Az Ignátz-telep alatt kanyargó mellékvágányon rakodásra vár a szerelvény, meglepetésre nem villanymotoros, hanem gőzmozdony pöfög fel újabban, a munkások tátják a szájukat, rég nem láttak vagy soha nem találkoztak gőzmozdonnyal, csak mozivásznon esetleg, a völgyben a fekete ördög számlájára írják a rakodás szokatlan lassúságát, Rafaelnek mindegy, a kormos mozdonyvezető mindegyre kapja a kéztörlő rongyot, lobogtatja, rázza, kis furfang ez, tulajdonképpen integet, Vírusnak integet, hogy értsük, a mosónőnek szólna a rongyrázás, stílszerűbben a kormozás, eredményességére való tekintettel nagyon is kétes ez az olcsó kis céeferes manőver, legalább annyira kétes, mint a kevés hó tisztasága, amire rászáll a mozdonyfüst, a masiniszta kódjele még nem tűnt fel senkinek, hallgatnak a férfiak, s mint egy jó köztéri történetet, körbeállják a hófoltokat, éjfél felé körbehugyozzák a szigetet, majd holdvilágnál hazamennek, pontosabban a barakkokig, ahogy vannak elfeküsznek, orrhegyig húzzák a pokrócot,

Rafael éjszakára megjön, tolat a szemnek is alig észrevehető kaptatón, nagy fekete füstöket nyom a havas ördögének, tűzről szikra pattog, szuszognak, sőt sípolnak a szelepek, néha dudához nyúl Ráfael, rohadj meg, kiabálják a barakk megnyíló ablakán álmosan kihajoló férfiak, rohadj meg, kinek sípolsz feszt, egyem a köcsög fejedet, de Rafael nem hallja, a nyomásmérőkkel van elfoglalva, különben is mit ér a rakodómunkás éjjeli álma, fűrészport, annyit esetleg, hogy a völgyben jár, asszonyt ölelget, belenyúl a fazékba, viszont a  mozdonyvezetők súlyosak, rámenősek, dübörgősek, erélyes hangjuk van, ha nem kezdi ki torkukat a rák, és nem köpnek a strekkek mentén nagy vörös foltokat, egyszerűen érthetetlen, mit képesek elművelni pokoli kuckójukban, pedig csak két kezük van, de mégis, amikor a mozdony áll, vastag füstöt ereszt magából, kis gőzök törnek elé mindenféle lukból, szelepeken, forró vizet pisil mínusz harminchat fokban, a rakodók szaladnak megint csak kétes tisztaságú vödrökkel, fognak ki meleg vizet kapcát áztatni, kigőzölögtetni a bendős gumicsizmát, megszokás kérdése, álmukban is tudják, Rafael mikor fog forróvizet csurogtatni, viszont nehéz megérteni a gőz logikáját, nehéz megérteni az életet, elvégre nehéz fejük van a rakodómunkásoknak, mintha Szervátiusz, de nem is ő, hanem görgényüvegcsűri kőfaragók nagyolták volna szálanként,

és nem csak a telep munkásai lassulnak le a rakodással, amikor a placcon meglátják Vírust, hanem a szokásos hármas is lassúbbra veszi – a halastavak lékvágója, a dögkút nyúzója, és a helyi népművészeti szövetkezet taplóbegyűjtője – nem mennek el privát ösvényükön és ösztönük szerint  szerre leadott füttyentések nélkül, megállnak, rúdra, baltanyélre, dögszagra támaszkodva várják, mi lesz az eredmény, illúziójuk nincs, megszokták, aligha kapnak többet a mozdonyvezetőnél, Vírus általában nem reagál, pedig ha egyszer is reagálna, hoznának neki fel vadhalat, így nevezik a tenyésztett pisztrángot, de a nő nem foglalkozik ilyesmivel, mert buta és egyáltalán nem magának való, noha a lékvágó esélyét még ne temessük, tudni lehet, a pisztráng mindösszesen fedő ürügy, ha úgy alakulna, másról van szó, olyasmiről, ami a havason távolról sem feltűnő, ahol kevés van nőből, majdnemhogy alig, férfi pedig bőven, majdnemhogy több mint fából, feltéve, ha szálára vesszük, ha derekas és csenevész bükkökről beszélünk, valahányan salopétában töltik el az életüket, és valamilyen halvány mozikra emlékeznek, mondják, hogy King-Kong, és Tarzán, vasárnap délután a hóban megküzdenek, mert időközben Pardalián is szóba kerül, küzdhetnékjük támad, amíg megunják, nem beszélve arról, hogy jönnek a hétfők, a fejtisztító kemény és csákányszínű hétköznapok, 

