MEGOSZTOM

Korzón a Pokolba (Istenhegy trilógia II. – részlet a regényből)

Terhes, jeget hozó felleg úszott a tanya fölé, mintha késő délután volna már, pedig még delet sem harangoztak. A távoli templom csontszürke bástyatornyát, amelyhez a falu házai simultak, máris zápor moshatta, mert fátyolszerű vízköd övezte. 

Erzsi oldalra hajolva egyensúlyozott, hogy megemelt talpát elérje a késével, amikor suhogva-pengve valami úgy vágódott elé, mintha villám csapott volna a földbe. A lábától néhány centire egy vasvilla fúródott az agyagba. A nyele Erzsi orra előtt állt meg, mint a cövek. 

– Juj! Erzsi néni! – kapta mindkét kezét a szájához a kis cselédlány az ajtóban. 

Erzsi úgy nézett rá, hogyha a vasvillát dobja vissza, az sem üt akkorát. Aztán keresztet vetett, és megcsóválta a fejét: 

– Minálunk, lyányom, a baltát hajítjuk a föld közepibe vihar ellen, de élével felfele – mondta. – Csakhogy ennek az ítéletidőnek se a pápista harangozás, se a balta, de még a sütőlapát vagy a kasza se használ – fejezte be, és határozott mozdulattal megragadta a vasvilla nyelét. 

– Jaj, ki ne húzza, jóasszony! – lesett ki a lány háta mögött az anyja. 

– Mingyá’ elé száll a lidérc! 

– Oszt mikor láttál te meg lidércet? – nevette el magát Erzsi, de azért nem húzta ki a vasvillát az agyagból. 

A szülőfalujában ugyanígy óvták a termést meg a cselédházakat a jégveréstől, mint itt. Védekezésképp vasvillát hajítottak a viharba. 

– Ha leszáll a földre, majd meglátja maga is, Erzsi néni – suttogta a kislány –, akkora, oszt olyan fehér, mint a sütőkemence. 

– De nem lidérc az – nézett az égre Erzsi –, hanem boszorkány. 

Az égbolton talán valóban a seprűjükön ide-oda cikázó boszorkányok hajtották föléjük a felhőket. A felhők csak gomolyogtak, majd hirtelen sötétszürkén kifeszültek, mintha a banyák a föld sarkaihoz szegezték volna mindegyiket. 

– Legalább a szoknyáját csapja má’ fel a fejére, Erzsi néni, hallgasson rám! – nézett fölfelé rettegéssel a szemében a kislány anyja. 

– Ne prédáld hiába a jótanácsot, lelkem – kerülte ki a vasvillanyelet Erzsi, miután végzett a cipői megtisztításával. 

– Az én nyílásomba ugyan se az ördög, de még az üldözője, az Illés sem fog bébújni. Jöhet a mennyköves dorongjával meg a forgószeles istennyilával! Tőlem aztán szentelt puskagolyóval lövetheti a nép a fellegeket, csapkodhatja a baltát a küszöbbe. Én azt mondom, addig él a boszorkány, amíg az ölembe pottyan, mert jól elverem, oszt szénvonó lapáttal vasalom ki a rút képít, hogy meggebed. 

A kislány elgondolkodott. Aztán felderült az arca. Arra jutott, hogy ezt el lehet Erzsi néninek hinni. Mégiscsak ő meg a Szunyoghné Tüdős Klára nagyságos asszony viselték a nadrágot a birtokon. Szunyogh Rudolf főhadnagy úr, a birtok tulajdonosa, miután két évvel korábban Debrecenből, az érsemjéni birtokra költözött az ifjú feleségével, szorgalmasan látogatta a szomszéd birtokosok gazdaságait. Igyekezett tanulni tőlük, de mielőtt valamire jutott volna, lebetegedett. A fiatal Szunyoghné nagyságos asszony az ő egyenrangúként kezelt alkalmazottjával, a kortalan, szókimondó Erzsivel karöltve a háztartás mellett kénytelenek voltak a gazdaságban is sürgősen dologhoz látni. 

– Álljon már meg! Hát könyörögni kell magának? – fogta lépésre a szekere elé kötött lovakat Jakab, a Fráter Lóránt-birtok jószágigazgatója. 

A férfi gondterhelten ráncolta a homlokát, kopasz fején sűrű-feketén serkent volna a friss haj, amit újra és újra leberetvált. Ha másról nem, a kerek, fényes fejéről Erzsi messziről felismerte. 

Már Érsemjén határában járt. Északnyugaton kék villámok szurkálták a nyírségi homokot, kelet-délkeleten a mocsáron vastag köd ült. Az Ér völgyében szerényen kanyargott a folyó, de a Sárrét mocsarai alig győzték nyelni rengeteg vizét. 

– Mér’ álljak meg, tán nem bírják a lépést a lovai? – mosolygott a kendőjébe burkolózva Erzsi, de rá sem nézett Jakabra. 

– Csak nincs valami baj? Maga ugyebár a Szunyoghné naccsága szolgálatában áll? Új vagyok itten, de már találkoztunk. Azt mondják a népek, hamarosan jön a baba. Csak nincs valami komplikáció? 

– Olyan savanyú vóna a képem, mint az árpacipó? 

– Hej, Erzsi, hát maga rám se néz! Honnan tudjam, milyen a képe? Hacsak nem emlékezetbűl. Láttam én má’ messzirő’ magát! Kivágom kereken, igen csinos képe van. 

Erzsi elhúzta a száját a kendő mögött, de nem lehetett pontosan tudni, mosolyra-e vagy megvetésre. 

– Jakab, mondtam én már kendnek, hogy dologra nevelt asszony vagyok? – kérdezte kioktatóan. 

– No ne mongya… 

– A halott uram nevére mondom megint, Isten nyugosztalja szegényt: se a farom, se más nem visz pokolba, mint marhát a szarva. 

– Mi tagadás, Erzsi, bár ne vágná a fejemhez…

– Hogyne vágnám, ha nem érti egy szóbó’?

– Éppen a kocsikereket akartam megkenni – kezdett mellébeszélni Jakab –, amikor megláttam, hogy nagy sietve megyen, gondoltam, hátha elkél a segítség. 

– Ha segítség kéne, befogattam vóna a lovakat magam a ho- mokfutóba. 

– No, nemigen hiszem, hogy kijutna már a tanyáról ebbe’ a nagy dagonyába’. 

– Na látja! Erre én is rájöttem. 

– Talán orvosért szalad? Az ilyen sürgős, hogy nekiindult a ha- tárnak? 

– Nem kell nekünk orvos! – gyalogolt tovább Erzsi. 

– Mert ha orvos kéne mégis a nagyságos asszonynak, megint hazajött az Andrássy doktor fia. 

– Megint? – terelte a szót Erzsi. – Jön-megy az mindig… 

– Korábban is volt már itthon, igaz, tizennyócba egy időre – kezdte Jakab. – Tavaly megint hazagyütt Érmihályfalvára a hadikórházba. 

– És most meg honnét gyütt vissza? – tettette az érdeklődést Erzsi, míg Jakab a lovakkal kínlódva próbált lépést tartani vele. 

– Hát Debrecenből. A Bábaképzőből. Talán a nagyságos asz- szonyék is ösmerik. Van doktor a Tüdős családba’, úgy tudom. 

– Nem is egy – tódította Erzsi, de nem kötötte Jakab orrára, hogy Klára apja, a néhai ifj. Tüdős János, jogász doktor, és csak a testvére, a Tüdős Kálmán igazi orvos, aki Debrecen tiszti főorvosaként a háború alatt a hadikórházakat is vezette. Azt pedig különösen nem árulta volna el semmi pénzért, hogy honnan ismeri Andrássy doktort. Jobban örült volna annak, ha sohasem ismeri meg. 

– Ez az Andrássy egy csodabogár fiatalember létére – folytatta Jakab, amikor látta, hogy Erzsi lakatot tett a szájára –, egy természetbúvár. Amikor nem rendel, a mocsarat járja, és madártojásokat gyűjt. Képzejje csak! Rendszerezi és szépen felcímkézi őket. Ha hiszi, ha nem, ezernél is több ládafiában állnak a tojások, meg a gyógynövények a házukban. Padlástól a pincéig. Mert azokat is vizsgálja. Minap, képzelje, ásatásokba fogott. Túrja a földet, hátha valami kincset lel. 

– Ami azt illeti, a füvekről én is tudok egy keveset… – szólalt meg Erzsi. 

Nem kedvelte ezeket a kis tudósokat, akik semmibe veszik az egyszerű parasztember tudományát, és képesek úgy felfedezni és kisajátítani maguknak, mintha bizony értenének hozzá. – Bezzeg őket tisztelik, míg a parasztasszonyt rögtön boszorkánynak billogozzák – méltatlankodott magában.

MEGOSZTOM

Sokszor nem halunk meg (regényrészlet)

Tilda már reggel kilenckor Váradon van. Ágnes felírt egy telefonszámot, egy idős férfiét, aki mindent tud a városról. Állítólag nagyon otthon van az egész témában. Tilda a hét elején felhívta, bemutatkozott, mondta, hogy szeretne vele találkozni, a városban megnézni a gettó helyét. Alacsony férfi várja a vonatnál, Körösi Imre vagyok, szolgálatára, és kezet csókol a művésznőnek. Folyamatosan beszél, mindenről, az állomásról, a vagonokról, minden egyes utcáról és épületről, Tilda nem tud még kérdésekkel sem közbevágni. Imre neveket sorol, foglalkozásokat, helyeket, ki jött vissza, ki nem, ki emigrált, ki ment ki még a felszabadulás után rögtön Nyugatra. Akik öngyilkosok lettek még a gettóban, akik hamis papírokkal Pestre szöktek és ott éltek túl. Művésznő olvasta Zsolt Béla könyvét? Olvassa el, szenzációs. Simon Magdát? Évike naplóját? Leitnert? És tudja mi minden nem jelent meg? Hegedűsnét olvasta? Tuvelt, Sára Tuvel, ő nem is magyarul jelentette meg. Ő nem váradi. Rózsa Ágnes, kérem szépen, szenzációs. Tilda mosolyogva, magabiztosan mondja, lehet, hogy Rózsa Ágnes naplóját fogom eljátszani. Imre, megragadja Tilda mindkét kezét, az isten áldja meg, ha ez sikerülne, az isten ezerszer megáldja. Tilda elhúzza a kezét, köszönöm, már ezerszer megáldott, feleli mosolyogva.

Az utcán nem meri elővenni a vastag füzetet, amibe jegyzetel, csak ismétli a neveket, Zsolt Béla, Zsolt Béla, valami Évike, Tunel. Nem Tunel, milyen Sárát mondott, Imre? Tuvel, Tuvel. Köszönöm. És mi volt a kufferes című? Kilenc kuffer. Köszönöm. Nagyon sokat segített, Imre, nagyon. 

De még nem mutattam meg a pénzverdét, oda még elmegyünk! Milyen pénzverdét?, kérdi Tilda, elfáradt, másfél órája gyalogolnak, szédül a nevektől, utcáktól, történetektől. Úgy hívják a Drehert, ahol vallattak, magyarázza Imre, pénzverde. 

Itt nagyanyám egyik testvére lakott. Átszökött Romániába. De az ura munkaszolgálatosként halt meg. Itt laktak Reysmanék. Orvos. A fiai kint vannak. Itt Élias professzor. Azt hiszem, szerepel egy könyvben, Nyiszli Miklósnál. 

Megállnak egy bútorüzem előtt, Imre benyit a nagykapun. Egy férfi áll a gazos, sáros udvaron, cigarettázik. Imre alázatosan köszön, azt mondja, a nagymamája lakott itt. Bine, int a férfi. Ez mind, mutat körbe Imre, be volt itt deszkázva. Körbe. Ott fent laktak Mózesék. Be volt deszkázva körbe, hogy ne tudjanak belátni. Se ki, se be. Tilda az órájára néz, lassan kell induljak, mondja, találkozóm van. Azt hittem, kettőkor, feleli Imre. Nem, előre kellett hozzam, és még előtte is be kell menjek a színházba. Ó, kiált fel Imre, és sietős léptekkel indul, hát még meg akartam a művésznőnek… Ne haragudjon, vág közbe Tilda, tudja, mindjárt ott kell legyek a színházban. Még azt a gyalázatos Péterfyt akartam a művésznőnek megmutatni, az a csendőrőrnagy, aki azt terjesztette, hogy Debrecen mellé leszünk elvíve. Aratni. Jaj, és tudja, Salamon Juliskáék. Hát szegény.

A nagy zsinagógát a folyóparton nem tudják megnézni belülről, az ember, akinél a kulcs van, nem került elő, bár Imre azt mondta, megbeszélte vele. Na mármost, képzelje el, kedves művésznő, vagyis nem lehet az ilyesmit elképzelni, hogy abba az imaházba, isten szent házába behurcolták az asszonyokat, fiatal leányokat, és kivizsgálták őket. Szégyellem kimondani a művésznő előtt, hogy mit műveltek. A Világ Ura előtt kellett ez műveljék. Tetszik tudni, mire gondolok. Idős asszonyoknak, férjezett hölgyeknek, leánkáknak tartottak vizsgálatot szülésznők, akiket mind az anyaországból hoztak be, hogy ne ismerjenek itt senkit s őket se ismerjék. Hogy itt, a teremtő színe előtt gyalázzák őket. Keresték a gyémántokat meg a pénzt. A férfiakat meg a pénzverdében intézték el. 

Ha kívánja, művésznő, akkor el tudunk még oda sétálni, megmutatom én kegyednek az imaházat. Tilda szelíden mondja, miközben a fejét ingatja, sajnos a színházban várnak, kedves Imre bácsi. Megmondom magának, művésznő, hogy a művészek közül kiket vittek el, kik jöttek vissza, és Imre egy kis vászonborítású noteszt vesz elő. Nagyon köszönöm a kedvességét, keresni fogom, most már várnak a színházban. Tulajdonképpen a művésznő hová valósi? Váradiak a rokonok, akiket keres? Kedves Imre, én egy művészi alkotásra készülök, senkit nem keresek, nincsenek rokonaim. Bármikor állok rendelkezésére, kedves, ragadja meg a kezét ismét a férfi, és megcsókolja. Nagy megtiszteltetés nekünk, hogy a művészet érdeklődik az emberi faj legnagyobb tragédiája iránt. A kis noteszt kihajtja, a vászonzsebből óvatosan kiemel egy kézzel írt névjegyet és átnyújtja Tildának.

Ne haragudjon, drága Imre bácsi, nagyon-nagyon köszönöm, hogy ennyit fáradt. Nem fáradság ez nekem, művésznő. Mikor jő legközelebb hozzánk? Mert szeretném még elmesélni. Jövök, feltétlenül, szakítja félbe türelmetlenül Tilda, jövök hamarosan. 

Imre kezet csókol, hosszan rázogatja még Tilda kezét. Isten áldja. Isten áldja. Nem, ne kísérjen, odatalálok, köszönöm. Ahogy gondolja, kedves. De én is épp arrafele megyek.

