Ez most szerelmesvers. A vers beszélője gyengéd érzelmeket próbál kifejezni a sorok közt. Ez nem olyan szerelmesvers, ami nem is a szerelemről szól, nem egy elfajzott ál-érzelem esztétizált belemagyarázása; ez a vers nem árulja el a költőt (versbeszélőt) érzelmeiben, holott a vers megírásakor a költő (versbeszélő) ártatlan, szánandó tudatlanságban szenved a leírtak mögött meghúzódó valódi jelentés ügyében, értsd: önbeteljesítő jövendölést fogalmaz meg az adott szerelem csorbulásának módjáról. Jaj, szegény költő! Ez a szerelmesvers nem a szerelem nehézségeiről szól, és arról sem tesz tanúbizonyságot, hogy milyen áldozatokkal jár e vitatott érzelem. Ez a szerelmesvers zavarba ejti a versbeszélőt (költőt), mert az ihletet adó szerelem-konstelláció nem reagál az addig felduzzasztott reflexekre. A költő (versbeszélő) magasba emeli a jól megmunkált pajzsot, a kikalapált kardot, felveszi a pozíciót és nem történik semmi, a pajzs súlyos lesz, a kard húzza karját; az egész kép inkább nevetséges, mintsem fenyegető. Indokoltság hiányában leereszti a harci díszt. Mert ez a szerelmesvers nem vitatkozik a szerelemről, ez a vers nem nyomaszt ideálokkal, melyektől a szerelmesek roppant kínosan éreznék magukat, minthogy az örökös megfelelni vágyás az első napsugarakkal bassza szájba a lehetséges érzelem virágázását. Ez a szerelmesvers kézenfog és hazakísér, de nem ront ajtóstól a házba, napról-napra húzódik közelebb; ez a szerelmesvers virágot és csokit hoz, pedig már a filmek is gyanakvóan pillognak a virágcsoki őskövületét elnézve; nincs türelmük egy ló ügetésének kifeszített mozzanataiban elmerülni. Ez a szerelmesvers egyszerre a test és a lélek dolga. Ez a szerelmesvers nem gyötrelmes és nem plátói. Sőt, egyértelműen kínálja magát, nem kérkedik, nem gőgösködik, nem kérdőjelez meg, nem bizonytalanít el, nem ordibál éjjel kettőkör, nem vág a falhoz, nem tűnik el egész éjszakára nyomtalanul, nem bassza a kádba a levest, nem bűzlik a piától reggel nyolckor, nem okoz gyomorfájást, állandó készültségben levést, hogy mikor kell előkapni a pajzsot, megragadni a kardot, és nem nyom rád minden felelősséget. Ez a szerelmesvers nem bánt, nem kerget a sötét kút legmélyére, ebben a versben senki nem mondja, hogy szeret, holott mindent elkövet, ami ennek az ellentettje. Ez a szerelmesvers nem zaklat. Ez a szerelmesvers nem a szerelem megúszásáról szól, Mert ez a szerelmesvers nem akarja megúszni a szerelmet. A vers beszélője (költő) szelíd, akár a hártyásodó tócsa. A vers beszélője (költő) betekintést enged a szerelmesversbe vetett bizalom visszaszerzésének folyamatába. Ez most szerelmes vers. Szeret.
Címke: ozsváth zsuzsa
Szavak, darabokban
Szkárosi Endre: Égzsák – Szkár Channel. AmbrooBook, 2020
A kötet szerzője költő, performanszművész, irodalomtörténész. Szeret kísérletezni. Hangokkal, szavakkal. Keveri a műfajokat, csűri-csavarja a betűket, hangokat, hangzásokat. Az Égzsák hangköltészeti válogatás Szkárosi eddigi munkásságából, maga a könyv pedig képzőművészeti alkotás is: a hangköltemények vizuális megjelenését a szerző archív fotóinak felhasználásával Arany Imre tervezte. És nagyon fontos, hogy a könyv nem csak képi és nyelvi olvasatot enged az olvasónak, hanem tartozik hozzá CD-melléklet is: a kötetben szereplő szövegek auditív rekonstrukciója, kibővítése, előadott változata.