középút nincs, ezek a férfiak vagy kövérek, zsírosak és mosdatlanok, és sok szuvas foguk van, egyszerre minden és olyannyira, hogy a gombok minden ingről lepattannak, mindenkinél nyitva az elő,és beszélni kezdnek mind selypítenek, ha indulatosak, fogukba akad az ajkuk, Rafael eleje is nyitva, mutogatja megpörkölődött köldökszőrét, a rakodók nyaka lila és eres, arcuk megfejthetetlen  a borostától, a sovány ember pedig csontsovány, mint a vörösre száradó bükkgallyak, ha rálépnek nem roppan ketté, még a redves sem roppan, mint a zsírosak alatt, a soványak általában tiszták és kevésbé borostásak, mintha ismeretlen, legalábbis íratlan törvény diktálná így, Dudás néni eléggé dugja valamennyit, nem az enyémet dugom a belükbe, mondja, a Romsilva számlájára merít nekik kétszer is az inox-szal, így mondják a meregetőnek, Dudás anyu kérek még egy inox-szal, tartják a kasztront, beleszippantanak a levegőbe, anyu, halbűz van, mondják, 

a lékvágó, a taplógyűjtő, és a dögnyúzó is szívesen előgyeleg a ház körül, aminek neve mosóház, spalatorie  mondva két nyelven, Vírus nem hallja a matatást, mert az ipari mosógép elkezdi a dübörgést már a reggeli órákban, később elindul meghatározatlan szakaszon a mosóház sakktáblás  platóján, ilyenkor Vírus füttyent a rakodóknak, mennek készségesen, visszaállítják a mosógépet, aztán nézik az asszonyt, ha volna még valami, ő pedig rutinosan kezeli a légüres teret, azt mondja, tűnés, ilyenkor a rakodók lenézik róla a zöld gumicsizmát, a zöld gumikötényt, a dupla varrásos vászon nadrágot, lehúzzák a szemükkel Vírus megint csak gumifejkendőjét, kibontják a haját, gombolnának lefelé, ezt a mozdulatot viszont Vírus jól ismeri, tudja, viszonylag barátságos, egyáltalán nem agresszív mozdulatokat prezentálnak, ekkor szólja ki a száján, hogy tűnés, csak a lékvágónak nem mond ilyent, a lékvágó  nem húz el mindjárt megalázottan, nyüszítve, mint az Ignátz-telepiek, szépen beadja az ablakon a szennyest, ő nem gombolna lefelé mindjárt, 

hármuknak, mármint Gáspárnak, Menyhártnak és Boldizsárnak van valamilyen titkuk, lehet, azt a tudást, bölcsességet hozzávarrt belső-zsebben hordják, vagy attól dagad fel a férfikebel, nem is az ing alá bebújó széltől, kétségtelenül jól eladják magukat Dudás néninél, akinek a lékvágó a tavakról halat is hoz fel, és miután elmennek a telepesek, beülnek a kantinba, fognak egy-egy kasztront, kapnak levest, 2×1 inox-szal, második fogást melléje, azt már kínai porcelánban, legutóbb krumplifőzeléket, a tetején meghűlt, színét váltott fasírttal, az ölükbe ültetik Dudás nénit, rövid időre és felváltva, cirógatják, csókolgatják az asszony fülcimpáját, a lékvágónak kevésbé szagos a lehelete, ám annál cirkalmasabban érdekes bizsergető technikája van, amikor belehajol Dudás néni nyakába és a szóban forgó fülcimpája körül ténykedik, mondja a lékvágó, né, Dudás néninek arany fülbevalója van, igen, hagyja rá az asszony, de kötelezően hozzáteszi, az ékszerek Radautból vannak, a férje hozta a zsidótól, mennek is a hátsó kijáraton, a lékvágó vállára veszi a rudat, a taplóbegyűjtő fogja hosszú nyelű szekercéjét, meg a fényesre sikált taplóbökőt, a dögnyúzó a nyaka köré tekeri a tetemet felfüggesztő kötelet, pedig megparancsolta neki Dudás néni, hagyja a nyavalyába, mert rém büdös, szóval lábuk alá veszik az utat, ráállnak az ösvényükre, feljebb a mosóháznál úgy tesznek, mint akik megpihennek, 

a lékvágó nagyobb levegőt ereszt a mozdonynál, jó a szelepje, feltéve, ha ilyenkor megjelenik Vírus, ha megjelenik egy nagy Té-vel, és kék alapon piros szívvel ellátott ájlávéju-s  kínai pulóvert terít a feltörlőre, majd felüti a hóba, úgy áll a kézi dolog mint egy letakart ortodox szentháromság, a troita két nyelven mondva, és, kétségtelen, Vírus a lépcsőn megmutatja Ignátz-telepnek, miről szól a történet, az veszi a lapot, akinél van sütnivaló, gondolja Vírus, kérem szépen, őrjöngenek a rakodók, írja a jelentésbe a kiküldött revizor, aztán meggondolva magát összetépi a papírost, nem lesz leépítés, hírlik a telepen, viszont a büfét nem engedélyezik, úgyhogy ezután is Dudás néni méri a feleseket, Rafael mozdonyvezető hordja fel az italt, a demizsont nem kell visszavinni, egész raktárral van a telepen freccsentett demizsonból, a férfiak körbeállják a hófoltokat, hallgatnak nagyokat, számba veszik, mennyivel hízott a linóleumvászon fordított színén  levő saját rubrikájuk, mert saját rubrikájuk van a rakodóknak, Dudás néni nyitja és zárja, Dudás néni okvetlen jegyez és okvetlen töröl, majd, ha ideje engedi, elvégzi egy özönvíz előtti kalkulátor txt-s programján a könyvelést, állandóan figyelmeztet, táxálok, fiuk, táxálok, amikor bért fizet a vállalat csakugyan taxál, ott ül a kasszásnő mellett, vonalzót húzogat a rubrikán lefelé, a kifizetett kontókat besöpri mindegyre egy Dacia feliratú, erősen minőségi tasakba, ami leelőzi a legendás Tohan-gumicsizma tartósságát, aztán elmegy krumplilevest főzni füstölt csonttal nekik, 

