Címke: kritika

szeptember 4, 2024 | Simon Judit | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Érvényes színházi estékről – két szezon közt

Négy előadás, három fesztivál, két város – Simon Judit szubjektív visszatekintése az elmúlt évadra, amikor nemsokára kezdődik az új színházi szezon. 

Ezek az előadások sokban különböznek egymástól, ami közös bennük: erősen hatottak rám, mint nézőre. Megmozgatták a gondolataimat és az érzelmeimet, tetszett, ahogyan az alkotók kortárssá alakították a klasszikusokat (számos erre vonatkozó sikertelen kísérletet láttam), illetve ahogyan a kortársat értelmezik, és nem utolsó sorba ahogyan ezek az előadások a ma kérdéseire, problémáira reflektálnak,

A két szatmárnémeti, egy kolozsvári, illetve sepsiszentgyörgyi produkciót akár megosztóknak is mondhatnánk, amit attól tekintek jónak, a kortárs színház esetében, hogy gondolkodásra, párbeszédre késztetnek az ezeket művészinek, vagy finomam fogalmazva elhanyagolhatónak tekintők között. 

Számos szakmai kritérium szerint lehet elemezni azt, mitől érvényes vagy sem egy színházi előadás, amit tudós szakemberek meg is tesznek (vagy nem), és ha nagyon „odateszem” magam, akár én is találhatnék bennük hibát, de – most nézhetnek rám csúnyán – nem ezeket vadászom, sőt, elemzésre sem adom a fejem. Mindössze szeretném megosztani, miként és miért éríntettek meg ezek az előadások. Persze, ezek mellet is számos remek előadást láttam a két városban, sőt kiemelkedő produkciókat. 

Moliére-revü

Miniévaddal ünnepelte tavasszal megalakulásának hetvenedik évfordulóját a szatmárnémeti Harag György Társulat. Történetük Nagybányán kezdődött, amikor Harag György vezetésével, az 1953-ban végzett évfolyam levonult színházat alapítani. Két évre rá, 1956-ban Szatmánémetiben beköltöztek a 19. század végén emelt színházépületbe. A nagyszabású rendezvénysorozat a megemlékezésre is alkalmat adott. Az alapító, és 1960-ig a színházat vezető Harag György mellett, felelevenítették a társulat nagyszerű művészeinek emlékét, valamint Kovács András Ferenc költő szellemiségét.

A bemutatott előadások közül, az Andrei Șerban rendezte My fair ladyről Nincs boldog vég, de van remény címmel írtam ugyanitt korábban, most két másik előadásra összpontosítok, noha a többi is megérné, hogy még kitérjek rá. 

Martin McDonagh A kripli című, a múlt század elején írt színművét Bélai Marcel állította színpadra. Fekete komédia, az időtlenség tragikomédiája. A bezártság és kitörési vágy, a szeretetéhség drámája. Teátrális, játékos, mégis ott lappang a mérhetetlen fájdalom. Két hullámlemez fal között, a végtelen óceánnal körülvéve, egy szigeten, ahol látszólag nem történik semmi, az emberek megélnek valahogy. Kis gonoszságok és nagy szeretet tengerében telnek napjaik. A rendező nem rejti el, hogy ez játék. A színészek maguk hozzák be a díszletelemeket, a kellékeket, megmondják, éppen hol játszódik a jelenet. Csámpás Billy a kripli (Szabó János Szilárd), valamiféle falu bolondja. Gúny tárgya. Tizenhat éves és szerelmes a falu szépébe, a nem túl okos Helenbe. A negyedik hatalom, a sajtó mindenese, a hírt és álhírt hozó és gyártó Johnny megtöri az élet csendjét: a vízen túlról filmesek érkeztek. Billy talán tudja, hogy beteg, de úgy tesz, mintha hazudná a kórt. Elmegy sztár lenni. Nem sikerül. A lány megérzi, teljesítenie kell a kripli vágyát. Sétálni indulnak. Előkerül a művér, és elkezdődik az egyik legszebb, legmegrázóbb haláltánc, amit eddig színpadon láttam. Ebben az előadásban fedeztem fel magamnak Szabó János Szilárd fiatal színművészt. Árnyaltan, remek arányérzékkel, őszintén, hitelesen játssza Billyt.

Sardar Tagirovsky – Bessenyei Gedő István: Mizantróp, avagy a kirakat rendezés alatt. Zenés komédia vagy tragédia, Moliére azonos című műve alapján. 

Komédia vagy tragédia az életünk? Tudunk örülni, játszani ebben a rohanó világunkban? Mi a fontos és mi nem az? Ismerjük magunkat és egymást? Léteznek még valódi emberi, érzelmi kötelékek? A siker felülír mindent? Ki lehet vonulni a kütyük világából? Elfogadja a társadalom a látszatnélküliséget? Ilyen kérdéseket tesznek fel az alkotók a Harag György Társulat előadásában. Teszik ezt őszintén komédiázva, játékosan, bevonva minket, nézőket az első pillanattól az utolsóig. Attól kezdve, hogy belépünk a színházba, a szünetekben, addig, míg felsorakoznak a tapsrendre. Revü, vásári komédia, romantika és irónia együtt a tűpontosan megrajzolt karakterek, aprólékosan kidolgozott jelenetek, jól megkomponált képek, izgalmas látvány és hangzásvilág, ami mind arra szolgál, hogy meglássuk magunkat a görbe tükörben és talán megértsük, mit rejtenek a harsány színek és hangok. A szövegkönyv egyszerűen remek, benne maradtak a rímek, az érzelmek, a szenvedély, a düh. Moliére, aki a maga kora társadalmát tette nevetség tárgyává, így gúnyolódott volna a mi társadalmunkon. Hiszen a külsőségeken kívül, alig változott valami. A közösségi háló terjeszti a szóbeszédet, a pletykát, az álhíreket, és ezek biztosítják a népszerűséget. Csak az létezik, aki a hálón van és minden megmozdulásra a tetszés ikonjára kattintanak. A hálókon és azokon kívül a középszer, a butaság tör utat magának és lesöpri a józan észt, a műveltséget, a tudást.  Kötelezőek az összeköttetések, a társadalmi, politikai beágyazottság, mert ezek biztosítják a díjakat, az elismerést. Menekülni aligha lehet, beszippant, bedarál, s ha mégis ellenáll, magány, kitaszítottság, megsemmisülés a vége. Így jár Tagirovszky és Bessenyei Gedő Alcestje. 

