Címke: próza

április 23, 2024 | Lokodi Imre | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

A lékvágó vasárnapja

                 Az Ignátz-telep alatt kanyargó mellékvágányon rakodásra vár a szerelvény, meglepetésre nem villanymotoros, hanem gőzmozdony pöfög fel újabban, a munkások tátják a szájukat, rég nem láttak vagy soha nem találkoztak gőzmozdonnyal, csak mozivásznon esetleg, a völgyben a fekete ördög számlájára írják a rakodás szokatlan lassúságát, Rafaelnek mindegy, a kormos mozdonyvezető mindegyre kapja a kéztörlő rongyot, lobogtatja, rázza, kis furfang ez, tulajdonképpen integet, Vírusnak integet, hogy értsük, a mosónőnek szólna a rongyrázás, stílszerűbben a kormozás, eredményességére való tekintettel nagyon is kétes ez az olcsó kis céeferes manőver, legalább annyira kétes, mint a kevés hó tisztasága, amire rászáll a mozdonyfüst, a masiniszta kódjele még nem tűnt fel senkinek, hallgatnak a férfiak, s mint egy jó köztéri történetet, körbeállják a hófoltokat, éjfél felé körbehugyozzák a szigetet, majd holdvilágnál hazamennek, pontosabban a barakkokig, ahogy vannak elfeküsznek, orrhegyig húzzák a pokrócot,

Rafael éjszakára megjön, tolat a szemnek is alig észrevehető kaptatón, nagy fekete füstöket nyom a havas ördögének, tűzről szikra pattog, szuszognak, sőt sípolnak a szelepek, néha dudához nyúl Ráfael, rohadj meg, kiabálják a barakk megnyíló ablakán álmosan kihajoló férfiak, rohadj meg, kinek sípolsz feszt, egyem a köcsög fejedet, de Rafael nem hallja, a nyomásmérőkkel van elfoglalva, különben is mit ér a rakodómunkás éjjeli álma, fűrészport, annyit esetleg, hogy a völgyben jár, asszonyt ölelget, belenyúl a fazékba, viszont a  mozdonyvezetők súlyosak, rámenősek, dübörgősek, erélyes hangjuk van, ha nem kezdi ki torkukat a rák, és nem köpnek a strekkek mentén nagy vörös foltokat, egyszerűen érthetetlen, mit képesek elművelni pokoli kuckójukban, pedig csak két kezük van, de mégis, amikor a mozdony áll, vastag füstöt ereszt magából, kis gőzök törnek elé mindenféle lukból, szelepeken, forró vizet pisil mínusz harminchat fokban, a rakodók szaladnak megint csak kétes tisztaságú vödrökkel, fognak ki meleg vizet kapcát áztatni, kigőzölögtetni a bendős gumicsizmát, megszokás kérdése, álmukban is tudják, Rafael mikor fog forróvizet csurogtatni, viszont nehéz megérteni a gőz logikáját, nehéz megérteni az életet, elvégre nehéz fejük van a rakodómunkásoknak, mintha Szervátiusz, de nem is ő, hanem görgényüvegcsűri kőfaragók nagyolták volna szálanként,

és nem csak a telep munkásai lassulnak le a rakodással, amikor a placcon meglátják Vírust, hanem a szokásos hármas is lassúbbra veszi – a halastavak lékvágója, a dögkút nyúzója, és a helyi népművészeti szövetkezet taplóbegyűjtője – nem mennek el privát ösvényükön és ösztönük szerint  szerre leadott füttyentések nélkül, megállnak, rúdra, baltanyélre, dögszagra támaszkodva várják, mi lesz az eredmény, illúziójuk nincs, megszokták, aligha kapnak többet a mozdonyvezetőnél, Vírus általában nem reagál, pedig ha egyszer is reagálna, hoznának neki fel vadhalat, így nevezik a tenyésztett pisztrángot, de a nő nem foglalkozik ilyesmivel, mert buta és egyáltalán nem magának való, noha a lékvágó esélyét még ne temessük, tudni lehet, a pisztráng mindösszesen fedő ürügy, ha úgy alakulna, másról van szó, olyasmiről, ami a havason távolról sem feltűnő, ahol kevés van nőből, majdnemhogy alig, férfi pedig bőven, majdnemhogy több mint fából, feltéve, ha szálára vesszük, ha derekas és csenevész bükkökről beszélünk, valahányan salopétában töltik el az életüket, és valamilyen halvány mozikra emlékeznek, mondják, hogy King-Kong, és Tarzán, vasárnap délután a hóban megküzdenek, mert időközben Pardalián is szóba kerül, küzdhetnékjük támad, amíg megunják, nem beszélve arról, hogy jönnek a hétfők, a fejtisztító kemény és csákányszínű hétköznapok, 

középút nincs, ezek a férfiak vagy kövérek, zsírosak és mosdatlanok, és sok szuvas foguk van, egyszerre minden és olyannyira, hogy a gombok minden ingről lepattannak, mindenkinél nyitva az elő,és beszélni kezdnek mind selypítenek, ha indulatosak, fogukba akad az ajkuk, Rafael eleje is nyitva, mutogatja megpörkölődött köldökszőrét, a rakodók nyaka lila és eres, arcuk megfejthetetlen  a borostától, a sovány ember pedig csontsovány, mint a vörösre száradó bükkgallyak, ha rálépnek nem roppan ketté, még a redves sem roppan, mint a zsírosak alatt, a soványak általában tiszták és kevésbé borostásak, mintha ismeretlen, legalábbis íratlan törvény diktálná így, Dudás néni eléggé dugja valamennyit, nem az enyémet dugom a belükbe, mondja, a Romsilva számlájára merít nekik kétszer is az inox-szal, így mondják a meregetőnek, Dudás anyu kérek még egy inox-szal, tartják a kasztront, beleszippantanak a levegőbe, anyu, halbűz van, mondják, 

a lékvágó, a taplógyűjtő, és a dögnyúzó is szívesen előgyeleg a ház körül, aminek neve mosóház, spalatorie  mondva két nyelven, Vírus nem hallja a matatást, mert az ipari mosógép elkezdi a dübörgést már a reggeli órákban, később elindul meghatározatlan szakaszon a mosóház sakktáblás  platóján, ilyenkor Vírus füttyent a rakodóknak, mennek készségesen, visszaállítják a mosógépet, aztán nézik az asszonyt, ha volna még valami, ő pedig rutinosan kezeli a légüres teret, azt mondja, tűnés, ilyenkor a rakodók lenézik róla a zöld gumicsizmát, a zöld gumikötényt, a dupla varrásos vászon nadrágot, lehúzzák a szemükkel Vírus megint csak gumifejkendőjét, kibontják a haját, gombolnának lefelé, ezt a mozdulatot viszont Vírus jól ismeri, tudja, viszonylag barátságos, egyáltalán nem agresszív mozdulatokat prezentálnak, ekkor szólja ki a száján, hogy tűnés, csak a lékvágónak nem mond ilyent, a lékvágó  nem húz el mindjárt megalázottan, nyüszítve, mint az Ignátz-telepiek, szépen beadja az ablakon a szennyest, ő nem gombolna lefelé mindjárt, 

hármuknak, mármint Gáspárnak, Menyhártnak és Boldizsárnak van valamilyen titkuk, lehet, azt a tudást, bölcsességet hozzávarrt belső-zsebben hordják, vagy attól dagad fel a férfikebel, nem is az ing alá bebújó széltől, kétségtelenül jól eladják magukat Dudás néninél, akinek a lékvágó a tavakról halat is hoz fel, és miután elmennek a telepesek, beülnek a kantinba, fognak egy-egy kasztront, kapnak levest, 2×1 inox-szal, második fogást melléje, azt már kínai porcelánban, legutóbb krumplifőzeléket, a tetején meghűlt, színét váltott fasírttal, az ölükbe ültetik Dudás nénit, rövid időre és felváltva, cirógatják, csókolgatják az asszony fülcimpáját, a lékvágónak kevésbé szagos a lehelete, ám annál cirkalmasabban érdekes bizsergető technikája van, amikor belehajol Dudás néni nyakába és a szóban forgó fülcimpája körül ténykedik, mondja a lékvágó, né, Dudás néninek arany fülbevalója van, igen, hagyja rá az asszony, de kötelezően hozzáteszi, az ékszerek Radautból vannak, a férje hozta a zsidótól, mennek is a hátsó kijáraton, a lékvágó vállára veszi a rudat, a taplóbegyűjtő fogja hosszú nyelű szekercéjét, meg a fényesre sikált taplóbökőt, a dögnyúzó a nyaka köré tekeri a tetemet felfüggesztő kötelet, pedig megparancsolta neki Dudás néni, hagyja a nyavalyába, mert rém büdös, szóval lábuk alá veszik az utat, ráállnak az ösvényükre, feljebb a mosóháznál úgy tesznek, mint akik megpihennek, 

a lékvágó nagyobb levegőt ereszt a mozdonynál, jó a szelepje, feltéve, ha ilyenkor megjelenik Vírus, ha megjelenik egy nagy Té-vel, és kék alapon piros szívvel ellátott ájlávéju-s  kínai pulóvert terít a feltörlőre, majd felüti a hóba, úgy áll a kézi dolog mint egy letakart ortodox szentháromság, a troita két nyelven mondva, és, kétségtelen, Vírus a lépcsőn megmutatja Ignátz-telepnek, miről szól a történet, az veszi a lapot, akinél van sütnivaló, gondolja Vírus, kérem szépen, őrjöngenek a rakodók, írja a jelentésbe a kiküldött revizor, aztán meggondolva magát összetépi a papírost, nem lesz leépítés, hírlik a telepen, viszont a büfét nem engedélyezik, úgyhogy ezután is Dudás néni méri a feleseket, Rafael mozdonyvezető hordja fel az italt, a demizsont nem kell visszavinni, egész raktárral van a telepen freccsentett demizsonból, a férfiak körbeállják a hófoltokat, hallgatnak nagyokat, számba veszik, mennyivel hízott a linóleumvászon fordított színén  levő saját rubrikájuk, mert saját rubrikájuk van a rakodóknak, Dudás néni nyitja és zárja, Dudás néni okvetlen jegyez és okvetlen töröl, majd, ha ideje engedi, elvégzi egy özönvíz előtti kalkulátor txt-s programján a könyvelést, állandóan figyelmeztet, táxálok, fiuk, táxálok, amikor bért fizet a vállalat csakugyan taxál, ott ül a kasszásnő mellett, vonalzót húzogat a rubrikán lefelé, a kifizetett kontókat besöpri mindegyre egy Dacia feliratú, erősen minőségi tasakba, ami leelőzi a legendás Tohan-gumicsizma tartósságát, aztán elmegy krumplilevest főzni füstölt csonttal nekik, 

né, a rohadékok, mondják az Ignác-telepen, ha látják a három horgas embert egymás után baktatni, egy kaptafáról jött le mind a három, tartják a telepiek, nevük szerint Gáspár, Menyhárt és Boldizsár, utóbbit az élet hangsúlyosan kiemeli az ordenáréságból, nem mintha a többieknél valamivel több lenne , mindösszesen magasabb, de az is kellőképpen felkelti a telepi barakklakók figyelmét, hogy mindig elől halad, a hosszú vállán fekvő rúd még inkább nyújt rajta, caplatnak fel majd le a vízmosáson, nagyon is tartva a tisztes távolságot, mert a jégvágó csákány nem játék, acélból formázott v-betűt utánoz, úgy kalapálják ki a völgyben lakatosoknak mondott hideg kovácsok, a villa egyik szárát melegen meghajtják, lesz belőle szigonyszerű lékvágó, videával ellátva, amit a Gáspár nevű férfi nagy lélegzettel, szorosra zárt szemmel kezel, mert előfordult, hogy retinaleválással vitték le a völgybe, pattanó videa a lékvágó bal szemét találta el, amelyikkel Vírusnak szokott kacsintgatni, hangoztatják az Ignátz-telepen, de ez csak duma, tartja Menyhárt és Boldizsár, mert a lékvágó egyáltalán nem szokott kacsintgatni, legalábbis nem észleltek ilyesmit, az erdőben teljesen értelmetlen, mondják,

jesszusom, kap a szájához Vírus, nem tudja, mi legyen, kiáltson segítségért a csákányos rakodómunkásoknak, mert azok jönnek, mint a szélvész, vagy hagyja, hogy előbb kigyúlt arcát hűtse le a huzat, majd csak elmúlik a kép, mert ilyet az ember álmában sem, gondolja Vírus, tulajdonképpen nem is rossz kép, hanem szokatlan, annyira szokatlan, hogy már szép a férfi szeme hideg gyémánt-szürkén, nem is hideg gyémánt-szürkén szürkén, hanem jeges acélkéken, miután az ércet vízben megedzik, serceg a férfi szeme, süt a Gáspár tekintete, mindent átfúróan lobog, talán még a tordai cementből öntött betonfalat is átviszi, a zöld olajjal lekent vasszekrényt, amiben Vírus fehérneműt tart, a szó szoros értelmében patyolat fehérneműt, csak a melltartói viselnek terepszínt, lehet, hadi ellátmányból való cuccokról beszélünk, a nyári melegekre való tekintettel, szóval perzsel ez a perverz tekintetű lékvágó, új szemem van, mondja Vírusnak, Rafael ügyeskedi a telep egyetlen satuján félkilós kalapáccsal, előbb szétnyitja a lékvágó szemgödrét, belevilágít egy öngyújtóval, most egy kis hidegérzet következne, újságolja, megcsípi a rögöt egy markos tűzfogóval, mert hasadt ujjbeggyel ilyesmit elképzelhetetlen, szépen becsúsztatja helyére a videát, amit a völgyben adtak át neki az orvosok az ő kifejezett kérésére, értem, tér magához Vírus, rágott hang jön fel a mosónő torkából, mint amikor farkasoktól rángatott őzsuta bőg, de ezek a hangok szódától mart, gőztől párolt hangfoszlányok, adjam át, mondja a lékvágó, adjad át, mondja Vírus, az bead az ablakon 2 db. flanelinget, 1 db. Puma-trikót, 4 db. Póló típusú izominget, mindösszesen 1 db. alsógatyát, vasárnap délután értük jövök, mondja a lékvágó, hátuk mögött magából kikelve ordít a villanyos, hé, köcsög, tudomásom szerint gatyáról nincs szó,  