A kötetet mindenképp az avantgárd felől szükséges nézni, eleve csak úgy lehetséges értelmezni is a szövegeket – már ahol az értelmezés lehetőségnek számít. Hagyományos értelemben vett versekre ne számítson az olvasó, bár kétségtelen, hogy van egy adag szöveg, amely valóban hasonlít a versre formailag. Viszont a funkciója túlmutat a vers zárt világán. Ezek a szövegek mondásra ítélt szövegek, nyelvezetükben, hangzásukban élnek igazán – nem hiába a CD-melléklet), olvasni értelemszerűen nehézkesebb őket. Az Égzsák szövegvilága olyan, mint egy égzsák: a víz/szöveg mindenféle formátuma megtalálható benne és ezek a formátumok olykor keverednek, széttartják egymást, egymásra épülnek – és ezáltal olvasódnak; kiiktatják egymást, megszüntetik az értelmezhető jelentést, vagy plusz jelentéseket csúsztatnak egymásra. Vagy épp nem jelentenek semmit. És nem is kell mindig jelenteni valamit.
A szövegek alapvetően ironikusak, szarkasztikusak, olykor cinikusak, mindenképp kritikusak, de mindenekfelett játékosak, kísérletezők, néhol kifejezetten obszcének. Jól megfér egymás szomszédságában az egészen könnyeden súlyos jelmondatszerűség, hogy „Hajszál híján megváltoztunk/de bele nem halhatunk”, illetve az elszállt-vergődős változat: „Tele faszom, tele faszom! Belebaszom, belebaszom.” Egyes szövegek mellé angol változat is került, ezek általában sokkal dalszövegszerűbbek.
Jó pár izmussal rendelkezik ez a kötet, mert vizualitásában a konstruktivista elemek sűrűn rendezik a szövegeket; bekacsint a dadaizmus képileg-nyelvileg egyaránt. Tipográfiailag elképesztően sokféle a kiadvány, számos betűtípust használt a tervező; a betűtípusok verseken (szövegeken) belül is változik, és a betűtípust nagyjából meghatározza a szöveg hangulata. Tekintve a kortárs tipográfiai trendeket, van néhány kifejezetten ódivatú betűtípus a könyv lapjain, és a magam grafikusi ízléséből kiindulva egyszerűen idegesített, mert egy nem túl jól megválasztott betű ugyanúgy, mint sok más tényező félreviheti az üzenetet. A megjelentetett képanyag fotóválogatás, ezek fekete-fehérek, és amely fotók nem érik be a deszaturációval, azokat módosítja valamilyen grafikai beavatkozás, mondjuk áttűnés, vagy roncsolás, vagy valamilyen új, kollázsszerűen ráaplikált képi elem. A költészet tér, anyag és mozgás – olvashatjuk a hátsó borítón mintegy felkínált értelmezési lehetőségként. Előtte pedig egy skiccszerű elemzését a majdani látványnak/olvasatnak, amolyan ars poeticát. Azt írja: A kezdet és a jelen között végig ott a hang -> akusztikus költészet; a mozdulat, mely a hang kiterjesztése a térbe; a járulékos látvány. / A költői jelenlét -> performatív költészet, a szubkulturális tapasztalatokkal átitatott irodalom megjelenése a térben – > irodalmi koncertszínház.
Az Égzsákot lapozva, hallgatva egy egzaltált, széttartó, széthullásban lévő világ képe rajzolódik előttem, amely nem követ konzekvensen ok-okozati összefüggéseket, a forma és a tartalom azonban igyekszik dokumentálni azt a fragmentumokból össze-összeálló anyagot, amelyből megszületnek ezek a szavak, betűk, betűhalmok, szóhalmozások, szójátékok. Mondatok. A rendszerkritika kétirányú: befelé és kifelé is hat, illetve bentről és kintről inspirálódik, és az egyéni közhangulatot a szociális-politikai viszonyok is meghatározzák, vagyis hát nem tudják megkerülni.