Állandó a mozgás, a zaj. Beszélnek, zenélnek, főznek, eszünk, iszunk, táncolunk, fecsegünk, egyesek dolgoznak is, mások csak dolgoztatnak. Szóval nagy kavalkád ez a világ, és a zűrzavarban nem marad időnk semmire sem figyelni, sem elmélyülni. Észre sem vesszük, mivé rendeződik az a bizonyos kirakat.

Fotó az Iráni konferencia című előadásból

Múlt és jelen drámái

A Nagyváradi Regina Maria Színház nemzetközi seregszemle keretében több mint két évtizede rendezi meg a Rövid Dráma Fesztiválját. Ekkor láttam a Kolozsvári Állami Magyar Színház rendkívüli előadását. Elektra. Kali Ágnes és Botond Nagy adaptációja Szophoklész tragédiája nyomán. 

Puha, gyapjúval kibélelt fészek. Körülötte fal. Csend, halk beszéd, tapintható feszültség. Anya és lánya, nővérek között. Autokratikus férj, mostohaapa.  Elektra véres ingben járkál, a megtestesült fájdalom, indulat és egyben szeretet. Apját gyászolja, fivérét várja. Albert Csilla a halk visszafojtottságával, törékenységében is erőt sejtett. Erőt és bátorságot, elviselni a szenvedést a cselekvés reményében.  

Az ógörög tragédiákban, a hősök kijelölt sorsukat követik. Elektra és fivére sorsa a bosszú. Napjainkban viszont nincsenek hősök. Sötét családi titkok vannak, otthonokba zárt düh, szenvedés, bosszúvágy. A kívülről jövő segítség reménye. A menekülés objektív vagy szubjektív lehetetlensége. Magabiztos családfők, akiket a leghalványabb veszély, a legcsekélyebb fájdalom is meghátrálásra, megalkuvásra késztet. 

Az előadás a szophoklészi drámát követi, a testvérek halállal bosszulják meg apjuk halálát.

Számomra ez az előadás a családi drámáról szól, az erős és kevésbé erős nőkről. Az ajtók mögé zárt, halk boldogtalanságról. Az otthon melegének álcázott lelki nyomorúságról. 

A Szigligeti Színház HolnapUtán fesztiválján kiemelkedő előadással érkezett Nagyváradra a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház. Ivan Viripajev Iráni konferencia című színművét Bocsárdi László rendezte. 

A Lengyelországban élő orosz drámaíró bevallva vagy bevallatlanul, de Tolsztoj, Dosztojevszkij, Kuprin hagyatékának folytatója, feltárja az emberi lélek bugyrait, általuk láttatja a társadalmi, kulturális tablót. Viripajev drámája nagyszerű irodalmi mű, aminek előadássá alkotásához Bocsárdi letisztult színházi formanyelve és a ragyogó színészeket magáénak tudó sepsiszentgyörgyi társulat kellett. Az előadás egy Dániában megtartott konferencia, az előadók – tudósok, újságíró, aktivista, egyházi emberek, művész – a közönség soraiból mennek fel a színpadra, onnan teszik fel kérdéseiket. A hallgatóság, mi vagyunk, a nézők, akik a bejáratnál megkaptuk a belépőkártyánkat. Ott lóg a nyakamban az előadás végéig, sőt csak akkor jut eszembe, amikor a barátnőm figyelmeztet, a vendéglőben már nem szükséges viselni.

A színpadon, ahogy a konferenciákhoz illik, mikrofonok, kivetítők, átlátszó plasztik állványok. Dánia, Hamlet hazája, ahol a statisztikák szerint a legboldogabban élnek az emberek, helyt ad az Iránról, a közel-keleti problémákról szóló megbeszélésnek. Az európai eszmék is ütköznek: a szabadság, a determinizmus, a relativizmus az univerzalitás, a hit és ateizmus ütközik egymással ezen a konferencián. A felszólaló tudósok ezen eszmék mentén építették fel beszédjüket, de egyikük sem képes elvonatkoztatni magánéleti tapasztalásaitól, érzelmeitől. Semmi, sem a jog, sem az igazság, sem az eszmék nem képesek felülírni azt, amit a lét értelmének nevezünk: a boldogság és igazság keresését. 

Az európai eszmék, a hit, a kultúra törésvonalai jelennek meg a beszédekben, kérdésekben és válaszokban, annak az egyszerű kérdésnek a mentén, hogy mihez van joga az embernek, illetve mit jelent szabadnak lenni. 

Az ellenpont is ül egy széken, a háttérben, az iráni Nobel-díjas költőnő. Egy másik hitvilág, másik kultúra, amit érteni kellene, hiszen azért gyűltünk össze ezen a konferencián, aminek az apropója, hogyan kezelje Európa a tőle minden szempontból eltérő értékrendű keleti civilizációt. 

De nem értjük, hiszen fárszi nyelven olvassa fel a versét, fordításban halljuk ugyan, de a tudósok (is) félreértik, ahogy hazájában is tették és börtönbe zárták. És ő sem ért minket. 

Az Iráni konferencia monológok összessége, cselekmény nincs. Mégis lélegzetvisszafojtva néztem, hallgattam. Ennek titka a rendező ritmusérzéke, és a tűpontos színészi játék. Minden monológ az egyén igazságát rejti, a színészek minden szava, mozdulata hiteles, meggyőző, hatásos.

A háttérből az alig hallható, de állandó monoton zene is növeli a feszültséget. 

Borítókép az Elektra című előadásból. (Fotó: Biró István)

július 20, 2024 | Salamon Eszter-Júlia | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Traumák árnyalatai

Vadadi Adrienn: Emlékfestés

Az Athenaeum Kiadó gondozásában jelent meg Vadadi Adrienn első regénye, Emlékfestés címmel. A szerző neve nem most vált ismertté, korábban számos meséskönyve jelent meg, amelyek rendkívüli népszerűségnek örvendtek. A gyerekirodalomban elért sikerei után ezúttal a felnőtteket szólítja meg.

