Címke: próza

szeptember 11, 2024 | Doina Gecse-Borgovan | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Vilma néni

Január végi hideg van, hull a hó. Kis, sötét cukrászdához érek, szinte naponta elmegyek mellette, de már évek óta nem voltam bent. Régen rengeteg süteményt ettem. Most is szívesen megkóstolnék egy eklert vagy egy szelet diplomata tortát. Elhessegetem a lassuló metabolizmussal és felkúszó kilókkal kapcsolatos félelmeket, és belépek. 

Bent minden olyan, mint huszonkilenc évvel ezelőtt. Rendőrkékre festett falak, préselt lemez bútorok a 90-es évek stílusában, kovácsoltvas székek és három asztalka, rajtuk olcsó kerámiavázában művirág. Az ablakban muskátli. A bejárattól balra, a falon narancssárga kártyás telefon. A sütemények is ugyanolyanok: valódi tejszínnel készültek hátul, a kis cukrászüzemben, az áruk is mintha megragadt volna 1992-ben, öt lej darabja. 

A cukrászdában sötétebb van, mint odakint. A Grigorescu negyed végében álló régi Studio bevásárlóközpont épületét szinte elnyelte egy nagy hotel, ami úgy áll odadobva, mint egy nagy, sületlen kenyér. Sötétbe borítja a cukrászda ablakait, lecsíp a járdából. 

Én vagyok az egyetlen vásárló. Rendelek egy eklert meg egy krémest, és megeszem mindkettőt. Különös, hogy bizonyos dolgok, akármennyi idő is teljen el, változatlanok maradnak, mások pedig úgy eltűnnek, mintha sosem lettek volna. 

Első egyetemi évem alatt a téli szesszió minden jól sikerült vizsgáját itt ünnepeltem. Nem pont itt a cukrászdában, hanem pár házzal arrébb, a Donát úton, házigazdámnál, Vilma néninél. 

Hosszas húzódozás után, a fia ismételt kérlelésére fogadott be. Nemrég özvegyült meg, nem állt még készen arra, hogy egy ismeretlennel ossza meg a lakását. Mégis első találkozásunkkor kölcsönösen megkedveltük egymást. Maradtam. 

Háromszobás lakása volt egy régi tömbházban a Donát úton.  Asztalos volt a férje, ő készített mindent a házban: egyszerű, elegáns tömörfa bútorokat. A nappali tele volt festményekkel. Egészfalas könyvespolc tele román és magyar nyelvű könyvekkel. 

Abban egyeztünk, hogy három hónapig maradok nála, decembertől februárig, hogy nyugodtan tudjak tanulni a vizsgákra. Aztán májusig maradtam. Maradtam volna tovább is, de Vilma néni megbetegedett, és elköltözött a fiához, Brăilára. 

A kollégiumi élet minden erőmet felőrölte: hideg, penészes falak, szobatársnők, akikkel alig volt közös témánk, de akik mindegyre zajos látogatókat fogadtak. Öten laktunk lányok egy négyszemélyes kollégiumi szobában a Hașdeu-ban. Szenvedtem a kialvatlanságtól, az éhségtől és a hidegtől. Amikor Vilma néni befogadott, úgy éreztem magam, mint egy macska, amelyik hetek óta kóborol, és most végre talált egy meleg zugot, ahol nyugodtan összegömbölyödhet és sajnálhatja magát.

Amikor megismertem, Vilma néni csinos, jó humorú, energikus hetvenes hölgy volt. Kalapkészítő volt, ezzel foglalkozott egész életében. Elegáns kalapokat készített, sorra látogatták a megrendelők. Idős hölgyek vizsgálták sziluettjüket a lakás keskeny folyosójának falán lévő kovácsoltvas keretű tükörben. Nyugdíjas orvosnők és ügyvédnők, de még egy énekesnő is a Magyar Operából, akinek a nevére már nem emlékszem: ők voltak a hetente visszatérő vendégei. Jöttek, beszélgettek, nevettek, néha sírtak. Meséltek külföldre költözött gyerekeikről, volt szerelmeikről, fényképeket nézegettek, levelekből olvastak fel, recepteket cserélgettek. 

Vilma néni házában pontos szabályok szerint zajlott az élet. Minden reggel 9-kor becsengetett Manci, Vilma néni életre szóló barátnője, aki a kalapkészítésben segített neki. Megkávéztak, majd a konyha kalaposműhellyé változott. A dobozokból és a zacskókból textildarabok, pántok, szalagok, díszek, tollak, gyöngyök, formák kerültek elő. Vidámak voltak, sokat és hangosan beszéltek. Manci igazából román volt, de mint minden háború előtt született kolozsvári, magyarul is tökéletesen beszélt, én meg tátott szájjal hallgattam őket. Román-magyar keveréknyelven beszélgettek, amit aztán sok helyen hallottam Kolozsváron, és amit azóta is szeretek. Ha beléptem a konyhába, automatikusan románra váltottak, nehogy úgy érezzem, kihagynak a beszélgetésből. 

Vilma nénitől tanultam az első magyar szavakat: leves, kalap, kajszibarack, csókolom. És ugyancsak tőle tanultam főzni: levest grízgaluskával, csirkepaprikást, káposztás laskát. Volt hozzám türelme, megosztott velem minden trükköt, amit ismert. A galuska azóta is mindig puhára, finomra sikerül, mert pont úgy készítem, ahogy tőle tanultam.

Szerdánként römi est volt. Manci mellé négy másik barátnő érkezett látogatóba. Valamelyikük minden héten hozott valami finomságot, általában süteményt. Istenem, micsoda sütemények voltak! Lapokból összerakva, krémmel, dióval, csokoládéval, mákkal. Én nem römiztem velük, csak néztem őket és közben faltam a sok sütit. A sok bentlakásbeli éhezés után úgy éreztem, sosem lakom jól. A hölgyek kedvesen figyeltek, biztattak, hogy egyek még egy kicsit, én pedig egekbe dicsértem a főzőtudásukat. Afféle házi kedvencként viszonyultak hozzám: kényeztettek, simogattak, biztattak. Jól éreztem magam bőbeszédű, kétnyelvű világukban. 

Csütörtök esténként Vilma nénivel a kanapén ülve néztük a Dallast. Szombatonként ugyancsak együtt néztünk művészfilmet a tévében, és megbeszéltük a látottakat. 

A konyhában vacsoráztunk, hársfateát ittunk és rádiót hallgattunk. Kigyógyultam az álmatlanságból, úgy aludtam egész éjszaka, mint a tej. 

Vilma néni minden nap délután 2 és 4 között sziesztázott. Én pedig abbahagytam a tanulást, és ezalatt a magam örömére olvastam. Pontosan emlékszem, hogy ott, ebben a nyugodt, kellemes lakásban, a Grigorescu negyedben olvastam a Karamazov testvéreket, a Bűn és bűnhődést, Az ifjú Werther szenvedéseit és A félkegyelműt. 

Pontban négy órakor Vilma néni kiment a konyhába és kávézni hívott, aztán ment mindenki a dolgára, ő a kalapokhoz, én vissza tanulni. 

Nem volt könnyű az élet a bölcsészkaron. Tizennégy vizsgám volt az első téli szesszióban. Mindegyik sikerült, Vilma nénivel meg Mancival ünnepeltük meg a sikereimet.  Ilyenkor én vendégeltem meg őket a kis sötét cukrászdában vásárolt süteményekkel. Vilma néni a krémest szerette, Manci a diplomata tortát, magamnak eklert vettem. 

Megint tél van, hull a hó, eklert eszem és örülök, hogy az íze nem változott. Mintha visszatértem volna Vilma néni vendégszerető lakásába. Emlékszem a vidám nevetésére, és arra a kétnyelvű Kolozsvárra, amely kezdetben hűvös gyanakvással méregetett, de miután befogadott, meleg szeretettel vett körül. És amelyet ma már nemigen lehet megtalálni sehol. 

Vallasek Júlia fordítása

Doina Gecse-Borgovan (1974, Brăila) prózaíró, rádiós szerkesztő. Angol-olasz szakon folytatta egyetemi tanulmányait. Első kötete, Rătăciri deliberate (Szándékos tévelygések) címmel 2023-ban jelent meg az Editura Litera gondozásában.

augusztus 2, 2024 | Jászberényi Sándor | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Menekültek

1.

„Elnézést, leülhetnénk önökhöz?”

Egy fiatal pár állt az asztalnál a gyerekével. Ősz volt, hatkor már leesett az éjszaka, és az éjszakával a hideg. A hősugárzók alatt azonban semmit nem éreztünk belőle. Az Élesztőben ültünk és sört ittunk a feleségemmel. 

„Parancsoljanak.” – mondtam, és mutattam, hogy üljenek le a padra.

„Nagyon kedvesek.” – mondta nő. Göndör fekete haja keretbe foglalta a valószínűtlenül fehér bőrét. Mindketten leültek, a nő maga mellé vette a kislányt. A férfi mondott valamit ivritül, amit nem értettünk, vitatkozni kezdett a feleségével. A kislány észrevette az asztal alatt fekvő kutyát, és kinyújtotta felé a kezét. Az anyja rászólt.

„Nyugodtan játszhat a kutyával. A légynek sem árt.” – mondta a feleségem. A gyerek azonnal el is tűnt az asztal alatt.

„Zivának hívják.” – mondta a feleségem, és lehajolt a kislányhoz, aki az ölébe vette a kutya fejét.

„Zivah?” – kérdezte a férfi.

„Igen.”

Mondott valamit ivritül a feleségének.

„Azt mondja, hogy ez egy zsidó név.”

„Az.” – válaszolta a feleségem. A férfi megint ivritül mondott valamit.

„Arra kíváncsi, hogy miért hívják a kutyát Zivának. Sajnos nem beszél magyarul.”

„Mi beszélünk angolul.” – mondtam.

„Tudják, hogy ez egy zsidó név?” – kérdezte a férfi.

„Persze, hogy tudjuk. Én választottam.” – felelte a feleségem.

„Maga zsidó?”

„Igen.”

A nő erre elsírta magát. A férfi átölelte, és ivritül suttogott hozzá.

„Azt magyarázom neki, hogy már biztonságban vagyunk. Itt nincsenek terroristák.”

„Izraelből jöttek?” – kérdeztem.

„Igen.”

„Nagyon sajnálom, ami történt.”

Három nappal korábban a palesztin dzsihadisták betörtek Izraelbe a Gázai övezetből. Ezer embert öltek meg alig néhány óra alatt, százakat ejtettek túszul. Izrael válaszul mozgósított, és a Gázai övezet megszállására készült. Éjjel-nappal lőtték az övezetet. A nemzetközi hírek csak erről szóltak.

„Teljesen összekentem a sminkemet.” – mondta a nő.

„Gyere, elkísérlek a mosdóba.” – felelte a feleségem.

„Köszönöm.”

Ahogyan felálltak az asztaltól, a kislány utánuk futott.

„Benji.” – mutatkozott be a férfi. Mondtam a nevem, és kezet fogtunk. Elmondta, hogy Tel Avivből repültek Magyarországra, majd azokról a felvételekről beszéltünk, amik az elmúlt napokban mindenkinek beégtek a retinájába. Egy zenei fesztivál résztvevőit támadták meg a dzsihadisták, fegyvertelen tinédzserek holttesteit mutatták a videófelvételek, akiket menekülés közben lőttek hátba.

„Tudja, ezek nem emberek, ezek állatok. Mindet meg kell ölni, mert addig nem leszünk biztonságban. Ezért jöttünk el. Lehet, hogy holnap Tel Avivban csapnak le. Így nem lehet gyereket nevelni. Remélem, ezért a mészárlásért a földdel teszik egyenlővé a Gázai övezetet.”

A nők visszajöttek, kezükben papírtálcán sültkrumplit hoztak. Zoé, a kislány azonnal enni kezdett, ahogyan leültek. Amikor azt hitte, hogy nem látjuk, etette a kutyát.

„Éva elmondta, hogy lakást keresnek.” – mesélte a feleségem.

„Igen, jelenleg egy hotelben lakunk. Sokkal nehezebben megy, mint reméltem. Tíz éve jöttem el, azóta elég sok minden változott. Szerencsére vannak páran, akik segítenek” – mondta a nő.

„Mi is szívesen segítünk. Gyertek át hozzánk ebédelni holnap.” – felelte a feleségem.

„Nagyon kedvesek vagytok.”

Telefonszámot cseréltünk a Shulman családdal, majd elköszöntünk egymástól.

„Tudtál beszélni vele?” – kérdezte a feleségem már otthon, lefekvés közben.

„Nem értem el, egész nap próbáltam. Gondolom kilőtték az átjátszóállomást.”

„Be akarsz menni?”

„Sem az izraeliek, sem az egyiptomiak nem engednek be senkit.”

„Nem ezt kérdeztem.”

„Tudom.”

2.

Tizenöt éve járok a Gázai övezetbe. Először az „Öntött ólom” hadműveletről tudósítottam. Akkor ismertem meg Abedet. Egy huszonéves, lenyalt hajú frissen diplomázott öltönyös fiú volt, velem egyidős. Szívből gyűlölte a Hamászt, ami azonnal átvette a hatalmat az övezetben, amint az izraeliek kivonultak. Jó humorú, kedves ember volt, beduinnak vallotta magát. Ez állandó derültséget okozott a rafahi beduinok körében, tekintve, hogy mindenki tudta, hogy legfeljebb fényképen látott sivatagot, mert sosem tette ki a lábát a városból, ahová született. Tulajdonképpen együtt öregedtünk meg. Két hónapon keresztül ápolta a lelkemet, amikor a gyerekem anyja elhagyott. Az édesanyja, akivel a szokás miatt sosem találkoztam korábban, de mindig mosott és főzött rám az ottléteim alatt, leültetett, és személyesen mutatta meg egy fotóalbumban az eladósorban lévő lányok fotóit. Nyilvánvalóan abban látták búskomorságom feloldásának kulcsát, ha újranősülök, és ezúttal egy tisztességes palesztin lányt veszek feleségül. Végül nem így alakult, de a jó szándék megvolt. Elsőként ismerhettem meg Abed anyósát és apósát is, a feleségének nekem kellett epilátort vinnem a lassan tíz éve blokád alatt lévő övezetbe. Végignéztem azt is, hogyan csúsznak le reménytelenül a középosztályból a szegénységbe. A gazdagok lakta tengerpartról, a Gázai övezet azon részébe költöztek, ahol már az utca közepén folyt a szennyvíz. Munka nem nagyon volt a világ legnagyobb szabadtéri börtönében, Abed szerencsésnek mondhatta magát, hogy angolt taníthatott egy általános iskolában. Fizetést jó, ha félévente kapott. Mégsem volt hajlandó pénzt elfogadni tőlem. Abed első fia, a kis Kuszáj a térdemen lovagolt, és nagybácsinak szólított, miközben a gyertyafényben vacsoráztunk az otthonukban. Az övezetben ekkor már tíz éve csak napi egy órára volt áram. A vacsorára Abed minden pénzét elköltötte, de hallani sem akart arról, hogy fizessek neki. A kanapéban dugtam el a pénzt, és csak akkor mondtam el neki, amikor már Európában voltam, nehogy utánam hozza a határra.

Izrael bibliai csapást készült mérni az övezetre a terrortámadás miatt. Ők pedig ott éltek a közepén.

3.