Olyan ez a gyűjtemény, mint egy szelep: az egyénben megtelepedő és burjánzó frusztrációk ilyen szétcsavart, dadaista és dadogós formában kerülnek ki a köztérbe. Az ábrázolt világ elmondhatatlan, csak benyomásszerűen megsejthető, a szavak és betűk gáncsok, amiket legföljebb arrébb rúgni lehet, és a puffanások hangját lejegyezni, lekottázni, dokumentálni. Szkárosi olyanfajta formában alkot, ami nagyon jellemző szubkulturális befogadói attitűdöt igényel, nagyon jellemző világérzékelést felmutatva. Ezek a művek a fonák művei, a felhasznált műfajok nem szuverének, hanem állandó mozgásban oldódnak egymásba, válnak ki egymásból. A könyv anyagának kiszámíthatatlan rendszeréhez képest meglepően konzervatív a könyvborító, és maga a formátum: szívesen megnéztem volna egy külsőségében is bátrabb változatot.
Ami a hanganyagot illeti, az effektelés és a hangi konstrukció és dekonstrukció analóg módon van megoldva, azaz a szerző saját hangját stilizálja, digitális belenyúlás nélkül. Muszáj stilizálni, különben megoldhatatlan a szórengeteg megjelenítése, hiszen a hang önmagában nem jelent semmit, viszont a hangutánzás egyértelmű jel: a rá-tá-tá-tá egyszerűen felolvasva értelmezhetetlen, viszont bizonyos hangi deformitás után már egyértelmű, hogy géppuska-ropogást juttat eszünkbe. Az első lemez 25 track-et tartalmaz, a második 28+5 bónusz anyagot. Ezek mind írásos-képi formában megtalálhatók a könyvben.
Az Égzsák egy idézettel ajánlja önmagát, Henri Chopin tollából: „Dobjátok már el ezeket a jegyzetlapokat, fecniket, hajtott füzetkéket! Az emberi test a költészet, és az utca.” Szkárosi Endre is eképpen keresi önmagában, önnön magán kívül a költészetet. Ám eldobás előtt még megnéz minden elhajított jegyzetlapot, fecnit, hajtott füzetkét, hátha van még szó szétszedetlen.
Szkárosi Endre A másik egy című „épüléstörténeti emlékiratából” részletet közölt az Újvárad tavaly áprilisi számában, amely a következő linken érhető el: https://www.ujvarad.ro/irodalom/koztes-idill/
Hétköznapi csalódások
Gianina Cărbunariu: Hétköznapi emberek. UArtPress, 2020
Bevallom, jó ideje azon töprengek, hogyan kezdjek neki ennek a szövegnek. Gianina Cărbunariu: Hétköznapi emberek. Kiadja az UatPress, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Kiadója. A DramArt sorozat első megjelent drámakötete, 2020-ban. Célja a mai dráma népszerűsítése a fordítás segítségével. A kötetben olvasható öt drámát Csűrös Réka és Patkó Éva fordította Boros Kinga szerkesztésével. Kétszázvalahány oldal. Hát így kezdek neki e szövegnek. Kicsit szorongok, mert Boros Kinga előszavát egy az egyben ide is másolhattam volna, hiszen majdnem minden fontos tudnivalót, kísérő információt leír a szerzőről, a szerző munkásságáról, a drámák keletkezési körülményeiről.
