Amikor annak idején Kelemen Hunorral és Takács Csabával megegyeztünk, hogy az RMDSZ, a Kós Károly Akadémia Alapítvány és a Communitas Alapítvány létrehoz egy életműdíjat, próbáltuk meghatározni azt is, hogy milyen kritériumok szerint kellene kiválasztani a díjazottat minden évben. Nagyon hamar kiderült, hogy nincs, nem lehet vita köztünk erről, hiszen egyöntetűen olyan alkotókra gondoltunk, akik műveikkel is, közéleti tevékenységükkel is jelentősen hozzájárultak egy élhető jelen és jövő kialakításához Erdélyben. Legelőször 2015-ben adtuk át ezt a díjat Kántor Lajosnak, és a diplomára azóta is azt a szöveget írjuk fel indoklásként, hogy „alkotó tevékenységéért, közösségi életünkhöz való mértékadó hozzájárulásáért, a transzilván szellemiséget népszerűsítő több évtizedes munkásságáért”. Nem különösebben költői szöveg, de egészen pontos. Érvényes az eddigi díjazottakra, Kántor Lajos után Egyed Ákosra, Csíky Boldizsárra, Dávid Gyulára, Szilágyi Istvánra és 2021-es életműdíjasunkra, Varga Gáborra, akinek csak most, 2022-ben nyújtjuk át Gyarmathy János Magvető című bronzszobrát. Azt hiszem, az idézett indoklással tulajdonképpen a felelős erdélyi magyar értelmiségi portréját rajzoltuk meg, és talán azt a cseppet sem titkolt kívánságot fogalmaztuk meg, hogy minél több ilyen értelmiségire lenne szükségünk ezeken a tájakon, Kós Károly, Bánffy Miklós, Tamási Áron és Kuncz Aladár, majd Domokos Géza, Sütő András, Kányádi Sándor, Cs. Gyimesi Éva vagy éppenséggel Márton Áron utódaira. Ideológiai hovatartozásuktól függetlenül olyan értelmiségiek voltak ők, akik nemcsak az alkotást, hanem a véleménymondást, sőt, a cselekvő részvételt is kötelességüknek tartották.

Ugyanakkor valószínűleg tartozom egy magyarázattal egyik-másik nagyváradi barátunknak, hiszen földrajzilag és részben törénelmileg sem szokás a Partiumot Erdély részének tekinteni, vagyis transzilván szellemiségről is legfeljebb a Királyhágón belül kellene beszélni. Csakhogy legalább egy évszázada már erdélyiek vagyunk mindannyian, ugyanazokkal a kihívásokkal nézünk szembe, és ugyanazt a transzilván szabadságvágyat szegezzük szembe mindenféle intoleranciával vagy kirekesztő szándékkal, bárhonnan is jöjjön. Meg aztán van-e transzilvánabb közéleti emberünk, mint például az ízig-vérig partiumi Varga Gábor?

Nagyvárad ma sem csupán az egyik fontos erdélyi nagyvárosunk. Nagyvárad semmihez sem hasonlítható, csak önmagához. Még a jelző is szinte fölösleges, nem nagy, nem kicsi, nem archaikus, és nem modern, Várad egyszerűen csak Várad. Ezt én is így tudom, és így tudják a váradiak is. Ha pedig valaki ma azt kérné tőlem, mondanék mégis egy igazi váradit, ismétlem, habozás nélkül rávágnám: Varga Gábor. Hogy milyen egy igazi váradi? Szókimondó és lelkes, tehetséges és tettrekész, ha kell, lázadó, ha kell, összeesküvő, mindig nyughatatlan, mindig harsány, vannak tervei, és ha hagyják, meg is valósítja ezeket a terveket. Közhely, de igaz: a Holnap városa ez, és a holnap embere volt mindig Varga Gábor is. Persze volt egy másik Várad is ifjúkoromban, a sziporkázó hullócsillagok városa, de én a Varga Gáborhoz hasonlító, ugyanúgy lobogó, ám soha nem lankadó Váradot idézem a legszívesebben. Mert hát voltak még sokan itt szintúgy tehetséges, de gyorsan elégő, önmagukat hamar pusztító alkotók is, akik nem bírták a peremvidéki létet, mivel ezt a nagyszerű várost sorvadásra ítélte a diktatúra egykor, hiába jelentkeztek nagyra hivatott fiatalok egyre-másra, lángoltak valamennyit, aztán kialudtak. Őket is nagyon szerettem, de fáj ma is korai eltűnésükre gondolni.