né, a rohadékok, mondják az Ignác-telepen, ha látják a három horgas embert egymás után baktatni, egy kaptafáról jött le mind a három, tartják a telepiek, nevük szerint Gáspár, Menyhárt és Boldizsár, utóbbit az élet hangsúlyosan kiemeli az ordenáréságból, nem mintha a többieknél valamivel több lenne , mindösszesen magasabb, de az is kellőképpen felkelti a telepi barakklakók figyelmét, hogy mindig elől halad, a hosszú vállán fekvő rúd még inkább nyújt rajta, caplatnak fel majd le a vízmosáson, nagyon is tartva a tisztes távolságot, mert a jégvágó csákány nem játék, acélból formázott v-betűt utánoz, úgy kalapálják ki a völgyben lakatosoknak mondott hideg kovácsok, a villa egyik szárát melegen meghajtják, lesz belőle szigonyszerű lékvágó, videával ellátva, amit a Gáspár nevű férfi nagy lélegzettel, szorosra zárt szemmel kezel, mert előfordult, hogy retinaleválással vitték le a völgybe, pattanó videa a lékvágó bal szemét találta el, amelyikkel Vírusnak szokott kacsintgatni, hangoztatják az Ignátz-telepen, de ez csak duma, tartja Menyhárt és Boldizsár, mert a lékvágó egyáltalán nem szokott kacsintgatni, legalábbis nem észleltek ilyesmit, az erdőben teljesen értelmetlen, mondják,

jesszusom, kap a szájához Vírus, nem tudja, mi legyen, kiáltson segítségért a csákányos rakodómunkásoknak, mert azok jönnek, mint a szélvész, vagy hagyja, hogy előbb kigyúlt arcát hűtse le a huzat, majd csak elmúlik a kép, mert ilyet az ember álmában sem, gondolja Vírus, tulajdonképpen nem is rossz kép, hanem szokatlan, annyira szokatlan, hogy már szép a férfi szeme hideg gyémánt-szürkén, nem is hideg gyémánt-szürkén szürkén, hanem jeges acélkéken, miután az ércet vízben megedzik, serceg a férfi szeme, süt a Gáspár tekintete, mindent átfúróan lobog, talán még a tordai cementből öntött betonfalat is átviszi, a zöld olajjal lekent vasszekrényt, amiben Vírus fehérneműt tart, a szó szoros értelmében patyolat fehérneműt, csak a melltartói viselnek terepszínt, lehet, hadi ellátmányból való cuccokról beszélünk, a nyári melegekre való tekintettel, szóval perzsel ez a perverz tekintetű lékvágó, új szemem van, mondja Vírusnak, Rafael ügyeskedi a telep egyetlen satuján félkilós kalapáccsal, előbb szétnyitja a lékvágó szemgödrét, belevilágít egy öngyújtóval, most egy kis hidegérzet következne, újságolja, megcsípi a rögöt egy markos tűzfogóval, mert hasadt ujjbeggyel ilyesmit elképzelhetetlen, szépen becsúsztatja helyére a videát, amit a völgyben adtak át neki az orvosok az ő kifejezett kérésére, értem, tér magához Vírus, rágott hang jön fel a mosónő torkából, mint amikor farkasoktól rángatott őzsuta bőg, de ezek a hangok szódától mart, gőztől párolt hangfoszlányok, adjam át, mondja a lékvágó, adjad át, mondja Vírus, az bead az ablakon 2 db. flanelinget, 1 db. Puma-trikót, 4 db. Póló típusú izominget, mindösszesen 1 db. alsógatyát, vasárnap délután értük jövök, mondja a lékvágó, hátuk mögött magából kikelve ordít a villanyos, hé, köcsög, tudomásom szerint gatyáról nincs szó,  