Reggelre elindult a szárazföldi offenzíva. Heves utcai harcok képei töltötték be a közösségi médiát. A feleségem még aludt. Kávézás közben megnéztem egy videót, ahogyan egy izraeli tank szándékosan keresztülhajt a ‘Love Gaza’ betűkből épített térfeliraton. Pont olyan volt, mint a világ összes városában, azért készült, hogy az emberek szelfizzenek előtte. Utána a törmelék között túlélők után kutatók videóit néztem, majd ahogyan férfiak rohannak ‘Allahu Akbar’-t kiabálva, kezükben a nyilvánvalóan halott gyerekükkel. Mikor már nem bírtam tovább, levittem a kutyát, majd átmentem az irodámba dolgozni. Többször ráírtam Abedre, de nem válaszolt semmit, nem is látta az üzeneteimet.

Shulmanék egyre jöttek, a feleségem pho leveset hozott a szemközti vietnámi étteremből. Elmondták, hogy lakást vennének Budapesten, hosszasan dicsérték, hogy milyen szép a miénk. A feleségem még az éjszaka folyamán betette őket valamilyen facebook csoportba, rengetegen jelentkeztek, hogy segítsenek. Már több időpontjuk volt a hétre lakásnézésre, Évának pedig, aki belsőépítészként dolgozott, már voltak munkaajánlatai is. Három óvoda is készen állt azonnal felvenni Zoét, a kislányukat.

„Nem is tudom elmondani, milyen nagyszerűek a magyarok.” – mondta Benji, őszintén meghatódva. „Este fáklyás tüntetés lesz Izrael mellett. Mi sajnos nem tudunk elmenni a gyerek miatt, de csodálatos, hogy vannak barátaink a világban.”

4.

Hajnalban csipogott a telefonom. Abdelhalim volt.

„Hogy vagy barátom?”

„Istennek hála, éltek.”

„Nincsen semmi baj. Kán Junisz az új északi rész.”

„Nem értem.”

„Gáza északi részét szétlőtték az izraeliek, és elvágták a többitől. Itt is sok ház felrobbant. A miénk még áll. A szomszédot én húztam ki a romok közül. Már mindenkinek meghalt valakije.”

„Hogyan tudok segíteni? Küldjek pénzt?”

„Nem kell.”

„Abed, gyertek el onnan. Egyiptomban sok embert ismerek. Kiveszek nektek egy lakást, találok neked valami munkát.”

„Nem.”

„De miért nem? Legalább a gyerekeidnek legyen normális élete, ha neked már nem volt.”

„Ezt akarják. Hogy menjünk el innen. Nem kapják meg.”

„Ha nem mentek el megölnek titeket.”

„Mindenkit nem lehet megölni.”

„Meg fogják próbálni.”

„Tudom.”

„Akkor miért nem jössz el? Nem akarom, hogy meghalj.”

„Nem hagyhatom itt a földet.”

„Miért kockáztatod az életedet egy darab földért? Élni mindennél fontosabb.”

„Ti ezt Európában nem értitek. A részei vagyunk ennek a földnek.”

„Akkor legalább a feleségedet és a gyerekeket küldd el.”

„Ők is a részei.”

„Semmi esélyetek nincs.”

„Mi van a fiaddal?”

„Jól van. Negyvenhetes a lába.”

„Ha ennek vége lesz, egyszer igazán elhozhatnád magaddal.”

„Ennek sohasem lesz vége.”

„Tudom.”

„Ugye nem vagy benne az ellenállásban?”

„Nem. Három gyerek és két nő függ tőlem.”

„Biztosan ne küldjek pénzt?”

„Biztosan.”

Abban maradtunk, hogy beszélünk még az este folyamán. A hírek tele voltak az invázió képeivel. Este a tévében bemondták, hogy Németországban és Magyarországon betiltották a palesztinok melletti tüntetéseket. Többször hívtam Abedet a messengeren, nem lehetett elérni.

4.

Benji akkor hívott, amikor újrakezdődtek a harcok. Izrael cserébe a túszok elengedéséért néhány napra felfüggesztette a szárazföldi offenzívát, és megengedte, hogy segélyek érkezzenek az övezet déli részébe. Akkor már sem áram, sem víz nem volt a Gázai övezetben, és egymillió ember zsúfolódott össze a határ egyiptomi oldala mellett, Rafahnál. Mindenki azt remélte, hogy a tűzszünet kitart, és nem kezdődnek újra a harcok. Akkor tudtuk meg, hogy tévedtünk, amikor becsapódó bombák képeivel telt meg a közösségi média.

Benjivel a vietnámi étteremben találkoztunk. Pho levest ebédeltünk, és gyömbérsört ittunk hozzá.

„Mi van veletek?” – kérdeztem.

„Éva talált munkát, Zoénak találtunk egy zsidó óvodát. Rengetegen segítenek.”

„Ennek örülök. Mit tudok segíteni nektek?”

„Éppen eleget segítettek, nem ezért hívtalak.”

„Hanem?”

„Lenne egy üzleti ajánlatom a számodra.”

„Hallgatlak.”

„Tudod, lakást keresünk. Nem is tudom hányat néztünk meg az elmúlt két hétben. Igazából egyikkel sem volt baj, csak vagy túl kicsi volt, vagy túl nagy. Nagyon nehezen tudunk dönteni Évával.”

„Értem. Hát nem könnyű választani.”

„Nem. Ekkor jutott az eszembe, hogy a ti lakásotokat mindketten szerettük. Arra gondoltam, hogy megkérdezlek, hogy nem akarjátok-e eladni nekünk.”

„Szeretjük azt a lakást.”

„Tudom, és értem, de amúgy sem vagytok Magyarországon az év nagy részében.”

„Nem gondolom, hogy eladnánk.”

„Nézd, kész vagyok a piaci ár tíz százalékával többet fizetni. Ez jó üzlet.”

„Értem, de te meg azt értsd meg, hogy vannak más szempontok is. A kutya túl öreg már, hogy megszokjon egy új helyet.”

„Azért gondolkodj rajta.”

„Hiába gondolkodok. A lakás Eszteré, és nem az enyém.”

Otthon, lefekvés közben a feleségem elmesélte, hogy Éva őt is megkereste ugyanezzel a kérdéssel. Abban maradtunk, hogy semmilyen körülmények között nem adjuk el a lakást.

5.

Shulmanéknak végül sikerült otthont találniuk. Ezt a feleségem mesélte, aki szinte mindennap csetelt Évával.

Négy hét telt azóta, hogy találkoztam Benjivel. A tél közepén jártunk, egyre kevesebb volt a napsütéses órák száma, a Gázai övezetben pedig már több mint huszonötezren haltak meg. A hírekből tudtam, hogy az izraeli fegyveres erők bevonultak Khan Júniszba, ahol Abedék éltek. Aggódtam. Többször kerestem, de továbbra sem értem el.

Aznap beszéltem vele legközelebb, amikor a Shulmanék lakásavató bulija volt. Kora reggel keresett megint.

„Hogy vagy barátom?”

„Hál’istennek éltek.”

„Szélőtték a házunkat. Mi jól vagyunk.”

„Sajnálom. Hol vagytok?”

„Rafahban. Több mint egymillióan vannak a határnál sátrakban. Sokan betegek, nincs tiszta ivóvíz.”

„Édes Istenem. Nem tudtok átmenni Egyiptomba?”

„Egyiptom zárva tartja a határt. Egyébként sem megyünk el.”

„Az izraeli miniszterelnök nem fogja abbahagyni a háborút.”

„Nem hát, akkor mehetne börtönbe a korrupciós ügyei miatt.”

„Tudok valamit segíteni? Bármit?”

„Nem szeretek ilyet kérni, de nem tudnál küldeni pénzt? Sátrat kell vennem, ahol alhatunk.”

„Dehogynem.”

Volt négyszáz dollárom, azt gondoltam, hogy azt elküldöm nekik. A banki utalás elképzelhetetlen volt. Hónapok is eltelhetnek, mire látnának valamit a pénzből. Az azonnali pénzküldő cég tűnt a legjobb megoldásnak. Tudtam, hogy a közeli plázában van egy Western Union, vettem a kabátomat, és odamentem. Fél órát vártam a pult előtt, mire sorra kerültem. Egy idősebb nő ült a pénztárban. Amikor elmondtam neki, hogy a Gázai övezetbe szeretnék pénzt küldeni, közölte velem, hogy nem lehetséges.

„De korábban küldtem önökön keresztül.”

„Az korábban volt. Azóta változott az üzletpolitika.”

Nem adtam fel könnyen. Metróra szálltam, és kimentem a külvárosba, ahol a Moneygram irodája volt. Ott is ugyanezt mondták, amikor sorra kerültem. Három cégnél is jártam, mire feladtam.

„Sajnálom Abed, úgy tűnik, Európából nem lehet pénzt küldeni az Övezetbe.”

„Nem baj barátom, köszönöm, hogy megpróbáltad.”

6.

Shulmanék egy háromszobás, régi polgári lakást vettek, hatalmas ablakokkal, ami egy parkra nézett.

A házavató bulin sokan voltak, a kabátok már nem fértek el az előszobai fogason. Benji a kezében két pohár pezsgővel fogadott minket, azt mondta, szeretne bemutatni valakit. Éva elvitte magával Esztert.

„Szépen berendezkedtetek.” – mondtam.

„A legtöbb bútort ajándékba kaptuk. Gyere, bemutatom, kitől vettem a lakást.”

Egy hatvan körüli, barnaszemű férfihez vitt. Ismerősnek tűnt, de nem tudtam honnan. Akkor jöttem rá, amikor bemutatkozott. Brüsszelben volt parlamenti képviselő.

„Tudja, amikor meghallottam, hogy itt van ez a fiatal család, erkölcsi kötelességemnek éreztem cselekedni. Mindenkinek joga van, hogy ne terrorfenyegetésben élje le az életét.”

„Igen.”

„Az arabok nem nyugszanak, amíg meg nem ölnek minden izraelit. Ilyen közegben nem lehet gyereket nevelni. Tudja, ez a lakás a szüleimé volt, akik már nem élnek. A gyerekeinkkel mi pedig Brüsszelben élünk. Gondoltam, hogy segítünk.”

Benji egy villával megkocogtatta a kezében a pezsgős poharát. Az alapzaj elhalt a lakásban.

„Barátaim! Nem tudom eléggé megköszönni a segítségeteket. Nélkületek nem lennénk itt ebben a gyönyörű lakásban, nem lenne semmink. Emelem a poharam rátok, és a normális életre, ami most kezdődik el! Az életre!”

„Az életre!” – ismételte meg mindenki.

7.

Abeddel nem beszéltem többet, bár nem volt nap, hogy ne próbáltam volna. Egy közös ismerősünk Ramallahból írta valamikor márciusban, hogy meghaltak egy rakétacsapásban. Egy nyolchónapos terhes palesztin nő is meghalt aznap. Az orvosok meg tudták menteni a meg sem született gyerekét – ez akkora szenzáció volt, hogy a BBC interjút készített a műtétet levezető férfival.

Shulmanékkal még összefutottunk az elkövetkező hónapokban. Nem sokáig élvezték az új lakásukat. Benji visszautasíthatatlan munkaajánlatot kapott Izraelben, március végén Éva is Zoé is utánament. A lakást meghirdették az airbnb-n. 

Küldtek egy képeslapot Eilatból. Tengerpart volt rajta, napernyők és pálmafák. A hátoldalán Éva kézírása: „Látogassatok meg minket egyszer, itt már nyár van!” és mosolygó szmájlik.

július 16, 2024 | Imre Eszter | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Varjúasszony

Krisztinának szeretettel

Ez a madarak tudása. Ezt is úgy tehettem magamévá, mint a nyelvet. Észrevétlenül, biztosan. Tudtam, hogy ez lesz az utolsó találkozásunk. Heti egyszer elmentem hozzá, és ő tanított. Két lánya volt, ikrek. Délután kettő és négy között aludtak, ilyenkor zajlottak az óráink. Két ugyanolyan karosszéke volt. Az enyémen nem fogott az idő, az övére rárakódott a gondolatnehéz telés. A lakása madárhang és álomcsend volt. Nyáron a szobán áthasító napsugarak élén egyensúlyozó porszemeket néztem, télen a tompa délutáni sötétségben ültünk és a haját figyeltem. Évről évre belekapott a sötét. Novemberben delejes volt, decemberben hamvas. Tavasszal emlékezetként kéklett fel benne az egykor volt emberasszony néhány tincse. Ősszel mintha kacsintott volna. Nyáron újra a napfény és a por. A lányok aludtak, sosem láttam őket. Alvásuk eleinte tejszagú csenddel lepte el a lakást, később könnyű gyermekálom-csend telepedett a szobákra. Az évek előrehaladtával éreztem, hogy álmodhatnak is odabent. De sosem ébredtek fel.

Ezalatt a hét év alatt egyszer sem kérdeztem meg tőle, hogy miért tanult meg a varjak nyelvén. Ő sosem szólt hozzám az embereként. Addig mondta varjúnyelven, amíg valahogy megértettem. Az utolsó két évben már én sem szólaltam meg emberi nyelven. A legutolsó alkalommal azonban megkérdeztem, hogy miért tanulta meg. Akkor hallottam először az emberek nyelvén beszélni.

Azt mondta, hogy a házassága alatt belerokkant az emberek nyelvébe. Az emberek nyelvét szándékosan félre lehet érteni. Ez egy beteg nyelv, így mondta. Ha valakinek nem tiszta a szándéka, ha valaki nem szeret, akkor szándékosan félre fog érteni mindent, ami elhangzik. Mielőtt a férje elment, felrótta neki, hogy túl sokat beszél. Ő is tudta ezt, de kétségbeesésében tette, mert a férfi egy szavát sem értette, és ettől úgy érezte, hogy fuldoklik. A szándékos nemértés a leghatékonyabb méreg. Nem sokkal azután, hogy egyedül maradt a lányokkal, egyik nap varjú ült az ablakába. És akkor megértette, hogy ez a különbség a madarak és az emberek nyelve között: míg az emberek nyelve pusztán nyelv, addig a madaraké tudás. És a tudást nem lehet félreérteni. A madarak nyelve védett a szándékos félreértés gonoszságával szemben. Hagyta hát, hogy a varjú megtanítsa neki a nyelvet. A lányainak nem is kellett tanítsa, kiszívták a melléből. Mennyi teje volt! Áradt, mint a Körös, amikor a Fekete Sas palotáról szárnyat bontó nagymadár körberepüli a parton sétáló szerelmeseket, és röptével megárasztja a folyót. Itták is nagy kortyokban, a lányok, akikről a szülészorvos azt mondta, hogy a nap világlik az orcájukon. Ő pedig két szoptatás közt a varjúval társalkodott. Aztán a madár egyszer már nem jött vissza. Ő addigra hibátlanul beszélte a nyelvet.

Vida Krisztina: Varjúasszony című munkája

Kora nyár volt. Közeledett a napéjegyenlőség, és a délutáni álomcsendben felkéklett ében haja. Ahogy néztem, miközben beszélt, megértettem, hogy ez a nő széppé öregedett. Arcán napkorong, szeme mindig nyitva. Finom ráncaiban idő és belenyugvás. Beszédéből kihallottam, hogy nincs már szüksége az emberek nyelvére. Beszélt, és egyenként letette a szavakat. A szoba padlóján gyűlni kezdtek a mindigek és sohák, az ések, viszontok és hogyhák. A szeme nyitva volt, de csak a szája beszélt. Éles és darabos, időnehéz és kopott szavak estek ki belőle. Kigördültek az elüresedettek és a lomha mozgásúak, a dallamosak és a nyersek. A karosszékből néztem, ahogy tornyosulnak előttem, és lassan betöltik az egész szobát. Ágnes kékesfekete tincseit olykor felkapta a nyitott ablakon beröppenő hangtalan szél. Ilyenkor a haja felfeküdt az áramlatra, és súlytalanul követte az irányát. Elmesélte az életét, a szavak már a mennyezetig értek. A szó- és mondathalmok között alig láttam őt. Hangja minden egyes kimondott szóval könnyedebb és éteribb lett, hajából kibomlott két ében szárny. Odabent elégedett álom-sóhaj szakadt fel az egyik lányból.

