Az út szélén találtam rá a hókupacnak döntve. Szinte már teljesen belepte a hó, valósággal ki kellett kaparjam. Valamelyik hazautazó külföldi egyetemista hagyhatta itt. Erős, masszív biciklinek tűnt, egészen jó állapotban, azon nyomban fel is pattantam rá, és rövidebb-hosszabb leszállásokkal hazáig kerekeztem vele. A hóban, persze. Mert itt ilyenkor is lehet. A főutak mindenütt tiszták, a mellékutakon egyenletesre döngölt hóréteg. Legfeljebb az elcsúszásra kell jobban figyelni, de egy tapadós gumival ez a veszély is kivédhető.

A kötelező orvosi kivizsgálás, rendbetétel után a bicikli jó társammá vált a hosszú télen. Összecsiszolódtunk. Tudtam, mikor kell szabadjára ereszteni, ismertem a fékezés technikáját, dombról le, dombnak fel. Volt biciklim, nem voltam egyedül. A reggeli sokáig tartó derengésben türelmesen várt, hogy láncától megszabadítsam. Egy kanyarodás a tömbházak között, és máris a bicikliúton vagyunk. Akár a szokásos reggeli munkába indulásnak is felfogható lenne, de mégsem az. Mert ez saját munka saját idővel. Nincs ilyen előírás, hogy mindennap be kell ülni az irodába. Akár otthonról is dolgozhatnék. Csakis én döntöttem úgy, hogy reggelente nekivágok a törékeny, fehértörzsű nyírfákkal szegélyezett útnak. Nyírfaerdő: a fehér árnyalatok vibrálása, ahogy a hó vastagon megül az ágakon. A szem szinte összezavarodik ennyi fehér között. Visszafelé nem sietek, lekerekezek a tóig, megnézem a „hajóimat”: Aino és Hilja névre hallgatnak. Sosem látok rajtuk élő embert, de mindegyiken kék-fehér zászló. Csak addig az enyémek, amíg látom őket.

Biciklivel minden más, mint gyalog vagy akár autóval. A tér tágasabbá válik, a hosszú út lerövidül, az izommunka megfeszül. Domb még sehol, de a pedálozás nehézsége pontosan jelzi a változást. Aztán csakhamar feltűnik az emelkedő is. De éppen azért, mert csak úgy eszem a kilométereket, hosszabb és hosszabb útra kívánkozom. Csak az út és én. Ebben az országban az ember amúgy is különösen éli meg a távolságot. Úgy tűnik, az utaknak soha nincs végük. A szállásomtól indulok el, az a biztos pont. Az elszórt faházak (mökkik) között haladok, a főút mellett rátérek a biciklisávra. Élő lelket errefelé sem nagyon látok, legfeljebb a főúton elsuhanó testes autókat. Meg persze az engem elhagyó vagy általam megelőzött bicikliseket. Fenyőerdőbe visz, majd egy tágas mezőre kanyarodik ki velem az út. Már a tóparton tekerek, felhajtok a tó két partját összekötő hídra. A sötétkék víz fölött a hófehér, karcsú híd a magas pillérekkel olyan, mint két hatalmas szitakötőszárny. A tóparti hotel is fehér, neve Alba. Még nem fagyott be a tó, csak néhány napja jött meg a tél. Otthonos a táj, erre járok mindennap. Elérem a forgalmas főutat, tábla mutatja: a következő nagyváros, Kuopio 146 km. Ez mégis túl hosszú nekem, letérek hát a mellékútra, és csak úgy vaktában biciklizek. Teljesen ötletszerűen kanyarodok, térek rá egyik-másik kisebb útra. Már nem tudom, hol járok, az is lehet, hogy eltévedtem. Az út mentén mindenütt óriási, hóval vastagon belepett fenyők, már a mökkik is eltűntek. Fényes ablakszemük pedig reményt adott. Furcsamód ez az eltévedtség most felszabadít. Egyébként is lehet úgy eltévedni, hogy az embernek nem is volt biztos úticélja?

Csak azért is megyek, a biciklit tolva magam mellett. A reggeli friss hó ropog a lábam alatt, a fenyőkről is le-lehull egy porzó hótömb, megül a sapkámon, kabátomon. Ha a józan eszemre hallgatnék, már vissza kellene fordulnom, három óra után már rohamosan közeledik az este. Soha nem szerettem este elutazni vagy úton lenni, este csak megérkezni szerettem. Kályhazúgás, roppanó tüzek közé, félhomályos szobába. A pálcikavékony gyújtósokat keresztbe helyezni máglyaszerűen, fölé kerülnek a vastagabb hasábok. Fontos, hogy laza, levegős legyen a máglya, különben nem kap elég levegőt a tűz. Előbb a csípős füst gomolyog fel, ha szerencséd van, nyomában ott sistereg a láng is. Körülnyaldossa a hasábokat, előbb fekete füstnyom marad utánuk, végül izzó, széteső szén. Szél zúgására hasonlító hang. Ha egy-egy fenyőhasábot is dobsz a tűzre, recseg-ropog a gyanta. Mint a géppuskaropogás.

De most minden másképp van. A lemenő nap még egy utolsót felragyog, szembesüt. Meg kell állnom, úgy látszik, az út itt véget ér. A fenyőfüggöny szétnyílik, hirtelen egy végtelen tájban találom magam. A horizontig kiterülő hómezőt csak itt-ott töri meg egy fenyőre hasonlító szürreális, fehér szobor. A horizont kék és rózsaszín. Az esti derengő fényben a hó is kék és rózsaszín színekben játszik. Semmi sincs, csak ez az élő derengés. Ez a minden. A vibráló árnyékok mondani akarnak valamit. A ráismerés megdöbbent.A végtelen, sík hóréteg előbb csak bokáig, később térdig ér. Egyre tovább, beljebb merészkedem. Talán, ha még tovább mennék, teljesen elnyelne. Mindenem havas, mégsem fázom. Valami kitartó meleg melegít, ami mindig velem van. Szemben állok a lemenő nappal. Nem tudom, hol vagyok. De azt tudom, hogy otthon. Világosan érzem. Akárcsak a szeretett zeneművek seholsincs terében. Ebben a végtelen finn télben hazaérkeztem. És ezentúl már bárhol otthon lehetek.

Lassan-lassan elmúlt a hosszú tél is. Júniusban a vakító fény csak késő este vált valami szürke derengésbe. Megszaporodtak az egyetemi teendők. A védés után még néhány felhőtlen hét, barangolás a finn nyárban. Egyre közeledik a hazautazás napja. A nagy kérdés: mit csináljak a biciklivel? Haza nem vihetem a repülőn. Hirdetést adok fel, a róla készült fotót rajzszeggel kitűzöm az egyetem hirdetőtáblájára. Nem jelentkezik senki. Aprópénzt kérek érte: így sem. Ingyen adom: így sem. Leláncolatlanul hagyom a biciklitárolóban. Később szándékosan arra járok: még mindig ott van. Persze, tudhattam volna, ebben az országban nem lopnak. Végül elviszem ugyanoda, ahol találtam, és az út mellett sorsára hagyom. Másnap szorongva megyek el megnézni, ott van-e még. Már nincs ott. Fáj. Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz az elválás.