Kéthavi rendszerességgel idén is folytatódik a Ketten egy páston rovat. Boka László a budapesti Irodalomtudományi Intézet tudományos főmunkatársa, a PKE docense, lapunk főmunkatársa „társvívó”-nak, társgondolkodónak 2022-ben Papp Sándor Zsigmond prózaírót, Békés Pál-díjas publicistát kérte föl. A rovatban irodalmi évfordulók, díjak, kortárs művészeti események kapcsán minden alkalommal két véleményt olvashatnak. A rovat célja, hogy az irodalom- és kultúrtörténeti tudnivalók mögött rálátást biztosítson az egyes életutak izgalmas háttérösszefüggéseire, illetve elfeledett aspektusokra hívja fel a figyelmet.

Papp Sándor Zsigmond: Listák hava

Az év végi vagy év eleji könyves listák és értékelések nélkül lassan már úgy éreznénk magunkat, mint szenteste karácsonyfa nélkül: kell valami, amire felaggathatjuk az ízlésünket vagy az előítéleteinket. Jómagam már álltam a barikád mindkét oldalán: kerültem fel listákra és részt vettem az összeállításukban is. Sőt: kívülállóként is lelkes fogyasztója vagyok a listáknak, mindig átfutom a vonatkozó topokat, hogy bőszen bólogassak vagy még bőszebben vitázzak velük.

A listázás egyébként – jó tudni – az emberi természet része, még egy remete sem tud kibújni alóla, hiszen fejben ő is fontossági sorrendet állít fel, ha másban nem, hát abban, hogy melyik helyen lehet jobban elvonulni a világtól. Mindezt Érdi Péter, az Egyesült Államokban élő agykutató tavaly megjelent remek könyvéből (Rangsorolás) derül ki, amely szintén toplista után kiállt. (Nálunk, a Könyvteraszon épphogy kicsúszott a tudományos ismeretterjesztő kategória tízes listájából.) Ő figyelmeztet arra is, hogy bármennyire próbál objektívnek mutatkozni egy efféle listázás, tele van számos nyilvánvaló és rejtett szubjektív elemmel. Ez még a világ legmagasabb épületeinek összemérése kapcsán is megjelenik, holott azt gondolhatnánk, hogy ennél egzaktabb rangsorolás nem is lehet a bolygón, hiszen a méter mindenhol méter, aztán mégis: időnként ugyanis beleszámítják az antennatornyot, máskor meg nem.

Az irodalomban ehhez képest talán csak szubjektív lista van, hiszen még a legidőtállóbb kánonok mélyén is ott motoz a szerencse, az idő szeszélye, a tekintélyelvűség és a kényelem. Elfogadtuk, hiszen így tanítják, hogy Homérosz nyert a javarészt elfeledett kortársaival szemben, Shakespeare legyűrte Marlowe-t, ahogy Balassi is kardhosszal előzte meg Heltait. Felnőtt fejjel pedig már olyan erősek ezek a listák, annyira beépültek a tudatunkba, hogy csak a legritkább esetben írják felül a készen kapott értékrendet. A 19. és a 20. század mezőnyében még inkább, mert ott jobban ismerjük a versenytársakat, a „dobogósokat”, még az elfeledetteket is – ha másként nem, hát a paródiák révén –, de ki az, aki átnyálazná a barokk irodalmi termést csak azért, hogy megingassa Zrínyi pozícióját? Jól van ott ő, ahol van. Talán az olvasás igazi felszabadultsága kell ahhoz, hogy a polcunkon maguktól alakuljanak ki a saját preferenciáink, hogy valódi mozgásba lendüljön a halott betű: napról napra átírjon, finomítson vagy kétségbe vonjon mindent. Aki olvas, egyben rangsorol is. Minél többet, annál bátrabban. És annál inkább lerázza a tankönyvek merev, sokszor akadémikus ítéleteit, hogy a helyébe valami képlékeny bizsergés lépjen, amely naponta szüli meg a maga győzteseit és veszteseit. De a véletlent még így sem lehet semlegesíteni. Néha még egy sikertelen vagy épp sikeres randi is beleszólhat abba, hogy a Tudod, hogy nincs bocsánat vagy a Kopogtatás nélkül lesz-e a toplistás aznap a „józsefattilás” világomban.  

Hát még milyen szubjektivitások dolgoznak az éves termést átfogó listákon, amelyeknél még azt az amúgy teljesen emberi szempontot is nehéz kivédeni, hogy a frissebben olvasott könyvek sokkal élénkebben hatnak, így jóval nagyobb sansza van az élbolyra egy őszi, mint egy tavaszi műnek. Ezért szoktam levenni a polcról a szóba került köteteket, hogy ismét tapinthatóvá váljon az élmény, ne tudjam kivonni magam a hatásuk alól. Szemtől szemben beszéljenek hozzám. Igyekszem igazságos lenni, ami teljes képtelenség. Hiába végzett nálunk Franzen családregénye az élén a világirodalom kategóriájában, amiben vélhetően a korábbi regények sikere is belejátszott, ha most épp a tizedik helyen lévő Annie Ernaux regénye izgat igazán, ami azt járja körbe, hogy mi minden tűnik el egy ember/nemzedék halálával: gesztusok, mondatok, élmények, világlátás. Hogyan válik belőlünk puszta név vagy egy szomorú/vidám anekdota az ünnepi asztalnál vacsora alatt, és hogyan vész el az általunk átélt évek, a kor eleven emléke. Vagy a listára fel sem került holland szerző, Rijneveld, aki sűrű, költői nyelvet mozgat, azzal mesél a család megroppanásáról, a szeretet elszivárgásáról. Vagy Whitehead a maga frivol és mozgalmas Harlemjével. És akkor ez még csak egy kategória volt…

A listázás talán emberismeret szempontjából a legjobb. Mit kezdjek egy közepes helyezéssel a futottak még és a legjobbak között? Mire jó ez nekem? Én vagyok az a szám? Vagy a regényem, ez a kihűlt tárgy lett helyettem huszonvalahány? Ismerek olyat, aki már azért hálás, hogy egyáltalán szóba került a neve, mást pedig a csillagos első hely sem elégítene ki, alig várja, hogy telefont ragadva reklamáljon, hogy miért nem az évszázad mezőnyében végzett ott, ahol. De hát miért is nyugodna meg, ha a hiúság vagy a kétség a legfontosabb hajtóereje? Persze ahogy nem konkrét olvasónak, úgy nem konkrét listának ír az ember. A frász törne ki, ha jelenetépítés közben egy kritikust képzelnék magam elé. Olyankor kizárólag a saját listámra akarok felkerülni. Csak az izgat, amit a belső mérce diktál. Azt szeretném, ha valamilyen csoda folytán úgy tudnám olvasni és élvezni/gyűlölni a saját regényemet, mintha semmi közöm nem lenne hozzá. A fülön lévő fénykép sem mondana semmit. Nem lenne kapaszkodó, csak amit az ízlés ad. Ha egyszer beütne az amnézia, végre kiderülne, ami mindig is izgatott: a bennem élő kritikus olvasó szeretné-e vagy sem az idegenné vált könyvet. (Fogas kérdés, hogy amnézia esetén mi lenne a bírálat alapját adó mércével, ami száz és száz elolvasott könyvből épült fel.)