gatya, terjed szét a telepen, mint a nátha, hogy a lékvágó és Vírus, nahát, a végére fogunk járni, ígérik a rakodók, az üzemmérnök  állandóan uzsukál, gyorsabban, emberek, pedig mínusz nyolcra felkapaszkodott csúcsidőben szakad róluk a verejték, magukhoz ölelik a méterfát, adogatják kézről kézre a lépcsősre alakított rámpán, érdekes, majdnemhogy kellemes, legalábbis hűvösen kellemes ez az ölelés, élénk, erdő mélyi mohaillat, majdnemhogy selymes érzés lágyéktájon, de ha nem is selymes, akkor hűvös tapintás, amíg végül jéghideg, úgyszólván sütően jeges ölelés, úgy puffan a méterfa, mint a szarvasmarha bordája, ha villanyéllel döngetik, csak mínusz harminc fölött szól ércesen, és meghasad magától, nem tudni, mire gondol ilyenkor a rakodó, talán semmire, ha pedig semmire, akkor éppen jó, gondolni valamire este kell, orrig húzni a pokrócot, látni a mozdony szikráját, ha pedig az égen áthúzó repülő kondenzcsíkját is látni lehet, akkor hajnal van, lefelé a pokróccal, felkelés, könnyen megy, és az ember még mindig nem gondolt eleget az asszonyra, így aztán a völgy felé tekinteni sem érdemes, így megy ez a havason, ki tudja, hol megyen így még,  

híreket hallgatni sem érdemes, pedig volna rádió, kiváló, minőségi temesvári készülék, amelyen mindösszesen két lokális adó fogható, két állomás közt pedig a rakodók nem tudják kicsavarni magukat a BBC-ig, a luxemburgi zenékig, s így tovább, nincs is igény rá, már nehogy, meteorológiai jelentésre sincs igény, mert nem az hogy hazudnak, esetleg csak véletlenül találják el, hanem a hollók mindennél pontosabbak, ráérzően viselkednek, alacsonyan szállnak, ha olvadás következik, általában olyankor, amikor a völgyben már híre-hamva sincs a tőzikének, pedig Vírus nagyon szereti a tőzikéket, egész csokorral kap Rafaeltől, a masiniszta a völgyből hozza fel, két szál méterfát leereszt a hátsó platóról a faluvégieknek, azok pedig akármennyi tőzikét szednének érte, a lékvágó ferdén nézi a mosóház sok-sok tőzikéjét, indulnom kell, mondja, fel kell emelni a zsilipeket, a fölös víz átzúdul a Fekete-kecskék patakjába, innen kezdődik a tavaszi időszámítás, a plébános vízátömléskor szokott feljönni a barakkokhoz házat szentelni, jön az ortodox pópa is, belógatja a szakállát valamelyik nyílászárón, a bazsalikommal, a bazsalikommal kiadósan spriccel, mintha a barakk bűnfészek lenne vagy mi, a cechet, mármint a pálinkát és a pecsenyét Dudás néni önzetlenül állja, bor nincs, igaz, csak az ortodoxok megvendégelését tekinti hivatalosnak, előbbit nem tudja elszámolni a Romsilva vezetőségével, hiába mondja, hogy egyenlőség, 

és a lékvágó a külső tónál mozog, ha nem a hullámzó visz teszi vele, mert ha ráhajol a tóra, szépen ringatja a víz, délutánra pedig megnő az árnyék, a lékvágó majdnem egészen áthasal a külső tó vizén, vasárnap délután pedig nem szokott árnyék lenni, a vasárnapot teljes egészében  nap süti, az árnyék valamikor hétfő délután fél háromkor jelentkezik, Vírus is látja, olyankor nyugodt és boldog az ő szíve, amikor a sakktáblán úgy hozza a lépés, hogy ránéz a tóra, a gyér fák közötti víztükrön látja lebegni a hármak közül Gáspárt, a nyomvezetőt, az ösvényverőt, a lékvágót, látja miközben tasakba nyúl a szódás kanállal, hogy kávét tegyen a kotyogóba, szóval hogy a tó, mint a lékvágó szeme, kék, kemény, tiszta, ha úgy van, annyira feszült, hogy kész kiszökni a helyéből, hogy tűzfogójával jöjjön Rafael masiniszta, 

nem tudja senki, mi van, hogy a lékvágó csakugyan átfeküdt a tavon, vagy csak az árnyéka játssza túl magát, nem mondok semmit, válaszolja sokat sejtetően ez ügyben kérdezett Elemér, Jehova tanúja, mert kinek, ha nem Elemérnek kellene megmagyaráznia ezt a biblikusan furcsa jelenséget, a rakodókat ezenközben üti meg a guta, mert látják Vírust nagyon beindulva, töröl és töröl a Té-vel, pedig tudni való, hogy az ájlóvéju-s blúz nem issza fel a vizet, mert kínai műszálas, vérmesen marad az ő szeme, mint a vadcseresznyefák törzse érés idején, ha medve a karmaival ölelgeti, később zavaros lesz Vírus tekintete, úgy látják a rakodók, ahogyan a szélvédőt záporkor, a vizet terelgetni lehet, de felitatni soha, mert a mosónő könnycsatornája erősen kitágul, akárcsak Rafael mozdonyának valamennyi szelepe, hol gőzt, hol cseppfolyóst ereszt,  

Dudás néni eközben sunyin kártyából osztja a lapokat, csinálmányoz, hogy őszire kinek milyenre váltson a szeme, kékre, szürkére, szilánkosra, kiköpött kökényre, esetleg betegesen vizenyősre

Lokodi Imre (1960, Nyárádremete) író, újságíró, az Erdélyi Magyar Televízió műsorvezetője. Romániai és magyarországi irodalmi lapokban publikál. Legutóbbi kötete: Ölelni galagonyát (2023, Magyar Napló Kiadó).

március 12, 2024 | Pámer Gábor | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Dolgozatjavítás

– Szia, levágódhatok? – szólította meg a nagydarab férfitest, s már le is vágódott a kis körasztalhoz. Bár Paulina szeretett volna egyedül lenni, Balu kivételt jelentett. A törzsvendégek közül még őt érezte legközelebb a saját kasztjához, monológjait pedig járulékos veszteségnek tekintette, akár a jattnak becézett söradót.

– Képzeld csak – kezdett bele Balu –, másfél órája még egy gálakoncerten ülök, és mit hallok? Két gnóm kölyök pusmog a hátam mögött. „Mi ez a szar, Bach?”, kérdezi az egyik, „dehogyis, hát Schönberg”, válaszolja a másik (aki műveltebb volt, mert olvasta a koncertprogramot). „Fenomenális!”, reagál az előző, és ezen a színvonalon folytatják tovább. Paulina, én nem megvetem, hanem kiröhögöm a sznobokat! Fél óráig bámulnak a vásznon egy szürke csíkot, nyelvtudás nélkül járják a londoni és párizsi színházakat, s ha rajtuk múlna, lekottáznák a zongorába öntött diók kopogását… Asszem, muszáj rágyújtanom.

Kellemes júniusi este volt, mámorító délnyugati széllel. Paulina egészen Balu érkezéséig a szomszédos asztalt figyelte. Régóta járt már szemlélődni a sörkertbe, de ezt a társaságot még nem látta. Az órájára pillantott – a fia várta otthon –, majd tekintetével egyenként végigpásztázta az arcokat. A főnököt kereste, akiből minden asztaltársaságban mindig van egy; akinek elég csupán jelen lennie ahhoz, hogy látható legyen. Itt egy borostás, hegymászószerű fickó tűnt ki a megjegyezhetetlenek masszájából, no meg egy hallgatag, szőke, kerekszemüveges lány. Paulina felváltva bámulta őket, lelke mélyén azt remélve, hogy nincsenek egy párban.

Balu elégedett arccal kifújta a füstöt, majd folytatta:

– A sznobizmus: felszín a műveletlenség fölött. A gourmet szerepét játsszák, amit úgy ejtenek, hogy gourmand, de még azt se veszik észre, ha a fröccsükből kilopták a bort. És amikor vitázol velük, mi a csodafegyverük? A mímelt, örökös kétkedés! Mert számukra a vita célja nem a kölcsönös igazságkeresés, hanem a pillanat megnyerése. Még jó, hogy te nem ilyen vagy. Na, egészségedre!

Nagyot szólt az asztalhoz csapott korsó, bár Balu nem akart provokálni senkit. Egyszerűen így demonstrálta minden este a sörkoccintás tilalmának változatlan érvényét. Mivel a százötven éves lejárat regéje pont a száznegyvenkilencedik évben kapott lábra a nagyvárosi térben, szimplán diverziónak tartotta ezt az alamuszi kis mítoszbetoldást. Egyszer aztán egy történész (ki tudja, honnan keveredett a sörkertbe) kioktatta, hogy ez az egész koccintásfóbiás feszedezés csak évtizedekkel Arad után terjedt el az országban, mire Balu legyintett: egy történelmietlen ötletből is keletkezhet történelmi hagyomány. Persze a másik kivágta magát: „Rendben, de akkor a százötven év hazugsága is lehet tradíció!” Hohó, replikázott Balu, ha valamit a hagyománytörlés szándékával rebesgetnek, az csupán ellenhagyomány, és százötven év múlva sem lesz más. A történész elismerte Balu igazát, aki erre – tehetett mást? – örömében elkoccintotta magát.

De most, hogy nem a tizenhármakról, hanem a sznobokról szónokolt, Paulina rájött, mi zavarja Baluban: ha mond is valami érdekeset, az mindig egyfajta véleményalkotás valaki felett. És ez a borongós ítéletáradat előbb-utóbb megüli az ember lelkét, heti két-három alkalommal hallgatva különösen. Balu örökös szent dühe teljes kontrasztot képezett a szomszéd asztalnál ülők tét nélküli, fesztelen vidámságával (a sötét borostával körbevett fogsor egy pasztareklám fényével villódzott), s Paulina most nagyon szeretett volna odalépni hozzájuk, és egyszerűen csak kérni a befogadást, ahogy azt a férfiak minden kockázat nélkül megtehetik néhány feles legurítása után, vagy ürügyén. Ő sem tudta, mi tartja vissza. A megszégyenülés kockázata? A szőke lány személye, akivel szemben már ránézésre is esélyvesztettnek érezte magát? Netán a félbeszakíthatatlan Balu, aki most éppen a mandalák megsemmisítését ecseteli?

– Vagy itt van például a homokmandala esete. Mindenki érti és helyesli a rombolás rítusát, de én kizárom magamat ebből a konszenzusból. Persze ismerem én is az örökös körforgás törvényét, csakhogy ez itt egy műalkotás, az alkotás célja pedig a megörökítés, nem igaz? Botrány a buddhista szerzetes számára az idő kimerevítése? Akkor ne csináljon olyat, ami ezzel jár! A mandala megsemmisítése ellenkezik a globális emberi természettel, de ennek a kimondásához ma bátorság kell. Mert a szabad és kritikus gondolkodás, bár isteni rangra emeltük, betiltva!

„Itt nem kritikus, hanem önkritikus gondolkodásra lenne szükség” – gondolta magában Paulina, akinek sok volt ez a szigorú, szögletes beszéd. Szerette volna elmondani, hogy a buddhisták igenis ismerik a megörökítést, a templomaikat és szobraikat például nem szórják a folyóba – de Balu szerencséjére az agya már túl zsibbadt volt ahhoz, hogy kész mondatokba tömörítse a gondolatforgácsokat. Közben a szomszéd asztaltársaság egy része már indulni készült, s Paulina szomorúan észlelte a szeme sarkából, hogy a jóképű szőrmók is fölkel a székből. A szőke lány ezalatt sztoikus nyugalommal birkózott egy szívószál végén a vodkanarancs maradékával. Ez tetszett Paulinának: bár a vágyott férfi kikerül a látószögből, a lány nem tart vele, tehát már elméletben sem konkurencia többé. Valami oldott megkönnyebbülés-féleség járta át (Balu ekkor épp a párválasztás antropológiai alapjait elemezte neki), s egyszeriben jótevőjének, sőt barátjának érezte a szőkeséget. Kedvére lett volna meghívni a lányt egy újabb vodkanarancsra, sőt (ha kéri) ott helyben ingyen irodalomórát tartani neki mondjuk a francia szimbolizmusról.

– Nincs semmi baj, megvárom, amíg kinézegeted magad! – közölte nem is annyira megjátszott sértettséggel Balu, aki minél gyakrabban tapasztalta életében a hallgatóság közönyét (nagy elmék örök keresztje), annál kevésbé tudta tolerálni azt.

– Én figyeltem – nézett rá meggyőzően Paulina, röpke búcsúpillantást vetve a társaságra, mint amikor a vendégségből kiküldött gyermek még gyorsan a szájába emel egy süteményt. – Érdekes, a fiam is folyton ezzel piszkál…

– Talán nem véletlenül. Tudod, létezik egy négybetűs kór – nem, nem az AIDS, bár ebben is van A és D betű –, de szerencsére ez nálad még enyhe fokozatú.

– Mindent vissza tudok idézni abból, amit mondtál! – csattant fel Paulina a sértés hallatán, amely már egyáltalán nem fért bele szívélyes, ám méretre szabott presszóbéli viszonyukba. Balu tudta, hogy sok nő hisz a kétirányú figyelemmegosztás képességében, amit aztán alibiként használnak a szétszórtság vádja ellen. Egy pillanatra elgondolkodott, vajon felhozzon-e olyan marginális szempontokat, mint a kölcsönös tisztelet vagy az emberi kommunikáció információcserén túli szerepe, de aztán vett egy nagy levegőt, és csak ennyit mondott:

– Oké. Akkor légyszíves idézd vissza, mit mondtam az imént a flamingók násztáncáról!

– A flamingók násztáncáról?

– Igen.

– Tehát amit az előbb mondtál.

– Igen. Amit az előbb mondtam el két mondatban, harminc másodperccel ezelőtt.

Paulina belekortyolt a langyosodó sörbe, de így sem jutott eszébe, mit mondott neki Balu harminc másodperccel ezelőtt két mondatban a flamingók násztáncáról. Feladta a párbeszédet, s egy kicsit az önnön képességeibe vetett hitét is. Egész biztosan meg volt győződve ugyanis arról, hogy tényleg hallotta Balu minden mondatát, még akkor is, ha elsődlegesen valóban nem figyelt oda, mert az a hegymászóféleség látványként és matematikai esélyként is érdekesebb, mint a párválasztás antropológiai alapjai, vagy maga Balu.

