Címke: kritika

december 4, 2021 | Beretvás Gábor | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

A siker receptje – Lakos Nóra: Hab

Többször is bebizonyosodott már, hogy a határon túli színjátszás tehetségeire szükség van a magyar filmben. Ha csak az utóbbi évek filmtermését vesszük, akkor Kerekes Vica az Apró mesék főszereplőjeként irányította magára a rivaldafényt, Mátray László mélyremenően ábrázolta az elkényeztetett, ugyanakkor elnyomott fiú szerepét Bodzsár Márk Kojotjában, vagy Szikszai Rémusz hatalomra törő diplomatája is emlékezetessé válhatott sokaknak A berni követből. Hogy csak az alább elemzendő alkotás színészeit említsük.

Úgy tűnik, hogy Lakos Nóra rendező és forgatókönyvírótársa, Fekete Fruzsina is spendírozott arra, hogy már bizonyított színészek, ugyanakkor nem elhasznált arcok jelenjenek meg új filmjükben a vásznon. A siker sokszor a szereplőválasztásnál dől el. Tudjuk, hiszen a romantikus komédiáknak van hagyománya a magyar filmben. Nyomon követhető a műfaj evolúciója, még akkor is, ha nem Jávor Pál, Tolnay Klári és Kabos Gyula lebeg a szemünk előtt, amikor egy napjainkban készült szerelmi vígjáték sikerének a mibenlétét elemezzük. Pedig a recept nem sokat változott. Próbálkoztak ezért többen is a régi alapanyagokhoz nyúlni. Igaz, az 1999-es Hippolyt nem tudta megismételni az 1931-es sikerét. Mint ahogy a Meseautó remake-jéről is nyugodtan ki lehet jelenteni, egy reklámfelületként szolgáló blődli lett belőle.

A magyar romkom persze sokszor amerikai vagy francia, olykor olasz sikerrecepteket követ. Ezeket sokszor az új idők Jávor Pálja, Csányi Sándor bumfordiskodta végig. Az ő megjelenése a vásznon egy ideig sikerre is vitte a műfajt próbálgató magyar filmeket, ugyanakkor fémjelezte azt is, hogy a magyar romkom egyedi ötletek nélkül nem újulhat meg. Így bonviváni arca megmaradt a középszer fokmérőjének. Őt mostanság mintha Mészáros Béla váltaná a szerepkörben. A kicsit esetlen, de ezért emberinek tűnő és szerethető hősök terepén most ő az ügyeletes. Persze nem is annyira a színészek hibája, hogy az áttörés nem történt meg. A gond inkább az, hogy egyelőre nincs a műfajban készült magyar filmeknek felismerhető karakterjegye, illetve csak félig-meddig sikerül az ismert panelek elegyítése.

Igazából nehéz is ez. Nehéz a műfajban olyan alkotást létrehozni, ami egyedien használja fel a romantikus paneleket, ugyanakkor úgy adagolja és rétegzi a humort, hogy attól szívből felnevet az ember. Nem is nagyon sikerül ez, pláne, hogy a nemzetközi sorozatipar könnyebben kiszolgálja ezeket az igényeket. De nézzük meg, mit hoztak az utóbbi évek a magyar filmben. Ott van a színházi előadás sikerét meglovagolni vágyó Kölcsönlakás. A párkapcsolati csömörre rávilágító Nyitva. Az olasz sikeren felbuzdult remake, a Búék. A hazugságon alapuló félreértést tűrhetően hozó Seveled. A már a plakátjában is igénytelenséget áruló, és azt a továbbiakban sem meghazudtoló Most van most. És bár a romantikus szál kevésbé izzik benne, de a Pesti balhé is ide sorolható. Illetve a nemrég bemutatott Becsúszó szerelem is próbálja tágítani valamelyest a kereteket.

Lakos Nóráék munkáján is látszik, hogy igyekeztek filmjükbe csempészni egyedi elemeket. Mint ahogy az is érződik rajta, hogy a női szemszög került előtérbe. Azt meg, hogy a szerelmi vígjátékokban miért az a trend, hogy a főszereplők negyven körüliek, csak a jó ég tudja. De nincs ez másként a Habban sem. A helyszíneket itt is szabadjára engedett lakberendezők teremtették meg. Így a valóságtól némileg elemelkedett hangulatú környezet segít abban, hogy ne várjuk el a történet valószerűségét. Ugyanakkor Lakosék annyira nem szállnak el a történeti szálat illetően, hogy egy egyedi mesevilágba repítsenek bennünket. (Gondoljunk itt, hogy a magyar ugaron maradjunk, a Liza, a rókatündérre.) 

