Kritika a Quisling: A vezér utolsó napjai című filmről
Mit üzen a múlt? Tudunk-e tanulni a történelemből? Hogyan segíthet ebben bennünket a filmművészet? Egyebek mellett erről is szó esett a miskolci CineFesten, ahol múlt szeptemberben többek között Norvégia, illetőleg a skandináv térség került reflektorfénybe pár napig a filmek által. Sőt, ezen túlmutatóan e térség felől ablak nyílt az északi államok szomszédságára is, az éppen háborút vívó Oroszországra és Ukrajnára. Ami már csak azért is érdekes, mert ehhez a látószöghöz a közép- és kelet-európai ember ritkán fér hozzá. Ritkán nézünk skandináv szemszögből a második világháborúra és eleve a Szovjetunióra, holott északról nézve, egy másik perspektívából közelebb kerülhetünk a mostani történések megértéséhez is.
Kelet-Európából nézve a világ nagy történelemkönyvében lábjegyzetnek hathat Norvégia második világháborús szerepvállalása. A két régió egymással nem igazán érintkezett. Ám a skandinávok nem feledik Vidkun Abraham Lauritz Jonssøn Quislinget, akire mások csak Hitler „legkevésbé ismert kiszolgálójaként” emlékeznek, már ha emlékeznek. Eric Poppe rendező nem is hagyja elhalványulni az emléket, legújabb filmjével is Norvégia második világháborús múltjának rétegzett megértésére késztet.
Nem idegen ez tőle. Már a 2016-ban bemutatott A király választása is hasonló húrokat penget. Ott Poppe a norvég uralkodócsalád szemszögéből igyekszik megérteni a német megszállási kísérletet. 2024-ben visszatért a témához, mintegy folytatva a történelmi szembenézés-kísérletet. Ekként a Quisling: A vezér utolsó napjai már nem a király, hanem a kollaboráns kormány vezetőjének figuráján keresztül próbál szembenézni Norvégia világháborús múltjával. Méghozzá úgy, hogy a norvégokat egymással is szembefordító Quisling személyiségét, motivációit, Istenhez való viszonyát, kulturális örökségét, illetve úgymond norvégságát igyekszik közben feltárni.
A film nem csupán a Hitlert másoló vezér/führer/fører jellemrajza, hanem a bábkormányt eltűrő norvég társadalom tükre is. Aktuális téma. Pláne, hogy a múlt újrakeretezése egyre erősödő világtrend, ez alól a skandináv térség és szomszédsága sem kivétel. Gondoljunk a nagy honvédő háború és Sztálin restaurációjára. Az ukrán Bandera szerepének újravizsgálására. A populizmus erősödésére. És arra, hogy a filmművészet visszanyúl a második világháborús portrékhoz, ahogy példa erre a Göring-film is, a Nuremberg, amelyben Russel Crowe játssza a főszerepet.
Jó esetben a filmművészet nem csak éberen tartja az emlékezetet, hanem egyszerre segíthet a múlt, valamint a jelen megértésében. Pláne, hogy a filozófusok, politológusok, történészek s a mostanság fókuszba került különféle országszakértők egyre többet hangoztatják, a lezártnak hitt második világháborús múlt utórezgéseit érzékelhetjük a XXI. század eleji világpolitikai eseményekben. A történelemnek, úgy fest, még sincs vége. Az új aktuálpolitikai fénytörések felől nézve újraíródnak a történetek. Újszerűnek ható narratívákon keresztül értelmezzük a már mozgóképes dokumentációval is bíró XX. századot. Kiváltképpen a II. világháborút és az abból következő hidegháborús eseményeket, amelyek a mában is éreztetik hatásukat. Poppe filmje részben erre hívja fel a figyelmet.
Erre erősített rá a film megtekintése után a norvég nagykövet is, aki a miskolci filmfesztivál záróünnepségén mondott beszédet. Amellett, hogy igyekezett nem tipikus norvég szégyentörténetnek feltüntetni a Quislinget, arra biztatta a közönséget, hogy mind a mában, mind a múltban keressen párhuzamokat a saját hazája történelmében, filmjeiben. Ez azért is elgondolkodtató, mert a magyar Quislingnek megfelelő Sztójay Döme egykori miniszterelnök figurája alkalmas is lehetne erre. Csak még senki nem vitte filmre, hogy az egyébiránt Dimitrije Sztojakovics néven született katona, diplomata és politikus miként lett egykoron Magyarország vezetője. Mint ahogy Szálasi naplójából se csinált még senki filmet, és Antonescu játékfilmes portréján keresztül sem kerülhettünk közelebb a mai Románia megértéséhez. Már ha nem vesszük ide a Radu Jude-filmet („Nem érdekel, ha barbárokként vonulunk be a történelembe”).