Még aludtak, amikor elmentem tőle. A Körös-parton sétáltam, és vártam, hogy felduzzadjon a víz.

Azóta eltelt újabb hét év. Ez idő alatt, ha esetleg arra jártam, inkább elkerültem azt a házat. Télen a varjakkal beszéltem, és törtem nekik a diót. Hiába álltam fel Ágnes karosszékéből, továbbra is lepergett rólam az idő, visszaverődtek rólam az események. A Körös nem duzzadt. De tegnap elmentem a Fekete Sashoz. Felnéztem, és arra vártam, hogy mint egy délibáb, megremegjen az üveg, és elemelkedjen róla a nagymadár. Eszembe jutott, hogy még néhány nap a napéjegyenlőségig. A sas mozdulatlan volt, az üveg nekifeszült a nyári égboltnak. És akkor feljebb néztem. Az ég makulátlan kék szövetén ében tollak sejlettek át. Majd lassan rést szakított benne egy csőr. Dús tollazatú fekete madár tűnt elő mögüle. Ágnes ölelte alvó lányait. Mindhármuk arcán arany napkorong, a lányok szeme könnyű álomra csukva, Ágnesé nyitva. Tiszta tekintetében ott volt a nyugvó Körös-part. Hosszan néztem őt, de nem szólaltam meg. Egyik nyelven sem. Aztán egyszer elég lett.

Hazaindultam, és félúton éreztem, hogy végre belém nyilall az idő. 

július 12, 2024 | Balogh Endre | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Semmitérő történetek

8. A mosoly albuma

Viola épp le tud ereszkedni az osztrák óvodás gyerekek közt. Neki félelmetes ez a kék pálya. Ma mégis könnyű szívvel jön, nem kell a család spórolós táplálásával vesződni, ünnep lesz, idősebb fiúk tizenkilencedik születésnapja. Így a csúcson, a hüttében ebédelnek. Jobbra-balra fenyőerdő, fent a vékony felhőtakarótól fehérlő napkorong. A felvonónál találkoznak majd, a völgyben, ahol bőven lesz ideje nézelődni. Nem szereti, ha rá kell várni.

Zoltán már messziről kurjongat, majd magabiztosan fordul be a már lecsatolt lécekkel ácsorgó felesége mellé. Kicsit talán túlzottan heves is ez a tempó a tudásához képest, de sikerül még időben megállni. Mint aki ezzel ki is pipálhatta a szükséges aznapi nagy mutatványt, csak úgy, síszemüveggel a szemén, csókot nyom Viola ajkára. A gyerekek is ott vannak már, mindenki ebédre kész.

– Irány a nassfeldi csúcs! – vezényel Zoltán, már a négy gyereknek is szólva, akik a bejáratnál beszélgetnek. 

A fiatalok, így hívják őket a szülők. Ez most az egyetlen olyan év, amikor mindannyian gimnazisták. Nekik, szülőknek szinte repül, a fiataloknak vánszorog az idő. De rend van mindenhol. Nem mindegy, hogy milyen sorrendben fürdenek, Zoltánék ragaszkodnak az otthonihoz még itt, Hermagorban is. Enni egyszerre kell reggel, délben és este is. Nagy fegyelemmel nevelik őket.

A legidősebb, Zoárd ősszel egyetemre megy. A hormonok miatt a lányok, emellett a komoly műszaki pálya izgatja, legalábbis a szülők szeretik ezt feltételezni róla. Zala hetedikes, az iskolaváltás nem viselte meg, jól tudta, hova érkezik. Boróka és Bíborka a középsők súlytalan életét élik. A felvonó zsúfolt volt, nem tudtak egymással beszélgetni, nem is fértek be egy kabinba.

– Kóla, azt mindenhol ugyanúgy mondják, kérjetek azt. – Zoltán maga eszpresszót kért, azt is mindenhol ugyanúgy mondják, gondolta. Meg is kapta, de tej nélkül. Kétségbeesetten integetett, hogy egy kis tejet kér. „Little bit milk please!” A pincér mosolygott, és szó nélkül hozta a tejet. Violának már azt ecsetelte, hogy neki sosem adnak, holott ő azzal szereti, és állandóan jelezi nekik, mondja.

Felesége élénken bólogatott, majd mikor megérkezett a pincér a tejjel, ételt kezdett rendelni. Grillezett csirkeszárnyat kért, ami ott a szárnya combját jelenti. Boróka és Zala közösen Kaiserschmarrnt mondott a pincérnőnek, vihogva, aki visszakérdezett, hogy ketten egyet, vagy egyet-egyet. Ismét röhögcséltek, de válaszoltak: egyet-egyet.

Zoárd halkan mondta, hogy Knödel, amit kér, ehhez apja egyre hangosabban tette hozzá, hogy „knődli, knődli, mondd már nekik, Zoárd, hogy knődlit kérünk, te is, meg én is. Hát nem igaz, teszed itt egész nap az okosat, és képtelen vagy elintézni, hogy kapjunk egy knődlit?!”

Viola elhúzta férje büdös hónalja alatt az étlapot, és megkérdezte Zoárdot, melyik ételt kérik.

A hangos kiabálást felhúzott homlokkal és tágra nyitott szemmel bámuló pincérnőnek a feleség elmondta, hogy két Germknödel lesz. Zoárd közben az arca elé tette a két kezét, úgy fogta a fejét, mert apja még mindig kiabált. „Olyan vagy, mint az öregapád, az is mindenkinél mindig okosabb, de semmit nem csinál úgy, ahogy kell”. Bíborka kikérte a Wiener Schnitzelt, az a legegyszerűbb. Még emlékezhet a pincér a tejre, hogy azt sem hozta ki, joggal érezheti magát bűnösnek, ő is lenyugodhat, mindenki lenyugodhat, puffogott magában Zoltán.

Viola szíve szerint megnyugtatta volna a férjét, érti ő a versengést. Tiszta a kép, sajnálja. Naponta teremt olyan alkalmakat, amikor bebizonyíthatja, okosabb, ügyesebb, mint a fia. Most ez még így van, viszont érzékelhetően nyomul, nagyon nyomul a következő generáció. – Drágám, nem helyes, ha az étteremben a saját fiunkkal kiabálunk – mondja, mikor egy pillanatra kettesben maradnak. Nem olyan jó útravaló. A fiatalokat ahhoz kell segíteni, hogy amennyire csak tudnak, jók legyenek. Tanulmányban, sportban, emberként. Legyenek jó emberek, mint ők. Így a magyarokról is rossz képet festünk. Ha kell, kiabálj inkább velem, én tudom, hogy elmúlik, csak nagy rajtad a nyomás. 

A fiatalok visszabicegtek a síbakancsaikban. Boróka elővette a kis polaroid gépet, és megkérte apját-anyját, mosolyogjanak Zoárddal, a szülinapossal. Hirtelen mindenki beállt fotópózba. Szilikoncicííí! Létrejön a mosoly albumának következő darabja. Befotózza, és elküldi a büszke nagyszülőknek.

június 26, 2024 | Péntek Orsolya | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Porto

Részlet a Szejhatnáme munkacímű úti- és esszéregényből. A kötetben az utazó az egykori Római birodalmat – a Mediterráneumot – és az Osztrák-Magyar Monarchia néhány városát járja be a 21. század elején. Néha istenekkel, néha emberekkel találkozik.    

A híd alatt állok, a szerkezet élesen rajzolódik ki a szürke égre. A vas monstrum rám nehezedik; kitekeredett nyakkal bámulok felfelé. Az arcomba hull az aprószemű eső.

Alattam meredek lépcsősor, a folyóig tekereg lefelé a katedrálistól, ahonnan indultam.

A szürkészöld Douro lassan, araszolva folyik, a vízen egy sárga és egy vörös hajó ringatózik, a vashídon tízpercenként keresztülhúz egy nagy sebességű vonat, amitől az egész szerkezet rázkódik, aztán újra beledermed a csöndbe az ipari táj.

A lépcső mentén bezárva állnak a házak, becsukva az ablaktáblák, csak egy fekete-fehér macska kuporog egy kék kapuban, mind a négy lábát szorosan maga alá húzva, undorral bámul az esőbe.

Sehol senki. A Ponte Dom Luishoz felvezető rozsdás palló és mellette a kesze-kusza lépcsősor, mélyen alattam a folyó Dunáéra hasonlító Douro-zöldje és az összevissza nőtt fogsort idéző kikötői házak emlékeztetnek valamire.

Talán a közép-európai külvárosokra. Minden olyan városszöglet, ahol tapintható a szegénység, vagy annak az emléke, hasonlít. A bezárkózás. A lefüggönyzött ablakok, a csukott ablaktáblák. A szegénységen nincs semmi mutogatni való.

Érezni vélem a gyárvárosok szénszagát, és hallom csikorogni a vasat. A kikötők és gyárak hangja, fém fordul a fémen.

Néha lassan, mintha az idők távolából jönne, lecsorog egy-egy szögletes uszály a folyón, a híd túloldaláról jönnek, elhúznak a magasra és ívesre épített szerkezet alatt, majd mennek délnek. Szállítóhajók.

Nem ereszt a látvány. Mintha a húszas vagy a harmincas években álldogálnék.

Ha legalább ember lenne valahol. De nincs, a macskán kívül és a fejem felett elhúzó vonatokon kívül egyedül vagyok félúton a hídlépcső alatt a februári esőben. Hideg van, kellemetlen, kabát alá bújó nedves télutó.

A folyóparton halványan kivehető a két oszlop, a lisszaboni Praca Comércio-t lezáró oszlopok párjai. Azok apálykor a sárban, dagálykor derékig a folyó kékezüst vizében állnak, talán, hogy emlékeztessék az embert az idő és a világ változó természetére. Ezek egyszerűen a folyóparton.

Órák óta lépcsőzöm, fel és le. Délben a Sébe menekültem az eső elől, megint, itt is, mint Lisszabonban. Európa sok templomát megjártam esőmentén, üldögéltem nyári viharok idején Rovinjban az Eufemijában a hegyen, olyan volt a fény, mint a padlásunkon Pécsett, világoskék kévékben esett be az ablakokon, átszűrődve a vízen.  A kapuból leselkedtem kifelé, volt, hogy jó órán át, hogy csitul-e már a a bóra. Ha volt nálam könyv, beültem az utolsó padba, néha egy délelőttöt is átolvastam. Krisztus hajlékában szúfi mesterekkel társalogtam, máskor Krisnával vagy Visnuval – hiszen az origóban úgyis összefut minden lehetséges sugara egy körnek. Istennek számtalan neve van. És nekem is számtalan nevem volt már.  

Máskor a poreci bazilikában ragadtam bent az aranymozaikok fényében, hallottam, ahogy az eső patakokban csörgedez a rómaiak ott hagyta, gömbölyűre kopott fényes, fogzománc-színű utcaköveken. Ültem a hószitálásban a velencei San Zacchariában, a zsebemben zizegett a csokoládépapír, a pisztáciakrémes Szent Zakariásnak is ízlene.

A félhomályban az oltáron vörösen pislogott az örökmécses, lassan melegedtek át a lábaim, végül a kezem, majd az arcom. Valahonnan adventi kórus szólt, talán elaludhattam ott egy pillanatra, mert meghallottam benne az om mani padme humot.

Milánóban végül a San Lorenzót választottam a belső tisztasága miatt, Barcelonában a Santa Maria del Mart, ahová később is be-betértem a nap elől, vagy fájó lábbal, üldögélni és bámulni a rózsaablakon beeső színes fénypászmákat.

A portói Sé falait belül, az udvar körül puttók, Máriák, gyümölcsök és szőlőkacsok borítják, a kék-fehér csempéken a minták összevissza indáznak. Az ember nem számít erre a belsőre a mór várfalakat idéző, erődítményszerű templomkülső után – persze, semmi különös nincs a belefé fordultságban errefelé, a Római Birodalom végvidékén. A római templomok szentélyei is rejtve voltak, a lakóházak szíve meg ezen a vidéken a perystilium, a patio vagy a belső kert. Miért lenne máshogy a keresztény templomokban és kolostorokban?  

Gyalogolok körbe a kővel fedett szögletes udvar körüli kerengőben. Csillognak az azulejo-falak a nedves fényben.

Nem tudom eldönteni, hol van Portó centruma. Lisszabon szíve egyértelműen a Praca Comercio, hatalmas, tiszta tér, amely összeköti a folyót a diadalíven át a várossal.

Itt a Sao Bentótól, a Séhez hasonlatosan kék-fehér azulejoval borított pályaudvartól szeszélyesen szaladnak szét az utcák, a hegynek felfutók néhol a szicíliai városokat idézik, a másik irányban megint mintha iparvárosban gyalogolnék, ott egy újabb híd, a Dom Luishoz képest filigrán szerkezet, épp egy egymásba karoló pár igyekszik rajta átkelni a folyó másik oldalára, a nő fehér, a férfi fekete kabátban, mennek a vasívek alatt, mint egy pocsék, ötvenes évekbeli film fináléjában.

A Sé előtti tér szűk, a középkort idézi, mint a barcelonai Barri Góthic. Legfeljebb a Lello, a világhíres könyvesbolt környéke megy el valamiféle városközpontnak.

A Carmo templomot álmomban láttam először. Kitárt karral repültem egy város felett, április vagy május lehetett, balzsamos volt a levegő. Az utakon nem volt aszfalt, csak kockakő, máshol egyszerű földösvények kanyarogtak a hars zöld gyepen. Túl magasan voltam ahhoz, hogy lássam a város részleteit.

A templom előtt szálltam lejjebb, az volt a környék legnagyobb épülete, díszes kék-fehér csempéi beborították a homlokzatát és az oldalát, masszív kis épület volt, inkább négyszögletes.

Amikor felébredtem, tavasz volt Pesten is. Az elrontott, semmilyen életem emlékfoszlányai már nem zavartak, tudtam, lefoszlik hamarosan mind a szabadság ritkás levegőjében.

Biztos voltam benne, hogy a templom, amit megálmodtam, létezik. Sejtettem azt is, hogy Portugáliában. Megpróbáltam megkeresni, de összezavarodtam a találatoktól – az azulejós templomok mind hasonlók. Amikor legyalogoltam azon a hosszú utcán, amely a kis tértől, ahol a szállodám állt, levezetett a Lellohoz, váratlanul bukkant fel az Igreja Carmo.

Nem volt időm felkészülni Porto nevezetességeiből, rohanvást jöttem, sok csomaggal, Lisszabonból, a vonaton belemerültem egy friss portugál regénybe, talán Coimbránál néztem ki hosszabban az ablakon, máskülönben Angolában jártam egy, a lakásába bezárkózott nőnél, aki banánt termeszt a teraszon. 

Gőzöm sem volt, hogy Portóban épp létezik egy kívülről azulejo-val díszített templom.

Az úttest másik oldaláról figyeltem a kék-fehér falat, előttem autók húztak el.

Az álomban a tudat szabadabban garázdálkodik, mint ébren, múlt, jelen, jövő, én és ének, országok, elemek, évszázadok keverednek összevissza, mint a rosszul behangolt rádióban mindenféle adás. Városokat és épületeket mégsem sokszor álmodom meg előre, inkább mondatokat, jeleneteket. Trieszt volt az egyetlen, amit megálmodtam a portói templomon és Indián kívül, ahol nemrég élhettem, egy nem olyan régi életemben.  

