen a napon <vagy egy bármilyen más napon>, és egyáltalán milyenek ezek az alakok önmagukban, azaz milyen ez az én, e/az ő, ama te; egyáltalán melyik, mit enged meg magának magához és másokhoz képest; mikor melyik érdemli meg a tapsot, melyik a feddést; és melyik <éppen ezek közül bennünk>, hol tart az önmegmutatás folyamatában: hakuna matata!)

Régi, elkényelmesedett 

A terek új funkciót kapnak (ha egy kicsit tovább gondolunk, régi darabok új teret kaphatnak, régi szövegek új szereplőlet stb)!

A kör-kanálison (mintha a kiskörúton) belül például a Red Bull tartott tandem akadály pandémiát! Aminek persze semmi köze e fesztiválhoz, de nyilván az italgyártó is itt akart lenni, emelni a tétet! Tétre léptek!

A színházi fesztivál után amúgy is jön egy másik fesztivál, így ezek a szabadtéri produkciók mintha valami szép ígéretek lennének, maradj csak drága lakos, ha már visszatértél falaink közé, érezd is jól magad! 

El akartam sírni magam, de vasárnap délben nem azért megy az ember szabadtéri előadásra, hogy tönkretegye mások élményét, meg hogy veszélyeztesse a tizenkét artista életét!

Göteborg ezúttal egyik legeslegmagasabbkultúrájúbb terére állítottak fel egy trapéz fémszerkezetet a francia CirkVOST együttesnek. Én nem tudom, az én képzeletemben még neve sincs, mi ez: légtánc, légtorna, légtornasport, légtorna-művészet?

Minden kezdet nehéz, de így a vég is, tehát ezt is ki kell találni, hogy legyen ennek is nyomatéka, momentuma. Meg hagyatéka, de erről a végén.

Az előadás címe: Pigments, ötven perc földetérés nélkül! 

És nyilván nem lélek/gzetelállító, amit csinálnak, hiszen biztonságos, de látványos, és van benne egy történet! Vagy sok történet! És a legszebb, amikor a biztonsági hálóból földet érnek, először is egymást üdvözlik, majd csak ezután fordulnak a közönség felé! 

És ez a befejezés annyira tetszett a mindenségnek, aki látta, hogy ez jó, hogy most ő sírta el magát!

De ha névre nem is tudom, mi volt ez, azt éreztem, hogy valamit kihozott belőlem, megmozgatta a lelkem, az acéldrótok biztonságából púderként száll szabadabban ezen a hármasosztatú énen, mint korábban! Az éntől az őkig mindenképpen! 

A dropboxon nagyfelbontású műszaki rajz van a cirkuszi sátor alaprajzáról; én most azok csodálatában mélyülök el otthon s ezzel zárom is soraim a harmadik napról! 

Ui. Olyan nem tudom hány éves voltam (nem, itt nem az következik, hogy engem nem vittek a szüleim cirkuszba, mert én nem cirkuszoltam otthon, illetve cirkuszoltam otthon eleget) és egyszer összefutottom egy vakációban az egyik műhelytanárommal, Schun Jóskával (arról most senki ne kérdezzen engem, miért hívja az ember az akármilyen tanárját Jóskának!), inkább arról szeretnék tudni, mikor jártak a cirkuszok Nagyváradon a Várban, illetve ott a sáncban?

Szóval mi ott ketten dolgoztunk (szóval, nem poén: izommal), építettük a cirkuszi sátrat!

A mai találkozó döntetlennel végződött mindenki megelégedésére; igaz nem is volt helyosztó, bár egy jelentkezés, mily meglepő a színésztől elhangzott: neki mindig jól jön egy munka!

És még én is ép bőrrel úsztam meg! Ez főleg annak volt köszönhető, hogy a műsorvezető olyannyira élvezte az estet, hogy a közönség kérdéseire nem maradt már idő! 

A beszélgetés a „När blir det bra?” azaz a mikor, vagy mitől vagy hogyan lesz jó, (ne mismásoljunk) az előadás, címen futott. Sínen vagyunk!

Majdnem három oldalról, vagyis majdnem három hangot hallottunk: az intézményvezető, a rendező és a színész közreműködésével és -ről és -től.

