Nehéz a csendet jól megfesteni, ahogy írni is nehéz lenne róla, gondolta, miközben a férfi képeit nézte, akit magában csendfestőnek nevezett. A csend a hallgatásról szól, a kimondott szavak hiányáról, olyan gondolatokról, amelyek elkerülik a beszédet mint kifejezési formát, sőt nem is tűrik, és legfeljebb valamilyen tiszta, messziről, talán a hegyen túlról, a felhők mögül kiszűrődő, vagy a folyózúgás monotóniájából kiszökkenő halk, épp csak szivárgó zenei harmóniát visel el, mint amilyenek Satie Gnossienne-jei.
Azelőtt, ha a csendre gondolt, egy óriási tölgy jutott eszébe. A csend kiszínezéséhez akkoriban ennyi éppen elég volt. A fát egyébként egy másik művész festette öt évtizeddel korábban, akit akkor még nem, csak sokkal később ismert meg. Nem ülhetett az öreg tölgy árnyékában se soha, hiszen még a létezéséről sem tudott e méltósággal teli, termetes fának, amely évszázadok alatt terebélyesedett akkorára, hogy minden arra járónak kedve kerekedjen megpihenni alatta, és szemügyre venni a lombjában fészkelő madarakat, az odvában lakozó fekete mókusokat – mesélte később az a másik.
A csendfestő is festett fákat, azaz inkább csak rajzolt, vagy belekarcolta a rézlemezekbe, és nyomatokat készített róluk. Sose említette neki, hogy ismert előtte egy másik művészt, akit ugyanúgy rabul ejtettek a fák, ahogyan őt, s azt se, hogy gyakran felidéződik benne az a csend, ami az eltávozása után maradt. Hogy ez belülről fakad-e, vagy a fák hozzák elő, nem sikerült megfejtenie.
Míg járkált a képek között, eszébe jutott több régi csend is, amelyeket egykor megélt, amikor pedig szívesen távol tartotta volna őket, mert félt a nyomukban alakot öltő magánytól, a szomorkás és nyomasztó hangulatot keltő hiánytól, amit a pszichológusok szorongásnak neveztek volna, ha hozzájuk fordul. De nem tette, mert ahogy életében mindig, minden nehézséggel, ezzel is egyedül küzdött meg. Zajos magánynak hívta ezt az állapotot egyik kedves írója után, hiszen szinte sose volt egyedül, s hogy így legyen, tudatosan ápolta kapcsolatait, barátokkal, ismerősökkel vette körül magát. Jött-ment a világban, egyik országból, egyik városból a másikba, le ne maradjon semmilyen fontos eseményről, és táncolt, amikor lehetett, mert ez volt a legkedvesebb szórakozása, táncolt még akkor is, amikor a szédülés úgy elfogta, mintha részeg lenne. Ilyenkor csak nevetett, és csodálkozott, hogy mindez vele történik.
Amikor a csendfestőt megismerte, még nem tudta, hogy egy másféle csendbe lép majd. Régi, törékeny porcelánkancsók, üvegpoharak, cukortartók és kopott zománcú bödönök, fémdobozok szülték azt a furcsa, titkokkal telt, kék csendet a monokróm festményeken. Akár Morandi, ő is képes csupán a bekarcolt vonalakkal vagy a fehér papíron fekete szénnel felidézni a kék, fehér és sárga kannákat, tálakat, csészéket és más, egyszerű tárgyakat, a csendes délutánokat és alkonyatokat, és képes titokzatossá varázsolni festményei atmoszféráját, megteremteni és észrevétetni a tárgyak misztériumát.
Beszédes volt ez a csend, miközben igen halk. Nem arra várt, hogy ő szóljon, keresse, de megszólította: mintha szellő lebbenne. Befogadta, és nem juttatta eszébe, hogy mi jön ezután. Hogy jön-e valami egyáltalán? Ez a csend távol tartotta tőle a szorongást. Ez dédanyja kopott, a használattal száz év alatt fényessé csiszolódott, graciőz fakanalát juttatta eszébe, anélkül, hogy hiányt keltett volna. Sőt, képes volt valamit adni, ami közelebb visz a bizonyossághoz, hogy az élet biztos lehetőség valamire, amit élettelenül nem lehet megtapasztalni. Hogy az élet az életért van, és ehhez a csend is hozzátartozik.
Ez a gondolat vidámmá tette, és a képek alkotója is jókedvű, derűs volt egész este. Késő éjszakába nyúlóan bolondozott, s előkapva a gitárját, ismeretlen dallamokat rögtönzött. Hogy kinek a kedvére, az övére-e, vagy a magáéra, nem derült ki, mindenesetre színesebb lett tőle az est. A csendről ettől kezdve egyáltalán nem gondoltak: a műterem levegője telve volt muzsikával, szépen formált dallamokkal, versekkel, szövegtöredékekkel, annyira, hogy még a félliteres aludttejes bögrén is megmozdulni látszottak az apró virágok.
Mély álomba merült a hosszú este után. Aztán hajnalban, még virradat előtt azt álmodta, hogy egyedül van a monumentálisnak ható műteremben, és a festő keresésére indult. Körbetapogatta a bútorokat, a kétméteres vásznakra festett csendéleteket, amelyeken a kék olyan méllyé változott, hogy már szinte feketének tűnt. Érezte, ahogy inge hozzáér a modellként állványra helyezett porcelánbögrékhez, de egy pillanatig se jutott eszébe, hogy leverheti őket, megtörve az éjszaka nyugalmát. A tetőablakon át ezüst pontokként pislákoltak a halványuló csillagok, és egy, ki tudja, honnan szökött, derengő fénysugár megvilágította a galérián magasodó állványon álló, óriási alkotást. Zavarta, hogy nem tudja eldönteni, a résnyire nyitott ajtót a festményen látja-e, vagy mögötte, a fenti helyiség homályos sarkában. Ahogy nézte, a kép fokozatosan kivilágosodott, és az ajtó sarkig tárult rajta. A festő pedig ott állt a nyitott ajtóban, mintha az lenne a természetes, hogy benne van a saját művében.
Ó, hát ott vagy? – nyugtázta. Nem kapott választ, és ahogy a felkelő nap sugarai bearanyozták a csendet, a képen az ajtó ismét csak résnyire volt nyitva, mintha valaki sietségében felejtette volna úgy.
Király György illusztrációja
