Címke: próza

október 13, 2021 | Irlanda Kristóf | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Boldog békeidők | Avagy a demokratúra első napjai

Eddig betartottam minden írott és íratlan szabályt, mert azt hallottam, ha az összes ember gyilkossá válik is, én akkor sem tehetem meg, hogy vérontásba kezdek. Most nincsenek emberek, legalábbis az utcán nincsenek. Nem hangos a közért, nem járnak az autók. Én mégis minden alkalommal megálltam a pirosnál, és vártam, hogy zöldre váltson. Ha a lámpa villogni kezdett, felgyorsítottam a lépteim, mintha bárkitől is menekülnöm kellett volna. Ez az emberhiány kezd az idegeimre menni, pedig Isten a tanúm, nem vagyok egy emberbarát típus. De könnyű utálni azt, ami van, és túl egyszerű beleszeretni abba, aminek csak a hiánya tapintható. Egy ideig számolgattam a napokat. A százhatvankettediket striguláztam utoljára. Ennyi nap kellett ahhoz, hogy egy kiszakadt focilabdára szemet, meg szájat rajzoljak. És nem tudom pontosan mennyi, de úgy gondolom, ennek a számnak a tört része elegendő volt ahhoz, hogy beszélni is kezdjek hozzá. És érdekes módon, ennél a számnál jóval több kellett ahhoz, hogy rájöjjek, amit teszek az beteges, ezért behajítottam az egyik konténerbe Rufus-t, merthogy így hívták. Azt hiszem, sikerült túltennem magam rajta. Már a konténer lezárását követően is csak egy-két könnycseppet hullattam, és mostanában is csak néhanapján álmodom vele. A lényeg, hogy tele lett a hócipőm, ezzel a szabadságnak nevezett izével. Jó ideje nem fürödtem, a szakállam megnőtt, a körmeimből karmok lettek. A ’megmutatja a foga fehérjét’ kifejezést, rám már biztosan nem használhatnák. Ma ezekkel a traumatikus gondolatokkal ébredtem, és az első adandó alkalommal átmentem a piroson. Hihetetlen élményt okozott ez a kis csínytevés, de nem volt elég. Betörtem egy kocsmába és kiittam a csapot. Pálinkát töltöttem magamnak és a zenegéppel énekeltem. Egy ruhafogassal táncoltam és kipróbáltam a legdrágább italokat. Felfeküdtem a pultra és dohányoztam. Tenyerembe köptem, és elnyomtam benne a cigarettát. A részegség tompította a fájdalmat, így a fájdalom nem volt elég erős ahhoz, hogy tompíthassa a részegséget. Aztán a gyötrő unalom, vagy az alkohol végett úgy éreztem, hogy ez sem elég. Addig kell kijátszani a rendszert, amíg rohad. Eljöttem az ivóból és betörtem az egyik belvárosi színházba, a kabátzsebemben még volt egy üveggel a legnemesebb whiskeyből. Felmásztam a színpadra és üvöltöttem: INNI VAGY NEM INNI, NEM KÉRDÉS! Majd meghúztam az üveget. Nem volt tekintet, mi szabályhoz kötött volna, így az illem sem fojtogathatott. Felpróbáltam a kellékeket, kisminkeltem magam és áriáztam. Tőröket találtam, és harci jeleneteket imitáltam. Ledobtam a parókát, a kardot és meztelenre vetkőzve, kitárt karokkal dülöngéltem. Álltam anyaszült meztelen a színpad közepén és meg-megcsukló hangon, torkom szakadtából óbégattam, hogy: SOK VAN, MI OKÁDATOS, DE AZ EMBERNÉL NINCS SEMMI OKÁDATOSABB!
Aztán meghajoltam és a visszhang velem együtt tapsolta meg a produkcióm. Megköszöntem az üres üléseknek, a hátsó sorokból anyámék állva tapsoltak, mire hullámban felállt az egész közönség és a vastaps háttérzajával kilépdeltem a függöny takarásába. Magamra kaptam a ruháimat, elhagytam a színház épületét. Harangzúgás kavarta föl a csend porát, galambok hozták szárnysusogásuk hangját. Berúgtam a templom ajtaját és felálltam a szószékre. Álltam egy ideig, kinyitottam a számat, de a szavak betokosodtak valahol a nyelvem alá, a nyelvem pedig letapadt, összepréselve a várakozó gondolatokat. Volt valami rideg abban a templomban, és volt valami kimondhatatlan szentség abban a ridegségben. A falak repedésein poloskák egyensúlyoztak. És az a szag, olyan volt, mint az öregek áporodottsága vagy ahhoz hasonlatos, de mégsem egészen az. Az időtlenség szivárgott a repedésekből, pedig alig párszáz éves a templom. A kereszt motívumtól mindig is rettegtem és ott, akkor semmissé töpörödtem az önfeláldozás súlya alatt. Beleragadtam a felszögellés képsoraiba, és a csikkel égetett foltot vizsgáltam a tenyeremen. Szúró fájdalmat éreztem a koponyámban, ahogy a töviskoronát néztem, és végigcsorgott az izzadság halántékomon. Rám tört az ijedelem, az ijedelem a felfoghatatlanságtól. Kimenekültem, mint a kufárok a korbácsot tartó Jézust látván. A templom lépcsőjén magzatpózba kuporodtam. Remegtem, mint délibáb. Összeszedtem magam és elsétáltam a parlamenthez. Szálla alá a pokloknak. Kifeszítettem az ajtót. Üres volt az ülésterem, pont, mint amikor még használatban volt. Kikiáltottam saját törvényeim és megszavaztattam magammal mindet. Egyetlen bátor ember kell, és az itt ül. Elképesztő, hogy emberek azért kapják a fizetésüket, ami még egy csontrészeg hajléktalannak is a kisujjában van. Nem kellett sok és annyira belejöttem, hogy tőlem zengett az egész épület. Először többszörösen összetett mondatokat harsogtam, de aztán észrevettem, hogy a képzeletbeli párttagokat és az ellenzéket is untatom, ezért rövidebb, csattanósabb formulákra váltottam. Most először történt meg az ország életében, hogy ellenzék és kormánypárt teljes egyetértésben bólogasson. Ehhez persze az kellet, hogy egyetlen ember alkossa meg a kormányt és, hogy ugyanez az ember képviselje az ellenzéket. Boldog voltam az egy főt számláló demokráciámban. Hívjuk ezt az államformát demokratúrának. Fél órás harácsolás után arra jöttem rá, hogy ez a munka nem lenne nekem való, nem, hogy nekem, de embernek sem, mert ha egy ember kezébe tollat adnak, azzal biztos, hogy torkon döfné vele a társát, elképzelni sem szeretném, mi történne akkor, ha kardot kapna a kezébe. Fogalmam sincs, melyik gondolkodó tollából olvastam, de volt egy történet, amiben egy falu megszokott életét egyszer csak felbolygatta egy cirkusz.[1] Kipakolták dolgaikat, felállították a sátrat és elkezdték a produkciót. A falu tátott szájjal figyelte a zsonglőröket és az artistákat, amikor az egyik bohóc észrevette, hogy lángra kapott a falu. Monociklire ült, betekert a cirkuszsátorba és elmondta a falusiaknak a látottakat. Azonnal hagyják el a sátrat, kezdjék meg az oltást. A közönség azt hitte, ez az előadás része, ezért nevetni kezdtek és megtapsolták a bohócot. Akárhogy is próbálkozott, minden figyelmeztető jel, suta egyensúlyozásnak tűnt a közönség szemében. A falu lassan porig égett. Most vált számomra egyértelművé, hogy ez a parlament a sátor, az ország pedig már jó ideje lángokban áll. Annyi a különbség, hogy ebben a cirkuszban nincs egy jóra való bohóc sem, hogy elmondja a lakóknak a tűzesetet. Úgy tűnünk el a föld színéről, hogy grillpartinak hisszük az erdőtüzet. Úgy halunk meg, hogy a nevetésünk a torkunkon akad. Ezeket a gondolatokat forgattam magamban a pulpituson, amikor kitárult az ajtó és egy biztonsági őr lépett be. Zavarodott grimaszt gyűrt, amúgy sem túl sima arcára, aztán tisztelettudóan köszönt, akárha tényleges képviselő volnék. Nem tudom, hány politikussal találkozhatott életében, de én egy szakadt ingben, bő nadrágban és kopott cipőben álltam, arcomon hónapnyi kosz és harag keveredett. Ezek szerint egy képviselő pontosan így néz ki. Megkérdezte, hozhat-e egy kávét. Meglepett igennel válaszoltam. Megkaptam a gőzölgő kávém és az őr társaságában elszürcsöltem, közben közügyekről faggatott és kifejtette véleményét az egészségügy állapotáról. Komolyan mondom, egyetlen politikust sem hallottam olyan összeszedettséggel kommunikálni, mint, ahogy azt az őr tette. Azt mondta, ne sértődjek meg, de szerinte nem kéne annyi pénzt adni a családtagoknak, mert a nepotizmus csődhöz vezet. Ezt mondta, így, ebben a formában és én nem hittem a fülemnek. Egyetértően bólogattam, remélve, hogy ezzel a beszélgetés végére érünk, de tévedtem. Megkérdezte, mi a véleményem arról, hogy míg a politikusok milliókat visznek haza hónap végén, addig az őrök, akiknek az a munkájuk, hogy megvédjék ezeket az embereket, hogy haza tudjanak menni azzal a valag pénzzel, ennek a tizedét sem kapják meg. Azt válaszoltam, hogy ez felháborító és, hogy a holnapi nap folyamán módosítom a fizetési táblázatot, és ők fognak felülre kerülni. Ellenkezett, mondván, hogy az ő munkájánál vannak sokkal fontosabbak is. Az egészségügyben, a közoktatásban dolgozók azok, akiknek a legtöbb pénzt kellene hazavinniük. Ki ez a fickó? Miért van, hogy relevánsabb problémákkal foglalkozik, mint ebben a teremben bárki az elmúlt években, évtizedekben? Gondolataimat félbeszakította az ajtó recsegő nyitódása. Egy öltönyös alak lépett be. Nézett egy ideig, aztán elvörösödött arccal üvölteni kezdett, hogy mégis ki vagyok, és mit keresek itt. Kirohantam az ajtón, mögöttem loholt a biztonsági őr, akinek így már egyértelművé vált, hogy nem az vagyok, akinek hitt. Ha elkap végem. Kiugrottam az ablakon, de abban a minutumban ő is utánam vetette magát. Vége, elkaptak, gondoltam, de ekkor meglepő dolog történt. A biztonsági őr rám nézett és ijedt arccal azt mondta, ezt most megúsztuk, én balra megyek, te menj az ellenkező irányba, ne kövess, van elég bajom így is, nem kell még egy púp a hátamra, és a Szabadság és Rab út sarkán lévő konténerek az én körzetem, a közelébe se gyere, hajléktalanok vagyunk, nem társak, na viszlát. És tovább állt. Én meg ültem ott a kövön teljes értetlenségemben. Már nem voltam egyedül, volt még valaki, aki ugyanazokat a módszereket alkalmazta, mint én. Kinyílt a parlament kapuja, az öltönyös figura lépett ki rajta, elrohantam. Futás közben azon gondolkodtam, talán most is egy színész hozta rám a frászt. Talán az öltönyös fickó sem több, szimpla hajléktalannál. Hajléktalan az egész ország és annak minden lakója, akár van tető a feje fölött, akár nincs. Azt mondják színház, de ez marhaság, mert valójában hajléktalanszálló az egész világ.

