MEGOSZTOM

Égő áldozat

A tűz. Nem csak a gyerek-, hanem egész fiatalkorom mindennapos gyűlölt-szeretett társa. A tüzet kellett rakni, lesni folyton rettegőn. Mert a tűz szeszélyes valami, olyan, mint egy önálló tudattal bíró élőlény. Nem lehet kiismerni. Azt gondolnád, ha csontszáraz fahasábokkal kielégítően táplálod, a hízott lángnyelvek a kályha ölének minden zugát körülnyaldossák. És ilyenkor elégedetten hallgatod azt a szél zúgásához hasonlító hangot. A hasas cserépkályhának előbb csak az öle körül forró, majd a melegség lassan átjárja a felsőbb testtájait is. 

Nem mindig van így. Sőt, ez a ritkább. 

Mert hiába adagolod percre pontosan a szálkás, légies akácot vegyesen a bükk súlyos hasábjaival, egyszer csak a tűz mintegy varázsütésre kihuny. Ugyan nem azonnal, előbb még játszik egy kicsit. Lassan izzanak, szenesednek a hasábok, csípős füst szivárog ki a kályhaajtón. Ez a csípős, könnyeztető füstszag az első jel. Néha még fel is lobban egy-egy pillanatra. Ilyenkor megkönnyebbülsz, hogy mégis. Gyorsan elő a piszkavassal, meg kell mozgatni kicsit a parazsat. De már késő. A láng ekkor már nem tartós, erőtlenül pislákol. Fújni sem szabad, mert csak az arcodba vág a füst, de tűz már nem lesz belőle mégsem. A fújás csak a rőzselángnál ér valamit. 

Nincs mese, újból elölről kell kezdeni. Meg kell rakni a tüzet. 

Ilyenkor anyám felcsattan: hiába fújom lefele, hogy a tűzre vigyázz, nem ér semmit, mindig elaltatod azt a tüzet! Ilyen nagy kloktert kell rátenni, miközben alig van benne szén?! Azér’, mer’ nem ott jár az eszed, látom én! Mi tagadás, anyámnak sokszor igaza van. Mert míg az ember tüzel, semmi mást nem szabadna csinálni közben. De azt nem lehet, mert közben írni, dolgozni kell, a laptop billentyűzetének ütemes kopogását hallgatni. Ha azt a percet elmulasztom, amikor a láng még nem sorvadt el, még van ereje felemészteni a következő súlyos hasábot, később már hiába erőltetem. (Mint amikor az éhező, kiaszott gyomrút szalonnával akarnám feltáplálni.) Sokszor azon néhány percen múlik minden. Mert a tűznek külön, az emberekétől eltérő időjárása van. Az ember csak alkalmazkodhat hozzája, de irányítani nem tudja.

Így anyám tehetetlenségében a féltékenységbe lovalja magát. Mert arra a rossz, köhögő számítógépre, ami úgy zúg, mint a kávédaráló, és amin a verseim, dolgozataim írom, a legféltékenyebb. Elég csak meglátnia, hogy a gép előtt ülök ‒ mert túl későn vettem észre, és már az ajtóban áll ‒, hogy tudjam, jóvátehetetlen hibát követtem el. Akkor kikapcsolni már késő. Akárhogy is bizonygatom, hogy befejeztem, anyámnak csak a látvány számít. 

De talán nem is a számítógép volt anyám igazi féltékenységi tárgya. Az inkább csak tünet. Sokszor megpróbáltam kicselezni anyám féltékenységét, fejben próbáltam összerázni a gondolataim. Volt, hogy egy teljes verset is megírtam fejben. Anyám éles szemét így sem lehetett kijátszani. Gyanakvóan, sötéten nézett rám, és valóban meg is szólalt: látom én, hogy ki tudja, hun jár az eszed. És én valóban rajtakapva éreztem magam, mint aki tiltott örömökben kéjeleg.  

Sokszor nem volt mit tenni, mint órákig nézni, ahogy anyám elnehezült fejjel, nyitott szájjal mélyen, álomtalanul alszik. Közben a tüzet vigyázni. Néha a légszomjtól ijedten felhorkant, hogy – tegyél arra a tűzre, te lyány, mer’ itt fagyunk meg! – de aztán visszazuhant ájult álmába. A mondat végét, ahogy belealudt, elharapta. De mégis ott kellett körüle strázsálni. Minden hangra ugrásra készen. Mert anyám amilyen mélyen aludt, olyan gyorsan ébredt is fel, pillanatok alatt tisztában mindennel. Rögtön tudta, hogy amíg ő nem volt résen, lánya mivel foglalkozott. Magamnak is jobb volt tiszta lelkiismerettel várni ébredését. 

Anyám teljes odaadást, hűséget követelt. 

Az anyám iránti hűség azt is jelentette, hogy osztozok, cinkossá válok rettegésében. Mert anyám folyton a hideget szimatolta. A tél hidege csak egy, bár a leghidegebb hideg volt az összes hideg közül. De ott volt a hamar beálló, véget nem érő őszi esők hidege. A novemberi sártenger, amikor az ég is mintha egy óriási elkent sármassza lenne. A lenyomó, félálomban tartó, fák között lappangó ködök, amitől minden átnyirkult, a tornác csúszóssá vált, mintha csigák nyalták volna keresztül-kasul. A márciusi csípős szelek, amitől ugyan jól bezárkóztunk, de a zárt ajtókon keresztül is hallottuk, hogy oda-odavág valamit az udvaron, mintha láthatatlan szellemek verekedtek volna. Napsütés, olyan, ami jólesőn átjárja a fagyos tagokat, kevesebb volt. A nyár minden átmenet nélkül váltott perzselő forrósággá, és a szél ilyenkor sem csillapult. 

– Ítéletidő van – mondta anyám a szeles időjárásra. (Ilyenkor egy-egy csattanásra valóban felrezzentem.)

Madár hull a fárul – riadozott nagy hangon, vacogott, közelítette a két tenyerét a spórkarika kicsapó lángjaihoz, bár csak néhány mínusz járta még. 

– Nagyon hideg van, igen – erősítettem meg magam is. (Pedig egyáltalán nem éreztem annak.) 

Anyám, hogy vigasztalja magát, a fahasábokat szortírozta, mindegyiket külön számontartotta. Külön kupacba rakta a gerjesztőt, a friss vágású fát, aminek még száradnia kell, külön a tavalyi, már alaposan kiszáradtat. Különösen a göcsös hasábokat tartotta nagy becsben, mert az tart jól a tűzön. (Ő így mondta, hogy göbös.) A göcsös fát viszont jól kell vágni, ha lusta a favágó nem megy neki, és egyben nem fér be a kályhaajtón. Ilyenkor ő állt neki felvágni. Ez a fa, ládd?! – emeli fel egyenként a fejsze nyomán megkarcsúsodott göcsdarabokat. De hát szélhámos az összes ember egytől-egyig, csak a hasznot lesi mind! Csak itt áll, támasztja az ajtófélfát, hogy befejezte! Közben meg itt van hagyva az összes fa, ahogy az isten megadta! – panaszolta nagy hangon.

A göcsös hasábok mellé mindig akácokat válogatott, vajsárga szálkás belsejéből apró szikáncsokat hasított gerjesztőnek. (Az akácpálcikák, ha egymáshoz ütődtek, valami olyasmi zenei hangot adtak, mint a xilofon.) Szerette az akác kérgét lehántani a fa testéről. Kézzel törte apró darabokra, apró máglyákat rakott belőlük, ami egy kis papírtól is hamar lángra kapott. Utána jöhetnek a közepes méretű bükk-, vagy szilvafahasábok, amik, ha jól érzik magukat, nagyokat pattannak, durrannak, ahogy a következő hasábot rárakom, parázseső hull. 

Az anyám iránti hűség egy-egy súlyos tömb, akárcsak a bükk vagy a gyertyán hasábjai. A napok súlyos hasábjai. Válogatja, pászítja, ölbe rakja az ember, pontosan adagolva, mennyit bírhat el egyszerre. Napi penzum. Ritmusa van, beosztása. Az időt a tűz tagolja. A reggeli fiatal lángnyelvektől a délutáni izzó, érett parázshalmokig. Ahogy a kályha kifűlt, és el lehet zárni, megkönnyebbülök. A tűz istene végre feloldozott a napi áldozat alól. De akkorára már alaposan el is fárad az ember. Végre lehet büntetlenül aludni, másra is gondolni, mint arra, hogy másnap minden kezdődik elölről. Most leteszem a terhét kis időre. Félálomban még látom a göcsös hasábok arcát, egy szeszélyes isten által egymás hátára-hegyére hányt szemek, orrok sokaságát

MEGOSZTOM

Közoktatásból felsőoktatásba – oktatói szemmel

Vagyunk néhányan a nagyvilágban, akik mielőtt a felsőoktatásba kerültünk volna, előtte pár évet dolgoztunk a közoktatásban is. Ebben a hónapban arról tandemezünk, miért is váltottunk szintet.  Hogyan látjuk, mi az előnye és/vagy hátránya a mai közoktatásnak az egyetemivel szemben? És fordítva is esetleg. Milyen felkészültséggel jönnek az elsőévesek egyetemre? És mit kellene tudniuk úgy érettségi körül? Hogyan látja mindezt az irodalmár, és hogyan a nyelvész?

(Lakatos Fleisz Katalin)

Nem szeretem a tanítás kifejezést. Legalább is a hivatásom megnevezésére. A tanítás valamiféle leereszkedést sugall, mintha a tanár többet tudna, és ebből a többletből adna annak, akinek ebből a tudásból kevesebb van. A tanítás szó helyett inkább valami olyasmit mondanék, mint az alkotó együttműködés. Úgy gondolom, mi, tanárok-diákok egy csónakban evezünk. Keressük a helyünket a világban, jelentéseket, kapaszkodókat abban a zűrzavarban, amit életnek nevezünk. Az emberi lényeg átfogóbb a szerepeknél.

Emlékszem, kezdő tanár koromban a figyelem fenntartása volt a legnagyobb kihívás. Általános és líceumi osztályokban egyaránt. Mert a kisiskolás, de még a középiskolás sem, nem udvariaskodik. Ha valami nem köti le, egész egyszerűen egy másik tevékenységbe kezd. Előfordult, hogy már úgy léptem be az órára, mindegy mi lesz, csak zaj ne legyen. Persze így nem lehet tanítani. Mert ha attól félsz, hogy valami megtörténik, akkor az meg is történik. 

A felsőoktatásba kerülve úgy tűnt, végre hátradőlhetek. Hogy a figyelem megszerzéséért folyó harcban letehetem a fegyvert. Végre közvetlenül is közölhetem a gondolataimat. Aztán rájöttem, ez nem egészen így van. A csend megtévesztő. Azt is jelentheti, hogy kézügyben van az okostelefon. Jó, ha a tanár nem esik ilyenkor a mindenáron való figyelem megszerzésének csapdájába.  Ami nem egyéb szemfényvesztésnél. (Mindegy, mit mondok, csak érdekes legyen.) 

A figyelem mégis nagyon pontos szeizmográf. Hogy mikor kezd elkalandozni, vagy fordítva: mi számít érdekesnek. Mert teszem azt, számomra nagyon izgalmas az unalom. Nem hagy nyugodni, folyton ide futnak vissza a gondolataim. Miért akarunk folyton túllenni vizsgákon, beadandókon, olvasnivalókon? Miért várjuk mindennek a végét? A diákok többsége viszont talán nem is tudja, hogy az unalom érdekes lehet. Hogy ha megtudom, mi az, ami untat, mikor menekülök az unalom elől, magamhoz is közelebb kerülhetek. Mitől lehet izgalmas az olvasás, az irodalom? Ha így teszem fel a kérdést, valahogy másképp hangzik. Másképpen attól, mintha azon siránkoznék, hogy az egyetemisták nem olvasnak eleget, ergo a tanár nem vehet adottnak bizonyos műveket, mert az értelmezési horizont eleve szűkös. 

Persze nem a kötelező műveltségről van itt szó. Nem olvasni azt jelenti, hogy saját életünk lényegiségeire nem figyelünk eléggé. A kérdés innentől az, hogyan keltsünk hatást, izgalmat egy alig ismert világ iránt. Hogy megtaláljuk mindenkiben a személyes általánost. 