Varga Gábor több volt ennél. Ő volt az igazi, a tartós Várad, ha szabad ilyesmit mondani. Néhány társával együtt megbízhatóan bevilágította az utat egy egész generáció számára. Micsoda rajzás volt az a hetevenes-nyolcvanas években egy fokozatosan sötétülő világban, amelyben élnünk adatott. Igen, egyre sötétedett, és mi mégis egyre jobban reménykedtünk. Ez volt a kor paradoxona. Ilyenek voltak az akkori váradi generációk, elsősorban az Ady Endre-kör, ahova mindig szívesen jöttünk, mert rangot jelentett a kör meghívottjának lenni, és ezt a rangot Varga Gáborék szervezőkészsége, optimizmusa, nem ritkán bátorsága tartotta fenn, kapásból tudom sorolni ma is az ott induló tehetséges írókat: Gittai István, Fábián Imre, Török Miklós, Szilágyi Aladár, Tüzes Bálint, Kinde Annamária, Hunyadi Mátyás, Farkas Antal, Kőrössi P. József, Sall László, Szűcs László például. De beszélhetnék a kiváló színészekről, festőkről, szobrászokról. Vagy a zenészekről, a végtelenül rokonszenves Babrik Józsefről, Ráduly Béláékról a Metropoltól. Meg Józsa Erikáról, Horváth Károlyról. Nem folytatom. 

Kedves Gábor, hány éve is? Nem tudom felidézni, hogy pontosan mikor futottunk össze legelőször, de ezelőtt ötven évvel már biztosan ismertük egymást. És hát, azt hiszem, éppoly régóta vagyunk barátok is. Bár nem találkoztunk nap mint nap, de tudtunk egymásról. Tanúsíthatom, hogy nélküled nemcsak Nagyvárad, hanem egész Erdély közélete lett volna kevesebb 1989 előtt is, utána is. És nemcsak a közéletünk, hanem az irodalmunk is. Prózában, esszében, drámában is fontos volt, amit mondtál. Újra meg újra a felelősségre figyelmeztettél minket. Ahogy még 1977-ben az Igaz Szóban megfogalmaztad: „Valamely, egy anyanyelvet beszélő közösség életében a kultúra olyan, mint a hétköznapi ember életében a vérkeringés.” Tábornokok című drámádat pedig minél sűrűbben kellene játszani, mert ma különösen aktuális lehetne az a történelemszemlélet, ahogyan az író a morális értékek és politikai érdekek időnkénti összebékíthetetlenségét felmutatva, a hűség és az áldozatvállalás értelmét keresi. Divatjamúlt lenne ez a moralizálás? A pillanatnyi egyéni érdek alárendelése a kollektív túlélésnek? Dehogy! Soha nem volt időszerűbb mindez, mint ma, amikor végre valahára tanulnunk kellene saját történelmünkből, nem pedig ugyanazokat a hibákat elkövetni. Könyörtelen kérdéseket fogalmaztál meg színdarabjaidban, általában a műveidben, és könyörtelenek, de pontosak a válaszaid is. Soha nem tértél ki a feladat elől. Írtál, szerveztél, utaztál is, ha kellett. Leveleztél, telefonáltál, közbenjártál. Irodalmi lapot szerettetek volna alapítani Váradon. Nem sikerült 1989 előtt, de műhelyként az Ady-kör felért egy folyóirattal. Akkor is nagy volt Erdély, és mégis mintha közelebb lettünk volna egymáshoz. Tőled kaptam az Ellenpontok számait, azt sem mindenki tudja, hogy milyen szereped volt ennek a szamizdatnak a terjesztésében. Aztán 1989 decemberében hívtál telefonon, hogy nálunk mi van, hogyan csináljuk az új világot. Amiről hamarosan kiderült, hogy mégsem egészen új. De mi hittünk abban, hogy lehetséges a megújulás, és mi tagadás, én még mindig hiszek benne. Meggyőződésem, hogy minden csalódás dacára azoknak volt igazuk, akik az elmúlt harmincvalahány évben nem ültek ölbe tett kézzel, hanem vállalták a cselekvést.