A beszélgetést vezető Catharina Bergil, főiskolai tanár, jól fogta össze és jól is vezette az est folyamát!
Hangok:
Farnaz Arbabi, a stockholmi Unga Klara művészeti vezetője, rendező

David Dencik, színész 

és Eirik Stubø, rendező, volt színházigazgató

Szóba került az összes közhely, illetve közhelyszerűen hangzott a legtöbb központi kérdés és elhangzott az összes kulcsfogalom: idejében (még mielőtt bárki másnak is megfordulhatott volna a fejében, na jó, ez csak az én rosszindulatú kommentem, S.L.) elkezdeni a folyamatot; világmegváltónak lenni (no comment!); tudatában lenni a színpadi jelenlétnek; nem lenni tudatában annak, mi a jó (éppen abban, amit csinálunk!); mikor mondta egy rendező legutóbb egy próbán a színészének, te (S.L.), hogy ez milyen jó (az alakításra) vagy mikor mondta egy intézmény- vagy társulatvezető az embereinek, igazatok van; a szöveg a történés igazi háza (tere!); a színész sokkal többet foglalkozik a szöveggel, ergo sokkal több köze és joga van hozzá, mint aznak az írójának; de mégis a színész az, akinek a legkisebb -idő és látvány és akármilyen más- rés jut az egész produkcióban; jelenlét (volt már?), varázslat, kétely; erre hogy kétely a színészen kívül mindketten beindulnak, hogy milyen jó, de ő erre már mégis csak dobbant egyet: amikor én mondom, abban már nincs helye a kételynek (ebben kiegyeznek); aztán még szó esik a tervekről, jövőről: öreg -régi fesztiválokat is túlélt- görög nevek repdesnek!

A legmeghatóbb számomra az volt, amikor a színész azt mondta (jó, mondott többet is, de én sem mondhattam el az én véleményem, így ő még mindig előnyben van): az a legrosszabb, amikor ott áll a színpadon és azt kell játszania, hogy nem tudja, mi következik most, hogy mit mond neki a vele éppen szemben álló (a szemébe)!

Elnevettem magam (1-1, azt soha nem is állítottam, hogy gólnélküli döntetlen lesz)! 

De már nem nevetek: miért gondolják úgy ezek az emberek, – kérdeztem volna, ha szót adnak nekem, – hogy az ő munkájuk oly nagyban tér el mondjuk a villamos vezetőjétől, attól a sok villamos- és buszvezetőtől, akik ott a színház előtt mindeközben 42-szer hajtottak el (hogy melyik irányba, ebben az összefüggésben nincs jelentősége): 

nekik semmit sem jelent a munkájukban a jelenlét (ugye, hogy volt már!), 

nekik semmit sem jelent a munkájukban a varázslat (volt már!)

A kétely!

Hát a flow, a villamosvezetőjé, az nekünk smafu (van neki etimológiája!)?

Mindenkinek lesz egy kedvence. 

Az én kedvencem ez a nő itt mellettem. Olyanokat röhög, hogy én is csak álmodni mertem ilyet annak idején (például a már említett Tangó előadásokon) `79-ben! 

Nem is tudom, hogy kell ezt mondani, olyan guturálisan nevet. De aztán ez sem elég, még arra is megkérem, hogy átmásszam rajta, mert előttem pont egy kontyos nő ül, aki nyilván másnak a kedvence, de ők nem másznak át egymáson.

De ez mind nem a színpadon játszódik, pardon, hanem a padsorok között s én vagyok ez egyik.

Ha lehetne azt mondani, ez Göteborg egyik legrosszabb színháza, a Storan, de nem lehet, mert ez a legrégebbi, s akkor olyan-amilyen, például innen menekült majd a mai épületébe az akkori Opera is 30 évvel ezelőtt, így hát még ez is összeér! 

De hogy a színpadot miért nem lehet egy méterrel megemelni, nem értem. Nem az egész ház süllyed, csak a világunk! A végén, az előadás legvégén biztos, hogy fontos jelenetekről, pillanatokról maradtam le!