Vázlatosan a cselekményről: a szerelmi csalódottságtól szenvedő törékeny Dóra (Kerekes Vica) egy tip-top kis cukrászdát üzemeltet, melynek brandje a filmtörténet nagy szerelmeire van felépítve. Az álmodozó lány azonban a csőd szélére kormányozza a boltot. Egyetlen kiút, ha megnyeri az életvezetési tanácsokkal bíró Guru (Szikszai Rémusz) által meghirdetett versenyt. Ami – a család az család alapon – nem szingliknek van megteremtve. Így Dóra felbérli az útjába kerülő jóképű fogorvost (Mátray László) és a haknikból élő szomszéd kisfiút (Gyarmati Erik), hogy alakítsák a családját a versenyen. Ez ágyaz meg a vígjátéki környezetnek. Gondolom, nem lövök le semmit azzal, hogy megemlítem, a „fiatalok” némi gyötrő súrlódás után egymásba szeretnek.

A film erénye, hogy jópofa képi megoldásokkal van gazdagítva. Illetve az is, hogy a zenei igényesség is érződik rajta. A legnagyobb hibája pedig talán az, hogy a két főhőst játszó színész annyira távol van egymástól, mint Váradtól Kamcsatka. Nem igazán érthető, hogy az elvarázsolt lánynak, aki annyira nem is elvarázsolt, miért tetszik meg ez a büdöslábú tahó. Mert Mátray egy ilyen sármőrt formál meg, és ezen az sem segít, ha néha feltesz egy szemüveget. Azt meg pláne nem lehet érzékelni, hogy a jó státuszú, jó svádájú férfihősnek akár egy percre is erre a kissé dilinyós cukrászlányra lenne igazából szüksége. Ennyit a szerelemről.

A legfőbb romantikus szál nem igazán működött tehát. A komikusnak szánt jelenetekkel meg az volt a baj, hogy nem nevettettek meg. Az igyekezet látszott persze. Kovács Lehel és Láng Annamária jurtákból szabadult kettőse vagy Elek Ferenc és Pálfi Katalin női elnyomáson alapuló párosa színészileg teljesen rendben voltak. Csupán a helyzetek és a párbeszédek nem voltak igazán erősek. Egyedül a kissrácot alakító Gyarmati Eriknek volt pár humoros jelenete. Azok jól is működtek. Mindent összevetve: nem a Hab fogja az egekbe emelni a magyar romkom műfaját. Elképzelhető az is, hogy a szerzők pár jó ötletet sutba dobtak a forgatókönyvfejlesztés során. Ha így volt, kár értük. Mert így annyi maradt, hogy Mácsai Pál cameózhatott egy jót végre. Mondjuk, ő meg is érdemelte. 

október 14, 2021 | Ozsváth Zsuzsa | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Időnk, rövid történet

Háy János: A cégvezető. Európa Könyvkiadó, 2020.

„Minden életnek egy változata van, az, amit élünk” – ugrott be a Hozott lélek novelláskötet tételmondata, miközben A cégvezető című regényt olvastam. Bár A cégvezetőben is van egy változata ennek a mondatnak, illetve maga a főhős, a cégvezető, aki nem is annyira hős, mint amilyennek gondolja magát, de erről majd később, szóval a cégvezető maga is ezzel a problémával küzd, ami tulajdonképpen pont a saját életének a megélt változata.

Ahhoz, hogy Háy János legutóbbi, A cégvezető című regényéről tudjak írni, először is illendő volna meghatároznom az olvasói attitűdöt, amit képviselek. Alapvetően nem vagyok kritikus, mert magam is szerző vagyok, tehát akkor szerzőként olvasok egy másik szerző könyvét. De ez sem határoz meg, ahogyan irodalmár sem vagyok, tehát inkább olvasóként olvasom egy szerző könyvét. És végül is olvasó sem vagyok, mert már a fülszöveg predesztinál egy metaforikus sorsra: magam is cégvezető vagyok. És mert az első perctől fogva kibiztosítom a kényelmes fogyasztói perspektívát, a továbbiakban már mindig ott villog a sárga, hogy felelősséggel tartozom az olvasottakért, hiszen magam is vezetek egy életet, mégpedig a sajátomat. És elkerülhetetlen a szembesülés, hogy a saját életemet nem dramatizálja egy író, ahogyan a cégvezetőét sem, még akkor is, ha a szöveg elbeszélői hangja többször is figyelmeztet arra, hogy ezt a szöveget egy élő entitás jegyzi (az író), de látszólag, azaz az éppen megképződő fikció szabályai szerint neki sincs sok beleszólása a történetfolyamba, csak pontosan annyi, amennyit a szereplők elbírnak az adott történések keretein belül. Fifikás írói gesztus, amely kimondja, hogy a szerző maga amolyan szemtanúként, írnokként van jelen a főszereplő története körül, amely történet javarészt az egyes szám második személyű megszólalás végett egy ideig egészen profetikus, emelkedett, majdhogynem élettől elemelten visszhangzik, holott semmiféle dicsőséget nem tudhat magáénak, sőt, éppen ellenkezőleg.

