X. A Szerencsekerék
– Gondoljatok arra, hogy ha NEKEM sikerült, akkor nektek is fog! Higgyétek el, senki nem volt még olyan mélyen, mint én. Senki nem élt olyan aljasan, mint én. És ma mégis itt állok, ezen a színpadon. Irgalmatlan nagy munka volt, minden egyes pillanatát megizzadtam, de itt vagyok. Semmi máson nem múlik, csak az elszántságon! Erősek vagytok, sokkal erősebbek, mint gondolnátok! Én is meglepődtem, amikor rájöttem, hogy micsoda erő lakozik bennem!
Újra meg újra visszajátszotta magában az aznap esti beszédét, mint egy mentális videót. De inkább a hangra figyelt. Imádta újrahallgatni magát, és a legtöbb esti fellépése után úgy aludt el, hogy az álom és ébrenlét között hosszasan hallgatta az elmondott beszéde dallamát – a szavak értelme egy idő után tompulni kezdett, mígnem teljesen eltűnt, és csak a beszéd dübörgése, a csillapíthatatlan izgatottság lüktetése maradt végtelen dallamként. Imádta az életét. És minden alkalommal, amikor ebbe belegondolt, az eufória még tovább dagadt benne, mert programszerűen követte az a gondolat, hogy micsoda mélységből, milyen lehetetlen, kilátástalan és kétségbeesett helyzetből vezetett idáig az útja. Az elmúlt években nem tudott annyiszor belegondolni ebbe a változásba, hogy kicsit is kopjon az ereje. Feltüzelte, elárasztotta energiával és legyőzhetetlennek érezte magát, valahányszor újrajátszotta magában. Euforikusan imádta ezt a gondolatkört. Azzal pedig, hogy estéről estére hangosan is végigmondta, lealjasulásának és hősi felemelkedésének minden apró, de igen jelentékeny részletével, nemcsak magában termelte újra a legyőzhetetlenség energiáját, hanem ezreknek, tízezreknek adott belőle! Mérhetetlenül hálás volt az útért, amit bejárt. Hálás az életnek, a segítőinek, a körülményeknek, de legfőképp önmagának, amiért a legkönyörtelenebb erőkkel szemben is megőrizte az életigenlését, és igen, kimászott a gödörből!
– Ma a többség csak panaszkodik! Mindenki annyira el van foglalva a lelkével, annak minden rezdülésével, hogy nem is csoda, hogy a legtöbben elfelejtenek élni! Emberek, igenis van olyan, hogy túlérzékenység! Ma már minden trauma, minden fájdalom, minden béklyó… embereljétek meg magatokat! Arról nem is beszélve, hogy senki nem vállal felelősséget semmiért! Mindenki, vagy legalábbis a többség próbálja a lehető legtovább halogatni az életet. Könnyű úgy ítélkezni, hogy nem tudod, mit jelent kidolgozni a beled valamiért. Az emberek lusták, aljasak és hazugok. Bármit elkövetnek, hogy kibújjanak a felelősség alól. Így ne csodálkozz, hogy nem vagy boldog! A boldogság folyamatos munka! Vérrel-verítékkel, minden sejteddel dolgoznod kell! Én tudom, mit jelent dolgozni. Testtel-lélekkel. Szellemmel. Mindenért megdolgoztam, amim van. Mindenért, értitek? Semmit nem kaptam ingyen. Ezért nem is fogom engedni senkinek, hogy elvegye tőlem azt, amiért végigküzdöttem egy fél életet. Senkinek!
Ilyenkor szétáradt benne a gyűlölet. A sok kiskapukat kereső, mellébeszélő gazemberrel szemben, akik mindig másban keresik a boldogtalanságuk okát. És akik soha semmit nem adtak, csak elvettek, és közben mások fölött ítélkeztek. Akik sosem vitték vásárra a bőrüket, de arról, aki igen, sosem felejtettek el ítéletet alkotni. Epeízű, sárga gyűlölettel utálta őket. Ah, megint nem bírt elaludni. Az eufória és a gyűlölet ereje úgy zakatolt benne, mint régen a szer. Letörölte a nyakáról az izzadságot – ilyenkor mindig a nyaka és a válla izzadt, csatakosra, és felült az ágyban. Ha már alvás nem lesz, legalább jól érezhetné magát a kényszeréberség alatt, gondolta, és a telefonjáért nyúlt.