Mert ez is egy olyan előadás volt, amiben minden nagyon meg volt tervezve, de csakis a játék tökéletessége érdekében. Azon kapom magam, hogy azt mondom magamnak: pokoli-mennyországi vagy paradicsomi-földi-élet. De választanom nem kell, nem politikai nagygyűlésen vagyok! 

Ez így egyben van jelen ebben a játékban!

A kedvencem első reakciójánál érzem, ez a kedvemre való nekem is! Csak én mégsem viselkedhetek úgy, én egy komoly lapnak írok, mit gondolnának rólam! 

Megint egy új színházat látok, kérdezem is magamtól, mióta nem voltam én egy rendes, komoly színházban, hogy már azt sem tudom, hogyan játszanak ma az emberek, na nem Párizsban, de Brüsszelben!

Egy belga csapat vagy kettő, három vagy négy-öt ember meg néhány élethű nagyságú (például jegyesmedve) bábú bébivel, amit a színészek elbáboznak!

És az egészet egyetlen párbeszéd nélkül, illetve talán így pontosabb lesz: egy beszélt párbeszéd nélkül. Mert a játékban mindig ott van a párbeszéd, a pármozgás, a párjátszás!

A darab címe Vasárnap, Dimanche, Cie Focus & Chaliwaté. Feltétlenül nézzetek bele!

Nem érzem úgy, hogy ezt a leleményességet le lehet írni szavakkal! De talán pont ez az üzenete is! 

De mondjuk, hogy aludtam rá egyet – ami nem igaz! – és mégis úgy érzem, néhány poént el kell mondanom (amiről meg hallgatni kell, hallgassanak a harangok!).

A testünk a legjobb tesztünk! Ha kibírja a testünk, megkérhetjük a pszichénket is, kegyeskedjék a képzeletünket is, fogadja el!

Félhomály, úgy látszik, ezt nemcsak az istenek szerették, színházban is jól lehet alkalmazni: (hamarosan a kedvencem is felkacag!) Az egyik szereplő vízszintes teste a táj, amelyen egy másik szereplő tologat egy bekapcsolt reflektorú játékautót és a következő pillanatban már hárman ülnek az első ülésen, egyikük vezet, a másik kettő meg éli bele magát a potyautas kíváltságos helyzetébe! 

Kedvencem volt még a színpadi technika: nem a filmvetítés, mert azt már nagyon régen csinálják (sőt, már mi is csináltuk ´85-ben!), hanem például, ahogy egy igazi tévé hátra kúszik, mintha közben a mi kameránk végezné pont az ellentétes mozgást vagy ahogy egy eredeti antik Thonet fogas meg- vagy elhajlik, miután a ház egyik lakója ráhajítja (röpteti) nyári kalapját! Satöbbi, satöbbi!

Hol voltam én, kérdezem én most e sorok írásakor, egy másik kedvencem csokiját szemezgetve (de morzsálva nyemá!), míg ez a látványos változás a színházban végbement?!

Hol voltam, hol nem, de holnap egy újabb munkanap elé nézünk, ott meg ki tudja, mi vár ránk, ha eddig nem lepődtem meg eléggé!
Nem!

Már mikor pont azon 

akartam torzsalkodni (milyen szavak ezek!?), hogy mindenhol csak kísérletező előadásokat látom, mintha ez is nem a saját választásom lett volna, akkor jön ez a 13 éve játszott s akkor már klasszikusnak joggal nevezhető darab!

Már messziről üdvözlöm a tegnapi Kedvencem, de ennél közelebb ma nem lesz és a nevetései sem.

Mert amíg a tegnapi darab az élet problémáiról szólt s azok bármennyire is komolyak (klímaváltozás), de az alakítások (az embernek az ehhöz való alakoskodásai!) nevetség tárgyává tesznek minket nézőket, de ez a mai meg az ember legjellemzőbb foglalatosságáról, magáról az életről szólt.

Mikor most leírom, hogy szólt, már belátom a legnagyobb tanulságot: szavakkal nem lehet leírni a leélt életet! 

Ezért játszanak némán, maszkban, maszkok mögött! 

Húzhatnék ide egy vonalat, hogy 

A-tól ___________________B-ig, 

és akkor elmondtam az egészet! 

Ez az élet: az enyém, a tiéd (te édi), a miénk! 

Mindenkié ez.