Tilda támolyog az éhségtől, csupán egy almát evett, szomjas, elfáradt, feltörte az új bakancs a lábát. Imre a nyomában halad, fél lépéssel mögötte. Egy cukrászda mellett Tilda megtorpan, bemennék ide, Imre bácsi. Hogyne, Imre siet kinyitni az ajtót, belépve magyarul köszön. Nincs valami, hajol oda a pulton keresztül az eladóhoz és kacsint. Mit szeretnének?, kérdezi a fehér köpenyes, fityulás nő. Nekem jó lesz a nugát, felel Tilda. Hát abba, művésznő, beletörik a foga, nevet Imre. Savarint is tudnak adni, teszi hozzá halkabban és a pulton lévő egyetlen árura mutat. Tilda elveszi a pultról a ragacsos nugátot, ez jó lesz, szögezi le, a fém pulton hagyja a pénzt. A nápolyilapot lefejti róla kézzel, a nugátot szopogatni kezdi, nem harap bele, a nápolyit a szemetesbe dobja, ami dugig van. Biztos leesett a cukra, mondja Imre szakértelemmel. Tilda kiszédeleg a cukrászda előtt kis parkba, leül az egyetlen padra, amelynek a középső deszkája hiányzik. 

Ott szemben volt a Rözerék ruhakereskedése, ül le mellé Imre, mellette egy pékség, már nem emlékszem, kié, aztán a kifőzde, nem egy elegáns étteremre kell gondolni. Működött sokáig, most az Avicola van benne. 

Tilda lehunyja a szemét, érzi, hogy mozog alatta a pad, szédül, dörzsölni kezdi a homlokát, izzad. Nekem is van, hogy leesik a cukrom, művésznő, adhatok kegyednek egyet?, kérdi a férfi, és előhúz a táskájából egy kis dobozt, benne csomagolt kockacukor. Már jól vagyok, feleli Tilda. Sietnem kell a színházba, ne haragudjon. Köszönöm a fáradozását, nagyon sokat tudtam meg. Mindenképpen hívom, ha erre járok, kedves Imre bácsi. Köszönöm. 

Tilda holtfáradt, elindul a színház felé, a park sarkán egy büfé, nehéz vasajtaja nyitva. Az eladó köszönés helyett sajnálkozik, még nem kaptak ma árut. Vizet kérhetek?, kérdi Tilda románul. Természetesen, feleli az eladó, és hozza egy tálcán az üveg borszéki vizet, tölt a vastag falú pohárba. Tilda mohón iszik a vízből, aztán belelapoz a könyvébe. Rózsa Ágnes éppen a kínzó szomjúságról ír, egy kisgyermek elájul a vonaton. Áthajol a pulton az eladó, és halkabbra véve a hangját azt mondja, van tegnapról még beuf-saláta, azzal tud szolgálni, hűtve volt, még jó. Lehet, éjszaka nem ment az áram, de szerencsére hűvös volt éjjel, ilyenkor nem probléma. Köszönöm, mondja Tilda, kérek. Kenyeret ne hozzon, teszi hozzá. Jaj, szerencse, hogy nem kér, feleli az eladó, sajnos épp elfogyott a kenyerünk. Még egy üveg borvizet adjon, mondja Tilda. Hogyne, cu drag. Örömmel. Egy nagy tál beuf salátát hoz tányéron. Tilda óvatosan megkóstolja, nem savanyú-e vagy romlott. Az almától édeskés kicsit, hús alig van benne, a majonéz jó. Végül megeszi az egészet, a második borvizet félig megissza, mikor feláll, feszül a hasa. Halkan böfög. Sajnos nincs toalett, válaszolja az eladó Tilda kérdésére, de ha itt befordul az udvarra, ott van az étterem mosdója, azt tudja használni, mondja meg, hogy innen küldték. Kedves egészségére, legyen máskor is vendégünk. 

A találkozóig még van negyven perce, addig gyors léptekkel sétál a folyóparton, de túl erős a szél, visszamegy a házak közé. Visszatér a bútorüzem elé a Kogălniceanu utcába. A kapu nyitva, az udvaron nincs senki. Tilda megáll az udvar közepén. Egyik műhely mellett deszkakerítés. 

Az órájára néz, nyolc perc múlva kettő, rohanni kezd a színház fele. Gyula már a művészbejárónál toporog. Menjünk a lakásomra, itt nem jó, mondja feszülten. A kocsit itt hagyom, sétálunk egyet, nincs messze.

A színészházban van egy garzonja, oda mennek fel. Gyula kávét főz, kis csészében hozza. Az asztalon magyarországi csokoládé, macskanyelv, nápolyi egy zacskóban, három narancs. Vegyél, vegyél, a gyerekek most nem jönnek, edd csak meg, ha nem eszed meg, el kell vigyed. Repedek ki, feleli Tilda nevetve. Te?, csodálkozik Gyula. Még soványabb vagy, mint voltál. Gyula alig idősebb Tildánál, de sokkal öregebbnek néz ki. 

Akkor tulajdonképpen miről volna szó?, kérdi, miközben leül Tildával szemben a fotelbe. Tilda előveszi a táskájából a könyvet és a vastag füzetét, amibe egy csomó mindent kiírt, egész hosszú részeket lemásolt. Ha jól értem, nincs darab, jegyzi meg Gyula. Jól érted, Tilda bólint, darab nincs, egy könyv van. Ágnes majd segít, a dramaturgiát megcsinálja ő, vagy együtt csináljuk. Akkor most nem hoztál semmit?, kérdi Gyula. Tilda felmutatja a könyvet. Felolvassam? Az lesz a legjobb, bólint Gyula. Leveszi a papucsát, kényelmesen hátradől, lábát felteszi az asztalra. Mennyit olvassak? Amennyit gondolsz. Amennyit bírsz. Az egészet.

Tilda olvasni kezd. Rózsa Ágnes: Jövőlesők. Nürnbergi napló. Amikor Ágnessel beszélgettek róla, a címet többször elrontotta, hol jólesőket mondott, hol jövőesőt. Van ilyen szó?, kérdezte aztán Ágnestől, amikor lassan, szótagolva felolvasta. Nincs. Szerintem nincs, a szerző alkotta meg. Lehet ilyet? Vannak dolgok, amikre nincsenek szavak, felelte Ágnes, akkor alkotni kell. Meglátod, mennyi szó van benne, amit nem lehet érteni. 

Gyulának a könyvet tizenegy óra alatt olvassa fel. Kétszer tartanak hosszabb szünetet, Tilda óránként feláll, iszik, pisil, megmozgatja magát. Kilenckor Gyula vacsorát hoz, zakuszka, alma, kenyér helyett hideg főtt krumpli. Egy tál hideg töltött káposzta. Gyula kétszer mondja, hogy szívesen átveszi, Tilda legyint, majd szólok, ha nem megy. 

Kilenc után Tilda telefonál Zoltánnak, hogy nem megy haza, próbálnak, kapott a színészházban egy szobát. Gyula odasúgja közben, hogy majd hazaviszi kocsival. Tilda Gyulára néz, vállat von. Vagy lehet, hazavisznek még éjjel, mondja a telefonba. Zoltán lecsapja a kagylót.

Fél háromkor megeszi az utolsó darab töltött káposztát, fél négykor végeznek. Gyula ledől egy kis időre, fél óra múlva költsél fel, kéri Tildát, kilenckor próbám van, vissza kell érjek. Csendesen alszik, nem horkol. A kis konyhában Tilda kávét főz, bekeni az ajkát szájzsírral, teljesen kiszáradt, s mintha teljesen elzsibbadt volna. Miközben olvasott, megivott két üveg borvizet, de úgy érzi, hogy a bőre porzik, a szeme száraz, az arcizmai. 

Negyed ötkor visszasétálnak a színház parkolójába, a város teljesen sötét és üres, az őr csodálkozva veszi le a parkoló bejáratánál a láncot. A kocsi a negyedik próbálkozásra elindul. Tilda egy ronggyal kívül-belül letörli a párás ablakot. Mindketten szótlanul merednek előre a sötétbe. Tilda elhozott egy üveg vizet, időnként beleiszik, aztán megpróbálja visszarakni rá a kupakot, folyton lepattan. 

Hát ezt éppenséggel nem lehet eljátszani, mondja Gyula, de a motor elnyomja a hangját. Tilda közelebb hajol, el lehet vagy nem lehet? Mit mondtál? Nem. Nem lehet. Nem lehet eljátszani. Az út az erdőben kanyarog, hegynek felfelé mennek. De attól még meg lehet csinálni. Meg lehet vagy nem lehet?, kérdi ismét Tilda. Meg lehet csinálni, ismétli Gyula hangosabban. Meg lehet mutatni, csak nem kell úgy csinálni, mintha te lennél ő. Ha el akarjuk hitetni, hogy ez mind megtörtént valakivel, akit te eljászol, meg kell mutatni, hogy te viszont itt vagy, színész vagy, most, ebben a világban. Gyula mosolyog, ez is jó világ, megérne egy misét ez az 1987. Gondolod, hogy még az idén meg tudjuk csinálni?, kérdi sietve Tilda. Hú, de sürgős, feleli Gyula. Vagy most, vagy jövőre. Az idő mindegy. Nekem nem mindegy, feleli Tilda, nagyon szeretném. Nagyon szeretnék dolgozni. Normálisat dolgozni. Akármikor csináljuk, a lényeg, hogy te itt vagy, ő meg ott. Ezt kell értse a néző. Nem vagy ő. Nem vagy azonos vele. Senki se lehet valaki más. Te csak saját magad lehetsz. Teljesen világos. Brechti forma kell. 

Nem szeretem Brechtet, mondja Tilda. Olyan formalista, csak a forma, a sok ének, meg a feliratok. Csináltuk a főiskolán, én voltam a Kurázsiban a néma lány. Én most ezt úgy szeretném elmondani, hogy a néző érezze ennek a nőnek, az összes embernek a szenvedését. Gyula, ne haragudj, én nem akarok Brechtet, nem azért választottam ezt, hogy a formát csináljam. Én nem egy formát akarok. 

A művészet forma. Mit gondoltál, odaállsz, jól lefogyasztunk, és akkor elhiszik rólad, hogy te vagy az, ott, a lágerben? Az a fontos, hogy megjeleníted őt, de nem ő vagy. Te a saját életed vagy, egy színésznő, aki másokat mutat meg. De önmagát nem téveszti össze senkivel. 

Ó, mondja csalódottan Tilda, éppen azt akartam, hogy én ő legyek.

Nem, te biztosan nem lehetsz ő, feleli Gyula. Nem lehetsz másik ember, senki sem fogja elhinni, hogy te voltál ott és az életed egy hajszálon, egy véletlenen múlott. Hogy mindjárt szomjan halsz a színpadon, miközben ott a takarásban a víz. Jó, fogoly vagy, én is, de nem ott és akkor. Ez most mindegy, most nem erről akarunk beszélni. Az a dolgod, hogy megmutasd azt a másik életet, ami nem a tied.

MEGOSZTOM

A Fekete-tó (regényrészlet)

Kihúzom a kukát full másnaposan, és belenézek a postaládába. Pihen benne egy nagy boríték. Feltépem, és szétnyitom a hosszabb oldalánál félbehajtott levelet. Hivatalos pecsét is került rá az önkormányzatnál Kati néni aláírásával: közigazgatási szabálysértést követtünk el, mert nem nyírtuk le a füvet a ház előtt az árokparton, és a sövény is jobban elburjánzott a megengedettnél. Megsértettük a közösségi együttélés alapvető szabályairól szóló rendeletet, és Kati néni megvágott minket huszonötezer forintra.

Belerúgok a kukába, a levelet gombócba gyűröm, és kidobom. Káromkodom, szidom Olivért, apámat, aki nincs itt, és hiányzik, a pasit, aki bemosott Márknak, a faluszépítő egyesületet, az eget, az univerzumot, a jóistent, Kati nénit.

A fészerből kihúzom a benzines fűnyírót, és úgy berántom, hogy azonnal pöförögni kezd.

Nekem tetszett, hogy körbeszőtte a növényzet a házat, mint egy puha takaró, így nem látnak be az udvarba, ami vadregényes és így még természetközelibb – olyan mű, ha mindent csutira vágunk. De ez van, szépen lenyírom a füvet, majd bedugom a hosszabbítóba a sövényvágóból kilógó kábelt. Két óra kell a munkához, összegereblyézem utána a lehullott ágakat, felsöpröm a járdára szóródott fűszálakat-leveleket, és a komposztdombra hordom a kupacot.

Veszek egy forró zuhanyt, hajat is mosok. Cseresznyés ajakápolót kenek a számra, és a törölközőben elnyúlok a kanapén. Már nem csak a fejem fáj a macskajajtól, hanem a karom, a hátizmaim is lüktetnek, mintha a kertészetben húztam volna le újabb nyolc órát.

A szenvedés közepén kopogásra leszek figyelmes. Kiesek a nyugalomból, és felkapok egy köntöst. Megijeszt, hogy esetleg Kati néni jött, hogy lemérje, optimális volt-e a vágásmagasság, de nem ő áll a küszöbön.

Hanem Teréz.

Csak egy kicsit fagyok le, mert nincs más választásom, mint tudomásul venni, hogy ez egy ilyen nap.

– A nevelőtanárod mondta a piacon, hol laktok – előz meg a magyarázattal, mielőtt értetlenkednék.

Kedvem támad becsukni előtte az ajtót, de olyan, mintha egy rejtélyes, határozott erő uralná a mozdulataimat, ami arra kényszerít, hogy félreálljak az útból, és megkérdezzem Teréztől, kér-e esetleg egy kávét.

– Tegnap még nem látszott a házszám – mondja, miközben kulcsra zárja a bejárati ajtót, és a kulcsot a zsebébe ejti. A mi kulcsunkat.

Kérem vissza a kulcsot, gondolom, de nem tudom hangosan kimondani, helyette bekapcsolom a rádiót és a kávéfőzőt.

– Cukorral, tejjel?

– Laktózmentes tejjel és édesítőszerrel szoktam inni, de nem olyan fontos.

– Laktózérzékeny vagy?

– Nem, csak kerülöm a cukor összes formáját. Zsírból próbálok energiát nyerni.

– Ha nem fogyasztanék annyi cukrot sem, amennyi a növényekben van, biztos leblokkolna az agyam, elakadna a nyelvem, és nem tudnék megszólalni.

– Az elektrolit háztartásra kell ügyelni. A sejtek magnéziummal, kalciummal, káliummal és sóval működnek. Olvastam a könyvtárban, amikor egy ritka gyógynövény hatása után kutattam. Hogy haladsz a zenével? – kanyarodik el a botanikától a kávéscsészével a tenyerén, és a szeme villan egyet, mint a fényképezőgép vaku.

– Keveset gyakoroltam mostanában – vallom be. – Lehet, hogy fellángolás volt, mert csak Petőfi Rádiót hallgatok már komolyzene helyett. Olyan, mintha egy másik korszakba léptem volna, amióta apám kiment külföldre.

– Meddig?

– Három hét múlva jön haza.

– Kérsz egy kis málnás csipkebogyó italt? – húz elő Teréz egy halványpiros folyadékkal töltött üveget. – Piaci szerzemény. Tele van probiotikummal, ami jó az immunrendszernek.

Elmosok még egy pár poharat, és megkóstolom. Arra számítok, hogy édes lesz, de inkább savanykás. Nem rossz, lehúzom, amit a poharamba tölt, Teréz viszont épp csak belekortyol a sajátjába.

– Alkoholos? – kérdezem, mert máris könnyebbnek tűnik a fejem.

– Csak sok benne a vitamin.

Csendben, mozdulatlanul ülünk. Sötétedik. Teréz bőre csillogni kezd, mint a holdfény, és a falakra ezüstös homály telepedik. Tejszínű derengés és a feketeség, ennyit érzékelek: Teréz arca helyén egy fekete lyuk nyílik, de nem félek, mert elhiszem, hogy álmodom.

– Bárcsak a tegnap estét is álmodtam volna – sóhajtom.

Furcsa, édeskés illatot érzek, és a szívem összeszorul, de gyorsan elmúlik. Több időre volna szükségem. Még több barátot akarok szerezni.