Tudta, hogy nem fog nemet mondani. Lunát bármikor hívhatta, az éjszaka közepén is, és egy szavába került, hogy a nő félórán belül a lakásán legyen. Rajongott érte, ő pedig… eltűrte. Néhány havonta pedig jókat szeretkeztek. Utána mindig undorodott a nőtől, de néhány hónap elteltével újra megkívánta, és amikor átment hozzá, már akkor merev volt, amikor megszólalt a kapucsengő. Ilyenkor minden alkalommal az volt az érzése, hogy úgy kívánja őt, mint nőt még soha. Perceken belül benne volt, néhány lökés után belelőtte magát, és attól a pillanattól kezdve újra undorodott tőle. Sosem értette, hogy mi vonzza ebben a nőben. Nem volt szép, és meglehetősen közönséges is volt, semmi vonzót nem talált benne. Leszámítva azt az évi néhány alkalmat, amikor azt érezte, hogy megzavarodik, ha nem kapja meg azonnal. Luna ilyenkor elégedetten feküdt mellette, és csodálattal nézett rá. Néha ugyan kínosnak érezte ezt a felállást, az átlátszóságát, de azért a legtöbbször gond nélkül beleengedte magát, és boldogan lubickolt a nő rajongásában. – Tényleg egy buszmegállóban laktál? – kérdezte áhítattal.
– A legsötétebb időkben ilyen is volt, igen. És voltak napok, amikor biztos voltam benne, hogy ennyi az élet – felelte, és beleborzongott a múlt idő örömébe. – Emberfeletti teljesítmény, hogy most itt vagy – mondta Luna, és széles gesztust tett, mintegy az egész lakásra mutatva. – És a bátorság, a történeted felvállalása! Rendkívüli ember vagy. Azzal szorosabban befészkelte magát a férfi ölelésébe, és révetegen hallgatta a történetét. Ő pedig sokadjára is elmesélte a felemelkedését. A néhányhavi szeretkezésük utáni kötelező elem volt. Nem kellett különösebben gondolkodnia, hogy hogyan adja elő ugyanazt a történetet, hogy ne váljon unalmassá. Hisz ő maga sem unta, akárhányszor mesélte, és mindig más részletre, más hangsúlyra élezte ki, annak függvényében, hogy a mesélés pillanatában ő maga éppen mire volt fogékonyabb. – Valójában már kamaszkoromban voltak jelei, ha azokra valaki odafigyelt volna, akkor talán az egész megelőzhető lett volna. De semmi értelme ezen gondolkodni, és véletlenül sem szeretném azt a benyomást kelteni, hogy mást teszek felelőssé a történtekért! Csakis én tehetek róla. – Komolyan gondolod azt, amit az előadásaidon mondasz? Csak és kizárólag az egyén a felelős mindenért, ami vele történik? – Ki más lenne? – Nem úgy értem… nem szeretném, hogy félreérts, hisz tudod, hogy imádlak! Csak néha… néha túl szigorúan ítélsz.
