Címke: regényrészlet

szeptember 16, 2021 | Kelecsényi László | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Bűnangyal (regényrészlet)

A-1

Biztosan regény lesz abból, ha a benne megszólalók elkezdenek hazudozni?

     Hazudni sokféleképpen lehet.

     Hazudhat a szereplő, ha szereplőként szólal meg, és félre akarja vezetni azt, akivel éppen beszélget.

     Hazudhat, még ugyancsak a szereplő, ha elbeszélőként jelenik meg a történetben.

     Hazudhat a partner, akivel a szereplő beszélget.

     Hazudhatok én is, a látszólag tárgyilagos, mindentudó elbeszélő, mert egyszerűen élvezem mások hazudozását, s nem akarom elrontani a játékukat, kíváncsi vagyok, meddig mennek el az igazat nem mondásban.

     Kit érdekel már, hogy mi történt, hogyan történt, mikor történt? Az számít, ami itt áll, amit az olvasók kapnak. A történet. Ha működik, minden más érdektelen.

B-1

Három emelet, föl, a magasba. Reklámszatyorban bor és cigi. Csenge a nyakamban, keze a táskában. Körös-körül ruhadarabok a földön szétszórva.

     – Ezt hoztad?

     – Vasárnap este ez is szép teljesítmény.

     Dugó ki, poharak, koccintás.

     – Mesélj, mi van otthon, anyádnál?

     – Az otthon itt van, vagy sehol.

     Lenyeli a folytatást, elhallgat, elszomorodik.

      – Rossz volt? – kérdezem.

     Nem felel, inkább kortyol egyet, belerejti az arcát a poharába. Védelmet kér a világtól, most tőlem. Megsimogatom a csupasz karját, nem húzódik el, érzem a bőrén, hogy jól esik az érintésem. Folytatom, de igazában nem vesz részt benne, önmagába borul, csak hagyja, hogy merészebben kalandozzék a tenyerem. Trikó és tanga. Mindenkié és senkié. Mindent enged. De mintha most nem élne, mintha éppen nem lenne jelen. Történik, ami történik, de mintha másutt tanyázna, a nem-szerette városban, vagy egy éjszakai szórakozóhelyen, bárhol, csak nem itt, az állítólagos otthonában, melyet ő választott, mert világos és szép nagy a szobája. Csak éppen. Csak éppen baromi rendetlenség uralkodik. Én se vagyok rendmániás, mióta egyedül élek, de az túlzás, amit itt látok.

     – Utazol valahová? – kérdezem, miután belátom, hogy ma itt nincs szerelem. Túlzó már a kifejezés is, sokszor megkaptam tőle, hogy ne romantikázzak, holott nem tudom, hogy közben, mióta nem láttam, nem érintettem, nem jött-e össze valakivel. És ha igen, számít valamit? Semmit.

     – Egyébként igen.

     – Mit igen?

     – Utazom. Messzire.

     – Ezt csak így mondod?

     – Hogy mondjam másképp?

     – Mennyi időre?

     – Azt még nem is tudom.

     – Szerepet kaptál?

     – Így is lehet mondani.

     – Nem tudod, meddig tart?

     – Így is lehet mondani.

     – Csenge, nem tudsz őszintén válaszolni?

     Nem felel, mintha egy másik világba lépett volna át, ahol nem uralkodnak sem a nehézkedés, sem a lélektan törvényei, ahol csak az számít, ami ábránd, ami elképzelés, de semmiképp sem valóság, s még csak nem is emlék, hanem valamilyen homályos ködkép. Ilyenkor úgy viselkedik, mint egy légtornász a magasban. Nem szabad rászólni, mert lezuhan, és tönkrezúzza magát. Elpusztul a valóság érintésére.

A-2

Az idő rohadtul múlik, és nem kegyelmez, minden elmaradt találkozást, minden elmaradt ölelést nagy hiány követ. Semmit nem lehet pótolni, csak ezt sokan nem tudják, vagy nem is akarnak tudomást venni róla. Aztán – késő bánat. Az életet hibáztatják, nem magukat, holott azt kellene.