Hogyan manifesztálódhatnak a gyermekkor sérelmei a felnőtt életben? Mikor jön el az a pillanat, mikor az ember arra kényszerül, hogy szembenézzen saját magával és megküzdjön a múlt démonaival? Milyen utakon lehet elindulni, ha azt érezzük, semmi nem segít igazán? Hova fordulhat az ember egy olyan világban, ahol minden azt sugallja: ez az, ami elvezet a gyógyuláshoz? 

A regény gyakran megírt témákat dolgoz fel, azonban meghökkentő megoldásokat választ erre a feladatra. Amikor ennyire kurrens tárgyat választ egy szerző, könnyű átcsúszni klisékbe, ez azonban nem történik meg, az írónő sajátos utat választ a történet kibontására. Bár stílusa és prózapoétikai eljárásai nem nevezhetőek szokatlannak, a történetre talán mégis ez a legmegfelelőbb szó. Ez elsősorban a regény nagyfokú spiritualitásából fakad, hiszen a traumák és a múlt feldolgozására olyan megoldásokat vonultat fel, amelyek a legkevésbé sem nevezhetők reprezentatívnak a hasonló jellegű írásokban. Ez a nemmindennapiság viszont nem feltétlen vezet negatív irányba, inkább egyediséget kölcsönöz és kiemeli a hasonló témájú regények sorából.

A könyv kiindulópontja a főszereplő, Noa, egy harmincas éveiben járó festőnő alkotói munkájában való elakadása, ami miatt úgy dönt, ideje pszichológushoz fordulnia. A fülszöveg azt sugallja, hogy egy szerelmi történetről van szó, de ez nem teljesen igazolódik be, és korántsem ennyire egyszerű. A szokatlanságán kívül, ha valamit még elsőre érdemes kiemelni, az a könyv komplexitása. Bár Noa életében fontos szerep jut a szerelemnek, nem erre helyeződik a hangsúly, inkább saját magára, illetve arra, hogy ő hogyan viszonyul az intimitáshoz és a szerelemhez.

A regény egy álommal indít, és már a kezdetektől folyamatos meglepetéseket tartogat. Első bekezdése meghökkentő, viszont annál nagyobb horderejűvé válik az olvasás során: „Az éjjel meghaltam. Leírom úgy, ahogy volt, amíg emlékszem rá.” (3.) Attól függetlenül, hogy az álomra utal, könnyen összefüggésbe hozható a történet egészével, ugyanis metaforikusan valóban beszélhetünk halálról, illetve sokkal inkább újjászületésről. Habár klisének tűnhet, a főszereplő a regény folyamán bizonyos értelemben újjászületik, maga mögött hagyja régi életét, szokásait, a szerelemhez és intimitáshoz való viszonyát, és új, számára addig ismeretlen szinteken éli meg ezeket.

Ebből a szempontból érdekessé válik a név kérdése is. Elsőre idegennek hathat a főszereplő neve, azonban hamar kiderül, ennek a névadásnak oka van. A főszereplő valójában nem Noa, hanem Nóra, aki egy workshop során változtatta meg a nevét. Ez a kettősség jelentős személyisége szempontjából, Nórit ugyanis gyerekkori énjével asszociálja, Noát pedig az új énjével. Útjának ez válik kiindulópontjává, hiszen ez az a pont, ahol úgy akar megküzdeni a traumáival, hogy elfelejti azokat.

Bár az Emlékfestés különleges és mélyreszántó, az első néhány fejezetben felfedezhető néhány szépséghiba, és az olvasó azt érezheti, hogy egy ilyen nagy lehetőséget kínáló témát másképp is fel lehetne dolgozni. A kezdetektől betekintést nyerünk Noa múltjába, több részlet szinte katalógusszerűen kiderül, ami azt a hatást kelti, hogy ez meglehetősen egyszerű módszer egy traumafeldolgozás történetének narrálásához. A könyv további részében azonban mindez valamelyest feloldódik, fokozatosan kerülnek elő újabb és újabb titkok a főszereplő múltjából. Ezekben a részekben azonban Noa múltjának csupán a felszíne kerül terítékre, és érthetővé válik, hogy ez a kezdeti halmozás sokkal inkább az ő útkeresésének kétségbeesett jellegét erősíti, de ettől függetlenül kissé elbizonytalanítható lehet.

Ebből a kétségbeesésből fakad az is, hogy Noa folyamatosan keresi a megoldásokat, váltogatja a különböző közösségeket, helyeket, amelyek segítséget ígérnek. Mivel ezek jelentős része gyakran erősen spirituális jellegű, halmozásuk a regényben erőltetettnek tűnik.

A néha túlságosan részletes erotikus jelenetek szintén az erőltetettség érzését keltik. A szexualitás és intimitás ugyan fontos részei Noa személyiségének, és ábrázolásuk valóban elengedhetetlen ahhoz, hogy megérthesse az olvasó, hogyan is észlelhető felnőtt korában is a gyermekként megtapasztalt szeretetéhség, illetve apja bántalmazása, ám Noa érzései és partnereihez való viszonyulása olykor háttérbe szorul, éppen azokban a jelenetekben, amikor a leglényegesebb lenne ezek bemutatása.

Kifogásolható az is, hogy már a fülszövegből is kiderül a festészet jelentősége Noa életében, azonban a könyv első felében az olvasó könnyen el is feledkezhet a főhős művész-voltáról, hiszen csupán néhány alkalommal kerül említésre. A művészetében való elakadás készteti arra, hogy pszichológushoz forduljon, tehát döntésének egy fontos komponense, ezért azt az olvasói előfeltevésünket, hogy a művészet nagyon is szignifikáns szerepet kap, a regény nem feltétlenül teljesíti be. Akkor kerül ismét előtérbe ez a szempont, mikor sikerül áttörni a gátat, és Noa ismét festeni kezd, de akkor is csak néhány jelenet erejéig mutatkozik meg az alkotás folyamata.