– Nem emlékszem! – ismerte be, s olyan alapossággal hörpölte ki a maradék sörhabot, ahogy a szőke lány szívta magába az előbb a vodkanarancsot. – Hagyd, majd bemegyek, hozok neked újat – mondta Balu, s otthagyta Paulinát a rámért vereséggel együtt. Morfondírozzon csak el önmagán ez a pofátlan ádéhádés, gondolta magában, s bosszú gyanánt (mert ugye az időráfordítás hiánya lenne a sérelem tárgya) még egy keletiesen ráérős és részletgazdag vizelési szertartást is beiktatott a mosdóban, hosszas csurgatásokkal és rázogatással, előtte-utána alapos kézmosással.

Odakint közben a társaság maradéka is eltűnt a színről, Paulina pedig átmeneti sörkerti magányában arra gondolt, talán nem kéne megvárnia ezt a percről percre irritálóbb asztalcimborát, a lekenyerező ajándéksörről nem is beszélve, ráadásul egy ilyen késői távolmaradást már aligha tud majd otthon megmagyarázni a fiának – de mire idáig jutott, egy emberi árnyék jelent meg az asztalán. A szép kerekszemüveges lány állt mellette.

– Látom, nem ismer meg a tanárnő. Megértem, négy éve találkoztunk utoljára, bár magának ez már biztosan nem olyan nagy idő… Cintia vagyok, nekem tetszett kettest adni az érettségin, amikor a francia szimbolistákat húztam. De nem a kettes fájt, azt megérdemeltem, hanem amikor egyszer azt mondta az osztály előtt, hogy magyarosítja a nevemet, és Cz-vel írja majd a Cintiát. Meg is lett az eredménye, mert rajtam nevetett mindenki, bár senki nem tehet arról, hogy milyen nevet kap a szüleitől… Az enyéim például Lennon-rajongók, én pedig az ő első felesége után lettem Cintia. Amúgy kifejezetten elégedett vagyok a nevemmel, főleg ipszilonos változatban. És már nem haragszom magára, tanárnő, főleg most, hogy láttam itt ülni…

Pár méterre tőlük, a kapu előtti kavicsos utcán egy Mustang fékezett. A karcos súrlódás hangja kizökkentette figyelméből a tanárnőt. A borostás férfiú ült a kormánynál, hunyorgó szemmel vizslatta az asztalt. Tekintetük elkerülhetetlenül összetalálkozott, s Paulinán rég tapasztalt bizsergés futott végig. A férfi az autódudára tenyerelt.

– Gyere már, Cynke, legalább tíz perce várlak!

A lány mosolyogva nyugtázta a kérést, beszállt a kevélyen pöfögő kupéba, a férfi az órájára pillantva magyarázott még neki valamit, de hangját már elnyomta a motorbőgés. Paulina sokáig nézte az autó helyén kavargó port, s észre sem vette, hogy egy pohár sört nyomnak a kezébe.

– Hazudhatnék, hogy hosszú volt bent a sor, vagy ilyesmi – tette le magát Balu fölényes mosollyal –, de szándékosan hagytam egy kis időt, hogy elgondolkozz a mondottakon. Hogy végre szálljál magadba… Most már elárulhatom, hogy egyetlen szóval sem említettem neked a flamingók násztáncát.

Paulina még mindig a kinti utcán tartotta a tekintetét. Biztos volt benne, hogy a fia most már tényleg nem bocsájtja meg neki a kései hazatérést. Egy ideig még el lehet adni egy kiskamasznak mindazt, amit egy felnőttnek már nem: a tantestületi ülés elhúzódását, a délutáni magánórákat, az esti dolgozatjavítást. A szülő igazat mond, akár az úttörő, és tévedhetetlen, mint minden félisten. Ám a naivitás páncélját napról napra levedlő embergyermek egyszer majd visszavonhatatlanul ráébred arra, hogy Anya csak egy kamuzós zugivó, aki pont azon a helyen törzsvendég, amelyről ő hatéves kora óta tudja, hogy messzire el kell kerülni, mert aki egyszer oda betér, nem jön ki már soha többé. És egy napon arra is ráébred, hogy ezzel a szorongató Grimm-mesével Anya mióta is tömi a fejét: pontosan a betérésétől fogva. Paulina előtt földi végítéletként pergett végig lelepleződésének filmje, a prédikátori szigorral hozzávágott előbbi szavak pedig harangzúgásként visszhangoztak a fejében: „Szálljál magadba! Szálljál magadba!”

Egy nő mindig tud kétfelé figyelni. Balura nézett.

– Ha tényleg nem beszéltél nekem a flamingók násztáncáról, akkor csaltál. Olyan téma felidézésére kértél, ami nem is hangzott el soha.

– Ez az, tudtam, hogy megfoglak! – kiáltott fel Balu diadalmasan, öklével a levegőbe ütve. – Tudod, a figyelmedet még egyáltalán nem igazolja, ha visszamondod nekem mindazt, amit felfogtál a füleddel. Ahhoz az is kell, hogy csak és kizárólag arra emlékezz, amit…

– Ne haragudj, Balu, én nem hiszem, hogy bármit is igazolnom kellene feléd. De köszönöm, hogy felráztál, mert mint mondtam, már mástól is megkaptam ezt a kritikát. Ha csak negyedannyira tudnék figyelni a párválasztás és a homokmandala problémáira, mint te az én hibáimra, valószínűleg sokkal okosabb és jobb ember lennék. És talán hamarabb észrevennék egy volt tanítványt, mint egy csinos szőke nőt…

– Ezt most nem igazán értem, pedig én mindig a másikra koncentrálok!

– Nem is kell értened. De most már mennem kell, az összes dolgozatot kijavítottam.

Ezt már Balu is értette: ha valami összekötötte őket, akkor a magánéleti anekdoták voltak azok, az ártalmatlan kis hazugságok, amelyekkel az aggódó vagy féltékenykedő családtagok bármikor leszerelhetők, hogy aztán ők ketten a söröspohár mellett elszórakoztathassák egymást ezekkel a lényegtelen mikrotörténetekkel. Kedvesen elköszönt hát a nőtől, sőt még ki is kísérte az autójához, Paulina pedig, tanulva a jó példából, a pedálba taposta minden aznapi bánatát. Tudta, hogy ide többet már nem jön vissza – de még sokáig a tarkóján érezte a porfelhőben álldogáló Balu csodálkozó és csodáló tekintetét.

március 11, 2024 | Szlopp Bernadette | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Arról, amiről nem maradunk le sosem

Az unalom alakváltó. Néha zöld, bársonyos takaró, amire ráfekszem. Máskor játékosan lengedező pókháló, ami felkapaszkodik a vadalmafák ágára. Legtöbbször a kút lábánál meggyűlő suhanás. Mikor karjára nehezedem, láthatom, ahogy az idő a szőlőleveleket rágcsálva tágul, egyre tágul. 

Vilma néni udvarán a fenyők dadogó öregek voltak. Beszéltek hozzám, amikor fújt a szél, s néha megszurkálták a fejem búbját, ha a kovácsoltvas hintán bóbiskoltam át a nyár üres óráit. A fű minden tavaszon újra kizöldült, hogy elrejtse a lábak nyomát. Azt képzeltem, hogy az idő végén az udvar kiveti magából a rengeteg lépést, s a nyomok az égig nőve majd eltakarják a napot. Hittem, hogy mindezt látni fogom.

A kert végében szántóföldek terpeszkedtek. Olvasás közben gyakran hallottam a traktorok köhögését. Ilyenkor mindig a piros festékre gondoltam és arra, hogy a déli melegben, ha végighúznám tenyeremet oldalukon, a bőrömön maradt vörös sugarat a fűre kenhetném. A harmónia megbontásának képessége és vágya ott lapul minden homlok mögött. Az ujjaim csíkja lett volna a felágaskodó lázadás világban felejtett, mások számára is látható nyoma. Az idill kívül és belül is időről-időre szabálytalanná szépül. Ez a felismerés tényleges születésünk első valódi pillanata.

Átellenben a settenkedő beton torzította szögletessé a teret. Csupa feszes vonal, csupa derékszög, körülötte pedig az ég vonalainak állandó áramlása. Szürke tömbök kapaszkodtak fölfelé, ablakaikban arctalan emberek könyököltek egykedvű mozdulatlanságban. Fehér ablakkeretekbe zárva. Egy vakon hadonászó erő bevégezte munkáját a langyos egyformaság jegyében. 

Az udvar s a ház körül másféle erők hatottak. Itt lassított hullámokat vetett az ég nyári viharok előtt, hogy aztán esőben az udvar zsugorodni kezdjen, s a fák tétova óriásokká válva magasodjanak fölém. Azt hittem, hogy a számlapokon fekvő idő a rozsdás kapun kívül rekedt, s a ház, az udvar, a kert végéből nyíló szántóföld mindig itt volt, s marad. A blokkok közötti lélegzetnyi tér látszólagos biztonsága rajzolta meg bennem a változatlan és mozdulatlan hamis formáit. Ebben a gondolatban úgy találtam otthonra, hogy sosem volt az enyém. Ahogy a ház sem. Örök látogató maradtam, aki nagyapja kezét fogva érkezik, majd távozik.

A szántóföld helyén most luxusvillák ablakai vakítanak. A régi házat lebontották, s az udvarról is eltűntek a fák. A kifeküdt szalmaágy körvonala vagy a sötétbarna falvédő már bennem van kifeszítve. Felébredéseim csendjében hallom ma is a rozsdás spór szuszogását.

Tegnap arra jártam. Még mindig Dorel kutyájának éhes ugatása lebeg az utcákon. Egy kutya. A terpeszkedő nyomorúság élő, fekete szobra, szájában a fénnyel, amit gyermekként a nyárikonyha padlója alá akartam rejteni. Itt ragadt bennem ő is. Mindig ugat, mindig éhes, így erősíti végességem bizonyosságát. 

A fény nekem az első, csodálkozó tekintetet jelenti. Hamis látást, amiben egésznek hatott minden. Teltek az évek, s az egész illúziójába már nem fért bele a vert padló letöredező darabkáinak képe, nem fért bele a valóság.  

Néha élesebb evidenciaként létezik mindaz, amit nem tettünk meg. Így lesz az élet vitatott értékű csomag, amit egy keddi nap az ablakpárkányon felejtünk majd.

Nem tudom, kiderül-e valamikor, hogy vajon sós íze van az égnek, de ma már csak azt tartom számon, amit nem mondott ki senki. A lépések zaja elkopott, a lépők már nincsenek. Senki sem számlálja a nyomokat a fűben, senki sem őrzi a szavakat. Bennrekedt hangok nyomása alatt remeg az összekarcolt ablaküveg. A halkan visszhangzó emlékfoszlányok apróra zsugorodnak a rengeteg meg nem történt pillanat szorításában. 

Ez is létezés. Nem maradunk le róla sosem. Heverünk egy zöldre mázolt asztal mellett, alig körvonalazottan. Kapirgálunk az emlékek között. Alaptulajdonságuk a hiány, ami alakváltó. Néha vakság, máskor törött harang vagy egyenetlen járdaszegély. Legtöbbször az élet lábánál meggyűlő pocsolya. És mi mindig belelépünk. Eközben az idő tágul, egyre tágul. Készül a hely az utánunk érkezőknek. 

március 5, 2024 | Csatlós Lóránt | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Csatlós Lóránt prózái

Amikor a kopasz lóbálja

A városkában futótűzként terjedt a hír: a kopasz lóbálja! Ez az információ bőven elég volt ahhoz, hogy alaposan megbolyduljon a kis közösség. Pánikhangulat lett úrrá. Tudta mindenki, hogy amikor a kopasz lóbálja, akkor hamarosan valami tragédia várható a városban.

A kopasz lóbálja! – harsogott a helyi kisújság címszalagja is. A vezércikk azt taglalta, hogy vajon mi várható ezen előrejelzés nyomán. Tömeges autóbaleset, lövöldöző ámokfutó, baltás gyilkos, vulkánkitörés, világvége.

A lakosság nagyjából két pártra oszlott, ami a lóbáláshoz való viszonyulást illeti.

Voltak, akik azt vallották, hogy a kopasz közvetlen előidézője a tragédiának, a lóbálás ténye mint kiváltó ok szerepelt az ok okozati láncban. Ők úgy gondolták, hogy ha a kopaszt egy jól irányzott lapátütéssel végleg kivonnák a forgalomból, semmilyen tragédia nem leselkedne többé a városra. De e párton belül is volt egy hangos kisebbség, ami viszont azt vallotta, hogy a kopasz érinthetetlen, és bár lóbálásával bajba sodorja a várost, jobb nem bántani, mert kiiktatásával esetleg sokkal nagyobb baj bevonzását kockáztatnák.

A barikád másik oldalán azok álltak, akik nem találtak közvetlen összefüggést a lóbálás és a bekövetkezendő tragédia közt. Ők abban hittek, hogy a kopasz nem előidézi, hanem valami különleges természetfeletti érzékkel csupán előrejelzi a katasztrófát.

Volt is ebből egy vitaest a kultúrban, de sajnos elfajultak a dolgok, és Lobonc veterán úgy hókon vágta egy enciklopédiával Kertessy nyugalmazott alezredest, hogy Kertessy azóta is egy kitömött vakondot hurcol maga után pórázon, valahányszor a parkba indul sétálni.

De tény, hogy a kopasz lóbálta.

Rajtuk kívül volt egy nem túl hangos kisebbség, melynek képviselői a nagy számok törvényére, a valószínűségszámításra, valamint a józan észre hivatkozva vélték bizonyítani, hogy ennek a babonának semmi alapja. De ezek az individuumok mélységes megvetésnek örvendtek.

Így aztán a pánikhangulat egyre gerjedt, kisebb csoportok különféle tanfolyamokat tartottak jópénzért, a bekövetkezendő rettenetre való felkészülés okán. Mindenki munkavédelmi sisakban járt az utcán, folyton felfele tekingetve, hogy az esetleg rájuk zuhanó zongora elől időben kitérjenek. Mások bunkerré alakították a ház pincéjét, töméntelen konzervet és ivóvizet felhalmozva. Lett is ezekből hamarosan hiánycikk és bunyó a szupermarketben. A városka önkormányzata sem nézhette ezt karba tett kézzel, megduplázta a rendőri jelenlétet, és a kórházi ügyeleti létszámot.

