Háy János: A cégvezető. Európa Könyvkiadó, 2020.
„Minden életnek egy változata van, az, amit élünk” – ugrott be a Hozott lélek novelláskötet tételmondata, miközben A cégvezető című regényt olvastam. Bár A cégvezetőben is van egy változata ennek a mondatnak, illetve maga a főhős, a cégvezető, aki nem is annyira hős, mint amilyennek gondolja magát, de erről majd később, szóval a cégvezető maga is ezzel a problémával küzd, ami tulajdonképpen pont a saját életének a megélt változata.
Ahhoz, hogy Háy János legutóbbi, A cégvezető című regényéről tudjak írni, először is illendő volna meghatároznom az olvasói attitűdöt, amit képviselek. Alapvetően nem vagyok kritikus, mert magam is szerző vagyok, tehát akkor szerzőként olvasok egy másik szerző könyvét. De ez sem határoz meg, ahogyan irodalmár sem vagyok, tehát inkább olvasóként olvasom egy szerző könyvét. És végül is olvasó sem vagyok, mert már a fülszöveg predesztinál egy metaforikus sorsra: magam is cégvezető vagyok. És mert az első perctől fogva kibiztosítom a kényelmes fogyasztói perspektívát, a továbbiakban már mindig ott villog a sárga, hogy felelősséggel tartozom az olvasottakért, hiszen magam is vezetek egy életet, mégpedig a sajátomat. És elkerülhetetlen a szembesülés, hogy a saját életemet nem dramatizálja egy író, ahogyan a cégvezetőét sem, még akkor is, ha a szöveg elbeszélői hangja többször is figyelmeztet arra, hogy ezt a szöveget egy élő entitás jegyzi (az író), de látszólag, azaz az éppen megképződő fikció szabályai szerint neki sincs sok beleszólása a történetfolyamba, csak pontosan annyi, amennyit a szereplők elbírnak az adott történések keretein belül. Fifikás írói gesztus, amely kimondja, hogy a szerző maga amolyan szemtanúként, írnokként van jelen a főszereplő története körül, amely történet javarészt az egyes szám második személyű megszólalás végett egy ideig egészen profetikus, emelkedett, majdhogynem élettől elemelten visszhangzik, holott semmiféle dicsőséget nem tudhat magáénak, sőt, éppen ellenkezőleg.
A cégvezető története – ha nagyon lecsupaszítjuk a főszereplőhöz rendelt történéseket – nevetségesen egyszerű: adott egy családos férfi (történetesen a pénzcsinálás bajnoka), aki a rutin és az évek és számok és ideák sodrásában nem veszi észre, hogyan reccsen meg maga alatt a jég, válik számára idegenné a változó világ és benne saját maga, és ahelyett, hogy némi önreflexió segítségével újratervezze életét a meglévő keretek szétrúgása nélkül, hagyja, hogy egy külső akarat vegye át az irányítást fölötte. Feltűnik egy új és fiatal nő, gyorsan beleszeret, és ebben a kapcsolatban látva a megváltást, elhagyja feleségét és gyerekeit, és új családba kezd a másikkal. És hát ez a kapcsolat nem váltja be áldásos hatásainak ígéretét. Ezzel még nem lőttem le semmilyen poént, ugyanis a könyv kilencven százalékának ez a váza, illetve erre épül, és erre az alapra tevődik az a sok-sok réteg élet és élettöredék, amelyekbe röpke bepillantást nyerünk, és mutatja meg nekünk hol a cégvezető hangja, hol az a hang, amely elbeszéli a történetet.
Mert azon túl, hogy a történetszálak nyomán az elmúlt harminc év kórtörténete is kirajzolódik, a rendszerváltás előtti, de főleg utáni látszatéletek, derékba tört életek, majd fel –és elvirágzó sorsok, sorstöredékek –és behatások árnyékában (háború, holokauszt, valamint kommunizmus uralta évek, besúgók, gerinctelen ügyeskedők, túlélők, illetve pont hogy nem túlélők, mint egy öngyilkos apa árnyéka, és sok egyéni komoly, vagy kicsinyes tragédia) felnövő generáció keresése egy élhető létformáért, szóval mindezen túl az egyik legizgalmasabb kérdése e könyvnek, hogy ki az, aki beszél. És hogyan beszél. Néhol annyira sokféle szereplő életébe nyerünk betekintést, hogy eszembe jut a saját helymeghatározásunk szempontjából igen fontos másokról való beszéd igénye. Hiszen mások életének tükrében vagyunk képesek önnön magunk pozicionálására adott körülmények között. Illetve az egyén eleve kapcsolati hálók részeként tud érvényesülni. Ahogy teszi ezt a cégvezető – neki voltaképpen munkaköri leírása – és teszi az a sok mellékfigura, akik egy adott kor, vagy konfliktushelyzet illusztrációiként szolgálnak a műben. És állandó visszacsatolásként a főszereplő körülményeihez.
