regényrészlet
A Hellenbart-Goldstein ház rövid, ám szövevényes fordulatokkal, viharos eseményekkel, viszályokkal, olykor tragédiákkal és vérrel átitatott históriája a 19. század második feléig nyúlik vissza. A ház Várad Újváros negyedében azon a sarkon áll, ahol az egymás felé görbedő Kis Körös utca és a Sebes-Körös összetalálkozik, és a kanyargós utcácska véget ér. A város ezen része jó egy évszázada épült, vagy tán még régebben, a folyó és a külváros felé futó úthálózat mentén, ahol a szélesebb utcákról letérve a burkolat aszfaltról makadámra, makadámról döngölt földre vált. Közel ide a fatelep és a lovas laktanya meg a huszárok lovardája. Tiszta nyári estéken, ha nyugat felől fúj, a szélben széna és trágya szaga keveredik a folyó illatához: vitézekről, hosszú utakról beszél, és szabadon galoppozó lovakról, mert minden szagban mese rejlik, bár a legtöbben errefelé csak az orrukat ráncolják, mi viszont tudjuk, te meg én: a lószar, e földi csokor nemcsak odort rejt…
Na lássuk csak!
Ezt a kissé megnyúlt háromszög alakú telket 1852 őszén árverezte el a városi tanács, de ismeretlen okokból kifolyólag még évtizedekig beépítetlen maradt. Az akkori tulajdonos, Kárpáthy Lajos, csak a 70-es évek dereka felé adott túl rajta csekély haszonnal. Az új vevő Hellenbart József molnár volt, aki 137 forintért vásárolta meg a telek tulajdonjogát.
Ebbe a furcsa geometriájú parcellába ékelődött ez az egyszerű, ám finom ízlésű, „U”-alaprajzú bérház. Az építmény több ütemben nyerte el a mai formáját. A kezdetben „L”-alaprajzú egyszintes házat Hellenbart 1872-ben építette, id. Bleyer Zoltán tervei alapján. Az utcai rész eredetileg két traktusra oszlott, míg az udvari részben egy másik szárny helyezkedett el.
1873 nyarán Hellenbart József feleségül vette Parittya Erzsébetet, aki a következő év tavaszán egy ikerpárral ajándékozta meg Józsefet: a kis Emíliával és Miklóskával. Sűrű, dolgos hétköznapok követték egymást, az álmatlan éjszakákat serény nappalok váltották, hol sírás, hol gyerekkacaj hallszott a Hellenbart ház ablaka alól, s a hetek lassan hónapokká, a hónapok évekké szövődtek. A város a polgárosodás útját járta, a gyerekek cseperedtek, József pedig molnárból üzemvezetővé avanzsált Spindler Adolf hengeres malmában.
1877-ben a vállalkozó kedvű molnár kérvényt nyújtott be a városházára, hogy nehezen összekuporgatott vagyonából a földszintes, háromrészes házát kibővítse, és beszálljon az egyre növekvő város jövedelmezőnek ígérkező lakásbérleti keresletébe. Így történhetett, hogy 1878-ra a könyökház alapjának tükröztetésével az „L”-alaprajzú ház „U”-alaprajzúvá alakult. A Körös felé eső újonnan épült szárnyban Hellenbarték két külön lakrészt alakítottak ki, s ezekbe hamarosan be is költöztek a bérlők: a nagyobbik részbe Kandler Aurél, a hirtelen haragú és olykor lobbanékony természetéről ismert hentesmester és felesége, Kandler Aurélné Breisz Mária; a kisebbik lakrészbe a vidám természetű Baticza Rezső pálinkafőző.
További jövedelemszerzés céljából, a ház udvarában felhúzott fészert Hellenbarték kiadták a Kugler és Heller cégnek, akik mérlegek és súlyok hitelesítésével foglalkozó kisüzemet rendeztek be a sufniszerű tákolmányba. Míg a Nagy Telek utcai házban mérték- és mérlegkészítő, illetve aneroid légsúlymérő műhelyük működött, addig a Hármas utcában lópatkókészítő egységük, az Alsó Kaszárnya utca 2. szám alatt pedig patkolási munkákra, patkójavításra és hozott patkók felverésére szakosodtak. (A Kugler és Heller egyébként azon cégek egyike volt, amelyek belebuktak az 1899-ben nagy port kavart „Újvárosi kóklerek” ügyeként elhíresült leleplezésbe. Mint kiderült, a csalók százával hozták forgalomba a mértékhitelesítő hivatal hamisított bélyegzőjével ellátott súlyokat, majd a beszervezett kereskedőkkel, akik leginkább fűszeresek, kenyérárusok, fa- és szénkereskedők voltak, osztoztak a „jutalmon”. A kiterjedt kartell hálózat tagjait végül hamis súlyokkal és megbuherált mérlegekkel elkövetett csalásért, sikkasztásért és túlszámlázásért ítélték el ‘99 decemberében. De ez egy későbbi történet.)
Az új bérlőkkel együtt a Kis Körös utcai ház forgalma is jelentősen megnövekedett; jóformán ide járt a környék valamennyi kovácsa és lakatosa, továbbá fuvarosok, vágóhídi alkalmazottak, meg mindenféle ügynök, szén- és vaskereskedő, akik nemcsak Kuglerékhez jártak, alkalomadtán betértek Baticzához is egy fű alatti kupicára. Vidám kis esték kerekedtek a hátsó sufniban, és olykor az udvaron is, amelyekre néhanapján betévedtek Kandlerék is, akik hozták a megmaradt kolbászokat és a szalonnát, és együtt vigadtak a kisiparosokkal. Hellenbartékat érthetően zavarta a nagy sürgés-forgás, de mivel a lakbérből szépen gyarapodott a család, kezdetben szemet hunytak mind a tivornyák, mind az emberáradat felett.