gatya, terjed szét a telepen, mint a nátha, hogy a lékvágó és Vírus, nahát, a végére fogunk járni, ígérik a rakodók, az üzemmérnök  állandóan uzsukál, gyorsabban, emberek, pedig mínusz nyolcra felkapaszkodott csúcsidőben szakad róluk a verejték, magukhoz ölelik a méterfát, adogatják kézről kézre a lépcsősre alakított rámpán, érdekes, majdnemhogy kellemes, legalábbis hűvösen kellemes ez az ölelés, élénk, erdő mélyi mohaillat, majdnemhogy selymes érzés lágyéktájon, de ha nem is selymes, akkor hűvös tapintás, amíg végül jéghideg, úgyszólván sütően jeges ölelés, úgy puffan a méterfa, mint a szarvasmarha bordája, ha villanyéllel döngetik, csak mínusz harminc fölött szól ércesen, és meghasad magától, nem tudni, mire gondol ilyenkor a rakodó, talán semmire, ha pedig semmire, akkor éppen jó, gondolni valamire este kell, orrig húzni a pokrócot, látni a mozdony szikráját, ha pedig az égen áthúzó repülő kondenzcsíkját is látni lehet, akkor hajnal van, lefelé a pokróccal, felkelés, könnyen megy, és az ember még mindig nem gondolt eleget az asszonyra, így aztán a völgy felé tekinteni sem érdemes, így megy ez a havason, ki tudja, hol megyen így még,  

híreket hallgatni sem érdemes, pedig volna rádió, kiváló, minőségi temesvári készülék, amelyen mindösszesen két lokális adó fogható, két állomás közt pedig a rakodók nem tudják kicsavarni magukat a BBC-ig, a luxemburgi zenékig, s így tovább, nincs is igény rá, már nehogy, meteorológiai jelentésre sincs igény, mert nem az hogy hazudnak, esetleg csak véletlenül találják el, hanem a hollók mindennél pontosabbak, ráérzően viselkednek, alacsonyan szállnak, ha olvadás következik, általában olyankor, amikor a völgyben már híre-hamva sincs a tőzikének, pedig Vírus nagyon szereti a tőzikéket, egész csokorral kap Rafaeltől, a masiniszta a völgyből hozza fel, két szál méterfát leereszt a hátsó platóról a faluvégieknek, azok pedig akármennyi tőzikét szednének érte, a lékvágó ferdén nézi a mosóház sok-sok tőzikéjét, indulnom kell, mondja, fel kell emelni a zsilipeket, a fölös víz átzúdul a Fekete-kecskék patakjába, innen kezdődik a tavaszi időszámítás, a plébános vízátömléskor szokott feljönni a barakkokhoz házat szentelni, jön az ortodox pópa is, belógatja a szakállát valamelyik nyílászárón, a bazsalikommal, a bazsalikommal kiadósan spriccel, mintha a barakk bűnfészek lenne vagy mi, a cechet, mármint a pálinkát és a pecsenyét Dudás néni önzetlenül állja, bor nincs, igaz, csak az ortodoxok megvendégelését tekinti hivatalosnak, előbbit nem tudja elszámolni a Romsilva vezetőségével, hiába mondja, hogy egyenlőség, 

és a lékvágó a külső tónál mozog, ha nem a hullámzó visz teszi vele, mert ha ráhajol a tóra, szépen ringatja a víz, délutánra pedig megnő az árnyék, a lékvágó majdnem egészen áthasal a külső tó vizén, vasárnap délután pedig nem szokott árnyék lenni, a vasárnapot teljes egészében  nap süti, az árnyék valamikor hétfő délután fél háromkor jelentkezik, Vírus is látja, olyankor nyugodt és boldog az ő szíve, amikor a sakktáblán úgy hozza a lépés, hogy ránéz a tóra, a gyér fák közötti víztükrön látja lebegni a hármak közül Gáspárt, a nyomvezetőt, az ösvényverőt, a lékvágót, látja miközben tasakba nyúl a szódás kanállal, hogy kávét tegyen a kotyogóba, szóval hogy a tó, mint a lékvágó szeme, kék, kemény, tiszta, ha úgy van, annyira feszült, hogy kész kiszökni a helyéből, hogy tűzfogójával jöjjön Rafael masiniszta, 

nem tudja senki, mi van, hogy a lékvágó csakugyan átfeküdt a tavon, vagy csak az árnyéka játssza túl magát, nem mondok semmit, válaszolja sokat sejtetően ez ügyben kérdezett Elemér, Jehova tanúja, mert kinek, ha nem Elemérnek kellene megmagyaráznia ezt a biblikusan furcsa jelenséget, a rakodókat ezenközben üti meg a guta, mert látják Vírust nagyon beindulva, töröl és töröl a Té-vel, pedig tudni való, hogy az ájlóvéju-s blúz nem issza fel a vizet, mert kínai műszálas, vérmesen marad az ő szeme, mint a vadcseresznyefák törzse érés idején, ha medve a karmaival ölelgeti, később zavaros lesz Vírus tekintete, úgy látják a rakodók, ahogyan a szélvédőt záporkor, a vizet terelgetni lehet, de felitatni soha, mert a mosónő könnycsatornája erősen kitágul, akárcsak Rafael mozdonyának valamennyi szelepe, hol gőzt, hol cseppfolyóst ereszt,  

Dudás néni eközben sunyin kártyából osztja a lapokat, csinálmányoz, hogy őszire kinek milyenre váltson a szeme, kékre, szürkére, szilánkosra, kiköpött kökényre, esetleg betegesen vizenyősre

Lokodi Imre (1960, Nyárádremete) író, újságíró, az Erdélyi Magyar Televízió műsorvezetője. Romániai és magyarországi irodalmi lapokban publikál. Legutóbbi kötete: Ölelni galagonyát (2023, Magyar Napló Kiadó).