Mert ez egy jó kezdet: te édi, és már éled is!

És a miénkből aztán hirtelen ismét csak enyém lesz, mert az én életem mindennél és mindenkinél fontosabb és megéri, az egész életed ráteszed, hogy mindenkit meggyőzz és mire belátod, hogy a tiéd is csak a másokén keresztül lehet eléggé a sajátod, anélkül, hogy kisajátítsd a másokét…

Ezek a maszkok, bárhonnan közelítem, valahogy mindegyik olyan vagy annyira egyszerű, mégis oly kifejezőek. Akkor is, ha egyetlen izmot, ráncot nem lehet bevetni; de annál nagyobb alkalmat és szerepet kap a test többi részlete, a kéz, a láb, a váll és az ezekkel komponálható mozdulatok! És a főszereplő – az élet – a maga egységes vagy egységet alkotó kerettörténetével!   

Bele is feledkezem ebbe a színpadi történésbe, mert arra mindig figyelek, hogy tudjam, ez csak egy színpad (s bizony, hogy nem szópad!) és aztán megint meglepnek egy játékkal!

Egy ismétléssel, egy gesztussal, a szagokkal, és az egyik szereplő, akiről végül mégis kiderül, hogy egy nő volt (tudtam!) a lábujjaival! Ahogy öregszik, s aztán a járásával, az emlékezetkieséssel, és a végső dalt a saját csellótestén való eljátszással (a test itt is a legjobb teszt, ez így úgy látszik, népszerű toposz)!

De végre megint nyár van, gondolom hazafelé biciklizve, az is elég, ha figyelek a közlekedésre, lámpákra, az élet legyen most még mások gondja!

De itthon már az a gondolat is kecsegtet, hogy az embernek az élhető élethez talán főleg szavakra van szüksége!

Szókra kész élet!

André & Dorine, Kulunka Teatro

Szereplők: José Dault, Garbiñe Insausti, Edu Cárcamo. Ők hárman körülbelül még háromszor ennyi figurát játszanak el! 

Rendezte és részben írta is (meg a színészek): Iñaki Rikarte.

De már csak az a kérdésem, váradi stb. színházban lenne-e ennek a baszk darabnak helye, így elalvás előtt?

Ha lenne sors 

akkor is érdemes lenne hinni benne, de mivel ebben nem hiszek, oda is mentem hozzá és lehántottam a micsodát, de lehet, hogy egy jobb hasonlat kellene, lerántottam a leplet, ez már jó is!

Most is úgy és akkor nevetett (rendben, hűséges olvasóim tudják: röhögött), ha én is hűséges szeretnék lenni magamhoz, akkor amikor én is tettem volna! Csak nem mertem?

De egyszer, amikor már senki más sem nevetett, akkor én – csak én, de még a kedvencem sem, de meg tudom magyarázni! – nevettem a medve, illetve az egyik szereplő, a Robert barátnőjének a bőrén (hogy az milyen selymes volt)!

Hát valahogy erről szólt ez a mai előadás is!

Vagyunk mi, előbb ketten, aztán azoknak is a kettenjeik. És akkor máris 8-an, de az is a pillangóhatásra emelve.

Színésznő, persze előbb bemutatkoztam rendesen, a kedvencem! Mondtam ekkor már érthető az összes poén még időelőtti lereagálása, illetve, erre mondta ő ezek a mi előadásaink voltak!

Az én nagy kérdésem, egyáltalán nem egzisztenciális, mert azokat már megoldotta a társulat, a rendező, a díszlet és a jelmeztervező és a háromtagú zenekar!

És a legzseniálisabb húzás az volt, amikor (amikor az egész előadás  a gitáros és vonóshangszeres kiáll a színpad közepére és előad egy dögös szólógitáros számot, mert azt hiszi, hogy a főszereplő minden egyes régi és kellemetlen emlékét egyrészt törölték, másrészt újabb legkellemesebbekkel helyettesítették, tehát neki lejárt a szerepe, hogy csak kísérje a „szereplőt”, de mégsem, Robert visszajön, még előad ő is egy dalt, hogy például ne adjuk fel soha, meg de úgyis mindegy!

Az egész olyan, mintha Dürrenmatt fizikusai játszanák el ezt a darabot annak a szünetében!