Szerencsém van, mert akikkel dolgozom, az az óvodapedagógia és tanító szakos lányok (!) többsége empatikus, önszervező, fogékonyak a humán területek iránt. Persze a szakirány már maga is kijelöl egy emberi karaktert. Az óvó- és tanítójelöltekben már egészen fiatal korban motoszkál a hajlam az emberekkel való kapcsolattartásra. Vagy egy hosszabb vargabetű után, a személytelen futószalag robotjától megcsömörlötten fordulnak egy emberibb hivatás felé. És azt is tudom, hogy ez nem mindenhol van így. Egész biztosan vannak olyan szakok, különösen a divatosabb szakirányokon, ahol tömegoktatás folyik, és különösebb érdeklődés nélkül meg lehet szerezni a diplomát. Vizsgáról vizsgára evickélve. Az olvasásnak ugyan mindenhol meg kell küzdenie a figyelemért. Nálunk is. De azt gondolom, ez nem baj. Edzésben tart. Az elváló utak kikényszerítik a választást. Merre indulok? Nincs mese, a tanárnak nap mint nap hitet kell tenni. Az önképzésben saját magával szemben sem maradhat alul.  

Itt kanyarodnék vissza mondandóm elejére. A tanár egy valamit mégis jobban tudhat. Az alkotó-kereső viszonyt a világhoz. Az éberséget. Hogy így is lehet. Azokra a tanáraimra tudok igazán tanárként visszaemlékezni, akik ebből az éberségből adtak. Nem a tudástöbblet súlyát pakolták ránk, hanem felemeltek. Az élet magasabb hőfokon izzott bennük. És ha a tanítás ilyen, mindegy, hogy köz- vagy felsőoktatásban, egyszer csak történik valami. Olyan összefüggések villannak fel a dolgok között, ami magát a tanárt is meglepi. Mély csend kíséri, és nem a fegyelmezés módszereinek köszönhetően. Talán ezekért a csendekért érdemes tanítani. 

(Magyari Sára)

Szerencsésnek érzem magam, hogy végigtaníthattam a romániai oktatási rendszert: oktattam óvodában táncot és mozgást, majd tanító voltam, általános és középiskolai magyartanár, s alig 12 éve kerültem be a felsőoktatásba. Mindegyik szinten megvoltak az örömök és bánatok, a sikerélmény és a sikertelenség. Talán arra vagyok a legbüszkébb, hogy meg tudok tanítani egy gyereket írni, olvasni, számolni, gondolkodni, de el tudom fogadni azt is, ha minderre nem tudom őt megtanítani. Mert a tanítás nem csak a módszertől, tananyagtól függ. Ott van a tanító, tanár személyisége, de ott van a gyereké is – és mindezek fölé boltozódik a szociokulturális környezet. A kognitív képességeket (memória, észlelés, logikus gondolkodás) a legkönnyebb ma fejleszteni szerintem, de ott vannak az affektív tényezők is (érzelmek, állapotok, hangulatok) és a pszicho-motorosak is (akarat, önfegyelem, kitartás). Hogy kiből lesz sikeres, megelégedett, már-már boldog felnőtt, az több tényező összjátékából születik meg. Az viszont tény, hogy nekünk, itt Romániában nagyon tartalmas tanterveink vannak. Amelyeket, ha betartanánk, ha megfelelően értelmeznénk és alkalmaznánk, egészen klassz kis lurkókat tudnánk oktatni és nevelni. No, de van a rendszer, amelyet főleg szidni szokás. Másik oldalon ott az emberi tényező, amelyet nem nagyon szeretünk hangsúlyozni. Mert az egy ember ereje, hatása félelmetes, felelősségteljes, munkaigényes és még sok minden egyéb.

Soha nem készültem egyetemi oktatónak, sőt, magyartanárnak sem. Ezt dobta az élet. Szerettem a kicsikkel dolgozni. Sok a munka, és nagyon fárasztó is. De nagy a hatás, és sok az érzelem. Aztán a nagyobbaknál is sok a munka, talán valamivel könnyebb, mint a kicsikkel, de nagyobb a felelősség is: például az érettségi eredményeket igen gyakran csak a tanáron verik le. Pedig ott a diák is, a szülő is, a társadalom is. Én akkor döntöttem a felsőoktatás mellett, mikor életem egyik nagy szakmai kudarca ért: bármit csináltam egy osztályban, az nem volt jó. Abból csak baj lett. Aztán elmentem. Közben eltelt tíz év, és kiderült, sok mindent jól csináltam – a diákok és a valós élet szerint. Néhány szülő szerint is. Az élet helyre tette a dolgot. Csak közben váltottam. Nem érzem veszteségnek. A rendszer egy része jelezte már párszor, hogy ők igen. 

Nem állítom szembe a közoktatást az egyetemivel. Én egymásra épülő szintezésnek látom, annak is éltem meg. Hasonló a kettő abban, hogy főként a kognitív képességekre fekteti a hangsúlyt. Pedig ma már gyakran hallhatjuk, hogy például egy munkahelyre a kognitív képességeink alapján jutunk be, de onnan az affektív és a pszicho-motoros szféra miatt, által kerülünk ki. És most teljesen mindegy, hogy kitesznek vagy felmondunk. Különbség van abban, hogy míg a közoktatás általános tudást nyújt(ana), addig a felsőoktatás már specializáltabb. Bár tudom, hogy intézménye válogatja, de én azt tapasztalom, hogy az egyetemi oktatásban nagyobb a diák önállósága, így felelőssége is. Oktatóként sokkal inkább szellemi partnernek tekinthetem a hallgatóimat, míg a közoktatásban erősebb volt a kézen fogva vezetem őket – magatartás.

Több helyről, több kollégától is azt hallom, egyre kevesebb tudással érkeznek az elsőévesek. Egyre kevésbé képesek az önálló tanulásra. Nem működik az önfegyelem kellőképpen. A felelősségvállalás sem. Folytathatnám a sort. Nem tudom biztosan, hol mennek el a dolgok. Még kisgyermekkorban, a szülői nevelés silány? A technikai eszközöknek odadobott gyerek: hadd nevelje az okostelefon? A közoktatás különböző szintjei, ahol néha megfáradtak, kiégettek a kollégák? S hogy ne lennének azok, amikor nálunk igen gyakran változnak az oktatási direktívák?! Maga ez az egyre kevésbé értékvállaló világ, ahol a tanulásnak, tudásnak, munkának, becsületességnek nincs is nagy értéke?! Talán az összhatás miatt?! A lényeg: hogy baj van. Az utolsó PISA-felmérések (Programme for International Student Assessment = nemzetközi tanulói teljesítménymérés programja) eredménye azt mutatja, hogy a 15 éveseinknek már a 45%-a funkcionális analfabéta. 

Még középiskolai tanárként 12. osztályban úgy készültünk az érettségire, hogy magának a szónak a felépítését, jelentését ízlelgettük, aktualizáltuk valóságos élethelyzeteinkre. Visszavezettem a jelentést az érett szavunkhoz. Mit jelent érett személyiségűnek lenni? Hogyan szervezi az érett fiatal az életét, az idejét, a munkáját, a prioritásait? Hát, ez nem kimondottan a kognitív képességek függvénye. De ha például megértik, hogy irodalomból azért is tanítjuk nyolc éven keresztül a szereplők rendszerének fogalmát, hogy megértsék, milyen viszonyban lehetnek egymással a szereplők az irodalmi művekben, de kint, a „valós életben” is. Mert az iskolai oktatásban az irodalom nem csak tudományterület, nem csak művészet, hanem életmodell is. S be kell látnunk, mi nem irodalomkritikusokat és jövendőbeli írókat képzünk a közoktatásban, hanem jó esetben irodalomszerető, olvasó, szövegértő, kritikai gondolkodást működtető embereket, akik az irodalmi alkotásokon keresztül könnyebben értik meg az ember- és a világ működését, sőt, a saját működésüket is.Nyelvészként, mikor az első egyetemi órákon találkozom a gólyákkal, arra törekszem, hogy elhiggyék magukról: most már szellemi partnereim. Most már fiatal felnőttek. Akiknek nem fogok diktálni. Akik vitatkozhatnak velem. Akiknek lehetnek önálló gondolataik. Sőt. Akik képesek jegyzetelni, gondolkodni, problematizálni, megoldásokat keresni, lényeget kiemelni. Hát, az elején egy kicsit kínlódunk. Talán szenvedünk is. De aztán valahogyan mégiscsak megtáltosodnak. Másodév felénél már beérnek a dolgok. A legtöbb esetben állnak kint a csoport előtt. Vezénylik tartalommal telítetten az órákat. Vitáznak. Kutatnak. És egyre gyakrabban mondják: ez jó érzés. Az: nekik is, nekem is. Szerintem pedig ez a közoktatásból a felsőoktatásba vezető út. Megérezni, megéreztetni, miként lehetnek önmaguk legjobb változatai!

Lakatos Fleisz Katalin (1978, Nagykároly),  BBTE, Pszichológiai és Neveléstudományok Kar, Szatmári kihelyezett tagozat, egyetemi adjunktus, irodalmár

MEGOSZTOM

Önmagunkon kívül

Szerb Antal Utas és holdvilág című regényéről

Mit adhat a ma olvasójának Szerb Antal 1937-ben megjelent regénye? Édesbús nosztalgiát, a polgár-művész dilemma kifejeződését, pszichoanalitikus mélyfúrást az irodalom álarcában? 

Jómagam az önkeresés felől olvastam újra ezt a regényt. Az önkeresés egyesíti a fent felvetett szempontokat, és ugyanúgy az önkeresés az, amelyre a regény paradoxális látásmódja visszavezethető. Mihálynak, a regény főhősének lázas belső utazása az olvasót felszabadítja a dichotómiákban való gondolkodás sémájából (már ha feltételezünk egy ilyen pozíciót), a közel-távol, én- nem-én, életben lenni–meghalni ellentétpárokra nem oppozícióként, sokkal inkább köztességként, egyfajta intervallumként ismerhet rá. Szó sincs itt valamiféle valami relativista, a metafizikai igazságok elérhetetlenségének rezignált tudomásulvételéről, sokkal inkább játékos, kreatív egymásba-fordulásról, egy olyan köztességről, amely megengedi a közel – távol, én – nem-én, élet – halál egyidejűségét. 

Hogy ezek a kissé talányosnak tűnő kijelentések mit jelentenek a történet felől? Mihálynak attól a banálisnak tűnő epizódjától, amikor is rossz vonatra száll fel, elveszti feleségét – méghozzá épp a nászútján – útja sorsszerűvé válik, ettől kezdve olaszországi bolyongása egyre inkább az önkeresés (múltkeresés) kísérteties tapasztalata lesz. Nyugodtan nevezhetjük határtapasztalatnak is, hiszen egyszerre tartózkodik Itália valós – történelme által mégis fikcionalizált – helyszínein, valamint saját belső tájain. Mihály ennek megfelelően átmeneti, kereső személyiség a regényben, akit saját mélységeinek bűvölete tart fogva úgy, ahogy ez az irrealitás szükségszerűen helyhez és időhöz kötődve igyekszik szert tenni valamilyen jelenlétre. Hely és idő maga is negatívan lehet jelen, hiszen Itália történelemként, a múlt nyomaként elérhető csak, amihez hozzátapad saját emlékezete, ugyanúgy, ahogy a Mihályban élő múlt a jelenben vallástörténeti, történelmi érdeklődését is táplálja. Ugyanez a negativitás élteti Mihály szűnni nem akaró nosztalgiáját is. Hiszen az Ulpius-házban egykor megélt felelőtlen kamaszkor Mihály középpolgári, konformista életének árnyéka lehet már, mint ahogy ebből a belső, másik pozícióból nézve válik látszatszerűvé az Erzsivel való kapcsolat, majd a házasság is.  

Azonban hősünk önkeresése lényegében tér el a regény egyes szereplőinek elmozduló, a máslétben önmagát beteljesítő személyiségképletétől. Mihály nem olyan értelemben átmeneti személyiség, hogy önmagát elveszítve valami nagyobb egységbe olvadjon bele. Waldheim professzor, valamint Pater Severinus (a korábbi Ervin, Mihály kamaszkori múltjának kulcsfigurája) a tudományban, valamint a szerzetesi aszkézisben egy ilyen mintát követnek. A gubbiói kolostor pátere nemcsak múltját, irodalomtól fűtött, megjátszott szerelmes pózait veti le végleg, de bármilyen saját sorson, élettörténeten is kívül kerül. „Nekünk nincs életrajzunk. Egyikünk története éppolyan, mint a másiké, és az egész beolvad az egyháztörténetbe” – így jellemzi saját helyzetét Mihálynak. Mihály, úgy tűnik, nem képes megérteni, Severinus hogyan képes önmaga hiányából mégis valamilyen negatív jelenlétet teremteni, mint ahogy nem tud azonosulni Waldheim professzor vallástörténeti lelkesedésével, „megragadottságával” sem. Mihály legmélyebb paradoxonja az, hogy nem képes az odaadásra, az azonosulásra, mert akkor épphogy a másról, a megnevezhetetlenről, azaz magáról a nyitottságról kellene lemondania, arról a hajtóerőről valójában, amely az Ulpius-házban átélt múltjának keresését táplálja. 