A cégvezető története – ha nagyon lecsupaszítjuk a főszereplőhöz rendelt történéseket – nevetségesen egyszerű: adott egy családos férfi (történetesen a pénzcsinálás bajnoka), aki a rutin és az évek és számok és ideák sodrásában nem veszi észre, hogyan reccsen meg maga alatt a jég, válik számára idegenné a változó világ és benne saját maga, és ahelyett, hogy némi önreflexió segítségével újratervezze életét a meglévő keretek szétrúgása nélkül, hagyja, hogy egy külső akarat vegye át az irányítást fölötte. Feltűnik egy új és fiatal nő, gyorsan beleszeret, és ebben a kapcsolatban látva a megváltást, elhagyja feleségét és gyerekeit, és új családba kezd a másikkal. És hát ez a kapcsolat nem váltja be áldásos hatásainak ígéretét. Ezzel még nem lőttem le semmilyen poént, ugyanis a könyv kilencven százalékának ez a váza, illetve erre épül, és erre az alapra tevődik az a sok-sok réteg élet és élettöredék, amelyekbe röpke bepillantást nyerünk, és mutatja meg nekünk hol a cégvezető hangja, hol az a hang, amely elbeszéli a történetet.

(tovább…)
szeptember 14, 2021 | Simon Judit | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Valami furcsa pompa

Ifj. Vidnyánszky Rómeó és Júliája Kolozsváron

Ember nincs, aki egyszer ne látta volna, de legalább ne hallott volna Shakespeare szerelmi tragédiájáról, a Rómeó és Júliáról. Mindenki tudja, miről szól, mi történik a két szerelmessel a végén. A színházba járók a többi szereplőt is ismerik, sőt, olyan is van, aki szinte kívülről tudja a monológokat, a párbeszédeket. Sok van belőlük, hosszúak, majd’ hogy nem azt írtam, unalmasak. Illendő vagy sem bevallani, én ezt a művet nem szeretem. Számtalan feldolgozásban láttam színpadon, filmen, tévében, különböző nyelveken, különböző neves és névtelen rendezők, színészek előadásában, de magaménak érezni a tragédiát, nem sikerült.

Két oka van, amiért elutaztam Kolozsvárra megnézni ifj. Vidnyánszky Attila előadását: azt írja a plakáton, műsorfüzeten, hogy Shakespeare nyomán. Láttam Wojczek-rendezését, amiből számomra az derült ki, hogy a fiatal alkotónak véleménye van a világról, korunk emberéről, társadalmáról, és el is tudja mondani. Harsányan, de jó ízléssel és arányérzékkel kiáltja, hogy valami nagyon nincs rendjén. Kíváncsi voltam, mit kezd a klasszikusnál is klasszikusabb szerelmi tragédiával.

A kolozsvári Rómeó és Júlia első percétől az utolsóig érdekes, meghökkentő, dinamikus, szellemes groteszk játék, egy akkora slusszpoénnal, hogy majd’ elájultam a gyönyörűségtől. A színpadon berendezett játéktér lehet római fürdő és cirkuszi porond, én utóbbit részesítem előnyben. Ebben az előadásban a herceg kikiáltó, narrátor, stand-up komédiás, mikor, hogy kívánja a játék. A Dajka játékmester, Montaguék és Capulették lehetnének ugyanaz a család, csak utóbbiban a férfi szava a döntő, Mercutiot nő alakítja, Benvolio kétnemű (fiú, de mellei vannak), Paris és Tybald nem kimondottan nemesek és urak. A jó Lőrincz barát élettel-halállal kísérletező bohóc. A két fiatal, Júlia és Rómeó a szerelem édenéből csöppennek szemfényvesztő, őszintétlen világunkba. A manézsban a festett clownok között ők a légtornászok. Ég és föld között élik meg szerelmüket, a kupolából függő szeren hangzik el a nászuk utáni ismert párbeszéd. Tudják, a pacsirtás.

Ifj. Vidnyánszky az emberi kapcsolatokat vizsgálja képmutató korunkban, és keresi a tragédia okát, ha úgy tetszik, a felelősöket. Viszonyokra, bizalomra kérdez rá, szülő és gyermek, házastársak, barátok, szerelmesek között. Izgalmas, ahogy a három barát – Rómeó, Mercutio, Benvolio – kapcsolatát firtatja, a három fiatal egymás iránti érzelmeit.

Ki a felelős a fiatalok tragédiájáért? A szülők meg sem hallgatják gyermeküket. A társadalomban a harc a férfiú erény. Kulcsmondatnak tekintem az előadásban elhangzott kérdést: „Kivont szablyával békét prédikálsz?” Az egyház a hazugságot többre tartja, mint a házasságon kívüli szerelmet. A barát szemmel láthatóan ujjong, hogy a kísérlete sikerült, a szer hatott, a lány tetszhalott. A Dadus csupa jószándékból, de számot nem vetve a következményekkel, mintegy játéknak tekinti a titkos légyottot.

Kérdések, amelyekre nekünk kell megtalálni a válaszokat. Az én olvasatomban senki nem vállalja a felelősséget. Következmények nélküli világban élünk, melyben mindig mást okolnak: a körülményeket, a futárt, akárkit, bárkit, csak nem önmagukat. Meg aztán a jó Lőrincz barát azt mondja: „Boldog, ki ifjan már a mennybe térhet”.