A norvég történelem krízispontjait előszeretettel vizsgáló Poppe példamutató ebben. Olyan fikciós filmet készített, amely dokumentumokból, egyik főszereplőjének naplóbejegyzéseiből indult ki. Mondhatjuk, hogy a napjainkban is divatos oral history feljegyzéseket vette alapul. A regnálása után őrizetbe vett és a tárgyalására készülő diktátor mellé ugyanis kirendeltek egy Peder Olsen nevű papot, aki a Quislinggel való találkozásairól és benyomásairól naplószerűen feljegyzéseket vezetett. Leginkább ebből a perspektívából látjuk a börtönkörülmények között önmagával is szembenézni kényszerülő főszereplőt. Mivel a forgatókönyv egy spirituális vezető naplójából származtatható, a rendező kidomborítja, hogy a filmhez a két vallásos neveltetésű ember morális küzdelmének és egymás felé fordulásának leirata szolgáltatta az alapot.
Poppe persze nem csupán a látogatásokról naplót vezető pap felől közelíti meg a rangját vesztett „nemzetvezetőt”, hanem párhuzamosan a Queslinget felépítő nő, Maria szemén át, és az ő szerelmi kapcsolatukon keresztül is láttatni igyekszik a címszereplőt. A zárkózott, bizalmatlan Quesling és a gyóntatójául kijelölt fiatal egyházfi társadalmi rangban és elvi kérdésekben elsőre ellentétesnek hatnak. Ám Poppe a pap karakterrajzát is szépen felépíti. Ehhez megint csak egy női szereplőt, a pap feleségét, Heidit hívja segítségül. A vészkorszak embermentő tevékenysége rajta keresztül kap hangsúlyt. A rendező a kapcsolatukon keresztül világít rá a norvég kollaboráns kormány zsidópolitikájára és Quesling felelősségére is. Ajtót nyit afelé is, hogy könnyen egyenlővé válik két ember, ha saját démonjaival kényszerül szembenézésre. A saját bűn súlya egyenlővé tehet két embert.
Tehát a film sokrétűen igyekszik bemutatni az egyébiránt jó képességű admirálisból diktátorrá előlépett szereplőt, aki a norvég háborús közállapotokért felelősséget vállal, de a társadalmat feldúló helyzetért bűntudatot nem érez. Illetve a papot, aki családja féltése folytán sorsukra enged ártatlan embereket. A vallásos átszitáltságú történet a farizeus és a vámszedő bibliai történetén keresztül hozza közelebb a papot és Queslinget nem csupán egymás, hanem saját maguk megértéséhez. A háború poklában való morális őrlődés kérdése mellesleg ismerős lehet Fábri Zoltán Az ötödik pecsétjéből, illetve már a cellai kamarakörülmények könnyen megidézhetik Kovács András Hideg napok című filmjét. Azzal együtt is, hogy a Quesling elsősorban nem a kisember, hanem a legfelsőbb vezető természetrajzának feltárása segítségével igyekszik megérteni az embert.
A Queslinget alakító Gard B. Eidsvold kimagasló. Bár hozzá kell tennem, a norvég államfőről jóval kevesebb filmes dokumentáció maradt fenn, mint mondjuk Hitlerről. Quesling karaktere már csak ezért sem ivódott be annyira a köztudatba, hogy megformálásával kapcsolatban komoly elvárásai legyenek a nem skandináv nézőnek, mint amilyeneket mondjuk A bukásban Hitlert alakító Bruno Ganz felé támasztottunk.
Érdekes volt a Lisa Carlehed által alakított ukrán származású Maria, leginkább azért, mert sokszor a férjével oroszul kommunikáló, akcentusos karaktere egy Skandinávián túlmutató történelmi látlelethez is hozzájárult. Ez részben a forgatókönyvírók érdeme. Továbbá maradandó élmény a Quisling tinédzser őrét, Arvidot alakító Arthur Hakalahti játéka, aki bár háttérszereplőt alakít, ám annak kidolgozottsága szintén a forgatókönyvírók maximalizmusát dicséri.
Ki kell emelnem a film színvilágát, mely az utólag újraszínezett fekete-fehér filmek hangulatát hozta, kissé sejtelmesen sötétre vett fényeléssel. A rekonstrukció a film sajátja is. Mert a bevágott archív felvételek párbeszédben vannak az újraforgatott stilizált megfelelőikkel. Viszonylag kevés külsőt látunk. Az enteriőrök is a háborús elsötétítést idézik. A félig behúzott függönyök mögötti lakásbelsők és a szűrt fényű cella képei egységességet mutatnak, mintha mindenki be lenne zárva… többek között magába.
A Quisling: A vezér utolsó napjai úgy sűríti magába a történelmet, hogy az idő nem a fogvatartás napjaira redukálódik, hanem az egyének múltja, a történelmi múlt és a jövőnek szóló üzenetek egyszerre jelennek meg benne. A teológiai átszitáltság az emberi dilemmán keresztül kölcsönöz ezeknek a kérdéseknek örökérvényűséget. Akik vevők ezekre a témákra, azok fogják szeretni a filmet. Nekem nagyon tetszett.
Quisling: A vezér utolsó napjai – norvég fim (2024)
Rendező: Erik Poppe
Forgatókönyvíró: Siv Rajendram, Anna Bache-Wiig, Ravn Lanesskog
Zene: Jonas Colstrup