Meglepődött. Luna eddig soha, egyetlen szóval sem utalt rá, hogy esetleg bármi kifogása lenne az estjeivel, vagy akár vele kapcsolatban. – Szigorúan? Kit? Mit? – Az embereket. Persze, teljesen igazad van, az embernek feltétlenül vállalnia kell a felelősséget az életéért, csak… nem is tudom, honnan fogjam meg a dolgot. Szóval elfelejted, hogy mindenkinek másak a körülményei. – Egy buszmegállóban laktam, sokszor a saját vizeletemben fetrengtem. Nem éppen a legfényesebb körülmények. – Igen, persze, és ezért mondom, hogy nem szeretném, hogy félreérts! Mondtam már, emberfeletti teljesítménynek tartom… – Nem emberfeletti! Pontosan ez a lényeg! EMBERI! Azzal, hogy emberfelettinek nevezed, máris arra utalsz, hogy az a normális, az az elvárható, ha az ember egy ilyen helyzetből már nem áll fel. – Nem azt mondom. Hanem azt, hogy óriási munka. De ne feledkezz meg róla, hogy voltak segítőid! – Akiknek minden egyes előadásomban köszönetet mondok, és akiket személyesen is biztosítok a hálámról, amikor csak lehet! De ne felejtsük el, hogy segíteni csak azon lehet, aki hajlandó a változásra. – De nem működhet mindenki ugyanúgy, mint te. Meg eleve mindenkinek más a ritmusa. Arra nem gondoltál, hogy akiket most akaratgyengének, felelőtlennek, aljasnak nevezel, azok esetleg MÉG nem jutottak el oda, ahova te már igen? Te is voltál olyan állapotban, amikor hiába mondták volna neked azt, amit te most ezreknek, tízezreknek mondasz. Egyre jobban dühítette a beszélgetés. Mit akar egyáltalán? Honnan ez a hirtelen kedv az árnyalásra? Megvetette az árnyalást, az egyrészt-másrészt logikát. Helyes út egy van, és az egyén felelőssége felismerni, majd végigmenni rajta.
Az volt az előadásai egyik legkényelmetlenebb része, hogy el kellett játszania, hogy nem az ént tartja az origónak. Szánalmas, ahogy ezek a kis segítséghalászok ájtatoskodnak: az én nem minden, az ént alá kell rendelni valami magasabb rendűnek, szeretet, megértés és lehetne folytatni a sort, amíg az embert kiüti a hányinger. A megértést rühellte a legjobban. Mindenkit megérteni. Minden aljas, semmirevaló gazembert. Az én szerepét illetően nem kéne finomkodni. Az én választ, dönt és lép. Minden más hárítás. De ezt így mégsem mondhatta ki, ha nem akarta, hogy elkönyveljék pszichopatának. Semmi kedve nem volt folytatni a beszélgetést, de szeretkezni sem akart már. Az alvás még mindig lehetetlennek tűnt, Lunával az ágyban végképp. Még mindig pörgött. Ez most lehet megint egy olyan időszak, néhány nap álmatlanság, zakatolás. Ilyenkor a testet kell teljesen kimeríteni, és akkor lekapcsolt majd az agy is. – Van kedved kimenni? – kérdezte a nőt. – Ki? Éjfél elmúlt. Mire gondolsz? – Szórakozni. Még csak most ébred a város. Hm? – Végülis, miért ne? Voltál már ezen az új helyen? – Melyikre gondolsz? – Tudod, az az új klub, ahol az óriáskerék van. Az Arcanum. – Ja, hogy az! Mekkora az a kerék, te jó ég, és aki kitalálta… a város közepén! Szürreális. De menjünk? Jó hely? – Kétszer voltam, nagyon menő. Frenetikus volt mindkét buli! – Hát akkor ez eldőlt! Irány az Arcanum!
A város ugyanazzal a zsongással válaszolt a kétségbeesésére, ami benne is dolgozott. Kihangosítva, neonfények villódzásával élesítve fogadta odakint a belső zaklatottsága. Feltüzelte ez az összhang, és átadta magát a városi éjszaka dübörgésének. Az Arcanum a városközpontban volt, és fényei az egész város egén szétszóródtak, hangjai bejárták a város legtávolabbi pontját is. Az eredetileg fehér épület homlokzatát éjszakára fényfestéssel keltették életre: kétoldalt egész éjszaka érmék, kelyhek, kardok és botok sorjáztak, középen pedig szabályos időközönként változott a kép. Vörös bársonytrónon ülő nőt váltott daliás császár, majd, amikor a kép fakulni kezdett, pompás lovaskocsi jelent meg a színkavalkádban, és az utcáról úgy tűnt, mintha a lovak bármelyik pillanatban kiszakíthatnák a kocsit az épület falából. A láthatatlan festő következő műve egy oroszlán volt – a rettenetes állat akkorára nyitotta veszedelmes száját, mintha az egész várost készült volna elnyelni, majd a fogak mögötti végtelen sötétségből egy akasztott ember alakja sejlett fel. Az épület mintha az odabent dübörgő zene ritmusára lélegzett volna, és delejes mozgása megbabonázta az utcán lézengőket. – Kipróbáljuk az óriáskereket? – kérdezte Luna, akibe szemmel láthatóan beköltözött az Arcanum lüktetése. – Milyen óriáskereket? Luna először felnevetett, mert meg volt győződve, hogy a férfi viccel, de értetlen arckifejezése láttán rádöbbent, hogy márpedig komolyan beszél. – Hogyhogy milyen óriáskereket? Komolyan kérded? – Jaaa, hogy ez! – kiáltott fel meglepetten, és jóízűen felnevetett. – Nem vettem észre!