[1] Soren Kierkegaard

október 5, 2021 | Somogyi Tibor | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Nem egy hétköznap

Kozákné Víg Zsuzsa rámarkolt, felemelte és szúrt. A kés hegye elmerült a remegő húsban. Egy pillanat után sebesen folytatta a sertésmaradvány vagdalását. Egyre erősödő feszültsége miatt a szúrások és vágások mind erősebbek lettek. Már itthon kellene lenni Lacinak. Biztos a Sanyiék megint elcsábították egy sörre a nyomorultat. Ő meg siet haza, hogy minél előbb fel legyen a hús dolgozva, elkészíthesse párja kedvenc ételét, ha már László-nap van. Pedig úgy örült, hogy végre nem egy hétköznap. Na, kész. Nagyot sóhajtott. Most már mehet is a husi a sütőbe! Megérdemel egy kis kényeztetést. Bekapcsolta a tévét, kivette az eredetileg a vacsorához vett egyik bort – Merlot, a kedvence – bedobott a szájába egy Tofifee-t és elnyúlt a kanapén. A Szenvedélyes szívek című sorozat 177. része is arra emlékeztette, hogy a megnyerő főhős, Juan Samuel de Medina vonzerejétől mennyire messze áll Kozák Lászlóé.

Kezdődött a Híradó. „Döbbenet! Megfojtotta szerelmét a 18 éves nyírtordasi fiú!” „Megkéselte anyját a fiatal lány!” „Otthonában verték agyon a kisnyugdíjas párt” Csupa-csupa megrázó képsorok, nyugalmat megzavaróak… Dráma. Tragédia. Borzalom!

Zsuzsa ismét ivott, aztán megcsóválta a fejét. Miért történnek ilyen esetek? A tévék meg csak a szenzációhajhászásra mennek, a vérre, erőszakra. Felhabosítják, eltúlozzák. Mivé lett a világ – gondolta – Csak ez a vezető hír. Erőszak, halál, vér. Meg néha egy kis szex. Lehúzta a megmaradt bort – no, igen, ez elég jól elkopott.

Miután kivette a húst a sütőből, kinyitott még egy üveg bort, ha már a névnapos késik. A második üveg még könnyebben csúszott. Kapcsolgatni kezdett a csatornák között, aztán megállapodott egy főzőműsoron. Nemsokára kezdődik egy romantikus film, amelyről jókat hallott. Azt mindenképp meg akarta nézni. A zár hangjai jelezték, hogy férje megérkezett.

BAMM – döndült az ajtó. Nem sietett elébe, hallgatta az előszobából beszűrődő hangokat. Na, most levette a kabátját, most felakasztotta, lehajolt érte, megint próbálkozott. Krákogott, lerúgta a cipőjét. Átkozódás, majd nyílt az ajtó. Trappolás és zajolás a konyhában.

Eddig várt. – Ilyenkor kell jönni, Lacika? – sietett ki a konyhába. – A kedvencedet sütöm neked és…

A férfi már a konyhaasztal fölé hajolt és állva lapátolta be az ételt. Zsuzsa még nagyobb haragra gerjedt. – Te képes vagy így bezabálni ezt a finomságot, amivel én annyit kínlódtam? Én együtt akartam vacsorázni veled, terített asztalnál, csinosan, kényelmesen, te bunkó! Egyáltalán hol voltál ilyen sokáig? Minek neked a telefon, ha nem használod?! Ne is válaszolj, látom. Megint bebasztál a Janiékkal! Nem szégyelled magad?

Laci szájában megállt a hús. – Kussoljál. Csak megü… megüppenel… megünnepeltük. Verjem belé… ma is sok és nehéz volt a meló. – Laci targoncásként dolgozott egy bevásárlóközpontban. – Te meg – vette észre az üres borosüveget – megittad a bort?

– Mert késtél, te szerencsétlen! – kiáltotta olyan megvető hangsúllyal, amilyen csak tellett tőle.

A férfi böfögött. – Hagyjál már békén legalább ma, – morogta.

– Mert téged mindig békén kell hagyni! Elegem van belőled, nem is tudom, minek visellek el! – folytatta Zsuzsa, érezte az eltelt évek minden sérelme feltolul benne.

A férfi csak tele szájjal röhögött. – Dehogynem tudod. Mert nem kellenél senki másnak. Hiszen negyven és száz fölött vagy.

Zsuzsa végignézett a férfin, akivel már több mint húsz éve együtt élt. Most örült, hogy nem lett gyerekük. Keserű ízt érzett a szájában. Lehetett az élete, de valószínűbb, hogy a bor utóhatása.

– Na, nem volt ez olyan rossz – törölte meg Laci a száját. – Kicsit szottyos volt, de jó. Tudsz te, ha akarsz. Kár, hogy bevedelted a bort.

A hűtőből kivett egy sört, felszisszentette és már cammogott is be a szobába.

– Most mégis mi a bánatot csinálsz?! – kiáltott utána a felesége.

– Mindjárt kezdődik egy jó kis thriller a tévében, nem fogom kihagyni, – nyúlt el a férfi a kanapén.

– Most lesz az Örökös szenvedély is! Azt nézzük. Aztán összebújunk, bár már nem sok kedvem van hozzá. Büdös vagy, szóval menjél zuhanyozni! Aztán legalább nézzük a szenvedélyt, ha mi nem csináljuk – Zsuzsa is kivett egy sört a hűtőből. Nem szerette, de bor már nem volt. Borra sör… mit is csinál?