– Miért csak száz évig élhetünk jó esetben?

– A tiszavirág egy napot, ha él. Pont jó lesz, ha vége lesz, hidd el.

– Százötven év logikusabbnak tűnik.

– Elérhető.

– Senkiről nem hallottam, hogy addig húzta volna. Nemzetközileg sem.

– A középkorhoz képest duplázódott az átlagélet.

– De ebben az évszázadban nem fog megduplázódni. Le kellene fagyasztani a testem.

– Óvodában hollywoodi színésznő akartam lenni. Elmúlt.

– Az sem rossz, hogy hegedűművész lettél.

– Belegondoltál már abba, mi történne, ha meghosszabbíthatnánk az életünket? Nem férnénk el a bolygón. Ennyire egyszerű. Másoknak is esélyt és teret kell adni. Nem olyan ijesztő a halál.

– Akkor holnaptól ne féljek a haláltól?

– Persze, hogy ne – mondja Teréz könnyedén, de valami nem stimmel: mintha csak erőltetné, hogy laza, közben meg komolyan beszél.

Nem értem, mi ez. Vagy csak bimbózik megint a paranoiám, mint a labdarózsa?

A nappaliba egyre több árnyék oson, és a bútorok alig látszanak. A feketeség egyre nő, betölti a házat, és az égen kioltja a holdat. Teréz hideg ujjai a kezemhez érnek, miközben a Heaven Street Seventől szól a rádióban egy nóta.

– Ilyen hangulatom van tőled – mondja Teréz.

– Szívesen árasztok hangulatot.

– Nem akarlak lelombozni, de ez kilencvenkilenc százalékban a projekcióimról szól.

Újra az ital után nyúl, de összekeveri a poharakat, pedig az enyémben pár csepp maradt, és a peremére is ráragadt egy kis cseresznyés ajakápoló.

– Az az enyém – próbálom figyelmeztetni, de késő.

– Valóban? – kérdezi, majd a pecsétre nyomja a száját.

Visszatartom a lélegzetem. Erős fény gyullad a nappaliban, mintha a hold visszakerült volna a helyére. Teréz szemgolyójában az asztali lámpa tükörképe napkitörésre emlékeztet, fehér foltokat látok a cserépkályha oldalán, ha ránézek.

A kanapé hátának támasztom az arcom. Teréz olyan, mint egy sötét angyal, aki értelmetlen szavakat suttog a levegőbe. Lehet, hogy megátkoz, mert tétlen vagyok, pedig bűnrészes is lehetnék. Ahogy betakar egy kockás pléddel, megszagolom a kulcscsontját, ami olyan illatú, mint a hervadó orgona. Megszólal egy harang a hegyoldal felől, majd a parketta, az asztal, a plafon süllyedni kezd lefelé, Terézzel és velem lefelé a földbe.

MEGOSZTOM

Tűz, ha hamvad

Bíró János bá heves, ingerült mozdulatokkal próbálta megdrótozni a hámot: az egyik varrásnál teljesen szétszakadt, amikor Szellő meghempergőzött a földön. Vékony bőrszíjjal kellett volna, de nem volt neki, szűcshöz menni nem volt kedve, úgy gondolta, inkább megmókolja ő maga. Közben morgott, szidta a lovat, pedig tudta, hogy igazából ő volt a hibás: le kellett volna venni a hámot a lóról, mikor félrecsapta legelészni. De arra gondolt, pár perc alatt bekapja azt a kicsi tízórait, s indul tovább a gereblyegéppel, minek levenni annyi időre a hámot?! Mostanában valahogy erőtlennek érezte magát, a munkát is csak olyan ímmel-ámmal végezte.

– Nem bírsz magaddal, mi? Ne félj, adok én olyant neköd, hogy megemlögetöd!

Aztán, ahogy a drótozás sehogy sem akart úgy sikerülni, ahogy kellett volna, már magát is szidta:

– Ugyé, már megint mazlagolsz, Bíró János? Ugyé, már megint?

Miután, úgy, ahogy, de elkészült a mókolással, a gereblyegépet kínkeservesen a szekér után kötötte, s hazaindult. Egyre nehezebben boldogult egymagában a mezei munkákkal. Volt pár könnyű év, amikor Jancsi már elég nagy volt, hogy tudjon segíteni (Klárira nem nagyon lehetett számítani, neki egyvégben programja volt, az iskola eleve elszólította, de nyáron is folyton táborokba járt), és rá is állt a keze elég jól. Bíró Jánossal madarat lehetett volna fogatni ekkoriban: annál nagyobb örömet, mint a fiával kiszekerezni, és ketten szép egyetértésben valami munkát elvégezni, elképzelni se tudott. Sajnos rövid ideig tartott a jó világ, az iskola miatt Jancsi is városra került, egyre többet volt távol, az egyetem ideje alatt már csak látogatóba járt haza ő is, mert vakációkban különböző farmokon gyakornokoskodott. Bíró János, mi mást tehetett, olykor segítségül hívta valamelyik komáját, szomszédját, de igyekezett úgy forgatni a dolgokat, hogy egyedül is boldoguljon. Néhány alkalommal a feleségét is befogta, ha olyan munka volt, például szénahordás vagy gépkapálás, újabban azonban ő már nem jött. Azt mondta, vén már az ilyesmihez, a meleget se bírja úgy, mint fiatal korában, ereje sincs úgy: amit egyedül el tud végezni János, azt végezze el, s amit nem, azzal hagyjon fel, vagy adja ki másnak. Bíró János erre is ráállt, egyre több munkát bízott rá Zakariás Janira, akinek viszonylag komoly gépparkja volt, de az oldalas helyeket, a domboldali kaszálókat nem vállalta, félt, hogy felborul a traktorral, így azoknak Bíró János kénytelen volt továbbra is egymaga gondjukat viselni. Ilyen volt a Szilosi kaszáló is, azzal küszködött éppen, már második napja. Tegnap reggel-délelőtt levágta, délután megforgatta, az idő szerencsére vele tartott, hétágra sütött a nap, s egy kicsi szél is lengedezett: ilyenkor szárad a leghamarabb a kóst. Ma elkezdte lógereblyével összeszedni, boglyahelybe keríteni. Egy kicsit még szárad délutánig, amíg megebédel és megpihen, aztán lehet feltakarni. Jobb lába, amivel a gereblyegép pedálját nyomta, sajgott kissé forgóban, de nem bánta túlságosan: villával egész nap nem haladt volna feleennyit se.  Ezt a lóvontatású gereblyegépet fiatalember korában vásárolta, akkor még újdonságnak számított. Három-négy ember helyett is dolgozott, irigyelték is a faluban. Egy lovat kellett elejébe fogni, Bíró Jánosnak ez némiképp gondot jelentett, mert az ő lovai párban jártak, az egyéni munka furcsa volt számukra, így szoktatni kellett őket, de megérte. Hamar kitapasztalta, hogyan érdemes használni: először összehúzta a széna nagyját buglyahelybe, aztán takarás után még egyszer megjárta a területet. Esetleg, ha gyümölcsfák voltak ültetve a kaszálóba – volt olyan földje is –, a fák körül össze kellett húzni kézi gereblyével, és a végén, a boglyák körül egy kicsit megszépítgetni, ahogy errefelé mondták: pipinyálni, de összességében így is sok időt és energiát spórolt.

Ezúttal is jól haladt, valahogy mégsem volt lelkes. Régebb hajtotta a tűz, hogy a családért, a gyermekekért, újabban már csak megszokásból…

Valahogy bedirigálta a pajtába a lovat, a szekeret is a csűrbe, s rosszkedvűen bebaktatott a házba. Az étel szaga aztán megvigasztalta kissé: az asszony salátás fuszulykát főzött, s utána ordás-kapros palacsintát. Jobb ételt el se lehetne képzelni!, gondolta, nagyokat szippantva.

– Meg kell hagyni – bólintott elismerőleg, miközben a második tányérral merte –, főzni azt tudsz még…

– Hát, pedig éppeg gondókoztam, ennek a palacsintának nekifogjak-é. Kettőnkért…

– Hát, az aranyszaró fiad nemigön jő haza…

– Hadd el, no, jőne az, csak nem tud, annyi a dóga…

– Annyi-é?

– Annyi, annyi! Hát nem megmondta?

– Ma beszéltél-é vele?

– Próbáltam, de megint hülyésködött a skype… A tegnap beszéltünk. Oda akartalak híni, hogy szólj te is két szót, de nem vótál sehol… Osztán amire elékerültél, beléfelejtöttem, hogy megemlítsem…

– Sze tudod, hogy künt vótam Szilosba… S hát mit mondott?

– Sömmi nagyot… Kicsit meg van taknyosodva…

– Ilyenkor nyáron?

– Azt mondja, a szálloda mind teli van rakva olyan masinával, ami hidegöt csinál, s biztos attól… Tudod, az a légkondícionáló micsoda…

– Tudom, tudom…

– Kicsit a hangja is el vót mönve…

– Jó, hogy nem ülnek bé a hűtőszekrénybe! Erre mondják, hogy a kutya is jódógába vesz meg…

– Hadd el, no…

– Ahelyett, hogy künn vóna a napon, ül ott a hidegházba, s csudálkozik, hogy betegösködik…

– Úgy égyeztünk, hív még, ha könnyebben van… Ma lestem eléggé…

– A fene ötte vóna meg azt az internetöt is, sohase mönyön, amikor kéne! – szólt közbe az öreg ingerülten, aki továbbra is látens ellenszenvvel viseltetett a digitális technika iránt.

– Hadd el, ne szidjad, nem hibás az…

– Igazad van, ha itthon vóna, akkor…

– Ne kezdjed megint, no…

– Látod-é, Anti haza tudott jönni, s Janika bezzeg nem! – zsörtölt az öreg.

– Haza-é? Nincs is abban köszönet!

– Eriggy mönj el, no! Há mé ne vóna?

– Aki éccör innen elmönt…

–   Szerintem ahhoz képöst elég helyre legényke…

–   Mihöz képöst?

–   Ahhoz képöst, hogy városon nőtt föl!

–   Hát, szerintem jobban járt vóna, ha ott is marad, itt csak csúfot űzet magából.

–   Mondhatsz, amit akarsz – makacsolta meg magát az öreg –, neköm tetszik, hogy hazajött, s amiből lehet, pártfogolom…

–   Igön? – torkolta le Mariska néni – S éjsze az is pártfogolás vót, hogy réa sóztad azt a vén kecskét…? Mennyit kellött uzsukáljak, hogy legalább azt a kecskeollót elvidd neki… Még, hogy pártfogolod…

–   Ezt te nem értöd, asszony! – emelte föl a hangját az öreg. – Az is pártfogolás. Így üsmeri ki magát közöttünk! Meg kell tanója, hogy mit lehet velünk, s mit nem…

–   Meg. De azért nem kell bolondját járatni vele…

–   Csak amíg hagyja… Osztán, ha életre való…

–   Hát… – csóválta meg a fejét kétkedően az öregasszony.

–   Mintha a fiamot látnám, értöd-é! Ej, ha itthon vóna az is, hogy ne kelljön égyedül vesződjek…!

–   Jó helyt van ott, ahol van!

–   Jabban szeretném, ha itthon vóna. Itthon is meg lehet élni. Aki megfogja a dolog végit… De Jani…, fene tudja, mi az anyja valagát akar…

–   Az anyja valagát inkább hagyjuk… – emelte fel rosszallóan a hangját Mariska néni. – S különben – kérdezett vissza aztán –, szerinted Anti tudja?

–   Legalább vót mersze hazajőni… Más csak mönyön. Mi lösz itt, ha mind elmönnek a fiatalok?

–   Szerinted mért jött? – engedte el a füle mellett Mariska néni az öreg siránkozását.

–   Szereti itt.

–   Szereti? Sömmihöz sem ért!

–   Belétanól!

–   Vagy igön, vagy nem…

–   S hát a székölység?

–   Énfelőlem székölyködhötött vóna ott a városba is…

–   Ott nem lehet, te anyjuk!

–   Mért? Aki széköly, az itt az széköly, s ott is, nem?!

–   Nem éppeg! Aki innen elmönt…

–   Jól tötte…

–   Te beszélsz, de mi lösz itt velünk? Mahónap odakerülünk…

–   Mi-mi?! – vágott az öreg szavába Mariska néni. – Én meghalok, s te békőtözöl a városba!

–   Én-é? Soha!

–   Hát akkor itt maradsz, s ha meghalsz, kerítést támasztanak veled…

–   No ez az…! De ha vóna valaki…

–   Hát akkor vödd örökbe Antit! Már annyit dícsérted! – fortyant fel az öregasszony. – S akkor meg vattok élve, barackmagoson!

Az öreg megérezte, hogy túl messzire ment:

–   Nem éppeg úgy gondótam, no!

–   Hanem?

–   Há másképpen, no!

–   Az se jobb sömmivel…

–   Ha vajégy kicsit segítenénk neki, hátha osztán…

–   No, azt várhatod!

–   Várom is!

–   Inkább avval törődj, hogy…

–   Ne mondd meg te neköm, hogy mivel törődjek!

–   Már nem sokáig mondom, János! Nem sokáig…

–   Nézzünk oda, milyen beszéd ez?! Ne hagyakozz neköm!

–   Én nem! De te se akard a nyakamra hozni Desági Antalt!

–   Dehogy akarom!

–   Akkor meg minek jött réád ez a fene nagy segíthetnék? Tudhatnád jól, hogy a fiataloktól nincs amit várni. Sem égyiktől, sem másiktól…

–   Igazad van, asszony! Nekünk se ad sömmit az Isten erőszakkal. Mű is megküszködünk…

–   Amíg tudunk…

–   Vaszarkodjék ő is! Éljön meg magának. Aki szart akar önni, lögyön kalánya.

–   Úgy, Bíró János, úgy! Folytassad csak ezt a rusnya beszédöt! – rekcumolta Mariska néni az öreget.   – Megszégyölhetnéd a pofádot!

–   Beszélj pálinka, beszélj! – somolygott az öreg.

  • Te pedig jobb, ha hallgatsz!
  • Jól van, te asszony, szót fogadok: kicsit ledőlök, megnyugszom, osztán mönyök vissza buglyálni.
  • Azt jól töszöd, addig sincs baj veled…

Így évődtek egymással, amolyan húzd meg, ereszd meg-stílusban. János bá nagyhangú ember volt, de Mariska nénit nem kellett félteni. Elérte ő, amit el akart érni, csöndes szóval, de konokul, s közben néhanap úgy oda-odamondogatott az urának, hogy azt nem tette a kirakatba. Ahogy az öregség mind jobban a nyakukra hágott, egyre nyűgösebbekké, ingerültebbekké váltak, Mariska néni gyakrabban házsártoskodott, mint kellett volna, János bá is gyakrabban emelte fel hangját, vagy legyintett lemondóan, s fordult ki a házból, faképnél hagyva feleségét.

Vitáik központi témája egy jó ideje Janika volt: az öreg nem tudta megemészteni, hogy a fia, ahogy ő fogalmazott, szóga lött az ánglusoknál, pedig lehetött vóna a maga ura itthon, Mariska néni azonban mindig kipártolta, megvédte. De esténként, lefekvés után azért ő is sóhajtozott… Egyébként egyre gyakrabban érzett valami különös gyengeséget, melynek nem tudta okát, ilyenkor le kellett ülnie, néhány percig mozdulni sem bírt. Mellkasa szorított, lélegzete elakadt. A férjének nem beszélt erről, sejtette, az csak elviccelné a dolgot, hogy mi van, asszony, tán szerelmös vagy…? Mit mondhatott volna erre: igön, csak másképpen?