Na de ebből még az olvasó, aki sosem tartotta kezében a kiadványt, nem fogja tudni, miről van szó. Gianina Cărbunariu 1977-ben született Piatra Neamț-on. Bölcsészetet, színházi rendezést és drámaírást tanult. 2017 óta szülővárosa színházának igazgatója. Ezek az alapok. Cărbunariu színházi munkáiról számos, magyar nyelvű print és online publikációs felületen (például Korunk, revizoronline.hu, Színház, Magyar Narancs, Játéktér, stb) megjelentek írások, ezek jegyzékét megtaláljuk a kötet végén is. Azonban nehézkesen lelhetünk fel publikált Cărbunariu szövegkönyveket, hiszen alkotói folyamatára jellemző a próbafolyamat során kialakuló, formálódó, és nem az előzetesen készre írt anyaggal való munka. Úgy is mondhatnánk, nem a szöveg hat a majdani előadásra, hanem az egész színházi közeg van hatással a témára, a szövegszilánkokra; a színpadi szöveg a színpadon éri el felnőtt – és mindig változó formáját. Ahogy Boros Kinga írja előszavában: [a szerző] azért ír, mert rendez.
És ahogy hat rá a játéktér, úgy hat témáira a szociális, politkai közeg, amelyben él. Mert ezek a drámák korlenyomatai annak a világnak, amelyben élünk, annak az egészen, nyomasztóan közeli romániai társadalmi légkörnek. És amely oly zavaró, mint belenézni egy megrepedt tükörbe. Ez a kötet repedt tükör. Aki belenéz, kísértetiesen ismerős alakot vél felfedezni, de ez az alak fragmentálja és széthasítja azt az elvárást, amelyet látni szeretnénk: így paradox módon valóságos körülményeket teremt. Ez történhet akkor, ha a dokumentarizmus találkozik a fikcióval. Akár írhatnám alcímként: bármely hasonlóság a valósággal csupán a véletlen műve – már amennyiben a véletlent szerzői szándékként értelmezzük. Hát értelmezzük így. Cărbunariu előszeretettel használja műfaji meghatározásként (A tigris c. darabban konkrétan is) a mocumentary-t (angol mock = kicsúfolni + documentary = dokumentumfilm szavak keresztezéséből).
Azért konkrétan kicsúfolásról nem beszélhetünk. A szerző nagyon jól ismeri a témáit, amelyek inspirálják alkotásait, utánajár, olvas, kutat, hiszen tudja, hogy akkor állíthatja élére hitelesen, ha ismeri a súlypontjait. Nem ítélkezik szereplői és a közegük felett, de bölcsen felmutatja sebezhetőségüket, korruptságukat, romlottságukat. Az igazságtalanságot. A kiszolgáltatottságot. A tehetetlenséget. A néző/olvasó csak ül és befogad, és ez a befogadói státusz szorongató, szűk, felháborító. A drámák szerzői-rendezői utasításaiból tisztán kivehető, hogy e szövegek látszólag interakcióra is hívják a (majdani) nézőt, de nem a lehetséges nézői reakcióra építik a cselekményszerű előadandót. Én, mint néző semmit nem tudok tenni annak érdekében, hogy az ábrázolt szituáció kedvezőbben alakuljon. Hiába vagyok empatikus és éleseszű, hiába indulnak be a fogaskerekek: ezek a szövegek megmutatják a problémát, de nem kínálnak rá megoldást. Nem is ez a dolguk, természetesen. A színházi térben még senki nem oldott meg szociálpolitikai ügyeket. De fontos, hogy ezek az ügyek nem maradnak a szőnyeg alatt. És irtózatosan vaknak és érzéketlennek kell lenni ahhoz, hogy az öt drámában felvázolt ügyek (mert mindet lehetne így is nevezni: ügy) ne legyenek élénken ismerősek, szinte hétköznapiak – akár olyannyira, hogy egy-egy replikát magam is folytathatnék, mert a civil valóságomban is tapasztaltam, hallottam már őket. Vagy ismerek valakit, aki ismer valakit, aki. Satöbbi.