Besétált és végignézett a tévé kék fénye által megvilágított férjén. Nagy sörhas, tokás nyak, elhájasodott vörös fej, amelyen haj csak a tarkóján maradt mutatóba. A pólójából elől őszes szőrcsomók kunkorodtak ki.  Zsuzsa elfordította a fejét és csak úgy nyelte a sört, majd böfögött egy nagyot. Felvette a távirányítót és átvitte a képet másik csatornára. Az Örökös szenvedélynek már peregtek a kezdő képsorai.

– Na, ezt most rohadtul hagyd abba – állt fel Laci – Add ide azt a vackot. Nem rontod el a névnapomat a nyálas filmeddel. Add már ide!

Dulakodni kezdtek a távirányítóért és bár Zsuzsa is nagydarab volt és karmolt is, az izomerővel ő állt rosszabbul. Férje elvette a távirányítót és már hallotta is a thriller vészjósló muzsikáját. Laci visszadőlt a kanapéra és erősen markolta a távirányítót.

Zsuzsa csak bámult. Sarkon fordult és kirántotta a televízió kábelét a konnektorból. Már a konyhában hallotta, ahogy a férje átkozódva felkel, hogy visszadugja. A feszült csendbe hirtelen vágtak bele újra a thriller hangjai.

Zsuzsa a konyhaasztalra borult. Keserű könnyek peregtek arcán. – Ez az egész el van cseszve. – mondta csak úgy magának. Üres tekintettel meredt az asztalra.

Az első reklám idején jött ki a férje, hóna alatt a távirányító. A nőre rá se nézett szinte, csak kivett a hűtőből egy újabb sört és indult is vissza a szobába.

Kozákné Víg Zsuzsa rámarkolt, felemelte és szúrt. A kés hegye elmerült a remegő húsban. Majd újra és újra.

Az asszony letérdelt, felvette a még bontatlan sört és a távirányítót. Besietett és bekapcsolta a tévét. Szerencsére az Örök szenvedély cselekménye még most kezdett kibontakozni. Felhangosította a készüléket, hogy a lágy zongoraszó elnyomja a beszűrődő hörgést és körülölelje a nő magányos sziluettjét.

A konyhában az egyre terebélyesedő vértócsában közben minden elcsendesedett.

szeptember 18, 2021 | Repkő Ágnes | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Hisztéria

Csak azt az állandó görcsöt a gyomra tájékából venné már ki valaki.

Életében akkor találkozott először a hisztériával, amikor az iskolából rendes időben hazaérve, a külvárosi tömbházlakásuk csöpp konyhájában találta az édesanyját, őrjöngve. Az alacsony növésű, szőke, vékony, törékeny testalkatú asszony ebben a helyzetében még kisebbnek tűnt. A konyha fehér, kopott kockacsempéin, dülledt szemekkel, torkaszakadtából üvöltötte, hogy: „egy kurváááát, idehoztad a kuuurvádat!” 

A liftből kilépve már a lépcsőházban hallotta a kétségbeeséstől földöntúlivá torzult hang foszlányait, és nyomban tudta, hogy nagy baj van, nagyon nagy baj. Apja a konyha sarkában állt. Szótlanul figyelte felesége tombolását. Egyikük sem vett tudomást arról, hogy egyetlen gyermekük a lakásba lépett.

Édesanyja a konyha után a nappalit és a szobákat is egyenként végigüvöltötte magából teljesen kifordulva, poharakat tört, párnákat és takarókat dobált, bizonytalanul lépdelt, itt-ott a fehérre meszelt falakba kapaszkodott. Hirtelen feltörő újabb és újabb vádjai, úgy tűnt, soha nem érnek véget. Most az lett mindennél  és mindenkinél fontosabb, hogy a kurvaság tényét bizonyítsa, hogy ez a kurvaság megkérdőjelezhetetlen legyen bárki számára. Apja ritkán szólt közbe, akkor is erőtlenül. Nem szeretett volna beismerni semmit, de nem is tagadott. Egy idő után a tehetetlenség örvénylő sodrásába beleszédülve anyja öngyilkossággal fenyegetőzött. Ezután feltépte a bejárati ajtót és kikiabált, hogy a szomszédok előtt se maradjon ismeretlen az a gyalázatos esemény, ami vele megtörtént, hogy az ő otthonát bemocskolták és megszentségtelenítették.

Mindez akkor ért véget, akkor állt be a csend, amikor az apja váratlanul egy óriási pofont kevert le feleségének, akkorát, hogy a szőke tincsek repültek, a koponya pedig  az ajtófélfának ütődött a lendülettől. Nem először ütötte meg, és nem is utoljára.

Ő akkor 9 éves volt. A félelemtől a szemgolyói önkéntelenül jobbra-balra kezdtek rángatózni, becsukta a szemét, összeszorította őket, érezte, nagyon kell pisilnie, de tartotta, tarotta.  Az egész jelenetből legélesebben arra emlékezett, hogy a konyhaasztal fényes, fehér vinil-terítőjén a könnyezőpálma árnyéka mozdulatlan volt, és hogy egy tál lassan romló fasírt várt sorsára az asztal közepén. A félelem, amit akkor érzett, soha többé nem múlt el.

Második találkozása a hisztériával szintén felkészületlenül érte. Egy házibuliban vettek részt vőlegényével, és egyszercsak arra eszmélt, hogy artikulálatlan hangok kíséretében üti, karmolja, csapkodja vőlegényét, sőt a nyakát is megharapja. A jelenet annyira meghökkentő volt, hogy még a zenét is leállították. Feszültség ült a teremre, a vőlegény véres nyakkal kért egy sört.

A férfit az egyik közös ismerősük a buliban, a szeme láttára csábította el, sikeresen. Arra még emlékezett, hogy néhány perccel a kínos kirohanása előtt az a bizonyos közös ismerős és a vőlegénye vágyakozástól elhomályosult szemekkel lassúzott a táncparkett közepén, mint az egymástól tiltott Rómeó-Júlia, ő pedig – mint a vágy beteljesülésének aktuális akadálya – eleinte az egész romantikus jelenetet a táncparkettet övező székek egyikén ülve figyelte. A friss szerelmeseket az ő jelenléte mintha még jobban feltüzelte volna. Azt még fel tudta idézni, hogy ő, a néző, a körmét rágva ül a széken, és figyeli a lassúzó pár arckifejezésébe kódolt elszántságot, és a friss rajongásra jellemző csillogást, és csöpögő vágyakozást, de egyszercsak elsötétült a világ. Arra eszmélt, hogy üvölt és üt, és karmol. A barátaik döbbenten nézték a jelenetet, ugyanakkor legtöbbjük örült annak, hogy végre valami izgalmas  is történik, és hogy a szégyen másé. Néhány óra múlva rettenetesen megbánta, amit tett, nem is értette hogyan történhetett ez meg vele, hogy veszthette el a fejét, miért bőgött le ilyen látványosan. A megbánás és szégyenérzet idővel kopott, de teljesen nem múlt el.

Most ül az irodai széken, a pulzusát tapogatja, és minden erejével arra koncentrál, hogy ne legyen semmi baj. Nincs jó bőrben, és mégcsak azt sem tudja megmondani mi viseli meg. Öt évvel azelőtti emlékezetes kirohanása óta retteg, hogy minden előjel nélkül, egy bármilyen szokványos helyzetben, újra lekapcsol benne valami biztosíték, és derült égből fölöttébb kínos helyzetben találja magát, felébred egy borzalomra. Ül a fekete textillel borított irodai széken, és csak arra koncentrál, hogy önuralma ne hagyja cserben. Kézben kell tartania jelenét.

Már legalább 5 perce van bent a főnök irodájában, és még mindig nem világos, hogy mit akarhat tőle. Kérdőre vonni, megdicsérni vagy kirúgni? Előbb főz egy teát – mondta a főnök, mikor 5 perccel azelőtt belépett az üvegfalakkal leválasztott helyiség ajtaján, és azóta is a teával piszmog. Kirúgni talán mégsem – feltételeztem– , hiszen az a folyamat nem gyümölcsteával kezdődne. Ha elbocsátásról lenne szó, akkor a főnöke igyekezne minél előbb szabadulni tőle, rögtön a tényállás közlése után. Mennyire hülyén mutatna, miután elbocsájtották, hogy még meg kell várnia ameddig kihűl a tea, hogy elkortyolgathassa.

Nemrég két hét betegszabadságot vett ki, azóta úgy látta a főnök morcosabb. Mintha az eddiginél is közönyösebben menne el mellette, de az is előfordulhat, hogy csak képzeli az egészet. Apró megjegyzések, szúrós tekintetek, ki tudná megmondani mi a valóság, és mivel színezi ki a lelkiismerete, hiszen nem volt beteg, csak szüksége volt egy kis levegőváltozásra.