(Részlet egy készülő regényből)

MEGOSZTOM

A spalatói boszorkány (regényrészlet)

Egy szeles, mégis melegbe hajló, virágillatú április közepi napon Benedek püspök visszatért Váradra. Egészen másmilyen állapotban, mint ahogyan eltávozott. Kísérete alig néhány, meglehetősen zilált külsejű emberből állt. Maga a püspök ruhája szakadozott és foltos, erősen viseltes volt, máskor pirospozsgás arca kifakult, vonásai beestek, tekintetében soha nem látott rémület tükröződött, időnként meg úgy verdesett a karjaival, mint valami fészekből kiesett, apátlan-anyátlan madárfióka. Annak a szekérnek, amely a személyes holmiját szállította a királyi táborba, nyoma veszett, a püspök és szerénnyé fogyatkozott kísérete lóháton érkezett, ám olyannyira csatakossá hajtották az állatokat, hogy szegény párák egyfolytában remegtek, mikorra végre megállhattak a vár alatt. Egyik-másik a szó szoros értelmében összeesett a fáradtságtól. Még jó, hogy lovasát nem temette maga alá.

– Ezek nem emberek – mondta még mindig zihálva Benedek püspök, miután összehívta a kanonokokat, akik csodálkozva nézték máskor mindig harsány, tettre kész és életvidám feljebbvalójuk színeváltozását, azazhogy elszíntelenedését –, ezek a Pokol fiai, akiket a Sátán küldött, hogy elpusztítsa a lelkeket. Emberekkel lehet harcolni, csatát is lehet ellenük nyerni, ám a pokolfajzatokkal szemben tehetetlenek vagyunk. Ahogy a Jelenések könyvében is írva van, ez bizony az a lovas, akinek a neve Halál. Nem tudunk mást tenni, mint elfutunk és elbujdosunk előle, mielőtt mindnyájunkat elpusztít. A Tartarosz tüze okádta ki magából Belzebub katonáit, akikkel szemben csupán az égi hatalmak segítségében reménykedhetünk.

Majd miután a körülményekhez képest úgy-ahogy össze bírta szedni magát, mesélni kezdett.

A királyi had a Sajó mellett megütközött az országra törő tatárok főseregével, és súlyos vereséget szenvedett. A csatamezőn vérbe fagyva maradt nemcsak a vármegyékből összeverbuvált katonaság java, de a nemesség és az előkelők színe-virága is. Velük együtt a Biharból érkezett hadtestet is szinte teljesen levágták a tatárok, csak az a néhány ember menekült meg, akik Benedek püspököt visszakísérték Váradra – vagyis idáig futottak vele. 

Azon persze lehet majd alkalmasabb időben mélázni, hogy a magyarok miért nem vették észre a tatárok csapdáját, miután azok olyan helyre vezették őket – mintha menekülnének előlük –, ahol csupán egy vékonyka hídon lehetett átjutni a tavaszi áradástól földuzzadt Sajón, miközben ők találtak egy gázlót, és azon átkelve bekerítették a híd előtt letáborozó magyarokat, majd halomra ölték őket. Mint ahogy az is igaz, hogy a bárók között akadt néhány, aki nem is titokban azt mondogatta, hogy talán nem is árt, ha a király elveszíti az első csatát, akkor majd jobban fog hallgatni rájuk. Ekkora vereségre azonban senki nem számított. Az ég feketébe borult a tatárok nyílvesszőitől, és akik utána a magyarok közül még életben maradtak, azokat szablyákkal és lándzsákkal döfték le Tartarosz lovasai. A Sajó vizét vörösre festette a vér, szerte mindenfelé hullák hevertek. Az erdő vadjai olyan lakomát csaphattak, hogy napokig mozdulni se bírtak, úgy degeszre zabálták magukat.

– Kis híján a király úr is odaveszett – mesélte időnként még mindig levegő után kapkodva Benedek püspök. – Egyedül annak köszönhette életét, hogy a nádorispán úr fölvette a királyi páncélt, és a tatárok őrá támadtak, miközben a király úr el tudott a csatatérről menekülni. A tatárok megölték a nádort, aztán persze rájöttek, hogy nem Béla urunkkal végeztek, amitől végképp a magasba hágott a dühük. Nemcsak a világi urak maradtak holtan a Sajó mentén, hanem egyházunk vezetői, így Ugrin kalocsai érsek, György győri püspök, Rajnald erdélyi püspök és mások.

A bajokat tetézte, hogy a csatából menekülő váradiakat utolérte egy kisebb tatár sereg, amelyik nem sokkal korábban Eger városát gyújtotta föl, és mind egy szálig megölte annak lakosait. Ezúttal azon váradiak nagy részét is elpusztította, akik a Sajó menti vereséget még túlélték. Akkor esett el Both váradi ispán is, valamint számos harcosa, úgyhogy azzal a valóban alig néhány emberrel, akik megmaradtak, Benedek püspök délkelet felé fordult, és visszatért Váradra, leginkább azért, hogy a többieket figyelmeztesse és menekülésre intse.

– El kell vinnünk innen mindent, és az ittenieknek is menekülniük kell. Olyan messzire, amilyenre csak lehet. A tatárok inkább előbb, mint utóbb, de ide is el fognak jönni, és ezek az ördögfiak nem ismernek könyörületességet.

– De hát hova mehetnénk? – kérdezte az egyik kanonok, a többiek nevében is.

– Nyugati irányba, amerre a király úr is menekült. Át kell mennünk a Dunán, azon talán nem bírnak átkelni Tartarosz veszett lovasai, bármennyire is jól úsznak a lovaik. A Duna erős sodrású, széles és mély folyam, számtalan mocsárral, azon legalábbis télvíz előtt nem lesznek képesek átjutni. Addig pedig király urunk bizonyára segítséget tud szerezni a keresztény országoktól, akikkel együttesen, Isten segedelmével, meg fogja tudni állítani a veszedelmet.

A kanonokok félretették a korábbi ellentéteket, és kivételesen azok is egyetértettek a püspökkel, akik évek óta fúrták, és nagy szerepük volt abban, hogy még mindig nem érkezett meg a kinevezését megerősítő pápai bulla. Szedelőzködni és pakolni kezdtek. A püspöki vár udvara megtelt szekerekkel, ahova földobálták a székesegyház kincseit, meg a kanonokok és a városi elöljáróság személyes holmiját. Benedek püspök sürgette őket, úgyhogy alig két nap leforgása alatt összepakoltak minden fontosat, és a menet nekivághatott.

Kivéve Rogeriust, aki úgy döntött, marad. Hiába biztatta Benedek püspök, amaz egyre csak rázta a fejét. A teljes lakosság úgyse bírja elhagyni Váradot, valakinek törődnie kell az itt maradt hívek lelki üdvével. Különben is, a várat erős falak veszik körbe, majd oda behúzódnak.

– Hát jó – mondta végül Benedek püspök. – Végtére is mi lenne egy pap számára szebb halál a pogányoktól elszenvedett mártíromságnál?

Egy mai, megkeseredett ember bizonyára gúnyolódásként értelmezte volna Várad püspökének megjegyzését, ám akkoriban ezt teljességgel komolyan gondolták.

Miután a többiek távoztak, Rogerius arra készült, hogy végre-valahára beköltözzön a püspöki várba. Ráadásul azzal is számolhatott, hogy amennyiben a menekülőket útközben netán baj éri, ő örökölheti meg a püspöki süveget. Hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy ez – bármennyire is nem volt illendő egy ilyen helyzetben erre gondolni – a mártíromság mellett nem fordult volna meg a fejében, noha természetesen erősen szégyellte magát miatta. Mindazonáltal a vár tűnt a legbiztonságosabbnak, az volt a városon belül a leginkább védhető rész. Várad síkságon terül el, tőle keletre kezdenek el emelkedni a hegyek és következik a Királyhágó, amelyet Erdély is kapujaként emlegettek. Márpedig egy síkvidéki várost akkortájt leginkább az erős falak védhettek meg az ellenség pusztításától.

Ezek mögött a falak mögött remélt menedéket a környékről idáig futott embersereg is. Míg ugyanis Várad lakosainak egy része a püspök vezetésével távozott, addig a helyükre megérkeztek a környékbeli falvak és majorságok lakói. A tatárok közeledésének híre jócskán megelőzte jöttüket. Miközben a fősereg Batu kán vezetésével az Orosz kapun betört az országba, ahonnét egyenesen annak szívébe hatolt, addig egy másik sereg a Borgói-szorosnál Erdély területére lépett – ugyanott, ahová hat és fél évszázaddal később az ír születésű, ám angol nyelven alkotó író, Bram Stoker Drakula kastélyát képzelte. Onnét erdőkön, berkeken, sziklákon és szakadékokon keresztül befelé haladva elpusztították Brassót, Küküllővárt, Szebent és Gyulafehérvárt. Lépteik nyomát patakban ömlő vérözön, brutálisan megcsonkított hullák és meggyalázott, majd megölt nők kísérték. Továbbá fölgyújtott városok és falvak, földig rombolt tanyák és majorságok, megszentségtelenített templomok és hasonló bestiális kegyetlenséggel legyilkolt, a vadak jussára hagyott csordák. Azt a sereget Dzsingisz egy másik unokája, Batu unokatestvére, Kádán vezette.

– Kádán! – kapta föl a fejét a jegyzeteiből Spalatói Tamás. – Hiszen vele találkoztunk itt mi is.

Rogerius komoran bólintott:

– A sorsunk az ő személye által is összefonódik, főesperes uram.

Miután a külső városrészeket nem találta elég biztonságosnak, Várad lakóinak nagy része a püspöki várba vackolta be magát. Ugyanoda tartottak a máshonnan idemenekülők is, aminek következtében némi csetepaté alakult ki a zsúfoltság és a vár szűkössége okán. Rogerius ezt úgy próbálta orvosolni, hogy kiadta a parancsot: sebtében építsenek egy másik falat a Körös és a vár közé, hogy még egy másik városrészt el tudjanak keríteni az ellenség elől. Az emberek hallgattak rá, nem csupán azért, mert kanonokként Rogerius maradt a városban a rangidős, hanem mert a saját érdekük is egy újabb fal fölhúzása volt. Mivel azonban Várad környékén nem volt elég kő, arra meg már nem volt idő, hogy a Királyhágó hegyeiből ide szállítsanak, le kellett bontani néhány házat, hogy azokból építsék föl az új védőfalat.

Rogerius éppen ezeket a munkálatokat felügyelte, amikor megszólították:

– Ha jót akarsz magadnak, hagyd ezt az egészet, és gyere velem.

A kanonok csodálkozva fordult meg a hang hallatán. Egy nő állt mellette, akiről első látásra nem lehetett megállapítani, hogy kiféle és miféle. Egyszerű külleme nyomán parasztlánynak lehetett volna gondolni, ám nem az övékéhez hasonló öltözéket, hanem zsákszerű, egyben kiszabott és megvarrott ruhát viselt. Magas termetű, fiatal nő volt, derékig érő, egyenes szálú hajjal, lágy vonásokkal és különös nézéssel, amely leginkább a belőle áradó, már-már földöntúli tisztaság okán bírt babonázó erővel. Rogeriusnak tátva is maradt a szája a meglepődéstől. Úgy tűnt, mintha valami erdei tündér vetődött volna melléje. Erdélyben számtalan róluk szóló történetet lehetett hallani, a tartományt egy időben Tündérkertként is emelgették.

A nő megszokhatta, hogy ennyire megbámulják, vagy pont önnön hatását akarta tompítani, amikor magyarázatképpen hozzátette:

– A tatárok ellen mit sem ér egy ilyen fal. A többi várost talán nem vették körbe effélék? Mégis úgy mentek keresztül rajtuk, mintha ott se lettek volna. Ezek a Sátán fiai, akik a Pokolból érkeztek ide, hogy elpusztítsák az elbizakodott és magukat nagyra tartó, valójában ostoba és gyenge embereket. Akik akár akkora falat is emelhetnek, amely az égig ér, mégse fogják elkerülni a büntetésüket.

A nő egyszerű, hétköznapi szavakat használt, ennek ellenére úgy beszélt, mintha szószékről szónokolna. Csak a hangját nem emelte föl hozzá. Azt pedig, amit mondott, akár látomásnak vagy próféciának is gondolhatnánk, holott nagyon is valóságosan hangzott. Rogerius – aki addigra már kiválóan beszélte és értette a főként a közrendűek által beszélt magyar nyelvet – a lelke mélyén tudta, hogy ennek a semmiből idekerült tündérnek igaza van. Csakhogy ezt nem mondhatta meg azoknak, akik a környékről idemenekültek és bíztak benne.

– Mit akarsz hát – kérdezte, és csupán utólag lepődött meg azon, hogy tanácsot kért egy sose látott nőtől –, mit tegyek?

– Ha mártíromságot akarsz halni a híveid között, maradj velük, és várd meg a halált. Ha viszont úgy gondolod, hogy annak a néhány életben maradottnak, aki elmenekül, idővel szüksége lesz rád, bujdoss inkább el te is. De ne habozz sokat, a Sátán lovasai már nagyon közel járnak.

Rogerius az épülő falra nézett, majd megint a nőre. Amaz szelíd, már-már nem evilági mosollyal az arcán csöndben várt még néhány pillanatig, aztán megfordult, és elindult a városból kifelé. Rogerius gondolkodás nélkül, megbabonázva ment utána, nem törődve azzal, hogy mit gondolnak felőle az emberek.

A nő nem nézett se jobbra, se balra, ment határozott léptekkel előre. Rogerius, mintha láthatatlan karok vezetnék, szótlanul, megszeppenten ment a nő nyomában. Átgyalogoltak a külső városrészeken, ahol azok a kevésbé szerencsések bujkáltak, akik a várba nem fértek be, és az ideiglenesen fölhúzott fal mögött se jutottak menedékhez. A házak pincéiben és padlásain reménykedtek a megmenekülésben. A tető rései mögül csodálkozva figyelték a különös látványt: egy csavargó kinézetű nő vezet egy papot a városból kifelé. Az embernek ettől vagy pajzán gondolatai támadnak, vagy rémült ingerültséggel és meglepett nehezteléssel keresztet vet.

Nem mentek messzire, csak a közeli, sűrű erdőbe, amely Várad keleti szélénél kezdődött, és amelyet bihari erdőként, vagy a közeli Királyhágó okán Király-erdőként is emlegettek. Kiváló vadászhely volt, az ispán, de más környékbeli nemesek is odajártak vadászni. Holott túl azon, hogy valóban tele volt mindenféle méretű és fajtájú vadállattal, rendkívül sűrű is volt: a fák olyannyira közel nőttek egymáshoz, hogy összekapaszkodtak a lombjaik, a buja aljnövényzet pedig még tovább nehezítette az előrejutást. A vadászok nem is mertek egyedül maguk bemerészkedni, vezetőt fogadtak, aki ismerte a járást. Ám aki vállalta a sűrű rengeteg jelentette kockázatot, az zsákmány nélkül nem jött ki a bihari erdőből. Hol vadkan, hol szarvas, hol farkas, hol medve vagy bölény került lándzsavégre, az apróvadakról nem is beszélve.

Persze nem mindenki úszta meg. Több mint két évszázaddal történetünk előtt itt szenvedett halálos vadászbalesetet Szent István király fia és szépreményű trónörököse, az ugyancsak szent életű Imre herceg, ezzel egyidejűleg ekkor vonult be a vadkan lehetséges orgyilkosként és históriaformáló alakként a magyar történelembe. De ugyanerről az erdőről mesélt az eggyel korábbi Béla király névtelenségbe burkolózó jegyzője, a mesternek mondott P., akit Anonymusként emleget a történeti emlékezet, és aki a magyarok cselekedeteiről írott krónikájában Igfon-erdőként említi azt a helyet, ahova a rejtélyes Mén-Marót vezér bemenekült honfoglaló őseink elől. Az erdőn keresztül pedig manapság szerpentines út vezet Kalotaszeg, valamint Kolozsvár és Erdély szíve felé.