(Táj és lélek)

Mihály kalandos utazásához lényileg tartozik hozzá (és nemcsak kísérője, háttere!) a táj, az itáliai mediterránium. De milyen értelemben beszélhetünk itt tájról, sőt tájtapasztalatról? Ezzel kapcsolatban Szerb egy rövid, Természet vagy táj című rövid írása nyújthat fogódzót. A szerző itt egy olyan tájfogalmat vet fel, amelybe beletartozónak látja az emberit is; állítása szerint: a „tájnak van valami kifejezhető emberi mondanivalója.” Feltételezi az emberi intuíciót, a történelemre, az épített környezetre való fogékonyságot. (Hozzátehetjük: Kerényi Károly Táj és szellem című írásában a tájban az önmagát megtaláló szellem gondolata is lényegében ilyen tájfelfogást tükröz.) Nos, a regényben is hasonló tájszemléletről van szó, hiszen az itáliai táj elsősorban kultúrtáj, aminek minden apró részlete történelmet áraszt. Mihályt is elsősorban genius loci, a tájban feltárulkozó múlt ragadja meg, az a történelemmé stilizált Itália, amely egyszerre valós, az érzékekkel birtokba vehető, ugyanakkor fikció, kép is egyben. A kultúrtáj, az épített civilizáció mellett azonban még az érintetlen természeti környezet sem közömbös az ember számára – gondoljunk csak arra a szövegrészre, amikor Mihály az umbriai hegyi tájat szemlélve, annak paraszti, zord jellegét állítja szembe a derűs, művészetbarát Toszkánával. 

Persze, ha a szemlélet, a finom benyomások kiváltása volna a táj egyetlen funkciója a regényben, ez alapján még nyugodtan szolgálhatna háttérként, díszletként. A táj ezzel szemben mélyen összefonódik Mihály lelkiállapotával, amikor is nem mindig a környezet az elsődleges, előfordul, hogy a viszony megfordul, és a táj Mihály belső világának lenyomata lesz. Ilyen belső tájakra épp az itáliai bolyongás álomszerű helyszíneit emelhetjük ki példaként. Ilyenkor a táj érzékisége, sőt narkotizáló ereje ennek a belső tájnak a lenyomata valójában – hozzátehetjük, épp emiatt kísérteties is. Épp a valóság és a fantázia közötti határ elmosódása – amit Freud is a kísérteties (unheimlich) egyik forrásának tartott – a megjelenő, látható, tapintható irracionális dolgok keltenek félelmetes hatást. Mihály számára nem is az éjszaka, hanem a nappal a kísérteties megjelenésének ideje, „Igen; az iszonyat nem az éjszaka és a félelem dolgaiban a legerősebb, hanem akkor, mikor fényes nappal bámul ránk valami mindennapi dologból, egy kirakatból, egy ismeretlen arcból, egy fa ágai közül…” – állapítja meg a római sírkertben egy szintén álomszerű tapasztalatát követően. 

Talán már az eddigiekből is látszik, hogy Mihály ön- és múltkeresése egyáltalán nem lelkesítő tapasztalat, amely a felfedezés izgalmával, örömével kecsegtet, sokkal inkább jelent utat tévesztést, az örvénybe való beleszédülés halálos fáradtságát. Sőt az olaszországi összeomlás már-már betegesen fokozza fel érzékenységét a táj idegenszerűsége iránt. Baljós jeleket már regény kezdetén találunk, amikor is Mihály Velence külvárosi sikátoraiba tévedve a radikális idegenség lesz kísérteties számára, mint ahogy később a gyanús fogadókban, temetőkben töltött éjszakák félelme is a helyek irreális természetével szembesítik Mihályt. A hétköznapi, a dolgokat oksági viszonyokba megnyugtatóan elrendező logika az itáliai helyszíneken csődöt mond; a spoletói fogadóban például a szobából egyenesen a hegyre nyílik az ajtó, mintha öngyilkosjelöltek számára lett volna kialakítva. 

„A szoba így is félelmes maradt. Először is túlságosan nagy volt egy ember számára, másodszor is Mihály még nem bírt megbarátkozni azzal, hogy Olaszországban kőpadló van a kisebb szállodákban – úgy érezte magát, mintha gyermekkorában a konyhába száműzték volna, ami mindenesetre szörnyű büntetés lett volna, igaz, hogy nem is fordulhatott elő. Harmadszor a szoba a hegyi város szélén állott, és ablaka alatt egy kétszáz méter magas sziklafal ment egyenesen le. És teljesen érthetetlen módon az ablak mellett egy üveges ajtó is volt a falba vágva. Valamikor talán erkélyre nyílhatott, de az erkélyt még a történelmi időkben lebonthatták, vagy leszakadt magától fásultságában, csak az ajtó maradt meg, és most kifelé nyílt az űrbe, kétszáz méter magasságban. Öngyilkosjelöltek számára ez a szoba biztos halál lett volna, ennek az ajtónak nem tudtak volna ellenállni. És mindehhez ráadásul a rengeteg falon csak egy kép lógott, valami képeslapból kivágott illusztráció, egy rendkívül ronda nő, a kilencszázas évek divatja szerint öltözve és revolverrel a kezében.”

Ha mégis valahogyan összefoglalni kívánjuk Mihály különös tájtapasztalatát, talán azt mondhatjuk, hogy nem is helyekre vetődik, hanem inkább lokalizálhatatlan nem-helyekre, mindig valahol kívül, ön-magán kívül, más-hol van. Velence sikátorai, az egyszerre pogány és keresztény Róma, de az istenháta mögötti, civilizálatlan olasz táj elsősorban lelki tájak, az eltévedés, az utat vesztés egyszerre mámorító és halálos fáradtságának – egyfajta örvénytapasztalat – helyszínei. Mihály számára a táj ismeretlen, nyelv előtti tapasztalata saját tudatalattijának, ismeretlen másikának nyomát jelenti. Nem véletlen, hogy rendre olyan helyekre vetődik, amelyeket nem ismer, homályos sejtelmektől vezetve, és ebben az ismeretlen iránti vágyban találkozik Érosz hívásának mítoszi inspirációival. 

(„Mindenki keresse a saját halálát…”)

Mihály nosztalgiája a halálnak szól. De mit jelent a halál Mihály számára? Miért keresi folyton? Mihálynak az Ulpius-házra vonatkozó visszaemlékezései kulcsfontosságúak a halál mibenlétének megértése szempontjából is. Megtudjuk, hogy Tamás és Éva számára az élet csakis színjátszásként képzelhető el, ahol is ezek a rögtönzött szerepjátékok valójában a halál, pontosabban a meghalás aktusának próbái. 

„Úgy kell elképzelned, hogy a két testvér élete az Ulpius-házban állandóan színház volt, állandó commedia dell’ arte. A legcsekélyebb dolog elég volt, hogy megindítsa a dolgot, hogy Tamás és Éva megjátsszanak valamit, illetve hogy játsszanak, ahogy ők mondták. (…) Mert ahogy most visszagondolok, ezek a rögtönzött színjátékok mindig az erőszakos halál képei felé csúcsosodtak ki.”

Tamás, az Ulpius-ház hegemón alakja, aki Mihály számára valamiféle polgári és mindenféle kötöttségektől felszabadult másik én – némileg hasonlóan Kosztolányi Esti Kornél-novelláinak Esti alakjához. Kettejük barátsága Mihály számára elsősorban fejlődési folyamatot jelent, utat önmagához, még ha ez az „önmaga” csak negatívan, hiányként, mint az önmagán kívül-lét állapota mutatkozik is. Hiszen Mihály Tamásban nemcsak barátot talál, de az azonosulás legalább annyira Tamás halál felől megélt életének szól. Tamást ugyanis a halálban a meghalás határátlépése izgatja; azaz a halál nem a biologikum szférájában elgondolt enyészet, megsemmisülés számára, sokkal inkább definiálható ismeretlenként, misztériumként, negatív jelenlétként. 

Ez a paradox léthelyzet nyit utat a halál személyes, egzisztenciához tartozó értelmének, úgy is mondhatjuk, a saját halált hívja elő, amivel dolgunk van, ami nem az élet ellentéte, hanem épp a legsajátabb létezés feltétele. Erre vonatkozik Éva Mihálynak szóló végső intése: „mindenki keresse a saját halálát” – amikor is ez az intés burkolt figyelmeztetés: Mihály életútja nem a Tamásé, számára a halál sem jelentheti ugyanazt, mint Tamásnak. Mihálynak ezzel az utolsó esély is elveszett, hogy a meghalás aktusában végre azonosuljon múltjával.   

Az, hogy a halál épp folytonos késlekedésében, elodázásában, azaz nem jelenlétként jelenlevő egyrészt egzisztenciális értelmeket vet fel a regényben. A mit jelent a létezés, hogyan kell élni eleven kérdések Mihály számára, és ezek a kérdések mélyen összefüggnek az egyedüllét, a saját követhetetlen mélységeibe való alámerülés imperatívuszával. Az idegen umbriai tájakon – immár egy tényleges önkívület, kórházi lábadozás után – nemcsak arra jön rá, hogy eleddig nem a saját életét élte, de arra is, hogy egyre kísértetiesebbnek mutatkozó útját csak egyedül járhatja végig. Persze ez az egyedüllét mélyen paradoxális tapasztalat Mihály számára, mivel nem társtalanságot jelent elsősorban, hanem távolságot, amely távolság mégis elsősorban teremtő, sőt életteremtő aktivitás. Mihály történelemimádata egyrészt az elmúltnak, a nem-létezőnek szól, ugyanakkor ez az elmúlt válik mégis folytonosan jelenlevővé, élővé. Amikor Mihály egy alkalommal feleségének Toszkána nevezetességeit ecseteli, felesége megjegyzése különösen árulkodó: „nagyon szerette Mihályt, amint így áttüzesedett; szerette, hogy éppen ilyenkor, történelmi révedezéseiben, tehát amikor a legtávolabb járt az emberek itteni és mostani világától, ilyenkor felengedett közönye, és ő is olyan volt, mint egy ember.” 

Nem véletlen, hogy az asztali jelenetben Toszkána múltja, a történelem megidézése kelti fel az érzéki vágyat. Felesége közvetve tisztában van ezzel, hiszen „tudta, hogy Mihály áttüzesedett hangulatát a történelemről milyen könnyen magára irányíthatja. Elég volt, hogy rátette kezét Mihály kezére, és erősen Mihály szemébe nézett: Mihály elfelejtette Toszkánát, és bortól kipirult arca egészen elsápadt a hirtelen rátörő megkívánástól.” 

A lelkesedés kiváltotta érzéki vágy önmagában hétköznapi, akár banális tapasztalat. Lényegesebb itt a vágy és távolság összjátéka, amikor is a távolság az érzéki vágy hajtóerejének mutatkozik. Mihály akkor kívánja meg feleségét, amikor elképzeli, hogy ráun, elhagyja, amikor a vele szemben ülő nő elképzelt távolságokba vész. Az asztali jelenet később így folytatódik:  

„– Milyen különös – gondolta Erzsi –, egy évi intimitás után még mindig olyan hangon udvarol nekem, olyan belső nyugtalansággal, mint hogyha egészen bizonytalan volna, hogy meghallgatom-e. Sőt minél inkább megkíván, annál távolibban, annál választékosabb modorban udvarol, mintegy kidekorálja a vágyát ezzel, megadja neki a kellő tiszteletet – és a legnagyobb közelség, a test közelsége sem hozza közelebb. Csak akkor tud szeretni, ha távolságot érez közöttünk.

Így is volt. Mihály vágya a távoli Erzsinek szólt, annak, akiről tudta, hogy majd elhagyja őt, és aki már inkább úgy élt benne, mint egy szép emlék. Azért is ivott annyit, hogy megőrizze magában ezt a hangulatot, hogy elhitesse magával, hogy nem Erzsivel van együtt, hanem Erzsi emlékével, Erzsivel mint történelemmel.”

Ha megfigyeljük, itt vágy és távolság összjátéka nemcsak a vágy természetrajzát vázolja fel, de legalább annyira a vágy által a képzetesnek, az esztétikumnak a kiindulását is. A választékos modor, a „kidekorált” vágy a regényben kirajzolódó művészetfelfogással is párhuzamba állítható. Azzal az elképzeléssel, amely a teremtés – amelybe beletartozik az önteremtés is – alapjának a megéltet, az élményt tételezi. Ez az élmény maga is összetett, mű és élet határai nem elválaszthatóak. Mihály kamaszkorában a francia könyv lapjain szemlélt ravennai mozaikok keltenek borzongató hatást, később az olaszországi delíriumos, halálos fáradtság váltja ki ugyanezt az élményt. Sőt, az utóbbi momentum mintha azt sugallná: épp a testi önkívület, az önmagunkat birtokló, rendezni tudó józanság hiánya lényeges ahhoz, hogy a sokértelműség mozgásba lépjen. Az, hogy a tájak kiváltotta hangulatot a lázálomszerű lelkiállapot csak felerősíti, maga a fogékonyság is egyfajta irracionális lelkiállapotnak minősül, lényegi, akár az őrület felé tartó nyitottságnak.