Ezen a ponton felmerülhet: mit tartogathat még egy olyan könyv, amely főhősének múltját már a kezdetektől ismerjük? Sokat, ugyanis ami teljes történetnek tűnik, csupán töredéke annak, ami a valóság. A továbbiakban rengeteg fordulat vár mind Noára, mind az olvasóra. A korábbi látszólagos felszínesség helyett már nemcsak a téma, hanem annak kibontakozása is bonyolultabbá válik, több ponton is arra kényszerülhet az olvasó, letegye a könyvet, hogy megemészthesse az olvasottakat. Olyan, korábban elfelejtett emlékek törnek a felszínre ugyanis, amelyek súlyosabbak az addig olvasottaknál, és a bántalmazás központibb témává alakul, mint a regény korábbi fejezeteiben.

A történet néhol kapcsolható Péterfy-Novák Éva Apád előtt ne vetkőzz című regényéhez, a tekintetben, hogy nem csupán Noa múltjába nyerünk betekintést, hanem bántalmazó édesapjáéba is, és felsejlik, mi lehetett az az ok, amiért utóbbi végül is az alkoholhoz fordult. Ez Noának is segít megérteni apját, és hozzájárul a traumák feldolgozásához. Mindkét regény tematizálja a generációkon átívelő traumákat, bár Vadadi Adrienn spirituálisabb módon teszi ezt meg. Míg Péterfy-Novák Éva esetében a két párhuzamos szálon futó cselekményen keresztül válik szemléletessé a transzgenerációs jelleg, Vadadi Adrienn azt a megoldást találja, hogy Noa édesapjának múltja látomásként válik elérhetővé a szereplők számára.

Noa életében szinte egyáltalán nincsenek valódi kapcsolatok, saját magával való viszonyát is beleértve. Az egyetlen igazi kötődés legjobb barátnőjéhez, Judithoz fűzi, bár tőle is eltávolodni látszik. Judit fontos szerepet játszik Noa életében, ő az, aki igyekszik lehetőségeket és megoldásokat találni, támogatni őt az útján. Hiszen ismeri a múltját, bizonyos mértékben ő is áldozata volt annak, ahogy az a regényből kiderül. Itt fogalmazódik meg az egyik alapgondolat, amely szorosan kapcsolódik a traumatikus élményekhez való viszonyuláshoz: „– Miért nem mondtad el eddig soha? (…) – Te miért nem?” (23.) A történet egyik erőssége, ahogyan manifesztálódik a trauma, olyan aspektusok kerülnek előtérbe, amelyek szerves részei ennek a témának: a történtekről való mélységes hallgatás, a történtek elutasítása, az elfojtás és felejtés.

Egy egész más kapcsolat figyelhető meg Noa és Ram között, amely bár szerelemként definiálódik, valójában mélyebb ennél. Kezdettől már-már felfoghatatlan kötelék fűzi kettejüket egymáshoz. Ez nem szerelem első látásra, sokkal transzcendentálisabb annál, kiderül ugyanis, hogy előző életeik során már nem egyszer összefonódott a sorsuk, és mindig szoros kapcsolat fűzte össze kettejüket, amely jelen életükbe is elkísérte őket.

Reinkarnáció, önismereti és személyiségfejlesztő tréningek, mozgásterápia, látomások és sok minden más részei a regénynek. Nagyfokú spiritualitás jellemzi, olyasmiket láttat, amelyek sok olvasó számára furcsák, akár elidegenítők lehetnek. Vadadi Adriennek sikerült egy olyan regényt írnia, amely sokat adhat közönségének, és bár témája valóban sokszor kerül terítékre, nem egy a sok közül. Sajátos felfogásával és megoldásaival színezi ki történetét, így egyediséget kölcsönöz neki. Kétségkívül nem egyszerű regény, hiszen a téma is megosztó. Főképp azok számára lehet érdekes, akik nyitottak valamire, ami radikálisan eltér a megszokottól.

július 13, 2024 | Bozsódi-Nagy Orsolya | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Egy síró bohóc igaz története

Richard Gadd: Baby Reindeer

Minden bevezető kampány, marketingfogás és tűzijáték nélkül, fű alatt tette közzé a Netflix az utóbbi évek egyik, ha nem legerősebb saját készítésű sorozatát. A Baby Reindeer (magyarul Rénszarvasbébi volna, de nem tudok róla, hogy magyar címen is megjelent volna) dráma-komédiának indul, majd váratlanul extrém sötétbe borul, megrág és kiköp, székhez szegez, szívet és gyomrot facsar, a legnagyobbat mégis akkor üti, ha némileg a valós hátterével is tisztában vagyunk: Richard Gadd ugyanis saját élettörténetének bizonyos részeit dolgozta fel előbb két egyszemélyes előadásban (one-man-showban), amelyeket a sorozatban is megjelenő Edinburgh-i Fringe Fesztiválon mutatott be zajos sikerrel. Ezekből állt össze a hétrészes Netflix-minisorozat, amelynek nemcsak alkotója, hanem főszereplője is. 

Donny (Richard Gadd) huszonéves srác, báros egy csendes kocsmában, ahová egy átlagos délután betéved egy szomorúnak látszó nő, és helyet foglal a pultnál. Hamar kiderül, hogy egy vasa sincs, semmit nem tud vásárolni, ezért Donny felajánl neki egy ingyen teát. Beszédbe elegyednek, és attól a naptól kezdve Martha (Jessica Gunning) minden egyes délután meglátogatja a fiút a munkahelyén. Nem sokkal később az e-mail-címét is megszerzi, és bombázni kezdi talán kedvesnek szánt, valójában teljesen összefüggéstelen és ijesztően zavart üzenetekkel. Donny számára hamar terhes lesz a rajongás, de képtelen ezt határozottan Martha tudtára adni. Amikor pedig végre elhatározza, hogy a rendőrséghez fordul, ez nem bizonyul jó döntésnek: a hatóságok egy cseppet sem veszik komolyan a zavarodott elméjű, álomvilágban élő, ártalmatlannak látszó nő jelentette fenyegetést. Arról nem is beszélve, hogy Donny nem áll elő a teljes igazsággal. Egy szót sem ejt sem arról a szörnyű traumáról, amely korábban érte őt, és annak elkövetőjéről, akinek sokkal súlyosabb a bűne, mint a zagyva e-mailek és a lankadatlan rajongás, sem arról, hogy a Marthától kapott figyelem legbelül hízelgő a számára.