Rogerius a lelkiismeretével viaskodott: vajon jót cselekszik-e, nem volna üdvösebb mégis a mártíromság? A nőnek azonban minden szelídsége és csöndessége ellenére sem lehetett ellentmondani. Volt valami megfoghatatlan határozottság a szavaiban és a cselekedeteiben, amelyek akkora nyugalomról és magabiztosságról tanúskodtak, hogy az ember önkéntelenül engedelmeskedett neki. Igaz, nem is mentek túlságosan messzire. Az erdő szélén, egy jókora fa alatt megálltak, és a nő azt kérdezte a kanonoktól:

– Föl tudsz ide mászni? – Baljával a lombkoronák közé mutatott.

„Balkezes” – állapította meg Rogerius, és nehezen bírta megállni, hogy lopva ne vessen keresztet. A balkezességet akkortájt nem rendes, sőt egyenesen az ördögtől való dolognak tekintették. 

– Mi a neved? – kérdezett vissza felelet helyett Rogerius, mintha abban reménykedne, hogy amennyiben amaz elárulja a nevét, kevésbé tekinthető démonnak. Elvégre azok csak hosszas fenyegetőzés után mondják meg a nevüket az ördögűzés során.

– Lelle vagyok – válaszolta minden erőlködés nélkül a nő.

– Én pedig… én pedig… – dadogta Rogerius, ám a nő megelőzte:

– Te Rogerius vagy, az egyik váradi kanonok. Most arra felelj inkább, hogy tudsz-e fára mászni.

Rogerius gyerek- és kamaszkorában valóban mászott fára. Csakhogy azok ott, a napsütötte Itáliában egészen másfajták voltak – citrus- és olajfák –, mint amilyenek itt, a sűrű erdőben nőttek. Mi tagadás, most megküzdött az ágakkal. Lelle segítsége kellett ahhoz, hogy végre sikerüljön a lombok közé fölkapaszkodnia. Bele is borzongott: az anyjáé volt az utolsó női kéz, amely hozzáért. Alkalmas időben ezt majd meg kell gyónnia, és bizonyára szigorú penitenciát fog kapni érte.

A fáról egyenesen Váradra láttak rá. Nem kellett sokáig várakozniuk, épphogy belefészkelték magukat a lombkoronába, megjelentek a tatárok. Ahogy számítani lehetett rá, délkelet felől érkeztek. Csupa rémisztő külsejű, állig fölfegyverzett lovas, akik ábrázatát ördögi álarc fedte. A legijesztőbb pedig az volt, hogy egyetlen kiáltás nélkül rontottak a városra. Akár a farkasfalka, amely tisztában van az erejével, és vezényszavak és kaffogás nélkül is eléri célját.

Rogerius kikerekedett szemekkel és torkában dobogó szívvel nézte a nem evilági látványt. Egyszeriben megértette Benedek püspök páni félelmét, egyúttal csodálkozott a balgákon, akik nevettek és legyintettek a közelgő veszedelemre. A tatárok bementek a pincékbe és legyilkolták az ott rejtőzőket, a padláson megbújókra pedig rágyújtották a tetőt. Ahogy közeledtek, sokan inkább kifutottak a házaikból és megpróbáltak az erdő felé menekülni, ám hiába: a tatárok nyílvesszői vagy kardcsapásai ott is utolérték őket. Mindez nem is telt hosszú időbe. Alig két fertályóra múltán Várad épületei lángokban álltak, a város fölött fekete füst gomolygott, és addigra a sikoltozás meg a halálhörgés is alábbhagyott. A tatárok végeztek minden élővel, akit a város utcáin és házaiban találtak. Mindezek után, mint aki jól végezte a dolgát, megfordultak és elvágtattak délkelet felé.

– Elmentek? – kérdezte megkönnyebbült csodálkozással Rogerius. – Ilyen hamar?

A kérdésében egyúttal az afeletti öröm is benne volt, hogy ezek szerint legalább a vár és a székesegyház megmenekült. A lombkoronából az is látszott, hogy amikor a tatárok megpróbálták a Körösből idevezetett vízzel teli árokkal körbevett vár falait megközelíteni, felülről nyílzápor fogadta őket, amit viszont ők nem tudtak viszonozni, lévén, hogy a védők fedezékek mögül lőttek rájuk. A tatárok elvonulása után a várba menekültek tehát a falakon kívül rekedtekkel ellentétben életben maradtak. Ami nem csökkentette a Rogeriusra váró kötelességek súlyát. A halottaknak meg kell adni a vésztisztességet, még akkor is, ha nemigen találni akárcsak egyet is, amelyik egy darabban lenne. Az élők pedig vigasztalásra és bátorításra szorulnak.

Rogerius ereszkedett volna a lombokból lefelé, hogy elvégezze a lelkiismerete és az egyházi kötelességek diktálta feladatait, ám Lelle egy intéssel megállította:

– Várj. Ne légy olyan balga, mint ők.

– Mint kicsodák?

– Légy türelemmel. Meg fogod látni.

Rogerius, maga se értette, miért, de engedelmeskedett. Maradtak az ágak között. Két napon át ott kuksoltak, jószerivel étlen-szomjan. Lelle időnként lejjebb mászott, és korai tavaszi bogyókat tépdesett egy erdei bokor ágairól, hogy azokkal csillapítsa a szomjukat és az éhüket. A kanonok már úgy érezte, hogy nem bírja tovább, annyira elkapta a mehetnék és a vele járó viszketegség, ám akárhányszor Lellére nézett, végül mindig úgy döntött, hogy inkább marad. Legalábbis addig, amíg minden erejét megfeszítve bírja. Ami meglehetősen véges és behatárolható dolog.

Két teljes napon keresztül egy lélek se mutatkozott. A környéket vészterhes csönd lepte be. Várad házai leégtek, a tűz se ropogott már, csak a hullaszaggal keveredett émelyítő füst kavargott a város fölött. A szokatlan némaság és a vér messziről érződő szaga becsalogatta a házak közé az erdő vadjait, akik valóságos lakomát csaptak a holtestekből. Rogerius elborzadva hallgatta – persze az is lehet, hogy csak rémültében odaképzelte a faágak közé hangokat – a fenevadak csámcsogását, az állkapcsok csattogását, és a morgást, ahogy időnként egy-egy jobb falat (egy vaskosabb emberi comb, vagy zsírosabb lapocka) fölött verekednek.

Két nap múltán kinyílt a vár kapuja. A bent lévőket előcsalogatta az éhség és szomjúság, elvégre sokan voltak bent, és a fölhalmozott élelemmennyiség rohamosan fogyatkozott. Másrészt minden jel arra mutatott, hogy a tatárok elvonultak, letettek arról, hogy Váradot teljesen elpusztítsák, inkább könnyebb prédát keresnek. Harmadrészt keresztényi kötelesség, hogy az embertársaink maradványaiból lakmározó vadakat elkergessük, és ami még föllelhető volt belőlük, azt tisztességgel eltemessük, még akkor is, ha azt már nem lehetett eldönteni, melyik testrész kihez tartozott. Ugyanezek a gondolatok Rogeriust is arra késztették, hogy Lelle intésével nem törődve, most már lemásszon a fáról, mivel a türelme amúgy is elfogyott, és nem bírt már veszteg maradni. 

Amikor pedig elkezdett lejjebb mászni az ágakon, mint valami hirtelen kerekedett, előjelek nélkül vihar, valósággal kirobbantak Tartarosz lovasai az erdőből, és megállíthatatlan förgetegként ismét lecsaptak a városra.

– Máig nem tudom, hol voltak odáig – mesélte Rogerius majdnem két évtizeddel később, a spalatói érseki palotában, miközben tekintete valahova a messzeségbe, a cella keskeny ablakán keresztül a tenger felé révedt. – De hát nincs rá más magyarázat, minthogy ott lapultak az erdőben, a fák között, közvetlenül alattunk. Olyannyira mozdulatlanul, hogy én bizony semmit nem vettem addig észre belőlük.

– És a veled lévő nő? – kérdezte Tamás, aki észre se vette, hogy annyira figyelt az érsek szavaira, hogy közben elfelejtett jegyzetelni, sőt a lúdtollat is letette. – Ő ezek szerint tudta, hogy ott vannak?

– Úgy sejtem, hogy igen. Különben miért tartott volna a fán, és miért figyelmeztetett volna a veszélyre? Csodálom, hogy miközben az ördögfiak ott rejtőztek alattunk, ő végtelen türelemmel és a félelem legkisebb jele nélkül kibírta ezt, mi több, anélkül intett kitartásra, hogy megsejttette volna velem a közvetlenül alattunk lévő veszedelmet. Amiről, ha tudok, bizonyára páni félelembe estem volna.

Az utcákon, a romok között bóklászókat alaposan meglepte a tatárok második rohama. Újabb öldöklés kezdődött. A vár kapui elővigyázatlanul nyitva maradtak, hiába menekültek volna vissza az emberek, a tatárok vérszomjas förgetegként beözönlöttek utánuk. A frissen fölépített falat az erdőből hozott husángokkal és farönkökkel ledöntötték. (Vajon milyen messzire kellett a várostól elküldenie a katonáit Kádánnak ahhoz, hogy a váradiak ne hallják a fejszék csattogását, és észrevétlenül a közelbe tudják szállítani az embernagyságú fadarabokat?) Egyedül a székesegyház adott átmenetileg menedéket, aminek a kapuját annak idején jó vastagra és erősre építtette László király, hogy az Erdélyben kóborló úzok, kunok, besenyők és más pusztai rablónépek ne tudják betörni. A tatárokon azonban ez se fogott ki. A faltörő farönkökből és az emberi hullákból jókora máglyát emeltek, és a lángnyelvek átterjedtek a székesegyházra is. Az épület hamarosan égni kezdett, pompás kapuja az enyészeté lett. A bestiák nem féltek a tűztől sem: a székesegyház még javában lángolt, amikor ők bementek, és akiket addig nem pusztított el a tűz és a füst, azokkal is végeztek. Azokat az egyházi kincseket pedig, amelyeket Benedek püspök nem bírt elszállítatni, sorra kihozták, és fölkötötték őket zsákokban a lovaikra. 

Váradról délnyugat felé vették az irányt, hogy az Alföld keleti peremét végigpusztítva Szegedet és környékét is lerombolják, miközben a királyt üldöző Batu a seregével északnyugat felé nyomult. Bármerre jártak, nem maradt más utánuk, csak hullaszag, pusztulás, leégett települések, megalvadt vér, lecsupaszodott csontok, és a legborzalmasabb képében megnyilvánuló halál.

MEGOSZTOM

Jövőre Jeruzsálemben, regényrész

660

vasárnap reggelenként a barakk-kápolnába mentünk, ugyanúgy, mint eddig, Pătraşcu pap mindent érintetlenül hagyott hátra a barakkban, söprögettünk, fellocsoltuk a döngölt agyagpadlót, letöröltük a port a foszladozó ikonosztázról és az ikonokról, meggyújtottuk a gyertyákat, majd leültünk egymás mellé a földre és hallgattunk

661

nemcsak az ikonosztáz foszló kárpitja az ikonokkal, és nemcsak a gyertyák, Pătraşcu pap meleg hangja is ott maradt a barakkban, nem gondoltam volna, hogy ez egyáltalán lehetséges, valaki elmegy, soha többé nem látod, de tovább hallod a hangját, és a hang nem ugyanazt mondja neked, mint amit már hallottál tőle, hanem egészen váratlan dolgokat, Pătraşcu hangja sem régi tanításokat ismételte el, egészen újakat mondott, olyan volt, mintha Ferenc elsőszülött bekapcsolta volna a kápolnát, mint egy nagy telepes rádiót, amibe mi is beleférünk, és addig karcolgatná valamelyik ikont, mint az acél macskabajusszal a galena kristályt, ameddig Pătraşcu hangjára nem talál, azzal a különbséggel, hogy a telepes kápolnarádió nem recsegett, nem vartyogott és nem füttyögött, mint Ferenc testvér világvevő készüléke, és nem is zavarták ellenséges rádióhullámok a szovjet Ogyesszából, olyan tisztán szólt, mintha az egész lágergyülekezet énekelné suttogva a végtelen hosszúságú akathisztoszokat, a ráfelelő ámeneket és aliluiákat, egyenesen bele a fülünkbe, külön-külön mindenkiébe 

662

az ikonosztáz mögött Pătraşcu pap ágya állt, ezt sem gondoltam volna, bizony ott aludt Pătraşcu a szentek szentjében, mégis hogy merészelte kibérelni magának a kápolna legszentebb részét, ahova még Áron főpap is csak évente egyszer mehetne be, a durva deszkaágy fejénél egy hokedli állt, rajta szürke bádoglavór, az ágy alatt pedig egy zománcozott, tejfehér bili derengett, mint egy törpebolygó, az volt, bizony, egy szép bili, nem fér hozzá kétség, alig hittem a szememnek, a frigyládának a faragott angyalokkal persze nyomát sem láttam, pedig a Szentírás szerint ott kellett volna lennie annak is, a helyiség legkeletibb szögletében valahol, biztosan magával vitte a szent ember, mi pedig ki tudja, meddig maradunk még itt Lăteşti-en a kifosztott szentek szentjével 

663

amíg Pătraşcu pap velünk volt, nekünk nem volt szabad bemennünk a szentek szentjébe, az ikonosztázon túli tiltott terület édes borzongással töltött el, oda még beleskelődni is tilos volt, mert ott helyben megállt volna a szívünk, vagy villám sújtott volna le ránk a barakk mészfoltos plafonjáról, ellenőrzései során még Livezeanu szekus őrnagy sem dugta be a fejét az ikonosztáz mögé, a legnagyobb veszély valami miatt mégis a kíváncsiskodó asszonyokra és lányokra leselkedett, ők jobban tették, ha meg sem közelítették az ikonosztázt, a szent fal mögött az Örökkévaló járkálhatott csak kedvére, na és olykor Pătraşcu pap, de ő csak egészen rövid időre merészkedhetett be, addig, amíg a bor a Megváltó vérévé, a kenyér pedig az ő valóságos testévé változott át, és amikor az istentiszteleten végre megtörtént az átváltozás, Pătraşcu valósággal kiosont az ikonosztáz mögül, mint egy ügyetlen tolvaj, kihozta magával a Megváltó testét és a vérét, de olyan gyorsan mégsem tudott kislisszolni, hogy a bor igazi vér, a kenyér pedig igazi hús maradjon, nem csoda, hogy a szent embernek sokszor hullottak a könnyei, és sokszor énekelt jajongva, amíg a lágerlakók egyenként végigkóstolták azt, ami a csodálatos átváltozás és a sajnálatos visszaváltozás után maradt az egészből, ámen, ámen, ámen, mondogatták térden állva, mintha a papot vigasztalták volna, ne ess kétségbe, szent ember, hátha egyszer neked is összejön, addig beérjük mi ennyivel is

664

Pătraşcu lakosztályát nem takarítottuk, maradjon érintetlenül, úgy, ahogy van, amikor végeztünk, leültünk az ikonosztáza elé közösen hallgatni, majd amikor Anyánk jelt adott, hogy eddig tartott a hallgatás, eloltottuk a gyertyákat és hazaindultunk a vasárnapi ebédre, amit közben Nényu rakott össze nekünk 