Mihály számára a nosztalgia sem elsősorban hangulat, hanem az önmagán kívüliség lehetősége, amely a szimbolikusra, a képzetesre – saját belső tájainak elevenségére – nyit távlatot. Azt is láttuk, hogy a távolság, a hiány élő produktivitása egymásba-forduló, ha úgy tetszik, próteuszi gondolkodást feltételez, amikor is a halál és az élet nem szétválasztható – a halál ugyanúgy lehet élet, mint az élet halál. Ez az egymást átjáró kettősség fogalmilag nem, csakis a vágy logikája nyomán nyelviesül, mint egy olyan vonzerő, amellyel szemben az ember csakis hatalom nélküli, passzív fél lehet. 

(Irónia)

Róma és Waldheim professzor. Két döntő találkozás Mihály számára. Róma lesz az a hely, ahol Mihály homályos sejtelmei: veszendőségérzése, valamint vágya Éva és egykori múltja után tágabb, mítoszi összefüggésekbe ágyazódik. Waldheim professzor, a világhírű ókortudós és vallástörténész – akinek figuráját Szerb többek között Kerényi Károlyról mintázta, de téziseit mindenképp– amikor az etruszkok halálkultuszáról beszél, Mihály az Ulpius-házban megélt múltjára ismer rá. 

„Egy szekrényben szoborcsoportok álltak: álmatag férfiak, akiket nők vezetnek, álmatag nők, akiket szatírok vezetnek vagy ragadnak el.

– Mik ezek? – kérdezte Mihály meglepve.

– Ez a halál – mondta Waldheim, és hangja egyszerre éles lett, mint mindig, mikor valami komoly tudományos dologra került szó. – Ez a halál; vagy talán inkább a meghalás. Mert az nem ugyanaz. Ezek a nők, akik elcsalják a férfiakat, ezek a szatírok, akik elragadják a nőket, haláldémonok. De figyeled? A nőket férfi-démonok ragadják el, a férfiakat női démonok. Ezek az etruszkok nagyon jól tudták, hogy a meghalás erotikus aktus.”

Az, hogy a halálvágyat ugyanaz az Érosz isten vezérli, aki szerelmi vágyat, úgy tűnik, mítoszi keretbe ágyazza Mihálynak Évához és múltjához való paradox kapcsolatát. Azonban a professzor és Mihály párbeszéde némiképp ironizálja is ezt a megfelelést. Mihály ugyanis szó szerint magára alkalmazza az etruszk halálélményről mondottakat, Waldheim ezzel szemben teóriaként, a szükséges distanciával kezeli, lelkesedése sem valóságszerűségének, hanem elmélet voltának szól. Mihályból viszont ugyanazt a szimbolikus-testi (remegő, szinte testi önkívületi) reakciót váltja ki, mint Itália kísérteties helyszínei. Persze, ha elfogadjuk, hogy Mihály itt alárendelődik a mítoszi világképnek, hősünket az is kellően távoli, az örök emberit tükröző szerepbe állítja, egyfajta mítoszi múltba vesző sejtelmekre felelő nem-énként. Mégis a szöveg itt mintha Mihály alapállását, a mindenütt korrespondenciákat, szimbólumokat kereső, a jelekben önmagát megpillantó ember világlátását ironizálná. Az irónia még inkább fennáll, ha a regény utolsó kísérteties tapasztalatát tekintjük. A keresztelő, az olasz proletárcsaládnál tett vendégeskedés delíriumos pátosza a reggel józanságával csakhamar hamisként lepleződik le. Nem hagyva kétséget afelől, hogy a derék olasz családnál végigélt rémtörténetbe illő események csak valamiféle lázálom stilizációjának eredményei.

Érdemes egy pár szót ejtenünk Waldheim professzornak, a regény talán a legüdítőbben megformált, de a humorban az iróniát sem nélkülöző alakjáról. Ő a saját magától való távolság alighanem „legegészségesebb”, társadalmi szempontból is elismert módját találta meg. A tudományban, a „Szellem” személytelen nagyságában való feloldódás, a „megragadottság” érzése lényeges nála is, azaz a történés, nem valamiféle önálló kezdeményezés. Mihály önmaga kívülálló helyzetéről is beszél, amikor így jellemzi Waldheimet:

„… a Szellem fogalma, állandó fehér izzásban tartotta, sohasem volt közömbös, mindig lázasan foglalkozott valamivel, éppen imádta a Szellem valami nagy és lehetőleg ókori megnyilvánulását (…) és mindig transzba ejtette ez a szó: Szellem, ami úgy látszik, az ő számára jelentett valamit.” Mindamellett a professzor alakja, a benne megformált tudós típusa nemcsak a tökéletesen tükröző, alárendelődő hangsúlyok folytán vet fel némi ironikus, sőt karikatúraszerű vonást. A Mihály jellemezte „diákosan slendrián igénytelenség” az emberi kapcsolatokban örök kiskorú életforma könnyed szabadságával, sőt a karriert női körökben ügyesen felhasználó, vallástörténettel hódító tudós szerepével jár együtt. Mondhatnánk, hogy a tudósnak a társadalomban betöltött szerepéről, valamiféle reprezentáló, kirakatszerű de végső soron kívülálló, partik, újságcikkek tárgyaként funkcionáló stilizált tudós-képéről is szó van itt, ami – mint önstilizáció – nagyvonalúan a társadalom mozgatórugóinak: a pénz, haszon, a morál világán is kívül helyezi magát. Waldheim ugyanazt a pénzhez való immorális viszonyt vallja, mint az egykori Ulpius-testvérek. A pénz társadalmi mítoszát nem tartja a maga számára érvényesnek, kívül áll azon, szemben Mihállyal, aki nagyon is tiszteli, valójában saját elhagyott polgári mivoltát tiszteli benne. A korlátokba merevült polgárlét és az autentikus, szabad lét oppozíciója mentén formálódik a regény végső, egyszerre lezáró és nyitva hagyó iróniája is. Az Apa megjelenésével Mihály ugyanis a hazautazás, a konformista polgárlét mellett dönt, de érezzük, döntése nem valódi döntés – ahhoz hiányzik az önmaga – inkább valamiféle iskolás meghunyászkodás. Most az Apa tekintélye jelenti azt a felsőbb hatalmat, aminek alárendelődhet. Életben marad ugyan, de ez az élet inkább a halállal lesz rokon, épp ellenkező előjelű a Waldheim ecsetelte mámor, felfokozott élet meghalásba fordulásával. Kisszerű, jobb híján élet ez, hiszen ahogy a regény végén Mihály saját maga mondja: „élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.”

MEGOSZTOM

Szentkuthy semmije

Szentkuthy Miklós egyik vele készült interjúban élete lényegeként a csodálkozást emeli ki. Méghozzá nemcsak a nagy, életre szóló dolgok, hanem az élet mindennapos apró-cseprő dolgai felett. Kétszólamúságról, párhuzamról beszél, és hogy ebben a párhuzamban a kozmosz kérdései egyenértékűek a déli bableves ízlésbeli kérdéseivel.

          „…külön kéjem ez a kontraszt, ez a kétszólamúság, ez a párhuzam: a bablevesben egy kanállal több ecet    van vagy nincs, és vajon a Neptunusz bolygónak a legutolsó színképében egy ismeretlen gáz jelent-e meg? Mindezek egymással párhuzamosak. És amennyire a kozmosz reménytelen szerelmese vagyok, ugyanúgy nemcsak azért, mert ez érdekes kontraszt, de az apró valóságokat, az emberi élet mindennapjait szeretem ábrázolni, mindazt, amiből összetevődik az élet. Ahogy itt ülünk, akik körülvesznek bennünket: hogy reggel mi volt, fájt a hasa, veszekedett a feleségével, a hírnév területén mi izgatta… hát én legalább figyeljem meg magamon mindezt, legyen láthatóvá, hogy így néz ki egy ember. A régi kedves párhuzam: a bableves és a vicikvacak villamosjegy és az einsteini zárt vagy nyitott világtér egymás mellett.”[1]

Ártalmatlan megnyilvánulásnak tűnik, de ha meggondoljuk, egy ilyen világlátás a művekre meglehetősen nagy feladatot ró. Ugyanis aki ennyire az élet megszállottja, annak nehezére esik a forma szempontjából fegyelmeznie magát. Száműzni, kirostálni, ahogy a kertész irtja a gyomokat. A forma hierarchikus dolog. Ami az olvasó számára a befogadhatóság feltétele, az író, Szentkuthy számára mégiscsak szűk kabát, kényszerzubbony, kevés ahhoz a végtelen sokhoz képest, ami körülvesz.A csodálkozás alapállásában minden dolog egyenrangú, a mikroszkopikus szem[2] egy járdaszegélyen nőtt gyomot is jelentősnek ítél.

Mit jelent csodálkozni? A csodálkozás egyfelől lehet gyermeki alapállás, ami zavarba esik az élet végtelen bősége fölött. Tiszta állapot, amikor a dolgok még nincsenek hierarchikus viszonyban egymással. De nincs-e vajon a csodálkozásnak egy nyugtalanítóbb oldala? Amikor nem csak minden egyformán lényeges, de egyenértékű is? Nem csak a bableves emelkedhet fel a Neptun bolygó nagyszerűségéhez, de a Neptun bolygó is leszállhat a bableves apróságához. További Szentkuthy-példákkal élve: az ember legtökéletesebb gondolata lehet a vér egy véletlen áramlásának következménye, a mocsári féreg viszont valami isteni rációt is hirdethet.

A csodálkozás démoni oldala: amikor a gyermek önfeledten eljátszadozik a homokozóban talált kézigránáttal. 

Különben is, vajon tud-e csodálkozni az, aki mindenen csodálkozik?

Szentkuthy Fejezet a szerelemről (1936) című regényét olvasom. A regény úgy regény, hogy nem regény – de ezt Szentkuthytól már megszokhattuk. Az öt részre tagolt mű esszészerű fejtegetések és leírások halmaza életről, szerelemről, testről, etikáról, gondolatról és még sorolhatnánk. Egy kicsit napló, egy kicsit történelmi miliőbe (korai reneszánsz) ágyazott fikció, történet és időtlen állóképek sorozata. Más Szentkuthy-művekből ismerős gondolatok, mi több, gondolati műveletek köszönnek vissza; néhol borzas fésületlenségük, néhol szinte mechanisztikusan precíz megfogalmazásuk izgat. Néha viszont sok. A narrátor az élet sokfélesége fölötti csodálkozását minden válogatás nélkül zúdítja olvasójára. A szöveg hullámzó tengerén túl nincs semmi, világos partokat hiába keresnénk. Néhol kivergődünk ugyan egy-egy sommás megállapításhoz, vagy egy-egy aforizmaszerű gondolat szilárdságához, mint például: „halat vízen kívül látni: világos ésszel saját megőrülésünket végignézni.” A következő mondat a teljes regény mottója lehetne: „a világban sohasem az csodálatos és problematikus, hogy miért van ez így, ahogy van, hanem miképpen is olyan az a dolog, mint amilyen.” (Kiemelés a szerzőtől.)  Az ilyen és ehhez hasonló mondatokat olvasva egy-egy pillanatra fellélegzik az olvasó. Mígnem kiderül, amit szilárd talajnak vélt, az maga is csak úszó sziget.

A regény első, A polgármester cím alatt futó részében ‒ amely minden bizonnyal Szentkuthy szerelemről szóló szövegeinek egyik legragyogóbb darabja ‒ a címszerelő nagybeteg, halálához közeledő feleségéről is olvasunk. A szerető alakjához kötődő szerelem alapszólamát követi a halál párhuzamos szólama. Miközben a halál felé zuhanó nő maga is inkább csak ürügy a halál csodálkoznivaló jelenségével való találkozásra. A halál semmije az írásban válik ezerágú realitássá.

„A fiatal orvos most közvetlenül szemben állt az «életerővel», melynek vizsgálatát tűzte ki élete céljául. Mit látott benne, mit leshetett vagy tanulhatott el az asszony groteszk reflexeiből? Semmit: a vegetáció központja, az élet legalsó forrása hozzáférhetetlen – egypár rossz mozdulat, kísérteties karikatúra az egész, amit látunk. Egyéb semmi.”

A konvencionális regényformát a mű annyiban tartja meg, hogy az olasz városka polgármesterének meglátásait, gondolatait kommentálja a narrátor. „Így emlékezett vissza…, „soha életében nem érezte ennyire…” – ilyen és ehhez hasonló mondatokkal tartja fenn a regény látszatát. Mert ezek a regényszerű formák csak allűrök a szövegben. Szentkuthy nem akar a halálról regényt írni, gyászoló férjről meg végképp nem. Sőt még a szerelemről sem akar. Ha azt mondom: xy érezte, tudta, azt gondolta… stb. izgató feszültség teremtődik, valami van-ság. A másik ember belső, lelki életének valósága. Szentkuthyt viszont a másik ember belső élete nem érdekli. Irodalmi szenzációkat sem akar mindebből.