Az előadás nem válaszokkal szolgál, hanem groteszk jelentekkel, élő zenével, fergeteges játékkal, remek poénokkal, lírával, nevetéssel, kemény gyomrosokkal. Kifejező, eklektikus, néha bohócruhákra hasonlító jelmezek, valamint szellemes, beszédes koreográfia egészíti a képet. Valami furcsa pompa lengi körül az egészet, nem tudom megfejteni, mi az, nem is kutatom, színház ez, remek színház, naná, hogy elvarázsol.

A színészek parádés játéka pedig lenyűgöz, ahogy váltanak a groteszkről a lírába, a komédiából a drámába és fordítva. Egy hangsúllyal, tekintettel, gesztussal, mozdulattal képesek egész történeteket elmesélni. Kézdi Imola úgy affektál, mint a gazdag férfiak felesége szokott, és elhallgat, mint a leigázott asszonyok; Szűcs Ervin Capuletje azt hiszi, attól erős, mert parancsol; Albert Csilla csupa élet Dadusa időnként megsértődik és ellenállhatatlan. Váta Lóránd vérbeli komédiázása, Imre Éva vibráló Mercutioja, Farka Lóránd (Paris) színei, hangjai, Bodolai Balázs (Tybald) önteltsége, Bogdán Zsolt sunyi Lőrincz barátja, Gedő Zsolt (Benvolio) ezer színű, hangú játéka, Kiss Tamás (Rómeó) kamaszos bája, hiteles játéka, Román Eszter érzékeny őszintesége, mind telitalálat. Nemhiába híresek a kolozsvári színművészek, csak velük lehetett hitelesen színre vinni ezt a groteszk kortárs előadást. És sok mást is – teszem hozzá. Román Eszter, Kiss Tamás és Gedő Zsolt a színház újoncai, ez az első bemutatójuk. Szépek, fiatalok, tehetségesek. Pompásan beleillenek ebbe a rendkívüli társulatba.

Az előadásban fellelhető apróbb hibák nem a színészek játékában keresendők, de ennek az előadásnak az esetében ezeket firtatni, sima kekeckedésnek tűnne.

A rendezés bravúrja, hogy a Rómeó és Júlia nem aktualizált, hanem aktuális. Ifj. Vidnyánszky Mészöly Miklós fordítását használta, nem írta, íratta át mai nyelve a tragédiát. Meghúzta, betoldott, improvizációkat használt, s ettől lesz élő, eleven, dinamikus, izgalmas, no meg attól – nem győzöm ismételni –, ahogy a színészek interpretálják. Attól aktuális, hogy a mában, a bennünk megfogalmazódó kérdéseket teszi fel, a minket, ha úgy tetszik, a társadalmunkat foglalkoztató problémákat vet fel.

Az előadás vége pedig hatalmas poén, s egy nagyszerű, felemelő gondolat: bárhogy is fordulna a világ, a szerelem, a szeretet örökké megmarad.

Ifj. Vidnyánszky előadása nem politizál, csak betartja azt, amit Hamlet királyfi kér a színészektől: a szóhoz illeszti a cselekményt, és a cselekményt a szóhoz. No, de Cseh Tamás is megmondta: nagy ravaszdi ez a Shakespeare William.

Szóval, hogy hogy nem, én megszerettem ez a tragédiát, legalábbis ezen a színházi nyelven elbeszélve.

(tovább…)
szeptember 1, 2021 | Kocsis Csaba | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Elsőkönyves sikertörténet

Szűcs Péter: Dharma
Egy család regényes története a Tiszától a Gangeszig
Libri Kiadó, 2021.

          Biharország újabb íróval színesedett. Nem is akármilyennel. A Libri Kiadó gondozásában jelent meg a berettyóújfalui születésű Szűcs Péter könyve, a Dharma és rögtön az eladási sikerlisták élére került. A három idősíkban játszódó történet, egy család regényes története a Tiszától a Gangeszig vagy inkább a Berettyótól a Gangeszig, hiszen az egzotikus helyszínek mellett jelentős helyet foglal el Biharnagybajom és Berettyóújfalu is a könyvben. Kevés elsőkönyves szerző tudhat magának ilyen sikert. 2016-ban a szerző azt nyilatkozta egy interjú során, amely a Biharországban jelent meg, hogy „Az újságírói hitvallásom legfontosabb része az, hogy mutassuk meg a tehetséges embereknek, hogy el lehet érni mindent. Ikonokat, példaképeket kell állítani az emberek elé.” Kulturális újságíróként a divatban is elmerült. Először egy francia, majd egy amerikai divatlaphoz került, és nagyon jól érezte magát a kreatív emberek között. A Marie Claire magazin vezető szerkesztője volt, majd az InStyle magyar kiadásának főszerkesztője. Azt mondta nekem akkor, hogy teljesen mindegy, hogy mi áll az ember neve után, hisz „mindig is újságírónak tartottam magam.” Nem sokkal később elindította utazási blogját, a PetersPlanetet, amely az idén nyáron már öt éves. Szépirodalmi ambícióit ügyesen titkolta, bár 2004-ben megnyerte a Litera.hu, a Goethe Intézet és a berlini Kafka folyóirat közös irodalmi pályázatának közönségdíját Kafka a fa alatt című írásával. Látszik, hogy szereti a falut, ahonnan a szülei származnak, ahol a nagyszülei éltek, ahol Szűcs Sándor és Váncsa István is született.     