Nyugtalanító,  mindkettőjük jelenlétét felerősítő csend telepedett az irodára. A főnök letette maga elé gőzölgő teáját, egy másik forró csészét kistányéron vigyázva, hogy ki ne löttyenjen, enyhén remegő kézzel, óvatosan elé helyezett. A csésze a levegőben belecsördült kézremegésbe, ettől ő összerezzent. A férfi rövid kutakodás után előkotort a fiókjából egy cukros tasakot és rövid mosolyban kifejeződő pillanatnyi elégedetséggel a kistányér mellé tette.

Nem lett volna szabad elfogadnia a teát, kár, hogy nem volt bátorsága elutasítani – gondolta – , most itt kell ülnie legalább addig, míg a tea ihatóra hűl.

Nyugtalanul fészkelődött, csak semmi hisztéria, bátorította magát. Remélte, nem kell bólogatva átnéznie még egy színes táblázatot, mert nem biztos, hogy azt most ép ésszel kibírná.

– Tudod, mióta szabadságon voltam – kezdte volna a puhatolózást, de rögtön megbánta, nem kellett volna a szabadságot belekeverni, miket beszél…

– Khhhümmmm – hümmögött a főnök, tenyerét a szája elé tartotta, takargatva megsárgult fogait.

Rosszat sejtett, mi ez a hümmögés, mit akar ezzel mondani, a hümmögés nem jelenthet jót.

– Na, hogy érzed magad mostanában? – ebbe a semmitmondó kérdésbe torkollt végül a hümmögés, de ez legalább valami konkrét.

– Jól, köszi. Hogy érted? – francba, nem kellett volna visszakérdezni sem, mindegy.

– Csak mert – elővette textil zsebkendőjét, hangosan szörcsögve belefújta zöld, bő taknyát  – tudod, voltak panaszok…

Megvan! – könnyebült meg végre – panaszok. Biztos a patkány kollégái. Édesanyja törékeny alakja tolakodott az emlékeiből elő az irodába, ahogyan azt mondja neki, este az ágya szélére ülve, könnyek közt: „ne hagyd magad”.  Jobb, ha gyorsan elmondja a történetet az ő szemszögéből, még mielőtt védekezésre kényszerülne. Így hát mandzsettáját morzsolgatva belefogott:

– Az az igazság, hogy nem én tehetek róla, vagyis kicsit de, de azért mégsem. Én másokkal, te is tudod kikkel, ellentétben nem hárítom a felelősséget. És Zolinak a részlegről nem volt joga jelenteni, igenis nem volt joga, mert ő is pont ugyanolyan sáros a dologban, mint én, ha nem sárosabb, és ha felelősséget vállalna, akkor ez az egész meg sem történt volna, ha tudná mi az a felelősség, én most nem lennék ekkora bajban. Mert Zoli ugyanúgy hibás, mert Zoli fogdosott, és próbált megcsókolni, amikor a mosdóból jöttem kifelé, egyáltalán nem én kezdeményeztem, tudod a kék folyosón, vagy a sárgán, már nem tudom. És az embereket nem lehet csak úgy felzaklatni, és megbolygatni minden következmény nélkül, ezt Zolinak is tudnia kellene, és ideges voltam akkor, vagyis a szabi után, de a szabinak semmi köze ehhez, és miután ott a folyosón… én azt hittem, hogy a Zoli…

Hirtelen nem tudta zabolázni a gondolatait és a lendülettől a szája sarkaiban összegyűlt nyál kifröcskölt.
– …de kiderült, hogy nem, egyáltalán nem. És akkor nekem elborult az agyam, de én nem tehetek róla, mert van egy ilyen állapotom. Mert Sári vihogott, és mikor meghallottam a vihogást…, hidd el nyerített, mint egy vadló, na akkor… de őszintén bánom az egészet. És Zolinak sem lett komoly baja, csak az a kicsi, gennyedző seb maradt az arcán, amit esetleg otthon kell kimagyarázzon, de semmi egyéb, semmi súlyos. Úgyhogy nem is kéne ügyet csinálni belőle, és őszintén szólva patkányság ez Zolitól is meg Sáritól is. Megmondom neked őszintén Zoli meg Sári már nem szimpatikusak, habár azok voltak régebben, sőt a barátaim voltak, de már nem azok, és most már azt kell feltételeznem, hogy ezek ketten rosszindulatú emberek.

Csend lett az apró üvegkalitkában. A főnök kerek szemekkel, riadtan nézett rá. Felállt, tett két lépést jobbra, aztán két lépést vissza, az asztalra támaszkodott, majd, mintha meggondolná magát, felegyenesedett. Halkan mondta, hogy semmit sem tud Zoliról vagy Sáriról. Azért hívatta az irodába, mert a részlegvezető szólt neki, hogy mostanában gyakrabban hibázik, ami nem volt eddig jellemző rá. Mert ő remek munkaerőnek tartja, és csak tudni akarta, hogy minden rendben van-e vele. Rövid, félszeg ácsorgás után még hozzátette, hogy nem is akar tudni arról, ami most elhangzott, és most menjen inkább vissza a részlegre. Ja és Zolit meg Sárit jobb lesz, ha mindketten nagyon gyorsan elfelejtik.

Felállt, kiment az irodából. Majdnem nekiment a folyosó fényesre kopott, rikító, indigókék falának, és azt a kékséget látva úgy érezte, hogy mégiscsak jobb lett volna, ha most kirúgják.

augusztus 11, 2021 | Szénási Miklós | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Sanyi

Anyám nem sokkal a születésem után visszament dolgozni. Nem így tervezték, de kellett a pénz. Korán keltek, hogy elérjék a buszt, mert hosszú volt az út a város szélétől a megállóig, végig a sáros járdán, és ha elment, a következővel már nem értek volna be a nyomdába. Míg napközben a kötészeten rakosgatták a könyveket (le a vágógépről, fel a targoncára!) – apám szülei vigyáztak rám.

Egyik első emlékem – és esküszöm, bármilyen hihetetlen, de ez tényleg megmaradt bennem, akkor is, ha még csak néhány hónapos voltam –, hogy békésen szundizok az ágyon, és amikor kinyitom a szemem, nem látom a magasból lógó csörgőket. Nem egyedül vagyok, ott szuszog mellettem valaki, egészen közel, érzem a szagát, a teste melegét. S még megijedni sincs időm, hogy ordítani kezdjek, mint mindig, ha éhes vagyok, szomjas vagyok, vagy valami váratlan esemény zavar bele a szokásos rendbe, mert ez a valaki még közelebb húzódik hozzám és váratlanul végignyalja az arcomat. Az államtól a fülemig. Fekszem az ágyon, a pokrócomon hegyes orrú, tarka ruhás alak, és mellettem ez a valaki.

Akkor, ott az ágyban ezek még nem tisztázott fogalmak. Azt csak jóval később tudom meg, hogy a csilingelő hangú játékot csörgőnek hívják, a pléden a figurát Paprika Jancsinak, és a vendég, aki befészkelte magát a rácsos ágyba, az Sanyi, a kutya. Kurta lábú, zsemleszínű teremtés, tappancsain fehér zoknikkal.

Hatalmas barátság kezdete volt ez. Sanyival elválaszthatatlanok lettünk: az első szavam vau-vau volt, először felállni bundájába markolva sikerült, és járni is mellette tanultam meg.

Már idősebb lehettem, három-négy éves talán, mikor nagyanyám magával vitt a templomba. Sanyi is velünk akart tartani, de nagyapám bezárta a hátsó kertbe. Keservesen hosszúnak éreztem az utat, elfáradtam, és már az sem érdekelt, hogy kaptam fagyit is, csokit is. Csak le akartam ülni, de a mama azt mondta, majd ott, ahol az Isten lakik. A templomkertben kanyargó járda szélén bólogató virágok, színes levelű bokrok integettek, és a padnak, amit már messziről kiszúrtam, támlája volt, nem úgy nézett ki, mint nagyapám lócája, fuldokló legyekkel teli lavórral a végén. Jövök rögtön, el ne moccanj innen, szorongatta meg a karomat nagyanyám.

Elment, én meg néztem a felhőket, hallgattam a madarakat és bámultam a fűben masírozó hangyákat. Amikor eluntam az üldögélést, lemásztam a pad sárgára festett deszkáiról és elindultam megkeresni a mamát. Igazság szerint fogalmam sem volt, hol lehet, nem figyeltem, merre ment. Minden olyan idegen volt itt, nem csoda, hogy pillanatokon belül eltévedtem. Már a sírás kerülgetett, amikor hangokat hallottam.

– Mit keresel itt, te gyerek?