A tragédia végül is egy szombat kora délután csapott le, az iskolai biológia szertárban keletkezett tűz formájában. A tűzoltók nagy erőkkel a benzinkutakat őrizték az elöljáróság utasítására, így aztán mire sikeresen összeverbuválódtak és a helyszínre vonultak, a suli épülete már rendesen lángolt. Az odacsődült tömeg fejcsóválva és bólogatva nézte az esemény. A kopasz megint megjósolta! Az iskola porig égett, recsegve-ropogva omlott be a tetőszerkezet, a régi fapadok, szekrények és a lakkozott parkett úgy égtek, mint a zsír, pár óra alatt vége volt. A helyiek megvárták, míg az utolsó parázs is kihuny, majd megkönnyebbült arccal néztek egymásra. Megtörtént. Túl vannak rajta. Leégett az iskola, végre valahára fellélegezhetnek. Nem esik zongora senkire, nem fog kitörni a vulkán, és a szupermarket tetejéről sem fog lövöldözni semmilyen ámokfutó. A városka visszatért a rendes kerékvágásba, és a lakók boldogok voltak. Legalábbis amíg a kopasz el nem kezdte ismét lóbálni.

Aranyszínű, csonka nyár

– Egyem a pici szívedet, utyu-putyu, drága kis keresztfia keresztanyunak! Ugyulu-bugyulu csiki-csiki, eszem azt a pici pofikádat, hát kacagj is egyet keresztanyunak, hát intyili-pintyili keresztfia keresztanyunak! 

Tökéletes vasárnap délután volt. A gyönyörű udvaron úgy csurgott végig a napfény, mint a tejszínhabba áztatott, törökmézben pácolt, marcipánban fürdetett, cukormázban megforgatott folyékony arany, s a fák ágai közt megszűrt napfény, mint kajszibarackdzsemmel kevert méz, rokokó díszbe öltöztette az udvart. Erzsike, ölében kétéves keresztfiával, egy fonott kerti székben üldögélt. Nem bírt a látvánnyal betelni. Egy pillangó szállt el felettük, Palika kis kezével utána kapott.

– Hát ki ez a jóképű fiúcska? Na ki? Na ki? Palika! Palika ez a kis tündérfi! Úgy bizony, úgy bizony! Szépséges keresztfia keresztanyunak!

Palika ekkor egy hatalmasat ásított. S ahogy szája megnyílt, kivillantak apró, tűhegyes fogacskái. Nem sokat villogtatta őket, mert hirtelen, egyetlen fogcsattintással leharapta keresztanyu kezét, szájában a véres végtaggal leugrott a gyepre, s négykézláb kúszva eltűnt a bokrok közt, mint egy megriadt nyúl.

– Te kis csibész! Huncutkám! – nevetett Erzsike, s ugyanazzal a lendülettel utána lépett volna, de mivel semmi erőt nem érzett a lábában, hanyatt huppant a puha gyepen. Imádta keresztfia csínyeit.

– Teee… – mondta – Kis életrevaló, egyem meg a szíved! Na jó, rendben. Játszhatsz vele! De ne vidd messzire! Majd hozd vissza! 

Tapsolt is volna egyet örömében, ha nem lenne ezen tevékenység feltétele pontosan kettő darab tenyér, melynek Erzsike ebben a momentumban éppenséggel híján volt.

– Ott a kezem, nem disznóláb, nem kocsonyának való!

Ezen még kacagott is egy jót, csakhogy a rekeszizommal együtt a mellkas is megremegett és még szorgalmasabban pumpálta a vért a kézcsonkon keresztül kifele. Ezt érezte Erzsike és ép kezével leszorította sebesült csuklóját. Ezzel a mozdulattal lesodorta csonka karjáról a karórát, ami pont az orra elé pottyant. És bár az ájulás kerülgette, megnézte rajta az időt.

– Hogy a cica rúgja meg, mindjárt lekésem a vonatot!

Akár egy Szinyei-festmény, szép a nyári délután.

Ingujjnyi univerzumok

A zsúfolt peronon, a várakozó szerelvény valamelyik másodosztályú vagonja közelében egy férfi és egy nő áll. A nő a férfi kabátja alá csúsztatja kezét, úgy karolja át a derekát. Arcát párja mellkasára szorítja, olyan szorosan öleli, hogy érzi a férfi minden szívdobbanását. A férfi viszonozza az ölelést, a hatalmas kabáttal együtt öleli át a nőt, sátrat emel köréjük, elrejtőznek a világ nyüzsgése elől. Ölelése egyszerre szoros és gyengéd, érzi a nő lélegzetvételeit, beszívja hajának illatát. A férfi nemsokára vonatra száll. 

Még másfél évig lesznek együtt. A férfi külföldre utazik a munkája miatt. A kapcsolat nem bírja ki a távolságot. Mindketten külön utakon haladnak majd tovább.

A nő pár évi egyedüllét után férjhez megy és még egész fiatalon két gyermeket szül, egy fiút és egy lányt. Néhány boldog házasév után a kölcsönös féltékenység mérgezi majd meg kapcsolatukat, elhidegülnek, egy idő után elválnak, a férj otthagyja az egész családot. A gyerekek az anyjuk mellett nőnek fel, ám a fiú kamaszkorára kezelhetetlenné válik. Folytonosan alkohol- és drogproblémákkal küzd, felnőttkorára pedig egyszerűen eltűnik. Anyja ebbe belerokkan. Lányát emiatt elhanyagolja, aki később teljesen elhidegül anyjától, férjhez megy külföldre és kétévente egyszer, ha meglátogatja majd. A nő így egyedül egy kis emeleti lakásban öregszik meg, majdnem magányosan, csak a szomszédokkal vált pár szót, asztmás rohamban hal meg hatvannyolc évesen, utolsó erejével még az ajtófélfába fog kapaszkodni, és bizarr guggoló pózban éri őt a hullamerevség. A szomszédok találnak majd rá.

A férfi külföldön remekül fog érvényesülni a munkájával. Szakításuk után még tíz évig kalandozik különböző nők mellett, hol komolyabb, hol lazább kapcsolatokban. Sokára nősül újra, sajnos minden próbálkozás ellenére a frigyet nem követi gyermekáldás. Sokat utaznak a világban, de a boldogtalanság befészkeli magát közéjük. Kiégett, megunt házasságban tengődnek. A férfi sokat jár meccsre a cimborákkal, kocsmákba és harmadosztályú szállodákban keresi a megkönnyebbülést pénzért vásárolt nők karjaiban. Egyre többször nyúl majd alkoholhoz. Olyankor elcsattan néhány pofon is idősödő felesége arcán. A feleség nem tesz feljelentést. A férfit tisztább pillanataiban a bűntudat gyötri. Egy délután a felesége arra ér haza a bevásárlásból, hogy férje holtan fekszik a nappali kanapéján. A boncolás az alkohol mellett nagy mennyiségű benzodiazepint is kimutat majd a szervezetében. Ötvennégy éves, mikor ez történik. 

De ők ezt még nem tudják. Számukra most csak ez a pillanat létezik. A nő hallgatja a férfi szívdobogását, a férfi beszívja a nő hajának illatát. Az emberek szoborrá merevednek körülöttük, a galamb kitárt szárnyakkal lebeg mozdulatlanul a peron felett, a cigifüst felhővé szilárdul. Ez a pillanat csak kettejükről szól, mintha atomjaik csak azért utaztak volna az univerzumban tizenhárommillió éven át, hogy ebben, pont ebben a szent pillanatban kiteljesedjenek, és immár küldetésük bevégeztével visszazsugorodjanak abba a tér és idő nélküli állapotba, melyből egyszer majd hatalmas, fényes, néma robbanással egy új univerzum születik. 

január 11, 2024 | Kőhegyi András | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Aranycsinálók

Joachim Refler egy óvatos mozdulattal másodszor is körbelötybölte poharában a bort, beleszagolt és elmosolyodott. A patikus érzékeny orra ismét eltűnt a pohár pereme mögött, majd miután meggyőződött róla, hogy a rajnai rizling savai között tisztán kivehetővé vált a beléndek szaga, a bort az asztalon lévő ónedénybe borította.

Ha nem vette volna teljesen természetesnek mindazt, ami történt, talán bele is borzong a tudatba, hogy Rupert, a patikussegéd – ezen a héten már másodszor – az életére tört. Az igazság azonban az, hogy tizenöt évvel korábban ő is a gyűszűvirág nedvével siettette meg az előző patikus elmúlását, így hát természetes, hogy Rupert az idő előrehaladtával egyre gyakrabban próbálkozik, Serebán, a második segéd pedig valószínűleg már lázasan kutat egy olyan méreg után, amit sem Refler, sem Rupert nem ismer. Az viszont mégis aggasztónak tűnt, hogy ezúttal csak a második szagpróbára sikerült felismerni a borba kevert beléndeket. Refler nagyot sóhajtott, majd elindult lefelé a patika laborjába vezető lépcsőn, hogy az ebédlőasztalhoz szólítsa a segédeket.

Szokás szerint négyen ülték körül az asztalt: a két segéd, a patikus és Judit, a patikus lánya. Refler, szokása szerint, most is a másfél évtizedes működése alatt történt esetekről mesélt a segédeknek, akik a történetek hangulatának megfelelően néha egy-egy nevetést vagy sajnálkozó sóhajt hallattak.

Judit ezalatt csendben evett és mosolygott. Valójában csak itt, az asztal mellett érezte jól magát, mikor felkapaszkodott magasított székére és végre egy magasságba kerülhetett a többiekkel. Az étkezések kezdetén Judit tekintete mohó fénnyel telt meg, szemöldöke pedig egyetlen, igyekezettől hullámzó sávvá fonódott össze, amikor a tányér fölé hajolt. Minden alkalommal elérkezett azonban az a végzetes pont, amikor Juditnak be kellett látnia, hogy ha ezzel az igyekezettel folytatja, pár percen belül az utolsó falatok is el fognak tűnni előle. 

Most, amikor tányérja ismét kiürüléssel fenyegetett, a lány végső kétségbeesésében felpillantott a többiekre, hátha így elterelheti figyelmét az elkerülhetetlenről. Így történt, hogy tekintete találkozott Rupertéval. A segéd percek óta figyelte csillogó szemekkel, ahogyan egy-egy szelet hús a lány arcába lógó hajtincsek között utat talál magának a kerekded fogak felé. Judit rögtön elfeledkezett korábbi tervéről, miszerint számolni fogja, hányszor zárulnak rá őrlőfogai a szájába kerülő falatokra, és ijedtében egyben lenyelte a szájában tartott húsdarabot. Rupert figyelemmel követte a lány torkába jutó falat útját, majd visszaterelte tekintetét Judit szemeihez és elmosolyodott.  

Körülbelül két héttel később az ebéd utáni pihenő ideje alatt Serebán sétára indult a városban. Legalábbis ezt mondta Reflernek, mikor kilépett a patika ajtaján. Úgy döntött, még ma elintézi, hogy Refler és Rupert találkozzanak a Halállal. Serebán ugyanis gyerekkorában azt tanulta szülőfalujának papjától, hogy az emberekért utolsó perceikben maga a Halál jön el, hogy magával hurcolja őket. 

Refler egészen máshogyan vélekedett a halálról, Rupert pedig már nem gondolt semmit, csak feküdt a patika laborjának kövén. A patikus leguggolt az élettelen test mellé, kihúzta kését a segéd hátából, aztán felállt és lassú mozdulatokkal masszírozni kezdte tarkóját. Most, hogy elmúlt a rövid harc okozta izgalom, újra kínozni kezdte napok óta tartó fejfájása. 

Mintha egy húr lett volna odabent, amit egyre csak feszítenek, a patikus pedig tudta, hogy ha ez a húr elpattan, akkor rés nyílik a koponyáján és minden, ami odabent van, kicsorog. Érezte, hogy az első csepp vér már át is préselte magát a bőrén, és lassan araszolva megindult lefelé, a homlokán keresztül az orra irányába. Mire a csepp a patikus orráról a férfi száraz ajkára csöppent, sóssá és rémisztően hideggé vált. Ekkor döbbent rá, hogy egész testét elöntötte a víz, inge átnedvesedve tapadt a mellkasához. Remegő kezeivel az ing gallérjához nyúlt, lazított rajta, megrázta fejét és hozzálátott, hogy rendbe szedje magát. 

Mindenekelőtt felhajtott egy pohár vizet, hogy kitisztítsa belső szerveit és azok tökéletesen tudjanak összpontosítani a test működésének helyreállítására. Miután ezzel végzett, a sarokban álló mélybarna polchoz lépett és leemelt róla egy üvegcsét. Emlékezett, hogy amikor az előző patikushoz egyszer a régi császár udvaroncai állítottak be, hogy gyógyszereket kérjenek, mestere erről a polcról vett le egy olvashatatlan címkével ellátott tégelyt. A polchoz tehát ő sem nyúlt, mert nem volt elképzelhetetlen, hogy váratlanul egy különösen magas rangú vendég térjen be a labor felett működő patikába. 

Refler kidugaszolta az üvegcsét, majd szájába öntötte a keserű port és egy újabb pohár vizet ivott rá. A víz langyos volt és mintha poshadt is lett volna. Fintorogva tette le a poharat. Csak most vette észre, hogy a levegőt is kapkodva veszi. Egy óvatos mozdulattal ismét az ing nyakához nyúlt, majd egy pillanat múlva keze átvándorolt a torkához, onnét pedig hamarosan még lejjebb csúszott, a mellkasa felé. Ezután a patikus már nem is tudott másról, csak erről a csúszásról, a zuhanásról, amit ő végtelenül hosszúnak érzett, pedig egy másodpercre sem volt szükség, hogy Refler teste a labor kőpadlójának ütődjön, és megrepedt koponyájából szivárogni kezdjen a vér.

Serebán megállt a templom előtt és felnézett a szögletes épület tornyára. Nem kellett sokáig várnia, egy perc múlva megkondultak a torony harangjai, és a fiatal férfi arcára elégedett mosoly ült ki. Biztos volt benne, csak ő tud arról, hogy ebben a templomban a harangok minden nap egy leheletnyivel korábban szólalnak meg, mint a város többi templomában, korábban még a Stephansdom harangjainál is. Ez a fél harangütésnyi idő volt az, ami napról napra idevonzotta Serebánt, és ennek a napi néhány pillanatnak, amikor úgy érezte, egy lépéssel a többiek előtt jár, köszönhette a patikussegéd azt is, hogy megismerkedett Kosterrel és Hugóval, a templom mögött álló kis házban lakó alkimistákkal. 