          Az első rész, István és Mária története. Rio de Janeiro, Biharnagybajom, Budapest, New York a nevezetes helyszínek. Látszik, hogy itthon van a falujában, ahol az eperfa „egész évben nyugalmat és biztonságot kínál”, ahol nyáron „kiszárított tehénlepénnyel gyújtottak be a tűzhelyen”, ahol „jó korán ki kellett menni a határba, hogy megforgassák a tehénlepényeket”, mert „mindkét oldalának ki kellett száradnia a napon, hogy aztán lángra lobbanjon”! Erre még Móricz is rácsodálkozott hajdanán, hogy milyen leleményes a sárréti ember, de hát a szükség nagy úr! Az egész regény olvasmányos. Szerzője könnyedén és élvezetesen ír. Tudom, hogy szereti és ismeri Amerikát, de engem – ebben a részben – a bajomi történéseken túl a budapesti forradalmi események fogtak meg, mert a történelmi hűséghez alapos kutatómunka kellett. Úgy láttatja az eseményeket, hogy azok az olvasót is magával sodorják.

          A második rész Tamás és Andrea története egy párizsi fejezettel indul, majd visszavezet minket a nyolcvanas évek Berettyóújfalujába. Grecsó Krisztián jutott az eszembe, aki 2011-ben, a Magyar Narancsban úgy nyilatkozott a nagy visszhangot kiváltó könyvéről, hogy »a Pletykaanyuban bizonyos szegvári emberek magukra ismertek, és sérelmezték, hogy előnytelen színben tüntettem fel őket. (…) Szerintük olyan mértékben hagytam meg a szereplők eredeti vonásait, hogy könnyedén azonosítani lehet őket. (…) Nem a valóságot akartam mindenekelőtt tükrözni: a könyvbéli Szegvár egy általam megírt és „eltorzított” Szegvár. Nem azonos a községgel: nem kérhető számon a valóság.«  Lehet Szűcs Péternek is fejére olvassák néhányan, hogy előnytelen színben tűnnek fel a regényben a legnagyobb jó szándék ellenére is. Aki Újfaluban él, akaratlanul is mást fog találni egy-egy megrajzolt alakban. Szinte teljes a kulturális körkép, amelyben az író láttatja szülővárosát és környékét. Konrád György azonban nem újfalui születésű, bár egész gyermekkorát Berettyóújfaluban töltötte az apai házban, hanem Debrecenben látta meg a napvilágot. A leltárt azonban kiegészíteném Jelenits Istvánnal, a Magyar Corvin-lánccal kitüntetett Széchenyi-díjas piarista szerzetessel, Pilinszky kiváló ismerőjével, mert ő valóban a város szülöttje, nyolc évig lakója is és ugyan úgy díszpolgára is, mint Konrád György vagy Makk Károly. A tisztviselőtelepen volt a házuk, amelyben egy ideig a regényben is megemlített Lenin körúti óvoda is működött. Aztán ebben a részben egyszer Biharnagybajomban találjuk magunkat egy disznótorban, ahol befejeződik István és Mária története.

          A harmadik részben Lénát ismerjük meg. Szentpétervártól a Gangeszig utazunk. Oda, ahol az eddig nem ismert gyökereit kutatja a lány. Az apa, ha tudott volna a születendő lányáról a Dharma nevet adta volna neki. „A szó maga szanszkrit, és nehéz visszaadni a jelentését más nyelven, mert rendkívül összetett. A hinduizmusban a dharma a természet örök törvénye, a létezés igazsága. Az elkerülhetetlen életfeladat és a kötelesség. Az összhang, a külső és a belső harmóniája, a tökéletes jelenlét.” Olvasom a befejezést, Léna belső monológját, ami nekem Szűcs Péter hangján szólal meg: „Azért jöttem Biharnagybajomba, a házba, ahol dédanyám lakott, hogy írjak, megírjam a történeteiket, és ezáltal rendet rakjak saját lelkemben is. Átadtam magam a körülöttem honoló csendnek és újra megpróbálkoztam azzal, ami még nem ment könnyedén: hálát adtam azért, amit kaptam. Mindenért, amitől az lehettem, aki. Azért, hogy közelebb kerülhettem azokhoz a világokhoz, amelyeknek a létezéséről korábban nem tudtam…”

          Szűcs Péter azért született a világra, hogy mindenütt otthon legyen benne. Most a Kilimandzsáró megmászására készül. Azt javasolták neki, hogy az útja előtt érdemes egy pár napot 2500 és 3000 méteres magasságban létezni, ami előre segíti majd a testet ötezer-ötszáz méter felett.  A Dharma is magaslatokba repít. Nem érezni azt, hogy ez egy elsőkötetes szerző munkája. Konrád György az emlékek között korcsolyázik regényeiben, Szűcs Péter kontinenseket szel át és a kultúrák között szlalomozik. Első regényével már eljutott az irodalom magaslati táborába. Várjuk a csúcstámadást.