A fürdővárosból kivezető völgyben megterem a krumpli, a spenót és a káposzta. A kardvirág (Gladiolus) is megterem. Péterünk szerint a spenót csak helyenként. Ha rákaptál, nem muszáj vetni, kirázza a magját magából, mondja Péterünk, és vág a szemével. Ha tudnám, mire fel vág a szemével. A spenót magját elfújja a szél, önvető, másként szólva: évelő növény. Hiába is szabadulnál tőle, mert nem és nem. Olyan, mint a fürdővárosban rád ragadó moldovai fehérnép: ha hagyod, befon óhatatlanul. Péterünk ezt teljesen lefitymálóan mondja, nem is értem, minek ilyen lefitymálóan szól a életkedvvel tele, egészséges levegőn felnővő moldovai szépasszonyról. Olyan, mint a bazsarózsa, ha látom kihajolni a panzió ablakán. Mindegy.

   Amikor az ember fél Unicumot iszik a Mogyorósi-tó Panzió teraszán, értelmes, mondjam úgy, racionális dolgokról beszél leginkább. Mondom is Péterünknek, szerintem elég széles a panzióhoz tartozó kert, hogy a konyha a hagyma, krumpli, spenót, és hát a vázába való kardvirág dolgában önellátó legyen. Erre kollektív hallgatásban gondolkozunk egyet. Értem én, talán Péterünk jobban, miről szól részünkről a kollektív hallgatás. Arról, amiről beszélni nem jó, legalábbis fölösleges. Szó sem lehet arról, hogy egy agglegény, foglalkozására nézve: panziószolga hajladozzon az ágyások fölött, tavasszal dugványozzon, ilyesmik. Elég neki, ha megnézi innen a magaslatról, hogy a fürdővárosból legelőkre vezető utcácskára rászaladó kertekben hogyan hajladoznak az asszonyok, sőt erre való a gukker, amit Péterünk a fürdőváros piacán vásárolt. Becsapták, mondta később, alig lehet látni valamit. A gukkernek erősen elmosó tulajdonsága van, meg is nézi, véletlenül nem-e kínai. Kifejtette egyébként, szó sem lehet arról, hogy ő a kertben hajladozzon, ott van a kerítések mellett, lefetyel az asszonyokkal. Ha megindul ereiben a tavaszi nedv, Péterünk hangoztatja, olyan lágy ágyásokat készítenek az asszonyok, hogy szívesen elfeküdne a párnalágy talajon, ha egyszer úgy adódna.

   Szokás, hogy a férfiak deszka helyett dróthálót húznak ki kerítésnek, azóta jól látni, mi folyik a veteményesekben. Péterünk, miközben az asszonyok feszt a kertet bújják, kimetszi a barackfákat. Nem tudni, miért, egyenesre szabja a fák ághegyét. Azt már rendszerint a fészerben rejtőzve hallgatja, hogy röhögnek a Zengőn túlról libasorban érkező asszonyok az ő barakckfáin. Né, szőrős és zsugorodott az agglegény barackja. Ha pedig valamelyest érni kezd, azt mondják a Zengőn túli asszonyok: nézzétek, erősen kukacos a Péter barackja. Általában mindenre tudnak valami frappáns dolgot mondani, amikor a patakban lehajolva mossák a csizmájukat. Ők viszont erős, kerek, teljesen érett formákat mutatnak.  

***

   Péterünk, ez most egy ilyen szitu. Feltartod a fejed, a szemed nyitva hagyod, az eget bámulod, ennyi a dolgod mindösszesen. Szóval se mondom, hogy ezenközben nem gondolhatsz semmire, ellenkezőleg. Gondolj a tavaszra, nyárra, a patak parti sárgavirágra, a pitypangra, a juhfürösztőre a felső vályuknál, meglásd, mindjárt megnyugszol, meg is feledkezel arról, hogy neked most a tekinteted az égre kell fordítanod. Emlékezz, akkor is így tettünk, tavasszal, amikor a gólyák megjöttek, s te arccal az égnek nem győzted kiabálni: gólya, gólya, vaslapát, hozzál nekünk kisbabát! Apád előbb figyelmeztetett, fogd be a szád, kölyök, szekérderékkal van belőletek, de te nem adtad föl, gólya, gólya, vaslapát, erre nyakon fogott, előbb megrázott, térj magadhoz hasztalan kölyök, majd lenyesett neked egy szép pofont.