Mikor belépett a házba, elkiáltotta magát, majd, miután hosszú másodpercek után sem érkezett válasz, leült és türelmetlenül pislogott a ház két szobáját elválasztó lepelre, ami mögött házigazdái műhelyét sejtette. Jó oka volt arra, hogy hozzájuk forduljon segítségért: barátai kérésének eleget téve már hónapok óta dézsmálta a patikuslabor készleteit, színes homokkal pótolva a hiányzó porokat. Serebán tehát várakozott és rettenetesen magányosnak érezte magát. 

Pár perc múlva meglebbent a lepel, és Koster bújt elő a másik szobából, kormos arccal, beesett szemekkel, de vigyorogva. Gazdagok leszünk Serebán, gazdagok, kiabálta. Annyi aranyat kapsz hamarosan, hogy megveheted az öreg Refler patikáját is, ha ahhoz lesz kedved, csak várj egy kicsit! Ezután még néhány összefüggéstelen mondat következett különböző fémekről és ötvözetekről, aztán Koster még egyszer körbetáncolta a patikussegédet és újra eltűnt a függöny mögött. 

Serebán ismét egyedül érezte magát, pedig megint ketten voltak a szobában. Zömök, sötétbőrű férfi állt mögötte, aki szórakozottan vakarta vörös üstökét, mintha észre sem venné, hogy minden egyes mozdulata után vastag hajcsomók válnak el fejbőrétől. Az idegen lassan kinyitotta száját, és aranyfogait megvillantva mondott valamit egy olyan nyelven, amit a patikussegéd nem ismert. Ekkor ismét meglebbent az ajtót helyettesítő függöny, de ezúttal nem lépett be senki. A lepel leszakadt és röpülni kezdett, de hogy hová, azt Serebán már nem látta. Nem hallotta a robbanást sem. Hallotta azonban az egész város. Azt is messziről lehetett látni, hogy valahol a skót bencések templomán túl füst száll fel, majd kisvártatva megjelennek az első lángnyelvek is. A tűz már majdnem elérte a szűcsök utcáját, amikor órákkal később, jóval az est leszállta után, sikerült megfékezni a lángokat.

december 8, 2023 | Szabó Eszter | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Fényképek

Már a hajnali csöndben is csak a zümmögést hallotta. Eleinte csak lopakodott, de szép lassan kizárta a koránkelő, túlbuzgó madarakat, és az akvárium monoton berregése is süket fülekre talált Szálvia hallójáratainak kifürkészhetetlen labirintusaiban. Hetek óta hiába beszéltek hozzá a szomszédok, a szűk család és az a kevés munkatárs, aki osztozott vele ebben a furcsa auditív transzállapotban, ami már több volt, mint fehér zaj, valami nagyobb jelentéssel bírt, de lehet, hogy csak azoknak a fejében, akik megtapasztalták. Mindhiába jöttek az idegesítően hosszú hangüzenetek is, már nem is vette a fáradtságot, hogy megpróbálja kiszűrni az autódudába burkolózó, levegőt kapkodó történeteket, mert a zümmögés könyörületes volt és megkímélte őt az értelmetlen szavaktól. Elég egy mosolyt keresni a hangulatjelek között és azt írni, hogy értem. És azzal ki is elégítette beszélgetőpartnerét, aki inkább magával beszélgetett, igazából szó szerint, ha úgy vesszük, hogy Szálvia nincs ott, az illető csak egy telefont tart a szája elé, fontoskodva, hogy „most épp rohanásban vagyok, nem érek rá pötyögni”, mintha tényleg nem érne rá, az az üzenet egy picit később. 

A fénymásoló iroda a város szívében, ám kicsit kopottan állt, a világ legjelentéktelenebb kirakatával, húsz évvel ezelőtti elismerő diploma, előtte egy origami tulipán, zöld-piros, ahogyan kell. Mintha mostanában került volna oda, szóval nem csak ott felejtették azt a kirakatot, hanem olyan hatást kelt az egész, mintha ezzel akarná kifejezni a jelentéktelen üzletvezető a jelentéktelen üzletet, hogy ez itt csak létezik, de ha nem lenne, akkor jönne helyébe egy másik. Itt nincsenek fényképelőhívók, háromdé nyomtató, vagy gravírozó gép. Ezt már a város is megtanulta, és csak akkor jönnek ide, amikor éppen késésben vannak, és már nincs más nyitva, hiszen ez a fénymásoló este nyolcig kiszolgálja a vendégeket, Szálvia és a jelentéktelen munkatársai pedig igazán csinos összeget kapnak azért, hogy vállalják a műszakot, akár reggeltől estig. És nem csak a fizetés vonzó – fejti ki éppen a főnök a lánynak az állásinterjú napján, hanem havonta egy pénteki nap szabad, egy kikötéssel, hogy valami nagyon hangos helyre menjenek aznap. Mivel ez egy kisváros, ezért sok lehetőség nincs, le kell menni a pincébe, ott kell ülni a legalább tízéves hangszórók mellett, hallgatni a legújabb slágereket a legalább tízéves alapra rámixelve, vagy fordítva, és azon gondolkodni, vajon ezek az emberek itt hallják is, hogy miről szól ez a dal? Vagy csak kántálják a sorokat, mozgatják a csípőjüket arra, hogy valaki arról énekel, hogy öngyilkos akar lenni. Ha pedig nincs kedve a diszkóutánzatot bámulni egész este, akkor megkeresi a város összes útfelújítását, megpróbál észrevétlenül ottmaradni, ameddig csak lehet, majd amikor úgy érzi, hogy most kell abbahagyni, akkor tovább megy egy másik helyre. Tavasszal a legjobb, olyankor van a legtöbb felújítás a városban. Amúgy nem mintha a főnök utánajárna, hogy az alkalmazottak tényleg betartják a szabályt, de Szálvia sosem volt az az ember, aki kétségbe vonja a másik kikötéseit, még akkor sem, ha azok őrültségnek tűnnek. 

Csak egy kis zümmögés, ezzel magyarázza a tulajdonos, majd biztosítja a lányt, hogy ne pazarolja a pénzét cseppekre vagy orvosra, mert nem a fülével van a baj, a zümmögést nem lehet onnan kiszedni, de ne aggódjon, nem fogja őt zavarni a mindennapjaiban. Szálvia bólint, kell a munka, jól is fizet, és monoton. Túl sok volt már a kezdeményezés, önkéntesség, szervezés, tervezés, lendület és fiatalos akaraterő, nincs szükség most semmiféle új ötletre. Csak fénymásolni szeretne, és amúgy meg bármikor otthagyhatja. Nagyjából két hónapba telik el, ameddig teljesen beleolvad a munkakörbe, már meg sem nézi a kezébe kerülő dokumentumokat, pedig megtehetné. Az elején nagyon kíváncsi volt. Úgy érezte, valamiféle tudással övezi fel az, hogy mások személyes dolgait másolja. Az is eszébe jutott, hogy titokban saját magának is eltehetne egy-egy példányt a fontosabbnak tűnő iratokból. De nem történt meg a csoda. Egyszerűen nem érezte magában a mindentudók örömét, ahogy végigsétált a város utcáin. Nem tudott meg többet az emberekről, nem került semmiféle cinkos titok birtokába, vagy legalábbis képtelen volt felismerni. 

A zümmögést igazából csak a harmadik hét után vette észre. Onnan tudta, mert valamiért itt az volt a szokás, hogy a három hét után hivatalosan is köszöntik a cégnél az új munkaerőt, az illető kap egy sapkát, egy kitűzőt és egy esernyőt, valamint a főnök megszorítja az izzadt kezével a vállát, és valami űzött mosoly jelenik meg ilyenkor az arcán, mintha éppen közölné az alkalmazottal, hogy halálos beteg, de ne aggódjon. Szóval ezen a napon történt, hogy Szálvia füleibe végleg beköszöntött a hang, ami ezután már szinte soha nem maradt abba. A fénymásológép könyörtelen aprításai csak alvás közben hagyták el egy kis időre, kivéve, amikor arról álmodott, hogy kisujjnyira zsugorodik, a főnök beküldi őt a gép belsejébe, hogy találja meg élet értelmét. „Ott kell legyen!” – üvölti ilyenkor az álombeli főnök. „Mégis hol máshol, ha nem a hivatalos és személyes megőriznivalók között?” A főnök ilyenkor az egyik lábától felemeli, megnyalja, hogy jobban csússzon, és belöki őt az egyik bemeneten. Aztán csak villódzó fények és a zúgás, egész reggelig. Mint egy rossz televízió. 

Csak egyetlen módot talált rá, hogy csend legyen. Minden nap a parkon keresztül vágott át hazafelé menet, nyáron tele volt emberekkel, kutyájukat sétáltató hölgyekkel, randalírozó gyerekekkel, a Pavilon Kávéház teraszán pedig végeérhetetlenül sakkoztak az öregek. Aztán beköszöntött az ősz, a kávéház bezárt, a sakkozók viszont ott maradtak, rendületlenül játszották a partikat, egymás után, csendben. Az őszi délutánba olvadt játékosok látványa hirtelen robbanásszerű csendet borítottak rá, odaszegezték őt a bábuk gyors mozgásának ritmusához. Nagyon szeretett volna közelebb menni, de félt, hogy udvariatlannak találják, ezért egyszerűen csak lelassította a lépteit, és olyan sokáig maradt a vonzáskörükben, amennyire csak bírt. A fehér hajak rikítottak az évszak színeiben, télen a kucsmák belesimultak a fák társaságába. Függővé vált. Megtanult a lehető leglassabban, feltűnésmentesen lépkedni körülöttük, és ha észre is vették, nem szóltak semmit. Így ment ez hónapokon keresztül, amíg.

Egy áprilisi napon egy idős hölgy lépett be a boltba. Idegesnek tűnt, elkezdte tapogatni magát szőrmével befedett törzsén, kifordította a zsebét, közben a szintén szőrös kalapja is megbillent a fején, még arra sem szánt időt, hogy megigazítsa. Végül kiesett az egyik zsebből, a belső zsebből egy fénykép. Tehát férfikabát. Szálvia segített neki. Felvette a fotót – a sárga lapon egy konyhában egy riadt lány áll, kezében edény, reszelő. Cselédruhában, egymagában, riadalma betölti az egész fotót. Arca pedig arról árulkodik, senki nem szólt neki, hogy fotózni fognak. Vajon ki készíthette? Szálvia sokáig nézhette a fotót, mert a hölgy dühösen kikapta a kezéből, majd néhány utasító szóval kísérve mégis visszaadta. Jó minőségű másolatot kér. Jó lenne színesben. A lány közli, hogy „mi nem foglalkozunk ilyennel”, mire ő csak sóhajt. Talán jobb is. Akkor csak legyen nagyon jó minőségű, és nagyobb méret. Szálvia szól neki, hogy erre várni kell, a fotót először ki kell tisztítani egy programmal, másképp nagyon szemcsés lesz. „Persze, persze, csak siessenek azért.” Egy telefonszámmal ellátott papírt nyom a lány kezébe, majd kisétál az ajtón.

Mielőtt nekifogna a szerkesztésnek, leül és megvizsgálja a képet. A cselédlány láthatóan fél. Nem meglepett, nem szomorú. Fél attól, ami történik vele. Ujjai görcsösen kapaszkodnak a konyhai eszközökbe. Sosem fog feloldódni. Már örökké így marad, ez a hölgy pedig még nagyobban, még tisztábban akarja látni ezt az arcot. Miért – teszi fel magában a kérdést a lány, majd rájön, hogy valamiféleképpen örül, hogy nem láthatja a folytatást. Az állandóság jó. “Szeretem a maradandó dolgokat” – gondolja. “Nem akarok több változást. Azt akarom, hogy az öregek örökké ott sakkozzanak a parkban a márványtáblákon, és ha meghalnak, akkor azt akarom, hogy a kucsmájuk az rajta maradjon a koponyán. Azt akarom, hogy a zúgás elmúljon, de közben meg azt is szeretném, ha megmaradna, hiszen már megszoktam. Nehéz lenne megszokni valami mást, például a csendet. Akarom, hogy ez a lány itt a képen örökké féljen, és meg akarom látni, érezni, sejteni, hogy ki áll a fényképezőgép mögött, mert az is ott van, az is a képben ragadt, csak nem látom, nem jövök rá, pedig biztosan tudom, hogy valahogyan megmutatkozik.”

A széken találnak rá. Még mindig ugyanott ül, ugyanazt a képet nézi, le nem eresztené a kezét, mert még mindig nem érti a titkot, de már nem hall, nem lát, él, de mégsem mozdul, mintha csak egy fényképpel találná szembe magát az ember. Az üzletvezető általában mindig ezt csinálja azokkal, akikre ennyire ráborult a zúgás. Összehajtja őket, becsúsztatja a fénymásoló dobozába egy kis lyukon keresztül, és így lesz erősebb és erősebb a gép, mígnem egyszer csak már az üzletvezetőn sem segít a vatta, dugasz, meg mindenféle trükk, amivel eddig mentesült a gép hálója alól és majd őt is betemeti, és akkor városnak lesz egy önműködő fénymásolója, ami már nem csak este nyolcig, hanem éjjel-nappal szívesen fogadja az odalátogatókat, és az a gép már mindent tudni fog az emberiségről, eleget ahhoz, hogy egyetlen pillanattá fagyassza a teljes emberi lét törékenységét.

november 23, 2023 | Tankó Andrea | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Tankó Andrea prózái

Katicabogár kislány

Van, amire nem lehet elégszer gondolni, az agy kilöki magából újra és újra, rágja, csámcsogja a részeit, de képtelen lenyelni, valami mindig torkán akad(na), ezért inkább loccs, ki vele. Álom lesz belőle. A rosszabbik fajta.

Egy ideig gyakran keltem remegve, sírva az éjszaka közepén, az idegek valamiféle megmagyarázhatatlan összjátéka lehetett, meg persze a fáradtság, de több volt ez annál, hosszútűrő önszétszedés az én tudattalan, kontrollálatlan állapotában. Vissza-visszatértek az arcok, az, amelyiket és az, amelyiktől, gyűrt maga alá ez a groteszk, abszurd duó, kimerevedett előttem a félelmem, hogy elhagynak. Fullasztott, dühített, köhögtetett és köptetett, mint amikor az ember elfordítaná a fejét attól, amit nem szívlel látni, de bármerre néz, visszaköszön, integet, ha kell kacsint is, futni lehet, de csak körbe és körbe és körbe, úgyhogy inkább le és be, de el sose. Túl sok lépcső vezet lefele.