     Csenge elrepült, úgy, hogy nem árulta el Kolosnak, hová tart. Mondjam meg én? Legföljebb az olvasókkal tudnánk tudatni (micsoda pleonazmus: tudnánk tudatni), Kolossal nem. Így is van értelme?

     Egy Amazonas-menti forgatásra utazott, azaz utaztatták a tévések. Egy párkereső show felvételeihez szerződtettek harminc alatti fiatalokat. A sztorit nem kötötték az orrukra, különben is rögtönzésre épült az egész játék. Ami később a képernyőre került, jócskán megvágva, abból, az derült ki, hogy egy páros szex-játékhoz kellettek szereplők. Olyanokat válogattak, akiknek volt valamilyen médiás múltjuk, netán némi botrány kötődött már a nevükhöz.

Elhelyezték őket az őserdő közepén, nyolc fiút és nyolc lányt külön-külön egy-egy nagyobb bungalóban, és az ismerkedő est után el kellett induljanak párra találni. A szabályok szerint, aki záros határidőn belül nem talál ellenkező nemű párra, az rögtön kiesik, mehet haza. Az igazi játék persze akkor indul, amikor felállnak a párok, amikor egymásra lelnek az ifjak.

     Mindjárt az elején akadt egy kis botrány. Az egyik srác mindenáron szeretett volna részt venni a műsorban, ezért gondosan eltitkolta, hogy inkább a saját neméhez vonzódik. Talált is magának valót, csak arra nem számítottak, hogy az egész erdei környezet alaposan be van kamerázva, s hiába csatolták le magukról a mikroportot, a róluk készült némafilm is árulkodóvá vált.

     A főrendező rövid telefonálgatás után úgy döntött, hogy hazaküldik az egymást választó fiúkat. Az igazi okot persze nem hozták nyilvánosságra, súlyos gyomormérgezést kommunikáltak, s forgattak pár percet egy kórházban. Így viszont megbomlott a nemek aránya. A nyolc lánynak hat fiú jutott. Azt is rebesgették, hogy a srácok nem is melegek, csak dramaturgiai lelemény az eltávolításuk, megkapták a teljes gázsijukat. A játék így vált igazán izgalmassá. Negyvennyolc órán belül párra kellett találnia a lányoknak, akinek nem jut hapsi, szintén mehet haza.

     Ekkor vette kezdetét az igazi haddelhadd. Elszabadult a nőstény pokol. Mindenki nyerni akart a játékban, ugyanis a győztes pár jutalma egy budapesti garzonlakás. Hogy aztán mit csinálnak vele, az már az ő dolguk.

     A maradék hat fiú élvezte a kényeztetést, a csábítgatást, úgy viselkedtek, mint pasák a háremükben. A szerelmi hajkurászás fölverte a dzsungel csendjét. Két nap után szinte mindenki kipróbált mindenkit. Az igazság órája gyorsan elérkezett. Felsorakoztatták a lányokat, mint valami rabszolgapiacon, és a pasik válogathattak. Persze ez is dramatizálva lett: árverést tartottak. A fiúk zsetonokkal licitáltak, és a két hoppon maradt lánynak távoznia kellett.

     Ebből lett a következő botrány. A vesztesek természetesen nem nyugodtak bele, hogy kiesnek a lakásért vívott csatából. Megvádolták az egyik lányt, éppen Csengét, hogy a szavazatokért cserébe, hogy is mondjam finoman, egyszóval kegyeiben részesített egyszerre több srácot is. Ez persze nem került képernyőre, de valamiképp kiszivárgott. A tévécsatorna magyarázó nyilatkozatott tett közzé. Ettől viszont ugrásszerűen nőtt a műsor nézettsége. Lehet, hogy ez is a terv része volt, mármint Csenge be lett avatva, hogy ne mondjuk, fel lett kérve erre a szerepre.

     A hazaküldött lányokat megtalálta egy bulvárlap, és az egyik nem tudta, nem is akarta tartani a száját. Nyilván szép kárpótlást kaphatott. Csenge sajtója nagyon rossz lett, elmondták mindennek, csak szépnek és jónak nem.

