Baudelaire annyira undorodott a természettől, hogy a vizet is csak mesterséges keretek közt tudta elviselni, ezért a tenger, de még egy aprócska tó sem jöhetett szóba, legfeljebb az uszoda vagy műtó. Mintha mindig csak a mintha. Bár ezen a ponton felmerül bennem a kérdés, hogy mi a helyzet az ivással? Vajon a víz érintkezése az emberi testtel mikor volt annyira mesterséges, hogy végre „enyhet” adhatott a költőnek, nem csupán életet? Elképzelek egy szomjazó Baudelaire-t. Tiszta forrásból sose.
Címke: nemes z márió
HAMPSTEADI TAVASZ
Enyhén lejtő, ápolt zöld pázsit.
Távolabb egy ember nyírja a füvet.
Alacsony traktoron ül,
pöfögése alig hallatszik el idáig.
A sövényen feketerigók kergetőznek.
Éhes vagyok.
Két lány ment el az előbb mellettem.
Összenevettek a hátam mögött.
(A krikettpálya drótkerítésébe kapaszkodtam.)
Messzebbről is visszavihogtak.
Tenni kellene valamit.
Nemsokára nyílni fog a tulipán meg a kapor.
Minden nap locsolni kell a drótkerítést,
hogy gyorsabban nőjenek a tüskék.
Nemes Z. Márió, költő, krítikus, esztéta. 1982-ben született Ajkán. Legutóbbi kötete: Ektoplazma (képzőművészeti írások, Symposion, 2020). Budapesten él. |