Ma reggel ismét zavartan vettem a levegőt. Azt mondják az idősek, a reggeli második alvás sose jó, mindig csak rossz álom lesz belőle. Lehet. Fél éve nem voltam odafenn, ismerőssel is csak ritkán, hangosan köszönve találkoztam, néha meg-megállva, jól vannak-e, jól, köszönnyük, jaj, milyen melegek vannak, alig bírja az ember, a kicsi hogy van, jól van a’, nő, mint eső után a gomba, óvodába nem akart menni, de hát hova erőltesse az ember, ha sírik szegény, maj’ csak megszokja. Valahogy így. Vagy akár így is. A múltkor majdnem nekem esett valaki fényes nappal, mert pont akkor kacagtam, amikor mellém ért, rám nézett, ő meg éppen dühös volt, hát felképellek minnyá, te is ne kacagjá’. Valahogy így. A majdnem majdnem maradt.

Álmaimból kikoptak a tornaterem zugai. Ott bent soklépcsős feljáró vezetett a játszószobához. Haladni kell felfelé a jutalomért. Jobbat a bal után. Most mégsem ezt a sok masszív betonlépcsőt láttam magam előtt. Kell a fenének lépcső. Úgysem haladunk, jutalom nincs, nyomor van, mondottam fiam, küzdj ésatöbbi, csak azt nem mondottam, hogy ez a cigány emberekre nem érvényes, vagy ha igen, alig, ők mégis bíznak, terítenek asztalt, a meghóttnak ünneplőbe öltöztetik a sírját, meghívnak mindenkit, sírva mulatoznak, esznek, isznak – míg van mit. Aztán elfogy a mindennapi kenyerük, Uram, marad a szemeteskuka, a kezeken a megvastagodott bőr, a lesikálhatatlan nincstelenséggel. Kell a fenének lépcső, úgysem.

Ma reggel ismét veletek álmodtam. Egyszintes, hideg kőház volt a gyülésterem. Nagy sürgés-forgás, vagy mégsem, már nem tudom, voltak napok, esősek, sárosak, hidegek vagy túl melegek, napok, amikor a gyermekpénzt osztották és napok, amikor jó lett volna, ha osztják, napok, amikor a sürgés-forgás fullasztóbb volt a tornaterem hőségénél és napok, amikor a hiány belemászott a szövetekbe, üvöltött a pangás, a nincs, kint és bent ugyanaz, voltak napok, amikor nem jöttetek, miért is jöttetek volna, lépcsők úgysem vezettek sehova – a legmagasabb pont, ahová (f)elérhettetek a játszószoba volt csak.

Sok ismerős arc, mindenki csak beszélt, valahogy senkihez sem tartoztam, hangja nélküli szavak buktak elő belőlem, vagy talán mégsem, már nem tudom, olyan volt, mint a valóságban, makk egyedül az emberek között, jobbra-balra fordul a fej, keresi, kapkodja az információkat, de sosincs csatlakozás. Tudtam, hogy nem tartozom oda, hogy már rég nem vagyok eleme a szerkezetnek, mégis ott voltam. Aztán kicsapódott az ajtó, ha volt ilyen, berohantak a gyermekek, szeplős, naphajú fiú legelől és sokan mások utána, minden kezdődik előlről, vagy pont ott folytatódik, ahol, nem tudom, sokan lettek, lettetek ott benn sokan, felálltam, mintha mégis oda tartoznék, vagy csak megpróbálni akartam, megpróbálni még egyszer, hogy lehet szépen is, emberi hangon visszatessékelni az udvarra mindegyikőtöket.

Szamantha volt az utolsó, régen mindig Katicabogár-kislánynak hívtam, piros pöttyös ruhákba öltöztette az édesanyja, hatalmas barna szeme elterült az arcán, amin még ránc egy szál se, igazi selymes hátú katicabogár volt. Te tudsz járni? Tudott, vagy legalábbis úgy tűnt, újabb siker, egész siker, kései mozgásfejlődéses volt ő is, türelmetlen és haragos, ha mászva kellett „megküzdeni” egy játékért, és most mégis jár. Tapogott vagy inkább szaladt, magabiztosnak tűnő lépésekkel haladt, lépegettem utána, készen arra, hogy elkapjam, ha esne. Hirtelen kiszaladt egy fiú, ezek szerint mégsem Szamantha volt az utolsó, ismerte őt, hogyne, mindenki mindenkit, az urak a koordinátapontok, ha megvan a név és a negyed, megvan az uram is, onnan meg mindenki más is, szóval ismerte ez a fiú Katicabogár Szamanthát, azt mondta, le tud menni a lépcsőn, nem kell fogni, elhittem, lekéstem.

Szamantha belebotlott a legfelső fokba, kicsi volt még, a kezét nem használta, hogy kivédhesse az ütést, talán nem is lehetett volna, menthetetlen volt. Ott csattant a feje a betonon, ott a szememben. Szaladtam, kölcsönkért hanggal ordítoztam, valaki után, aki majd segít, aki majd hív orvost és mentőt, itt alig van jel. Ide úgy sem jön senki.

Szamantha kicsi teste szürkén feküdt a betonon, feje alatt egyre növekvő vértócsa. Ezek a lépcsők is csak lefelé vezettek. Egy újabb gyerekhalál. Egy újabb mulasztás. Szamantha meghalt és én nem fogtam meg a kezét.

Ma reggel ismét veletek álmodtam. A tehetetlenség-érzés új testbe költözött. Álmomban leesett és meghalt egy gyerek. A valóságban sokszor egy.

Lulu


Alig dolgozott még ott, jött a hír, hogy meghalt. Mondták, hogy ilyen az élet meg Isten útjait ki nem fürkészhetjük, de ez valahogy több volt mindennél, ami mondható. Kicsi, gesztenyeszemű fiú volt. Lecsúszott a lába játék közben a bordúráról. Vagy a fejébe esett valami vas. Egyedül volt vagy az unokatestvéreivel, a felnőttek a házban vagy még ott se. Ki tudja. Tiszavirág-életű volt, nincs többet. Egyszer összekacsintottak, akkor látta először és utoljára. Így kezdődött a történetü(n)k. Vagy inkább az édesanyjáé.

Tenyeres-talpas asszony volt, alighogy elvesztette a fiát, hordta a még élő gyermekét maga után, hurcolta a városba, a kukákhoz, a tornaterembe, ott legalább kikerül egy szelet friss kenyér. „Két pofára gyúrja” – észak-nyugaton ez a szavajárás. És tényleg, utolsó szuszig gyúrta az ételt. Sokszor annyi jutott egész napra. Egy délelőtti szelet kenyér.

Lulu, csúfnéven szólították, így ismerte mindenki, eltiporhatatlan asszony, nagyhangú, amolyan igazi veszekedős fehérnép, így mondja a székely. Legalábbis az a hír járta. Nem járt iskolába, nem ismerte a számokat, sem a betűket. Kukáról kukára járt, derékig belehajolt, csak legyen valami eltüzelnivaló. És ennivaló. Sosem tudta, milyen nap van vagy hány óra. Mindig elkésett – mégis jött. Jött a melegért, a vízért, a tízóraiért, jött az emberekért, s mert úgy szerette a kislányát. Anyja volt neki, testvére, barátja, apja. Kicsi lány kicsi keze elveszett a szomorú szemű, gyerek-lelkű anyja kenyérkereső tenyerében. Járták ketten a világot, két megtépázott, lyukas lelkű árva.

Lulu vitte a tornaterembe a gyermeket esőben, hóban, eljárt talpú, csuromvíz cipőkben. Az odafentet elkerüli az idő, mindig csak a most van, a holnap sose biztos, valami groteszk carpe diem ez, más lehetőség nincs, pedig de jó is lenne. Az időnkívüliség elhozta egyszer, nem volt rajtuk kívül más, jöttek és maradtak sokáig. Ott gubbasztott a terem sarkában, kicsi, összetöpörödött asszony, belefeledkezett a táblába. Még sosem tanította senki ceruzát fogni. Krétát még annyira se. Kuporgott ott az asszony, szorította a krétát erősen, próbálta kanyarintani a neve betűit. Jobbra kanyarodott a betű lába a bal helyett, majd balra jobb helyett, kicsit ilyen volt, kicsit olyan, kezdte elölről, törölte le a krétanyomokat, kérte, segíts, írjad te. Aztán csak próbálkozott ő maga, pironkodott közben, kacagott szégyenkezve, hiába mondták neki, nincs miért, jó, hogy most, jó, hogy így. Aztán a kislány megéhezett, amúgy is, milyen rég jöttek már, menni kellett tízóraizni s haza. Apád is mindjárt hazajön – mondhatta Lulu, ha akkor éppen nem külföldön volt a férje.

Lulu erős asszony volt, állta a sarat, nem foglalkozott a betegségeivel, csak amikor már elviselhetetlenné vált az a nyilallás a derékba, vagy a vese sugárzik mindenfelé? Nem is csoda, mindig vizes a lábam, mindig fázom – az utóbbit nem mondta, szóra sem érdemes, ha semmi különös nincs benne, mindig így van. Egyszer berontott a tornaterembe, mint mindig, akkor is késve, mindig a hátsó ajtón, kiáltotta hangosan a nevet, sosem azét, aki éppen ott volt, leginkább korábbi munkatársakét, akik már rég sehol, de hát nincs idő, az idő a most, azt kell túlélni. Jött, keresett valakit, hogy elmondhassa a fájdalmát. Ennyit nem tették rám a kezük, ne – mutatta, adtak egy nospát, menjek.

Szakadatlan rótta az utcákat, nem hatott a nospa, más volt a baj, ha nem a kislánya, ő betegeskedett folyton, de ez nem állította meg, utána kellett menni annak, ami másnak már szemét, hogy legalább napi egyszer ehessen az a gyermek.

Lulu erős asszony volt, erős’ rendes asszony, keveset hallgatott másra, ki kellett mondania magát, sosem dolgozta fel a kisfia halálát, sosem dolgozta fel, hogy a férje elfordult tőle, közelebb vonta, tapasztotta magához a kislányát, az egyetlen élő embert, akije maradt, emelte volna fel, feljebb, jusson ő tovább, járjon óvodába, hurcolta maga után. Az óvodából hazaküldték, mert sírt. Másnap tíz perccel tovább maradt, de ismét hazaküldték. Mert sírt. Ezután már nem próbálkoztak túl sokat a beilleszkedéssel. Minek? Sírt. Az utca felneveli őt is. Egyre kevesebbet sír.

Egyszer volt egy álláshirdetés. Az egyesület takarítónőt keresett – a telepről. Roma asszonyt, legyen jelkép, példa, híd. Legyen csatorna a telep és az alkalmazottak között, legyen példa a fejlődésre, dolgosságra. Lulu nem tudta elolvasni az álláshirdetést, de szóltak neki. Jelentkezni akart, tetszett neki. Az interjú előtti hetekben megtáltosodtak az asszonyok. Jöttek, hozták a gyermekeket, igyekezett mindenki a legjobb, legdolgosabb formáját mutatni, ki lehetne megfelelőbb takarítónő, ha nem éppen ő. Lulu nem győzködött senkit. Lulu nem írta meg kézzel a motivációs levelét. Lulu nem akart másabb lenni, mint korábban bármikor. Lulu észrevette, ha leesett a vajas kenyér a földre. Lulu észrevette, ha kiömlött a gyerekek teája. Ment, vette a seprűt, vette a felmosót, feltakarított. Már akkor is, amikor még nem, még azután is, hogy már nem kerestek takarítónőt.

Nem lett belőle takarítónő. Egy kis ideig fényt kapott a szeme. Aztán visszabújt a sebeibe.

Lulu kukázott. Lulu keze repedezett volt a mindennapi nincstelenségtől. Lulu nem köntörfalazott, mondta, ami a száján kifért. Lulu elhagyta az első gyermekét. 

Lulu nem járt iskolába. Lulu nem tudott írni, sem olvasni. Lulu kívül élt az időn. Lulu gyászolt, és nagyon egyedül volt a gyászában. Lulu elvesztette a fiát és vele együtt a férjét is. Lulu kislány volt, gyámoltalan, anya, sebzett szívű, védelmező, nő, kisemmizett, megviselt. Lulu minden nap azért kelt fel, hogy a kislánya ehessen.

Azóta láttam még párszor, intézi az ügyes-bajos dolgait, vagy csak bandukol, ott a kampósbot a kezében, a szemetesek aljára túrni jól lehet vele. Mindig feketében, mindig megviselten.

A fagyi az fagyi

Sokan vannak, mind ismeretlenek, próbálok senkit se túl hosszan nézni, gyakran feledkezem bele a bámulásba, márpedig bámulni nem illik, bámészkodni, szájat tátni, merengeni, az embereket jól megnézni nem illik. Sokan vagytok, mind ismeretlenek, furcsa arcú idegenek, keresem a szemeket és mégse, keresem a neveket és mégse, inkább elnézek, felnézek fölöttetek, furcsán érzem magam, nem is tudom, hol kezdődöm és hol érek véget, ülök egy régi irodaszéken, ilyenekkel volt tele a mateklabor, akkor még újdonság volt és kényelem az osztálytermi régi, nyikorgó székekhez képest. Én ülök, ti ültök, ők ülnek – megint ez a lábnyom-lét, hosszú fehér vagy lehet, hogy szőke hajszálak kunkorodnak a széken, rajtuk ülök, közben meg arra gondolok, akié lehetett. Vajon annyi idős vagy, amennyit az arcod és a termeted mutat? Vajon te sem leszel sosem felnőtt, mindig csak fiatalka? Mondták már, hogy egyszer még örülni fogsz annak, hogy jópár évvel fiatalabbnak hisznek? Vajon annyi idős vagy, amennyit az arcod és a ráncaid mutatnak? Év-ráncok vagy életráncok? Arra gondolok, hogy te, aki itt ültél – vagy.