július 4, 2021 | Molnár Judit | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Bővizű arcfolyamon átsejlő kettős boltív

„Készülnek fényképek – ritkán –, úgy, ahogyan az élet ír. Érzékenyen érint, amit látunk, meghat, elgondolkodtat, olykor igazságot oszt, de legalábbis igazságérzetet mozgat. Ilyenkor csupán rögzíteni kell, ami elénk tárult. De látnunk kell az arcokat. Portrék rakosgatása, e könyv írása közben legalább ennyit el kellett mondanom. Hogy szenvedélyesen érdekel az arcok igaz arca. És oly változatos látványaik is.” Szávai Géza mindezt legújabb könyvében, Az életed, Polcz Alaine Asszony a hátországban (PONT Kiadó Budapest, 2021) annak a dilógiának az első kötetében mondja, amelyben emléket állít Mészöly Miklós kiemelkedő prózaírónak és feleségének, a klinikai pszichológus, író Polcz Alaine-nek. Bő egy évtizeden át nem csupán szomszédok voltak a kisoroszi hétvégi házaik révén, de mélységes barátság is összekötötte őket. Ennek az írott emlékműnek a rendíthetetlenül szilárd alapját az egymás mellett megélt idők során készült rengeteg fényképből „húzta fel” a szerző. Szávai ismételten tér vissza egy-egy rövidebb-hosszabb magyarázattal, melyek közül az alább következőt idézném, mert ez tűnik a legátfogóbbnak és a sokatmondóbbnak: „Hiába házaspár, Alaine nem Miklós, Miklós pedig nem Alaine. Ha a házasságuk érdekel, akkor is – elsődlegesen és külön –, úgy, mint „Alaine házassága és/vagy Miklós házassága.” Amikor elhatároztam, hogy a tengernyi fotóból – „képaláírás-elvű” – könyvet állítok össze, tudomásul kellett vennem, hogy egyszerűen képtelen vagyok kettejükről együtt, vagyis egy („közös nevezős”) könyvet írni. Az a könyv nem lenne igaz – hiába lenne tele fényképekkel. (…) Szóval megtámogatott engem a különelvűségben az, amit annyiszor megtárgyaltunk Mészöllyel, erősítve magunkat és egymást. Az írás – intellektuális létezésünk alapja – magányos aktus. Nem csoporttevékenység. Tehát egyenként egy-egy pillért alkotunk. Pillérként érzékeljük, tudatosítjuk magunkat. Természetes, hogy tudunk sok más pillérről, mint akár a hídpillérek, meg mint a sok többi pillér, de sajátságos pillér-mivoltunkon – a valóságon! – ez már mit sem változtat.”

   Az eddig elmondottakból is – feltehetőleg – kitűnik, hogy a Szávai-könyv műfaji besorolása szinte lehetetlen. Nem hagyományos életrajz, nem visszaemlékezés, nem naplószerű feljegyzéssorozat, nem portré, hanem lényegében mindezekből egy-egy jellegzetesség, s valójában nem is egy, hanem két házaspár együtt-külön töltött hétköznapjai jelennek meg, az egész szövegen pedig átfénylik a két igazi házasság lényege, a boltív-motívum. Amint a Zsidó Ferencnek adott interjúban is fogalmazott: „A házasság felől nézni emberéleteket?! Inkább fordítva. Én például Ilonát huszonhárom éves koromig nem is ismertem… Ezért írok külön-külön Polcz Alaine-ről (Az életed, Polcz Alaine /Asszony a hátországban) és Mészölyről (A templom és kilincse / Az élet és Mészöly Miklós). De ahogyan a házasság összeköti ezt a két embert, a két külön kötetet is dilógiának nevezem. Mert „összeállnak” a könyvek is. Magamban paradoxonszerűen fogalmazom meg: a DILÓGIA ebben az esetben olyan TRILÓGIA, melynek harmadik kötete az első kettőből épül fel az olvasó tudatában, mint az első két kötetből – és a két életből – összeálló boltív. Nemcsak Mészölyéken, hanem saját magam és feleségem kapcsolatán töprengve kulcsszóvá nőtte ki magát a BOLTÍV. (…) Boltívként pedig összehasonlíthatatlanul nagyobb a teherbíró képességük, mint külön-külön, vagy „mechanikusan” összeadva, mert a boltív sokkal több, mint az őt képező két pillér szimpla összege. A boltív: szervülő szerkezet, a maga nemében titok, csoda. Én így néztem Mészölyre, Alaine-re, és miért hallgatnám el, titokban így néztem a különc Szávai Gézára és törékeny, beteg feleségére.”

