Címke: mészöly miklós

augusztus 5, 2022 | Tamás Dénes | Kortárs klasszikus | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Mészöly a napsütötte sávon

Kortárs klasszikusaink című sorozatunk vendégeként tartott előadást Mészöly Miklós íróról március 4-én a Léda-házban Tamás Dénes író, kritikus, egyetemi tanár. Az alábbiakban az elhangzottak szerkesztett változatát olvashatják. 

„Képzeljük el, hogy egy fal nélküli vaksötét térbe keskeny, de annál vakítóbb fénysáv hasít bele. Camus hősei ilyen fénysávban élnek.” – írja Mészöly Miklós 1969-ben A világosság romantikája címet viselő, Camusről szóló esszéjében. Ez a fény, a megvilágítottság többször visszatér Mészöly műveiben. „A napsütötte sáv” ugyanakkor foglalt a magyar irodalomban, Petri György híres verse, „Hogy elérjek a napsütötte sávig” tartalmazza a kifejezést, bár az csak 1981-ben jelent meg. Úgy látszik, az irodalmi életben sokan tolongtak ebbe az irányba, ami érthető: tisztán, lemeztelenedve megjelenni, vagy így megmutatni valamit, igazi emberi-művészeti kihívás.

Amikor Mészöly Miklóst ezen a napsütötte sávon akarom elhelyezni, nem egy bennem önkényesen felmerülő képzet miatt teszem. Legalább két súlyos okom van rá. Egyik az, hogy a mészölyi életműnek, illetve az azt működtető poétikának köze van ehhez a sávhoz, a megmutatás metaforába zárt módozatához. Másrészt magát Mészöly Miklóst is így látom magam előtt, egy erős fénysávból kiemelkedve, kontúrosan, szinte árnyéktalanul. Ugyanakkor, ha valami erős fényben áll, nem jelenti azt, hogy tisztán is látjuk. Hiszen a fénytől plusz súlyt kap a jelenléte, túlságosan hangsúlyozódnak a vonásai, amitől megigéző, lenyűgöző lesz a látvány, sőt némileg zavaró is, szinte beleég a tekintetünkbe.

Két dologra fogok törekedni. Egyrészt megpróbálom felvillantani Mészöly Miklós alakját, sajátos személyiségét, életútját. Másrészt arról szeretnék beszélni, mitől egyfajta cezúra ő a magyar irodalomban, mi változott meg általa, mi mutat előre a mába életművéből. Az eddigiek is sejtethetik, hogy erős kapcsolódás fűz Mészöly Miklóshoz. Amikor megkérdezik, kik a kedvenc íróim, a magyar irodalomból mindig Mészöly Miklóst, Nádas Pétert és Krasznahorkai Lászlót szoktam kiemelni. Számomra ők írói mércék is. Namármost, lehet tudni, hogy Nádas Mészöly-tanítvány, ahogy Krasznahorkainak is vannak erős kapcsolódásai Mészölyhöz. Én Krasznahorkai László prózájából írtam a doktori disszertációmat, amit egy Mészölytől vett idézet vezet fel, A tágasság iskolája című esszéjéből emeltem át: „A végtelennel nem »találkozhatunk«, de a szépség »pillanatában« (sűrítés) megközelíthetjük.” Ez az idézet számomra Mészölytől előremutat Krasznahorkaira, így kapcsolódnak bennem össze ezek a szerzők, ez teheti az érintettségemet is relevánssá.

