MEGOSZTOM

A KÖLTŐ ÉS A VÍZ

Baudelaire annyira undorodott 
a természettől, hogy a vizet is
csak mesterséges keretek közt
tudta elviselni, ezért a tenger,
de még egy aprócska tó sem
jöhetett szóba, legfeljebb az
uszoda vagy műtó. Mintha
mindig csak a mintha. 

Bár ezen a ponton felmerül
bennem a kérdés, hogy mi
a helyzet az ivással? Vajon
a víz érintkezése az emberi
testtel mikor volt annyira
mesterséges, hogy végre
„enyhet” adhatott a költőnek,
nem csupán életet? 

Elképzelek egy szomjazó
Baudelaire-t. Tiszta
forrásból sose.

MEGOSZTOM

HAMPSTEADI TAVASZ

Enyhén lejtő, ápolt zöld pázsit.
Távolabb egy ember nyírja a füvet.
Alacsony traktoron ül,
pöfögése alig hallatszik el idáig.
A sövényen feketerigók kergetőznek.

Éhes vagyok.

Két lány ment el az előbb mellettem.
Összenevettek a hátam mögött.
(A krikettpálya drótkerítésébe kapaszkodtam.)
Messzebbről is visszavihogtak.
Tenni kellene valamit.

Nemsokára nyílni fog a tulipán meg a kapor.

Minden nap locsolni kell a drótkerítést,
hogy gyorsabban nőjenek a tüskék.


Nemes Z. Márió, költő, krítikus, esztéta. 1982-ben született Ajkán. Legutóbbi kötete: Ektoplazma (képzőművészeti írások, Symposion, 2020). Budapesten él.