     Az őserdei játék persze folyt tovább, a napi anyagot leforgatták, és másnap itthon képernyőre került. Nem mennék részletekbe, hogy mi zajlott az árnyas bungalók hűvösében. A nézők szavaztak, kétnaponként kiesett egy-egy páros a versenyből. Csenge választottjával elég jól állta a sarat, mígnem három pár maradt a porondon. Akkor jött egy feladat, ami kiverte a biztosítékot, Dél-Amerikában is, Magyarországon is, az őserdőben is, a báva képernyő-rabok soraiban is.

     Az állva maradt versenyzők azt a feladatot kapták, hogy csábítsák el a másik két páros egyik ellenkező nemű tagját. Az nyer, aki leghamarabb vonul el új választottjával az erre a célra elkülönített luxus apartmanba. Ahol természetesen rejtett kamerák vannak elhelyezve.

     Kitalálják, mi lett a vége, vagy meséljek még többet? Inkább megkímélném magukat a részletektől, amelyben, mint tudjuk, mindig ott lakik az ördög. Úgy látszik azonban, hogy Csengében is. A vége ugyanis az lett, hogy a párosukat kizárták a játékból. Meg a botrány, amit a bulvármédia rendezett körülöttük.

B-2

Minden este odacsalt a képernyőhöz, amikor ezt a nemtudommicsodát, ezt a mineknevezzelek szarságot nyomatták, persze vastag hazai körítéssel, alpárian szellemeskedő műsorvezető párossal, stúdióba hívott, szeppent rokonokkal. A másnapi színes lapok is ezt rágták tovább, mi történt Dél-Amerikában, mi hangzott el utána az élő műsorban, hogyan sápítoznak a hozzátartozók, kiből, mit akar kihozni a média tiszti rangra emelt sorkatonája. Egyértelműen rászálltak Csengére, belőle kreáltak pofozógépet, mintha ő lett volna az egész együgyű játék kieszelője, mintha ő rendezte volna az adást, nem pedig az őserdőbe telepített stáb inkognitóját gondosan őrző irányítója. Na, jó, persze nem maradt makulátlan, de aki csak egy kicsit is a kulisszák mögé pillantott, tudhatta, hogy a játék – enyhén szólva – erősen manipulált. Nézettségre orientált, dolláron rángatott bábok eszelték ki és vezényelték le az egész show-t, amelyben az ember számított legkevésbé.

(tovább…)
augusztus 15, 2021 | Benedek Szabolcs | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Ez nem Amerika (regényrészlet)

Hajnalban keltek, kapkodva készülődtek, a reggelit már az autóban tudták le. Igaz, Becsei Árpád nem szerette, ha a Daciában esznek és morzsáznak, máskor nem is engedte meg, de ez most különleges alkalom volt. Ünnepnap, úgyhogy elvileg alhattak volna sokáig, ám a családfő Árpád siettette az indulást. Azt mondta, időben oda kell érni a határra, várhatóan a szokásosnál is nagyobb lesz a sor. Odáig nem ér el a keze, több megyével arrébb nem tudja elintézni a különleges bánásmódot.

Április negyedike volt, a felszabadulás ünnepe. Az akkortájt előszeretettel hangoztatott klisé szerint a Vörös Hadsereg 1945-ben ezen a napon szabadította föl Magyarországot a náci megszállás alól. Évekkel később kiderült, hogy e jeles dátum úgy született, hogy Sztálin marsall, a Szovjetunió generalisszimusza egyszerűen rábökött a naptárra, és kijelentette, hogy ekkorra nem szeretne egyetlen fasisztát se látni Magyarországon. Azt, hogy „látni”, természetesen képletesen értette. (Abba pedig most ne menjünk bele, hogy fasiszták amúgy se nagyon voltak errefelé, nácik annál inkább, a kettő közötti különbségnek a történelemkönyvekben nézhetnek utána a kíváncsi természetűek.) Természetesen az Acélos Szoszó eme akaratával tisztában voltak azok a szovjet parancsnokok is (mertek volna nem tisztában lenni), akik a megadott napon táviratilag jelentették Moszkvának, hogy Magyarország területéről kiűzték a hitleristákat. Tudták, hogy a generalisszimusz idáig úgyse lát el, bármilyen különleges képességekkel is rendelkezik. Így aztán azt se hallotta meg, hogy az április negyedikét követő pár napban a nyugati határszélen itt-ott még ropogtak a fegyverek.