   Úgy, úgy, nagyon jól csinálod, Péterünk! Nyakad kitekerve, arcod az égen, legalábbis úgy teszel, mint aki az eget bámulja, ha nem is. Akkor is, ha nem látsz semmit, mert a völgy a felhőktől van lepadolva, felhők felett az Isten lakik. Úgy teszel, Péterünk mintha Őt látnád, egyszer majd meglátod, ha most nem is. Tudom, Péterünk, ömlik az áldás a szemedbe, kimossa a permetlevet, amit fölösen megkaptál, mert ott álltál a kerítés mellett, és néztél át rajta, mintha nem tudnád, hogy kerítés mellett nem jó sokat állni, legalábbis közvetlen közelben, hiszen azért átlátszó kerítés, hogy láss be a dombtetőről, de te egyáltalán nem a dombtetőről akarsz látni, mert nem töltené be a szemed a felkarózott paradicsom, a zöld paplanként terülő uborkás. Szép lenne, ha a ragya nem kezdené ki valamennyit. A magaslatról is jól látni, hogy a ragya kikezdi valamennyit, olykor ott marad az ember arcán is, mondják, né, a ragyásképű Péterünk, de erről most ne beszéljünk. Neked most nem azért kell az égre nézned, Péterünk, mert ragyás arcod van, hanem azért, mert egészen közelről szereted nézni az ágyásozó asszonyokat.

   Szereted nézni, hogy Ilon néni okkersárga permetezővel operál, az orosz piacról, három-négy méterre is elspriccel, ha úgy állítsz a gombokon. Elspriccel akár többre is, feltéve, ha Ilon néni jól felpumpálja és a vonalon nem adódik dugulás. Ilon néni spriccel hát, ha kicsit is lendíti a karját, szép ívet rajzol a permetlé. Vele szemben Manyi néni nem spriccel, ő közönséges meszelővel intézi, belemártja, fröcsköl szerteszét. Manyi néni tisztára úgy fröcsköl a meszelővel, mint ahogy bazsalikommal fröcskölnek az ortodox pópák, ha megindulnak szentelni. A pópa a szinódus javaslatára hivatkozik, ha úgy gondolja, indokolt a szenteltvízből kétszer is mártani. 

   Manyi néni azt mondja, neki nem való már a pumpálós szerkezet, nála koszorúérben adódik dugulás, különben sohasem szeretett pumpálni. 

   Hangoztatod eleget, Péterünk, öröm nézni a jószomszédi viszonyokat. Nem az van, hogy bedeszkázott kerítés, ahol a madár se, hanem szellős ez a drótízé, mintha nem is lenne semmi se, feszt jön, hogy az ember megdézsmálja a szomszéd epresét. A nyár nagyjából még hátra van, mi minden dézsmálnivaló terem meg. És arról nem beszéltünk, Péterünk, mi van, ha lebben az ágyásra hajoló asszonyok szoknyája. Azt mondod, jól van így, valakinek vissza kell fognia a kísértést? 

  Nem tudom, mi van, Péterünk, az asszonyok szótlanul dolgoznak. Láthatod, időnként az asszonyok is az égre tekintenek kék gálickő szemükkel, mintha tüsszenteni akarnának. És hunyorítanak ravaszul. Nem értem, miért, hiszen nincs vakító fény, éppen borús, felhőátvonulásos a völgy. Mert a hunyorítást megszokták. Ilon néni sunyin átspriccel a dróthálón, kábé Manyi néni szemét célozva. Manyi néni ugyanúgy, jó adaggal átmeszel. Ekkor kapsz a szemedbe, Péterünk, mondod, erősen csíp, éget a permetlé mint a nyavalya, lehet, megvakulsz.

   Lúg az, mondja Ilon néni.

   Lúg az, mondja Manyi néni. 

   Úgy, úgy, Péterünk, egészen jól tartod, ne törődj a nyakaddal. Hogy tudd, sokáig kell nézni a készülő esőt, hogy a lúgot kimossa a szemedből!
   Manyi néni és Ilon néni karonfogva mennek a templomba.  