Amikor álmomban Triesztben jártam – ahol voltam már néhányszor, de mindig délelőtt, ragyogó napsütésben – egy dombnak futó utcán sétáltam a nyári éjszakában. A fehér falak ragyognak a telihold fényében, építkezés zajlott, lyukacsos narancssárga műanyagkordonnal zárják le az út egyik oldalát. A holdfény olyan erős volt, hogy világítani látszottak a fehér házfalak, a kutyák csaholtak, amerre mentem.

A következő év augusztusában egy napot aludtam a városban, Velence felől jöttem Isztriára. Csavarogtam még azon az estén, nem volt kedvem aludni. Tizenegy felé járt. Nem tudom, miért, de ráfordultam egy utcán. Szépen sütött a Hold. Előbb az égre néztem, aztán magam elé, és akkor megláttam a fehér házakat, abban a pillanatban úgy jött, jött felfelé az álom, ahogy az úszó emelkedik a sáv közepén, ha elfogy a levegője, végül megláttam a narancs kordonokat az út kanyarulata után. Pontosan olyanok voltak, mint az egy évvel azelőtti álmomban. Triestinita. Hány Triesztre emlékszem én a szépszüleimtől mostanáig, és mennyi maradt itt belőlünk, hiszen Trieszten át jöttünk, mindig Trieszten át, százötven éve Trieszten át jövünk fel, a Monarchiába Itália felől.  

Most az útpadkán várok, egyik lábamra helyezve a testsúlyomat, hogy azonnal leléphessek, ahogy megszűnik az autóáradat, és felnézhessek erre a portói templomra közelről, amelyet olyan jól ismerek az álom ingatag képeiből. 

Amikor végre átérek, ráteszem a kezem a falra. Finom, ritkás szövésű lenvásznat tapint a tenyerem, azzal vonták be az azulejo-borítást, talán a pszeudotél, talán az egész városban zajló zajos és poros felújítási munkák miatt. A messziről észrevehetetlen kis csalástól a fal szellemképes lesz, a tükrös csempefelületen mintha könnyű fátyol lebegne, amely oly annyira illik az észak-portugál vidékhez.

Ez, ahogy itt állok a tenyeremmel a ritkás vászonnal borított falon, álomszerűbbnek tűnik, mint az álom, amelyben először láttam a Carmót. Bemegyek, persze, minden templomba bemegyek, legyen mecset, kápolna vagy zsinagóga, sztúpa vagy Jupiter-szentély. Buddhistaként ugyanúgy lépek be mindbe: mintha hazaérnék.

Magam sem tudom, miként jutok ki a tetőre, állok ott, és nézem a felszakadozó felhőket, igen, ilyen kék eget álmodtam és ilyen napsütést, amikor megközelítőleg abban a magasságban lebegtem, ahol most állok. Kéznyújtásnyira cserépsor, a derekamnál kőkorlát, alattam Porto egy szelete.

Lent, a téren zöld oroszlánok okádják a vizet egy kútba, Zsolnay eozinmázas pécsi vízköpő sárkányainak – akiket sárkányoknak hittem valaha – messzi rokonai.

Úgy halogatom, hogy odaérjek a Lellóba, mintha félnék. Egy turistaattrakcióként működő könyvesbolt maga a lehetetlenség. 

Eljátszom a gondolattal, hogy felrúgom a belépőt szedők asztalait, ahogy Jézus felborogatta a pénzváltókét a templomban, voltaképp ez lenne az egyetlen helyes cselekedet, de Európa gyáva a jézusi tettekhez, mindig is az volt.

Fanatikusnak, zsidónak és igaznak kell lenni ahhoz, hogy megváltó legyen valaki – nem európai buddhistának.

A Lello valaha tényleg könyvszentély lehetett. A bolt közepén szeszélyes ívekben felkanyargó piros lépcső, a nagy térbe belógatott régi világítótestek, a masszív könyves szekrények még idézik a turisták előtti kort.

Próbálok egyedül maradni a tömegben. Talán tíz perc is eltelik, mire elkezdenek a kezemhez jönni a könyvek. Arany lapszélű, fura formátumú klasszikusok, az Alice tíz nyelven, az Ulysses spanyolul, Pessoa törött verssorai, Saramago Alentejoja, Khalil Gibran, mindbe belelapozok, bogarászok a sorok és a nyelvek közt, keresem, hogy hogy nevezik portugálul a Cheshire Cat-ot, a macskát, aki magyarul fakutya. Nem találom.

Már rég nincs mögöttem senki, a bolt maga védelmez és rejt a horda elől, különösképp kitisztul minden olyan sarok, ahová beállok egy-egy kötettel, a tömeg máshol tömörül épp abban a pár percben. Körbejárom az emeletet, aztán a földszintet is, míg végül újra meglátom az embereket, egy egész család fényképezi magát a lépcsőn, majd egy tizenkét éves forma lány pózol James Joyce új kiadása előtt. A fehér borítón fekete kulcsok hullanak lefelé. Aligha veszi észre, hogy csak meg kellene fordulnia, hogy a kezébe kaparintson egyet.

Merev, ordítóan hamis vigyorral bámul a telefon kamerájába.

Pedig még a fakutya vigyora is eltűnik lassan a levegőből a fakutya után. Csodaország elveszett. Már csak a Tükörország van meg.  

Lassan visszatérnek a zajok is, a különféle nyelveken összetorlódó párbeszédek, a suttogás, a kiabálások, a csattanós felszólítások kiadják a tömegzaj-szimfóniát.

Kifizetem a Khalil Gibran-kötetet, aztán zsebrevágom.  Megyek át a portói alkonyaton, nem tudom, merre tartok, néha megtapogatom a könyvet, végighúzom a mutatóujjam a lapok élén.

Szerettem volna elmondani apámnak, ha nem halt volna meg, hogy hálás vagyok neki, hogy több nyelven olvasok, valamennyi nyelv egy-egy, a lábamhoz hulló kulcs, kapkodok utánuk évek óta.  

Olvasni könnyebb. De tíz év kellett hozzá, hogy megtanuljak szabadon járni-kelni Európában a könyvekkel a zsebemben. 

És most itt vagyok. Az ég előbb sötétkék, aztán tintafekete. Megyek Portóban valamerre egy ismeretlen utcán. Valahová biztosan elvezet.  Tudom, hogy rábízhatom magam a városra, ahol életemben először vagyok. Ez a város: szeret. 

június 4, 2024 | Hilgert István | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Hajnali átjárók

Kaszárnyák udvarán ébresztők
szava zengett és minden utcaláng
reggeli szélbe lengett.   Ez az óra,
mikor vad álom- s lázcsapat  
gyötri párnáikon a barna ifjakat;
– Charles Baudelaire: Reggeli szürkület1

A hajnal harsányan érkezett és gyorsan, gyorsabban a kelleténél, s ha álmodott, nem emlékezett semmire. Az a nyamvadt ébresztősziréna… háromóránként belehasít az őrszoba hálójának nyugalmába, és indulót fúj a soron következő őrszolgálat alakulatának. 

A falióra 4:48-at mutat, és sosem késik! A cserépkályhában még pislákol a tűz. A kis csapat álmosan és kedvtelenül kászálódik kifelé a szúrós pokrócokkal kitömött ágyakból. Látszik, semmi kedvük az egészhez. Kalóz a fejét vakarja. Nehezen tér magához. Negyedik hónapja, egészen pontosan kilencvennyolc napja és tizenkét órája, hogy besorozták. Még mindig nem tette túl magát a tényen, azon a csüggedt érzésen, hogy elbukta azt a jó kis képzést a Veronai Egyetem grafika szakán… csak heccből jelentkezett, és valami csoda folytán elfogadták a pályázatát, mire azonban kézhez kapta a tanszéki igazolást, besorozták, kopasz lett mire kettőt pislogott. Itália egy darabig még ábránd marad… Ráadásul azóta elvonási tünetei vannak, és nem is a pia, sokkal inkább a fű lesz itt a ludas! Tünetei bizarr álmok formájában törnek rá, még ilyenkor is, ezeken a háromórás szeletekre bomló éjszakákon az őrség idején, színes, kétes, kérdőjeles, nem kifejezetten szalonképes álmok, melyek üzeneteit – amennyiben elfogadjuk a tényt, hogy ezek a furcsa megszállottságok (amelyek elkerülhetetlenül kiutat találnának a valóságba) valamiféle jelentéssel bírnak – Kalóznak nem sikerült megfejtenie.

Székek, asztalra kipakolt lőszeres ládák, fapadok és tábori ágyak zörömbölésétől kísérve készülődik a háromfős csapat. Fegyverellenőrzés: az AK47 a sztenderd katonai felszerelés része. Mindenki tíz töltényt kap a tárba, ami tíz különálló aláírást jelent a katonai őrség naplójában. Körmölik is buzgón a monogrammá egyszerűsödött autogramjaikat, rubrika nem maradhat szignó nélkül! Az előző széria csipetcsapata most fejezte be az őrség utáni virrasztást, már birtokba is vették az előmelegített ágyakat, bebújtak az izzadtságtól elnehezült pokrócok alá, és nem kétség, pillanatokon belül aludni fognak; a luxus órái ezek, és nagyon-nagyon gyorsan telnek. 

A folyamatos őrségben töltött idő rekordját jelenleg nyolc napnál jegyzik. A kialvatlanság és a velejáró furcsa jelenségek előbb ködként telepednek az emberre, furcsa lebegés lesz úrrá rajta, úgy érzi, a föld felett jár, csak félig van magánál; mikor aztán eljön a negyedik nap, kezdődnek a hallucinációk, és a nyolcadik napon erősebben ütnek, mint egy rosszul elsült LSD-trip. Kalóznak ez az ötödik napja.

A szolgálatos altiszt állva figyeli a készülődést. Fiatal, szerződéses arc, nem az a csesztetős típus, de azért ragaszkodik a formaságokhoz, ami nem rossz tulajdonság, ha az ember éles töltényekkel játszik. Amikor aztán jönnie kell, a parancs tisztán hasít át a termen, az álmatlanságon, a fegyvercsörömpölésen; bakancsok nyiszognak a szőnyegtelen cementpadlón, a folyosókon, trappolnak kifelé az ajtón át az udvarra. Hideg, magaslati levegő csap a fáradt arcokba: csak a szokásos hajnali maflás a jégszakállas Március-apótól, egy újabb attak a hatodik érzékre, ami, nos, nem igazán enyhít a szolgálati letargia általános neurózisán. A lépcsőt frissen takarították. A nyírfaseprű vékony barázdái jól kivehetőek a cementen, de a bevezető út nagy részét még hó borítja (a készenlétisek majd tesznek róla, hogy ne így legyen, csak előbb hadd szívjanak magukba egy kis meleget az őrszobán). A négyfős csapat a porta irányába tart, a főbejárat felé, libasorban haladnak egymás lábnyomában… A hőmérséklet -2 fokot jelzett az egység higanyhőmérőjén, de ezt egyikük sem látta. Érzésre klappol a mérés.

A kaszárnyát körbejárni nagyjából 12 perc. A szolgálatos altiszt felelősége, hogy ez időn belül lezongorázza az őrségváltást. A protokoll egyszerű: az új csapattal körbejárni a kaszárnyát, levezényelni a felszólítást az őrtornyoknál (válaszolni az „Állj! Ki vagy?”-ra és a többire), megejteni a cserét, majd a leváltott csapatot visszakísérni az őrszobára. Az egységet három stratégiai ponton védik huszonnégyórás szolgálatban (elbírna ötöt is, csak hát hiányzik a létszám). Az első állás a főbejárat és a főépületet közti placc: A korzó. Mászkálós poszt, nem a leglazább (szem előtt van az ember, kizárt a szundi), viszont közelében a hálókörlet melege, még akkor is, ha csak illúzió az egész. Apropó szundi: szigorúan büntetett, lebukni nem ildomos, de három-négy nap után ember legyen a talpán, aki kibírja szemhunyás nélkül. A szolgálatos rádiós többnyire résen van, ő közülünk való, tudja mi a helyzet, meg persze neki is falaznak; ha ellenőrzés van, igyekszik leadni a drótot. A második állás a lőtér mögötti őrtorony: Az ezeregyéjszaka – a legkedveltebb bodega a fülesbaglyoknál. Az erdő szélén áll, távol a bázistól meg a parancsnokságtól. Kalóz itt horgonyzik le, miután leváltja a társát, aki fáradtan, összefagyva battyog le a toronyból. Egy pacsira még éppen futja. A harmadik őrtorony – A bástya – a lőszerraktár szomszédságában van, bő két-háromszáz méterrel odébb. A többiek arrafelé tartanak.

Kalóz már fenn is van a toronyban; fegyvere a jobb vállán pihen. Nézi a távolodó csapatot… Amint eltűnnek az erdő mélyén, cigarettára gyújt. Szabályzatilag ez is tiltva van, de senki sem tartja be, ő meg magasról tesz az egészre, ami tulajdonképpen ugyanaz. Egy szál cigit elszívni koppra 10 perc – egy majdnem tökéletes metronóm, ha várakozik az ember. A cigarettafüst sűrű ködként telepedik a bódé köré, ott gomolyog csendben, mint egy sarkvidéki látomás… Az első óra telik a leggyorsabban. Ilyenkor a hideg még nem járta át teljesen a szerelést: a kabátot, az usánkát, az otthoni pulcsit meg az alsógatyát, még nem fagytak össze teljesen a lábujjak… Ezek a kora tavaszi hajnalok a hegyen az átkozott mínuszaikkal, hogy a franc essen beléjük, nincs bennük semmi irgalom, sem köszönet! A második óra már problémásabb. Kis ólomnehezékek rakódnak a percek lábszáraira, csak vánszorog az idő… Negyedóránként az öngyújtójával melegíti a kezét, de a lábujjaiban már érzi az áthatoló hideget. Toporzékol egy kicsit, talán tud még egy kis vért pumpálni azokba a lenti régiókba. A második óra végére már a toporzékolás is fárasztó, a sámlinak használt farönkre teszi le a valagát, arra a kemény tuskóra, ami már azelőtt is itt volt, hogy ő idekerült volna.

A szolgálat harmadik órájában jön el az a bizonyos állapot… fáradtsága legyőzte a hideget, vagy egyszerűen csak lekapcsolta agyának hőérzékelő központját. Egyre kevésbé érzi a mínuszokat. A rönkön ülve bámulja a világ panorámáját, a mozdulatlanságba süllyedt táj keskenyedő sávját, mely egyre jobban emlékezteti Kalózt azokra a régi, szélesvásznú westernekre, bársonyfüggönyös belvárosi moziélményekre, borostás arcokra, dermesztő vadonokba tett kiruccanásokra és hajnalokra, melyek illata, akár az ázott avaré, szúrós, nyers illat, valami furcsán felemelő módon nem is a rothadást, hanem a megújulást idézi, az újjászületést valahol odaát, a hajnali órák álombirodalmában… Van valami zord, ősi szépség ezekben a magaslati erdőkben, még ilyenkor is, amikor jég és hó borítja a vidéket, valami ezeréves csend és nyugalom, s ő része volt ennek a hangtalan világnak, a lassuló pillanatoknak és annak a ferde álomnak is, ami úrrá lesz rajta… Nem kell neki több, csak egy lassú, elnyújtott szemhunyás, vagy kettő, egy csöppnyi eseménytelenség itt fenn a világ legkeményebb farönkjén, ezen a kelleténél cudarabb télvizes hajnalon, a titkosított hollétű kaszárnya erdejében…

A távolban vonat robog. Látni nem, de hallani a hangját… hipnotikus!, kissé megkésett kattogása előbb közeledik, aztán távolodik, még füttyent is kettőt, de eltökélt robogása nem tűr ellenállást, sem késlekedést. Kalóz is utazik, elképesztő álomba bonyolódik, ahogy oda transzponál a vonat leghátsó kocsijába, ami történetesen egy büfésvagon tele vidám zenészekkel. Terepmintás vadászruhában mulatoznak, arcuk borvirágos, kedvesek, színpadiasan rokonszenvesek. Hidegvízzel hígított kockacukros abszinttal kínálják a francia hagyományok jegyében, de mintha olaszul beszélnének… Miféle szedett-vedett briganti ez itten?, és ahogy Kalóz lehajtja az első felest, a vonat begördül az állomásra. A vidám zenésztársaság vállra vetett csúzlikkal veszi nyakába az ismeretlen várost. Mind ide jöttek? Úgy tűnik… Egy ideig követi a kurjongató csapatot, akiket elnyel egy palladiánus palota bejárata, egy félköríves boltív kapuzata – tiszta, szigorú arányaival elbűvöl minden erre tévedt átutazót, Kalózt is, persze, és neki nincsenek másodgondolatai, zsigereiben érzi, át kell haladnia eme ősi építészeti csodán. 