Háy könyvről lévén szó, hálistennek voltak részek, ahol hangosan felröhögtem. Nem azért, mert helyzetből fakadó oltári poén kínálta volna magát, hanem mert egy rövidebb bekezdés vagy mondat erejéig a beszélőnek még volt ereje kiemelni a jobbára keserű szituációból egy olyan részletet, amelyben megtalálta azt a piaci rést, amelyen még el lehet nevetgélni, ha okosan vagyunk résen. Például ajánlom szeretettel a női-férfi testek kommunikációjáról szóló rés(z)t a 32. oldal környékén. Vagy a 327. oldal környéki leírás a donjuan spirituális vezető és megvezetett nyája (amely ugye javarészt nőket jelent) szemfényvesztő kapcsolatáról. Örültem a humormorzsáknak, mert fellélegezni még a majd négyszáz oldalas lelkiismeretbeszéd-folyamban sem elvetendő.
Szóval a cégvezető önmegszólítása révén mindenféle életrészletek kúsznak be az elbeszélésbe. Az olvasónak résen kell lennie ahhoz, hogy kétszáz oldal múltán is csettintésre emlékezzen, mely említett szereplőhöz is csatol épp vissza a cégvezető hangja. A könyv egyik legfontosabb bravúrja kétségtelenül az, ahogyan az origóból, ami egy adott jelenből való visszatekintésnél elkezdődik már az első mondattal, hogy Egy életre megpecsételted magad az új nővel, hogyan fejti le fokozatosan ezt az adott jelen időt Háy, és hogyan válik láthatóvá nem csak az aktuális egy élet előtti élettörténet, hanem jócskán az azelőtti személyes és történelmi-társadalmi időszak. És azok a bizonyos pecsétek. Mintha egy időutazáson vennénk részt: az elbeszélésbe be-beszúrt újabb és újabb szereplők révén pedig képesek vagyunk nagyjából követhetően ugrálni is az idősíkok között. Érdekes megfigyelni, hogy amikor a cégvezető hangja már nem elégséges összetartani ezt a rendszert, mert a cégvezető nem tudhat annyit saját beszélői pozíciójából, akkor jön be segítségként az író hangja, aki megtámogatja mind a saját szereplőjét, mind az olvasót a történetszálak felfedésében – mindeközben folyamatosan meg is kérdőjelezi az ilyen áron beidézett valóságokat. „Ne kérdezd, hogy ki vagyok. Olyan ügynökség küldött, amely nem fedheti fel kilétét, épp a lényegét veszítené el, hogy titkos. Ostorozni küldtek és nem beárulni (…) Nem bírlak már nem szeretni. (…) Belefáradtam abba, hogy nem szeretlek, hogy haragot öntök rád, hogy megvonom tőled az élet vizét. Mert te is élet vagy és örök pusztulás, mint mindahányan.” (263. o.) Nagyon fontos rész, amikor az író hangja megbocsát hősének, hiszen az írónak kutyakötelessége saját kreációja érdekeit képviselni. Fontos tanítás az olvasónak is, hiszen hogyan olvassunk, hogyan gondolkodjunk egymásról, ha nem empátiával?
A korábban már említett történelmi és érzelmi kontextus mellett igencsak kiemelt szervezőeleme az ábrázolt sorsoknak a szex. Tulajdonképpen az esetek kilencven százalékában ok-okozati összefüggés van a szex és a pénz forgása között. Alapvetően a testi és lelki szerelem erősen hátrányos helyzetben fordul elő a regényben. Romantikus lelkek, forduljatok el.
A cégvezető igen-igen kemény világban el. Hiszen milyen világ legyen a feldolgozatlan múlt, a beláthatatlan jelen, a számok és tárgyi javak által övezett mezsgye, amelyen az új nő mellett még a néhai apa is meghatározó pecsét? Akinek akarati szükségszerűségét, hogy lelkiismereti okokból inkább az öngyilkosság mellett döntött, képtelen feldolgozni főszereplőnk. „(…) egy hallgatás volt az apád, a nembeszélés, a csend az üres paloták véghetetlen termeiben.” (136. o.)
Szükséges még említést tennem arról,hogy Háy különös formai trükkel kísérletezik: bizonyos mondatok nincsenek befejezve. Magyarán bizonyos résztörténeteket nem lehet vagy nem szükségszerű megmutatni. És mindent képtelenség egy könyvben elmondani. Ahogyan a cégvezető megmutatott története is ott ér véget, ahol az olyan történet kezdődik, amelyet vagy nem lehet elmondani, vagy kinőtte az előzőkben használt elbeszélésmódot. De ez már tényleg tartalmi kérdés.