Az Arcanum épülete mögött hatalmas óriáskerék rótta köreit az égben. Olyan magas volt, hogy a szórakozóhely épülete eltörpült előtte, és hozzá képest az összes épület gyufásdoboz benyomását keltette. Számára is érthetetlen volt, hogy nem vette észre, de nem törődött túl sokat az üggyel. – Próbáljuk! Te sem ültél még rajta? – Nem, mindkétszer, amikor voltam, óriási volt a sor, és inkább buliztunk. – Hát akkor menjünk, ha túl hosszú a sor, majd megoldom – felelte, és rákacsintott Lunára. Egész tűrhető lett a kedve, már nem volt dühös a nő felvetései miatt, de különben sem foglalkozott semmivel, csak élvezte az éjszakai város hipnózisát.
A keréknek nem a mérete volt a legszembeötlőbb. És nem is a tetején pihenő hatalmas sárkány, amit már távolról is láttak, és teljesen beleillett az Arcanum szürreális, delejes világába. Hanem az, ami az alján volt, és ami az egész szerkezetet mozgásban tartotta. Ezt csak akkor vették észre, amikor odaértek a kerékhez. A hatalmas szerkezetet egy majom tartotta a hátán. Meggörnyedt, vén állat volt. Fáradt lihegése betöltötte a kerék körüli teret. Nagyot hörgött, és lendített egyet a keréken, majd amíg forgott, kifújt. Utána újabb hörgés, újabb lendítés, és így forgott a kerék, egyenletesen, szünet nélkül. Pillanatokon belül sorra kerültek. A kerék forgott, és a kis függőkabin kilengett, amikor felléptek rá. Egymással szemben ültek le a kis padokra, és leengedték a biztosító rácsot. Noha a kerék sebessége nem változott, úgy érezte, hogy egyre gyorsabban emelkednek. Hamarosan felülről látta az Arcanumot, és a fényörvényben zsongó teret. Jól érezte magát, fékezhetetlen erő tombolt benne. Luna megbabonázva nézte az egyre kisebb teret, és az eget bevilágító fényeket. Ahogy emelkedtek, a majom lihegése egyre távolodott, és egy másik hangra lettek figyelmesek. Fentről nehéz, érdes szuszogás szűrődött le. Mintha egy hatalmas kő kétségbeesett lélegzését hallgatták volna. A gigászi sárkány a légzésével, mágneses erővel húzta őket felfele, maga felé. A tér hangjai teljesen eltompultak, és egy idő után már nem maradt más, csak a fényörvény az égen, és a nyers, követelőző szuszogás. Emelkedtek a sárkány felé. Tovább duzzadt benne az eufória. Úgy érezte, hogy a világ egyszerre szivárog be minden pórusán, és pereg le róla. Dübörgött benne az élet, miközben azt is érezte, hogy a történések, az ingerek, az élet eseményei nem tudnak rá hatni, immunis mindennel és mindenkivel szemben. Megtörhetetlen volt. A sárkány nagyot szívott a neonfényes éjszakából, és ők megérkeztek a csúcsra. A következő pillanatban reflekorfény vakította el. Amikor a szeme hozzászokott az éles fényhez, a kerék, a sárkány, a tér és a színes égbolt nem volt sehol. Csak egy színpadot látott, és rajta saját magát. Határtalan örömöt érzett, és a