A magyarokat nem kérdezte senki, hogy valóban felszabadulásnak tekintik-e. Egyszerűen rájuk húzták az új gúnyát. Kétségtelen, hogy volt, ami valóban véget ért. Az a rendszer, amely magáénak vallotta és igyekezett – időnként a modernitásnak és a racionalitásnak fittyet hányva – továbbörökíteni a történelmi Magyarország politikai és társadalmi hagyományait, a háború végével egy csapásra megszűnt létezni. A szovjetek megérkezése után a tragikus kísérőjelenségétől, a nyilas rémuralomtól és a nyílt zsidóüldözéstől se kellett már tartani. Egy villanásnyi időre fölbukkant a demokratikus átalakulás víziója. Ám az gyorsan kiderült, hogy ez is látszat volt csupán, szemfényvesztés. Április negyedike egyben azt jelentette, hogy az ország a Nyugat tudtával, sőt jóváhagyásával a Szovjetunió érdekszférájába került. És ez nem csupán annyi hordalékot hozott magával, hogy a Vörös Hadsereg katonái nőket erőszakoltak meg, valamint málenkij robotra vitték az embereket. Az ország az egyik megszállásból a másikba hullott. Negyedszázados függetlenségét, amelyet paradox módon a trianoni békediktátummal nyert el, majd a Wehrmacht bevonulásával elveszített, 1945. április 4-e után se kapta vissza.

A mesterségesen kreált ünnepnapot sokan arra használták föl, hogy kiruccanjanak Bécsbe. Az évtizedeken keresztül fennálló utazási korlátozások ekkorra valamelyest enyhültek, megvolt a világútlevél, kiválthatták a teljes családra a valutakeretet (hogy még több schilling csörögjön a zsebben, sokan a nagymamát is betuszkolták a Wartburgba), és nosza. A jeles nap ezúttal a hét közepére esett, és a megyei pártvezetés előzetesen úgy döntött, ezt a lehető legszélesebb körben érintettek számára is ünnepnapként – értsd: szabadnapként – kezeli. Anélkül határoztak így, hogy az óhajt konkrétan bárki is megfogalmazta volna. Tudták, hogy a jó hangulat nagyon fontos: amennyiben a gazdasági nehézségek fokozódnak (márpedig fokozódnak, ez nem volt kérdés, még akkor se, ha erről ugyancsak nem esett szó, legalábbis egyelőre), különösen lényeges, hogy az elvtársak és az elvtársnők kedélyállapota relatíve nyugodt legyen. Márpedig az érintettek rosszul vették volna, hogy míg a lakosság többsége pecázik, a parkban sétál, a telken veteményez, vagy egyszerűen csak otthon ül és nézi a televíziót, addig nekik eleget kell tenniük az évforduló adta protokolláris kötelességeiknek. Azokat tehát előrehozták egy nappal. Így se úszta meg mindenki. A központi, országos megemlékezés időpontjába innét, a provinciából nem volt beleszólásuk, a budapesti díszszemlét április 4-én tartották, ahol Magócs elvtársnak hivatalból meg kellett jelennie, részint azért, hogy képviselje a megyei elvtársakat és elvtársnőket, részint pedig, hogy kalauzolja és vezesse azokat, akik a megyéből a jeles nap tiszteletére állami kitüntetést vehetnek át. (Ideértve őt magát is, aki a Szocialista Magyarországért Érdemrendet fogja megkapni.)

– Természetesen amennyiben bármelyiktek velem tartana, örömmel veszem, van hely az autómban. De azt is simán meg tudjuk oldani, ha netán mindhárman jönnétek.

Végignézett a tárgyalóasztal túlsó felén, ám amazok mintha kerülték volna a tekintetét.

Az irodában vágni lehetett volna a füstöt. A snapszlis poharak is szépen ürültek, igaz, Becsei elvtársé a többiekéhez képest ezúttal is kicsit lassabban, de ezt már megszokták.

