MEGOSZTOM

Varjúasszony

Krisztinának szeretettel

Ez a madarak tudása. Ezt is úgy tehettem magamévá, mint a nyelvet. Észrevétlenül, biztosan. Tudtam, hogy ez lesz az utolsó találkozásunk. Heti egyszer elmentem hozzá, és ő tanított. Két lánya volt, ikrek. Délután kettő és négy között aludtak, ilyenkor zajlottak az óráink. Két ugyanolyan karosszéke volt. Az enyémen nem fogott az idő, az övére rárakódott a gondolatnehéz telés. A lakása madárhang és álomcsend volt. Nyáron a szobán áthasító napsugarak élén egyensúlyozó porszemeket néztem, télen a tompa délutáni sötétségben ültünk és a haját figyeltem. Évről évre belekapott a sötét. Novemberben delejes volt, decemberben hamvas. Tavasszal emlékezetként kéklett fel benne az egykor volt emberasszony néhány tincse. Ősszel mintha kacsintott volna. Nyáron újra a napfény és a por. A lányok aludtak, sosem láttam őket. Alvásuk eleinte tejszagú csenddel lepte el a lakást, később könnyű gyermekálom-csend telepedett a szobákra. Az évek előrehaladtával éreztem, hogy álmodhatnak is odabent. De sosem ébredtek fel.

Ezalatt a hét év alatt egyszer sem kérdeztem meg tőle, hogy miért tanult meg a varjak nyelvén. Ő sosem szólt hozzám az embereként. Addig mondta varjúnyelven, amíg valahogy megértettem. Az utolsó két évben már én sem szólaltam meg emberi nyelven. A legutolsó alkalommal azonban megkérdeztem, hogy miért tanulta meg. Akkor hallottam először az emberek nyelvén beszélni.

Azt mondta, hogy a házassága alatt belerokkant az emberek nyelvébe. Az emberek nyelvét szándékosan félre lehet érteni. Ez egy beteg nyelv, így mondta. Ha valakinek nem tiszta a szándéka, ha valaki nem szeret, akkor szándékosan félre fog érteni mindent, ami elhangzik. Mielőtt a férje elment, felrótta neki, hogy túl sokat beszél. Ő is tudta ezt, de kétségbeesésében tette, mert a férfi egy szavát sem értette, és ettől úgy érezte, hogy fuldoklik. A szándékos nemértés a leghatékonyabb méreg. Nem sokkal azután, hogy egyedül maradt a lányokkal, egyik nap varjú ült az ablakába. És akkor megértette, hogy ez a különbség a madarak és az emberek nyelve között: míg az emberek nyelve pusztán nyelv, addig a madaraké tudás. És a tudást nem lehet félreérteni. A madarak nyelve védett a szándékos félreértés gonoszságával szemben. Hagyta hát, hogy a varjú megtanítsa neki a nyelvet. A lányainak nem is kellett tanítsa, kiszívták a melléből. Mennyi teje volt! Áradt, mint a Körös, amikor a Fekete Sas palotáról szárnyat bontó nagymadár körberepüli a parton sétáló szerelmeseket, és röptével megárasztja a folyót. Itták is nagy kortyokban, a lányok, akikről a szülészorvos azt mondta, hogy a nap világlik az orcájukon. Ő pedig két szoptatás közt a varjúval társalkodott. Aztán a madár egyszer már nem jött vissza. Ő addigra hibátlanul beszélte a nyelvet.

Vida Krisztina: Varjúasszony című munkája

Kora nyár volt. Közeledett a napéjegyenlőség, és a délutáni álomcsendben felkéklett ében haja. Ahogy néztem, miközben beszélt, megértettem, hogy ez a nő széppé öregedett. Arcán napkorong, szeme mindig nyitva. Finom ráncaiban idő és belenyugvás. Beszédéből kihallottam, hogy nincs már szüksége az emberek nyelvére. Beszélt, és egyenként letette a szavakat. A szoba padlóján gyűlni kezdtek a mindigek és sohák, az ések, viszontok és hogyhák. A szeme nyitva volt, de csak a szája beszélt. Éles és darabos, időnehéz és kopott szavak estek ki belőle. Kigördültek az elüresedettek és a lomha mozgásúak, a dallamosak és a nyersek. A karosszékből néztem, ahogy tornyosulnak előttem, és lassan betöltik az egész szobát. Ágnes kékesfekete tincseit olykor felkapta a nyitott ablakon beröppenő hangtalan szél. Ilyenkor a haja felfeküdt az áramlatra, és súlytalanul követte az irányát. Elmesélte az életét, a szavak már a mennyezetig értek. A szó- és mondathalmok között alig láttam őt. Hangja minden egyes kimondott szóval könnyedebb és éteribb lett, hajából kibomlott két ében szárny. Odabent elégedett álom-sóhaj szakadt fel az egyik lányból.

Még aludtak, amikor elmentem tőle. A Körös-parton sétáltam, és vártam, hogy felduzzadjon a víz.

Azóta eltelt újabb hét év. Ez idő alatt, ha esetleg arra jártam, inkább elkerültem azt a házat. Télen a varjakkal beszéltem, és törtem nekik a diót. Hiába álltam fel Ágnes karosszékéből, továbbra is lepergett rólam az idő, visszaverődtek rólam az események. A Körös nem duzzadt. De tegnap elmentem a Fekete Sashoz. Felnéztem, és arra vártam, hogy mint egy délibáb, megremegjen az üveg, és elemelkedjen róla a nagymadár. Eszembe jutott, hogy még néhány nap a napéjegyenlőségig. A sas mozdulatlan volt, az üveg nekifeszült a nyári égboltnak. És akkor feljebb néztem. Az ég makulátlan kék szövetén ében tollak sejlettek át. Majd lassan rést szakított benne egy csőr. Dús tollazatú fekete madár tűnt elő mögüle. Ágnes ölelte alvó lányait. Mindhármuk arcán arany napkorong, a lányok szeme könnyű álomra csukva, Ágnesé nyitva. Tiszta tekintetében ott volt a nyugvó Körös-part. Hosszan néztem őt, de nem szólaltam meg. Egyik nyelven sem. Aztán egyszer elég lett.

Hazaindultam, és félúton éreztem, hogy végre belém nyilall az idő. 

MEGOSZTOM
MEGOSZTOM
MEGOSZTOM
MEGOSZTOM
MEGOSZTOM
MEGOSZTOM
MEGOSZTOM
MEGOSZTOM
MEGOSZTOM