Akkor mégis hova akarja olvasóját eljuttatni a beszélő? Minek ezek a késhegyre menően precíz (pontoskodó?) leírások életről, halálról, szerelemről, testről, etikáról, gondolatról? Úgy tűnik, a narrátor a maga kiérlelten szentenciózus megállapításait sem veszi komolyan. Hiszen az, ami van, és ezért szóba kerül, egykettőre dekoráció, futó benyomás lehet. Akkor honnan tudjuk, mi a lényeg?

„Mi ez a kék éjszaka? A Sátán moralista színpada? Az angyalok szent tükre? (…) Mi a konzekvenciái, vagy minek az okozata? Nem tudni. Akármi lehet, ha gondolkozunk róla, s ha nem gondolkozunk: oly abszolútan éppen csak az, ami, hogy a glosszátlan önazonosságnak ez a feszültsége már a semmivel azonos az ember számára.” 

Akármi lehet, ha gondolkozunk róla. Szentkuthy beszélője több művében állítja (ennek vajon hihetünk-e?), hogy a gondolkozásnak nincs lényegi formája, meghatározatlan és bárhova vezethet. Ha ez így van, tehát valóban bármiből bármi lehet, a gondolati műveleteknek, sőt manővereknek semmi sem szab határt. Innen a sok meghökkentő szembeállítás, paradoxon, átfordítás Szentkuthynál. A nő lehet üres impresszionisztikus váz, futó benyomás, nüanszok egyvelege, természeti jelenség, vagy épp legemberibb ember, morál stb. A halál lehet mindennek a semmi-pontja, jelentéshiány, de ellenkezőleg, lehet „megtestesülés” is, amikor az ember a halálban kap igazán testet. A halál a test születése is lehet, de nem az örök körforgás keleti mítoszának értelmében: A Fejezet… egyik helyén így olvasunk erről:

„Az a női mell, mely az öleléseink alatt hullámzott szökni akaró nyúlként, micsoda absztrakció, színtelen, érzékelhetetlen valami azokhoz a mellekhez képest, melyeket a halál kotor maga előtt az útjából, mint a hólapátoló két semmirevaló kölöncöt.”

Ha gondolkozunk a dolgokról bármi bármi lehet. A teljes nyitottságban a folyton változó azonosság démonikussága.

Ha viszont nem gondolkozunk a dolgokról, számunkra nem lesz jelenvalóságuk.

Egyetlen szilárd van a Fejezet… című regényben – akárcsak Szentkuthy többi regényében ‒ a narrátor, ez a mindenek fölött lebegő beszélő hang, és ennek a beszélő hangnak világgal való találkozása. Ahol is ez a világ a legáltalánosabban vehető. Azaz minden. Én és a világ kapcsolata: ahogy érzékelem a világot és a dolgokat. Ez azt jelenti, hogy mindig van köztünk egy szét nem húzható függöny. Ez a függöny az egyetlen témája – megkockáztatandó nemcsak ennek – de minden Szentkuthy-műnek. Ez a függöny lehet az impresszió, a miliő, a táj, a szexus, a társadalmi maszk, a művészet, de legáltalánosabban mégis a látás. Hogy ki a főszereplő, kinek az érzéseit használja alibiként a narrátor, teljesen mindegy. Azonosulni szereplőkkel amúgy sem tud az olvasó.

A látásnak az irodalomban a leírás felel meg.

A leírás szövegbe ültetett látás.

De hogyan lehet a halálról beszélni? Megfogalmazni a megfogalmazhatatlant? Csakis körülírásokkal, a tátongó szakadékot kerülgetve. A szakadék a semmi, az értelmetlenség nagy realitása. A halálról beszélni a függöny mögé kukucskálás folytonos próbája. Saját létünkből beszélni a nemlétről, idiótán szemlélni a bomlást, nyelvet találni hozzá szinte lehetetlen feladat.  

De miért kell a halálról egyáltalán beszélni?

Minden történetet a kimondhatatlan tart egyben. Ugyan a kimondhatatlan, nem önthető szabatos nyelvi formába, a kimondottnak mégis ez ad hatósugarat. A kimondottat a kimondhatatlan holdudvara veszik körül. Nélküle a kimondott formátlanul szétesne.

Így van ez legalább is a hagyományos, történetelvű szövegekben. 

Szentkuthy viszont a kimondhatatlant nem a szavak mögötti hajtóerőként működteti, hanem témává emeli. Azaz mindig ugyanarról beszél. Innen szövegeinek monotóniája, egyfajta nemes veretű unalma. A hagyományos olvasó történeteket akar, belefeledkezést valami másba, ami aztán egyfajta kerülő úton mégis visszavezesse saját életéhez. Szentkuthynál viszont a történet csak szétkenődött, halvány akvarellkép. A Fejezet polgármester hőse ugyanolyan idegenül teng-leng jegyességében, szeretője szobájában, mint felesége halálos ágyánál.   

Szentkuthy regényének beszélő hangja folyamatosan csodálkozik, de ez a csodálkozás negatív. Titokra ítéltség, titkokba való belevetettség inkább, mint titkok ölén való megpihenés. A sok fölötti zavarban, a nyelv dzsungelében irányt, tájékozódási pontokat keres. Szentkuthy művében értelmetlen volna a narrátor, szereplők, a tér és idő megkülönböztetése. Ezeket egész egyszerűen nem tartja fontosnak. Mert csakis egyetlen dolog fontos: az a mindent látó, vizek fölött lebegő szem, amely tudatában van annak, hogy a teremtés felemás. Írás nélkül nincs teremtés, a szó viszont nem tudja megteremteni a dologgal való egységet. Mert a szó világosságát a semmi árnyékolja.

„Semmit sem mondtunk el egymásnak, s ha meghalsz, ott állok a sírod mellett, mint egy idióta, aki harmincöt évig fecsegett, ölelkezett, evett és szenvedett veled, anélkül hogy egyetlenegy szótagot, egyetlen hangot mondtam volna, mely valóban miránk, valóban viszonyunk lényegére vonatkozott volna. Persze az egész illúzió: «lényege» nincs, se nekem, sem neked, sem a viszonyunknak, az élet éppen abban áll, hogy egyformán fejleszti ki bennünk ezt a neurózist a nemlétező «lényeges» dolgok iránt, s ugyanakkor barokk lendülettel halmozza a lényegtelenség bizonyítékait is.”


[1] Molnár Márton (szerk.): Az élet faggatottja. Beszélgetések Szentkuthy Miklóssal, Hamvas Béla Kultúrakutató Intézet, Budapest, 2006., 117.

[2] A mikroszkóp mint a dolgok látásának, értelmezhetőségének metaforája gyakran előfordul Szentkuthynál. A látás egy termékeny többlete, általa lehetővé válik, hogy a dolgok új, ismeretlen formában mutatkozzanak meg.

MEGOSZTOM

Útközben

Kolozsvár, délután fél öt, buszpályaudvar. A napok óta csapkodó téli eső ellen francia sanzonokat hallgatok. Ahogy a zongora kíséri a beszéd- és énekhang között félúton kapkodó, akadozó női hangot. Tulajdonosa fiatalsága utolsó lélegzetével – mert érezzük, nem soká fiatal már ‒ kapaszkodik a dalba, nagyokat döccen, ahogy a dallam végül kibomlik. Valósággal kiszakadnak belőle a szavak. József Attila nyomán: mint alvadt vérdarabok… Fogadkozik: je ne rêve plus…je ne fume plus… A sanzonénekes mindig magányos. Föl-le járkál a szobában, miközben magában beszél. A Másiknak persze, de a Másik nem hallja, messze van. „Je suis malade, complètement malade…” Majd hosszú csend.

Csak minél jobban felkavarodni. Csak hadd fájjon minél jobban – mondogatom magamban, miközben kiállok a csípős esőbe autóbuszt várni. Csak azért is. Cigarettafüst kúszik le a torkomon, mellettem egy már középkoron is túllépett, vörösre festett hajú nő öblös hangon valamit nagyon magyaráz. Kezében az égő csikket magasra tartja. Az egyik már begördült busz, bár még nem indul, fojtogató füstöt ereget magából. Várok. Mi egyebet tehetnék. A hideg ellen zenébe burkolózom. A zongorán leütött egyik magas hang mintha reményt csillantana. Hátha mégis. Hiszen eddig is… Cselló súlyos barnája követi – j’y crois encore ‒ amit könnyen túlkiabál a hangszóróból harsanó túl jól artikulált középkorú női hang: Iaşi, Bistriţa, Baia Mare, Timişoara. Legyintek magamban, csak illúzió volt az előbbi magas akkord: nincs mire várni… úgyis minden hiába… 

Végre begördül a Cluj-Napoca–Satu Mare felirat, tolongás, jegyellenőrzés, miegymás. Mint mindig, most is nehezen kaparászom ki a mélyen pénztárcába csúsztatott vékony, semmi kis papír fecnit. Szerencsére a mögöttem kígyózó sor türelmesen vár. Felvackolódom, balról a második szék az enyém. Végre a csomagok is a helyükön. Mi hiányzik mégis? Igen: feljebb húzni a hangerőt a fejhallgatón azzal a nem titkolt szándékkal, hogy elnyomja a sofőrülés előtti hangszóróból harsogó reklámhadarást.

                                                                         *

Vannak olyan zenék, amelyek kirángatnak önmagunkból, egy nem létező senki földjére cibálnak, ami csakis a zene idejére érvényes. Addig, míg szól a zene, ott vagyunk. Erre mondják, legalább egy kis időre feledteti velünk gondjainkat. Elfelejtet saját magunkról. Hogy aztán csak nehezen találjunk vissza ismerős, összeszedett, éber, a mindennapi dolgainkhoz kapcsolódó mégis-önmagunkhoz. Mivel hatása csak addig tart, amíg szól, mindig több kell belőle. Folyamatosan kell, hogy folyamatosan kívül legyünk önmagunkon. Szétszóródva a zenében. 

Vannak zenék, amelyek testünknek azt a részét érintik meg, amit jobb híján léleknek nevezünk. Legfájóbb pontjainkra tapintanak. Az elnyeléssel fenyegető űrre, a legkisebb szellő érintésére felsajgó sebeinkre. Hogy – mint az elsősegély fájdalma – a kötözés után a sebre már csak a rásimuló tapasz figyelmeztessen. Tolsztojnak nincs igaza, amikor a Kreutzer-szonáta című elbeszélésében hősével, Pozdnisevvel „szörnyű dolognak” minősíti a Beethoven-szonáta első, Presto tételét, és általában minden zenét. Merthogy – mondja Pozdnisev – a zene nem lelket emelően, hanem lelket felzaklatóan hat. Akárcsak egy hipnotizőr kezébe kerültünk volna. „A zene arra ösztönöz, hogy elfeledkezzem magamról, a valódi állapotomról, valami más állapotba visz át, nem a magaméba. A zene hatása alatt azt érzem, amit voltaképpen nem érzek, megértem, amit nem értek, bírom tenni, amit nem bírok.” Tolsztoj ezen mondatainak legfeljebb retorikai igazsága van. Hősével azért mondatja ki, hogy elbeszélésének mondanivalóját, a zene szerelmi szenvedéllyel való cinkosságát alátámassza. Nincs igaza, mert a zene által – ha valódi, igényes zenéről van szó ‒ ténylegesen egy másik helyre kerülünk, de nagyon is ott akarunk lenni, ahova a zene visz. Mert a zenei szenvedély kifejezést ad, beszédünk darabosságát folyékony nyelvvé oldja. Nem a tudatunkon kívül ragad el, hanem a hallgató beleegyezését követeli. 

Ezért az egész európai zene indulat- és érzelemkultusza. Chopin sikolya (b-moll scherzo) cisz-moll sebészkése (milyen kifejező, hogy angolul a cisz-moll: c-sharp), balladáinak, noktürnjeinek sebesen sikló futamai. Operák agóniái, halálhörgései. Csak azért is szenvedély. Amikor romantikus zenész önmagának játszik, önmaga fájdalmát panaszolja el. Mert a pátosz az élet vize számára. 

Tolsztoj zeneválasztása, a Kreutzer-szonáta, nem véletlen. Ahogy az első tételben a hegedű és a zongora felelget egymásnak, van valami erotikus. Amikor a feleség és a szerető a zene álarca mögött titokban összejátszik egymással, akkor csak a zene által már megteremtett erotika farvizén hajóznak tovább. (Ahogy egy igazi beszélgetés is mindig erotikus, sodrása van.) A beszélgetés dinamikájának zenei nyelven való tükrözése. 

