Az első élmény a nagyváradi színház Tangó eladása 1979-ből, amelyben Ala, a zseniális Csoma Judit, Artur, Darkó István (élete legjobbja), Stomil, az apa Miske László (számomra szintén), Eugénia, az anya Bányai Irén, Eugéniusz, a nagybácsi Szabó Lajos (szintén), a ravatalon a megözvegyült nagymama, Kakassy Ágnes (szintén), Edek pedig a később Amerikába emigrált Técsy Sándor (ugyancsak).

Zseniális előadás volt, Alexandru Colpacci rendezte. Egy olyan korszakban volt zseniális, amelyben szinte semmi sem lehetett az – a színház világán kívül. A rendszer mindent cenzúrázott, máig érthetetlen módon a tánc- és színházművészeten kívül. Miközben abszurdot Magyarországon nem, vagy csak erősen cenzúrázva lehetett előadni, Romániában (hetvenes évek!) nem csak a civil életben, nem csak az intézményekben és az utcán, hanem a román és magyar színházakban is tombolhatott – még Páskándi Géza abszurdoid-jait is játszhatták Temesváron és Nagyváradon. 

A Tangónak ezt az előadását – nem férfiasan, de megvallom – a mai napig gyakran felemlegetem. Nem csak a szívügyem: huszonhat éves voltam, azóta tudom: mindent, csaknem mindent felbolygatott, meghatározott a későn érő kamasz életében, aki voltam, a gondolkodásomat pedig egészségesen megzavarta. Ezért aztán úgy gondolom most, hogy sem fent, sem itt lentebb nem fogok dobálózni a zseni-féle minősítéssel, hanem – nem egészen letisztult fejjel – így élem meg ma is.