Iszonyatosan megrémültem: a kanyaron túl szigorú tekintetű ember állt egy kőemelvényen, széttárt karral. Hosszú haja és szakálla volt, keze-lába vérzett, és valami furcsa alsógatya lógott rajta.

– Nagyanyámat – rebegtem.

– A templomban van, az atyával beszél ­– mondta a szakállas. – Te nem szeretnél pap lenni?

– Nem tudom – suttogtam. Fogalmam sem volt, mit kellene erre mondanom.

Elmosolyodott, s intett.

– Menj, ott a barátod.

Sanyi volt, szinte repült felém, le is döntött a lábamról. Hazafelé, hármasban már korántsem éreztem hosszúnak az utat. Sanyira viszont nagyapám jól ráhúzott azzal a pálcával, amivel engem fegyelmeztek néha, mikor azt mondták, ezzel a gyerekkel már tényleg nem lehet bírni, megint letaposta a paprikát meg a paradicsomot a kertben. Csak azért nem verte meg jobban a szökésért, mesélte később, mikor már iskolás voltam, mert elkaptam a pálcát, és ordítani kezdtem, hogy gyilkos, ne bántsd a kutyámat.

Sanyival együtt játszottunk, együtt aludtunk, a legjobb barátom volt, akinek később azt is elmesélhettem, mi volt az iskolában, vagy mennyi három meg hét. Amikor elköltözünk a Sólyom utcai kis házból, apám a miheztartás végett közölte velem:

(tovább…)
július 28, 2021 | Oláh Péter | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Melocactus

Félek, hogy a függöny mögött kaktusz van. Annyiszor mondtam már a feleségemnek, hogy ne húzza vissza a zuhanyfüggönyt. Ne rejtegesse a kádat, mert ez is megérdemli, hogy lássák, ha jönnének hozzánk vendégek, akkor sem húznám el, mert nincs rajta szégyellni való. A feleségem nem tudja megmagyarázni, arra fogja, hogy ez náluk szokás volt, így fejezhette be csak a fürdést, mint mikor a fogkefét visszateszed a pohárba. Szerintem csak idegesíteni akar, ezzel akar büntetni, mert nem vettem neki új étkészletet, amit annyira szeretett volna. Nem érti meg, hogy a kerítés most fontosabb, bármennyire is utálja, hogy az anyámék kanalával, anyámék tányérjából kell ennie. Cserébe itt ez a függöny dolog, mintha számára kaktuszok nem létezhetnének egy fürdőkádban.

A kaktuszok gyerekkorom óta ijesztőek. Először csak az ablakban voltak, nappal nem csináltak semmit, de éjjel vicsorítottak a tüskéik. Az osztálytársaimnak hiába meséltem, nem tudták elképzelni, hogy hatalmas árnyékként felém magasodik, nyel egyet, majd a gyomrába zuhanok, és nem tudok kialakítani szobát benne, mert ahhoz túlságosan száraz, és megfulladok a nyelőcsövemre tapadt portól. Később annyira elhíztam, anyukám szerint a sok Negro cukorkától, hogy kerek kaktusz volt a gúnynevem az osztályban, amit ki nem állhattam, de valószínűleg azért alakult így mert gömb alakú vagyok, és tüskésen válaszolok, ha hozzám szólnak.

Megfogom a függöny szélét, gyorsan elrántom. Pislogok még párat, hátha csak rosszul látok, de nem, nincs ott semmi, csak a fehér kád csillog. Levetkőzöm, és a kádba lépek, hideg, mint aznap délután az utcalámpák fénye, a zuhanyrózsából meleg víz jön, Norbi ütései a mellkasomon, és a bordáim alatt, ezekre gondolok, miközben égeti a bőröm, és bepárásodik a szemem, a hőtől. Azt is én okoztam, az én hibám volt, mert visszaszóltam, mert azt hittem, hogy még a nálam magasabbaknál is erősebb vagyok, utólag visszagondolva tényleg csak egy hájpacni voltam, akit felhúzott, hogy Norbit minden lány körülrajongja, és még az arca is zavart, hogy akkora, mint egy közösségi tér. A járda melletti kerítés faláról elolvadt a hó, mire felkeltem a földről, és hazaindultam.

Kihúzom a függönyt, és a tükörben nem látom magam, mert bepárásodott a szemüvegem. Megtörlöm a felsőtestem, de valami mindig beleakad a törölközőbe, nem engedi el, nehezen tudom felitatni a vízcseppeket a mellkasomról. A lábamról a hideg kőre cseppek hullanak, és rájövök, olyan érzés, mintha egy tócsában állnék. Annyira szerettem tavasszal az udvaron levetett cipővel a tócsában állni, bármennyire is furcsán néztek rám a tanárok, tudták, hogy nem érdemes rám szólni, mert csak felhúzom magam, és tönkremennek az iskola tulajdonában lévő padok, bokrok, ajtók és ablaküvegek.

Pont annyi ideig álltam ebben a tócsában nosztalgiából, míg kitisztult a szemüvegem lencséje, és látom a tükörben, zöld színű testemet tüskék borítják, és egy vöröses hengeralakú nyúlvány van a fejem helyén. Hirtelen nem tudok másra gondolni csak a tavaszi szélre és a csengőre, hogy most már vissza kell mennem órára, de nem akarok, és szólni szeretnék valakinek, hogy állítsa meg az időt, mert most vagyok boldog. Tényleg így kellett volna akkor, mert ebben a helyzetben nem tudok örülni, és nem érzek semmit, mert azzá váltam, amit jósoltak, amire mindig figyelmeztettek a körülöttem lévők.

Szegény feleségem, hogy fogja ezt túlélni.

július 22, 2021 | Káli István | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Tyúkmester

A világ – értsd alatta az emberi mindenséget – hol így, hol úgy működik, a folytonos fejlődéséből ítélve legtöbbször elfogadhatóan, vagy legalábbis a többek által elfogadottan. Hogy ez valami belső kényszerből van így, vagy sem, ki tudná pontosan megmondani. Mert, ahogyan Ölyvessy jegyezte meg egyszer igen találóan – mérnököcskénk mindenesetre ilyennek vélte, amikor az igazgató a maga korlátolt fennhatóságának tökéletlenségérőlpottyantott el egy megállapítástaz egyik reggeli eligazításon a tőle megszokott,tömény öniróniával és az éppen dívó ideológiától mentesen –, mi, elvtársak, mindannyian tehetetlenek vagyunk, ha az Úristennek a legkisebb dolga is nagyobb annál, semhogy a fején átbukva igyekezzen megtalálni minden teremtménye számára azt a helyet az élet taposómalmában, amelyet, az ajándékba adott képességei alapján, kimondottan neki szánt.

No persze, mérnököcskénk azt sem zárta ki, hogy még ha olykor jelentéktelen tévedésen is fogható, mint ahogyan azt Ölyvessy, a maga kis filozofikus eszmefuttatásában kinyilvánította, az Úristenre is érvényes a dialektika törvényszerűsége, mert csak ő az igazán fejlődőképes, így a némelykori mulasztását felfedezve, időnként a fejéhez kap, elszégyelli magát, és menet közben korrigálja a dolgokat egyik-másik kreatúrájával kapcsolatosan, mint ahogyan bizonyára a Somosdi Gergely esetében is történt.Ugyanis nevezettalig volt túl élete derekán, még az ötvenet sem töltötte be, és máris ő lehetett a meggyesfalvi téglagyár központi karbantartó csoportjának a vezető mestere, mégpedig nem is akármilyen, hanem amolyan mindenhez értő. Langyoska például, tisztes nevén Coca Marian mérnök, a vállalat főgépésze azt állította róla, semmi kétsége afelől, hogy „domnu Grigore” egy meghibásodott űrrakétát is képes lenne szétszedni, majd újra összerakni, s tudná, melyik hiányzó csavar vagy egyéb lényegtelennek tűnő mütyür miatt nem állt előtte a megfelelő, kozmikus pályára.

Hogy az ő esetében miért volt szüksége az Úristennek a menet közbeni korrekcióra, arról mérnököcskénk, folyton nyitott füllel járván, itt is, ott is hallott egyet, s mást, de a legtöbbet végül is első szájból, magától a mester úrtól. Erre pedig az a bizonyos drăgășani-i közös kiküldetésük teremtett alkalmat, amikor miniszteri feladatként rótták ki rájuk, hogy orvosolják a heveny bajt, amit az ottani gyár alkalmazottai okoztak ismét, az évek óta szokásos megoldást, a téglaprés szétverését alkalmazva a gyár tevékenységének néhány napos kényszerű felfüggesztésére, hogy azt a kis saját termésű dombháti szőlőcskéjüket időben és nyugodtan leszüretelhessék. Pontosabban a kiküldetés második napja, amikorreggelizés közben kíváncsian rákérdezhetett, hogy a mester úr mitől lett annyira ingerült az elébe tett két tükörtojás láttán.