Állunk Engl bácsival a Romcart kft. rendelési osztályán, mit mondjak, a hivatal meglehetősen elegáns, várunk sorunkra, mindjárt, mindjárt, mondja szép Angelika, ez így eléggé kellemes és megnyugtató, viszont Engl bácsi beleremeg, valamibe beleremeg, mintha szép Angelika hangjába remegne bele, van úgy, hogy az ember beleremeg, azt is látom, Engl bácsi majdhogynem átszellemül, mintha lebegne egy kicsit, az is lehet, elemelkedik a földtől, ha tanúvallomást kellene tegyek valamilyen okból, azt mondanám, onnantól kezdve vörösödik el Engl bácsi feje, hogy elemelkedik a földtől, nos, a feje mint egy babos labda, leszámítva az apró, ráncos foltokat, ahová nem jut el vér, semmi sem jut el a boldogságból, mert azok a foltok bármilyen körülmények között pikkelyesen fehéren maradnak, mint valami ősállapot, de itt most, gondolom, nem ősállapotról lehet szó, hanem ellenkezőleg, teljesen új szituációról, nem tudom, mindenesetre én többször javasoltam Engl bácsinak, fesse be azokat a nemrégi övsömörtől maradt vacak hegeket, ott van tőle egy dobásnyira a Veronika kozmetika, csak átlépik, megmondja Veronika kisasszonynak, ide és ide kérek egy kis kozmetikát, kezét csókolom, teljes make up az asztalon, vagy ugyancsak nem messze a Reni Shopban egész színskála, sőt plasztikai beavatkozás lehetősége is volt emlegetve Engl bácsinak, esetleg megnézhetne engem, mert én legalább veszem a fáradtságot, pontosabban a szénceruzát, és minden reggel a főzde mellékhelyiségének tükre előtt állva szépen kihúzom a szemöldököm, azt, ami nincs, de nem azért nincs, mert azt mondja a társaság, hogy úgy születtem, olyan vagyok, mint egy extraterista, pedig azt nem is úgy kell mondani, hogy extraterista, hanem úgy, hogy földönkívüli lény, esetleg ufó, akik állítólag szemöldök nélkül születnek, de nekem azért nincs meg a szemöldököm, mert a katlanból kicsapó lángok feszt lepörkölik, ugyanis jó ideje fával, hullott gallyal tüzelünk, miután a gázvállalat robbanásveszélyre hivatkozva bevonja Engl bácsitól a gáznagyfogyasztói engedélyt, de visszatérve: hiába mondok ilyesmiket Engl bácsinak, mert falra hányt borsó, mert ő nem és nem, azt mondja, nem bolondult meg, már bocsánat, amiről én beszélek, az az ő szexepilje, hagyjam már békén az ő szexepiljét, jó, békén hagyom, mert Engl bácsit jó lesz békén hagyni, látszik rajta, hogy megfáradt ember, mondtam már a múltkor is, legyen elég, Engl bácsi, ezt a strappát végleg abba kellene hagyni, tovább viszem én a vállalkozást, legalábbis hárítaná rám a súlyát, ennyi és ennyi százalék jár nekem, még a hülyének is megéri, de nem, Engl bácsi a műszerével van el, azt mondja, nézzem meg, amíg a vesszője adott esetben a hűtővízből mert cinvödör vizet flottul meg bír tartani, ami testvérek között is minimum tíz kiló, ha nem több (mert állandóan belemosom a cefrés kezem a hűtővízbe), miért hagyná abba, még nem tart ott a korral, kondíciójával egyáltalán nem, mert akárki megnézheti, de köztünk maradjon, túlzás, amit mond Engl bácsi, mármint a tele cinvödör víz, mert a szóban forgó esetben mindösszesen fél vödör víz volt csak, láttam a két szememmel, a cinvödörrel csak úgy könnyedén belemerített a hűtővízbe, de hát Engl bácsival nem érdemes vitatkozni, mert ha mégis, látom, majd felrobban, egészen bedurvul, elkékül a feje, mint valami óriási húsos szilva, azt mondja, kuss nekem, mert itt egyelőre ő a főnök, úgyhogy hagyom is, félvödör vízen ne múljon a békességünk, de azt nem hallgathatom el, hogy a főzde főnökének mutatványát ritkaságára való tekintettel nagy ovációval fogadja a társaság, csak Jolánka, a takarítóasszony szalad el visítva, pedig a főzde potyalesésre szakosodott, szépen begyűlt agglegényei rendesen fogdossák a valagát, általában hátulról nyúlnak be, ezzel aztán részükről minden ki van merítve, mert anyjuk elmondása szerint romlottak már, ott is romlottak, ahol egyáltalán nem kellene romlottnak lenniük, és száltól szálig jászolban töltik az éjszakát, nyitva hagyott szájukba szór valami finom őrlésű port a szú, amitől reggel hosszúkat köpnek, és sietnek vissza a főzdébe, hogy öblögessenek mustáros pohárral, az agglegények ilyenszerű ténykedéseiről Engl bácsi semmit se tud, mert azért mégis, Jolán csak annyit mond ilyenkor, csináljad, csak ne spricceljél, de tudja, hogy az agglegények nem spriccelnek, nem arravalók már, mindösszesen annyi a baj, hogy ezek az emberek nemcsak hogy romlottak, hanem büdösek is, ami pedig azt illeti, csakugyan lágyak, ezeket a lágyságokat jól érzi Jolán, amikor hátulról tolják, olyan lágy a műszerük, a zacskójuk, mint a hóharmaton maradt paprika a veteményeskertben, szóval egyáltalán nem áll fenn a veszély, hogy amikor ő lehajol, mert neki gyakran be kell hajolnia a pad alá, a lerúgott bűzös gumicsizmákat megmosva sorba rendezni, összeszedni a csikkeket, beloccsintani vagy két cinvödör vizet a langyosból, Engl bácsi