Mit jelent Mészöly Miklósról ma beszéli? Gondolkoztam azon, hogyan vonatkoztatható rá a kortárs klasszikusok kifejezés. Az biztos, nélküle nincs kortárs magyar irodalom. Hiszen ő a Nagy Mester. És nemcsak Nádas és Krasznahorkai számára, hanem egy sor ismert kortárs szerző esetében is: Kukorelly Endre, Esterházy Péter, Darvasi László, Márton László mind vállalja ezt a kapcsolódást. Szokták mondani, a modern orosz irodalom Gogol Köpenyeg című elbeszéléséből bújt elő. Ilyen szerepet tölthetett be a modern magyar irodalom számára Mészöly Magasiskola című 1956-ban írt kisregénye, akár ezt, vagy Az atléta halála című regényt is lemásolhatta volna egy lapra Esterházy Péter, aki tudnivaló, Ottlik Géza Iskola a határon című regényét körmölte át tisztelet gyanánt. Hogy mekkora ez a tisztelet Mészöly iránt, illetve, ő mennyire szuverén személyiség volt, az kiderül a Privát Mészöly című dokumentumfilmből, amit Gerőcs Péter készített, ebben kortárs írok, irodalomtudósok mesélnek Mészölyhöz fűződő kapcsolatukról, érdemes megnézni, a Youtube-on fent van.

Az elmúlt évtizedekben, főleg halála után, Mészöly kiesett az irodalmi köztudatból. Vagy inkább lappangva létezett. De ő sohasem volt a sokak írója. Ugyanis egy nehezen befogadható író. A szövegei nehezen olvashatók, komplexek, nem a hagyományos mesélés struktúráit használják, hanem szétrobbantják, feloldják azokat. Másrészt hiányzik a nagy mű, vagy az a két-három nagy mű életművéből, amit sokan forgatnak, idéznek. Nádas: Emlékiratok könyve, Párhuzamos történetek; Bodor Ádám: Sinistra körzet, Verhovina madarai; Esterházy: Bevezetés a szépirodalomban, Harmonia Caelestis. Ezek se könnyű művek, mégis megragadtak az irodalomtörténeti emlékezetben a szerzőjük nevéhez tapadva. Mészölynél nincs ilyen mű, vagyis szerintem van, de nehezebb pozícionálni. Mi van helyette? Egy folyamatosan változásban lévő életmű. Korai novellák, elbeszélések, mesék, ifjúsági regény, drámák, kisregények és regények, versek, aforizmaszerű töredékek, esszékötetek, kritikák, versek, munkanapló. Ami ennél is fontosabb, több, egymástól jól elválasztható alkotói periódus, aminek nincs párja a magyar irodalomban, sőt igazán a világirodalomban sem. Mészöly kísérletező, öntörvényű szellem volt, aki nem rendezkedett be egyetlen műfajba, sőt egyetlen stílusba sem. Amikor valami eredményesen kezdett működni nála, azt ott is hagyta és más vizekre evezett. Pedig manapság is ez a siker záloga, ha van egy jó témád, ha van egy bevált poétikai megoldásod, akkor gyárts le több művet a sémán belül, hogy be lehessen azonosítani téged, valamilyenként lehessen rólad beszélni. Mészölyről nehéz beszélni, mert mire is fókuszáljunk, melyik Mészölyről beszéljünk? A Mészöly jelenség akár egy sokajtós ház, bármelyik ajtón lépjünk be, más-más módon berendezett szobába érkezünk.

Ezért érdekes nézni a Jelenkor Kiadó tevékenységét, amivel manapság Mészölyt valóban kortárs klasszikussá próbálják avatni. Mert Mészöly alakjában és életművében megvan ez a lehetőség. Egyrészt valóban Mester volt. Ennek a mára anakronisztikusan hangzó pozíciónak szintén nincs párja a magyar irodalomban. Ez azt jelentette, hogy segítette a fiatalokat, támogatta őket. Másrészt háborús résztvevő, ahol valószínűleg embert is ölt. A kommunizmusban többször is hallgatásra ítélték, ennek köszönhetően híres regénye, Az atléta halála hamarább jelent meg franciául, mint magyarul. Elvonultan élt sokáig Kisorosziban, a Dunakanyarban, ahová aztán kiköltözött számos alkotó, Nádas, Kukorelly, s oda zarándokolt ki kézben szorongatott kézirataival a magyar irodalom nagy része. Polcz Alaine élettársa, most jelent meg levelezésük szintén a Jelenkornál. Érdekes kapcsolat, sokat lehetne beszélni róla. Amiben az a legérdekesebb, hogy Mészöly mindig lenézte az író Alainet, aki halála után sokkal ismertebb lett, mint férje. Ahogy Nádas és Mészöly kapcsolatáról is lenne mit mondani, hiszen ez egy harcos, kíméletlen barátság, amelynek a tétje az irodalom volt. De barátságot ápolt Nemes Nagy Ágnessel és a férjével Lengyel Balázzsal is, négyük levelezése most jelent meg. 