A széria hangvételét tekintve meglehetősen könnyeden kezdődik, de első pillanattól érezhető, hogy benne van valami sokkal veszélyesebb fordulat lehetősége. Itt még legfeljebb arra számít a néző, hogy thrillerbe fordul a történet, ám ez a dramedy minden elvárásunkkal szembemegy. 

Donny sikertelen stand-up komikus. Anti-humorral, némi bohócjátékkal és bolondos kellékekkel operáló, a közönségben kínos csenddel fogadott fellépései a sorozat szerves részét képezik, részben humorral pontozva a történetmesélést, részben pedig megadva egyfajta kényelmetlen alaphangulatot, amelyben a szekundér szégyenérzet nemcsak nevetségesnek, hanem kifejezetten sajnálatra méltónak festi le a főszereplőt. Donny ebből sem tud menekülni, mint ahogyan Martha „szerelme” elől sem, aki hamarosan a humorestekre is elkezdi őt hívatlanul elkísérni. Bármennyire is áldozatnak látszik első körben a srác, hibát hibára halmoz, és egyszer csak azt is megértjük, miért. 

Miután a gyomrosként ható negyedik epizódból fény derül Donny múltjának legsötétebb részleteire, az eleinte krimit ígérő sorozat váratlan fordulatot vesz, és ezt nem föltétlenül a cselekményre értem. Innentől bontakozik ki, mit is szeretett volna Gadd létrehozni a színpadról adaptált alkotásban, amelyet az eredeti formátumra hajazó módon végigkísér a narráció és a főszereplő arcáról készült hosszú-hosszú szuperközelik. A hatodik részben pedig egy már-már műfajváltásként értelmezhető jelenetben nézzük és hallgatjuk meg a közönségnek, illetve a kamerának elmondott, előadott fájdalmasan őszinte reflexiót. A Baby Reindeer kendőzetlen önvallomás, félelem nélküli kitárulkozás, a sebezhetőség és a rossz döntések felvállalása, és az elszigetelődés módjainak feltérképezése, és – ahogyan az a Gadd-del készített interjúkból is kiderül – egyfajta terápia egy nagyon nehéz életszakasz történéseinek feldolgozására. Ugyanakkor nem öncélú: olyan társadalmi és lélektani kérdéseket vet fel, amelyekről ritkán beszélünk, és olyan összetett, ambivalens módon mutatja be az eseményeket és a szereplőket, amely nemcsak meglepő, hanem üdítő is. Gadd nem akar morális verdikteket hozni, és ha vádol is bárkit, a vádlottak közül ő maga sem hiányzik. 

Richard Gadd ugyanakkor nemcsak a film készítőjeként, hanem színészként is brillírozik. Hihetetlenül erőteljes színészi jelenléte, sebezhetősége, döbbenetes bátorsága a sorozat abszolút lelke és motorja, de nemcsak ő alakít nagyot: a Marthát játszó Jessica Gunning egyszerre sajnálatra méltó és vérfagyasztóan kiszámíthatatlan, a transzszexuális barátnőt alakító Nava Mau a józanság hangját képviseli, amíg aztán Martha az ő gyenge pontját is kitapintja, hogy a lelkébe gázolhasson, a híres tévésként megjelenő Tom Goodman-Hill pedig a maga eszköztelenségével és faarcával az egyik legfélelmetesebb filmes gonosz, akit az utóbbi időben láttam. A pontosan és érzékenyen játszó szereplőknek, a hibátlan filmezésnek és a felvetett témáknak – szégyen, szexualitás, családi kötelékek, traumafeldolgozás stb. – köszönhetően bármennyire is kényelmetlen ezt a sorozatot nézni, félrepillantani éppúgy lehetetlen.

Ha az eddigiekből nem lenne világos, a Baby Reindeer, ahogy annak idején mondták, csak erős idegzetűeknek ajánlott – nekik viszont kötelező.

Baby Reindeer (2024., Netflix, Egyesült Királyság)
Írta: Richard Gadd
Rendező: Weronika Tofilska, Josephine Bornebusch
Szereplők: Richard Gadd, Jessica Gunning, Nava Mau, Tom Goodman-Hill

június 20, 2024 | Simon Judit | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Nincs boldog vég, de van remény

My Fair lady Szatmárnémetiben Andrei Șerban rendezésében

Andrei Șerban állította színpadra a szatmárnémeti Harag György Társulat My Fair lady előadását. Lényegében mindegy, hogy a híres rendező mindeddig nem foglalkozott musicallel, mert a színház az színház. Szerintem az a fontos, hogy ezt az előadást is a tőle megszokott színházi nyelven és formában alkotta. (Az megint más kérdés, hogy ennek az alkotásnak is komoly pillére, ahogy az életben is társa Daniela Dima társrendező). Tette ezt az amerikai musical jogdíji kötöttségeinek ellenére, és ezek miatt – vélem én – nem lett akkora bumm az előadás, mint amilyenre számítottam. Kisebb-nagyobb bummok azért voltak benne, mert Șerban idős korára is megmaradt a látvány mesterének. A minimalista díszleteket fényekkel varázsolja különböző helyszíneké, remek illúziót teremtve, a kórus, a tömeg mozgatása, a hangsúlyok áthelyezése az előadás erős elemei. 

A rendező(k) a történet társadalmi vonatkozásait keresik, ami a My Fair ladynél lehet truváj, de ha belegondolunk, hogy a musical szövegkönyvének alapja G.B. Shaw Pygmalion című színműve, ami korántsem olyan romantikus, mint a Broadway-változat, és távol áll a happy endtől, akkor már nem annyira mellbevágó. Ja, hogy nem így szokás játszani Eliza megzenésített történetét, az igaz, pedig így kellene, különben finoman fogalmazva is érdektelenné válik. 

Șerban a társadalmi osztályok közötti különbségeket, az ezek közötti átjárhatatlanságot, és ezeken belül is a nők kiszolgáltatottságát igyekszik megmutatni. Az ő Elizája, amikor rádöbben, hogy immár nem találja a helyét sem az alsó osztályban, ahonnan érkezett, de a középosztály, netán a felső tízezer sem fogadja be, felveszi a hátizsákját és elindul választ keresni a kérdésre: „Velem most mi lesz?” És ezzel a hátizsákkal a rendező ügyesen átvezette a jelenbe a történetet és az előadást. Nincs boldog vég, de van remény. Ez a lány talán megtalálja a maga útját.