szerint sincs baj a Jolánnal, meglehetősen formás asszonyka, bár igaz, kezd kitelni, amióta cukorbeteg, a főzde legényei mondják, s nyerítenek, hogy akkor Jolánnál nem egy kanál, hanem cirka három kanál méz van, hiába mondom a randa szájúaknak, hogy ilyesmivel nem jó marháskodni, mert ők úgyis marháskodnak, pedig betegséggel nem viccelünk, másrészt ilyen szinten nem interetnikázunk, mert Jolán állítólag roma származású, de ők nem, egyre inkább erősítik, hogy Jolánnál három kanál méz van, hiába beszélek, hiába mondom, hogy ahol a legjobban fáj, ágyékon lesztek rúgva, ha Engl bácsi megtudja, aki kétségtelenül férfias, szerintem egyedi és utánozhatatlan mutatványának pletykaszintű megszellőztetése remélhetőleg meggyőzi azokat az embereket, akik szégyentelenül és illetékességet figyelmen kívül hagyva Engl bácsi származását firtatják, a legények megfigyelése alapján végleg megdőlni látszik az a feltételezés, amit az emberek úgy általában halkan, majdnemhogy súgdosódva terjesztenek, miszerint Engl bácsinak galíciai felmenői lennének, és bizonyos vallási rituáléban ő is részesült, úgyhogy nem bírhat meg tele cinvödör vizet, de azt kell mondjam, hogy de, ha ez egyáltalán valakit boldogít, és ezzel egyidőben tisztázást érdemel az is, hogy kenyéradó emberem nem Miska, egyáltalán nem Miska, mint ahogy az emberek száján forog, hanem Miksa az ő becsületes keresztneve, amit az itt valók a név történelmiségének ellenére vagy nem akarnak, de inkább nem képesek megjegyezni, viszont hogy Engl bácsi honnan került ide, teljesen bizonytalan, nekem a hangoztatott lehetséges származási helyek közül a történelmi Máramaros tűnik a legvalószínűbbnek, de Németvásár vidéke sem zárható ki teljességgel, ha egyáltalán van ennek valami jelentősége, mert engem egyáltalán nem érdekel, és Jolánka sem érdekel, akivel mindösszesen annyi a hiba, hogy amikor nem látom, ő is kihúzza a szemöldökét és sosem teszi rejtett helyére a szénceruzát, mert ha a rejtett helyére tenné, akkor nem lennének az elszámolási füzetbe nagy péniszek és elkenődött vaginák, hogy én feszt radírozzak, hanem csak az lenne a rubrikában, hogy teszem azt, Kaáli József beszállító őstermelő, 500 l szilvacefre, lepárolva 60 l pálinka, 52 fokos, vámolás 12 százalék, úgyhogy öl meg a szégyen, amikor az irka felé hajolnak a cefregazdák, hadd lássák, mit írok be, mert miután kimennek a főzde kapuján, semmi sem érvényes, helyben és közösen kell kiigazítani minden esetleges tévedést, s ha Engl bácsi nem látja, nekem is juttatnak az áldomásból, úgyhogy szépen gyűl a lé a vasszekrénybe zárt demizsonban, mert a juttatásomat muszáj vasszekrényben, gondosan elzárva tartanom, ha nem, a pad alól szépen elpárolog, úgy értve, megisszák ezek a semmirevalók, de nem javasolnám Engl bácsinak, hogy rúgja ki, tiltson ki valamennyi semmirekellőt a főzdéből, mert a behozott cefrét szerre ők öntik fel, holott nekem kellene, ám nekem megterhelő és büdös lenne az a munka, Gyula például fél demizsont flottul megemel, amikor mondom, hogy öntsed fel, Gyula, ő lenne a legrendesebb, csakhogy erősen randa szája van, nemhogy csak beszédileg ocsmány, hanem ránézésre is egészen förtelmes, egyetlen sárga fog van a szájában, talány, hogy a szál szemfog hogyan maradt meg, még Vilmos sem lenne eldobandó legény, csakhogy vele dolgozni erősen kockázatos, a demizson mindig kicsúszik a kezéből, de nem csoda, hogy kicsúszik, mert a bal kezéről hiányzik a hüvelykujj, elvitte a körfűrész, rokkantsági nyugdíjért pörlekedik, nem tudom, mi lesz a végeredmény, mert feketén hasította a léceket a Hargitáról lopott fenyőkből természetesen, mikor rendesen beállít mégis mind azt fújja, ó, te szépséges Hargita, mire Gyula azt mondja, cseszheted, mert az oláhé, azonkívül ott van Jancsi, rendszerint a késő délutáni órákban köszön be, lapátnyéltől fényes tenyerekkel köszönti a pálinkafőzde gőzében szédelgő legényeket, régészeti ásatásnál dolgozik napi 72 lejért, van már két zseb törött cseréppipája, azt mondja, valamennyi a nagyapjáé volt, mert az csak mese, hogy a dákoké, mert a nagyapja fél életét a Válibükkben üldögélve és pipázva töltötte, még Robival lenne komplett a társaság, de Engl bácsi határozott fellépéssel szigorúan megtiltotta, hogy egyszer is betegye a lábát a főzdébe, mert Robi gyalázatos tettre vetemedett, nem restellte a Szentkoronát ábrázoló plakátra felírni, hogy Gyula, kapd be a makkomat, és ekkor Engl bácsi haladéktalanul kirúgta, Robi viszont állást szerzett a szemeteseknél, van nagy sárga kesztyűje, szokott integetni, és végül, ami az én fogyatékosságomat illeti, csakis igazat tudok adni Engl bácsinak, aki eleget hangoztatja, hogy apámnak kezeltetnie akkor kellett volna engem, vagyis a csípőficamomat, amikor feszt azt mondta nekem, fiam, inkább súroltalak volna el a lepedőn, de mondom, valami nem stimmel a főnökömmel, áll, gyöngyözik a homloka,