testét majd szétvetette az energia. A legutóbbi beszédét mondta épp. Végighallgatta magát, majd a beszéd végén, amikor a közönségkérdések következtek volna, a kép hirtelen megszakadt, mint egy régi mozifilmen. A színpad eltűnt, és egy hipermodern irodaház jelent meg a helyén. Meghökkent a látványtól. Körülnézett, remélve, hogy megpillantja Lunát, vagy bárkit, akihez hozzászólhatna, de bármerre nézett, az irodaház üvegfalai vették körül. Nagyon régen látta utoljára ezeket az üvegfalakat. Bele sem akart gondolni, hogy milyen rég. És látta magát, ahogy belép az üvegajtón. Tudta, hogy a keréken ül, de lélekben ott volt, az irodaházban. A világ urának érezte magát, azonban ez az érzés nem sokáig maradt vegytiszta. Gyomorszorító rémülettel vette tudomásul, hogy mit érez, ugyanis felismerte a pillanatot: az élete vélt csúcsán volt. Ott, ahonnan a lejtmenet, majd a feltartóztathatatlan zuhanás indult. Ott, ahonnan egészen a buszmegállóig, a vizelettől csatakos ruhákig, és a saját hányásában fetrengésig nem volt megállás. A sárkány fújt, és ő érezte, hogy a kerék lefele tart. Az üvegfalak fakulni kezdtek, és amikor teljesen kikoptak, egy lakás belseje jelent meg a helyükön. Dohos szag terjengett, és minden zugából igénytelenség bugyogott fel. Nem akarta látni. Körbefordult a kis padon, de mindenhonnan a rendetlenség és a kosz nézett vissza rá. Ismerte a lakás minden négyzetcentiméterét. Betéve tudta a repedéseket a mennyezeten, és csukott szemmel is látta, hogy melyik bútor hol van lekopva, honnan hiányzik a festék, és hol van felkarcolva a padló. Ez volt az a lakás, ahol testközelből megismerte a magányt, és ahol fokozatosan mindenét elvesztette. Itt élte fel az utolsó anyagi és szellemi tartalékait, itt köpte szembe magát minden nap újra meg újra, és itt szivárgott el belőle az életigenlésnek a csírája is. Kegyetlenebb volt ez a lakás, mint bármely börtön lett volna. Nem akarta látni, és nem akarta újraélni, amit ott megélt. A kerék húzta, húzta lefele, és őt egyre mélyebben elnyelte a kétségbeesés, amit abban a lakásban megélt. Érezte, hogy szétroncsolódik körülötte minden. Süllyedt a gyomra, a kerék megállíthatatlanul haladt lefele. A lakás falai lassan elkoptak, és szürke, önmaga farkába harapó kígyóra emlékeztető utcává nyílt a tér. A kerék erőteljesen húzta lefele. Nem akarta látni az utcát. Becsukta a szemét. De pontosan tudta, hogy mi történik. Csukott szemmel is látta maga előtt a teljes lealjasodását. Amikor a kín már elviselhetetlen volt, nyomasztó hörgésre lett figyelmes. Kinyitotta a szemét, és megpillantotta a kerék kabinjának a padlóját. Felnézett, Luna ült vele szemben. A kabin alatt a majom nyögött, hörgött, lihegett, és lendített egyet a keréken. Minden sejtjében érezte a rándulást, és érzékelte, hogy elindultak felfelé.