     A folyamatosan felbukkanó boltív-jelkép mellett, ha nem is ehhez hasonló gyakorisággal, de visszatér a Polcz Alaine regényére, az Asszony a fronton című könyvre történő utalás, melyben leírja mindazt a borzalmat, amit a fiatal nőnek el kellett viselnie a frontkatonáktól a háborúban. A vallomásos regény első említésekor felvillan az összefüggés a Szávai-könyv magyarázó alcímével: Asszony a hátországban. Vártam, hogy kiderüljön: vajon a saját művét mintegy folytatásként ajánlja Polcz Alaine emlékének, vagy esetleg egészen más a parafrázishoz hasonlító (al)címadás célja. Ez utóbbit érzem igaznak. A drámaiság mindenekelőtt a hirtelen helyzetváltozásból fakad: Mészöly Miklós meghalt. „Isten malomkövei végül másképpen őröltek. A boltívnek vége szakadt – Miklós halálával. Alaine nehezen viselte, olykor önmagához is méltatlanul. Már nem volt mellette Miklós, aki rászóljon, „ne cirkuszozz, kincsem” vagy valami hasonlót, ahogy szokta. (…) Ez mind igaz és nyilván sajnálatos, de egy életet nem a leszálló ágban, magányosságában – másik pillér híján boltív nélkül – mutatkozó „állagában” minősítünk. Ezért erről már nincsen ennél több szavam. Annál maradnék, ami engem lenyűgözött: a Mészöly–Polcz boltívnél – amikor az még állta a viharokat, és arra is volt érkezése „Alaine-pillérnek”, hogy (szerintem fölöslegesen) átszóljon Ájlonkának: „Engedd el Gézát!”

     Ahogy az egész történeten keresztül, a végkifejletben is szakít Szávai a hagyományos fordulatokkal: nem szomorkodik, nem kesereg, hanem a felvállalt feladatára koncentrál, mintegy összegezve a még el nem készült feladatot és lezárva a már elkészültben mondottakat. „Remélve, hogy a dilógia második könyvére is marad életidő(m), abban máris biztos vagyok, hogy az alkotóként sem jelentéktelen Alaine-t nem csupán Mészöly Miklós hátországaként kell emlegetni. Az autonóm személyiségű Ájlonkának is örülnöm lehetett. Mindketten bosszantottak ugyan, de ami engem illet, én is – becsülve! – bosszantottam őket. De szerettem autonóm, saját életüket uraló, olyan asszonyemberek mellett élni, mint anyám, Alaine, Ájlonka és „akaratos kicsi leányom”, Eszter. STB! (hogy alapszókincsemmel zárjam e könyvet.)

június 29, 2021 | Hegyi Réka | Kritika | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Postcovid Nóra

Új szereposztásban Botond Nagy előadása

Hosszú szünet után végre lehet színházba menni. Maszkkal, az amúgy is kevés férőhelyes kolozsvári stúdió körülbelül harmadára ritkított nézőterén, de végre élőben lehet megnézni egy előadást. On-site, mindenki egy légtérben. Felszabadult örömömben megfeledkeztem arról, hogy a Botond Nagy rendező és alkotótársai által jegyzett Nórát erős hang- és fényhatásokkal turbózták fel, hogy a nézőtér és színpad közötti negyedik falat felhúzták – csak áttetsző háló, de ott van, elválasztja a színészt és a nézőt. Vetítővászon. Amin pixelek pörögnek… Nem díszlet, inkább csak illusztrációk, a pszichedelikus hatásokat felerősítő animációk. Pont úgy, mint a karantén alatt „fogyasztott” online előadások esetében, ezek digitális jelek. Beúsznak, eltorzulnak, széthullnak… és eltávolítanak az élő előadás élményétől. A bejárathoz elhelyezett múzeumi kiállító-vitrin is ezt teszi, ebben a később Nóraként megismert szereplőt látjuk formalinban konzervált őslényként (látványtervező: Rancz András).

Kicsit csalódott vagyok, hisz én nem egy zavaros jelekkel agyonterhelt produkcióra vágytam, ha végre színházba jöhetek, hanem arra, hogy a látványban tátongó fekete lyuk képletesen engem is beszippantson, legyek ott ebben a másfél évszázados sztoriban, hogy érzelmileg is töltődjek fel!

Kali Ágnes dramaturg és Botond Nagy szövegadaptációja elsősorban külsőségekre bízzák a színdarab aktualitását: a már említett vetített látványelemek mellé sorakozik az, hogy a címszereplő shoppingol és selfiezget barátnőivel, míg férje dolgozik. Nóra – mai szemmel – elszúrta, most kiderült, ez elindítja a felismerések lavináját, hogy álságos kapcsolatban él, a szeretet csak önámítás, hisz nincs csoda, nincs kölcsönös házastársi önfeláldozás és tisztelet és csak üres frázis volt a jóban és rosszban, …míg a halál el nem választ eskü. A férje nem áll ki mellette, akik szeretik/szerették, Nóra-babát, a pénzherdáló plázacicát, a divatosan öltözködő, káprázatos nőt szeretik/szerették és benne önmagukat, hisz az estélyeken villoghatnak, mert ez a mindenki által imádott, féktelen, gyönyörű nő az ő tulajdonuk.