– Szóval nem szeretnétek, hogy a díszszemle apropóján bemutassalak benneteket néhány elvtársnak az országos vezetésből? Pedig külön hangsúlyoznám, hogy közületek kerül ki a majdani utódom. Nem mintha mostanában terveznék nyugdíjba menni, ámde a dolgokra fel kell időben készülni. Ez nem Amerika, hogy kapkodjunk orrba-szájba. – Még egyszer körbenézett, ám a másik háromnak sürgős vizslatnivalója támadt a Magócs elvtárs mögötti polcon, ahol Marx és Engels, illetve Lenin összes művei sorakoztak. – Hát jó. Nem kötelező. Azt viszont elvárom, hogy a megyei ünnepségeken odategyétek magatokat. Szeretném, ha minden zökkenőmentesen haladna, és még véletlenül se csúszna be semmiféle baki.

Szinte hallani lehetett, ahogy legördülnek a mellkasokról a kövek. A szabadnap megvan. A kis morgás úgyis el lesz felejtve. Magócs elvtárs nem haragtartó ember. Pláne akkor nem, ha egy különösen szép őzbakot vagy dámszarvast hajtanak elébe a következő vadászaton.

Becsei Árpád joggal érezhette később úgy, hogy neki aztán végképp nem volt oka arra, hogy lelkiismeret-furdalása legyen. Minden önfényezés nélkül is tisztában volt vele, hogy elég tisztességes ünnepi beszédet rittyentett, miután Magócs elvtárs a többiek távozása után belekarolt, félrevonta és bizalmasan megkérte, hogy segítse már ki a megyei díszünnepség kapcsán. Elvégre ő nem a szavak embere, nem kenyere a beszéd, jobban szeret cselekedni, mint szónokolni, Becsei elvtárs viszont köztudottan írói vénával született. Később pedig mindenfelé azt lehetett hallani, hogy ritka nagy és emlékezetes beszéd hangzott el a megyei főtitkár elvtárs szájából.

Sűrű nap volt, de hát a protokolláris kötelezettségek már csak ilyenek. A pártbizottságban szét kellett osztani a feladatokat. A megye minden településén megtartották az április 4-ei ünnepségeket, nagyjából egyazon időpontban, és sok helyütt szerették volna, ha a megyei pártbizottságból valaki odalátogat. Minden meghívásnak azonban nem lehetett eleget tenni. Ahogy Magócs elvtárs – szokása szerint – tréfásan fogalmazott: „Több kolbász, mint ember”. Bármilyen örömteli is a szívélyes vendéglátás, sokaknak meg kellett elégedniük a saját tanácselnökükkel vagy művházigazgatójukkal.

(tovább…)
augusztus 5, 2021 | Sztaskó Richard | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Másképp nem megy (regényrészlet)

És az éjszaka, amikor riadtan ébredtél? Veríték csorgott alá homlokodról, magad mellé nyúltál, és nem tudtad kitapintani az ágyban. Kicsoszogtál a fürdőbe, és ott térdre zuhanva úgy ölelted át a vécékagylót – miközben elemi erővel dőlt belőled minden szenny –, mint templomban a Megváltó szobrát. „Segíts!” – könyörögtél az Úrhoz, „ne hagyj el engem”, de nem volt, aki meghallgasson ezen a kései órán.

Aztán visszafeküdtél a kihűlt ágyba, s úgy érezted, nélküle hatalmas ez a fekhely, bárcsak itt volna melletted, és tenyerével letörölné gyöngyöző homlokod. De miért vetted szádra az Istent? Honnan jött e sosem látott bátorság? Muszáj emlékezned, barátom!

Minden délután berúgtál a híd alatt, és csak egy rühes puli merészelt osztozkodni veled a szánalomban. Büdös volt és csomókban lógott róla a nyíratlan szőr, de mégis boldogabbnak tűnt nálad. Csak ültél a híd alatt, ittad a kisközértben vett kannás borodat, és verseket írtál. Kibaszott jó verseket, és azt hitted, válhatsz valakivé, de nem volt benned tartás beismerni tévedésed.

Amit meg kell tenned, azt ugye meg fogod tenni?

