MEGOSZTOM

Irodalom a járvány idején

Azon töprengek, igazuk van-e azoknak, akik azt jósolják, hogy a koronavírus egyszer s mindenkorra megváltoztatja az életünket, és hogy többé semmi sem lesz olyan, mint azelőtt, sem a szeretet, sem a gyűlölet, sem a hit, sem a kétely, sem az összefogás, sem a széthúzás. Talán még az isteni jóság és az ördögi gonoszság is megváltozik, egyik sem lesz annyira határtalan, mint eddig, és viszonylagossá válik, amit abszolútnak hittünk? Őszintén szólva, nem hiszek semmiféle megújulásban a járvány után, legfeljebbb az orvostudományra lehet hatással ez a szörnyű tapasztalat. Meg persze abban reménykedhetünk, hogy szűnik végre a mizantróp gyanakvás, miszerint a másik ember minden bizonnyal rosszat akar nekünk, amikor túl közel jön hozzánk, vagy amikor éppen lecsúszik az orráról a maszk. Vagyis nemcsak társadalomban, hanem társaságban is fogunk élni ismét. Nem lesz változás ezek szerint, csak legjobb esetben visszaváltozás. Lenne ugyan szükség radikális fordulatra, de ezt nem a koronavírus fogja meghozni. Hogy miért? Hiszen annyi karanténnapló vagy karanténvers született körülöttünk, hogy már ez is arra vall, új helyzet van. Igen, a bezártság kétségtelenül befolyásolta írási-olvasási szokásainkat. Meg aztán felszínre jött a betegségtől való rettegés számos hordaléka, áltudományos teóriák, összeesküvés-elméletek ömlenek nemcsak a Facebookról, hanem a rádióból vagy televízióból is. Nem beszélve a járvány legveszedelmesebb következményéről, hogy a vészhelyzet ürügyén immár alkotmányosan ellenőrizhet, korlátozhat és büntethet minket a hatalom, és végre van észszerű magyarázata, hogy miért nem engedhetnek „szájkosár” nélkül kóricálni minket. Talán valóban ez a legaggasztóbb az egészben. Nem a meg-megroppanó egészségügyi rendszer, nem a körülöttünk ólálkodó fertőzés, hanem a populista hatalommegtartási technikák kiterjesztése és tökéletesítése mindenfelé a mi kénytelen-kelletlen hozzájárulásunkkal. Hiszen senki sem akarja kockára tenni az életét cserébe az ilyen-olyan szabadságjogokért úgymond. Különben is teljes szabadsága csak Robinsonnak volt a maga szigetén, és neki is csak addig, amíg Pénteket maga mellé nem vette.

        Még sincs igazán új helyzet, úgy gondolom. A járvány csupán felgyorsította azokat a folyamatokat, amelyek a megváltozott nyilvánosság – Facebook stb. –hatására teljességgel átértékelték az életünk mindennapi, vaskos, kézzelfogható világát, és virtuálissá tették a környezetünket. Behatárolt fizikai létünk látszólag határtalanná lett az online térben. Azt is mondhatnám, hogy a járvány következtében csak fájóbban, kínzóbban szakadt ránk az igazság: nem vagyunk szabadok a való világban, és ehelyett kedvünkre kalandozhatunk az interneten. Kedvünkre? Jól tudjuk, hogy nem így van, a virtuális térben legalább annyira manipulálhatók vagyunk, mint a valóságosban, csak éppen nehezebben vesszük észre az online manipulációt a képek, adatok, vélemények szüntelen kavargásában. Van hát változás máris, csakhogy ezt nem a járvány okozza. A pandémia, mint a lakmuszpapír, csak lilára festette ezt a koronavírus előtt, alatt és után is egyaránt terjedő fertőzést, a szabadsághiányt.

(tovább…)
MEGOSZTOM

Emlékezés egy forradalomra

Mint aki sok mindent kibírt.
Erdőn, mezőn a szörnyű cellabűzt.
Hegyeken, völgyeken a cellahideget.
Éjjelenként ország-világ horkolását.
Csupa várakozás idebent. Éjszaka
a legjobb. Ha végre eltűnik a jelen idő.
Tetszés szerint válogathatsz a múltból.
A lehetséges jövőből. Amíg eláraszt
az ablakon át a fény. A bizalom, hogy
jelent valamit. A remény, hogy majd ti is
ugyanott lesztek. Hogy leálltatok, mint egy
kikapcsolt motor. Pihenő üzem. Ölbe tett
kézzel. Félrehúzva a kályháról a levest.
Mert minden félkész. Az éltetett, hogy
nélkülem ti sem éltek. Pontosabban:
nem változtok egyáltalán. Horkolt itt is
egy ország, elhallgatott, megébredt, aztán
a másik oldalára fordult. Folytatódott, ami
folytathatatlan. Álltam én is. Kivártam.
Mindennél többet ért ez az izgatott tudás,
hogy vagytok. Vártok. Készültök.
A félbehagyott élet. A végig megőrzött
olvasókönyv. A nyitott kertkapu. A vetetlen
ágy. A darabokra tört tükör. Hogy hátha
nem változtunk. És hátha ugyanúgy van
az égvilágon minden. Csak végre már
össze kellene ölelkezni. Visszatenni
a kályhára a fazekat. Elővenni az abroszt.
Letörülni a széket. Már csak babonából is
kidobni az üvegcserepeket. Időnként milyen
jólesett hanyatt fekve, nyitott szemmel
elképzelni a csillagos eget. Vagy valami
hasonló giccset. Hiszen előbb-utóbb nyílik
az ajtó. Végül is mindig így történik.
Most is. Csakhogy hiába hasonlít,
nem ugyanaz a szeretet. Telt-múlt közben
az idő, és ahogy mondani szokták,
ez nem vers, nem irodalom, élni kell.
Nincsen nagyobb bűn, mint a szabadságért
cserébe elvenni valakitől a képzeletet.
Én is szeretlek titeket. De már én sem úgy.

Markó Béla író, költő, műfordító. 1951-ben született Kézdivásárhelyen, jelenleg Marosvásárhelyen él. Legutóbbi kötete: Egy mondat a szabadságról (2020).