Egyébként ezek a szövegek valóban kérik a színpadot, és olvasás közben is láttatják a színpadot. Ez nem csak a szerzői utasításokból derül ki, hanem abból is, ahogyan az egyes darabok szereplői is reflektálnak saját szereplőségükre, és ki-be lépnek (teszem hozzá, látszólag) szerepből színészbe és fordítva. Ezek a váltások a nézőt (ja, mármint olvasót) sem hagyják hátradőlni, a *dramatikus színház maradék illúzióját is elveszik. De bármely hasonlóság a valósággal…
*Kivétel a kötet első darabja, a mady-baby.edu (ford. Csűrös Réka) című szöveg, amelyben három szerep(lő) történetrészleteit követhetjük végig.
No de visszatérek az írásom elején megmutatott zavarhoz. A zavar voltaképp onnét táplálkozik, amelyet nemrégiben jeleztem: hogy mennyire ismerősek ezek az ügyek. Töprengtem, mivel tudnám párhuzamba állítani ezt a zavaró ismerősséget. Aztán rájöttem. Olyanok ezek a drámák, mint az Erős Pista. Kicsit csíp, jócskán egészségtelen, de a miénk. Otthonosan otthontalanok. Akár ha az első szövegre gondolok (mady-baby.edu – ford. Csűrös Réka), amely a végletekig naiv, vagyis inkább elképesztően buta Mădălina történetét mutatja be, aki egy szebb és jobb élet reményében bedől Voicunak, kiköltözik vele Írországba, ahol el is kezdődik virágzó és csúfos karrierje mint mindenre kapható prostituált; szükséges egybeesések folytán pedig az Írországba tanulmányai miatt érkező Bogdannal hármasban vágnak bele a házipornó-készítésbe. Senki nem erre az életre vágyik, még ha itthon elviselhetetlen is.
A tigris című szöveg szintén Csűrös Réka fordításában a nagyváradiak számára nem ismeretlen anyag: a Szigligeti Színház előző (2020/2021) évadában mutatta be az azonos című, méltán nagy sikernek örvendő A tigris című előadást Tóth Tünde rendezésében. A dráma valós hírből kölcsönzi anyagát: évekkel ezelőtt a nagyszebeni állatkertből megszökött a Mihaela nevű anyatigris, majd órákig sétált a városban, míg végül egy hivatásos vadász lelőtte. A szövegben ezt az esetet persze számos módon kifordítja a szerző, aki a dokumentumfilmekre jellemző eszközt használja: különféle társadalmi státuszokat, berkeket szimbolizáló szereplőket szólaltat meg, akik rendre elmesélik találkozásukat azzal a bizonyos Mihaelával. Ez a tükör nem csak törött, de görbe egyben. Ám azért szórakoztató is.
A Szolitaritás című szövegben csupa általánosított szereplő – tanácsosok, polgármester, hivatali alkalmazottak, férfi, nő, taxisofőr és taxisofőr rokonai stb – alkotja a szerepköreiket jellemző torzképeket. A dráma minden jelenete önmagában is megállja a helyét, mert különböző jelenségeket dolgoznak fel. Az egyik jelenetben a színházi negyedik fal válik párhuzamává a roma közösség többméteres fallal történő szeparálásának a városlakóktól. Egy másik jelenetben a szinte rabszolgasorsú fiatal külföldi dadusok kiszolgáltatott helyzete villan fel. A következőben az Eugenia Ionescu nevű elhalálozott színésznő temetése körül kirobbanó botrányt követhetjük figyelemmel a képmutatás és a pénzéhség kommentárjával. Ez, és a további két szöveg Patkó Éva fordításai.
Az Eladó/For Sale darab a régen minden jobb volt, főleg Ceaușescu korában, mert ugyan szenvedtünk, de legalább mindenkinek volt munkája retorikára épül; a kommunizmust követően a földjeiktől megfosztott kisemberek tanácstalansága, eszköztelensége és nosztalgiája kerül középpontba. Hány hasonló beszélgetést, sóhajtozást hallunk akármely hétköznap, reggel a villamoson, a buszon hazafele.