Ha az európai zenéről ejtünk szót, nem mehetünk el szótlanul a zeneóriás Bach mellett. Bachról viszont sok mindent el lehetne mondani, de talán azt a legkevésbé, hogy erotikus, szenvedélyes. Nem mintha nem lenne az is, de az erotika, a szenvedély felszívódva sok más egyéb mellett egyik és nem minden. Szegényítés lenne ilyennek vagy olyannak minősíteni. Szenvedélyesebb darabjai persze neki is lehetnek. A d-moll hegedű-kettősversenyt, amelyben a két szólóhegedű a zenekar előterében „beszélget” Maxim Vengerov és Massimo Spadano kettőse úgy adja elő, mintha igazi szenvedélyes zene lenne. A Vengerov‒Spadano-páros virtuóz, szinte frivol módon játszik a hangszerrel, játékuk hivalkodóan gyors, sodró lendületű. A harmadik, legcsillogóbb, Allegro tételben ér ez a magamutogató virtuozitás a csúcspontjára. Amikor a modern, szenvedélyektől agyonhajszolt embert kiszolgálandó olyan gyorsasággal és intenzitással játszanak, hogy a hallgató maga is száll, repül ebben az őrült sodrásban. Élvezettel hagyja sodortatni magát. És amikor a két hegedű az erotikus játékok után végre egy nagyszabású aktusban egybeolvad, a háttérben a zenekar ezt csak felerősíti, a hallgató tudja, ezért volt az egész előadás. A közönség a darab végén persze tombol, az elvárások teljesültek. Az előadók arcán elégedettség: ezt megcsináltuk – üzeni ez a mosoly. 

Ez az előadás viszont a darabnak csak az egyik interpretációja. Egy korhű, korabeli hangszereken előadott előadás egész más képet mutat. Itt nincs előtérbe tolakodó előadói csillogás, csakis összeszedett munka. Nem látványos, de fegyelmezett. Az előző, már említett előadáshoz képest nehézkesnek, vontatottnak tűnik. A hangok nem sodródnak, hanem lépegetnek. Mintha barokk súlyt cipelnének a vállukon. 

A hallgatót habár nem taglózza le, de üti fejbe, mint a pezsgőmámor, viszont ráismer belőle Bachra. Mert a hangok iránti alázat józansága és analitikussága ellenére bomlik ki belőle a szenvedély. Nem kell megkerülni az analízist, a várakozást, az odafigyelve boncolást, mert ebben a zenében minden benne van – üzeni az interpretáció. Ez az előadás is elragad, de a szenvedély ájultságán túl valami üvegtiszta, analitikus szenvedélyhez. 

És vannak olyan zenék, amelyekben nincs fájdalom. Megint Bach. Életművén belül is a variációk. A Goldberg-variációk roppant feladatvállalása. A variációk tiszta zenéje, amikor a zene nem valami más, plusz még zene, hanem önmaga. Zenetudósok „hatszólamú hármas tükörkánon” kibomló változatairól beszélnek. Már az elnevezés is érzékelteti a zenei megkomponálás bonyolultságát. Arabeszk, bonyolult szövésű szőnyegminta. A mindenkori előadó is magának játszik, mintegy belefeledkezve a minta szövögetésébe. A hallgató viszont a variációkba, mint amilyen a Goldberg… és az utolsó nagy mű, A fúga művészete nem tud belefeledkezni, nem tudja belakni, saját fájdalma szolgálatába állítani, nem tudja dúdolni ‒ és főleg nem fogyasztani. A variációkat csak kilesni lehet. Soha nem adják ki magukat teljesen. Ezek a zenék úgy léteznek, mint az Isten, az állatok és a növények. Zene, mint zene. Még csak nem is a fül kedvéért, a hallhatóságért vannak. Ezekhez a zenékhez olyan kapcsolat fűz, mint a fákhoz és egyáltalán a természeti széphez. Titkuk megfejthetetlen, de szemlélésük által inkább önmagunk leszünk. A létezés misztériuma vesz körül, mint amikor egy különösen éber, ritka pillanatban bevillan egy-egy elmúlt élethelyzet: nincs mosoly, fájdalom, de a létezés, hogy ott, akkor igazán mi voltunk, a maga tisztaságában ragyog fel. 

                                                             *

A sofőr elhelyezkedik, székét közelebb húzza a kormányhoz. Elfordul a slusszkulcs, az ablaktörlők hosszú indái egy ritmusra hajladoznak. Talán mire Szatmárra érek, az eső is eláll.

MEGOSZTOM

Januári napfény

Mindenképpen más. Különösen január vége felé. Nem csupán téli, mert a decemberitől és a februáritól is eltér. Még messze a tavasz, az őszt is elfelejtettük már, de rézsút az ablak sarkában elidőző, ottfelejtett fénypászma odavonzza a tekintetet, szinte kényszerít, hogy rövid időre abbahagyva a munkát, kikukucskáljak a laptop mögül. Belefeledkező játékba hív, akárcsak gyerekkorunkban játszottunk a tükörrel.

Az ablakkeretben elmotoszkáló téli fényben van valami tiszta, áttetsző megmutatkozás. Az emberi világban – ahol már az ember maga sem azonos önmagával – nincs is ilyen. Talán csak a zene hasonlítható hozzá, de abból is egyféle zene, nincs rá jobb szó: fényzene. A felszabadult könnyűség zenéje, amiből talán néhány csúcspont van az európai zeneirodalomban – habár a meglátás mélyen személyes. A szavakkal bajban vagyunk itt, mert ha azt mondom, öröm, jókedv, érzelmekre gondolunk elsősorban, aminek kicsit infantilis felhangja van. Különben is ki akarna mindig jókedvű lenni? Tudjuk, még a boldogság sem ez, jól megfér vele a zenetükörben felvillantott szomorúság.

Mozart Varázsfuvolájának fináléjában Sarastro a fény győzelméről énekel a sötétség felett. Az Éj királynőjének vége, Ízisz temploma felépült. Az eddig sötét vizeken hánykolódó szerelmespár együtt énekel a közösséggel, akik egyetlen karként szintén a fényt ünneplik. A szerelmespár kiállta a próbákat. A történet mesei archetípus, de a történetnél lényegesebb a zene. A zene teszi igazán azzá a történetté, ami. Ennek a zenének nincs szüksége az európai zenében állandóan jelen levő kerülőútra, amikor is sebeinkben vájkáló szomorú zenétől könnyebbülünk meg mégis. Ez a zene felszabadultan vállalja saját magát. Akár úgy is mondhatnánk: egy-ügyűségét. Komoly, de mint a gyerekek, akiknek a játéknál nincs fontosabb dolog. Ahogy az óvodások jegyzik meg komolyan ránézve az óvónőre: ez most egy nagyon szép nap. Az óvónő ugyan elmosolyodik magában, de mintha valami gondolatféle átsuhanna az arcán.

A Varázsfuvola hangneme Esz-dúr, zenetudósok szerint a dúr hangnem maga is világos, ha úgy tetszik, felszabadult, jókedvű hatást kelt. Tisztaság, világosság, ünnep. Már a nyitány első néhány üteme úgy hangzik, mint egy győzelmi induló. (Annak minden didaktikussága nélkül.) Egységbe fogja az egész operát. Hiába csetlik-botlik annyit az a szegény szerelmespár, egyfajta marionett bábuként úgyis a zene mozgatja őket. A gyorsuló dallam, a játékosan beröppenő fuvolával, majd a zenekar szenvedélyes felfokozottsága ugyan pátoszt ad, de amiből rögtön vissza is vesz az ismétlődés, a variáció játékossága. A világosan csengő csengettyűk és fúvósok együtt ölelkeznek a sötét színekkel, a mormoló drámaisággal. Amikor is nem a drámaiság sötétvize a tükör (mint a Don Giovanniban), hanem a felszabadult tükörjáték a drámaiság szemébe is belevakít. Ez a zene fütyül a fájdalomra, hiába a kígyó, halál angyala, akasztófa, az éj fenyegetése, a hallgatás keserű próbája, aminek nyomán Pamina még meg is akar halni. Halj csak meg, Pamina, messze még a tavaszod, halj meg, neked a halál sem árt. 

Az opera hallgatója persze tudja, hogy Pamina nem fog meghalni. Mert ez a zene nem a gondolataink poros fiókjában heverő tehetetlen reményt nyitogatja. A zene csak mellékesen remény, de épp ezért sokkal erősebb. Mert a fájdalom elsötétített ablakán átüt a lírai szopránban megcsillanó januári napfény. 

                                                                 *

Gyerekkor. Emlékszem, a felnőttek világában – mert mindig a felnőttek körül, az ő vigyázó szemük körül lebzseltünk – nem volt megszokott a jókedv, az önfeledt felszabadultság. Még a derű sem. Csakis a gyerekeknek nézték el, elvégre a gyerek még csak gyerek, majd megtanulja… Habár az indokolatlan öröm megnyilvánulását látva nekik megjegyezték: minek örülsz annyira, talán az angyalodat látod? A felnőttek, ha a szigorúan rájuk szabott munkájukkal végeztek, és a megérdemelt pihenés következett volna, mindig találtak valami tennivalót a ház körül. A tétlen üldögélés perceiben, amikor néhány testvér, rokon összegyűlt, egyfajta fátyolszerűen tapadós rosszkedvre, kedélytelenségre emlékszem. Valami lenyűgözött tehetetlenségre. Mintha egy rossz szellem nehézkedett volna a vállukon, talán csak arról a székről kellene felállni, és a görcsös arcvonások egy csapásra kisimulnának… 

A rosszkedv valamennyire érthető is volt, a nehéz, illúziótlan élet szükségszerű következménye. Titkos elégtétel is, ha már az élet nem a kedvünk szerint történik, legalább a kedélytelenség öröme legyen meg. Egymás közti szövetség, megállapodás. Én elnézem a te rosszkedvedet, cserébe én is hozom az enyémet. A boldogtalansághoz mindig társaság kellett, a magányos, magába roskadt szomorúságot, mint amilyen manapság a klinikai depresszió, nem tűrték. Ha mégis előfordult: búskomorságba esett, mondták ilyenkor a szenvedőre, és úgy kezelték, mint a valóban beteget.

De legyünk igazságosak, a rendszerváltozás előtti években az élet valóban nem volt játék. Nem volt választás, a társadalom nem kérdezte, mihez van hajlamunk, be kellett állni egy gyár munkapadja mögé, ha élni akartunk. A jelent morzsolni, mint a kukoricacsövet. A hétköznapok robotja utáni ünnepnapok hamar elillantak, a felnőttekre, mire a kötelező sütés-főzéssel végeztek, már a délután súlya nehezedett. Ez a karácsony is eltelt, sóhajtották már az ünnep másnapjának reggelén. 

Súlyos volt a vallás, a zsoltárok méltóságteljesen kopogó, mindig lefelé hajló dallamával, a pap ostorozó szentbeszéde, amit némán, magunk elé nézve hallgattunk végig.  Karácsony éjjelén a súlyos télikabátok, a hideg templomban a lehelet párája. De még előtte a készülődés kedvet, életörömet szegő rutinjai. Súlyos volt a párkapcsolat a várakozás ideget őrlő heteivel, a megérkezés megszokásba fúló órái, elmúlásának megint nem történt semmi érzésével. Majd a tavasz hirtelen kitörő fényözöne elvakította a félhomályhoz szokott szemet. De a poros odúkat, a télen át felhalmozott, sarokba sepert szemetet is. A tavasz ragályt hozó levegője tisztogatott: ha a nagyon öregek a telet ki is húzták, a tavasz már biztosan elvitte őket. 

                                                                       *

Mindezt a felnőttek által komolyan nem vett gyerek nagyon is látta. Korán rájött, hogy a felnőttek világában – ami a társadalom kicsinyített tükre ‒ megváltást nem remélhet. Külön világba kell tehát húzódni, amit senki sem lát, kívül a felnőttek árgus tekintetén. Kicselezve a felnőtteket, akik azt hiszik, hogy a gyerek a maga kis kuckójában védett mindentől. De ez tévedés, csak a tudatlan, felejtésnek áldozatul esett felnőttek hiszik, hogy a gyerek boldog. A gyerek riadt, rémült, a gyerek mindig a felnőttek lelkének érzékeny szeizmográfja. A felnőttek démonjaitól retten föl éjjelenként, keres menekülést. A felnőttek saját démonjaikat már nem veszik észre, mert engedelmes szolgákként engedik, hogy vezesse őket. Ahol a felnőtt egykedvűen csak legyint, hogy ilyen az élet, nincs mit tenni, úgyis mindenkit megtör, a gyerek kikerekedett szemmel rémüldözik, és minden sötétbe fúló délután arculcsapás számára. És egyebet nem tehet, minthogy megtanulja állni az ütéseket. 