Fél napig liftezik a gyomrom, nyelek nagyokat, mert tudom, sorra kerülök én is, mint a várótermekben, azért jöttem, hogy sorra kerüljek, mégis jó lenne, ha nem, ki vagyok, mit mondok, mit mond az az arctalan, vörös hajú nő a képen, aki nem vagyok, de lehetnék?

Most üres vagyok és csupasz, nincs levegő a teremben, mégsem fáj a fejem, felolvasnak, én nem tudok így figyelni, most mégis, olvasom én is hangtalan, létezem én is hangtalan, üres vagyok és csupasz, meleg van, esteledik, a szöveg mégis eltalál, van hová ágyazódnia, nem lökődik ki, sokáig forgatom magamban – a szeretetről gondolkodik ő is, mindig csak az út, a szeretet, a szerelem, azt mondja, „ami fészkelődik az a szeretet/ előre adják ide/ előre adják ki a szeretetet/ amennyi jut megfelelő részletekben” ésatöbbi, de ezt nem is ő mondja, ezt mondták már, írták már, egy sokadik szeretethimnusz ez is, mire megszólal valaki, elmondja a sajátját, mindig mindenki csak a sajátját, kiét is mondaná, van, hogy még az a saját is fránya, esetlen, és közben eszembe juttok, kikre már rég nem gondoltam, személyként nem, csak valami nagy, hömpölygő egyként.

Visszakúsztok ebben a kortárs, mohó szerethimnuszban, vissza az a névtelen kislány is, akit végül nem ismertem meg, mégis olyan volt, mint ti mind. Eszembe juttatta, hogy az éhséget sosem ismertem, hogy az éhség mély és kiromlasztja a fogakat és befeketíti a lelket, hogy a fázás belülről jön és nem múlik, a mindig vizes, lyukas gyerekzokni csak ráadás. Eszembe juttatta, hogy a gyerekek arcán ránc van és a kezük erős, dolgos kéz.

Az a kislány a kávézónál kéregetni jött – még mindig bevett szokás gyerekeket küldeni, gyerekekkel jönni, meghatóbb vagy eredményesebb, nem tudom, sosem kérdeztem, sosem mondták. Az a kislány a kávézónál kicsi volt és csapzott, már az arcára sem emlékszem, csak szép, copfba fogott barna hajára, csomós volt már az is, és a vékony, szélfútta kis testére, a szorosan markoló ujjaira és a fagyira. Kezében üres fagyitölcsért szorongatott, ment asztaltól asztalhoz, remélt valami banikat, közben a háttérben ott állt az anyja, próbálkozott ő is összeszedni valami ennivalónyit, őt is küldték vagy nem, ki tudja, szorongatta a fagyitölcsért, aztán az egyik asztalon megtalálta a fagyiját is. Üres pohár, ízesített jeges kávé lehetett benne, a jég még darabokban, benne szívószál, mellette egy másik, a bögre alján az utolsó korty kávé, ízesített lehetett az is, vagy legalább cukros. A kislány átkapkodta a jeget a tölcsérébe, meglett a hideg, a fagyi hidege, van hozzá ostya is, finom, ropogós és édeskés, már csak az íz hiányzik. A szívószál jó eszköz, más elhasznált szívószála jutott neki csak, azzal szívta mondvacsinált fagyijához az ízet – a bögre alján maradt utolsó cseppek, a fahéj és a cukor, vagy valami teljesen más édes maradék-íz volt az. Két ember maradékából jól lakott a szíve – a fagyi az fagyi.

Mindennapi kenyerüket add meg nekik ma, add hozzá a szeretetadagot is, most az összeset, ha lehet, a holnap messze van, inkább ma legyen jó, inkább ma legyen kenyér, még ha száraz is, még ha ketten már jól is laktak belőle, inkább ma legyen fagyi, inkább ma. A hiányokból készült fagyi mozdulatlan volt a kislány görcsösen szorító markában – ő nem ejtette a földre a gombócokat. Állt ott még egy darabig, szívószálával kereste még a bögrék aljában elmosásra váró kortyokból az édeset, aztán továbbállt. Hogy zörgött-e valami a zsebében, amit majd elszámolhat, nem tudom. De aznap fagyizott – sosem gondolt, mindenízű fagyit evett, majd eltűnt az autók közt szélfútta kis teste.

Ha van hangom, valami ilyesmiket mondtam volna arra, mit hív elő a szeretetidézet. A fülledt levegőjű teremben a sok idegen arc magába fordul vagy éppen kitárulkozik, néz, ír, mond, hallgat. A szeretet teli hasú, jóllakott. A szeretet jól záró ajtó, semmi keresztszél. A szeretet a lányanyák riadalma, a szeretet a lányanyák görbe háta, a szeretet a lányanyák edzett szíve. A szeretet a csimpaszkodó gyermek. A szeretet a még, még, mindenből kérek még. A szeretet fázós szemű, kétkedő. A szeretet többnapos éhség. A szeretet huzatos, omló falú helyiség. A szeretet félszeg, a szeretet egy hogy vagy, a szeretet a kérdés, hogy lehetne jobban. A szeretet, mint a kenyér – mindennapi adagunk inkább ma adassék meg. Ha van hangom, valami ilyesmiket.

Azóta más íze van a fagyinak.

november 13, 2023 | Imre Eszter | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Lélegzik a föld

Sziget-trilógia 1., részlet

Az íróasztalt csak akkor vette észre, amikor újra a fény felé nézett. Egyszerű, elegáns darab volt. Linda pislogott párat, és megdörzsölte a szemét, mint amikor az ember megpróbálja kidörzsölni a szeméből az álom maradványait. De akárhogy is nézte az asztalt és a polcokat, egyszerűen nem tudta felmérni a távolságokat. Tisztán látta a polcokat, a könyveket is, de a címeiket már egyáltalán nem tudta leolvasni. Akkor sem, ha közelebb lépett. Akárcsak a fény, a polcok is mindig ugyanannyira távol maradtak tőle. Az íróasztalhoz azonban oda tudott lépni, és ahogy észrevette az elé tolt széket, azonnal rá is ült. Az asztalon egy nyitott könyv feküdt. Vaskos, szemmel láthatóan nagyon régi kiadvány volt, amit azonban szépen restauráltak – Linda megcsodálta az új kötést, majd becsukta és tekintete hosszan elidőzött a borítón. Egyszerű, dísztelen betűkkel vitték fel rá a címet: Az ősnyelv kútja. A rózsaszín derengésben mintha a betűk is lélegeztek volna, nehéz levegővel lehelve be a beláthatatlan teret. Linda nem talált sem szerzőt, sem kiadót, még évszámot sem. Sem elől, sem hátul nem volt kolofon.

Először találomra belelapozott, majd gyorsan átfutotta az egész könyvet, ami nem volt nehéz, mivel minden oldalon mindössze egy kép volt, és alatta néhány szó. Az első türelmetlen átlapozásnál nem is figyelte a képeket, alig tudatosult benne néhány részlet: egy torony, egy halszerű lény, egy kígyófejű női alak és egy hatalmas pók. Amikor azonban másodjára kezdte átlapozni, megakadt a szeme egy képen: csodaszép, míves szökőkutat ábrázolt. Kiszikkadt kút volt, és Linda hallotta a könyv lapjait szárazon megreccsenni. „Az ősnyelv kútja”, állt a fáradtszürke, valószerűtlen részletességgel megmunkált kutat ábrázoló kép alatt. A rózsaszín derengés fel-fellobbant és Linda közelebb hajolt a képhez, hogy a lehető legtöbb részletet szemügyre vehesse.

Tájjá nyílt a tér. Linda egyszeriben a szabad ég alatt találta magát. A határokat továbbra is csak sejteni lehetett, és a napszakot sem tudta volna biztosan megállapítani – lehetett egy szürke, esőt váró későreggel, de tompaságba fulladt délután is. Minden szürke volt, és amikor alaposabban végignézett a látképen, Lindának úgy tűnt, mintha egy építkezés kellős közepén szemlélődne. Körülötte téglák, kövek és salak. Volt valami ebben az építkezésben, ami inkább a romok hangulatát idézte, semmint egy készülő épület ígéretét. Talpa alatt elkopott aszfalt terült el, melynek dús erezetté szövődött repedéseit sűrűn benőtte a gaz. Szikkadt, unottzöld füvek magasodtak a remélt fény felé, és annak ellenére, hogy ez a burjánzás egyben életet is jelentett, mégis csak lehangolóbbá tette a beton, romok, és az üres és szürke ég alkotta tájat. Linda hosszasan ácsorgott ebben a nyomasztó álmokat idéző tájban, mígnem egyszeriben feltűnt neki, hogy a beton, amin áll, jó néhány méterrel arrébb meggörbülni látszik. Felemelte a tekintetét és körülnézett. Ekkor döbbent rá, hogy eddig a tájnak egyetlen részére szögezte a tekintetét, és nem tűnt fel neki, hogy nem is a talajon áll. Ahogy felemelte a fejét, fokozatosan kezdett összeállni a kép: előbb a széleket, majd az oszlopokat pillantotta meg.

Egy hatalmas szökőkúton állt. A lába alatt nem beton, hanem tömény kő nehezedett a talajba, és ezt az ősrégi követ nőtte be a gaz. A kiszáradt mélyedésekben ugyanúgy romok, törmelék és enyészet hevert, mint a kút alig belátható peremén. Hatalmas kút volt, több ház elfért volna a helyén. Lindát letaglózta a látvány, és nyugtalanította, hogy milyen soká tartott, mire eszébe jutott körülnézni. A tény, hogy ennyire elveszett egyetlen apró részletben, legalább annyira nyomasztóan hatott rá, mint maga a táj – az elhagyottság, a tompaság és a reménytelenség megtestesülése.

Az egykor minden bizonnyal gyönyörű, tajtékot vető kőkút immár elgazosodott repedéseiből szikkadt csend hirdette, hogy valaminek vége, valami elveszett. A romos némaságból azonban nem pusztán a romlás szivárgott: Linda érezte benne a káoszt, egy valaha volt rend hideg hiányát. Kétségbeejtő érzés volt ott állnia, és nem értette, hogy egyáltalán mit keres ott. Tennie kellene valamit? Vagy egyszerűen csak látnia kell a kutat? Hiába nézett körül, semmi nem szolgált útmutatással. Elidőzött a peremen, és elindult közelebbről megnézni a mélyedéseket, oszlopokat és a különféle alakokat, amelyekből egykor víz zuboghatott. Tisztában volt vele, hogy nem fogja tudni az összeset megnézni, és lehetetlen lesz minden részletet végigtanulmányoznia, de elindult. Mivel elképzelése sem volt arról, hogy mi micsoda, találomra ment oda egy-egy alakhoz, medenceszerű mélyedéshez vagy parányi vízköpőhöz. Látott egészen szokványos dolgokat, olyasmiket, amiket az ember hagyományosan egy szökőkútra képzel: angyalszerű gyerekfigurákat, amelyeket mindössze a részletekben megbúvó mérték választott el a giccstől, díszes oszlopokat, buja kőindákat és állatszerű lényeket, de felbukkant egy-egy szokatlanabb elem is, mint például egy parányi szárnyas béka, a fejéből hálót növesztő pók, vagy a két olvasó hal. De akadtak olyan vízköpők is, amelyeket az tett különlegessé, hogy egy szökőkúton helyezkednek el. Ha ezek a szobrok egy galériában lettek volna kiállítva, nem számítottak volna furcsának, a kúton azonban meglehetősen szürreális benyomást keltettek. Ilyen volt az egymással szemben elhelyezett férfi- és női arc, amelyeket az orr tövénél, a két szem között elhelyezkedő háromszög alapú gúla tett különlegessé. A gúlák a csúcsnál csatlakoztak az archoz, és befele mutattak, a kőszemek közé, így az alapok pontosan egymással szemben helyezkedtek el. De legalább ennyire meglepő látvány volt a miniatűr libegő is, amely alatt miniatűr város terült el.

Linda mindent, ami mellett elhaladt, közelebbről is megnézett. A díszítőelemek meglehetősen távol helyezkedtek el egymástól, és látszólag semmilyen rendszer nem volt közöttük, de Linda már fenntartásokkal kezelte ezeket a benyomásokat: a legelső döbbenet óta ugyanis tisztában volt vele, hogy ez egy olyan hely, ahol másként aránylik egymáshoz a rész és az egész, és az érzékei sem úgy viszonyulnak az ingerekhez, mint általában. Itt nagyon könnyű volt elveszni egy-egy részletben: a kút és a táj minden zsigerében a szemlélő teljes figyelmét követelte. Linda immár bizonyosságként kezelte, hogy a kút elemei korántsem véletlenszerűen kerültek oda, és úgy sejtette, hogy kell lennie egy kézzelfogható rendszernek, amely nemcsak a kúton, hanem az egész valószerűtlen tájon segít eligazodni, de azt is gyanította, hogy ez a rendszer nem fogja felfedni magát előtte. Ment hát egyik vízköpőtől a másikig, és kereste az arra utaló jeleket, hogy mindebből egykor még friss víz zubogott. Az egyik mélyedésben mintha két csepp vizet pillantott volna meg. Két ragyogó gyöngyszem, tükröződött bennük az ég. Eső is lehetett, gondolta Linda.

Lassan elindult a kút peremének széle felé. Az út hosszabbnak tűnt, mint amire számított – mint amikor az ember elindul a láthatár felé, de az mindig ugyanolyan távol marad tőle. A kút széle azonban közeledett, csak nagyon lassan. Az út pedig nyomasztó volt.

Amikor odaért, lenézett, és odalent ugyanaz a töredezett és elgazosodott kő látványa fogadta, mint a kúton. Mindenütt ugyanaz volt, ameddig a szem ellátott. Nem emlékezett rá, hogy leugrott volna, de egyszeriben lentről szemlélte a kút rettenetes falát. Odalentről megközelíthetetlenül masszívnak tűnt. És olyan magas volt, hogy nem látszottak a vízköpők. Egy-egy oszlop tetejét még látni lehetett, ahogy az égből alánehezedő szürkeséget karcolták, de ezen kívül semmi mást, csak a hatalmas kőfalat. Lindán eluralkodott a kétségbeesés. A kútra visszamászni nem tudott, azon kívül pedig nem volt körülötte más, csak a néma és mozdulatlan szürkeség, a semmi arcának zsarnoki oldala. Ijedten nézett körül, és ekkor halk, de eltéveszthetetlen hangra lett figyelmes: a kút rendíthetetlen, néma kőfala mögött lassan, ráérősen csörgedezett a víz.