Múzeumi csarnokba toppan; a félnótásoknak nyoma sincs. Odabent képregény-kiállítás van. A háttérben újhullámos tangó szól, valami Astor Piazzolla-dallam, talán a Libertango… Az életnagyságú lapokra spotlámpák fénye borul. Ahogy sorra nézi a rajzokat, körvonalazódni kezdenek a történet részletei: a képregény hősnője egy hóbortos vörös, középhosszú long bob frizurával – a neve Jolán vagy Jolanda vagy ilyesmi. 

A zavaros történet első részében Jolandának egy aktatáskát kell eljuttatnia a városközpontba. A táska tartalma ismeretlen, de a szövegbuborékokból sejtjük, hogy életbevágóan fontos. Az alkotó fineszes vonalakkal ábrázolja Jolandát, aki egy középkori olasz városban lófrál napszálltakor… – Kalóz, haver, az a rajz a terem túloldalán, jóságos ég, mint egy Bosch-triptichon középső szekciója, csak várd ki a végét!! Kalóz sorban halad, minden nyomatot alaposan megvizsgál, snittek és jelenetek állnak össze a fejében, rafinált mise-en-scène-ek lágy tónusú pasztellszínekkel, és hét-nyolc nyomat után a tartalom bizarr fordulatot vesz. Mint (később) kiderül, Jolandát különös patológia sújtja: valami hirtelen jött kéjes vágy, hogy minél előbb ledobja a gönceit és magához nyúljon, de az utcán még világos van. Jolanda, Jolanda, miféle örömökre kárhoztattak? – és meg is van a válasz (lábjegyzet formájában!), atipikus martymachlia (egy ritka személyiségzavar: egyesek szeretnek mindenféle nyilvános helyen levetkőzni, azzal a titkos vággyal pózolni, hogy valaki rajtakapja őket). Egy ősöreg ház felső emeletén talál egy csendes kis zugot, ott simogatja magát pucéron a lépcsőfordulóban, miután ruháit (az aktatáskával együtt) hátrahagyta a padlásfeljárónál. Jolanda stilizált sóhaja „Aaaaahhhh”-szöveges felhőcskében száll, úgy látja/hallja őt az Álom szemlélője és az a fehér atlétás pasas, aki a szemközti ajtóból a folyosóra toppan. A lépcsőházban lámpafény villan, épp elég ahhoz, hogy felfedje képregénybeli hősnőnk meztelen vonaglását. Patológia ide vagy oda, Jolanda elszégyelli magát. Zavartan rohan ki a házból, pucéran, ahogy van… A városban festa van, valami avatóünnepség: baristák, vendéglátósok és szedett-vedett kanos suhancok mászkálnak csapatostól a forgalomtól elzárt utcán, sehol egy signora! Keskeny sikátorokban menekül, négykézláb, kutyapózban kúszik az asztalok alatt, de a felduzzadt tömeg az útját állja, s Jolanda tudja, mire vágyik e felajzott férfisereg… Szőrös, izzadt kezek nyúlnak utána, a combját markolásszák, próbálják lefogni a karját; egy kis növésű bajszos szakács – te jó ég, mi folyik itt? – hátulról próbálkozik, egy fakanállal… de Jolanda kapcsol, egy pillanat alatt talpon terem és „Hussss!!!”. Olajos hajú dzsigolók, kifutófiúk és kopasz nápolyi nyugdíjasok üldözik kávéházas passzázsokon át, nyekergő kapualjakon, pipafüstös átriumokon, fénytelen lépcsőházi folyosókon át…

    A következő részben (harmadik vagy negyedik terem) Jolandának sikerül meglógnia a kéjelgő tömeg elől. Tudja jól, vissza kell szereznie a ruháit (meg a táskát), különben lépten-nyomon leteperi valami ünneplő férfisereg, jobb esetben a megbízója (a hiányzó táska miatt). Az nem világos, hogy jut vissza, de a következő képkockán Jolandát az öreg ház felső emeletén találjuk, ott keresgél a félhomályban, de a holmijának lába kélt. Se ruha, se táska. Sejti, hogy az atlétás szomszéd keze van a dologban. Kénytelen bekopogni a pasas ajtaján, aki örömmel fogadja, betessékeli a szűkös nappaliba, kávéval kínálja. Miközben a férfi a konyhában maszatol a csészékkel, Jolanda a fürdőszobába oson. A bidé alatt, néhány pornómagazin, egy ostor és egy pár bársonyszegélyes bilincs alatt megtalálja a ruháit a táskával együtt. A pasas kintről szólongatja, sejti, hogy valami nem stimmel, az ajtót feszegeti… svenkelünk vissza a fürdőszobára: Jolanda magára kapja a gönceit, majd aktatáskástól menekül a szellőzőablakon át.

   Az utolsó teremben járunk. Kalóz, aki eddig csak passzív szemlélője volt a képeken zajló eseményeknek, egyre közelebbről nézegeti a rajzokat, mígnem a feje belesimul a kétdimenziós lapba, öt/hat képkockán át szabályosan benyeli a képregény. Egy sárga VW Bogarat vezet. A visszapillantóba tekint, feje fölött szövegbuborék: „Nahát, miféle morpheuszi kelepce ez?”, de nincs idő a töprengésre… A következő kistotálon Jolandát a Bogár anyósülésén találjuk, miután Kalóz (a hős sofőr szerepében) összeszedte egy közeli fagylaltos bódénál. Jolanda és Kalóz együtt száguldoznak az óváros utcáin. Mindenki őket hajkurássza (vagy a titokzatos aktatáskát?), és – mint egy jó, üldözéses krimiben – a kis Bogár csakhamar lerobban. Sűrű füst száll a motorháztető alól. A szomszédos kávézóból próbálnak segítséget kérni. Jolanda telefonál, Kalóz motyog valamit a csaposnak, de az csak a déli dialektust beszéli, azt a hallatlan szicíliai nyelvjárást, nem értik egymást, mindenki olaszosan hadonászik. Felbőszült tömeg tódul a szűkös ajtón át a kávézóba, mögöttük a vadászruhás zenészcsapat!, és nem Jolandát, az aktatáskát követelik és (érthetetlenül) Kalóz tökeit egy ezüsttálcán… Megáll az ész, Kalóz, te mekkora csávába kerültél! Bepánikol. A mosdók irányába menekül. A pultról felkap pár kávéscsészét, cukorszórót, meg egy-két lekváros bombolonit a desszertes tálból, ezekkel hajigálja a hátráló csürhét. Végül magával rántja Jolandát, aki magával rántja a táskát. Újabb ámokfutás: gőzölgő szennycsatornák és szűk, két beállós mélygarázsok biztosítják a szusszanásnyi menedéket, majd egy óvárosi alagsorba érve Jolanda elsírja magát, könyörögve kéri Kalózt, nyissa ki a táskát, azonnal derüljön fény a rejtélyre! De az aktatáska zárva van. Jobb ötlet híján Kalóz a földhöz vágja… a becsapódástól a táska az élére áll, majd lassan, drámaian, Jolanda sikításaitól kísérve szétnyílik, és amit Kalóz lát, az, az… 

    De nem látta, mert felébredt… pontosabban felébresztették! Igen, határozottan ébren van, és már tudja – tudta előtte is –, Jolanda fülsértő sikongása rángatta ki az álom legtitkosabb pillanatából, még most is itt visong a közelben, határozottan hallja állatszerű nyüszítését… De nem, nem, hülye vagy, Jolandát csak álmodtad, nem emlékszel?, és ahogy elnéz az őrtorony szomszédságában húzódó kerítés irányába…, megpillantja – az őzt! A drótkerítés alsó sodronyaiba gabalyodott; vergődése halálos csapdába ejtette, ahogy a távolabbi oszlop kidőlt, és a kilazult szögesdrót rátekeredett a nyakára meg a hátsó lábára. Olyan keservesen sír, az ösztönös halálfélelem olyan valóságos fájdalmával, hogy beleborzong az egész környék, a fák is a csupaszodó, sötét, jégcsapos ágaikkal együtt, és Kalóz is, akit barokkos álmából ragadott ki ez az istentelen lármázás.

    Jolanda múló ábránd, de ez az őzszenvedés komolynak tűnik, nem nézheti tétlenül e reménytelen vergődést. Első gondolata kiszabadítani a szerencsétlen párát. Trappol hát lefelé a magasles falépcsőjén, mögötte apró jégcsapok sercennek, hullanak alá a mélybe, ahogy a keze végigsiklik a szétfagyott korláton, majd csoszogva, inogva, de épségben odaér… Próbál valami fogást találni a gidán, de az állat csak még jobban vergődik. A szögesdrót belekap Kalóz kezébe is. Ez így nem fog menni, kispajtás –, és ahogy jobban megnézi az állat remegő testét, látja, hogy sebei mélyek és számosak, vére szerteágazó bíborcsíkokban folyik a nyakán meg a hátsó lábán, csöpög le a latyakká dagonyázott sárba, kihűlve, nyúlósan, eleven-pirosan, és a szögesdrót nem enged; az egyetlen felelős cselekedet a kegyelemdöfés, vagy inkább lövés, mely minden megkésett percével csak tovább húzza az értelmetlen szenvedést. Kalóz kibiztosítja vállához emelt fegyverét, célba veszi az állat remegő fejét, majd meghúzza a ravaszt… A lövés rettentő robajától egy pillanatra meggörbül a tér, konkrétan hullámzik körülötte az anyag, az egész avarszőnyeges erdő, a teherautókkal telezsúfolt hangárok, a légvédelmi állások, meg az a sok szögletes épület a közelben. A hullámzással összhangban az őzfej is hátracsuklik, mikor a golyó kirobban a koponya túloldalán, és ahogy Kalóz leereszti füstölgő, gyilkos fegyverét, érzi, valami örökre megváltozott.

*

Aznap őzpörkölt volt ebédre. Az ügyeletes szakács egy palack vörösborra is engedélyt kapott, rendes vadas mártás került a tányérokba, füstölt szalonnával, sárgarépával, zellerrel és medvehagymával az egység télikertjéből. Kalóz képtelen volt enni belőle. Valamiért Jolandát látta a megsebzett őzben, a kalandvágyó hősnőt és a hóbortos lányt, aki rosszkor volt rossz helyen, és ő segített rajta… de milyen áron? Az álombéli táska tartalmára például sosem derült fény, ahogy az utazás céljára sem – vagy az élet értelmére –, ha csak meg nem elégszünk a banális megfejtéssel: értelme annyi, mint az itt töltött óráknak, a napszálltának vagy annak a rettenetes  hóviharnak, amit estére ígértek a birodalmi rádió rejtjelezett csatornáján.

 1Babits Mihály fordítása.

Hilgert István (1975, Nagyvárad) partiumi szerző. A nagyváradi egyetemen szerzett diplomát. 1999 óta Magyarországon él. Váradi történet című novelláskötete 2022-ben jelent meg az Underground kiadónál.

április 23, 2024 | Lokodi Imre | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

A lékvágó vasárnapja

                 Az Ignátz-telep alatt kanyargó mellékvágányon rakodásra vár a szerelvény, meglepetésre nem villanymotoros, hanem gőzmozdony pöfög fel újabban, a munkások tátják a szájukat, rég nem láttak vagy soha nem találkoztak gőzmozdonnyal, csak mozivásznon esetleg, a völgyben a fekete ördög számlájára írják a rakodás szokatlan lassúságát, Rafaelnek mindegy, a kormos mozdonyvezető mindegyre kapja a kéztörlő rongyot, lobogtatja, rázza, kis furfang ez, tulajdonképpen integet, Vírusnak integet, hogy értsük, a mosónőnek szólna a rongyrázás, stílszerűbben a kormozás, eredményességére való tekintettel nagyon is kétes ez az olcsó kis céeferes manőver, legalább annyira kétes, mint a kevés hó tisztasága, amire rászáll a mozdonyfüst, a masiniszta kódjele még nem tűnt fel senkinek, hallgatnak a férfiak, s mint egy jó köztéri történetet, körbeállják a hófoltokat, éjfél felé körbehugyozzák a szigetet, majd holdvilágnál hazamennek, pontosabban a barakkokig, ahogy vannak elfeküsznek, orrhegyig húzzák a pokrócot,

Rafael éjszakára megjön, tolat a szemnek is alig észrevehető kaptatón, nagy fekete füstöket nyom a havas ördögének, tűzről szikra pattog, szuszognak, sőt sípolnak a szelepek, néha dudához nyúl Ráfael, rohadj meg, kiabálják a barakk megnyíló ablakán álmosan kihajoló férfiak, rohadj meg, kinek sípolsz feszt, egyem a köcsög fejedet, de Rafael nem hallja, a nyomásmérőkkel van elfoglalva, különben is mit ér a rakodómunkás éjjeli álma, fűrészport, annyit esetleg, hogy a völgyben jár, asszonyt ölelget, belenyúl a fazékba, viszont a  mozdonyvezetők súlyosak, rámenősek, dübörgősek, erélyes hangjuk van, ha nem kezdi ki torkukat a rák, és nem köpnek a strekkek mentén nagy vörös foltokat, egyszerűen érthetetlen, mit képesek elművelni pokoli kuckójukban, pedig csak két kezük van, de mégis, amikor a mozdony áll, vastag füstöt ereszt magából, kis gőzök törnek elé mindenféle lukból, szelepeken, forró vizet pisil mínusz harminchat fokban, a rakodók szaladnak megint csak kétes tisztaságú vödrökkel, fognak ki meleg vizet kapcát áztatni, kigőzölögtetni a bendős gumicsizmát, megszokás kérdése, álmukban is tudják, Rafael mikor fog forróvizet csurogtatni, viszont nehéz megérteni a gőz logikáját, nehéz megérteni az életet, elvégre nehéz fejük van a rakodómunkásoknak, mintha Szervátiusz, de nem is ő, hanem görgényüvegcsűri kőfaragók nagyolták volna szálanként,