A kérdés, mely csontvelődig hatol. Mesterség a helyénvalót szem előtt tartani. S ha olybá leszel, mint az imágó, mely egy nap kifordul önmagából, visszatalálhatsz hozzá. Veríték csorgott alá homlokodról, magad mellé nyúltál, és nem tudtad kitapintani az ágyban. Kivert dög voltál, akár a híd alá nőtt kóbor puli.

Autók húztak el fölötted, és azt hitted, az élet, amit élsz, színes és tiszta. Nem megyek haza, dünnyögted, és a pillérek dübörgése volt az egyedüli válasz. A patak csak folyt, és jelzőt se találtál hozzá. Aztán egy nap odavágtad anyádnak, mit ugatsz, meg se szültél, hagytad, hogy az orvosok kivágjanak belőled, milyen alapon, de már nem tudtad befejezni, mert a pofon, amit kaptál, a szívedet darabokra törte. Aztán napokig felé se néztél, azt gondoltad, ez a leválás, pedig egy szart. Meglehet, bolond a nő, de fölötted áll.

Azon a másik délutánon csak a szerencsén múlott, hogy nem lett nagyobb baj. Ha kijjebb sodródsz, már ott vagy a főúton a szembejövő forgalom kerekei alatt. De mitől is forrtál fel annyira? Lényegtelen lenne? Dühödben biciklire pattantál, és addig tekertél, amíg görcsölni nem kezdett a lábad, aztán a kontrafék nem akadt rendesen, nem tudtál megállni, a számtalan megoldások közül a lehető legjobb azonnal átvillant rajtad, kénytelen leszel eldőlni, ha azt akarod, hogy időben megállj. Azzal persze nem számoltál, hogy a murvával felszórt utcán másképp tapad a bicikli kereke, mint a sima talajon. Még a dőlés előtt elcsúsztál, és jobbodon feküdve sodródtál egészen a főút pereméig. Egy hatalmas teherautó húzott el éppen, érezted, ahogy arcodba csap a menetszél. Azonnal lábra pattantál, és sehol sem éreztél fájdalmat, pedig tudtad, hogy nagyot estél. Két utcával lejjebb kezdett sajogni mindened. Akkor vetted észre, hogy a térdednél kiszakadt a nadrágod, és amint felhúztad a szárát, láttad, hogy a bőrödet egészen lehorzsoltad. De a könyököd még ennél is rosszabbul nézett ki. Az egész alkarodat vér borította, a kisujjad hegyéről csöpögött le a földre, neked azonnal orvosi segítségre van szükséged, ellátásban kell, hogy részesítsenek, hallottad a hangot, igen, de nem otthon vagy, hanem nagyanyádnál, azt se tudod, merre van a rendelő, és van-e egyáltalán ilyenkor rendelés, és ha van, fogadnak-e téged ezzel a karcolással, amit persze túlzás karcolásnak nevezni, ezt te is érzed, és azt is érzed, hogy rettenetesen csíp a könyöködön levő seb, a térded elég sután hajlik, s mire innen hazakeveredsz, nem két perc.

Nagyanyád sápadt arcáról leolvashattad, nem néz ki jól a sérülés, és erről a fürdőszobai tükörben magad is meggyőződhettél. A hideg vízzel kimosott seb úgy nézett ki, mint egy szétnyílt, vöröslő kagyló, vagy női nemi szerv. Tudtad, hogy sebtapasszal ezt nem lehet beragasztani, rosszabb esetben még ölteni is kell, ha szerencséd van, néhány gézlappal megúszhatod. Miután megtudtad, merre a rendelő, bicegve elindultál, s útközben azon morfondíroztál, vajon hány centin múlott, hogy nem sodródtál a teherautó kerekei alá. Számít egyáltalán?