A gyerek arra is korán rájött, hogy a nem ott vagyok, ahol nem akarok felismerésének ellenében az ott legyek, ahol nem vagyok, de ahol akarok című játékot játssza. Két világ határán lebeg. Mert a megtapasztalt valóság nem engedi el egykönnyen. Elvégre megszokta az ütéseket. Anélkül már nem lehet meg. Később, ahogy rákap az olvasásra, a regényekben a beteljesületlen szerelmet keresi. A komor, illúziótlan társadalomábrázolást. A zenében, ha Mozart, akkor a Requiem. A súlyos, komoly ürügy a fennkölt szomorkodásra. Ami nem rosszkedv, kedélytelenség – érvel ‒ hanem arcvonásokat megnemesítő világfájdalom. Habár élvezi a zenét, rossz zenehallgató, mert képtelen elengedni a zenét. Monoton újra és újra forgatása a fejében hangulatot aláfestő dallammá silányítja. Ugyanazzá a már jól ismertté. A hangtól remél megváltást, de hangot már a maga eredeti hangzásában nem hallja. Mint amikor az ezüst a túlzott használattól megfeketedik, tisztításra szorul. 

A társadalomban kettős életet él. A mindennapokban megtanul arcvonásain uralkodni. Elvégre a mindennapi élet ezt kívánja. Megadja a császárnak, ami a császáré. Két világ határán áll. A társadalomban forgolódva úgy tesz, mintha a társadalom számára fontos ügyek (állás, pénzkeresés, révbe érés), rá is tartoznának. De valójában a Képzeletvilághoz tartozik. A Képzeletvilág nyelvi szabályait (Barthes) tartja magára érvényesnek. Függetlenségét (elvégre felnőtt, szabad, jól kereső, senkire se szoruló nők vagyunk) önként és dalolva dobja oda a Szerelemnek. Retteg egy elmaradt telefonhívás miatt. Szobája hol összemegy, hol kitágul, akárcsak Alice-nak Csodaországban. Küszöbe alatt kígyók lapulnak. 

                                                                   *

A Varázsfuvolában a két szerelmes folyton kikerekedett szemmel rémüldözik. Nem is csoda, hiszen úton-útfélen démonok leselkednek rájuk. A váratlan, a kiszámíthatatlan bárhonnan érkezhet. Ráadásul semmi sem az, aminek látszik. Az Éj királynője egyszerre lányát féltő anya, akinek eszét veszi a bosszú. Sarastro a sors korlátozó erejének mutatkozik, ugyan nem segítheti Taminót, de őszintén reméli a sikerét. A Fény és a Sötét, a Jó és Rossz bozótjában a két szerelmesnek – ugyan segítőkkel – de maguknak kell utat vágniuk.  

A szerelmesek félnek a démonoktól, mert testük gyerektest. A félelem az első találkozás, a felismerhető feltétele. (Aki nem fél, azt a démon már szolgájává tette.) Felnövésük (nem testileg, hanem valamihez: a szerelmi beteljesüléshez) bukdácsoló – hiszen a félelem ellenére tovább kell menni ‒, de ez a felnövés nem fél a nevetségességtől, inkább játszik vele. Habár lehet a szerelmi Képzeletvilág tükre (várakozás, próbák, késleltetett beteljesülés), a Varázsfuvola nem érzelmes zene. Csak egyetlen ária igazán érzelmes, Pamina halált sóvárgó áriája (Ach, ich fühl’s), amely a zokogás testi folyamatának zenei megfelelője. A Varázsfuvola nem az érzelmi éhségünkre felel, nem azt szolgálja ki. Nem hangulatokba ringat. Kiválthat persze hangulatokat is a befogadóban, de maga nem hangulat. A napfény is feldobhatja a hangulatunkat, de maga a napfény nem hangulat. Sokkal közelebb van saját eredetéhez, minthogy egy emberi éhségre feleljen. Minél közelebb van valami saját eredetéhez, a mindennapoknak eszközök, fogyasztási cikkek által uralt világában annál kevésbé van megfelelője. De a fogalmi nyelvben sincs. A Varázsfuvolának, ha azt mondom, mese, végtelenül szegényes definícióját adom. Mert a mese csak mese, és nem lehet zene.  

A Varázsfuvola úgy zene, hogy inkább hang, mint dallam. (Minden dallamossága ellenére.) Felidézve magunkban az erőteljes, tiszta, minden megalkuvástól mentes hangzásra, mint zenei tettre emlékszünk. Nem csak a szó, a zene is lehet tett. Eredet, egység. Ezért tudja megszólítani a hallgatót, akit saját eredetének próbájára hív.

MEGOSZTOM

Női magazinok maszkja

A női magazinok világa egy hatalmas külön univerzum. Ugyan nagyok a különbségek, a szabados, korlátlan fogyasztásra csábító Cosmo típusú orgánumoktól kezdve a praktikumokra hajtó, ötletgyáros kislapokon keresztül a konszolidált, egész családot megszólító Nők Lapjáig.

       A Nők Lapja nem elégszik meg a nőket csakis ötletekkel és praktikus jótanácsokkal kiszolgálni, hanem gondolkodtatni akar. Ennek jegyében vállalja a hosszabb cikkeket, interjúkat, felfedeztet, problémákat feszeget, rányitja olvasói figyelmét a világ gazdagságára. Családi, gyereknevelési problémák, pszichológiai mélységek, kirekesztés, másság, jogi procedúrák – nem ijed meg semmitől. Hasábjain messzire utazhatnak azok is, akiknek repülőjegyre nincs pénzük, a panelkonyha sarokülőkéjéről egyenest a Maldív-szigetekre suhanhatunk. Az irodalomkedvelő kispénzűeknek sem kell megvenni méregdrágán a felkapott kortárs írók regényeit, mert folytatásokban megkaphatják hétről hétre. Házhoz jönnek. Íme, kérem, itt az egész élet a maga keserédességében, mélységeivel, magasságaival. Ezt mondja az egész szerkesztői koncepció. Mi nem bújunk el az élet problémái elől, nem dugjuk homokba a fejünket, holmi olcsó és hazug élvezetelv érdekében. Nem. Mi a teljességet mutatjuk meg.

Ezzel együtt a tiszteletre méltó célokat szolgáló Nők Lapja is ugyanolyan maszk, mint az összes többi női vagy képes magazin, a lakásdekorációs, kertkultúrás, élvezz és fogyassz! szlogenjét zászlajára tűző, divat- és szabás-varrásos, esküvői vagy baba-mama, férfi- és autós magazinok.

Mi lehet a maszk elsődleges forrása a képes magazinok esetében? Semmi egyéb, mint a jó minőségű, illusztratívnak szánt, de illusztratív szerepétől jócskán elrugaszkodott fotó. A fotó varázsa a változatlanságában rejlik. Egyetlen pillanatot a végtelenbe merevít. Hiába tudjuk, hogy ez csak egy pillanat. Hogy a következő pillanatban a tökéletes smink elmaszatolódik, az álomszerű tekintet kialszik, a habos-babos estélyire mártás csepeg, az ülés nyomán begyűrődik, vagy csak piszokul izzadunk benne. A tudat a kép varázslata fölött tehetetlen. Hiába tudjuk, hogy ez a kép saját képiségén, azaz maszkszerűségén túl nem létezik. Más dolog látni, és más dolog tudni. Kép nélkül ma már egy valamire való újság, magazin, cikk, blogbejegyzés nem létezik. A viszony megfordult: a szöveg a kép kísérőjelensége.

A fotónak halálosan pontos koncepciója van. Interjúk esetében a portré vagy az egész alakos fotó olyan dolgokat mond ki, amit az olvasó precízen dekódol. Férfi esetében külön súlya van, hogy szemből vagy félprofilból, borostásan vagy frissen borotválva, hanyagul elegáns bőrzakóban garbóval, vagy fehér inges, öltönyös kiszerelésben – utóbbi esetben kivillan a stílusos karóra és a mandzsettagomb, esetleg még egy hófehér kávéscsésze is szerepel a képen. Nem mindegy. Néhány apróság, és újra és újra visszatér a tekintet. Történetet, egészt formál. Íme, a szabad, autonóm férfi, aki munkájában kiteljesedést, élvezeteiben szolid felfrissülést, magánéleti csalódásaiban mély titkot sejtet.

Nők esetében még gazdagabb jelentéskombinációkra adódik lehetőség. Marozsán Erika rózsaszín selyem estélyihez ormótlan, bokazoknis félcipőt húz. A lélegzetünk eláll ezen a stílustörésen. Ő mégis megteheti. Neki szabad. De vigyázat, nem mindenki utánozhatja! Csakis az, akinek egyénisége tekintetek kereszttüzében forrt biztosra, bőrét reflektorfény barnította. Ami nála imponáló bátorság, stílusfölötti stílus, az az átlagembernél szánalomra méltó proliság.

Na de – mondhatja az olvasó – én csak annak hiszek, amit látok. Elvégre a kép nem csap be. A divat rovatban hosszú, lenvászon ingünket finoman meglebbenti a nyári szél (lenvászon ing 5500 Ft), frissen vágott, vállig érő hajunkba is belekap (hajkondicionáló 1200 Ft), arcunkat sokat takaró napszemüveg varázsolja titokzatosra (napszemüveg 2995 Ft). Frissek vagyunk, üdék, nagyvárosiasan összeszedettek. Nyári, rafináltan elegáns vászontáskánkban mindig lapul egy pici üvegcse parfüm az azonnali felfrissüléshez, szemhéjkorrektor, szemceruza, rúzs, szájfény, apró sminkdobozka, pótnapszemüveg, nedves törlőkendő, kézfertőtlenítő, szájspray, körömlakk, dezodor, végül egy apró tasak neszkávé – 1,8 grammos kiszerelésben. Nyári táska: 7500 Ft.

A gasztronómia rovat étkezőasztalán örök húsvéti reggel van, az Útitárs rovat Maldív-szigetén örök naplemente. Csak ez a naplemente – ez az igazi! Az összes többi, hogy leéghetek, hogy összecsíphetnek a rovarok, netán összeszedhetek egy trópusi betegséget, nem igaz. Mert tudjuk, hogy van egy igazabb valóság. Mert egyszer már láttuk azon a képen.

Amennyire a kép maszk, a szó is az. Mintha a szó is képpé akarna válni. A címlap interjú alanya mindig a sztár. Ha sztár, akkor örök reflektorfényben áll, Öttevénytől Erdély legfélreesőbb szegletéig ismert. Természetesen sokat utazik, külföldön él vagy élt huzamosabb ideig, jó, ha a magyarországin kívül külföldi karriert is felépített. „A siker nem számít, a siker csak egy illúzió” – mondja. A sok utazás után szeretne már végre megállapodni, ezt is mondja. Természetesen sokat olvas, gasztroblogot vezet – szigorúan vegán, mert hisz a fenntartható fejlődésben ‒ emellett fiatal anyuka. Habár elvált, de volt férjeivel baráti kapcsolatot ápol, valójában sok mindenért hálás nekik, mint ahogy szüleinek, családjának, kisgyerekének, producerének, mindenkinek. Átható tekintet, messzire nézés.  

Ámde tudjuk, hogy hol a határ, a globalizmus nem minden, habár a mai világban kötelező ezen köröket is kiszolgálni. Irány a helyi értékek felfedezése, a lokalitás, a hagyományok! A meseírók, kézművesek, régi mesterségeket felelevenítők, városról vidékre költözők, lóval suttogók tarkabarka csoportja. Csak fel kell őket fedezni. Ha meseíró, népzenész, akkor mindig kicsit táltos, boszorkány is, aki művészetével varázsol, ősi, archaikus birodalmakba vezet. Ősanya, ősnő. Fotó: bő ráncos szoknya, mintha minden ránca egy-egy mesét rejtene, kézműves ékszerek, loboncos sötét haj. Természetesen melléről, karjáról két-három gödrös arcú, hurkás kisgyerek lóg majós-mezítlábas kiszerelésben. Az, hogy a kisgyerek mezítláb szerepel, nagyon fontos, a kisgyerek lábfejének különleges varázsa van.

Szabadság, romantika, szenvedély, pályaelhagyás, vízben gázoló lovak, messzire nézés – valamit akarnak ezek a hívószavak, valami felé vezetnek a maszkon túl is. De hogy mit és hova, azt nem tudhatjuk pontosan, mert csak a szó és a kép van a birtokunkban. Amelyek viszont a fogyasztásnak vannak alárendelve. Egyelőre.

MEGOSZTOM

A ház és a csipkebokor

Szél van. Kintről borogatás, csattanás hangjai. Sietni kell, minden mozdítható tárgyat biztos helyre menteni a vihar útjából. Nem lehet olvasni, dolgozni, egyáltalán semmit sem lehet csinálni ilyenkor. A szélvihar minden idegszáladat leköti. Feszült figyelemmel készenlétben állsz. A tűz lobogásához hasonlatos zúgást hallgatod. Mert szél és tűz ugyanúgy beszél.