és nem csak a telep munkásai lassulnak le a rakodással, amikor a placcon meglátják Vírust, hanem a szokásos hármas is lassúbbra veszi – a halastavak lékvágója, a dögkút nyúzója, és a helyi népművészeti szövetkezet taplóbegyűjtője – nem mennek el privát ösvényükön és ösztönük szerint  szerre leadott füttyentések nélkül, megállnak, rúdra, baltanyélre, dögszagra támaszkodva várják, mi lesz az eredmény, illúziójuk nincs, megszokták, aligha kapnak többet a mozdonyvezetőnél, Vírus általában nem reagál, pedig ha egyszer is reagálna, hoznának neki fel vadhalat, így nevezik a tenyésztett pisztrángot, de a nő nem foglalkozik ilyesmivel, mert buta és egyáltalán nem magának való, noha a lékvágó esélyét még ne temessük, tudni lehet, a pisztráng mindösszesen fedő ürügy, ha úgy alakulna, másról van szó, olyasmiről, ami a havason távolról sem feltűnő, ahol kevés van nőből, majdnemhogy alig, férfi pedig bőven, majdnemhogy több mint fából, feltéve, ha szálára vesszük, ha derekas és csenevész bükkökről beszélünk, valahányan salopétában töltik el az életüket, és valamilyen halvány mozikra emlékeznek, mondják, hogy King-Kong, és Tarzán, vasárnap délután a hóban megküzdenek, mert időközben Pardalián is szóba kerül, küzdhetnékjük támad, amíg megunják, nem beszélve arról, hogy jönnek a hétfők, a fejtisztító kemény és csákányszínű hétköznapok, 

középút nincs, ezek a férfiak vagy kövérek, zsírosak és mosdatlanok, és sok szuvas foguk van, egyszerre minden és olyannyira, hogy a gombok minden ingről lepattannak, mindenkinél nyitva az elő,és beszélni kezdnek mind selypítenek, ha indulatosak, fogukba akad az ajkuk, Rafael eleje is nyitva, mutogatja megpörkölődött köldökszőrét, a rakodók nyaka lila és eres, arcuk megfejthetetlen  a borostától, a sovány ember pedig csontsovány, mint a vörösre száradó bükkgallyak, ha rálépnek nem roppan ketté, még a redves sem roppan, mint a zsírosak alatt, a soványak általában tiszták és kevésbé borostásak, mintha ismeretlen, legalábbis íratlan törvény diktálná így, Dudás néni eléggé dugja valamennyit, nem az enyémet dugom a belükbe, mondja, a Romsilva számlájára merít nekik kétszer is az inox-szal, így mondják a meregetőnek, Dudás anyu kérek még egy inox-szal, tartják a kasztront, beleszippantanak a levegőbe, anyu, halbűz van, mondják, 

a lékvágó, a taplógyűjtő, és a dögnyúzó is szívesen előgyeleg a ház körül, aminek neve mosóház, spalatorie  mondva két nyelven, Vírus nem hallja a matatást, mert az ipari mosógép elkezdi a dübörgést már a reggeli órákban, később elindul meghatározatlan szakaszon a mosóház sakktáblás  platóján, ilyenkor Vírus füttyent a rakodóknak, mennek készségesen, visszaállítják a mosógépet, aztán nézik az asszonyt, ha volna még valami, ő pedig rutinosan kezeli a légüres teret, azt mondja, tűnés, ilyenkor a rakodók lenézik róla a zöld gumicsizmát, a zöld gumikötényt, a dupla varrásos vászon nadrágot, lehúzzák a szemükkel Vírus megint csak gumifejkendőjét, kibontják a haját, gombolnának lefelé, ezt a mozdulatot viszont Vírus jól ismeri, tudja, viszonylag barátságos, egyáltalán nem agresszív mozdulatokat prezentálnak, ekkor szólja ki a száján, hogy tűnés, csak a lékvágónak nem mond ilyent, a lékvágó  nem húz el mindjárt megalázottan, nyüszítve, mint az Ignátz-telepiek, szépen beadja az ablakon a szennyest, ő nem gombolna lefelé mindjárt, 

hármuknak, mármint Gáspárnak, Menyhártnak és Boldizsárnak van valamilyen titkuk, lehet, azt a tudást, bölcsességet hozzávarrt belső-zsebben hordják, vagy attól dagad fel a férfikebel, nem is az ing alá bebújó széltől, kétségtelenül jól eladják magukat Dudás néninél, akinek a lékvágó a tavakról halat is hoz fel, és miután elmennek a telepesek, beülnek a kantinba, fognak egy-egy kasztront, kapnak levest, 2×1 inox-szal, második fogást melléje, azt már kínai porcelánban, legutóbb krumplifőzeléket, a tetején meghűlt, színét váltott fasírttal, az ölükbe ültetik Dudás nénit, rövid időre és felváltva, cirógatják, csókolgatják az asszony fülcimpáját, a lékvágónak kevésbé szagos a lehelete, ám annál cirkalmasabban érdekes bizsergető technikája van, amikor belehajol Dudás néni nyakába és a szóban forgó fülcimpája körül ténykedik, mondja a lékvágó, né, Dudás néninek arany fülbevalója van, igen, hagyja rá az asszony, de kötelezően hozzáteszi, az ékszerek Radautból vannak, a férje hozta a zsidótól, mennek is a hátsó kijáraton, a lékvágó vállára veszi a rudat, a taplóbegyűjtő fogja hosszú nyelű szekercéjét, meg a fényesre sikált taplóbökőt, a dögnyúzó a nyaka köré tekeri a tetemet felfüggesztő kötelet, pedig megparancsolta neki Dudás néni, hagyja a nyavalyába, mert rém büdös, szóval lábuk alá veszik az utat, ráállnak az ösvényükre, feljebb a mosóháznál úgy tesznek, mint akik megpihennek, 

a lékvágó nagyobb levegőt ereszt a mozdonynál, jó a szelepje, feltéve, ha ilyenkor megjelenik Vírus, ha megjelenik egy nagy Té-vel, és kék alapon piros szívvel ellátott ájlávéju-s  kínai pulóvert terít a feltörlőre, majd felüti a hóba, úgy áll a kézi dolog mint egy letakart ortodox szentháromság, a troita két nyelven mondva, és, kétségtelen, Vírus a lépcsőn megmutatja Ignátz-telepnek, miről szól a történet, az veszi a lapot, akinél van sütnivaló, gondolja Vírus, kérem szépen, őrjöngenek a rakodók, írja a jelentésbe a kiküldött revizor, aztán meggondolva magát összetépi a papírost, nem lesz leépítés, hírlik a telepen, viszont a büfét nem engedélyezik, úgyhogy ezután is Dudás néni méri a feleseket, Rafael mozdonyvezető hordja fel az italt, a demizsont nem kell visszavinni, egész raktárral van a telepen freccsentett demizsonból, a férfiak körbeállják a hófoltokat, hallgatnak nagyokat, számba veszik, mennyivel hízott a linóleumvászon fordított színén  levő saját rubrikájuk, mert saját rubrikájuk van a rakodóknak, Dudás néni nyitja és zárja, Dudás néni okvetlen jegyez és okvetlen töröl, majd, ha ideje engedi, elvégzi egy özönvíz előtti kalkulátor txt-s programján a könyvelést, állandóan figyelmeztet, táxálok, fiuk, táxálok, amikor bért fizet a vállalat csakugyan taxál, ott ül a kasszásnő mellett, vonalzót húzogat a rubrikán lefelé, a kifizetett kontókat besöpri mindegyre egy Dacia feliratú, erősen minőségi tasakba, ami leelőzi a legendás Tohan-gumicsizma tartósságát, aztán elmegy krumplilevest főzni füstölt csonttal nekik, 

né, a rohadékok, mondják az Ignác-telepen, ha látják a három horgas embert egymás után baktatni, egy kaptafáról jött le mind a három, tartják a telepiek, nevük szerint Gáspár, Menyhárt és Boldizsár, utóbbit az élet hangsúlyosan kiemeli az ordenáréságból, nem mintha a többieknél valamivel több lenne , mindösszesen magasabb, de az is kellőképpen felkelti a telepi barakklakók figyelmét, hogy mindig elől halad, a hosszú vállán fekvő rúd még inkább nyújt rajta, caplatnak fel majd le a vízmosáson, nagyon is tartva a tisztes távolságot, mert a jégvágó csákány nem játék, acélból formázott v-betűt utánoz, úgy kalapálják ki a völgyben lakatosoknak mondott hideg kovácsok, a villa egyik szárát melegen meghajtják, lesz belőle szigonyszerű lékvágó, videával ellátva, amit a Gáspár nevű férfi nagy lélegzettel, szorosra zárt szemmel kezel, mert előfordult, hogy retinaleválással vitték le a völgybe, pattanó videa a lékvágó bal szemét találta el, amelyikkel Vírusnak szokott kacsintgatni, hangoztatják az Ignátz-telepen, de ez csak duma, tartja Menyhárt és Boldizsár, mert a lékvágó egyáltalán nem szokott kacsintgatni, legalábbis nem észleltek ilyesmit, az erdőben teljesen értelmetlen, mondják,

jesszusom, kap a szájához Vírus, nem tudja, mi legyen, kiáltson segítségért a csákányos rakodómunkásoknak, mert azok jönnek, mint a szélvész, vagy hagyja, hogy előbb kigyúlt arcát hűtse le a huzat, majd csak elmúlik a kép, mert ilyet az ember álmában sem, gondolja Vírus, tulajdonképpen nem is rossz kép, hanem szokatlan, annyira szokatlan, hogy már szép a férfi szeme hideg gyémánt-szürkén, nem is hideg gyémánt-szürkén szürkén, hanem jeges acélkéken, miután az ércet vízben megedzik, serceg a férfi szeme, süt a Gáspár tekintete, mindent átfúróan lobog, talán még a tordai cementből öntött betonfalat is átviszi, a zöld olajjal lekent vasszekrényt, amiben Vírus fehérneműt tart, a szó szoros értelmében patyolat fehérneműt, csak a melltartói viselnek terepszínt, lehet, hadi ellátmányból való cuccokról beszélünk, a nyári melegekre való tekintettel, szóval perzsel ez a perverz tekintetű lékvágó, új szemem van, mondja Vírusnak, Rafael ügyeskedi a telep egyetlen satuján félkilós kalapáccsal, előbb szétnyitja a lékvágó szemgödrét, belevilágít egy öngyújtóval, most egy kis hidegérzet következne, újságolja, megcsípi a rögöt egy markos tűzfogóval, mert hasadt ujjbeggyel ilyesmit elképzelhetetlen, szépen becsúsztatja helyére a videát, amit a völgyben adtak át neki az orvosok az ő kifejezett kérésére, értem, tér magához Vírus, rágott hang jön fel a mosónő torkából, mint amikor farkasoktól rángatott őzsuta bőg, de ezek a hangok szódától mart, gőztől párolt hangfoszlányok, adjam át, mondja a lékvágó, adjad át, mondja Vírus, az bead az ablakon 2 db. flanelinget, 1 db. Puma-trikót, 4 db. Póló típusú izominget, mindösszesen 1 db. alsógatyát, vasárnap délután értük jövök, mondja a lékvágó, hátuk mögött magából kikelve ordít a villanyos, hé, köcsög, tudomásom szerint gatyáról nincs szó,  

gatya, terjed szét a telepen, mint a nátha, hogy a lékvágó és Vírus, nahát, a végére fogunk járni, ígérik a rakodók, az üzemmérnök  állandóan uzsukál, gyorsabban, emberek, pedig mínusz nyolcra felkapaszkodott csúcsidőben szakad róluk a verejték, magukhoz ölelik a méterfát, adogatják kézről kézre a lépcsősre alakított rámpán, érdekes, majdnemhogy kellemes, legalábbis hűvösen kellemes ez az ölelés, élénk, erdő mélyi mohaillat, majdnemhogy selymes érzés lágyéktájon, de ha nem is selymes, akkor hűvös tapintás, amíg végül jéghideg, úgyszólván sütően jeges ölelés, úgy puffan a méterfa, mint a szarvasmarha bordája, ha villanyéllel döngetik, csak mínusz harminc fölött szól ércesen, és meghasad magától, nem tudni, mire gondol ilyenkor a rakodó, talán semmire, ha pedig semmire, akkor éppen jó, gondolni valamire este kell, orrig húzni a pokrócot, látni a mozdony szikráját, ha pedig az égen áthúzó repülő kondenzcsíkját is látni lehet, akkor hajnal van, lefelé a pokróccal, felkelés, könnyen megy, és az ember még mindig nem gondolt eleget az asszonyra, így aztán a völgy felé tekinteni sem érdemes, így megy ez a havason, ki tudja, hol megyen így még,  

híreket hallgatni sem érdemes, pedig volna rádió, kiváló, minőségi temesvári készülék, amelyen mindösszesen két lokális adó fogható, két állomás közt pedig a rakodók nem tudják kicsavarni magukat a BBC-ig, a luxemburgi zenékig, s így tovább, nincs is igény rá, már nehogy, meteorológiai jelentésre sincs igény, mert nem az hogy hazudnak, esetleg csak véletlenül találják el, hanem a hollók mindennél pontosabbak, ráérzően viselkednek, alacsonyan szállnak, ha olvadás következik, általában olyankor, amikor a völgyben már híre-hamva sincs a tőzikének, pedig Vírus nagyon szereti a tőzikéket, egész csokorral kap Rafaeltől, a masiniszta a völgyből hozza fel, két szál méterfát leereszt a hátsó platóról a faluvégieknek, azok pedig akármennyi tőzikét szednének érte, a lékvágó ferdén nézi a mosóház sok-sok tőzikéjét, indulnom kell, mondja, fel kell emelni a zsilipeket, a fölös víz átzúdul a Fekete-kecskék patakjába, innen kezdődik a tavaszi időszámítás, a plébános vízátömléskor szokott feljönni a barakkokhoz házat szentelni, jön az ortodox pópa is, belógatja a szakállát valamelyik nyílászárón, a bazsalikommal, a bazsalikommal kiadósan spriccel, mintha a barakk bűnfészek lenne vagy mi, a cechet, mármint a pálinkát és a pecsenyét Dudás néni önzetlenül állja, bor nincs, igaz, csak az ortodoxok megvendégelését tekinti hivatalosnak, előbbit nem tudja elszámolni a Romsilva vezetőségével, hiába mondja, hogy egyenlőség, 

és a lékvágó a külső tónál mozog, ha nem a hullámzó visz teszi vele, mert ha ráhajol a tóra, szépen ringatja a víz, délutánra pedig megnő az árnyék, a lékvágó majdnem egészen áthasal a külső tó vizén, vasárnap délután pedig nem szokott árnyék lenni, a vasárnapot teljes egészében  nap süti, az árnyék valamikor hétfő délután fél háromkor jelentkezik, Vírus is látja, olyankor nyugodt és boldog az ő szíve, amikor a sakktáblán úgy hozza a lépés, hogy ránéz a tóra, a gyér fák közötti víztükrön látja lebegni a hármak közül Gáspárt, a nyomvezetőt, az ösvényverőt, a lékvágót, látja miközben tasakba nyúl a szódás kanállal, hogy kávét tegyen a kotyogóba, szóval hogy a tó, mint a lékvágó szeme, kék, kemény, tiszta, ha úgy van, annyira feszült, hogy kész kiszökni a helyéből, hogy tűzfogójával jöjjön Rafael masiniszta, 

nem tudja senki, mi van, hogy a lékvágó csakugyan átfeküdt a tavon, vagy csak az árnyéka játssza túl magát, nem mondok semmit, válaszolja sokat sejtetően ez ügyben kérdezett Elemér, Jehova tanúja, mert kinek, ha nem Elemérnek kellene megmagyaráznia ezt a biblikusan furcsa jelenséget, a rakodókat ezenközben üti meg a guta, mert látják Vírust nagyon beindulva, töröl és töröl a Té-vel, pedig tudni való, hogy az ájlóvéju-s blúz nem issza fel a vizet, mert kínai műszálas, vérmesen marad az ő szeme, mint a vadcseresznyefák törzse érés idején, ha medve a karmaival ölelgeti, később zavaros lesz Vírus tekintete, úgy látják a rakodók, ahogyan a szélvédőt záporkor, a vizet terelgetni lehet, de felitatni soha, mert a mosónő könnycsatornája erősen kitágul, akárcsak Rafael mozdonyának valamennyi szelepe, hol gőzt, hol cseppfolyóst ereszt,  

Dudás néni eközben sunyin kártyából osztja a lapokat, csinálmányoz, hogy őszire kinek milyenre váltson a szeme, kékre, szürkére, szilánkosra, kiköpött kökényre, esetleg betegesen vizenyősre

Lokodi Imre (1960, Nyárádremete) író, újságíró, az Erdélyi Magyar Televízió műsorvezetője. Romániai és magyarországi irodalmi lapokban publikál. Legutóbbi kötete: Ölelni galagonyát (2023, Magyar Napló Kiadó).

március 12, 2024 | Pámer Gábor | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Dolgozatjavítás

– Szia, levágódhatok? – szólította meg a nagydarab férfitest, s már le is vágódott a kis körasztalhoz. Bár Paulina szeretett volna egyedül lenni, Balu kivételt jelentett. A törzsvendégek közül még őt érezte legközelebb a saját kasztjához, monológjait pedig járulékos veszteségnek tekintette, akár a jattnak becézett söradót.