„Mert ezek itt csúfot űznek belőlem, kérem tisztelettel. Cinegének néznek, hogy majd csipegetni fogok belőle! Én, kéremtisztelettel, odahaza minden nap tízből készítek magamnak rántottát.”

Hinni is lehetett, meg nem is, de inkább nem, mert bára vendéglátás alkalmi silánysága miatt feldúlt és háborgó Somosdi mester a magasságát tekintve jócskán verte a százkilencven centit, alkatra inkább szikár volt, amolyan keszeg-féle, semmi pocak, ahogyan a hozzá hasonló korúaknál, jól túl az ötvenenmár lenni szokott, s amit a feltűrt ingujja a szem szabad prédájára tett, az is klappolt a testéhez, inas, szálkás izmú alkarjai, mintkét evezőnyél, kapcsolódtak csontos csuklójánál a külön életet élő lapátkezekhez.

Csakhogy egy jöttment kezdőnek nem illett kétségbe vonnia a mindentudó mester állítását. Azért viszont senki nem szólhatta meg, ha vet egy kétkedő pillantást a többi, asztalnál ülőre, hiszen ők a mindennapi együttmunkálkodásuk kapcsán akár tanúkként is megidézhetők. Meg is lepődött kissé, mert azok mindannyian igenlően bólogattak, Selmát, a csapatért felelős vállalti párttitkárnőt, de még Bejan Dorint, a villanyszerelőt is beleértve, mezőségi román létére kapiskált ugyanis annyira magyarul, hogy tudja, miről beszélnek, Bán Sanyi, a hegesztő pedig szóban is igazolta: „Minden nap pontban tízkor tíz friss, házi tojást ver fel, abból süti. Bizony, tízet egyetlen hopplázásra.”

Mérnököcskénk nem érzékelte, hogy a mesterre vetett tekintetéből kilőtt nyílként röppen ki, s talál célbaazonnal a néma kérdés, ezért kissé váratlanul érte, amikor választ kapott rá: „Fogadalom, mérnök úr. Hosszú mese. Nincs idő rá. Menni kell, hadd lássuk, ezek a nyomorultak ezúttal mennyire rondítottak belé a saját életükbe.”

Bár maradt némi hiányérzete, nem emésztette annyira a kíváncsiság, hogy megakadályozza a helyzethez illő, normális viselkedésben. Mégisvalósággal úgy érezte, valami különös nyomás alól szabadul fel, amikor órák múltán, a mester körül téblábolva, miközben az nekifogott, hogy a szétvert csigás nyomóprést szétszedje, végre eljuthatott a nem mindennapi szokás eredetéhez.

Mire kilencszázhuszonnégy februárjában Kisgörgényben megszületett volna, már árván maradt, mert az apját, idősb Somosdi Gergelyt előtte egy hónappal küldték haza Fălticeni-ből egy lezárt koporsóban, mint hősi halottat, alig három hónappal azt követően, hogy huszonkét évesen, fiatal házasként, besorozták a román hadseregbe. Ő volt a második fiú a háromból, akit azapjuk, az ő apai nagyapja, Somosdi János kötelező szolgálatra adott kölcsön, s hullaként kapott vissza. Azt mondta, ezeknek többet semmit, a harmadikat inkább ő öli meg. Majdnem úgy is lett, mert a szerencsétlen fiú kénytelen volt szinte halálra dolgozni magát, hogy a nyomorékká lett apját, a beteges anyját, a két hajadon lánytestvérét, a saját feleségét és két leánykáját, az öccse özvegyen maradt feleségét és árván maradt fiacskáját az egyre fogyatkozó föld terméséből eltartsa. Mert az öreg Somosdi János közben úgy morfondírozott, Isten és ember előtt is jobb, ha saját magát emészti el, akkor a fiú lesz a családfenntartó, nem sorozhatják be. Neki is veselkedett, hogy átlógjon a másvilágra, csakhogy a pajta hiújának gerendáján átvetett kötél nem volt hajlandó társa lenni ebben, így a félresikerült próbálkozását követően kénytelen volt majdnem fél évig tétlenül heverészni, amíg a törött medencéje meg combcsontja összeforrt. Attól kezdve, a mélyen beleévődött bánattól emésztődve, mind gyakrabban sántikált el a korcsmáig, egyre többet ivott, dorbézolt is, ahhoz pedig pénz kellett, egy-egy kis, jóformán semmiért elkótyavetyélt, a székelyvajai határban birtokolt földdarab bánta időnként, hogy élete végéig nem tud kigyógyulni a bajából. Hiába volt a népes, nélkülöző sereg könyörgése, fohásza is a vasárnaponkénti istentiszteleten, az öreg Jánoson az sem segített, így rajtuk se, igencsak mértékkel kényszerültek megszabni maguknak, hogy miből mennyi jut, ritka csemege gyanánt a vasárnapi reggelire mindenkinek egy tojás a szombatonként sütött kenyér egyetlen szelete mellé. Akkor fogadta meg Gergely, hogy ha egyszer lesz annyi, amennyi kell, minden nap tízet eszik meg belőle. Arra persze még várnia kellett jó pár évet, ugyanis abból a kicsi bérből, amit az anyja kapott, a Pekry grófékhoz szegődve szolgálónak Dicsőszentmártonba, nem igazán futotta, mert közben őt is ott járatta iskolába, de még abból sem, amit tizenöt-tizenhat évesen, már szálas legényként a nitrogéngyárban kazánfűtőként keresett. Annak, hogy akkor oda szegődött, mégis megvolt utóbb a haszna, mert a magyar világ visszatértekor az anyjával együtt átmenekültek északra, Vásárhelyre, mert az volt a legközelebb, ahol a maga szakmájában munkát remélhetett, s valóban a MÁV-nál lett mozdonyfűtő, így, mire korban odajutott, hogy besorozták volna, a keleti frontot is megúszta. A soproni állomáson vesztegelve érte utol, s haladt át rajta azátözönlő ármádia. Jó három hét elteltével, negyvenöt áprilisának végén, az első, keletre tartó szerelvények egyikére sikerült felkapaszkodnia, de így is csak május közepére ért haza. Nem kellett sokat ücsörögnie munka nélkül, a román állami vasútnál, a CFR-nél is szükség volt tapasztalt fűtőkre, amivel nem is lett volna nagyobb baj, mert elviselte a vele járó kellemetlenségeket, csak az egyre sokasodó jövés-menés miatt nem maradt ideje, lehetősége az udvarlásra, a családalapításra, s ha nincs olyan szerencséje, hogy egyszer éppen a vásárhelyi depóban téblábolt, amikor a Déda felől jövet meghibásodott mozdonyt próbálták megjavítani az okosok, ő meg látta, hogyan balfaszkodnak, s odakérezkedett, hogy belepiszkálhasson, aminek nyomán a masina, láss csodát!, megtáltosodott. Lehet, halála napjáig nyeli a szénport, szívja mellre azt a sok kurva ilyen-olyan gázt. Annak a belepiszkálásnak az lett az eredménye, hogy a főnök meglátta benne az adottságot, amit ő soha fel nem fedezett volna magában, mert nem volt rá alkalma, s odavette maga mellé a műhelybe, eleinte kámfuternek, hogy aztán néhány hónap elteltével már csak a legkacifántosabb javításokat bízza rá, a tanulatlanra, aki pedig még ő maga sem tudta, hogy van az, hogy mindig megérzi, mihez kell hozzányúlni, s ahhoz hogyan, hogy működni kezdjen, ami addig nem működött. Nem is lett volna baj, elég rendesen fizettek, első idő volt az életében, amikor be tudta tartani a magának tett fogadalmat, s a vasúttársaság még egy kis szoba-konyhát is kiutalt nekik az állomáshoz közel, egy soklakásos udvar végében, éppen jókor, mert az asszony várandós volt a fiával. Csakhogy a vasút külön román világ volt az amúgy is román világon belül, s az évek múltával egyre inkább azzá lett, ami miatt egy idő után kezdett kicsit sok lenni neki az a túlzott románkodás, különösen azután, hogy a nyugdíjba vonuló régi főnök helyett újat kapott, akinek nem az volt a fontos, hogy ki mire képes, hanem hogy kinek milyen iskolája van, s nem csak kereste, olykor még meg is teremtetteaz alkalmat, hogy hozzápiszkálhasson ahhoz a kicsi fizetéséhez, a járandóságához, ami így nem hogy nőtt volna apránként, ahogyan az normális körülmények között elvárható, s amiből akkorra már a magáén kívül még három szájat kellet etetnie, hanem folyton csökkent. Ezért aztán amikor annak a szarházinak a mocskolkodásai miatt azon kellett elmerengeni, hogy a továbbiakban is ő zabálja mega mindennapi tíz tojását, vagy a gyermekeknek meg az asszonynak is hagyjon belőle fejenként egyet-kettőt, jobbnak látta odébbállni. Szétnézett hát a városban a lehetőségek után, akkor figyelt fel egyik ilyen hátha-helyen, hogy valaki az Ölyvessy Feri nevét említi, meg is akadt a fülében, mert remélte, hogy arról van szó, akivel Dicsőben három évig osztálytársak voltak, rá is kérdezett, megtudta róla, hogy nem sokkal azelőtt került oda mindenható főnöknek a meggyesfalvi téglagyárba, megkereste, röhécseltek egy jót a régi idők felemlegetésén, ömlöttek belőlük a történetek, Ferinek láthatóan kedve volt hozzá, ezért is nem röstellte, hogy félbeszakítja, rákérdezett, nincs-e az általa igazgatottak között valami lakatosmunka. Igazgatóként megtehette volna, hogy megsértődik, de nem tette meg, mondta, hogy véletlenül éppen van, de közben kiütköztek rajta a kétségek, hogy ő mindenféle képzettség nélkül képes lenne elboldogulni azzal a sok fajta masinával, igyekezett hát megnyugtatni, hogy bármilyennel, mertannak, aki a gőzmozdonyokhoz szokott, kismiska egy akármilyen másikat megbütykölni. Nem úgy tűnt, hogy eloszlatta volna az egykori osztálytárs igazgatói kétségeit, de nem erősködött, hogy meggyőzze, mert remélte, hogy nem utasítja el, ha másért nem, hát legalább azért, mert az sem volt fenékig tejfel-világ, amikor együtt koptatták az amúgy is kopott iskolapadot. És tényleg csak azon múlott, hogy a gyári totumfaktum az ő hallgatását magabiztosságnak vélte, ugyanis végül, a kopasz fején idegesen simítva néhányat, igent mondott, amit, úgy tűnik, a későbbiekben egyikük sem bánt meg, mert számára kihívó és izgalmas új világnak bizonyult a téglagyár a maga sokféle szirim-szarom gépével meg kemencéjével, Ölyvessy pedig csak a legelején csodálkozott el azon, hogy az általa kegyelemből befogadott egykori pajtás mivé, a maga nemében milyen nélkülözhetetlen mindentudóvá növi ki magát. S mert mindketten jól jártak, azóta sem volt szükség, hogy bármikor is kibéküljenek, soha nem adódott ugyanis alkalom arra, hogy valamin összevesszenek.