Ők lennének a mai Nórák? Akik naiv módon egy (mai szemmel) érdekházasságban akarják meglelni a szerelmet? Az eldobható nők, akiket, ha nem „konzerválják” megfelelő módon magukat, (ma) könnyűszerrel le lehet cserélni fiatalabbakra? Igaz, ő lép ki ebből a destruktív kapcsolatból, de ennek a tettnek, hogy saját kezébe akarja venni az élete irányítását, hogy képes elhagyni családját, (ma) nincs akkora súlya, nem kell annyi társadalmi előítélettel szembenéznie, mint Ibsen korában.

A két főszerepet idéntől más színészek alakítják, ennek köszönhetően máshová kerültek hangsúlyok. A 2019-es bemutatón feltűnő volt Torvald Helmer (Árus Péter) fiatalsága, azt sugallta, hogy a ház teljhatalmú ura csak egy nagyra nőtt, érzelmileg éretlen gyerek, mellette Nóra (Ötvös Kinga) sokkal érettebbnek látszott, megkeseredettnek, talán a depressziós diagnózis sem lenne túlzás (a vásárlás, mint pótcselekvés utalhat erre). Az új szereposztásban is érezhető, hogy a rendezői intenciók nem változtak: őszülő halántékkal is Tapsi-Hapsi pólót viselő szeszélyes, gyermeteg pasi Bodolai Balázs Torvaldja, de már az a korosztály, amely fokozatosan és sok munka árán jut el abba a pozícióba, ami a legfőbb attribútuma (bankigazgató). Pethő Anikó Nórája melegebb, simulékonyabb, barátságosabb lény – talán ebben a verzióban kevésbé jut eszünkbe a Pygmalion-hasonlat, ti. hogy az apa/a férj alkotása a baba-nő, imádatuk tárgya… De vergődése a válsághelyzetben változatlanul reménytelen és a csodába vetett hite naiv.

A Nóra mellett megjelenő többi nőről is lesújtó képet vetítenek az előadás alkotói. Lindéné (Albert Csilla) is lemondásokat, önfeláldozást, múltbéli csalódások és egy rosszul sikerült érdekházasság sebét hurcolja, de nem egy megtört, szerény lény, ellenkezőleg, céda és hivalkodó a férfiak közelében, kelleti magát leendő munkaadója, barátnője férje előtt. Anne-Marie (Kántor Melinda), a dadus, akinek szerepét nagyon felnagyították, furcsa lény, aki elhagyta gyermekét, szolgál egy nagypolgári családban, de munkaruhája egy fehér, reneszánsz abroncsruha és egy domina csizmájának és kesztyűjének kombinációja, és ettől a kettősségtől nagyon zavaros kiléte és szerepe (jelemztervező: Carmencita Brojboiu).

Kiddo (Tőtszegi Zsuzsa), Nóráék gyermeke mosolytalan kamasz, gyermekkor és felnőttkor határán, akinek szerepe szintén fel van nagyítva a kolozsvári előadásban: lelkileg még a családi válság előtt sérült, el is énekli a There is a house in New Orleans kezdetű dalban (szabad fordításban egy része kb. így hangzik: Ó anya, mond el gyermekeidnek, ne tegyék azt, amit én, ne éljék le egész életüket bűnben és bánatban, a Felkelő Nap Házában).

A férfiak, akárcsak a nők, bomló hullák, zöldes-szürkés arcú kísértetek, ki hangsúlyosabban, ki enyhébb mértékben. A beteg dr. Rank (Viola Gábor) haja csak félig van összekötve, esetében a halálos betegség morbid jelei ütköznek ki külsején, Krogstad (Váta Lóránd) – féloldalasra nyírt frizurát visel – egy frusztrált, mindig perifériára szoruló, környezetében megvetésre ítélt árnyalak.

A szórólap és a műsorfüzet hangsúlyosan a kómát helyezi fókuszba Botond Nagy előadása kapcsán, de teljes mértékben a néző kell megfejtse, kinek a rémálmát látta. És talán örül, hogy a sok hang- és fényeffektus kíséretében vetített fekete lyuk képletesen sem akarja beszippantani Nóra világába, kívülről, távolról figyelheti a háló (vagy kirakat) mögé szorult szereplőket.

 Kolozsvári Állami Magyar Színház
 Henrik Ibsen: Nóra
  
 Kúnos László fordításának felhasználásával 
 Rendező: Botond Nagy 
 Szövegadaptáció: Kali Ágnes, Botond Nagy
 Dramaturg: Kali Ágnes
 Látványtervező: Ranc András
 Tér: Carmencita Brojboiu, Rancz András 
 Jelmeztervező: Carmencita Brojboiu 
 Zene és hangterv: Kónya – Ütő Bence 
 Színpadi mozgás: Ötvös Kinga 
 Digitális grafika: Szederjesi Szidónia 
 Fényterv: Groza Romeo 
  
Szereplők: Bodolai Balázs, Pethő Anikó, Albert Csilla, Váta Loránd, Viola Gábor, Kántor Melinda, Tőszegi Zsuzsa 
  
Fotó: Bíró István (KÁMSZ)