A szatmárnémeti előadásban angol nyelven hangzanak el a dalok, a színészek remek kiejtéssel és komoly énektudással adják elő, aki nem ismeri – hogy stílusos legyek, G.B. Shaw nyelvét – olvashatja a fordítást. Viccesnek szánták az alkotók, hogy a szereplők helyi tájszólásban beszélnek, áthelyeznek hangsúlyokat. Néha bejött, máskor meg nem a beszédstílus poén. 

Bevallom, számomra meglepetést okozott a szereposztás. Méhes Kati (Mrs. Higgins), Rappert-Vencz Gábor (Alfred P. Doolittle), Keresztes Ágnes (Mrs. Pierce) színpadi jelenlétükkel, finom humorral éltek a szerepeik adta lehetőségekkel. 

Az nyilvánvaló, hogy a Higgins-t alakító Bodea Gál Tibor a rendezői koncepciót követi azzal, hogy professzora sokkal inkább anyukának a kisfia, mint önálló, a társadalmi elvárásokra fittyet hányó, magabiztos férfi, csakhogy ebben a felfogásban kevésbé hiteles. Mert koncepció ide vagy oda, ebbe a középkorú férfiba beleszerelmesedik a fiatal kora ellenére sokat látott, tapasztalt, vagány, sőt okos lány. Ilyen professzorral kétséges, hogy ez megtörténhetne. Bodea Gál játéka nem elég árnyalt ahhoz, hogy kibontakozzon Higgins személyisége – ha úgy tetszik –, vonzereje. Igaz, a két Eliza, Budizsa Evelyn / Kovács Nikolett sem az az élettel teli, ügyes lány, aki képes elindulni megkeresni önmagát és helyét a világban. Kettőjük közül Kovács van közelebb a virágárus lány karakteréhez, de egyikük sem alakítja meggyőzően a Shaw, de akár Loewe-Lerner által elképzelt erős, kockázatot vállalni képes nőt. Holott a rendező a férfivilágban helyét kereső nő kérdéskörére helyezi a hangsúlyt. Ehhez nem elég erősek a főszereplők karakterei. Számomra Pickering (Frumen Gergő /Orbán Zsolt) sem elég markáns, hogy részint ellenpontozza, másrészt bemutassa a felsőbb osztályok magatartását. 

Mint említettem volt az elején, az előadás megfellebbezhetetlen érdeme és a rendezői elképzelést tűpontosággal tükröző részei a kórus, a tömegjelenetek, és ide sorolnám a kifejező, hatásos koreográfiát, valamint a színészek mellékszerepekben nyújtott remekléseit.

Az előadástól függetlenül, Andrei Șerban munkája felhívta a román szakma figyelmét is a szatmárnémeti Harag György Társulatra, amit fontosnak tekintek. Hiszen Bocsárdi László, Sardar Tagirovski rendezései, hogy csak két nevet említsek, bizonyítják, hogy a szatmárnémeti magyar színházi alkotók felvállalják a szórakoztatásnál sokkal messzebbre mutató, a századunk problematikáit tükröző, hiteles színjátszást. 

Szatmárnémeti Északi Színház – Harag György Társulat

Frederick Loewe – Alan Jay Lenrner: My Fair Lady 
Musical
A Harag György Társulat és a Dinu Lipatti Filharmónia közös produkciója
Fordította: Baráthy György 
Rendező: Andrei Șerban 
Társrendező: Daniela Dima
Dramaturg: Daniela Dima, Bessenyei Gedő István
Díszlettervező: Irina Moscu  
Jelmeztervező: Cs. Kiss Zsuzsanna
Román fordítás: Daniela Dima, Tamás Ágnes  
Karmester: Novák Ștefan m.v.
Koreográfus: Bodor Johanna  
Zenei vezető: Manfrédi Annamária  
Zenei munkatárs: Bakk-Dávid László  
Light design: Cristian Niculescu  

Szereplők: Budizsa Evelyn / Kovács Nikolett (Eliza Doolittle), Bodea Gál Tibor (Henry Higgins), Frumen Gergő /Orbán Zsolt (Pickering ezredes, 3. Cockney), Rappert – Vencz Gábor (Alfréd P. Doolittle), Méhes Kati (Mrs. Higgins), Erdei Máté / Szabó János Szilárd (Freddy Eynsford-Hill, 2. Cockney), László Zita (Mrs. Eynsford-Hill, Szobalány), Keresztes Ágnes (Mrs. Pierce, Szobalány), Poszet Nándor (Harry), Péter Attila Zsolt (Jammie, 1. Cockney, Kikiáltó), Gaál Gyula (Kárpáthy Zoltán, Kocsmáros, Járókelő), Gaál Ágnes (Lord Boxington, Szobalány), Rappert – Vencz Stella (Transzilvánia királynője, Szobalány), Laczkó Tekla (Mrs. Hopkins, Szobalány), Bogár Barbara (Mrs. Higgins komornája, Szobalány), Kovács Éva (Görög diplomata), Vonház Ingrid (Virágáruslány), Sosovicza Anna (Szobalány)

Táncosok: Graz Denisa, Kengye Ádám, Kispál Nándor, Szilágyi Janka, Vonház Erik, Vonház Ingrid 
Fotó: Czinczel László

június 17, 2024 | Pintér Anita | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

„Csak nézzen, lásson végre valaki engem”

Ughy Szabina: Az átlátszó nő, PRAE Kiadó, 2023

Napjaink kortárs irodalmi szférájában számtalan olyan alkotással találhatjuk szembe magunkat, amelyek feldolgozatlan traumákról illetve társadalmi tabuk döntögetéséről szólnak, nagy hangsúlyt fektetve olyan témákra is, amelyekről mindeddig kényelmetlen volt az írás. Nehéz olyan témákat feldolgozni, amelyek az emberi gyengeséget, a sérülékenységet tárgyalják, mivel az írónak elkerülhetetlenül mélyebbre kell ásnia önmagában, hogy felszínre hozhasson elnyomott érzéseket és fájó tapasztalatokat. Ez lehet hitelességének forrása. 