A ház történetéhez hozzátartozik a szomszédos telken elterülő dúcos-ketreces, nagy udvaros kertes ház is. Ezt az 1876-os esztendőben örökölte a Szilágy vármegyei Zsibóról származó, kissé labilis természetű Kandier Gáspár, aki többek közt nyulakkal, lakenfeldi csirketenyésztéssel és postagalambászattal foglalkozott.
Ezen a ponton – figyelmeztetésképpen! – hangozzon el a tény, hogy újságírói érzékem és oknyomozói tapasztalatom nemcsak a korabeli tények részleteit követi végig, de a hozzájuk kapcsolódó történések leírását is (a részletek valamennyi clair-obscur-jával együtt.) Bár igencsak megrázó, e groteszk, ám utolsó betűig valóságos eset a színes riport mámorával hat, és tökéletesen rávilágít arra a furcsa tényre, hogy a valóság olykor felülmúlja a legélénkebb képzelőerővel megáldott olvasók fantáziáját is.
Nézzük hát…
Ebbe a különös helyzetbe kódolt konfliktus 1881. április 28-án kezdett kibontakozni, mikor a ház mögötti kerítés alatt Hellenbarték kutyája, Csuli, bekaparta magát Kandier Gáspár udvarára, és elkezdte megtizedelni az ott kapirgáló lakenfeldi tyúkokat és naposcsibéket. A nyugtalankodó szárnyasok hangjára kitoppanó kistermelő vasvillával rontott a menekülő ebre. A szerencsétlen pára végül a telek egyik sarkába szorult, ahol a felbőszült gazda habozás nélkül felnyársalta, majd egy határozott mozdulattal visszahajította a tetemet Hellenbarték telkére.
Ahogy a bírósági jelentésekből tudvalevő, Kandler Aurél (majóban és alsógatyában) épp a vasárnap délelőtti beretválkozó szeánszát tartotta a kertben rögtönzött mosdója előtt. A történtek hirtelenjében értetlen döbbenettel vette tudomásul a szappanhabos lavórjának kicsiny medencéjébe csapódó kutyatetemet.
A Hellenbarték konyhájából kitoppanó Miklóska elé már az a hátborzongató kép tárult, ahogy a zavart tekintetű, vérrel összefröcskölt hentes, jobb kezében ezüstacél borotvakéssel, kiemeli Csuli kutya tetemét a habok közül. A kis kópé rémülten osont vissza a ház álságos biztonságába, és a konyhaasztal alatt reszketve várta meg a templomi hangversennyel egybekötött kántorválasztásról hazatérő szüleit. József és neje döbbenten hallgatta végig, ahogy a könnyes szemű Miklóska dadogva-pityeregve elújságolja a rettenetes hírt.
Templomi áhítat ide vagy oda, a molnár méregtől fújtatva rontott ki az udvarra, ahol dulakodásba keveredett a zavarodott hentessel, aki épp ésszel felfogható magyarázat nélkül fel-alá járkált az udvaron. Hiába próbálta tisztázni a helyzetet, a molnár egyre hevesebben lökdöste az elvörösödő hentest, aki nem egészen értette a vádat, és ahogy a fokozódó dulakodásban a két férfi földre vitte egymást, a hentes borotvapengéje halálos sebet ütött József nyaki ütőerén.
Az eset láttán a sikoltozó Erzsébet teljes erejéből ütlegelni és karmolászni kezdte a férjén fekvő hentest, aki ijedtében kiszabadította magát az asszony kaparásából, és bemenekült a lakásába. Végül a nagy lármára kimerészkedő Baticza Rezső értesítette a rendőrséget, mire azonban megérkezett a segítség, József, asszonyának karjaiban elvérzett.
A Bihar vármegyei vizsgálóbíró átadta az ügyet Kemény Ignác rendőrbiztosnak, aki egyik beosztottjára, bizonyos Gottinger Alajos csendőrőrmesterre bízta az esetet. Gottinger első körben Kandler Aurélt hallgatta ki, aki határozottan azt állította, nem szándékosan vágta meg Józsefet, önvédelemből cselekedett, és semmi köze az eb halálához. Bevallása szerint (idézzük): az már megdögölve, az „égből pottyant” a lavórba. Míg a hentes és a feleség vallomásai alapján Hellenbart József halálának körülményei világosak voltak, a kutya esetére nem volt magyarázat. Az elpusztult állat sebeit megvizsgálva, a felügyelő mindenesetre megállapította, hogy valóban szúrt sebek vannak a kutya tetemén, s ezeket aligha ejthették borotvakéssel. Miután kétszer is kilátogatott a helyszínre, és végigkövette a nyomokat, az őrmester lassan összerakta az események részleteit. Az „égből pottyant” kutya rejtélyét végül a szomszéd udvarán és a vasvillán talált vérnyomok leplezték le.
Kandier Gáspár nem tagadta tettét; másfél évet kapott a bestiális kutyagyilkosságért, és kártérítésképpen elkobozták az összes szárnyasát és a nyulait, a galambjait pedig szélnek eresztették (Kandier sosem heverte ki a megalázó eljárást; szabadulását követően eladta Körös utcai házát, és visszaköltözött Zsibóra). Aki rosszabbul járt, az Kandler Aurél volt. Öt és fél év letöltendőt kapott gondatlanságból elkövetett emberölésért, amelyből három és felet le is szolgált.
Ami a nyomozást illeti, az ügy itt le is zárult, de a ház története korántsem ért véget! Legközelebb beszámolunk arról, miképp heverte ki az esetet a szomorú özvegy, hogy keveredett a vidám természetű Baticza a nagy pálinkahamisító botrányba, végül hogyan került a lakás Goldstein Ignác tulajdonába.