– Képzeld csak – kezdett bele Balu –, másfél órája még egy gálakoncerten ülök, és mit hallok? Két gnóm kölyök pusmog a hátam mögött. „Mi ez a szar, Bach?”, kérdezi az egyik, „dehogyis, hát Schönberg”, válaszolja a másik (aki műveltebb volt, mert olvasta a koncertprogramot). „Fenomenális!”, reagál az előző, és ezen a színvonalon folytatják tovább. Paulina, én nem megvetem, hanem kiröhögöm a sznobokat! Fél óráig bámulnak a vásznon egy szürke csíkot, nyelvtudás nélkül járják a londoni és párizsi színházakat, s ha rajtuk múlna, lekottáznák a zongorába öntött diók kopogását… Asszem, muszáj rágyújtanom.

Kellemes júniusi este volt, mámorító délnyugati széllel. Paulina egészen Balu érkezéséig a szomszédos asztalt figyelte. Régóta járt már szemlélődni a sörkertbe, de ezt a társaságot még nem látta. Az órájára pillantott – a fia várta otthon –, majd tekintetével egyenként végigpásztázta az arcokat. A főnököt kereste, akiből minden asztaltársaságban mindig van egy; akinek elég csupán jelen lennie ahhoz, hogy látható legyen. Itt egy borostás, hegymászószerű fickó tűnt ki a megjegyezhetetlenek masszájából, no meg egy hallgatag, szőke, kerekszemüveges lány. Paulina felváltva bámulta őket, lelke mélyén azt remélve, hogy nincsenek egy párban.

Balu elégedett arccal kifújta a füstöt, majd folytatta:

– A sznobizmus: felszín a műveletlenség fölött. A gourmet szerepét játsszák, amit úgy ejtenek, hogy gourmand, de még azt se veszik észre, ha a fröccsükből kilopták a bort. És amikor vitázol velük, mi a csodafegyverük? A mímelt, örökös kétkedés! Mert számukra a vita célja nem a kölcsönös igazságkeresés, hanem a pillanat megnyerése. Még jó, hogy te nem ilyen vagy. Na, egészségedre!

Nagyot szólt az asztalhoz csapott korsó, bár Balu nem akart provokálni senkit. Egyszerűen így demonstrálta minden este a sörkoccintás tilalmának változatlan érvényét. Mivel a százötven éves lejárat regéje pont a száznegyvenkilencedik évben kapott lábra a nagyvárosi térben, szimplán diverziónak tartotta ezt az alamuszi kis mítoszbetoldást. Egyszer aztán egy történész (ki tudja, honnan keveredett a sörkertbe) kioktatta, hogy ez az egész koccintásfóbiás feszedezés csak évtizedekkel Arad után terjedt el az országban, mire Balu legyintett: egy történelmietlen ötletből is keletkezhet történelmi hagyomány. Persze a másik kivágta magát: „Rendben, de akkor a százötven év hazugsága is lehet tradíció!” Hohó, replikázott Balu, ha valamit a hagyománytörlés szándékával rebesgetnek, az csupán ellenhagyomány, és százötven év múlva sem lesz más. A történész elismerte Balu igazát, aki erre – tehetett mást? – örömében elkoccintotta magát.

De most, hogy nem a tizenhármakról, hanem a sznobokról szónokolt, Paulina rájött, mi zavarja Baluban: ha mond is valami érdekeset, az mindig egyfajta véleményalkotás valaki felett. És ez a borongós ítéletáradat előbb-utóbb megüli az ember lelkét, heti két-három alkalommal hallgatva különösen. Balu örökös szent dühe teljes kontrasztot képezett a szomszéd asztalnál ülők tét nélküli, fesztelen vidámságával (a sötét borostával körbevett fogsor egy pasztareklám fényével villódzott), s Paulina most nagyon szeretett volna odalépni hozzájuk, és egyszerűen csak kérni a befogadást, ahogy azt a férfiak minden kockázat nélkül megtehetik néhány feles legurítása után, vagy ürügyén. Ő sem tudta, mi tartja vissza. A megszégyenülés kockázata? A szőke lány személye, akivel szemben már ránézésre is esélyvesztettnek érezte magát? Netán a félbeszakíthatatlan Balu, aki most éppen a mandalák megsemmisítését ecseteli?

– Vagy itt van például a homokmandala esete. Mindenki érti és helyesli a rombolás rítusát, de én kizárom magamat ebből a konszenzusból. Persze ismerem én is az örökös körforgás törvényét, csakhogy ez itt egy műalkotás, az alkotás célja pedig a megörökítés, nem igaz? Botrány a buddhista szerzetes számára az idő kimerevítése? Akkor ne csináljon olyat, ami ezzel jár! A mandala megsemmisítése ellenkezik a globális emberi természettel, de ennek a kimondásához ma bátorság kell. Mert a szabad és kritikus gondolkodás, bár isteni rangra emeltük, betiltva!

„Itt nem kritikus, hanem önkritikus gondolkodásra lenne szükség” – gondolta magában Paulina, akinek sok volt ez a szigorú, szögletes beszéd. Szerette volna elmondani, hogy a buddhisták igenis ismerik a megörökítést, a templomaikat és szobraikat például nem szórják a folyóba – de Balu szerencséjére az agya már túl zsibbadt volt ahhoz, hogy kész mondatokba tömörítse a gondolatforgácsokat. Közben a szomszéd asztaltársaság egy része már indulni készült, s Paulina szomorúan észlelte a szeme sarkából, hogy a jóképű szőrmók is fölkel a székből. A szőke lány ezalatt sztoikus nyugalommal birkózott egy szívószál végén a vodkanarancs maradékával. Ez tetszett Paulinának: bár a vágyott férfi kikerül a látószögből, a lány nem tart vele, tehát már elméletben sem konkurencia többé. Valami oldott megkönnyebbülés-féleség járta át (Balu ekkor épp a párválasztás antropológiai alapjait elemezte neki), s egyszeriben jótevőjének, sőt barátjának érezte a szőkeséget. Kedvére lett volna meghívni a lányt egy újabb vodkanarancsra, sőt (ha kéri) ott helyben ingyen irodalomórát tartani neki mondjuk a francia szimbolizmusról.

– Nincs semmi baj, megvárom, amíg kinézegeted magad! – közölte nem is annyira megjátszott sértettséggel Balu, aki minél gyakrabban tapasztalta életében a hallgatóság közönyét (nagy elmék örök keresztje), annál kevésbé tudta tolerálni azt.

– Én figyeltem – nézett rá meggyőzően Paulina, röpke búcsúpillantást vetve a társaságra, mint amikor a vendégségből kiküldött gyermek még gyorsan a szájába emel egy süteményt. – Érdekes, a fiam is folyton ezzel piszkál…

– Talán nem véletlenül. Tudod, létezik egy négybetűs kór – nem, nem az AIDS, bár ebben is van A és D betű –, de szerencsére ez nálad még enyhe fokozatú.

– Mindent vissza tudok idézni abból, amit mondtál! – csattant fel Paulina a sértés hallatán, amely már egyáltalán nem fért bele szívélyes, ám méretre szabott presszóbéli viszonyukba. Balu tudta, hogy sok nő hisz a kétirányú figyelemmegosztás képességében, amit aztán alibiként használnak a szétszórtság vádja ellen. Egy pillanatra elgondolkodott, vajon felhozzon-e olyan marginális szempontokat, mint a kölcsönös tisztelet vagy az emberi kommunikáció információcserén túli szerepe, de aztán vett egy nagy levegőt, és csak ennyit mondott:

– Oké. Akkor légyszíves idézd vissza, mit mondtam az imént a flamingók násztáncáról!

– A flamingók násztáncáról?

– Igen.

– Tehát amit az előbb mondtál.

– Igen. Amit az előbb mondtam el két mondatban, harminc másodperccel ezelőtt.

Paulina belekortyolt a langyosodó sörbe, de így sem jutott eszébe, mit mondott neki Balu harminc másodperccel ezelőtt két mondatban a flamingók násztáncáról. Feladta a párbeszédet, s egy kicsit az önnön képességeibe vetett hitét is. Egész biztosan meg volt győződve ugyanis arról, hogy tényleg hallotta Balu minden mondatát, még akkor is, ha elsődlegesen valóban nem figyelt oda, mert az a hegymászóféleség látványként és matematikai esélyként is érdekesebb, mint a párválasztás antropológiai alapjai, vagy maga Balu.

– Nem emlékszem! – ismerte be, s olyan alapossággal hörpölte ki a maradék sörhabot, ahogy a szőke lány szívta magába az előbb a vodkanarancsot. – Hagyd, majd bemegyek, hozok neked újat – mondta Balu, s otthagyta Paulinát a rámért vereséggel együtt. Morfondírozzon csak el önmagán ez a pofátlan ádéhádés, gondolta magában, s bosszú gyanánt (mert ugye az időráfordítás hiánya lenne a sérelem tárgya) még egy keletiesen ráérős és részletgazdag vizelési szertartást is beiktatott a mosdóban, hosszas csurgatásokkal és rázogatással, előtte-utána alapos kézmosással.

Odakint közben a társaság maradéka is eltűnt a színről, Paulina pedig átmeneti sörkerti magányában arra gondolt, talán nem kéne megvárnia ezt a percről percre irritálóbb asztalcimborát, a lekenyerező ajándéksörről nem is beszélve, ráadásul egy ilyen késői távolmaradást már aligha tud majd otthon megmagyarázni a fiának – de mire idáig jutott, egy emberi árnyék jelent meg az asztalán. A szép kerekszemüveges lány állt mellette.

– Látom, nem ismer meg a tanárnő. Megértem, négy éve találkoztunk utoljára, bár magának ez már biztosan nem olyan nagy idő… Cintia vagyok, nekem tetszett kettest adni az érettségin, amikor a francia szimbolistákat húztam. De nem a kettes fájt, azt megérdemeltem, hanem amikor egyszer azt mondta az osztály előtt, hogy magyarosítja a nevemet, és Cz-vel írja majd a Cintiát. Meg is lett az eredménye, mert rajtam nevetett mindenki, bár senki nem tehet arról, hogy milyen nevet kap a szüleitől… Az enyéim például Lennon-rajongók, én pedig az ő első felesége után lettem Cintia. Amúgy kifejezetten elégedett vagyok a nevemmel, főleg ipszilonos változatban. És már nem haragszom magára, tanárnő, főleg most, hogy láttam itt ülni…

Pár méterre tőlük, a kapu előtti kavicsos utcán egy Mustang fékezett. A karcos súrlódás hangja kizökkentette figyelméből a tanárnőt. A borostás férfiú ült a kormánynál, hunyorgó szemmel vizslatta az asztalt. Tekintetük elkerülhetetlenül összetalálkozott, s Paulinán rég tapasztalt bizsergés futott végig. A férfi az autódudára tenyerelt.

– Gyere már, Cynke, legalább tíz perce várlak!

A lány mosolyogva nyugtázta a kérést, beszállt a kevélyen pöfögő kupéba, a férfi az órájára pillantva magyarázott még neki valamit, de hangját már elnyomta a motorbőgés. Paulina sokáig nézte az autó helyén kavargó port, s észre sem vette, hogy egy pohár sört nyomnak a kezébe.

– Hazudhatnék, hogy hosszú volt bent a sor, vagy ilyesmi – tette le magát Balu fölényes mosollyal –, de szándékosan hagytam egy kis időt, hogy elgondolkozz a mondottakon. Hogy végre szálljál magadba… Most már elárulhatom, hogy egyetlen szóval sem említettem neked a flamingók násztáncát.

Paulina még mindig a kinti utcán tartotta a tekintetét. Biztos volt benne, hogy a fia most már tényleg nem bocsájtja meg neki a kései hazatérést. Egy ideig még el lehet adni egy kiskamasznak mindazt, amit egy felnőttnek már nem: a tantestületi ülés elhúzódását, a délutáni magánórákat, az esti dolgozatjavítást. A szülő igazat mond, akár az úttörő, és tévedhetetlen, mint minden félisten. Ám a naivitás páncélját napról napra levedlő embergyermek egyszer majd visszavonhatatlanul ráébred arra, hogy Anya csak egy kamuzós zugivó, aki pont azon a helyen törzsvendég, amelyről ő hatéves kora óta tudja, hogy messzire el kell kerülni, mert aki egyszer oda betér, nem jön ki már soha többé. És egy napon arra is ráébred, hogy ezzel a szorongató Grimm-mesével Anya mióta is tömi a fejét: pontosan a betérésétől fogva. Paulina előtt földi végítéletként pergett végig lelepleződésének filmje, a prédikátori szigorral hozzávágott előbbi szavak pedig harangzúgásként visszhangoztak a fejében: „Szálljál magadba! Szálljál magadba!”

Egy nő mindig tud kétfelé figyelni. Balura nézett.

– Ha tényleg nem beszéltél nekem a flamingók násztáncáról, akkor csaltál. Olyan téma felidézésére kértél, ami nem is hangzott el soha.

– Ez az, tudtam, hogy megfoglak! – kiáltott fel Balu diadalmasan, öklével a levegőbe ütve. – Tudod, a figyelmedet még egyáltalán nem igazolja, ha visszamondod nekem mindazt, amit felfogtál a füleddel. Ahhoz az is kell, hogy csak és kizárólag arra emlékezz, amit…

– Ne haragudj, Balu, én nem hiszem, hogy bármit is igazolnom kellene feléd. De köszönöm, hogy felráztál, mert mint mondtam, már mástól is megkaptam ezt a kritikát. Ha csak negyedannyira tudnék figyelni a párválasztás és a homokmandala problémáira, mint te az én hibáimra, valószínűleg sokkal okosabb és jobb ember lennék. És talán hamarabb észrevennék egy volt tanítványt, mint egy csinos szőke nőt…

– Ezt most nem igazán értem, pedig én mindig a másikra koncentrálok!

– Nem is kell értened. De most már mennem kell, az összes dolgozatot kijavítottam.

Ezt már Balu is értette: ha valami összekötötte őket, akkor a magánéleti anekdoták voltak azok, az ártalmatlan kis hazugságok, amelyekkel az aggódó vagy féltékenykedő családtagok bármikor leszerelhetők, hogy aztán ők ketten a söröspohár mellett elszórakoztathassák egymást ezekkel a lényegtelen mikrotörténetekkel. Kedvesen elköszönt hát a nőtől, sőt még ki is kísérte az autójához, Paulina pedig, tanulva a jó példából, a pedálba taposta minden aznapi bánatát. Tudta, hogy ide többet már nem jön vissza – de még sokáig a tarkóján érezte a porfelhőben álldogáló Balu csodálkozó és csodáló tekintetét.

március 11, 2024 | Szlopp Bernadette | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Arról, amiről nem maradunk le sosem

Az unalom alakváltó. Néha zöld, bársonyos takaró, amire ráfekszem. Máskor játékosan lengedező pókháló, ami felkapaszkodik a vadalmafák ágára. Legtöbbször a kút lábánál meggyűlő suhanás. Mikor karjára nehezedem, láthatom, ahogy az idő a szőlőleveleket rágcsálva tágul, egyre tágul. 