Mondják, itt síkvidéken a szélnek nagyobb az ereje, gyakrabban is tör ki szélvihar. Ez valóban így van. Erdélybe beljebb haladva, Kolozsváron nem emlékszem orkánra, szélviharra. Egyáltalában jégesőre, nagyobb villámlásra sem, az elemek semmilyen tombolására. Nagyvárosban amúgy is másképp van. A nagy hideg vagy meleg, leszakadó esők elől mindig bemenekülhetsz egy klimatizált szupermarketbe, látva, hogy bent a csillogó díszlet most is ugyanaz, megnyugszol, a kinti nagyidő különben sem olyan komoly, mindjárt elmúlik.

Nem véletlen, hogy a Bibliában annyiszor szerepel a „ne féljetek”. Mert az élet igenis félelmetes. Nem a holnaptól való félelem értelmében, ami arra késztet, hogy alaposan „bespájzolj” és megvedd a harmincadik kütyüt, amire sosem lesz szükséged. Inkább olyan értelemben, ahogy a Biblia mondja: félni az Istent. Ami Mózest arra késztette, hogy elnémuljon és levesse a saruját az égő csipkebokor előtt. De nem csak ez a félelem létezik. Legalább olyan erős az élethez való megunhatatlan és megszokhatatlan vonzalom. Olyan ez, mint egy bizonyos állatfajhoz: kutyához, macskához vagy lóhoz való atavisztikus vonzódás. Amikor órákig el tudsz nézni egy ablakkeretben mosakodó macskát, próbálsz kicsikarni tőle valami emberi gesztusra hasonlító mozdulatot, aminek aztán nagyon megörülsz.

Ez az élet legelsősorban a tiszta természetben, a táj emberen kívüli képében látható. Hogy ezt a tiszta természetet – életet ‒ minden félelmével és vonzerejével átéld, íme a következő recept. Végy egy régi házat – lehetőleg vályogból vagy fából – egy viszonylag ritkásan lakott falu szélén. Összkomfort kizárva. Költözz bele, lakd be. Jó, ha az öregség is jelen van a házban egy idős szülő személyében. Fontos, hogy peremen, a falu szélén legyen ez a ház, tágas mezők szomszédságában, hogy betölthesse azt a védelmező funkciót, ami minden háznak elsődleges szerepe. Ne csak hétvégi ház legyen, éld meg itt a mindennapokat. Ragyogó nyárvégeken innen indulj el szerencsét próbálni, és zimankós decemberi estén ez a ház fogadjon be újra. Az első néhány évben ez a ház elsősorban menedék. Később, ahogy múlnak az évek, az idő is hozzád csatlakozik. Bármit csinálsz a házban, végzed a napi tennivalókat, az idő, mint árnyék, követ. Lakótárssá válik. Néha a jelenléte erősebb, néha háttérbe vonul. Júliusi délutánokon az ablakon betűző napfényben, ahogy a vázába állított liliomokon játszik, ott van ez az idő. A költözéstől számított húsz év. Mellbe vág, letaglóz a felismerés. Olyan ez, mint amikor az udvaron álló mohos kőkútba nézel, és lent a mélyben feldereng egy arckép. Apró és kivehetetlen. Talán a te arcképed.

(tovább…)
MEGOSZTOM

Megjelent az Újvárad júliusi száma

Az ötödik számával jelentkező folyóirat címlapján Urszinyi Mária festő- és grafikusművész képe látható, munkásságát a Művészet rovatban Dr. Kányádi Iréne méltatja. Verssel, prózával jelentkezik Vass Norbert, Káli István, Nagy Zalán, Sztaskó Richard, Purosz Leonidasz, Csontos Márta, Oláh Péter, Márton Ágnes, Nyirán Ferenc, drámatöredékkel Mikola Emese. A Dialog/Párbeszéd rovatban Mihai Buzea A Közeledés Elmélete című írását olvashatják Pengő Zoltán fordításában. Ismét esszével jelentkezik Lakatos-Fleisz Katalin (A ház és a csipkebokor). Mindenki nyelvészkedik… címmel a Tandem rovatban Magyari Sára és szerzőtársa, Minya Károly közelít meg egy témát két szemszögből. Forgács Áron írása aktuális dilemmát jár körbe a Társadalom rovatban: Térdepelni vagy nem térdepelni, ez itt a kérdés. A Kultúra rovatban Csináld a dolgot és lesz hozzá erőd címmel Biró Árpád Levente készített interjút Horváth Benjaminnal a Fiatal Drámaírók Házáról. Rusu Szidónia szociológus esszéjének címe: Unplugged – kultúra a digitalizáció korában. Óltársaim, énekeljetek! a címe Simon Judit írásának a kolozsvári Állatfarm-premierről. Hegyi Réka anyaga ugyancsak a Kritika rovatban egy szelet bábszínháztörténetet kínál, Botár Edit világát. György Alida új könyvét (Hármasszabály) Codău Annamária elemzi, míg Darius Marder A metál csendje című filmjét Bozsódi-Nagy Orsolya ajánlja. Másodízben jelentkezik a Kortárs klasszikusaink rovat, ezúttal Balázs Imre József előadásának szerkesztett változatát olvashatják Hervay Gizella költőről (Élő hagyománnyá tudott válni). Az Előhívásban Kőrössi P. József a 90-es évekbe kalauzol, azt az epizódot idézi fel, amikor Göncz Árpád államfőként könyvet árult egy pesti aluljáróban.

Az Újvárad kapható a jobb erdélyi könyvüzletekben, az Írók Boltjában, budapesti, debreceni és nagyváradi hírlapárusoknál, továbbá elérhető az online előfizetők számára is.

MEGOSZTOM

Finnországban biciklivel

Az út szélén találtam rá a hókupacnak döntve. Szinte már teljesen belepte a hó, valósággal ki kellett kaparjam. Valamelyik hazautazó külföldi egyetemista hagyhatta itt. Erős, masszív biciklinek tűnt, egészen jó állapotban, azon nyomban fel is pattantam rá, és rövidebb-hosszabb leszállásokkal hazáig kerekeztem vele. A hóban, persze. Mert itt ilyenkor is lehet. A főutak mindenütt tiszták, a mellékutakon egyenletesre döngölt hóréteg. Legfeljebb az elcsúszásra kell jobban figyelni, de egy tapadós gumival ez a veszély is kivédhető.

A kötelező orvosi kivizsgálás, rendbetétel után a bicikli jó társammá vált a hosszú télen. Összecsiszolódtunk. Tudtam, mikor kell szabadjára ereszteni, ismertem a fékezés technikáját, dombról le, dombnak fel. Volt biciklim, nem voltam egyedül. A reggeli sokáig tartó derengésben türelmesen várt, hogy láncától megszabadítsam. Egy kanyarodás a tömbházak között, és máris a bicikliúton vagyunk. Akár a szokásos reggeli munkába indulásnak is felfogható lenne, de mégsem az. Mert ez saját munka saját idővel. Nincs ilyen előírás, hogy mindennap be kell ülni az irodába. Akár otthonról is dolgozhatnék. Csakis én döntöttem úgy, hogy reggelente nekivágok a törékeny, fehértörzsű nyírfákkal szegélyezett útnak. Nyírfaerdő: a fehér árnyalatok vibrálása, ahogy a hó vastagon megül az ágakon. A szem szinte összezavarodik ennyi fehér között. Visszafelé nem sietek, lekerekezek a tóig, megnézem a „hajóimat”: Aino és Hilja névre hallgatnak. Sosem látok rajtuk élő embert, de mindegyiken kék-fehér zászló. Csak addig az enyémek, amíg látom őket.

Biciklivel minden más, mint gyalog vagy akár autóval. A tér tágasabbá válik, a hosszú út lerövidül, az izommunka megfeszül. Domb még sehol, de a pedálozás nehézsége pontosan jelzi a változást. Aztán csakhamar feltűnik az emelkedő is. De éppen azért, mert csak úgy eszem a kilométereket, hosszabb és hosszabb útra kívánkozom. Csak az út és én. Ebben az országban az ember amúgy is különösen éli meg a távolságot. Úgy tűnik, az utaknak soha nincs végük. A szállásomtól indulok el, az a biztos pont. Az elszórt faházak (mökkik) között haladok, a főút mellett rátérek a biciklisávra. Élő lelket errefelé sem nagyon látok, legfeljebb a főúton elsuhanó testes autókat. Meg persze az engem elhagyó vagy általam megelőzött bicikliseket. Fenyőerdőbe visz, majd egy tágas mezőre kanyarodik ki velem az út. Már a tóparton tekerek, felhajtok a tó két partját összekötő hídra. A sötétkék víz fölött a hófehér, karcsú híd a magas pillérekkel olyan, mint két hatalmas szitakötőszárny. A tóparti hotel is fehér, neve Alba. Még nem fagyott be a tó, csak néhány napja jött meg a tél. Otthonos a táj, erre járok mindennap. Elérem a forgalmas főutat, tábla mutatja: a következő nagyváros, Kuopio 146 km. Ez mégis túl hosszú nekem, letérek hát a mellékútra, és csak úgy vaktában biciklizek. Teljesen ötletszerűen kanyarodok, térek rá egyik-másik kisebb útra. Már nem tudom, hol járok, az is lehet, hogy eltévedtem. Az út mentén mindenütt óriási, hóval vastagon belepett fenyők, már a mökkik is eltűntek. Fényes ablakszemük pedig reményt adott. Furcsamód ez az eltévedtség most felszabadít. Egyébként is lehet úgy eltévedni, hogy az embernek nem is volt biztos úticélja?

Csak azért is megyek, a biciklit tolva magam mellett. A reggeli friss hó ropog a lábam alatt, a fenyőkről is le-lehull egy porzó hótömb, megül a sapkámon, kabátomon. Ha a józan eszemre hallgatnék, már vissza kellene fordulnom, három óra után már rohamosan közeledik az este. Soha nem szerettem este elutazni vagy úton lenni, este csak megérkezni szerettem. Kályhazúgás, roppanó tüzek közé, félhomályos szobába. A pálcikavékony gyújtósokat keresztbe helyezni máglyaszerűen, fölé kerülnek a vastagabb hasábok. Fontos, hogy laza, levegős legyen a máglya, különben nem kap elég levegőt a tűz. Előbb a csípős füst gomolyog fel, ha szerencséd van, nyomában ott sistereg a láng is. Körülnyaldossa a hasábokat, előbb fekete füstnyom marad utánuk, végül izzó, széteső szén. Szél zúgására hasonlító hang. Ha egy-egy fenyőhasábot is dobsz a tűzre, recseg-ropog a gyanta. Mint a géppuskaropogás.

De most minden másképp van. A lemenő nap még egy utolsót felragyog, szembesüt. Meg kell állnom, úgy látszik, az út itt véget ér. A fenyőfüggöny szétnyílik, hirtelen egy végtelen tájban találom magam. A horizontig kiterülő hómezőt csak itt-ott töri meg egy fenyőre hasonlító szürreális, fehér szobor. A horizont kék és rózsaszín. Az esti derengő fényben a hó is kék és rózsaszín színekben játszik. Semmi sincs, csak ez az élő derengés. Ez a minden. A vibráló árnyékok mondani akarnak valamit. A ráismerés megdöbbent.A végtelen, sík hóréteg előbb csak bokáig, később térdig ér. Egyre tovább, beljebb merészkedem. Talán, ha még tovább mennék, teljesen elnyelne. Mindenem havas, mégsem fázom. Valami kitartó meleg melegít, ami mindig velem van. Szemben állok a lemenő nappal. Nem tudom, hol vagyok. De azt tudom, hogy otthon. Világosan érzem. Akárcsak a szeretett zeneművek seholsincs terében. Ebben a végtelen finn télben hazaérkeztem. És ezentúl már bárhol otthon lehetek.

Lassan-lassan elmúlt a hosszú tél is. Júniusban a vakító fény csak késő este vált valami szürke derengésbe. Megszaporodtak az egyetemi teendők. A védés után még néhány felhőtlen hét, barangolás a finn nyárban. Egyre közeledik a hazautazás napja. A nagy kérdés: mit csináljak a biciklivel? Haza nem vihetem a repülőn. Hirdetést adok fel, a róla készült fotót rajzszeggel kitűzöm az egyetem hirdetőtáblájára. Nem jelentkezik senki. Aprópénzt kérek érte: így sem. Ingyen adom: így sem. Leláncolatlanul hagyom a biciklitárolóban. Később szándékosan arra járok: még mindig ott van. Persze, tudhattam volna, ebben az országban nem lopnak. Végül elviszem ugyanoda, ahol találtam, és az út mellett sorsára hagyom. Másnap szorongva megyek el megnézni, ott van-e még. Már nincs ott. Fáj. Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz az elválás.