(tovább…)
július 5, 2021 | Juhász Zsuzsanna | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Önmutáció; Alkalmazkodás

 

 Önmutáció
  
         Negyvenezer év sok idő. Akkor jelent meg a neandervölgyiek között a cro-magnoni ember.
         Hogy kiszorítsa. Azóta tudja az ember, a génjeiben, a zsigereiben, hogy van, hogy felbukkanhat, hogy lehetséges valamiféle ellenség.
         Ezért nem tiltakoznak a kisebbségek. A zsidók, romák, nők, nem zseni gyerekek, nem sportemberek, kissé túlsúlyosak, nem egészen nagyon képzettek. Mert egyféle ellenségbe-nyugvásban nőnek fel.
         Ha sikertelenség éri őket, nem kell önmagukat hibáztatni. Hisz tényleg lehetséges, hogy születettségük miatt nem vették be őket a munkával rendelkezők, a megbecsültek, az egyenlő mércével mértek világába.
         Mert lehetséges, tényleg lehetséges, hogy kisebbségi voltuk lett a hátrányuk. És maradnak ki klikkekből, béremelésből, jobb állásokból. De nem zúgolódnak, a zsigereikben van a másik évtizedes törekvése a másik elnyomására.
         Viszont veleszületett, elidegeníthetetlen jogaik vannak, és élnek is velük. Boldogan keresik meg egymást, egymásra kacsintanak, vagy csak pár órát egymás közelében töltenek. Hogy erőt gyűjtsenek, erőt egymásból, a létezés boldog örömét. És végtelen megrövidítettségükben legójozhatnak, legádzsózhatnak bárkit, aki nem közéjük tartozik. És nevetnek, és vicceket csinálnak róluk, ellenük. Finoman, fegyverek és ököl nélkül, de a teljes kielégüléssel.
         Hát ezért nem kell nekik a jog, a demokratikus képviselet. Mert ők csinálják és élik a jogot, nap mint nap.
         Én pedig csak munkás vagyok, alkalmazott. Csak dolgozó, aki ellensége lehetne minden nem dolgozónak. Nyakunkat szívó piócának láthatnám a rokkantnyugdíjasokat, a magas nyugdíjjal rendelkezőket, a fogyatékosokat, akiknek speciális és drága eszközökre és tanárokra van szükségük. És ott vannak az egyedülálló szülők a magasabb családi pótlékkal, és a betegek, akik belemennek mindenbe. Akár féléves várólistába is, hogy egészséghez jussanak.
         Csakhogy ehhez nekem semmi kedvem. Úgy látszik, én valahogy az evolúció folyamán elvesztettem az ellenséges gént.
         Mutálódtam, na. És akkor mi van?
  
  
  