A rendelőben szerencsére alig volt ember, s az a néhány idősebb asszony is csak gyógyszert íratni jött. Odabent a kezelőszobában hűvös arcú doktornő fogad, látod rajta, szívesebben lenne máshol, mint itt, és szívesebben tenne mást, mint hogy a te sebedet kenje le jóddal és kötözze be szorosan gézzel. A végén – a fertőzések elkerülése végett – injekciót is kapsz sajgó combod egyikébe, s mielőtt elbúcsúznátok, a további teendőkről kezd beszélni. Hallgatod, hallgatod, de nem is igazán figyelsz arra, amit mond; sokkal jobban leköt a dekoltázsa és a dekoltázsán pihenő aranylánc és az aranyláncon levő kis kereszt. Gondolsz valamire, aztán a szemébe nézel és megköszönöd a segítséget, és ígéretet teszel arra, hogy legközelebb óvatosabb leszel, és természetesen, ha visszautazol a városba, a saját háziorvosodat is fölkeresed a szétnyílt, vörös kagylóra, vagy női nemi szervre emlékeztető sebeddel. A rendelőből kilépve jut csak eszedbe, a doktornő egyik szeme zöld volt, a másik barna, és hogy ennek a jelenségnek van egy idegen elnevezése. Majd megnézem a szótárban, gondolod szórakozottan, aztán ahogy elhaladsz azon az útszakaszon, ahol nemrégiben elestél, kiesik a fejedből a doktornő tekintete. A széttúrt murva láttán eszedbe jut, tényleg csak pár centin múlott, hogy nem sodródtál a teherautó kerekei alá.

Nincsen ráadás. Annyi vagy csupán, amennyinek látszol. Iszol egyet velem, kérdezte az öreg, tegnap halt meg a feleségem, persze, felelted, és már nyúltál is az üveg után, a busz pedig gyűrni kezdte alattatok a várost. Akkoriban órák hosszat ingáztál a két végállomás között. Nem volt dolgod, fölszálltál, és hagytad, hogy vigyen a járat, jogod van hozzá meg bérleted. Sajnáltad a megözvegyült urat, persze, de nem tudtál mit kezdeni a könnyektől ragacsos szemmel, sem a szürke-sárga bajuszra száradt vörösborral. Őszinte részvétem, mondtad, mielőtt leszállt volna; de lehet a részvét más, mint őszinte? Az öreg bólintott, és te megkönnyebbültél.

Aztán a riadt ébredés. Érezted, valaki ül a mellkasodon, és kezét a nyakad köré fonja. Majd másvalaki a bokádhoz nyúl, és lerántani készül az ágyról. Veríték csorgott alá homlokodról, magad mellé nyúltál, és nem tudtad kitapintani. De vajon ez még hozzád tartozik?

Különben is, nem te voltál az, aki „közös megegyezéssel” távozott a cégtől, mert nem bírta tartani a pofáját? Azt hitted, következmények nélkül mondhatod ki, amit gondolsz? Egyáltalán hogy jutott eszedbe gondolkodni? Tudhatnád már, az efféle ostoba cselekedetek sodornak bajba. Az elején – figyelmeztetés gyanánt – áthelyeztek a feldolgozóba, küldemények és csomagok között próbáltad a helyedet megtalálni, s mire mentél vele? Az egész napos robottól lerohadt a lábad, aztán ahogy hazaértél, örültél, ha tudtad, hol áll a fejed. Napok teltek, hetek és hónapok, s a végén már úgy érezted, mind egyforma, nincs semmi különbség. Csak a falinaptáron arrébbtolt piros csuszka jelezte: ma ma van, és nem tegnap.

És mit ad Isten, hát nem beléd köt a szortírozó mellett a részlegvezető? Verném anyádba, mondja neked a sziklaképű, te meg a gépnek taszítod, és a többiek – gyertek srácok, itt bunyó lesz – már állnak is körétek. Karodon feltűrt inggel várod az első ütéseket, de rátok csengetnek, lejárt a műszak. Majd odakint folytatjuk, hangzik el a közös ígéret, de nem folytatjátok. Pár nap múlva levelet kapsz, melyben tájékoztatnak áthelyezésedről: kézbesítő lettél, kéretik hétfőn megjelenned a kijelölt központban munkafelvétel céljából.