Szóval megy a kultuszépítés, és Mészöly alakja, élettörténete jó anyag erre, mondjuk belegondolni, hogyan nézné ezt Mészöly, jó kérdés. Valószínűleg röhögne rajta, ahogy meztelenül ott ülne írógépe előtt a kisoroszi ház verandáján, miközben a motoszok ott villognának fejében (így nevezte az ötleteit). Mindenki kiemelte megalkuvás nélküli személyiségét, aminek sokáig megitta a levét, hiszen ő nem kötötte meg a kompromisszumot a Kádár-rendszerrel, de a nyugati piac alapú könyvkiadással sem. Ha nem tetszett egy újságíró személye vagy a kérdései, nem adott interjút. Kunderával sem találkozott többet, mert nem tetszett, ahogy hozzá viszonyult. Így is számos nyelvre lefordították. A már említett Az atléta halálát nyolc nyelvre.

Amit eddig mondtam, az valóban csak a kultusz, vagy a kultuszépítés része, a nehezebb hátravan: megértetni, mitől egyedülálló Mészöly prózaművészete, hová is kapcsolható, mire mutat előre.

Van néhány Mészöly-szöveg, amit pár évente újraolvasok, ezekre támaszkodnék a következőkben, kettő koraibb szöveg, kettő inkább az életmű második feléhez tartozik. És jól jelzik a váltás tényét is. Illetve még van egy fontos esszéje Mészöly Miklósnak, már idéztem belőle, A tágasság iskolája című. Ez is alapolvasmányom. Gyakorlatilag a Magasiskola írói kommentárja, korábban azt mondtam: ebben benne van minden, ami engem foglalkoztatni szokott. Ma már óvatosabb lennék, de jelzi ez is, mennyire fontos nekem ez a szöveg.

Honnan érdemes rástartolni Mészölyre? Talán a második világháború sokkjával kezdeni, ami hatalmas változást idézett elő az irodalomban is. Érdekes, Mészöly íróként nem igazán dolgozta fel a háborús élményeit, két katonanovellája van összesen, sokáig birkózott a témával. Ő prózapoétikailag, stilisztikailag vonta le a konzekvenciákat. Ennek legelső állomása a Magasiskola. Első megközelítésre ez egy riport egy solymásztelepről, amiről azonban, ha elkezdjük olvasni, kiderül, erős egzisztencialista töltettel rendelkező művel van dolgunk. Idézek belőle: „…meg kell szokni az állandó szelet, az árnyéktalanságot; ha akarsz, kilométereket nyargalhatsz lóháton, mégsem érzed úgy, hogy megérkeztél valahová; a pusztai égbolt bezár, mint egy fényketrec; mintha billió wattos lámpa tűzne a szemedbe, folyton a nyomodban van, mindenütt megtalál; ennyi erővel cellában is ülhetnél, ott egy százas körte ugyanezt megteszi; ha legalább látnál valakit a közelben, aki hozzád csatlakozik, megszólít, akkor eltökélhetnéd, hogy néma maradsz – de sehol senki, sehol egy ember. Vallani fogsz.”