A kötet utolsó darabja a címadó Hétköznapi emberek, amelyben az úgynevezett whistleblower jelenséget járják körül az egyes jelenetek: mind megtörtént eseteket mutat be, a főhősök eredeti neveit használja Cărbunariu, és az egyes alanyokkal készült létező interjúkból is felhasznál szeleteket. Ők mind hétköznapi emberek, akik nem bírták szó nélkül hagyni a környezetükben, vagyis leginkább munkahelyeiken tapasztalt csalásokat, sikkasztásokat, visszaéléseket, kegyetlenségeket, és többéves harcba kezdtek a mindent eltussoló rendszerrel, munkáltatójukkal, a bírósággal, a sajtóval, az őket egy életre megbélyegző tömeggel.
Azért azt hozzátenném, hogy a szerző mindig árnyaltan fogalmazza meg a társadalomkritikát, és bár kényelmesebb lenne, de nem osztja Jóra és Rosszra a világot. Hiszen néha csak egy hajszál választja el az embert attól, ami megpecsételheti sorsának alakulását. És a körülmények, persze.
Szóval Erős Pista, mint ahogy korábban már megjegyeztem, ez a kötet. Nem hagy elkényelmesedni, és nem mondja azt, hogy régen minden jobb volt. Fontos szövegek ezek, emlékeztetők, vészjelzők, művészi dokumentumok.
Ha lesz második kiadása, remélem, javított változat lesz, mert van pár nem túl esztétikus szerkesztési/tördelési hiba a kötetben. És a borítón jól látható pixelekből áll össze a felhasznált kép, amely gyanítom, nem alkotói koncepció. No de, a legfontosabb a dráma, az pedig van a szövegekben, nem is kevés.
Online könyvbemutatóink Marosvásárhelyről
Rendhagyó formában jelentkezik az idei Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár, hiszen a meghirdetett programok többségét csak online lehet nyomon követni a Könyvvásár Facebook oldalán.
A Holnap Könyvek egyik újdonságát, D. Mészáros Elek Albion fóliasátrai alatt című riportkötetét november 11-én, csütörtökön 18 órától mutatjuk be a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Kistermében berendezett stúdióból. A könyvet méltatja és a szerzővel beszélget Szűcs László szerkesztő.
Ezt követően ismerhetik meg az érdeklődők Kemenes Henriette Odú című könyvét, mely a FISZ kiadásában jelent meg, s számos elismerő kritikában részesült. A könyvet Bartha László Zsolt színművész méltatja.
November 12-én, pénteken 10 órától ugyancsak élő közvetítésben mutatja be Kovács András Ferenc költő Ozsváth Zsuzsa Előző részek címmel, ugyancsak a FISZ kiadásában publikált verskötetét.
Pénteken, 13 órától közvetítik a színházból azt a kerekasztalbeszélgetést, amit Látóhatár ködfoszlányokkal címmel szerveztek az erdélyi Magyar irodalmi és kulturális folyóiratok jelenéről és jövőjéről, Karácsonyi Zsolt (Helikon), Vida Gábor (Látó), Zsidó Ferenc (Székelyföld), Szűcs László (Újvárad) főszerkesztők részvételével.
Időnk, rövid történet
Háy János: A cégvezető. Európa Könyvkiadó, 2020.
„Minden életnek egy változata van, az, amit élünk” – ugrott be a Hozott lélek novelláskötet tételmondata, miközben A cégvezető című regényt olvastam. Bár A cégvezetőben is van egy változata ennek a mondatnak, illetve maga a főhős, a cégvezető, aki nem is annyira hős, mint amilyennek gondolja magát, de erről majd később, szóval a cégvezető maga is ezzel a problémával küzd, ami tulajdonképpen pont a saját életének a megélt változata.