Mi mást tehetnél? Megjelensz, és a harmadik héten már ki is basznak, mert az egyik területi ellenőrt elküldted az anyjába. Semmilyen tekintetben nem tudott azonosulni a kijelentéseddel, miszerint azt teszel, amit csak akarsz, akkor és ott, ahol és amikor csak akarod; és különben is, egy zsemlegerincű neked ne tegyen keresztbe, mert az ilyeneket szokták elsők között fölhúzni a lámpaoszlopra.

Megérte? Gyáva voltál; s gyávaságod a legsúlyosabb bűnök egyike. Tudod, egyszer kerülőúton, hogy ne vegyen észre senki, szinte rohantál haza, kezedben sörösüvegekkel teli szatyor, véletlenül se tudják, ott jártál, és láttál mindent. A kereszteződésben nem adott elsőbbséget az autó a motorosnak, az ütközés erejétől a bukósisakos férfi lerepült, és földet érése után is métereket csúszott az aszfalton. Aztán nem mozdult. A kocsi ajtaja kivágódott, és egy halálra vált asszony rohant megnézni, mi történt. Te meg álltál az út túl oldalán, és nem mozdultál. Aztán eszedbe jutott: végül is itt és most nincs szükségük rád, nem te vagy az, aki segítséget tud nyújtani. Mi szükségük arra, hogy beavatkozz a dolgaikba? A halálra vált asszony ott térdelt a bukósisakos férfi mellett, próbálta a vállainál fogva eszméletre téríteni, de te pontosan láttad – amit ő még nem –, kísérlete hiábavaló. És megérezted a kiömlött benzin szagát. Az oldalára fordult motorból folyt ki és terült szét az aszfalton. Az erő szép lassan visszatért a lábaidba, és kerülőúton, hogy ne vegyen észre senki, szinte rohantál haza, kezedben sörösüvegekkel teli szatyor, véletlenül se tudják, ott jártál, és láttál mindent. Lakásodba érvén, hallani vélted, valahol a távolban sziréna szól. Semmi szükségük arra, hogy beavatkozz a dolgaikba. S különben is, neked tele volt a kezed szatyrokkal.

Úgy rémlik, te kérdezted, van-e menedék, hol megpihenhetsz; te voltál az, aki vágyott elbújni a világ elől egy fárasztó utazás után, abban reménykedve, kaphat még esélyt. De miért kellett öreganyád kutyáját oldalba rúgni, amikor az nem tehetett semmiről? Szegénynek az szerzett örömöt, hogy a saját szarát is megehette, szabad volt, és a csillogó, fekete szemei ezt visszatükrözték. De mit érdekelt ez téged? Magadhoz csábítottad, és amikor a bűzös pofájával az arcodba akart nyalni, fölálltál a guggolásból, és egy jól irányzott mozdulattal bordán rúgtad. A szerencsétlen állat nyüszítve kotródott a házához, ki se mert jönni egész délután, és amikor neked szegezték a kérdés, mi lelte Maszatot, felhúzott vállal és széttárt karokkal feleltél, fogalmad sincs, mi történt. Aznap este aztán előkerült a kutya, a háza mellett zavartalan elvégezte a dolgát, és a teraszon ülve láttad, hogy megfordul és elkezdi nyalogatni, majd nagyokat harapva befalni a gőzölgő kupacot. Tudtad, undort kellene érezned, olyasfélét, aminek elengedhetetlen része a hányinger, a kínos öklendezés, de teljesen üres voltál legbelül. Karikás szemmel nézted, hogy tűnik el a fekália. A rögtönzött vacsorát követően Maszat visszabújt a házába, és nem sokkal később, mint aki jól végezte dolgát, aprókat horkantva el is aludt. Te végül bementél a konyhába és rágyújtottál, annak ellenére, hogy tudtad, tilos, és csak kint szabad, és szemezni kezdtél a mennyezeten lógó légypapírral. Az alsó felén ott volt az a légy, amelyik még reggel repülhetett a ragacsos szalagra. Nem bírt mozdulni, szárnyaival viszont kétségbeesetten csapkodott; azt hitte, el tud repülni. Ott fogsz megdögleni, gondoltad, lassú és kínkeserves haldoklásban lesz részed. Holnap ilyenkorra lanyhulni fog a lendület, alig néhány mozdulatra futja már csak, míg végül egyre sem.