Igen, a napsütötte sávon vagyunk, hol máshol. Hiszen mi lenne ez a rövid rész, mint az emberi kitettségnek a leírása, az ember létbe, de Mészölynél ez kicsit konkrétabb, térbe-vetettségének a tapasztalatáról. Ő ezt így fogalmazza meg A tágasság iskolájában: „visszavonhatatlanul más térben érzékelünk, gondolkodunk és cselekszünk, mint eddig.” Ennek a más térnek a tapasztalata lenne a korai Mészöly témája, ami ugyanakkor kötné az életművét Kafka, Camus, Beckett prózájához is, akikről folyamatosan ír, akikkel folyamatosan vitatkozik. Vallani kell a kitettségről, a magányról, vallani kell arról, hogy nincsenek kapaszkodók a létben, csak ez a folyamatos nekifeszülés annak, ami körülvesz, érintettségünk minél pontosabb felfejtése.

Még egy idézet a Magasiskolából, ami már jelez valamit Mészöly stílusáról is, ami nem csak stílus, hanem világlátás is: „fölöttem halott perspektíva: az ég áttetszővé hengerelt kék síkok emeletsora; nincs lezárva sehol, nincs görbülete sehol, árnyéktalan préri, halvány vonaljáték rajta a mozgás. Én vagyok az egyetlen szem ebben a pusztaságban, minden egyéb csak kiszolgáltatott üresség és mégis pókhálószövedék: minden fönnakad benne, s minden kezdettől fogva benne van. Látszatönállóság a magány – az ég két mozdulatlan szemkarikámban kering. És sorba vonulnak el az üresség jelenései: mindegyik önfeledten cifrázza magát, mindegyik egyéniségében tetszeleg, egy-egy villanásnyi időre álarcot ölt: most fecske, most pacsirta, most ölyv – mégis kérlelhetetlenül ugyanazok, a kék síkok csillogása eggyé mossa őket. A két préri, a lenti és a fenti, egybeolvad…”

(tovább…)
május 13, 2022 | Ujvarad Admin | Hírek | Rovatok
MEGOSZTOM

A kerítésen Mészöly Miklós élete

Mészöly Miklós életét bemutató kerítéskiállítás nyílik a Festum Varadinum előrendezvényeként május 14-én, szombaton 17 órától a Léda-házban (Republicii Fő utca 59.). Az íróról, akire az elmúlt évben születése centenáriumán emlékeztek számos rendezvénnyel, előadást tart Dr. Gróh Gáspár irodalomtörténész, kritikus (Budapest). Előzőleg az érdeklődők megtekinthetik a Léda-ház kerítésén elhelyezett, az író életét és munkásságát bemutató pannókat. Köszöntőt mond a kerítéskiállítás kezdeményezője, Demeter Katalion Stefánia kolozsvári magyar konzul.

február 25, 2022 | Ujvarad Admin | Hírek | Rovatok
MEGOSZTOM

Kortárs klasszikusunk: Mészöly Miklós

Folytatódik az Újvárad folyóirat Kortárs klasszikusaink elnevezésű irodalmi sorozata, ezúttal Mészöly Miklós íróról tart előadást Tamás Dénes író, kritikus, egyetemi tanár március 4-én pénteken 18 órától a nagyváradi Léda-házban (Republicii/Fő utca 59.).

Mészöly Miklós (Szekszárd, 1921. január 19. – Budapest, 2001. július 22.) Kossuth-díjas magyar író, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.

A Pázmány Péter Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karán 1942-ben szerzett jogászdoktori oklevelet. A második világháború alatt egy évig (1943–1944) frontkatonai szolgálatot teljesített, Szerbiában hadifogságba esett. Számos munkahelye volt (például malomellenőr), majd 1947-től dolgozott először lapszerkesztőként. Írásai az 1940-es évek végétől jelennek meg. 1951–52-ben Budapesten a Bábszínház dramaturgja. 1993-ban a Demokratikus Charta egyik szóvivője volt. 1992-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító elnöke. 1990-től a Magyar Írószövetség vezetőségi tagja volt. A korszak magyar elbeszélői között kiemelkedő alkotó, kétszeres Kossuth-díjas. Felesége Polcz Alaine író, pszichológus, a Magyar Hospice Alapítvány vezetője volt.