Vilma néni udvarán a fenyők dadogó öregek voltak. Beszéltek hozzám, amikor fújt a szél, s néha megszurkálták a fejem búbját, ha a kovácsoltvas hintán bóbiskoltam át a nyár üres óráit. A fű minden tavaszon újra kizöldült, hogy elrejtse a lábak nyomát. Azt képzeltem, hogy az idő végén az udvar kiveti magából a rengeteg lépést, s a nyomok az égig nőve majd eltakarják a napot. Hittem, hogy mindezt látni fogom.

A kert végében szántóföldek terpeszkedtek. Olvasás közben gyakran hallottam a traktorok köhögését. Ilyenkor mindig a piros festékre gondoltam és arra, hogy a déli melegben, ha végighúznám tenyeremet oldalukon, a bőrömön maradt vörös sugarat a fűre kenhetném. A harmónia megbontásának képessége és vágya ott lapul minden homlok mögött. Az ujjaim csíkja lett volna a felágaskodó lázadás világban felejtett, mások számára is látható nyoma. Az idill kívül és belül is időről-időre szabálytalanná szépül. Ez a felismerés tényleges születésünk első valódi pillanata.

Átellenben a settenkedő beton torzította szögletessé a teret. Csupa feszes vonal, csupa derékszög, körülötte pedig az ég vonalainak állandó áramlása. Szürke tömbök kapaszkodtak fölfelé, ablakaikban arctalan emberek könyököltek egykedvű mozdulatlanságban. Fehér ablakkeretekbe zárva. Egy vakon hadonászó erő bevégezte munkáját a langyos egyformaság jegyében. 

Az udvar s a ház körül másféle erők hatottak. Itt lassított hullámokat vetett az ég nyári viharok előtt, hogy aztán esőben az udvar zsugorodni kezdjen, s a fák tétova óriásokká válva magasodjanak fölém. Azt hittem, hogy a számlapokon fekvő idő a rozsdás kapun kívül rekedt, s a ház, az udvar, a kert végéből nyíló szántóföld mindig itt volt, s marad. A blokkok közötti lélegzetnyi tér látszólagos biztonsága rajzolta meg bennem a változatlan és mozdulatlan hamis formáit. Ebben a gondolatban úgy találtam otthonra, hogy sosem volt az enyém. Ahogy a ház sem. Örök látogató maradtam, aki nagyapja kezét fogva érkezik, majd távozik.

A szántóföld helyén most luxusvillák ablakai vakítanak. A régi házat lebontották, s az udvarról is eltűntek a fák. A kifeküdt szalmaágy körvonala vagy a sötétbarna falvédő már bennem van kifeszítve. Felébredéseim csendjében hallom ma is a rozsdás spór szuszogását.

Tegnap arra jártam. Még mindig Dorel kutyájának éhes ugatása lebeg az utcákon. Egy kutya. A terpeszkedő nyomorúság élő, fekete szobra, szájában a fénnyel, amit gyermekként a nyárikonyha padlója alá akartam rejteni. Itt ragadt bennem ő is. Mindig ugat, mindig éhes, így erősíti végességem bizonyosságát. 

A fény nekem az első, csodálkozó tekintetet jelenti. Hamis látást, amiben egésznek hatott minden. Teltek az évek, s az egész illúziójába már nem fért bele a vert padló letöredező darabkáinak képe, nem fért bele a valóság.  

Néha élesebb evidenciaként létezik mindaz, amit nem tettünk meg. Így lesz az élet vitatott értékű csomag, amit egy keddi nap az ablakpárkányon felejtünk majd.

Nem tudom, kiderül-e valamikor, hogy vajon sós íze van az égnek, de ma már csak azt tartom számon, amit nem mondott ki senki. A lépések zaja elkopott, a lépők már nincsenek. Senki sem számlálja a nyomokat a fűben, senki sem őrzi a szavakat. Bennrekedt hangok nyomása alatt remeg az összekarcolt ablaküveg. A halkan visszhangzó emlékfoszlányok apróra zsugorodnak a rengeteg meg nem történt pillanat szorításában. 

Ez is létezés. Nem maradunk le róla sosem. Heverünk egy zöldre mázolt asztal mellett, alig körvonalazottan. Kapirgálunk az emlékek között. Alaptulajdonságuk a hiány, ami alakváltó. Néha vakság, máskor törött harang vagy egyenetlen járdaszegély. Legtöbbször az élet lábánál meggyűlő pocsolya. És mi mindig belelépünk. Eközben az idő tágul, egyre tágul. Készül a hely az utánunk érkezőknek. 

március 5, 2024 | Csatlós Lóránt | Irodalom | Rovatok
MEGOSZTOM

Csatlós Lóránt prózái

Amikor a kopasz lóbálja

A városkában futótűzként terjedt a hír: a kopasz lóbálja! Ez az információ bőven elég volt ahhoz, hogy alaposan megbolyduljon a kis közösség. Pánikhangulat lett úrrá. Tudta mindenki, hogy amikor a kopasz lóbálja, akkor hamarosan valami tragédia várható a városban.

A kopasz lóbálja! – harsogott a helyi kisújság címszalagja is. A vezércikk azt taglalta, hogy vajon mi várható ezen előrejelzés nyomán. Tömeges autóbaleset, lövöldöző ámokfutó, baltás gyilkos, vulkánkitörés, világvége.

A lakosság nagyjából két pártra oszlott, ami a lóbáláshoz való viszonyulást illeti.

Voltak, akik azt vallották, hogy a kopasz közvetlen előidézője a tragédiának, a lóbálás ténye mint kiváltó ok szerepelt az ok okozati láncban. Ők úgy gondolták, hogy ha a kopaszt egy jól irányzott lapátütéssel végleg kivonnák a forgalomból, semmilyen tragédia nem leselkedne többé a városra. De e párton belül is volt egy hangos kisebbség, ami viszont azt vallotta, hogy a kopasz érinthetetlen, és bár lóbálásával bajba sodorja a várost, jobb nem bántani, mert kiiktatásával esetleg sokkal nagyobb baj bevonzását kockáztatnák.

A barikád másik oldalán azok álltak, akik nem találtak közvetlen összefüggést a lóbálás és a bekövetkezendő tragédia közt. Ők abban hittek, hogy a kopasz nem előidézi, hanem valami különleges természetfeletti érzékkel csupán előrejelzi a katasztrófát.

Volt is ebből egy vitaest a kultúrban, de sajnos elfajultak a dolgok, és Lobonc veterán úgy hókon vágta egy enciklopédiával Kertessy nyugalmazott alezredest, hogy Kertessy azóta is egy kitömött vakondot hurcol maga után pórázon, valahányszor a parkba indul sétálni.

De tény, hogy a kopasz lóbálta.

Rajtuk kívül volt egy nem túl hangos kisebbség, melynek képviselői a nagy számok törvényére, a valószínűségszámításra, valamint a józan észre hivatkozva vélték bizonyítani, hogy ennek a babonának semmi alapja. De ezek az individuumok mélységes megvetésnek örvendtek.

Így aztán a pánikhangulat egyre gerjedt, kisebb csoportok különféle tanfolyamokat tartottak jópénzért, a bekövetkezendő rettenetre való felkészülés okán. Mindenki munkavédelmi sisakban járt az utcán, folyton felfele tekingetve, hogy az esetleg rájuk zuhanó zongora elől időben kitérjenek. Mások bunkerré alakították a ház pincéjét, töméntelen konzervet és ivóvizet felhalmozva. Lett is ezekből hamarosan hiánycikk és bunyó a szupermarketben. A városka önkormányzata sem nézhette ezt karba tett kézzel, megduplázta a rendőri jelenlétet, és a kórházi ügyeleti létszámot.

A tragédia végül is egy szombat kora délután csapott le, az iskolai biológia szertárban keletkezett tűz formájában. A tűzoltók nagy erőkkel a benzinkutakat őrizték az elöljáróság utasítására, így aztán mire sikeresen összeverbuválódtak és a helyszínre vonultak, a suli épülete már rendesen lángolt. Az odacsődült tömeg fejcsóválva és bólogatva nézte az esemény. A kopasz megint megjósolta! Az iskola porig égett, recsegve-ropogva omlott be a tetőszerkezet, a régi fapadok, szekrények és a lakkozott parkett úgy égtek, mint a zsír, pár óra alatt vége volt. A helyiek megvárták, míg az utolsó parázs is kihuny, majd megkönnyebbült arccal néztek egymásra. Megtörtént. Túl vannak rajta. Leégett az iskola, végre valahára fellélegezhetnek. Nem esik zongora senkire, nem fog kitörni a vulkán, és a szupermarket tetejéről sem fog lövöldözni semmilyen ámokfutó. A városka visszatért a rendes kerékvágásba, és a lakók boldogok voltak. Legalábbis amíg a kopasz el nem kezdte ismét lóbálni.

Aranyszínű, csonka nyár

– Egyem a pici szívedet, utyu-putyu, drága kis keresztfia keresztanyunak! Ugyulu-bugyulu csiki-csiki, eszem azt a pici pofikádat, hát kacagj is egyet keresztanyunak, hát intyili-pintyili keresztfia keresztanyunak! 

Tökéletes vasárnap délután volt. A gyönyörű udvaron úgy csurgott végig a napfény, mint a tejszínhabba áztatott, törökmézben pácolt, marcipánban fürdetett, cukormázban megforgatott folyékony arany, s a fák ágai közt megszűrt napfény, mint kajszibarackdzsemmel kevert méz, rokokó díszbe öltöztette az udvart. Erzsike, ölében kétéves keresztfiával, egy fonott kerti székben üldögélt. Nem bírt a látvánnyal betelni. Egy pillangó szállt el felettük, Palika kis kezével utána kapott.

– Hát ki ez a jóképű fiúcska? Na ki? Na ki? Palika! Palika ez a kis tündérfi! Úgy bizony, úgy bizony! Szépséges keresztfia keresztanyunak!

Palika ekkor egy hatalmasat ásított. S ahogy szája megnyílt, kivillantak apró, tűhegyes fogacskái. Nem sokat villogtatta őket, mert hirtelen, egyetlen fogcsattintással leharapta keresztanyu kezét, szájában a véres végtaggal leugrott a gyepre, s négykézláb kúszva eltűnt a bokrok közt, mint egy megriadt nyúl.

– Te kis csibész! Huncutkám! – nevetett Erzsike, s ugyanazzal a lendülettel utána lépett volna, de mivel semmi erőt nem érzett a lábában, hanyatt huppant a puha gyepen. Imádta keresztfia csínyeit.

– Teee… – mondta – Kis életrevaló, egyem meg a szíved! Na jó, rendben. Játszhatsz vele! De ne vidd messzire! Majd hozd vissza! 

Tapsolt is volna egyet örömében, ha nem lenne ezen tevékenység feltétele pontosan kettő darab tenyér, melynek Erzsike ebben a momentumban éppenséggel híján volt.

– Ott a kezem, nem disznóláb, nem kocsonyának való!

Ezen még kacagott is egy jót, csakhogy a rekeszizommal együtt a mellkas is megremegett és még szorgalmasabban pumpálta a vért a kézcsonkon keresztül kifele. Ezt érezte Erzsike és ép kezével leszorította sebesült csuklóját. Ezzel a mozdulattal lesodorta csonka karjáról a karórát, ami pont az orra elé pottyant. És bár az ájulás kerülgette, megnézte rajta az időt.

– Hogy a cica rúgja meg, mindjárt lekésem a vonatot!

Akár egy Szinyei-festmény, szép a nyári délután.

Ingujjnyi univerzumok

A zsúfolt peronon, a várakozó szerelvény valamelyik másodosztályú vagonja közelében egy férfi és egy nő áll. A nő a férfi kabátja alá csúsztatja kezét, úgy karolja át a derekát. Arcát párja mellkasára szorítja, olyan szorosan öleli, hogy érzi a férfi minden szívdobbanását. A férfi viszonozza az ölelést, a hatalmas kabáttal együtt öleli át a nőt, sátrat emel köréjük, elrejtőznek a világ nyüzsgése elől. Ölelése egyszerre szoros és gyengéd, érzi a nő lélegzetvételeit, beszívja hajának illatát. A férfi nemsokára vonatra száll. 

Még másfél évig lesznek együtt. A férfi külföldre utazik a munkája miatt. A kapcsolat nem bírja ki a távolságot. Mindketten külön utakon haladnak majd tovább.

A nő pár évi egyedüllét után férjhez megy és még egész fiatalon két gyermeket szül, egy fiút és egy lányt. Néhány boldog házasév után a kölcsönös féltékenység mérgezi majd meg kapcsolatukat, elhidegülnek, egy idő után elválnak, a férj otthagyja az egész családot. A gyerekek az anyjuk mellett nőnek fel, ám a fiú kamaszkorára kezelhetetlenné válik. Folytonosan alkohol- és drogproblémákkal küzd, felnőttkorára pedig egyszerűen eltűnik. Anyja ebbe belerokkan. Lányát emiatt elhanyagolja, aki később teljesen elhidegül anyjától, férjhez megy külföldre és kétévente egyszer, ha meglátogatja majd. A nő így egyedül egy kis emeleti lakásban öregszik meg, majdnem magányosan, csak a szomszédokkal vált pár szót, asztmás rohamban hal meg hatvannyolc évesen, utolsó erejével még az ajtófélfába fog kapaszkodni, és bizarr guggoló pózban éri őt a hullamerevség. A szomszédok találnak majd rá.

A férfi külföldön remekül fog érvényesülni a munkájával. Szakításuk után még tíz évig kalandozik különböző nők mellett, hol komolyabb, hol lazább kapcsolatokban. Sokára nősül újra, sajnos minden próbálkozás ellenére a frigyet nem követi gyermekáldás. Sokat utaznak a világban, de a boldogtalanság befészkeli magát közéjük. Kiégett, megunt házasságban tengődnek. A férfi sokat jár meccsre a cimborákkal, kocsmákba és harmadosztályú szállodákban keresi a megkönnyebbülést pénzért vásárolt nők karjaiban. Egyre többször nyúl majd alkoholhoz. Olyankor elcsattan néhány pofon is idősödő felesége arcán. A feleség nem tesz feljelentést. A férfit tisztább pillanataiban a bűntudat gyötri. Egy délután a felesége arra ér haza a bevásárlásból, hogy férje holtan fekszik a nappali kanapéján. A boncolás az alkohol mellett nagy mennyiségű benzodiazepint is kimutat majd a szervezetében. Ötvennégy éves, mikor ez történik. 

De ők ezt még nem tudják. Számukra most csak ez a pillanat létezik. A nő hallgatja a férfi szívdobogását, a férfi beszívja a nő hajának illatát. Az emberek szoborrá merevednek körülöttük, a galamb kitárt szárnyakkal lebeg mozdulatlanul a peron felett, a cigifüst felhővé szilárdul. Ez a pillanat csak kettejükről szól, mintha atomjaik csak azért utaztak volna az univerzumban tizenhárommillió éven át, hogy ebben, pont ebben a szent pillanatban kiteljesedjenek, és immár küldetésük bevégeztével visszazsugorodjanak abba a tér és idő nélküli állapotba, melyből egyszer majd hatalmas, fényes, néma robbanással egy új univerzum születik.