665

amióta Pătraşcu pap elhagyta a lágert, Nényu nem jött velünk a barakk-kápolnába, az is lehet, hogy még a hitét is elveszítette, hiába győzködte Anyánkat, sehogyan sem tudta rávenni, hogy tegyen valamit és menjünk el innen, Anyánk nem tágított, a szíved minden örömét nekünk adtad, Nényu, biztos azért vagy szomorú, mondtuk neki, gyere, gyere velünk a kápolnabarakkba, Pătraşcu itt hagyta nekünk a hangját, gyere csak, hallgasd meg, és visszatér a te szívedbe is a régi boldogság, Nényu végre sok unszolás után velünk tartott, nem érintett meg semmit a barakkban, hagyta, hogy csendben elvégezzük a szokásos takarítást, a söprést, fellocsolást, portörlést és a gyertyák meggyújtását, amikor pedig leültünk a földre szembe az ikonosztázzal, nem ült le velünk, csak állt mögöttünk falnak vetett háttal és a megkeményedett szíve ütéseit hallgatta a barakk visszhangos csendjében 

666

hallod Pătraşcu hangját?, kérdeztem tőle súgva, ő intett, hogy nem, és elmosolyodott, hallani fogod, ne félj, biztattam, nem félek, mondta, és megsimogatta a fejemet, pedig bizonyosan nagyon félt, ez az üres, elnémult láger, tele a szabadon engedett foglyok hátrahagyott személyes tárgyaival és nyughatatlan szellemével, tetejébe a csalódott kutyák kitartó vonyításával nem hagyta nyugodni, hagyjuk, hogy a halottak temessék el saját halottaikat, és mi fordítsunk hátat ennek az üres kriptatelepnek, hajtogatta fénytelen arccal, hova mennénk a férjem nélkül?, nem akarok rátelepedni senkire!, jelentette ki Anyánk keményen, ne vond meg másoktól a befogadás örömét, Júlia, próbálta meggyőzi Anyánkat Nényu, de ő hajthatatlan maradt

667

Pătraşcu hangja már a tanítás végéhez közeledett és a Lélek kilenc gyümölcsét sorolta fel éppen, amikor recsegni kezdett az ágy az ikonosztáz mögött, valaki nagyot ásított, hallatszott, ahogy üvegből iszik hosszan, vizet tölt a bádoglavórba, megmosakszik, fogat mos, utána csend, kisvártatva az ikonosztáz ajtajában egy húsz év körüli, vékony nő jelent meg, olyan magas volt, hogy mélyen meg kellett görnyednie, hogy a szentek szentjéből kibújhasson, közben hosszú, fekete haját kötötte kontyba éppen, mi felálltunk az idegen fogadására, de ő csak akkor vett észre bennünket, amikor kiegyenesedett, a meglepetéstől két keze a fején maradt, némán néztünk egymásra, testhez álló fehér blúzt, vasalt fekete nadrágot viselt, a haját még mindig két kezével tartva végighordozta rajtunk a tekintetét, többször biccentett, mint aki gyors számolást végez, nouă!, mondta hangosan, kilenc, voi sânteţi, mondta, după voi am venit!, ti vagytok azok, értetek jöttem, kezet nyújtott Anyánknak, Puşa, mondta, egyszerűen csak Puşa, legyen elég ennyi, maga meg doamna Júlia, tudom, Bukarestbe megyünk, Binci már vár benneteket, ő küldött, gyertek, pakolunk, Pavel Făgăşanról tudtok valamit?

668

az éjszaka folyamán érkezett a telepre Puşa, gyalog jött a feteşti vasútállomásról, barakkról barakkra járt a vaksötétben, hogy megtaláljon bennünket, de amikor rátalált a Pătraşcu-kápolnára, úgy döntött, hogy inkább kialussza magát és másnap folytatja a keresgélést, nem bántottak a kóbor kutyák, Puşa?, kérdezte Nényu, nem, dehogy, válaszolta Puşa, nem találkoztam eggyel sem, Nényu igencsak elcsodálkozott, és eszébe jutott, hogy az elmúlt éjjel ő sem hallott egyetlen kutyavonyítást sem, végre kialudhatta magát a szabad ég alatt, a barakkunk előtt, ahova a kutyák miatti félelmében vetett magának ágyat, hogy megvédjen bennünket a veszett falkák támadásától, menjünk, mondta Anyánk, megebédelünk és máris indulhatunk 

669

én maradok, mondta Pavel Făgăşan, amikor átmentünk hozzá Puşával, hogy segítsünk neki összepakolni, hangja nyugodt volt és eltökélt, mint akinek nincs több mondanivalója, Puşa nem próbálkozott tovább, mit üzen doamna Bincinek?, kérdezte, jövőre Jeruzsálemben, válaszolta, ennyi?, ennyi, akkor én leemeltem a párkányról azt a gyertyát, ami az ablakban szokott égni karácsonykor és nem fogyott el, most is pontosan ugyanakkora volt, mint amikor ide telepítettek bennünket, nekem adod?, kérdeztem, legyen a tied, mondta Pavel Făgăşan, született Saul

MEGOSZTOM

Kétszer főtt szilvapálinka (regényrészlet)

Körülbelül három hete költözhetett ki Desági Anti a nagyapja tanyájára. Kezdte megszokni, már amennyire egy városi fiatalember a falusi életet megszokhatja. A főbb tataroznivalókkal úgy-ahogy elkészült, elhatározta, nekiáll vadvackort szedni, hogy majd a télen tudjon pálinkát főzni. A pálinkát ugyan egy porcikája se kívánta, de belátta, jó, ha van. Az ember sose tudhatja, mikor kell elővenni, ki jön a házhoz. Ne mondja senki róla, olyan faszari, az sincs, amivel megkínálja a betérőt.

Csenkér-oldalán, a ciherrel felnőtt legelő és az erdő találkozásánál 2-3 vadvackorfát is látott, bőven megrakva gyümölccsel. Istennek különleges ajándéka ez: míg a fán van, csókra húzza az ember száját, olyan fanyar, hogy legföljebb ecetnek jó, de ha túlérve lehull, s kezd kásásodni, kiváló cefre-anyag, s igazán zamatos pálinka főzhető belőle. Persze, ha az ember nem unja kétrét görnyedve az apró gyümölcsöket felszedegetni, egyik-másikért közelharcot vívva a darazsakkal. Node, július dereka volt, a vackor még nem igazán érett, vadzöldből épp csak kezdett halványsárgába váltani. Anti azonban úgy gondolta, nem vár tovább vele, nehogy megelőzzék mások – esetleg egy torkos medve. Előkerített egy nejlonzsákot, nagyapja rozzant kicsiszekerét kirángatta a fákig, aztán nekifogott, s kínkeservesen leverte a fáról egy hosszú mogyorófakaróval a félérett gyümölcsöt. Alig egy óra alatt tele volt a zsák. Mi legyen vele, hová ürítse, hát persze, a pincében ott figyel a cserefa kád! Valahogy becékléztette a zsákot, tartalmát besuvasztotta a kádba, s máris indult a következő adagért. Estig ötször sikerült fordulni, így a kád is majdnem tele lett. Elfáradt istentelenül, néhány darázscsípést is sikerült beinkasszálnia, ezzel együtt mégis elégedett volt magával.

A feketeleves két-három nap múlva következett: a vackor a kádban lassan kezdett levet ereszteni, a lé pedig kifolyni az eresztékek között. Jó kis tócsa fogadta, amikor bekukkantott a pincébe. Atyaisten, össze volt száradva a kád, először meg kellett volna vízzel degeszteni!, csapott a homlokára Anti, s szidta magát, amiért ez nem jutott eszébe hamarabb. Körös-körben a dongák mentén szomorkásan csöpögött el a vackorlé. Mi a Szűzmáriát csináljak?, esett kétségbe. Más edény nem volt, amibe átmerhette volna az anyagot, hacsak a káposztáshordót nem számítja, de káposztás edénybe nem szoktak cefrét tenni, mert átveszi az ízét, s különben is, azt is meg kellene először degeszteni. A franc ette volna meg!, dühöngött Anti, de mivel egyetlen okos ötlete sem támadt, azzal próbálta nyugtatni magát, hogy remélhetőleg a vackorlétől is megdeged a kád – mielőtt még az egész nedű elfolyna. S ha szükség, majd vízzel pótolja, okoskodott. Másnapra ez a reménye is szertefoszlott, lé már alig maradt, már alig csöpögött…, de csöpögött! A cefre felső része egészen kiszáradt már, s lepni kezdték a muslincák. Fenébe, legalább letakarhattam volna!, morogta kedvetlenül. Ötödnapra kezdett gyanús ecetszagot árasztani a kád: mivel a félérett gyümölcs kevés cukrot tartalmazott, s még annak is elcsöpögött egy része, ráadásul a kád nem volt letakarva, hogy ne kapjon túl sok levegőt, s a muslincák se lephessék, alkoholos erjedés helyett ecetesedés indult be. Megromlott az egész, önthette ki. Lógó orral hordta ki vödrönként a kárba ment cefrét a kert végébe, jó messzire a háztól, hogy bűze lehetőleg ne érződjék.

Közben felmerült benne: tán átok ül rajta, hogy nem akar sikerülni ez a pálinkásdi. Évekkel ezelőtt, gyerekkorában volt még egy hasonló kudarcélménye. Akkor nem a cefrével volt gond, hanem a főzéssel, a főzőkkel. Vagyis az apjával és vele. Történt, hogy egy télvégen, amikor már takarodni kezdett a hó, hazalátogattak az apjával. Ritka alkalmak egyike volt ez, nagy ünneplés mégsem kerekedett, mert a nagyapja ágynak volt esve, krónikus derékfájása gyötörte, vécére se tudott kimenni, a nagyanyja, ki ekkor még élt, ágytálazta, mosdatta, etette. A nagyapja káromkodott, a fogát csikorgatta, de orvosról hallani sem akart, az injekciótól jobban félt, mint a pokol összes ördögétől. Nekik viszont módfelett megörült. Éccő jó, hogy pont most ött ki a fene ide!, fordult az apjához nyájasan, éccaka kéne mönni pálinkafőzni… A programálás rég meg vót csinálva, azon módosittani nemigön lehet, mer csak ebbe a hónapba mönyön a főzde. Aki kiesik, azt osztán tologassák. Eriggyetök el, nélkülem is le tudjátok jártatni, gyermökkorodba láttad, mit kell csinálni! Az apján látszott, hogy egy porcikája se kívánja a pálinkafőzést, de röstellt tiltakozni. A cefrét föl kell tőteni az üstbe, osztán már csak fa kell, s türelöm, a többit Laji, a főzdés intézi!, folytatta a nagyapja. Csak arra vigyázzatok, hogy az utót nehogy beléengedjétök a rendös pálinkába. Inkább ki se fogjátok! De a rezes, az kell!

Este a szekeret odagardírozták a pince torkához, s valahogy felkínlódták rá a nagy kád cefrét. Az apja, ha lehet, még ügyetlenebbnek bizonyult, mint ő. Fát is raktak a szekérderékba, aztán nekiálltak befogni a lovakat. Az sem volt egyszerű mutatvány. A nyakukba még beakasztotta a hámot az apja, a hátukra is föligazította, de amikor a farkukat kellett volna kiszedni a farhámból, inába szállt a bátorsága. Tétovaságát a lovak is megérezhették, idegesen nyihogtak, lábukkal kapáltak. Hó, kicsi, hó!, nyögte elfúló hangon az apja, és háromszor is nekifogott a kényes műveletnek, de a ló mindannyiszor elfarolt. A helyzetet végül Anti nagyanyja oldotta meg, aki észrevéve, hogy valami nincs rendjén a befogás körül, mert gyanúsan régóta tart a szöszmötölés a pajtában, kijött, felmérte a helyzetet, elbiggyesztette a száját, aztán rácsapott a ló farára, s gyakorlott mozdulattal kihúzta a farkát a hámból. Ugyanúgy a másikkal.

Végül nagy nehezen elindultak, nagyanyja elemózsiát is pakolt egy tarisznyába, s egy nagy lópokrócba összekötve szénát is vittek a lovaknak. Kezdetben ment minden, mint a karikacsapás, 10 órára voltak előjegyezve, mire megérkeztek, az előttük lévő gazda már szedelőzködött, csak fel kellett önteni a cefrét a még forró üstbe, s várni, hogy beinduljon az első nagyolás. Amikor a fát, amit hoztak, a katlan szájához készítették, Laji, a főzdés ugyan nagyot nézett, majd megvonta a vállát, ennek ellenére egy-kettőre jó hangulat kerekedett, mert amint kiderült, osztálytársak voltak az általánosban, csak aztán az apja bekerült a városba; ejsze, te jártál jobban, nem ragadtál itt ebbe a mocsokba, mondta Laji, s töltött egy pohárkával, mert milyen pálinkafőzde az, ahol nem isznak?! Ő rakosgatta a fát a tűzre, az apjáék pedig beszélgettek, iszogattak. A kevergetőgép villanymotorja búgott, a lapátok forogtak, hogy a cefre oda ne süljön. A felhevített üst is tette a dolgát, az alkohol gőzzé vált, aztán lecsapódott a hűtőtartályban, s csordogálni kezdett a nedű. Úgy tűnt, az apja kis időre visszavedlett falusi emberré, vigyorogva, gesztikulálva, nagy hangon beszélt, olykor megveregette Laji vállát. Csak a szeme csillogott jobban a kelleténél. Két nagyolásra való cefréjük volt, szűk három óra alatt le is ment mindkettő, s lecsorgott szinte ötven liter cujka. Mert az ilyen egyszer főttet még nem nevezik pálinkának, ez még csak szőke-zavaros mókusvíz, újra le kell párolni, abból lesz az igazi ital! Fel is töltötték a tisztázó üstbe, őt pedig kapacitálni kezdték, hogy élessze fel egy kicsit a lángot: míg felforr az anyag, addig erős tűz kell, utána már csak egy-egy vékony hasábot kell dobni az égéstérbe. Ő azonban szepegve jelentette, hogy elfogyott a fa: nem hoztak eleget. Apja nekisápadva nézett Lajira, de az széttárta a karjait, sajnálja, de a fát az kell állja, aki főzet, s különben is, ki hallott még ilyent, hogy fa nélkül jönnek pálinkafőzni, nem jöttünk fa nélkül, csak keveset hoztunk, bosszankodott az apja, amiért városi ember lett belőle, még tudhatná, hogy örökké inkább többet szoktak hozni, nehogy fölsüljenek, kelletlenkedett Laji, a tűz pedig közben egészen leszakadt, az üst sustorgása elhalkult. Szinte félóra az út hazáig, amíg otthon a sötétben kiválogatják a megfelelő hasábokat (a fenyő nem jó a pálinkafőzéshez, mert gyorsan elég és kicsi a fűtőértéke; gyertyán, bükk kell ide), s visszacékléznek, több mint egy óra eltelik. Szinte annyi, amennyi alatt a tisztázásnak le kellene járni. Mert aztán már jön is a következő gazda. A közelben nem kapunk valami fát?, nézett az apja kétségbeesetten Lajira, az megvonta a vállát, s orrával fitymálóan a sarokban lévő fejsze felé bökött. Az apja elkapta a szerszámot, s kiment a sötétbe. Ő utána. Nem értette, mitől lett ilyen kelletlen, már-már rosszindulatú a főzdés, az előbb még milyen jól elvoltak… 

A pálinkafőzde a patak partján volt (mert ugye víz is kell ehhez a tevékenységhez), itt-ott néhány fűzfa lengette ágait a sűrű homályban, más semmi. Az apja nekikeseredett az egyik fűzfának, levágott néhány karvastagságú ágat, úgy-ahogy legallyazta, méretre darabolta, aztán sietősen felnyalábolták, bevitték, s rárakták a szunnyadozó parázsra. De persze, a nedves fűzfa nem akart tüzet fogni, csak sírt és füstölt, a kazán pedig nemhogy hevülni kezdett volna, hanem lassan egészen kihűlt. Reménytelen, legyintett egy idő után Laji, ekkorra az apja is belátta, hogy csakugyan, mindegy, ereszd le, hazaviszem így, ahogy van, mondta indulatosan, bassza meg az öreg a pálinkáját! Laji nyersen felnevetett, s lecsorgatta egy demizsonba a cujkát. Románfődön jól eladhatod, ők így isszák, heccelődött közben. Szégyenszemre hazamentek a cujkával a sötét éjszakában; ez volt az utolsó…!, fogadkozott az addigra teljesen kijózanodott apja a szekéren. 