És ezzel, hölgyeim és uraim, kedves váradiak, el is érkeztünk az irodalomtól a politikáig, az RMDSZ megalapításáig, majd az eredményekig és kudarcokig. Mert természetesen volt ez is, az is, de alapjában véve nagyot léptünk előre ezekben az évtizedekben. Miközben felbecsülhetetlen áldozatot hoztak sokan ezekért az eredményekért. Köztük Varga Gábor is. Ugyanis én itt hosszan beszéltem lelkesedésről, elkötelezettségről, kitartásról, de megkérdezhetnék tőlem, hogy van-e még értelme felemlegetni ezt, ha közben valakinek ráment a fél élete, sőt, már-már a szeme világa is. Megmondom őszintén, restelkedve hívtam fel Varga Gábort a múltkorjában, hogy megkérdezzem, elfogadja-e az életműdíjat. Restelkedtem, mert rég nem beszéltünk, és arra gondoltam, hogy talán végképp megcsömörlött mindenfajta közélettől, ünnepektől vagy hétköznapoktól egyaránt. Neki igazán lett volna oka rá, hiszen nem meghurcoltatást, hanem köszönetet érdemelt volna azért, ahogyan a Szabadalmi Hivatalt vezette. Az első két-három mondat után megkönnyebbültem. Akárcsak egykor, felfénylettek a szavai ismét, ugyanaz az érdeklődés, ugyanaz a felelősségérzet, ugyanaz a határozottság. És ha már ezt szóba hoztam, mindenképpen el kell mondanom önöknek, hogy Varga Gábor politikusi és intézményvezetői feladatait is ugyanazzal a morális kérlelhetetlenséggel végezte, mint írói, irodalomszervezői munkáját azelőtt.  Napjainkban, amikor a politikát sokan próbálják lejáratni, nem is eredménytelenül, ezt nem árt hangsúlyozni. Lám, miközben a diplomát, illetve a meghívót töltöttük ki, mi is haboztunk egy pillanatig, mert hivatásaként odaírtuk természetesen, hogy író, de melléje vajon illik-e az, hogy politikus. Igen, illik. Mert Erdélyben magyar politikusnak lenni nemes feladat. Hogy manapság nem mindenki tekinti ezt annak? Tudom. De Varga Gábor igen. Elgondolkoztam egy időben, hogy milyen különös formát választott naplójegyzeteihez, memoár-jellegű szövegeihez: egyes szám második személyben beszél önmagáról. Van önmegszólító vers, például József Attilánál. De önmegszólító memoár? Mi értelme ennek? Aztán rájöttem, hogy Varga Gábor, az író kívülről nézi Varga Gábort, a politikust. Ez nem elhatárolódás, hanem értelmiségi kontroll. Csakis úgy maradhatsz értelmiségi a politikában, ha időről időre képes vagy kivülről is megvizsgálni azt, amit teszel. Varga Gábor végig megmaradt alkotó értelmiséginek.

Kedves Gábor, köszönöm, hogy elfogadtad ezt a díjat, és gratulálok hozzá. És még valami: tudom, hogy homályban élsz az utóbbi időben, de ez a homály nem belül van igazából, hanem kívül. Szólalj meg gyakrabban, mert szükség van a véleményedre! 

(Elhangzott Nagyváradon, 2022 december 8-án a nagyváradi Szigligeti Színházban)