Amikor a korszellem és a valóság egymásért és egymás ellen is mindent elkövetnek az egyénért, ember legyen a talpán és minden pórusában és neuronjaiban.

A berlini Schaubühne társulat Bucket List előadása egy csodálatos produkció!

Ha még érdekel minket ez, amit európai színháznak nevezhetnénk, Yael Ronen rendező nevét érdemes lesz megjegyezni!

Mint a szerelmek, a fesztivál is megváltoztat, különben miért is mentem volna oda, gondolkozz! De, akkor is fel kellene tüntetni nagy betűkkel vagy hangosan szóló (tomboló – bömbölő) üzenetekkel: vigyázz, a művészet nem válogat!

Kimondva vagy sem (akkor mégis hol vagy máris egy gondolat formájában?) mindig ez a megmérettetés, hogy az újjal, az idegennel hogyan szembesülünk!

Mert itt sűrűbben szembesülök azzal, amiről eddig nem voltak szavaim és most hipp-hopp újra itt a kezdés (a szavak valának kezdetbe vagy kezdetlegesek) vagy régen még ez sem volt, minden csak most történik először? 

Esélyem sincs a művészetet életvezetési segédanyagként használni?

Vagy az a jó, ha eleve kikérem magamnak: velem csak ne játszanak, rajtam ne nevessenek, ne sajnáljanak!

Megvagyok én magam is!

Arról is említést kellene tenni, amit nem láttam, vagy csak elfogadni és leírni ezt, hogy mindent nem tud az ember fia átlátni, nekem ez adatott, nektek meg ezek az adatok.  

(Azt már csak a világ legkisebb és ráadásul átlátszó betűjével írom csak ide, hogy ez, amiről most írok www.gdtf.se

még be sem fejeződött, máris kezdődik egy másik gothenburgfringefestival.com/, 

a másik, ami koncepciójában más főleg, mert a színpad ott is csak tér, a színészek meg ott is csak emberek!)

Mindig szépen öltöztem fel, a mi mércénk szerint öltönyben, különböző kockás ingek, szép fekete cipő (de páratlan zoknival persze)!

Mindezzel együtt teljes megelégedésemre konstatáltam, öltözködési kódex nincs, az emberek többsége, vagy akiket én szemmel tudtam tartani, ízlésesen, de nagyon sokféleképpen (maguknak és/vagy kedvencüknek) öltözve járnak színházba!  

Zárásul, ezentúl is másként járok majd a városban, keresem az arcokat, akiket a padsorokban, csarnokokban, foajékban, meg akiket a színpadokon láttam.

Keresem a tekinteteket, hogy látják-e, pont úgy lépem át a tócsát Göteborgban, mint az a baszk színész (de tényleg, hány nyelven láttam előadást?), abban a napsütéses szerepében!

És egész télen (egy fesztiválmentes vidéken) azon fogok majd gondolkodni, hogy bezzeg most a tücsök vajon melyik európai opera színpadán lép fel?

Jó neki!

Mi az nekem!

Külön köszönet illeti Linnéa Fredrikssont, nemcsak azért, mert remek helyeket biztosított nekem minden előadásra – jó, akik figyelemesen olvastátok eddig is, egyre nem, de az is megoldódott! –, hanem azért, mert továbbította kérdéseim oda és vissza is a Fesztivál elnökéhez, Martin Hanssonhoz.
Arról érdeklődtem ugyanis, hogy a városban lévő másik két nagymultú és -hírű rendezvényekhez hasonlóak (könyvvásár és filmfesztivál), ez a Tánc és színházi fesztivál is az évről évre növekvő nézőszámokkal méri-e a sikert?
Hansson szerint ez egy minőségi fesztivál, de ettől még lehet az az ambíciója, hogy minél szélesebb rétegeket érjen el.
Másik kérdésem arra vonatkozott, hogy az éppen e Fesztivál után kezdődő és teljesen ingyenes, egy hétvégén át zajló, mondjam így őszkezdő ünnepséghez szándékosan időzítettek-e a szabadtéri cirkusz vagy akrobata-színházi produkciókat?
Igen, – kapom a választ – az idén már szándékos volt az együttműködés a két rendezvény között.