Miután derékfájása alábbhagyott, a nagyapja aztán csak visszavitte a cujkát, s másodszor is lefőzette. Laji egy ideig szabadkozott, hogy má meg ne haragudjék Andris bácsi, tudtam vóna égy kicsi fát szokotálni, ejszen az utánuk követköző gazda is adott vóna égy annyicskát, s még háborúság se lött vóna, hogy kell várjon égy órácskát, de réjuk hagytam a dógot, me kíváncsi vótam, mit találnak ki, a városi ész mire segíti őköt. A nagyapja elboruló tekintettel csak annyit mondott, én nem haragszom réád, Laji. Réád nem. Azt a pálinkát aztán sokáig őrizgette, s ha elővette, hogy valakit megkínáljon, fanyar mosollyal hangsúlyozta, hogy ez igazi kétszer főtt szilvapálinka. S ha olyan volt a vendég, el is mesélte a történetét.

Neki is töltött egyszer belőle, amikor már elég nagy suhanc volt az ilyesmihez, de ő csak krákogott tőle elvörösödő fejjel, a nagyapja kacagott, s biztatta, igyad-igyad, félig te főzted!

MEGOSZTOM

Nagy erő és egy csipet törékenység | Multă forță și un dram de gingășie

(regényrészlet)

Apjának meg kellett elégednie azzal, hogy csak Jánost taníttatja. Jobb pillanataiban, amikor részegen és vidáman jött haza, azt mondogatta a fiának, hogy magyarok félnótások, beletörődtek Trianonba. Meg hogy a románokat nem kell megtűrni, tolvaj rabló nép, akik nem viselik el, hogy őket rabolják ki. Vagyis a tolvaj lophat, amennyit kedve tartja, a saját földjén van, de ha egy szép napon rájön, hogy tőle lopják azt, amit ő előbb lopott el, akkor megharagszik és a törvényhez fordul. Valaki meg kellene mutassa a románoknak, hogy itt nem ők az urak, hogy ez csak egy kevesebb, mint nyolcvan éve tartó illuzió. Az igazi urak itt a magyarok, mert a hét magyar törzs több, mint ezer éve meghódította ezeket a területeket, amikor még a dák pulyáknak fogalmuk sem volt róla, hogy ők dák pulyák volnának. Minden mesterkéltség, mondta pálinkától és sörtől kivörösödött szemmel. Rosszabb pillanataiban, amikor részegen és agresszíven jött haza, fiának azt mondta, hogy nincs semmi haszna és csak románok szolgája lesz.
            Hetedik osztályban, János vadászni és verni kezdte a város többi iskolájának román diákokjait.
            Inkább Isten buzogánya, mint Isten ostora, mondta gondolatban karatemesterének, amikor jobb öklébe szorította a rózsafüzért és bevágódott a keskeny, sötét utcába, ami egy kifejezetten barátságtalan langaléta,egy Tăslăuanu líceumos tanulóhazavezető útvonalánakegy része volt. A magyar iskola diákjai hivatalból lenézték a Tăslăuans diákokat.
            1990 zaklatott tavaszán, itt húzta meg magát több mint ötven román diák a székelyudvarhelyi Tanítóképzőből, azzal a szándékkal, hogy Maroshévízen folytatják tanulmányaikat. A marosvásárhelyi történéseket követő hetekben a román köztévé bejelentette, hogy az udvarhelyi román szak megszűnik. Álhír volt. Az iskolát képviselő két tanárból és két diákból álló komisszió elment a televízió stúdiójába, hogy megcáfolják a hírt. A magyar adás készített velük egy műsort, amit azonban soha nem adtak le. Időközben, amikor a dolgok csitulni kezdtek, a Tanügyminiszter tényleg úgy határozott, hogy megszünteti a román szakot. Hogy a helyzet mégbonyolultabb legyen, a román diákok egy része szüleik támogatásávalúgy döntött, hogy otthagyja az iskolát, de a líceum magyar vezetősége semmiféle értesítést nem kapott arról, hogy tanítóképzői osztály indulna Maroshévízen, ezért nem is hagyta őket elmenni. A tavaszi szünet kezdetén a román diákok átiratkoztak Maroshévízre. A magyar oktatók aztán tüntettek a határozat ellen. Még akkor is, ha a diákok már jó pár éve befejezték az iskolát, az antipátiahullám, ami a Ipari Líceum, későbbO.C. Tăslăuanunak átnevezettlíceum román szakja felé irányult nem szűnt meg teljesen. Tizenöt évesen János jó magyarázatra talált ebben a mesében, a cselekedetetit illetően.
               Szerette az adrenalint, a sötét haragot, ami teljesen feltúrbózta, a megcsapott hús puffanását, azt, ahogy a rózsafüzér fémje kikezdi az ujjai végét, a fájdalmat, amit minden ökölcsapás után érzett, minha egy falba húzott volna be. Egy falba, ami minden egyes agresszív gesztus és sikerélmény után alig érzékelhetően vesztett volna a keménységéből. Együttesen ezek az apró dolgok fogják aláaknázni a falat.
               János kultúrája egyveleg kultúravolt,amiben együttesen voltak jelen magyar népdalok, valamiféle kocsmazene, amit abban az időben csak magyar mánélének hívtak, a Tankcsapda, a Kárpátia együttes nacionalista rockzenéje, a magyarokról és hunokrólszóló legendák, László Gyula történész könyveiből, ötödkézből jövő információk, az erdélyi fasisztaszimpatizáns írók történetei és regényei, mint amilyen Nyírő József vagy Wass Albert volt, vagy Dsida Jenő Psalmus Hungaricus című költeménye. A Tăslăuanu iskola udvara körül forgolódott a fekete csuklyás hanorákjában, lesve bármilyen gesztust, a diákok legkisebb túlzását, új célpontokat keresve, magában ismételgetve, hogy ,,Mogorva lettem, / kemény, sötét és szótlan és makacs. / Vér csurgott rám és nem tudom lemosni.
Mielőtt akcióba lépne, mielőtt zsákmányát bekerítené, abban a pár feszült pillanatban, amikor követ valakit, sokszor azt vette észre, hogy volt edzője veszekszik vele:Budapesten keresel pénzt, majd a zsidó kurvák fiait tanítod karatézni, mi? Magyarország most is kurva ország, ha te ott leszel, csak egy vagy a kurvák közül, Zolika, drága.

(tovább…)
MEGOSZTOM

Másképp nem megy

regényrészlet

És amikor először volt magömlésed? Azt se tudtad, hova szaladj ijedtedben. Öreganyád a másik szobában aludt, úgy gondoltad, remek alkalom ez a maszturbálásra. Letoltad a nadrágod és a gatyád, becsuktad a szemed, és a szemhéjak mögötti sötétségben megpróbáltad elképzelni a szomszédban lakó néni tizenhat éves unokáját, akinek akkorák a mellei, mint egy középhegység. Igen, szívesen kirándulnál azokon a lankákon, le-föl, minden völgyet és emelkedőt bejárva, egészen addig, amíg el nem fáradsz. Számát se tudod, hányszor láttad már a lányt a nyári konyhában répát pucolni, vagy a kertben tevékenykedni a rózsabokrok mellett. Elképzelted, ahogyan jön feléd meztelenül, a lépéseitől rázkódnak azok a halmok, a gyönyörű mellei, aztán az egyiket csókolgatni kezded, mialatt a lány már az öledben ül és forrósága elnyeli merevedő tagod, jó érzés, ahogyan ráharapsz a kemény bimbóra, megcsókolod a mellek közti részt. A szemhéjak mögötti sötétben láttad azt is, ahogy a lány, a szomszédban lakó néni tizenhat éves unokája, eléd térdel és a szájába vesz, és addig pillangózik a nyelvével, míg föl nem robbansz. Döbbenten pattantak ki a szemeid, láttad, a markodat, kézfejedet, combjaidat beterítő fehéres-sárgás, ragacsos ondót, és nem tudtad, mitévő legyél. Valahányszor kiverted eddig, soha nem jött termés, mindig csak az érzés, a zsibbadás, a remegés, a szegycsont alatti nyomás, most pedig hirtelenjében nagykorúvá lettél, miközben a másik szobában öreganyád alszik, bealudt a tévé előtt, neked kellett kikapcsolnod a kívánságműsort. Mitévő legyek, villant át rajtad a kérdés, aztán a kérdés nyomán fakadó kétségbeesés. A lepedőbe mégse törölheted, ki kell menned a fürdőbe, viszont ahhoz át kell vágnod a másik szobán. Ha mélyen alszik, gondoltad, nem lesz ezzel semmi gond, viszont ha fölébred arra, hogy „koszos” kézzel babrálsz a kilincsen, bajba keveredhetsz. Szerencsére ki tudtál somfordálni észrevétlen a szobából, aztán meglepődve tapasztaltad, hogy a vízzel keveredő ondó egészen különös halmazállapotot vesz föl, sokkal nehezebben jön le a bőrről, mint ahogyan azt elvárná tőle az ember; a szőrbe egyenesen beleragad, főleg a hason, illetve a belső combok környékén, így hosszadalmas a küzdelem, mire megtisztulsz. Az elégedettség járta át a szíved, amikor újjászületett halandóként visszafeküdtél az ágyba. Mielőtt elheveredtél volna, természetesen, elegyengetted a lepedő gyűrődéseit, mégiscsak számít minden apró részlet, aztán azon kaptad magad, hogy már ébredsz, és nem rémlett, mikor aludtál el.

És amikor azt mondtad az aluljáróban hozzád lépő hajléktalannak, hogy tarhálás helyett menjen inkább dolgozni, és különben is, hogy jön ahhoz, hogy megszólítson? Kinek képzeli magát a szarfoltos gatyájával, hogy egyáltalán oda mer lépni eléd? Vagy talán vak? Nem látja, hogy sietsz, hogy nem érsz rá, hogy van jobb dolgod is, mint hallgatni a végtelenül átlátszó szavakat, ételre gyűjtök, uram, két napja nem ettem, kenyérre kell az apró, sajnos arra sincs pénzem, hogy a gyógyszereimet kiváltsam, látja, itt vannak nálam a receptek, igaz összegyűrődött mind, de ha tudna csak egy keveset, kenyérre kell, két napja nem ettem. Hát nem tisztességesebb lenne, ha azt mondaná, piára kell? Miért hazudik, egyáltalán kit akar becsapni? Rettenetesen felhúzott, és ha nem lett volna olyan büdös, megütöd. Menjél, baszd meg, dolgozni, köpted az ítéletet a szemei közé. Ő állta a tekinteted, egészen addig, amíg szemlesütve te kotródtál arrébb. Igen, ekkor vált világossá, amit érzel, az nem a kegyelemből fakad. Gyávaságod a legsúlyosabb bűnök egyike.

És mit szólsz ahhoz a beszélgetéshez, amikor apáddal először ültetek le kettesben, hogy megvitassátok az élet nagy dolgait? Valld be, izgultál; azt se tudtad, mi van készülőben, amikor a csupasz asztallapra kipakolta a poharakat, és homlokát ráncolva biccentett: ülj le. Kezdetben csak félig töltött neked, magának egészen a peremig, sokszor túl is szaladt, aztán – ki tudja, mennyi idő telt el – látta rajtad, bírod, amit bírnod kell, már egészen másképp nézett a szemedbe. De te mit is láttál egészen pontosan a tekintetében? Büszkeséget? Netán az elégedett családfő örömét? A kezdeti magabiztosság, akár a köd, illanni látszott, zavarban voltatok, félszeg mosolygás, és apád idegességében kapargatni kezdte az asztallapon levő kis mélyedést, cigaretta égethette ki, és a pillanatnyi csöndben nem tudtátok, hogyan tovább.

Ritka alkalmak egyike, kettesben maradtatok. Édesanyádnak dolga akadt, elszaladt otthonról, mintha még említette is volna, hogy csak későn ér haza, vacsora a hűtőben, ha megéheznétek, borítsátok bele egy lábasba és melegítsétek meg a tűzhelyen, vagy kenjetek magatoknak szendvicset. Aztán derült égből villámcsapásként eszébe jutott apádnak, kártyáznotok kell, igen, itt és most bontassék meg a nevenapjára kapott pakli. A szűz kártyalapok csattogni kezdtek a csupasz asztallapon, de az elején azt se tudtad, van-e bármiféle logika a felállított játékszabályokban, a végére viszont egészen belelendültél, és volt olyan kör, amit szánt szándékkal veszítettél el, hogy apádnak öröme teljék ebben a délutánban. Hagytad magad, és a veszített menet okozta dühödre rá is játszottál néhány eleresztett káromkodással. Muszáj volt így tenned, hogy a bizonytalanság helyett újra azt a megfoghatatlant – büszke elégedettség? elégedett büszkeség? – lásd a szemeiben. Mire édesanyád hazaért, már részegek voltatok. A kártyalapok szanaszét hevertek az asztalon, néhány káró széle és a treff kettes is egészen meggyűrődött. Felkészültetek a lecseszésre, de semmi ilyesmi nem történt, egyetlen kérése volt csak édesanyádnak, halkítsátok le a lemezjátszóból bömbölő zenét, fáj a feje, és valószínűleg a szomszédok se kíváncsiak késő este erre a ricsajra. Amikor kilépett az ajtón, összenéztetek édesapáddal, és olyanok voltatok ketten, mint két diák, akit éppen megdorgált az iskolaigazgató, mert hangosan szaladgáltak – illetlen szavakat kiabálva – a folyosón. A zenét természetesen lehalkítottátok, és másnap reggel ébredéskor fogalmad se volt, hogy kerültél az ágyba, ki vetkőztetett le, és terítette rád a fenyőmintás takarót. Egy valamiben voltál csak biztos, fájt a fejed. Egyszerre szorították két oldalról a halántékod, és szemből a homlokod. Soha nem éreztél még ilyet.