*

Az est második részében bemutatjuk a Sepsiszentgyörgyön élő Tamás Dénes Rém egyszerű versek című, 2020-ban a Napkút kiadó gondozțsțban megjelent kötetét. Közreműködik: Fazakas Márta, a Szigligeti Színház munkatársa.

A belépés ingyenes, minden érdeklődőt szeretettel várunk.

július 4, 2021 | Molnár Judit | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Bővizű arcfolyamon átsejlő kettős boltív

„Készülnek fényképek – ritkán –, úgy, ahogyan az élet ír. Érzékenyen érint, amit látunk, meghat, elgondolkodtat, olykor igazságot oszt, de legalábbis igazságérzetet mozgat. Ilyenkor csupán rögzíteni kell, ami elénk tárult. De látnunk kell az arcokat. Portrék rakosgatása, e könyv írása közben legalább ennyit el kellett mondanom. Hogy szenvedélyesen érdekel az arcok igaz arca. És oly változatos látványaik is.” Szávai Géza mindezt legújabb könyvében, Az életed, Polcz Alaine Asszony a hátországban (PONT Kiadó Budapest, 2021) annak a dilógiának az első kötetében mondja, amelyben emléket állít Mészöly Miklós kiemelkedő prózaírónak és feleségének, a klinikai pszichológus, író Polcz Alaine-nek. Bő egy évtizeden át nem csupán szomszédok voltak a kisoroszi hétvégi házaik révén, de mélységes barátság is összekötötte őket. Ennek az írott emlékműnek a rendíthetetlenül szilárd alapját az egymás mellett megélt idők során készült rengeteg fényképből „húzta fel” a szerző. Szávai ismételten tér vissza egy-egy rövidebb-hosszabb magyarázattal, melyek közül az alább következőt idézném, mert ez tűnik a legátfogóbbnak és a sokatmondóbbnak: „Hiába házaspár, Alaine nem Miklós, Miklós pedig nem Alaine. Ha a házasságuk érdekel, akkor is – elsődlegesen és külön –, úgy, mint „Alaine házassága és/vagy Miklós házassága.” Amikor elhatároztam, hogy a tengernyi fotóból – „képaláírás-elvű” – könyvet állítok össze, tudomásul kellett vennem, hogy egyszerűen képtelen vagyok kettejükről együtt, vagyis egy („közös nevezős”) könyvet írni. Az a könyv nem lenne igaz – hiába lenne tele fényképekkel. (…) Szóval megtámogatott engem a különelvűségben az, amit annyiszor megtárgyaltunk Mészöllyel, erősítve magunkat és egymást. Az írás – intellektuális létezésünk alapja – magányos aktus. Nem csoporttevékenység. Tehát egyenként egy-egy pillért alkotunk. Pillérként érzékeljük, tudatosítjuk magunkat. Természetes, hogy tudunk sok más pillérről, mint akár a hídpillérek, meg mint a sok többi pillér, de sajátságos pillér-mivoltunkon – a valóságon! – ez már mit sem változtat.”