Ughy Szabina, nem félve attól, hogy mit talál a felszín alatt, belevetette magát az írásba, aminek következtében megszületett Az átlátszó nő című novelláskötetet. „Most nagyon mennek a női témák”, mondja a kötet egyik szereplője, mindenki feminista harcos lett, és rájött az egyenlőtlenségekre, azonban Ughy Szabina a történetein keresztül nem egy lázadó, vagy önmagát sajnáltató pozícióba helyezkedik, sokkal inkább segítséget, támaszt nyújt azoknak a nőtársaknak, akiket egyre kevésbé veszünk észre, pedig itt élnek köztünk. A novelláskötetben egyetlen női sorsnak a megfestése helyett, tizenhat rövid részlet tükrében mindannyian magunkra ismerhetünk, ha tapasztaltunk már magányt, elnyomást, átverést, bántalmazást, éreztük tetteinket értelmetlennek, a szavainkat némának, magunkat pedig úgy, ahogy a címben is szerepel, átlátszónak. A történetek szereplői olyan női alakok, akik talán még sosem érezhették magukat igazán középpontban, sokkal inkább mellékszereplőként élik saját életük lemondással, megfelelési kényszerrel és kompromisszumvállalásokkal teljes mindennapjait. Megszokott teherként cipelik magukkal azokat az elkerülhetetlenül felgyülemlő súlyokat, amelyek abból erednek, hogy az önmagukkal, a testükkel, a beteljesületlen vágyaikkal való küzdelmeik során alulmaradtak, és az újabb vereségek miatt egyre csak mélyebbre tokosodtak be. Ilyen módon a social médiában, a régi családi történetekben vagy a férfiak fantáziájában élő női kép élénksége minden csalódással, veszteséggel, kudarccal vagy éppen csak az évek előrehaladásával egy-egy árnyalatnyival halványabbá fakul, mígnem teljesen átlátszóvá nem kopik. 

Kezdetben talán fel sem tűnik, mekkora ráhatása van a környezetnek a fokozatos árnyalatvesztésre. A megszokott bókok egyszeriben csak kimaradnak, helyüket csend, majd egy-egy elejtett sértés veszi át. Természetessé válik, hogy akivel összeköt az élet, már nem úgy néz, mint férfi szokott a nőre, vagy ahogy társ szokott a társra, leginkább már sehogyan sem néz, vagy ha néz is, semmiképpen nem lát. Ugyanígy nem látja a negyven éve egymás mellett lakó asszony sem a szomszédját, sem az ápoló a betegét, az apa a lányát, a lány az anyját, a nő önmagát. 

A novellákban felsorakoztatott történetekből életkortól, képzettségtől és társadalmi státusztól függetlenül minden női hősben azonos a jelentéktelenség, az üresség érzése, az, hogy felesleges minden igyekezet, mivel nemhogy a hősöket, még a problémát sem látja környezetük, legyen az bármilyen egyértelmű is. 

Ughy Szabina a novelláiban menekülőutat kínál ezeknek a nőknek, és velük együtt azoknak az olvasóknak is, akiknek elegük van a láthatatlanságból, észrevétlenségből. A kötetbe foglalt tizenhat élethelyzet lehetőséget nyújt arra, hogy betekintést nyerhessünk tizenhat nő sorstörténetébe, olyan módon, mintha egy-egy terápiás ülés alkalmával a távolról megismert történethez egyre közelebb és közelebb kerülnénk, mindaddig, amíg már szinte a sajátunkénak érezzük azt. A novellák nyíltan, a láthatóság felé vezető útra igyekszenek terelni a benne szereplő hősnőket, ennek a folyamatnak a legelső céljaként pedig a saját elakadás felismerését tűzi ki. Sosem egyszerű észrevenni a saját élethelyzet közelségéből, ha valami már nem úgy működik ahogyan kellene, és lassan, de visszafordíthatatlan módon egy-egy kapcsolat kiüresedik, vele együtt pedig a benne élők is elvesztik önmagukat. A megszokás leple eltakarja a leghangosabban ordító problémákat is, és csak akkor tűnik fel, hogy alatta egy önmaga valójától eltávolodott lény ver egyre mélyebb gyökeret a mérgező talajba, ha egy váratlan élethelyzet meglibbenti ezt a mindet eltakaró leplet. Ughy Szabina ezeknek a gazoknak a kiirtására vállalkozik a novellákban, olyan módon, hogy egy fordulópontot ajánl fel a történetek hőseinek, egy választást, ami lehetőséget ad elindulni az úton önmaguk és saját életük tisztán látása felé. A novellák terápiás jelleggel, az élethelyzet megismertetéséből elindulva fejtik le a rétegeket, mígnem láthatóvá, vagy kikövetkeztethetővé teszik a valós probléma gyökerét, ennek ismeretében pedig láthatóvá válik a nő maga is. 

Az írónő mesteri módon játszik a szavakkal, a történetek csak arra összpontosulnak, ami tényleg lényeges a megértés szempontjából, nincs olyan fölösleges cifrázás, amelynek ne lenne jelentősége, nincs mellébeszélés, nincs elhallgatás. A hősnők egyedi sorstörténeteikből kiszólva, sajátos hangjukat hallatják, és kétség sincs afelől, hogy ez a hang nem a maguk legőszintébb rétegéből szólna. 

„Ahogy néztem a kezem, azt éreztem, hogy nem én csinálom mindezt, hanem […] egy kéz, amihez semmi közöm sincs. Egy kéz, rajta már tizenöt éve a férjemtől kapott gyűrű. Egy kéz, amit kéthetente manikűrös csinosított. Egy kéz, rajta a sütő égette lila heg, a kéz, amivel annyi szép és mocskos dolgot csináltam… Az a kéz olyan otthonosan mozgott a konyhában, hogy szinte zavarba jöttem, mert azt éreztem, egy idegen nyúlkál a dolgaimhoz. De csak pár másodpercig tarthatott az egész, aztán megnyugodtam, és hosszú időre el is felejtettem azt a borzasztó magányt, amit akkor éreztem.”