A kerék ismét eltűnt, és újra megjelent az utca. De most már nem telepedett rá az a rettenetes, nyomasztó érzés. Könnyebben kapott levegőt, és nem érezte bezárva magát. A kerék lassan haladt felfele, és ő végignézte a felemelkedését. Ismerte a történetet, és számtalanszor elmondta már a közönségének. Minél feljebb járt a kerék, annál erősebbnek érezte magát, és büszkén nézte újra a történetét. Minden részletét látni akarta, minél közelebbről. Semmiről nem akart lemaradni. A kör végén, amikor újra felért a csúcsra, egy pillanatra mintha megállt volna a kerék. Ő pedig büszkén nézte önmagát, amint a keréken ül, és büszkén nézi önmagát. A sárkány ekkor nagyot fújt, és a kerék elindult lefele. Az égen egy gyönyörű nő arca jelent meg. Sosem látta még őt, de valószínű, hogy nem is ember volt, ahhoz túl éteri, túl finom volt a szépsége. Ahogy a sárkány szuszogása elcsendesedett, a nő beszélni kezdett. Eleinte lágy hangon szólt hozzá, dicsérte. De ezután elkezdett kérdéseket feltenni neki. A kérdések egyre kellemetlenebbek voltak. Miértek és miért nemek váltogatták egymást, ideje sem volt végighallgatni az egyiket, máris jött a következő. Nyugtalanította, és szorongást ébresztett benne. A kerék lefelé tartott, és az eget vádló szavak, számonkérő kérdések szelték át: erő, akarat, miért csak az én?, mások, együttérzés, ítélet, miért miért miért, alázat, miért? – Szeretett volna válaszolni szépséges vádlójanak, de a szavak ellenálltak: azt sem tudta megragadni, amit a nő mondott, és azt sem, amit ő mondani akart volna. Egyetlen gondolatot sem tudott artikulálni, és a nő szavai értelmetlen dallammá sűrűsödtek a rettenetes éjszakában, a kerék pedig rótta tovább lefelé vezető útját. A majom hörgése jelezte, hogy megérkeztek a kerék útjának legalsó pontjára. Mielőtt újra emelkedni kezdtek volna, egy pillanatra önmagát látta, a jelenlegi lakásában. Egyedül volt, és némán, könnyek nélkül sírt a földön. Ebben a pillanatban olyan borzasztó érzés tört fel a zsigerei legmélyéről, amit korábban elképzelni sem tudott volna. Rosszabb volt, mint bármi, amit az utcán, nincstelenként megélt. A teljes, mindent elnyelő, fullasztó magány és önutálat szakadt fel belőle, amihez a sziklaszilárd bizonyosság csatlakozott: ez vár rá. Onnan, ahol most tart az életében, ide vezet az út, és ez elől nincs menekvés. Érezte, hogy megfullad, mire a majom újra nagyot nyögött, és a kerék elindult felfelé. Megjelentek a segítők, és fokozatosan kezdett megkönnyebbülni. Egyre több ember vette körül. A kerék emelkedett, és a magánya szertefoszlott. Beszélgetett az emberekkel, és meghallgatta őket. Együtt nevetett velük. Mint rianás a folyó jegén, úgy harsant fel benne az együttérzés. Különös boldogság áradt szét benne: csordogált, hömpölygött, de nem zakatolt. A kerék húzta felfelé, és ő boldogan dobálta a mélybe önzése zálogait. A sárkány érdesen felszusszant, nagyot szívva az éjszakából, és ő boldogan vette tudomásul, hogy végre könnyűnek érzi magát. Hát ez a boldogság! gondolta. Amit ezelőtt érzett, csak illúzió volt. A boldogság könnyű, és nem dübörög. Mérhetetlen büszkeség lobbant benne: végre megértett valami nagyon fontosat! A sárkány dühösen fújt, és a kerék megrándult. Elindultak lefele. Látta maga körül a rengeteg embert, akikkel a felfele úton együtt sírt és együtt nevetett. Ott voltak körülötte mindannyian, ugyanúgy sírtak és nevettek, de szájuk némán tátogott. Mintha láthatatlan üvegfal mögött lettek volna, ami mögül nem lehetett őket hallani, és a látványon kívül semmiféle kapcsolatot nem tudott teremteni velük. Szeretett volna ott lenni közöttük, de neki sem volt hangja, és mozdulni sem tudott. A tehetetlenség hullámokat vetett a néma, fekete éjszakában. A majom felnyögött, és a kerék elindult felfelé. Az arcok újra megelevenedtek, átszakadt