Amikor felnézett a könyvből, a rózsaszín derengés halvány foltokban meg-megvilágította a polcokat. Az ajtó felől is beáradt egy kevés fény: pont annyi, hogy lássa az íróasztalt és a padlót. Linda gondolkodás nélkül felállt, és egyenesen a lejárathoz indult.

Odalent teljesen megtelt a bölcseleti olvasó. Az asztalához sietett, a könyveket gyorsan felpakolta a bejárat mellé elhelyezett kocsira, majd perceken belül összeszedte a dolgait, és nemsokára már lent is volt a ruhatárban. Felöltözött, és amikor kilépett a kapun, meleg őszi este fogadta, amit hamarosan elnyelt az évszaktól függetlenül mindig ugyanolyan, sötét metróhuzat.

november 7, 2023 | Molnár Zsolt | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Időpostaládába dobott levél

Kedves és mélyen tisztelt barátom, ezer bocs meg háromszáz anyamedve, miért nem szóltál hamarabb? 

Olyan hirtelen jött ez. Persze nem akarok szabadkozni, de azért nem úri dolog épp most bejelenteni az ilyesmit.

Az idő kifut belőlem, de azt, hogy én merre szaladgálok, mint mérgezett egér, néha magamnak is elég lekövetni. Gondoltam, felszerelek magamra egy nyomkövetőt, de a következő pillanatban (mert ugye nem értem rá sokáig filózni, a filozofálni nagyon hosszú szó lenne leírni) rájöttem, úgyse érek rá visszanézni az útvonalat.

Nehogy azt hidd, pénzguru vagyok, te nem ismersz jól engem. Hogyan is ismernél, ovis korunkban találkoztunk utoljára… Ja, vagyis, na, azanyja, ááá, diplomaosztón. Jesszus, de rég volt, azóta a dinoszauruszok is kihaltak meg feltalálták a távírót, telefont, skype-ot, fb-ot, instát meg tudom is én milyen kommunikációs és közösségi hálós izéket, de hát nekem se energiám, az időmről aztán ne is beszéljünk – ezeken lógni.

Ha elmesélném neked egy átlagos napomat, szanatóriumban kötnél ki. De mivel régi jóbarátok vagyunk, le merem fogadni, sőt mérget veszek rá… (na, azt azért mégse, mert a francnak volna ideje meginni.) Szóval, ha leadnám neked krónikában v. (látod, a vagy szót is lerövidítettem, nincs érkezésem le se írni) napló formájában, kigúvadna a szemed, lepetéznél a kis meleg fészkedben, és bambulnál, mint levágott disznó a böllérre. 

De, hogy ne gondold, pofátlan szófukar vagyok, legalább dióhéjban leadom neked több százezernyi halaszthatatlan tevékenységem sorát, amivel amúgy csak érintőlegesen foglalkozom: éjjel 2-kor beállítom a mobilomon az ébresztőt hajnali fél 5-re, ti. (ez meg a tudniillik lenyisszantása, ennyihez konyíthatsz te is) lassan ébredő típus vagyok, mindkét szemem kinyitására sacc per kábé huszonöt-huszonöt percet engedélyezek magamnak, aztán háromméternyit nyújtózkodom, (hoppá, no várj, nincs idő lebetűzni a számokat, a számok maradjanak számok, már csak praktikussági megfontolásból is) mire eltapogatózom a fürdőig (aminek a megnevezése téves, mert kád az nincs benne, tudod, nincs rá idő) az vagy 5 perc, mert közben rálépek 74 matchboxra, 49 letépett játékbabafejre meg millió legóra (mi a nyavalyáért gyártanak olyan kemény kacatokat, ha lenyeli a gyerek, nincs idő, izé… na, gyorsan akartam leírni, szóval berohanni vele a sürgősségire, konkrétan meg amúgy is bekattanok ettől a szótól, nincs mit kezdjek vele). Aztán egy-kettő legörgetem magamon a vízcseppeket, nem is használok tusfürdőt, szappant, arra már nincs, tudod… Bevedelek 3 kávét, hogy bírjam a húzást-nyomást, reggelire hatfogásos gyorskaja – már nem otthon, még lekésném az első vizelési ingerem visszatartását, nagydolgozni, amikor ráérek – a dugóban nekidőlök a dudának, hadd szóljon, és közben megnyitok minden e-mailt, hogy elhiggyem, az összeset elolvastam. (Igen, látod, az e-mailt egyelőre megengedem magamnak.) 

Beérek az irodába, – szűk 2 óra, de mindig elkésem – és mindig elfelejtem felgyorsítani a laptopot, h (megint rövidítettem) ne 0,3, hanem 0,15 perc alatt kapcsoljon be a monitor. És jöhet is a munkám érdemi része: ábrák, statisztikák elemzése és értékelése, négy évvel ezelőttivel való összehasonlítása, rendszerezés, számítások, egyeztetés a többi multicéges kollégával, adatfrissítés, új weboldalak beüzemelése, még több marketingfogás elsajátítása a még magasabb profit elérése érdekében, tőkeinjekció kérése, (ki tudja, mikor üt be a krach) versenytársak megvezetése, kiskapuk tervezése, állami büdzsé megsarcolása, (mindeközben az energiaitalokat ultragyorsan hörpintem fel) a hamburgerből megeszem a húst, zsömlét, a saláta meg egyéb zöldségcucc tele van nyomva géemós (ja, GMO-s, így rövidebb) szerrel. Közben jön az üzi az élettársamtól (?), (nem volt rá időm elvenni, hogy a gyerekeket mikor csináltuk, mit tudom én) hogy állítsam össze a bevásárlólistát. Kapom is be a nyugtatót, ugyan nem esik útba a leggyorsabb kiszolgálású hipermarket, de megoldom, előre kifizetve a majdani gyorshajtás miatti büntetést. Laptop lekapcs, papírok dossziéba, műanyagtányér, italosdoboz kuka, s (látod, az és-t se írom már le) irány a mélygarázs, legalább ilyenkor lent vagyok alfában, haha (na, ez olyan beírás volt, amilyen, nincs időm sokat agyalni rajta). 

Bezuhanok a marketbe, de csak a legfontosabbakat kapom le a polcokról, amik a következő nap túléléséhez szükségesek. De a kassza, a kassza… Még egy percet várakozom, (kiver a verejték erre a gondolatra, brrr!) aztán mindenkit félrelökök – ez is 1 érvényesülési mechanizmus – nahát. 

Hazaérve a kutya megugat, mert nem ismer fel a nyúzott képem miatt, a gyerek úgy néz rám, mint a föld ellenkező pontjáról jött idegenre, de ezekkel kell játszanom. (Hogy melyiket muszáj levinnem sétálni, az még zavaros.) A nőm nem főzött ma vacsorát, fekszik az ágyban duzzogva, hogy 2 hónapja nem elégítettem ki, de én is jól akarok járni, márpedig az orgazmus elérésére statisztikai szempontból egy örökkévalóságot kell várni. De ebben a feszkós tempóban a libidóm is a sokévi átlag alatt. Beindítom hát a házimozi-rendszerem, és a fotelben lévő tűpárnán megpihenve végignézem kedvenc filmem, aminek minden alkalommal elfelejtem a tartalmát, végét.

A lefekvés előtti rövid intervallum teljesen kiesik. Már kattog az agyam a holnapon, hogy mit kell elvégeznem, nehogy kihagyjak valamit, mert elszúrom az egész programom, és kizuhanok a jól megszokott kerékvágásból.

És ami még bosszantóbb, pénteken van a buli, szombaton csak 99,9%-on pörgök, kevesebb rá a sansz, h visszautasítsalak. Egy szó, mint száz, remélem, megérted, miért nem tudok eleget tenni esküvői meghívásodnak. Nagyon hosszú lenne ez az egész nincsidőmrá.

De ha gondolod, temetésedre szorítok egy kis időt, csak akkor jó időben értesíts, és megírom a búcsúversed is (ha lesz rá alkalmam).

Na, OK, összeeszkábálom inkább most:

Tisztelet azoknak, kiken idő nem fog,

Kiknek a lelkében már nem szorul a bog.

Ők megannyi gondot eresztettek szélnek,

S végre nem hazudják, hogy igazán ÉLNEK.

Ui.: Ha előbb mennék el, kérlek, vésesd rá az én sírkövemre. Ha te megérdemled, hát akkor én.

október 16, 2023 | Somogyi Tibor | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Takarítónő

Azelőtt

Pintér Zsolt már napok óta az öngyilkosságon gondolkozott. Minden összejött neki, és már kezdte unni a reménykedést, hogy valami jobbra fordul. Nyilvánvaló volt számára, hogy az élete egy katasztrófa. Ma már a munkahelyére sem ment be, olyan mélyre süllyedt lelkileg. Egy ügyfélszolgálatisnál elég feltűnő a depresszió.

Mivel a hetediken lakott, a legegyszerűbb egy kis szabadesés lett volna, csattanóval a végén, de felfordult a gyomra, ha arra gondolt, mi maradna utána. A késtől mindig is viszolygott, a gyógyszerekben nem bízott, a fuldoklás sem vonzotta, lőfegyvere pedig nem volt.

Így aztán csak gondolkozott. Igazából nem akart ő meghalni, csak élni nem bírt így tovább.

Sokáig ült komoran. Csengettek. Hiába várta, hogy feladja a látogató, a csengetés időtartama csak hosszabbodott, így engedett a nyomásnak.

– Nem vagyok itthon! – kiabálta, miközben beengedte a zavarkodót.

Lipták volt, az egyik főnöke. A megelégedettség aurájával nyomakodott be a nappaliba. Pézsé roskatagon követte.

Szűkszavúan válaszolgatott a kedélyes vendég kérdéseire, akinek kissé erjedt meggylével kedveskedett. Igazából nem jutott el a tudatáig, miről beszél a másik.

Egészen addig, míg Lipták megragadta a karját.

– Napok óta figyellek téged, Pézsé! Azt látom a szemedben, amit én éreztem azelőtt. Akkor te még nem dolgoztál a Magenta Gomb kft-nél. Akkoriban a válóperem teljesen kikészített, az asszony megcsalt, elhagyott, úgy éreztem, a gyerekeket is ellenem nevelte. Nem tudtam az ő szemével látni a dolgokat és ez lett a vége. Felhúzta az inge ujját és mondandóját a karja belső oldalán levő hosszú sebhellyel illusztrálta.

– A pszichiátrián volt egy doki, egy fantasztikus pofa, aki beavatott egy új módszerbe. Én kedvellek téged és most beavatlak… a titokba!

Pézsé érdeklődve hallgatta. 

– Amire neked szükséged van, az egy takarítónő.

Pézsé értetlenül nézett körül. Ennyire azért nincs kosz és rendetlenség.

– Úgy gondolod?

– Itt a száma. Nagyon diszkrét. Persze, neked is annak kell lenned. Tudod, ez még nem teljesen legális.

Pézsé nem értett semmit, de Liptákot hiába kérdezte, az csak azt hajtogatta, hogy nézze meg a saját szemével. Aztán olyan váratlanul, ahogy jött, távozott.

Sokáig nézte a telefonszámot, végül összegyűrte és a papírkosárba hajította. Röpke fél óra múlva már előguberálta és miután kisimította rögtön tárcsázott.

A Takarítónő fél óra múlva megjelent. Teljesen hétköznapi, ötvenvalahány éves asszony volt. Fejét sárga kendővel kötötte be. Egyik kezében hatalmas veder, a másikban táska.

– Dr. Kovácsné, de szólítson csak Bözsikének – fogott vele kezet, miután lepakolt.

– Doktor?

– Azelőtt orvos voltam, mielőtt átnyergeltem a tisztításiparba. Először essünk túl a formaságokon.

Itt ez a szerződés, amelyben nyilatkozik arról, hogy önként vállalja a tisztítást és minden felelősséget magára vállal a beavatkozásért. Ha esetleg történne valami nem várt komplikáció…

– Mire gondol? Elcsúszok a frissen felmosott padlón?

– Nem erről van szó. Én nem a lakását, magát fogom testileg, lelkileg kitakarítani, hogy gondtalan, sorsával elégedett ember lehessen. Az embert rengeteg olyan dolog éri a mindennapokban, ami örökre nyomot hagy a pszichéjükben. Én és a többi társam feladata, hogy ezeket a nyomokat maradéktalanul eltakarítsuk.

Nagyon ritkán előfordul, hogy ez túl jól sikerül, és ennek is megvannak a maga veszélyei, de én nem szoktam ilyen hibát elkövetni.

– Ki fogja hipózni az agyamat?

– Nem egészen, de nem jár messze az igazságtól.

– És mennyibe fog ez nekem kerülni?

– Semmibe. Csak annyit kérek, hogy a telefonszámot adja tovább, megbízható és rászoruló illetőnek. Természetesen, csak olyannak, aki rendesen fizeti a tb-t.

Pézsé mindenre elszánt emberként döntött. Aláírt, szófogadóan félmeztelenre vetkőzött, felfeküdt az asztalra és várta a takarítást. Bözsike fehér köpenyt, gumikesztyűt és szájmaszkot öltve ismerős, de mégis valami apróságban más eszközöket vett elő. Volt ott egy lapát, melyen fura színű kislámpák égtek, egy partvis a végén gumicsővel, egy halálfejes flakon, amelynek nem hipószaga volt, dörzsszivacs, amin valami lila zselészerű anyag fityegett, kenőanyag, fenőanyag, vattakupacok, vágó- és szúrószerszámok, és egy hatalmas fecskendő, több kisebb társaságában.

– Kedves Zsolt, most el fog aludni, és amikor felébred, egy más világban ébred. Számoljon velem. Álmos, nagyon álmos… Bözsike erősen a szemébe nézett és Pézsé lassan zuhanni kezdett valahová, ahová már narratopoétikai eszközökkel sem lehet követni.

„Az olvasók elnézését és megértését kérjük, a főszereplő takarítás alatt áll. Addig vegyék igénybe egyéb novelláikat”

Ha egy ügyfélszolgálatnál látnak egy fiatalembert, akinek az üde arcán virul az üres gondtalanság, akin látni, hogy nem búsul csalfa lányok, hamis barátok, lesújtó gyász és más problémák miatt, nézzék meg, mi áll a névtábláján. Ha Pintér Zsoltnak hívják, akkor nem árt, ha tudják, van a zsebében egy telefonszám. Szeretné valaki?