   Az eddig elmondottakból is – feltehetőleg – kitűnik, hogy a Szávai-könyv műfaji besorolása szinte lehetetlen. Nem hagyományos életrajz, nem visszaemlékezés, nem naplószerű feljegyzéssorozat, nem portré, hanem lényegében mindezekből egy-egy jellegzetesség, s valójában nem is egy, hanem két házaspár együtt-külön töltött hétköznapjai jelennek meg, az egész szövegen pedig átfénylik a két igazi házasság lényege, a boltív-motívum. Amint a Zsidó Ferencnek adott interjúban is fogalmazott: „A házasság felől nézni emberéleteket?! Inkább fordítva. Én például Ilonát huszonhárom éves koromig nem is ismertem… Ezért írok külön-külön Polcz Alaine-ről (Az életed, Polcz Alaine /Asszony a hátországban) és Mészölyről (A templom és kilincse / Az élet és Mészöly Miklós). De ahogyan a házasság összeköti ezt a két embert, a két külön kötetet is dilógiának nevezem. Mert „összeállnak” a könyvek is. Magamban paradoxonszerűen fogalmazom meg: a DILÓGIA ebben az esetben olyan TRILÓGIA, melynek harmadik kötete az első kettőből épül fel az olvasó tudatában, mint az első két kötetből – és a két életből – összeálló boltív. Nemcsak Mészölyéken, hanem saját magam és feleségem kapcsolatán töprengve kulcsszóvá nőtte ki magát a BOLTÍV. (…) Boltívként pedig összehasonlíthatatlanul nagyobb a teherbíró képességük, mint külön-külön, vagy „mechanikusan” összeadva, mert a boltív sokkal több, mint az őt képező két pillér szimpla összege. A boltív: szervülő szerkezet, a maga nemében titok, csoda. Én így néztem Mészölyre, Alaine-re, és miért hallgatnám el, titokban így néztem a különc Szávai Gézára és törékeny, beteg feleségére.”

     A folyamatosan felbukkanó boltív-jelkép mellett, ha nem is ehhez hasonló gyakorisággal, de visszatér a Polcz Alaine regényére, az Asszony a fronton című könyvre történő utalás, melyben leírja mindazt a borzalmat, amit a fiatal nőnek el kellett viselnie a frontkatonáktól a háborúban. A vallomásos regény első említésekor felvillan az összefüggés a Szávai-könyv magyarázó alcímével: Asszony a hátországban. Vártam, hogy kiderüljön: vajon a saját művét mintegy folytatásként ajánlja Polcz Alaine emlékének, vagy esetleg egészen más a parafrázishoz hasonlító (al)címadás célja. Ez utóbbit érzem igaznak. A drámaiság mindenekelőtt a hirtelen helyzetváltozásból fakad: Mészöly Miklós meghalt. „Isten malomkövei végül másképpen őröltek. A boltívnek vége szakadt – Miklós halálával. Alaine nehezen viselte, olykor önmagához is méltatlanul. Már nem volt mellette Miklós, aki rászóljon, „ne cirkuszozz, kincsem” vagy valami hasonlót, ahogy szokta. (…) Ez mind igaz és nyilván sajnálatos, de egy életet nem a leszálló ágban, magányosságában – másik pillér híján boltív nélkül – mutatkozó „állagában” minősítünk. Ezért erről már nincsen ennél több szavam. Annál maradnék, ami engem lenyűgözött: a Mészöly–Polcz boltívnél – amikor az még állta a viharokat, és arra is volt érkezése „Alaine-pillérnek”, hogy (szerintem fölöslegesen) átszóljon Ájlonkának: „Engedd el Gézát!”

     Ahogy az egész történeten keresztül, a végkifejletben is szakít Szávai a hagyományos fordulatokkal: nem szomorkodik, nem kesereg, hanem a felvállalt feladatára koncentrál, mintegy összegezve a még el nem készült feladatot és lezárva a már elkészültben mondottakat. „Remélve, hogy a dilógia második könyvére is marad életidő(m), abban máris biztos vagyok, hogy az alkotóként sem jelentéktelen Alaine-t nem csupán Mészöly Miklós hátországaként kell emlegetni. Az autonóm személyiségű Ájlonkának is örülnöm lehetett. Mindketten bosszantottak ugyan, de ami engem illet, én is – becsülve! – bosszantottam őket. De szerettem autonóm, saját életüket uraló, olyan asszonyemberek mellett élni, mint anyám, Alaine, Ájlonka és „akaratos kicsi leányom”, Eszter. STB! (hogy alapszókincsemmel zárjam e könyvet.)