  
 Alkalmazkodás
 Férjemnek
  
         Te, gondolod, hogy a nikotin elég lesz itt? Függésnek, na. Hogy minden gond nélkül belesimulhassunk ebbe a társadalomba.
         Gondolod, hogy még mindig elég lesz? Mert annyi itt a piás, a gyógyszerfüggő, az energiaitalos, a stresszre gyomorfájással, hasmenéssel, székrekedéssel válaszoló, hogy lassan kisebbségben leszünk. Hogy nem szedünk semmit.
         És ott vannak azok, akik nem merik kimondani, hogy nem mernek gyereket vállalni. Csak tudat alatt impotensek lesznek vagy frigidek és policisztás ovárium szindrómások.
         De tényleg, így ezzel a konzervatív cigizéssel csak gyanúsak leszünk. Már hogy semmi mást nem csinálunk magunkkal. Az meg senkit se érdekel, ki hogyan próbálja felkutatni a nemi potenciáját. Az nem számít, hogy az is csoda itt, ha valaki képes még egy jót élvezni. Akárhogy, akármilyen segítséggel, gyógyszerrel, ajzószerrel, prostival vagy csak úgy, natúr. Bár fogalmam sincs, milyen az a natúr szex, de jól hangzik, és úgyse érdekel senkit.
         No de tényleg, előbb-utóbb gyanúsak leszünk, hogy mindenféle külső segítség, mankó nélkül lavírozgatunk itt, mint kis halacskák. Túl vidámnak fog tűnni egyszer az úszkálásunk, meglátod. Legalább neked vehetnénk egy botot védekezésül. Mármint, hogy ne érjen előítélet, hogy milyen jól elvagy te itt. Vagy legalább próbálnál tétován, előrehajolva járni. Legfeljebb hasra esel, de gyanús nem leszel.
         Míg énnekem erre nincs lehetőségem, nálunk flottnak, frissnek, üdének és fiatalosnak kell lenni. Persze nem csak úgy, magunktól, hanem mondjuk energiaital segítségével. Szóval valamit tényleg kellene csinálni, rejtőzködnünk kellene valahogy. Mert nem vagyunk kőgazdagok, nem tudunk elszigetelődni. No meg én nem is szeretnék izolálódni csak azért, mert nem tudunk magunknak kitalálni egy jó kis függést, amit aztán szépen eljátszanánk. Mert hogy nem szabad közösségben röhögni, kacagni, felnevetni, az még rendben. Ne hihesse senki, hogy rajta nevetünk. Bár humánusabb megoldás lenne elmondani a röhögtetős sztorit a többieknek is, akik nem hallották. A történetet nem, csak a nevetést. És a humánust magunkra értettem, hogy ne kelljen már uralkodni magunkon és elfojtani a nevetést.
 Mert aztán a nevetős sztorik is utána mennek, áldozatául esnek az elfojtásnak azok is.
         És észre se vesszük, ha elfogynak. A jó kis kacagtatós történetek, ha kivész belőlünk a vágy, hogy ilyeneket alkossunk és adjunk tovább. Bár jó, jó, te azt mondanád, búval aszott itt mindenki, arat a depresszió, már-már népbetegség. És szél ellen nem lehet vizelni. De én akkor is hiszem, hogy jó röhögések nélkül nem lehet élni. És az az ember halála lenne, ha nem akarna többé jó kis kerek izéket kigondolni, hogy továbbadhassa. És most nem a cicire gondolok, bár az se rossz. No de a cicihez jutás natúr jogát ti vesztettétek el azzal, hogy nem akartatok osztozni rajta egy gyerekkel. De legalább mondanátok ki, és menne tovább az élet. A cici osztatlanul is jó, sőt. Osztatlan és örökös lesz lassan, ahogy egyre kevesebben akarnak gyereket.
         És te, egy jó kis cicifüggés se lenne rossz pedig. Neked, persze, csak neked, a te részedre. És én se sértődnék meg, ha csak virtuálisan nézegetnéd őket. A ciciket, de sajna ez édes álom. A cicifüggést már biztosan nem tűrné a társadalom. Pedig a kokónál biztosan jobb. A nyugtatóknál is. A piánál már kétesélyes, mert egy kevés piától legfeljebb nagyobbnak látnál vagy kisebbnek, vágya, szíve szerint. Mert tényleg, hogy ti mit összefakszniztok a méreten. Egy egész évi pszichoanalízis kellene, hogy melyikőtök miért ragaszkodik a nagyhoz, kicsihez. Van, akit nem ijeszt a nagy, mert a kettőt összefogva hüvelyként használná szívesen. A vállalkozónak meg jó a kicsi is, mert kihívás neki, hogy kihozzon belőle valamit. Vagy ki tudja? Ti tudjátok, és tudjátok is, mert ez a méretkérdés a ti bolondériátok. Ti méricskélitek magatokat odalent, és azt hiszitek, nekünk is gondot okoz a mellünk mérete. Pedig nem okoz, csak ti sulykoljátok belénk, hogy az fontos. De csak nektek fontos, és sajna tényleg így van. És sajnos nagyon régóta ti akartok nagyobbat. Mert valaha a nőnek több, kisebb melle volt. Még ma is születnek nők harmadik, csökevényes mellel. De úgy alakult, hogy a nőnek egyre kevesebb, de nagyobb melle lett. Persze, hogy vonzóbb legyen a férfinak. Csak azt már nem kérdezte meg a férfinemű etológus, hogy ugyan honnan indult ez az egész mellnövekedés és ritkulás. Ahhoz előbb bennetek kellett csökkenie a vágynak, hogy válaszul a mienk meg nőni kezdjen. És csökken azóta is. És a spermátok száma is csökken. És valójában a mi sokféle mellméretünk áll szemben a ti csökkenő vágyatokkal. És miért is ne csökkenne. A történelem, sőt már az evolúció folyamán férfimilliók maradtak ki a szaporodásból. Az erősebb hím, aztán a gazdag, tehetős férfi milliókat szorított ki. Az, aki megtehette, hogy nője, gyereke legyen. De még ma se tesz jót a nemi hormonoknak a dominancia-hierarchiában létezés. Vagyis az, hogy egymás tökére léptek, vagyis a dominánsnak szabad az alatta levőt meghajlásra bírni. És megalázni is, hisz jut eszembe, te mesélted, hogy egy vidéki, fiatal jogászt megszopatott a felettese. Az állásért, igen, de tán azért is, hogy megmutassa, ki az úr a háznál. No de az a férfi hogy közeledik aztán a nőkhöz, mer-e közeledni, tudva, hogy bármikor kiderülhet a titka. De a nőknek könnyebb volt, nekik nem kellett visszafejleszteni a nemiségüket annyira. Igen, a poligámia megmentette őket a nemiségük visszaszorításától. Nekik csak a cicit kellett alkalmazkodtatni a csökkenő férfivágyhoz. A dominacia-hierarchiában létezést meg most tanuljuk, pár évtizede, a nők munkába állításával. Igaz, máris hat ránk, igen, mi is egymás petefészkére lépünk. Nézd csak meg, az erős napi hierarchiában dolgozó nők, például nővérek, eladók sokszor túlsúlyosak. De ez nem jó, mert kövérségük policisztás ováriummal járhat együtt, azaz terméketlenséggel. Bár ha belegondolok, hogy a kövér, hatalmaskodó kápó, vagyis némber egész nap leordítja a betegek fejét, akkor jobb is tán, ha nem esik teherbe. És jobb is, ha ezt nem tudja magáról, mert ezt is csak a betegeken verné le. És ne mondd, hogy rosszindulatú vagyok, mert a monogámiával megindult a harc a nők között is a gyerekért, a férjhez és gyerekszüléshez való jogért. És a nők elkezdték egyre vonzóbbá tenni magukat, egyre megfelelőbbé, már ha ezt lehet fokozni. De sajnos nem volt elég már a mellméret, dehogy. S mivel nem volt tulajdonuk, pénzük, házuk, földjük, ahogy még ma sincs. Hát nekiálltak saját magukat formázni, pozitív szelektálttá válni. Eladhatóvá, eladhatóbbá. A többieknél, persze. Főleg kiválni akartak a többiek közül. De míg a férfiak valóban kiválhattak szorgalommal, tanulással, gürizéssel, örökléssel, és elmehettek szerencsét próbálni. Addig a nőknek az igyekezet maradt, a tisztesség, a becsület. S hogy ez mit is takar, az mindig más volt. A háztartási és nevelési ismeretek csak az alapot jelentették, a tisztesség viszont főleg szüzességet, visszahúzódást, politikátlanságot, bele nem szólást. Hisz még ma is kevés a parlamentekben a nő. S volt, van, ahol a tisztesség a csikló kimetszését jelenti. Hogy a nő ne akarjon élvezni mással, csak a férjével, vagy azzal se. Csakhogy valaha voltak férjek, nős, családos emberek, akik szintén kiváltak a férfiak közül. És megtehették, hogy feleséget vegyenek magukhoz. Mert a férfi értékét, értékelését növelte valaha az asszony, a gyerek. Mert valójában a férfi így felelősséget vállalt a nőért, jóformán annak haláláig. Biztosította a létfeltételeit, cserébe viszont a nők nem zúgolódtak, hogy nem birtokolnak semmit. Eszükbe se jutott, hogy miért a fiúk örökölnek, viszont annyit azért megtehettek, hogy nőegyletekbe tömörülve segítették szegényebb társaikat. Árvaházakat és öregotthonokat hozhattak létre. Óvodákat, hogy szegényebb társaik, a munkásnők nyugodtan dolgozhassanak. Tehettek bármit, de csak azt, ami a társadalmi békét biztosította. Konzerválta az egyenlőtlenségeket.
         És most, szívem, nézz csak ránk. Dolgozhatunk, szabadon eltarthatjuk magunkat és a gyerekeinket. De továbbra sincs semmink, ami birtokolható, az még mindig a férfiaké. Gyár, föld, ház és olykor a gyerek is, mert az anyának nem lenne őt hova vinnie. És közben elvesztettük a férjet is, azt, amelyik felelősséggel vállal nőt, gyereket. Amelyik jóban és rosszban, egészségben, betegségben a másik mellett marad. Mert ez a feleségeknél inkább alapvető még mindig. Miközben bármelyik utolsó striciből lehet férj, hisz a monogámia a férfiaknak kedvez, ezt mondjuk olvastam is, de látom is. Kőkemény, echte alkeszek próbálják megmentetni magukat reménykedő, társra vágyó nőkkel. De akkor már késő. És nem vagyok előítéletes, hisz ismersz, de valahogy a férfiaknak tényleg szükségük van arra, hogy valaki elvezetgesse, kell nekik valami meder, különben túlcsordulnak, kiöntenek. Elbízzák magukat, addig nagymellűsködnek, míg bele nem halnak, nem tudom, miért. Tán bizonyítási kényszerből a főnöknek, apának, istennek, de az biztos, hogy zabolátlanabbak a nőknél, már megbocsáss. 
         És a nők még mindig próbálkoznak, tetszeni akarnak, elfogadtatni magukat, és meglepiből szűzhártyát varratnak maguknak az elveszett helyett. A váló férjek meg megpróbálnak mindent visszaszerezni, volt aki az osztozkodáskor levonatta az ügyvédjével a felesége méhirtásának költségeit. Holott az a méh neki volt, érte volt főleg, és a belecsinált gyerekeinek.
         S akkor mit is találjunk ki függésnek hirtelen, hogy ne legyünk se irigyeltek, se gyűlöltek. Mert azt tudom, hogy kisebbséghez tartozni nem jó. Hogy úszni kell az árral. De talán szólni is lehet, szólni kell, ha rossz az az ár.
         Szerintem ne törődjünk vele, se a józanságunkkal, és mondjuk csak azt, hogy kávézunk. De nagyon.
         Végül is az is függés. Csak kissé ódivatú.