És a rendőrök, akik azt hitték, túljárhatnak az eszeden? Egy régi jó barátoddal naplemente után belopództatok egykori iskolátok udvarára, és nekiálltatok inni, a pihenőidő alatt a magatokkal hozott labdával passzolgattatok, egyre kevesebb sikerrel. Aztán villant a kék-piros fény, és nem tudtátok, hogyan lesz tovább; mit mondasz majd otthon, ha értesítik apádat, kedves uram, a gyermekét bevittük a kerületi kapitányságra, úgy gondoljuk, jót tesz neki, ha ott tölti az éjszakát, és nem, nem kell aggódnia, jó kezekben lesz, bízza csak ránk, megdolgozzuk a kis taknyost, további nyugodalmas estét kívánunk. A hátad hasította volna ketté, ha fölhívják a fakabátok. De megúsztátok, nem igaz? Mielőtt kimásztatok a kerítésen, az egyik üveget a gatyádba rejtetted, de úgy sasszéztál, hogy az egyenruhások ne vegyék észre. Ügyes voltál: azt hagytad elöl, aminek az alján éppen csak lötyögött valami; és készségesen tettél eleget a fölszólításnak: öntse ki, ha kérhetném, az üveg tartalmát ide a bokrok közé. Persze remegett a kezed, és az a néhány másodperc fölért az örökkévalósággal, és legbelül reménykedtél abban, ezzel megúsztátok, nem lesz folytatás. Szerencsére nem is lett. A magasabb férfi, talán törzsőrmester, ki tudja, mit jelent a két ezüstcsillag, végigmért benneteket – a picsába, szeretnénk egy nyugodt szolgálatot, húzzatok innen el, de kurva gyorsan –, aztán társával együtt, az ő vállapján csak egy csillagot láttál, visszaszállt a kocsiba. Villogó nélkül hajtottak el, ti pedig – miután nagyot kortyoltatok a gatyádból előkerült üvegből – elindultatok hazafelé.

És a vidéki rokonok, akikről azt se tudtad, hogyan kapaszkodtak fel a családfára? Ki kinek a kicsodája, és egyáltalán miért kell részt venned ezen a betakarításon? Döntés született, a városi gyerek is kóstoljon bele a vidéki élet szépségeibe, krumpliszedésre invitáltak, és mint akit jól neveltek, nem mondtál nemet, sőt, még a lelkesedés félreolvashatatlan jelét is az arcodra tudtad erőltetni. Persze hamar kiderült, alkalmatlan vagy minden rád bízott munkára. Hiába mutatták, hogyan fogd a kapát s milyen lendülettel vágd a földbe, hogyan lazítsd meg a talajt, s forgasd ki a felszínre a krumplit. Mindenfélét csináltál, csak azt nem, amit tanítottak. Meg is lett az eredménye. Jó néhány gumót kettészeltél, és nem értetted, az idősebbeknek mi a problémája azzal, hogy skalpolt krumplikon kívül más nem igen kerül elő a kapád alól. Pihenő közben aztán meghallottad, rólad sutyorognak a kertben fölállított asztalka mellett, ahol fröccsel próbálták enyhíteni a hőség okozta kellemetlen tüneteket. Azt mondták rólad, látszik, hogy elkényeztetett városi gyerek vagy; az apád ennyi idősen már a saját lábán állt, olyan kemény és határozott tartással, aminek töredéke sem szorult beléd. Az ismeretlen rokonok, akiket sehogy se tudtál az Sz. családhoz tartozónak gondolni, kedélyesen összemosolyogtak, és az egészben az fájt, hogy apád, aki ott állt közöttük, egy pillanatra sem vett a védelmébe, helyette összekacsintott az övéivel, és szódát fröcskölt a borral félig telt poharába. Úgy határoztatott, jobb neked az ásó, azzal kevesebb pusztítást végzel majd a veteményesben, és talán lesz majd olyan krumpliszem, ami épen kerül ki a földből, tudod, türelem, és amikor a lábaddal a talajba tolod az ásót, ne teljes erőből tedd azt, hanem érzéssel, hagyd, hogy az ásó beleszaladjon a földbe, utána egy határozott mozdulat, és már fordítod is ki a krumplikat a növénnyel együtt. A kitartásod végre meghozta gyümölcsét, igaz a többiekhez képest jóval lassabban haladtál, de mégis csak sikerült egészben megmaradt gumókat felszínre hoznod, mígnem egyszer csak azt láttad, hogy a krumplik helyén levő gödörben egy apró, szürke egér néz rád. A szíved egy pillanatra megdobbant a torkodban, és nem tudtad, képzelődsz vagy az a rágcsáló tényleg ott áll a gödörben és a szemedbe néz apró fekete gombszemeivel. Amikor izzadt tarkódon megérezted a hűs fuvallatot, elmúlt a döbbenet, és tisztán láttad magad előtt, mi fog történni. Habozás nélkül, gyors mozdulattal az egér nyakához illesztetted az ásót, vártad az apró fekete gombszemek riadalmát, de semmi ilyesmi nem történt, aztán lábadat az ásóra helyezve ránehezedtél arra, és láttad, hogy saját súlyod nyomán az egér feje elválik a testétől. A félbevágott rágcsáló tetemére földet kapartál, aztán már léptél is a következő bokorhoz. A nap végén, mert látták a rokonok, hogy egész tisztességesen belejöttél a munkába, megengedték, hogy igyál egy fröccsöt. Az első kortyok után apád megveregette napégette vállad, és azok a gyors, paskoló mozdulatok egészen jól estek a szívednek.

Kicsoszogtál, kicsoszogtam a fürdőbe; és ott térdre zuhanva úgy öleltem át a vécékagylót – miközben elemi erővel dőlt belőlem minden szenny –, mint templomban a Megváltó szobrát. Valóban szörnyű, mikor mellkasomra ül a fölismerés, és suttogni kezd a füleimbe, innen is, onnan is; mindkét oldalról egyaránt hallom, néha egyszerre, néha tizedmásodpercnyit csúsztatva; a lényegen semmi sem változtat. Talán ha összekapnám magam, lenne esély. De mire is? Zsibbadt nyelvem szavakat formálni képtelen. Magam mellé nyúltam, és nem tudtam kitapintani az ágyban. Kicsivel később aztán elaludtam.

MEGOSZTOM

Bűnangyal (regényrészlet)

A-1

Biztosan regény lesz abból, ha a benne megszólalók elkezdenek hazudozni?

     Hazudni sokféleképpen lehet.

     Hazudhat a szereplő, ha szereplőként szólal meg, és félre akarja vezetni azt, akivel éppen beszélget.

     Hazudhat, még ugyancsak a szereplő, ha elbeszélőként jelenik meg a történetben.

     Hazudhat a partner, akivel a szereplő beszélget.

     Hazudhatok én is, a látszólag tárgyilagos, mindentudó elbeszélő, mert egyszerűen élvezem mások hazudozását, s nem akarom elrontani a játékukat, kíváncsi vagyok, meddig mennek el az igazat nem mondásban.

     Kit érdekel már, hogy mi történt, hogyan történt, mikor történt? Az számít, ami itt áll, amit az olvasók kapnak. A történet. Ha működik, minden más érdektelen.

B-1

Három emelet, föl, a magasba. Reklámszatyorban bor és cigi. Csenge a nyakamban, keze a táskában. Körös-körül ruhadarabok a földön szétszórva.

     – Ezt hoztad?

     – Vasárnap este ez is szép teljesítmény.

     Dugó ki, poharak, koccintás.

     – Mesélj, mi van otthon, anyádnál?

     – Az otthon itt van, vagy sehol.

     Lenyeli a folytatást, elhallgat, elszomorodik.

      – Rossz volt? – kérdezem.

     Nem felel, inkább kortyol egyet, belerejti az arcát a poharába. Védelmet kér a világtól, most tőlem. Megsimogatom a csupasz karját, nem húzódik el, érzem a bőrén, hogy jól esik az érintésem. Folytatom, de igazában nem vesz részt benne, önmagába borul, csak hagyja, hogy merészebben kalandozzék a tenyerem. Trikó és tanga. Mindenkié és senkié. Mindent enged. De mintha most nem élne, mintha éppen nem lenne jelen. Történik, ami történik, de mintha másutt tanyázna, a nem-szerette városban, vagy egy éjszakai szórakozóhelyen, bárhol, csak nem itt, az állítólagos otthonában, melyet ő választott, mert világos és szép nagy a szobája. Csak éppen. Csak éppen baromi rendetlenség uralkodik. Én se vagyok rendmániás, mióta egyedül élek, de az túlzás, amit itt látok.

     – Utazol valahová? – kérdezem, miután belátom, hogy ma itt nincs szerelem. Túlzó már a kifejezés is, sokszor megkaptam tőle, hogy ne romantikázzak, holott nem tudom, hogy közben, mióta nem láttam, nem érintettem, nem jött-e össze valakivel. És ha igen, számít valamit? Semmit.

     – Egyébként igen.

     – Mit igen?

     – Utazom. Messzire.

     – Ezt csak így mondod?

     – Hogy mondjam másképp?

     – Mennyi időre?

     – Azt még nem is tudom.

     – Szerepet kaptál?

     – Így is lehet mondani.

     – Nem tudod, meddig tart?

     – Így is lehet mondani.

     – Csenge, nem tudsz őszintén válaszolni?

     Nem felel, mintha egy másik világba lépett volna át, ahol nem uralkodnak sem a nehézkedés, sem a lélektan törvényei, ahol csak az számít, ami ábránd, ami elképzelés, de semmiképp sem valóság, s még csak nem is emlék, hanem valamilyen homályos ködkép. Ilyenkor úgy viselkedik, mint egy légtornász a magasban. Nem szabad rászólni, mert lezuhan, és tönkrezúzza magát. Elpusztul a valóság érintésére.

A-2

Az idő rohadtul múlik, és nem kegyelmez, minden elmaradt találkozást, minden elmaradt ölelést nagy hiány követ. Semmit nem lehet pótolni, csak ezt sokan nem tudják, vagy nem is akarnak tudomást venni róla. Aztán – késő bánat. Az életet hibáztatják, nem magukat, holott azt kellene.

     Csenge elrepült, úgy, hogy nem árulta el Kolosnak, hová tart. Mondjam meg én? Legföljebb az olvasókkal tudnánk tudatni (micsoda pleonazmus: tudnánk tudatni), Kolossal nem. Így is van értelme?

     Egy Amazonas-menti forgatásra utazott, azaz utaztatták a tévések. Egy párkereső show felvételeihez szerződtettek harminc alatti fiatalokat. A sztorit nem kötötték az orrukra, különben is rögtönzésre épült az egész játék. Ami később a képernyőre került, jócskán megvágva, abból, az derült ki, hogy egy páros szex-játékhoz kellettek szereplők. Olyanokat válogattak, akiknek volt valamilyen médiás múltjuk, netán némi botrány kötődött már a nevükhöz.

Elhelyezték őket az őserdő közepén, nyolc fiút és nyolc lányt külön-külön egy-egy nagyobb bungalóban, és az ismerkedő est után el kellett induljanak párra találni. A szabályok szerint, aki záros határidőn belül nem talál ellenkező nemű párra, az rögtön kiesik, mehet haza. Az igazi játék persze akkor indul, amikor felállnak a párok, amikor egymásra lelnek az ifjak.

     Mindjárt az elején akadt egy kis botrány. Az egyik srác mindenáron szeretett volna részt venni a műsorban, ezért gondosan eltitkolta, hogy inkább a saját neméhez vonzódik. Talált is magának valót, csak arra nem számítottak, hogy az egész erdei környezet alaposan be van kamerázva, s hiába csatolták le magukról a mikroportot, a róluk készült némafilm is árulkodóvá vált.

     A főrendező rövid telefonálgatás után úgy döntött, hogy hazaküldik az egymást választó fiúkat. Az igazi okot persze nem hozták nyilvánosságra, súlyos gyomormérgezést kommunikáltak, s forgattak pár percet egy kórházban. Így viszont megbomlott a nemek aránya. A nyolc lánynak hat fiú jutott. Azt is rebesgették, hogy a srácok nem is melegek, csak dramaturgiai lelemény az eltávolításuk, megkapták a teljes gázsijukat. A játék így vált igazán izgalmassá. Negyvennyolc órán belül párra kellett találnia a lányoknak, akinek nem jut hapsi, szintén mehet haza.

     Ekkor vette kezdetét az igazi haddelhadd. Elszabadult a nőstény pokol. Mindenki nyerni akart a játékban, ugyanis a győztes pár jutalma egy budapesti garzonlakás. Hogy aztán mit csinálnak vele, az már az ő dolguk.

     A maradék hat fiú élvezte a kényeztetést, a csábítgatást, úgy viselkedtek, mint pasák a háremükben. A szerelmi hajkurászás fölverte a dzsungel csendjét. Két nap után szinte mindenki kipróbált mindenkit. Az igazság órája gyorsan elérkezett. Felsorakoztatták a lányokat, mint valami rabszolgapiacon, és a pasik válogathattak. Persze ez is dramatizálva lett: árverést tartottak. A fiúk zsetonokkal licitáltak, és a két hoppon maradt lánynak távoznia kellett.

     Ebből lett a következő botrány. A vesztesek természetesen nem nyugodtak bele, hogy kiesnek a lakásért vívott csatából. Megvádolták az egyik lányt, éppen Csengét, hogy a szavazatokért cserébe, hogy is mondjam finoman, egyszóval kegyeiben részesített egyszerre több srácot is. Ez persze nem került képernyőre, de valamiképp kiszivárgott. A tévécsatorna magyarázó nyilatkozatott tett közzé. Ettől viszont ugrásszerűen nőtt a műsor nézettsége. Lehet, hogy ez is a terv része volt, mármint Csenge be lett avatva, hogy ne mondjuk, fel lett kérve erre a szerepre.

     A hazaküldött lányokat megtalálta egy bulvárlap, és az egyik nem tudta, nem is akarta tartani a száját. Nyilván szép kárpótlást kaphatott. Csenge sajtója nagyon rossz lett, elmondták mindennek, csak szépnek és jónak nem.

     Az őserdei játék persze folyt tovább, a napi anyagot leforgatták, és másnap itthon képernyőre került. Nem mennék részletekbe, hogy mi zajlott az árnyas bungalók hűvösében. A nézők szavaztak, kétnaponként kiesett egy-egy páros a versenyből. Csenge választottjával elég jól állta a sarat, mígnem három pár maradt a porondon. Akkor jött egy feladat, ami kiverte a biztosítékot, Dél-Amerikában is, Magyarországon is, az őserdőben is, a báva képernyő-rabok soraiban is.

     Az állva maradt versenyzők azt a feladatot kapták, hogy csábítsák el a másik két páros egyik ellenkező nemű tagját. Az nyer, aki leghamarabb vonul el új választottjával az erre a célra elkülönített luxus apartmanba. Ahol természetesen rejtett kamerák vannak elhelyezve.

     Kitalálják, mi lett a vége, vagy meséljek még többet? Inkább megkímélném magukat a részletektől, amelyben, mint tudjuk, mindig ott lakik az ördög. Úgy látszik azonban, hogy Csengében is. A vége ugyanis az lett, hogy a párosukat kizárták a játékból. Meg a botrány, amit a bulvármédia rendezett körülöttük.

B-2

Minden este odacsalt a képernyőhöz, amikor ezt a nemtudommicsodát, ezt a mineknevezzelek szarságot nyomatták, persze vastag hazai körítéssel, alpárian szellemeskedő műsorvezető párossal, stúdióba hívott, szeppent rokonokkal. A másnapi színes lapok is ezt rágták tovább, mi történt Dél-Amerikában, mi hangzott el utána az élő műsorban, hogyan sápítoznak a hozzátartozók, kiből, mit akar kihozni a média tiszti rangra emelt sorkatonája. Egyértelműen rászálltak Csengére, belőle kreáltak pofozógépet, mintha ő lett volna az egész együgyű játék kieszelője, mintha ő rendezte volna az adást, nem pedig az őserdőbe telepített stáb inkognitóját gondosan őrző irányítója. Na, jó, persze nem maradt makulátlan, de aki csak egy kicsit is a kulisszák mögé pillantott, tudhatta, hogy a játék – enyhén szólva – erősen manipulált. Nézettségre orientált, dolláron rángatott bábok eszelték ki és vezényelték le az egész show-t, amelyben az ember számított legkevésbé.

(tovább…)