Ahhoz, hogy Háy János legutóbbi, A cégvezető című regényéről tudjak írni, először is illendő volna meghatároznom az olvasói attitűdöt, amit képviselek. Alapvetően nem vagyok kritikus, mert magam is szerző vagyok, tehát akkor szerzőként olvasok egy másik szerző könyvét. De ez sem határoz meg, ahogyan irodalmár sem vagyok, tehát inkább olvasóként olvasom egy szerző könyvét. És végül is olvasó sem vagyok, mert már a fülszöveg predesztinál egy metaforikus sorsra: magam is cégvezető vagyok. És mert az első perctől fogva kibiztosítom a kényelmes fogyasztói perspektívát, a továbbiakban már mindig ott villog a sárga, hogy felelősséggel tartozom az olvasottakért, hiszen magam is vezetek egy életet, mégpedig a sajátomat. És elkerülhetetlen a szembesülés, hogy a saját életemet nem dramatizálja egy író, ahogyan a cégvezetőét sem, még akkor is, ha a szöveg elbeszélői hangja többször is figyelmeztet arra, hogy ezt a szöveget egy élő entitás jegyzi (az író), de látszólag, azaz az éppen megképződő fikció szabályai szerint neki sincs sok beleszólása a történetfolyamba, csak pontosan annyi, amennyit a szereplők elbírnak az adott történések keretein belül. Fifikás írói gesztus, amely kimondja, hogy a szerző maga amolyan szemtanúként, írnokként van jelen a főszereplő története körül, amely történet javarészt az egyes szám második személyű megszólalás végett egy ideig egészen profetikus, emelkedett, majdhogynem élettől elemelten visszhangzik, holott semmiféle dicsőséget nem tudhat magáénak, sőt, éppen ellenkezőleg.
A cégvezető története – ha nagyon lecsupaszítjuk a főszereplőhöz rendelt történéseket – nevetségesen egyszerű: adott egy családos férfi (történetesen a pénzcsinálás bajnoka), aki a rutin és az évek és számok és ideák sodrásában nem veszi észre, hogyan reccsen meg maga alatt a jég, válik számára idegenné a változó világ és benne saját maga, és ahelyett, hogy némi önreflexió segítségével újratervezze életét a meglévő keretek szétrúgása nélkül, hagyja, hogy egy külső akarat vegye át az irányítást fölötte. Feltűnik egy új és fiatal nő, gyorsan beleszeret, és ebben a kapcsolatban látva a megváltást, elhagyja feleségét és gyerekeit, és új családba kezd a másikkal. És hát ez a kapcsolat nem váltja be áldásos hatásainak ígéretét. Ezzel még nem lőttem le semmilyen poént, ugyanis a könyv kilencven százalékának ez a váza, illetve erre épül, és erre az alapra tevődik az a sok-sok réteg élet és élettöredék, amelyekbe röpke bepillantást nyerünk, és mutatja meg nekünk hol a cégvezető hangja, hol az a hang, amely elbeszéli a történetet.
(tovább…)Újvárad lapszámbemutató Debrecenben
Szeptember 22-én, szerda délután 5 órakor mutatjuk be szeptemberi lapszámunkat Debrecenben, a Méliusz Juhász Péter Könyvtárban. A lapbemutatón Kemenes Henriette vezető szerkesztő, Ozsváth Zsuzsa webszerkesztő és Szűcs László főszerkesztő vesznek részt, a moderátor Szilágyi Szilvia.
Az bemutató Facebook-eseménye a következő linken érhető el: https://www.facebook.com/events/4734585583271796
Szeretettel várunk mindenkit!
Szomorújáték
Nincs másik élet, de ez nem a sajátod.
Idegen szokásokat veszel föl.
Egy noname isten ragyogtatja meg orcáját
piruló csontodon.
Áldását piaci kofaként tukmálja rád.
Hiába átkozod, halmozod vétkeid;
lábtörlőn toporog a megváltás.
Tisztán látod a szálkát szemedben.
Lassan elfelejted a kenyér izét,
a fák susogását,
a szél puhaságát,
elfelejted még a saját neved is.
Minden megvan, ami volt;
minden van, ami lehetett.
Amott, a horizonton mintha
két kővel gyújtanának tisztítótüzet.
Ozsváth Zsuzsa (1992) költő, képzőművész. Nagyváradon született. Első kötete: Előző részek (2020, FISZ) |