a némaság. Együtt sírt és nevetett az emberekkel, és visszatért a könnyedség. Feltűnt, hogy egyre kevesebb gondolata támad, és a legtöbbet kineveti, azzal elillannak. És megszabadult a büszkeség béklyójától. Az ég egy nagy nevetéssé harsant körülötte. A kerék repítette felfelé, és ő a sötétség nevetését hallgatta, ami lassan elnyelte körülötte az arcokat. A sárkány teleszívta érdes tüdejét, és megérkeztek a legmagasabb pontra. Hangosan, torkaszakadtából nevetett. Sosem érezte még ennyire szabadnak magát. A büszkeség súlya nélkül a boldogság eksztázissá tágult benne, és abban a pillanatban, amikor ez megtörtént, valami megrepesztette ezt a féktelen örömöt, és a résen beszivárgott a bűntudat. A sárkány fújt, és a kerék elindult lefelé. A feketeség besűrűsödött, és ahogy húzta lefelé a kerék, az ég annyira beszűkült, hogy hamarosan egy tűhegynyi fekete csőben látta magát. Nyirkos falai között az önutálat dohogott. Egyre mélyebben volt a csőben, és bensőjét marta, rágta a bűntudat, a szégyen és az önmagára irányuló, pusztító harag. De attól vált igazán borzasztóvá ez a kör, hogy tisztán tudta: bármelyik pillanatban kiszállhatna a csőből, és ott lenne az összes arc, sírva-nevetve, szabadon, és ő is egy lehetne közülük. Pontosan tudta, hogy senki nem zárta be a csőbe, és tulajdonképpen szabad, ha nem akarja, nincs is cső. De valami állati ragaszkodás nem engedte, hogy ne akarja a csövet. És a nyirkos öngyűlölet egyre szűkebb lett, míg már lassan a tüdejét nyomta. Ekkor meghallotta a majom nyögését. A cső megremegett, és érezte, hogy elindulnak felfele. Lassan haladtak. A hangok fokozatosan tértek vissza. Eleinte nem látott semmit, csak a cső nyirkos falait, de ahogy egyre tisztábban hallotta az embereket, a kép fakulni kezdett, és lassan szertefoszlott. De nem jelentek meg az arcok. Először Lunát pillantotta meg, majd ahogy a szeme lassan hozzászokott a szabad ég látványához, észrevette az eget elborító fényfürdőt. Lenézett, és a talpa alatt megpillantotta a kabin padlóját. Alattuk frenetikusan dübörgött az Arcanum, hullámzott a tér. Az elméje ködös volt, de ahogy emelkedtek, lassan tisztulni kezdett. Most döbbent rá, hogy mennyire álmos. Megszűnt benne a kényszeres zakatolás, és végre szétáradt benne a fáradtság kegyelme, ami meleg, nyugodt hálát szült benne. – Istenem, mennyire szeretnék aludni! – szólalt meg, és Luna csak egy mosollyal válaszolt. A kabin lágyan ringott, ahogy egyre magasabbra emelkedtek, és ő sírni tudott volna örömében. Nem érzett büszkeséget, sem bűntudatot. Az alvás előtti nyugalom és tisztaság áramlott benne. A sárkány nagyot szívott a karneváli éjszakából, és megérkeztek a legmagasabb pontra. Ekkor a hatalmas állat rettenetesre nyitotta a száját, és kifújt. Ebben a pillanatban jött rá, hogy eddig keze-lába hozzá volt kötve a kabinhoz. Tisztán látta a csuklóján és a bokáján szoruló láncokat. De abban a pillanatban, amikor észrevette őket, a láncok eloldódtak, és a kerék elindult lefele.
Békés, nyugodt út volt. Egyre közelebb volt az Arcanum épülete, már látta a fényjátékot. A homlokzaton éppen az óriáskerék pontos fénymása forgott. A tér továbbra is dübörgött, hangok és színek vásári örvénye. Egyre közelebbről látta az embereket. Sokan voltak, és nagyon sokfélék. Mindenki mozgásban volt, a legtöbben beszéltek vagy hangosan nevettek, mások énekeltek. Elbűvölte a látvány. Mély, meleg csodálatot érzett. Reggelig tudta volna nézni őket, ha nem lett volna annyira álmos… Meghallotta a majom hörgését. Lent voltak. Leemelte bokájáról és csuklójáról a láncokat, és kilépett a kabinból. Hátrafordult, hogy segítsen Lunának kiszállni, de a nő már nem volt ott. Mintha megpillantotta volna az Arcanum előtti tömegben, de nem volt biztos benne, hogy ő az. Ő pedig végtelenül álmos volt.