Vajon hányan érzik nap mint nap ezt a borzasztó magányt, vajon hányan élik idegenként saját életüket és vajon hányan törődtek már bele láthatatlanságukba? Ughy Szabina ezzel a tizenhat történettel alakot, színt, és nem utolsó sorban láthatóságot adott nem csak a novellák női szereplőinek, hanem azoknak az olvasóknak is, akiknek szükségük van saját élénkségük, erejük és tehetségük megerősítésére.

április 22, 2024 | Koós Csenge | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Vallás vagy élet

Az Igazság Gyertyái: Székely-Sebestyén produkció a Marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulatnál

Három kategóriában jelölte díjra az UNITER (Román Színházi Szövetség) a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának Az igazság gyertyái előadását. Székely Csaba történelmi drámáját Sebestyén Aba állította színpadra. 

A jelölések: Székely Csaba – a legjobb új színpadi szöveg, B. Fülöp Erzsébet – a legjobb női főszereplő a Kovács Márta szerepében nyújtott alakításáért, Cári Tibor – a legjobb zene és sound design várományosa. Ismeretes, hogy minden kategóriában három-öt alkotót neveznek meg, de csak a május 27-i gálaműsoron fedik fel a nyerteseket. A jelölés is elismerést jelent, hiszen a megnevezett alkotókat, alkotásokat ítélték az elmúlt év legjobbjainak. Kétszer néztem meg az előadást, másodszor az UNITER jelölések alapján állítottam szempontrendszeremet, ezekre öszpontosítottam: dráma, B. Fülöp Erzsébet, zene.

A DRÁMA. Székely Csaba egy narrátor karaktert írt a darabba, a kótyagosnak tűnő, éleslátású Kovács Sárikát, akit Kiss Bora formál meg. Elidegenítve jelenik meg így a darab rétegessége. Sárikától tudjuk meg az előadás cselekményének történelmi kontextusát: a kommunista rezsim alatt 1988-ban elárasztott Bözödújfalu valamikor békés erdélyi falucska volt, ahol szinte idillben élt együtt minden vallási közösség: zsidók, szombatisták, unitáriusok, katolikusok. A második világháború idején a fajgyűlölet, a fasizmus és a náci ideológia mérgesgázként kezdtek terjedni szerte az országban. A nyilas hatalom emberei a kis faluba is elértek, ahol kihasználták a személyes, eddig fel nem ismert vagy lappangó konfliktusokat, és az antiszemitizmus beférkőzött a lelkekbe. Székely Csaba ezt a Kovács család történetén keresztül mutatja be nekünk. Kovácsék szombatosok, olyan „tévelgyő keresztények”, akik több száz éve zsidó szokásokat követnek. Ezt a vallási csoportot nevezték „Az Igazság Gyertyáinak”. Mivel hivatalosan a rendszer zsidóként könyvelte el őket, lehetetlen döntéseket kell hozniuk, hogy megmeneküljenek: a dráma egyik fő konfliktusforrása a személyes identitás kérdése. Annak a kérdése, hogy mikor és hogyan sikerül megtörni egy embert annyira, hogy megtagadja vallását, ezzel együtt a világról és önmagáról alkotott addigi képét. Ez a tragikus történet Székely Csaba kipróbált és közkedvelt fekete humorával olyan kohéziót alkot a színpadon, amely gondolkodásra késztetheti a nézőt. Ebben az esetben pedig felmerül bennünk a kérdés, vajon mi hogyan cselekednénk? A darab nemcsak a zsidóságnak, hanem Bözödújfalunak is emléket állít. Minden ott élő embernek. Nem szélsőséges karaktereket, hősöket és antihősöket látunk a színpadon, hanem olyan személyeket, amilyenek mi magunk is vagyunk vagy tudunk lenni.

B. FÜLÖP ERZSÉBET. Az általa furmányosan reálisan eljátszott Kovács Márta stabil erkölcsökkel, értékrenddel, hittel megáldott, karakán falusi asszony. A maga egyszerűségében ő válik a darab origójává. Válaszút elé kerül: vallás vagy élet. Márta, hogy gyermekeit, Sárikát és Sámuelt (Varga Balázs) megóvja, megkeresztelkedik. Akkor omlik össze minden körülötte, amikor férje, Mózes (Henn János), hogy elkerülje a munkaszolgálatot, végleg elhagyja családját. A veszteségtől megtörve B. Fülöp Erzsébet Mártája egyik pillanatról a másikra változik át érzéki, ösztönös, tüzes nőből töpörödött demens nénivé. Amíg a néző gondolkodására leginkább Sárika narrációja hat, az érzelmeinket és az empátiánkat Márta karaktere vezeti. B. Fülöp Erzsébet eléri célját: nem csak sajnáljuk Mártát, hanem olykor makacssága és merev elvrendszere lehetetlen helyzetbe hoz minket, nézőket is – tragikus és idegtépő, ahogyan megelevenedik előttünk a nagyon szeretett, de önrendelkezésre és döntéshozatalra képtelen öregasszony játszmája. Jobb színésznőt nem találhatott volna Sebestyén Aba erre a szerepre.

ZENE. Cári Tibor klezmeres dallamai végigkísérik az előadást. A fontos pillanatokban kórusművek szólalnak meg, emellett pedig végig biztosítják az alaphangulatot a díszlet csűrpadlásán muzsikáló zenészek. Zenei laikusként a szubjektív véleményemen kívül nem tudom megítélni a zene „milyenségét”. Amit tapasztaltam: a zenei aláfestés összhangban áll a jelenetekkel és hozzáad az előadás nézőkre gyakorolt hatásához. A kórusban viszont jóval több potenciált látok, mint amennyi megnyilvánul az előadásban. A nagyszámú statisztéria harmóniája katarzist válthatna ki, főleg a darab fináléja során, de az esetlenül és az előadás során végig ugyanúgy mozgatott (a takarásból a dal kezdetével lassan előre, majd a dal végével hátra sétáló) tömeg inkább gyengíti a jeleneteket, minthogy emelné őket. Ez azonban rendezési, nem „zeneszerzési” kérdés.

A rendezői bravúrokra éhező nézőkben hagyhat némi hiányérzetet az előadás, mivel Sebestyén Aba nem tesz mást, mint engedi megszólalni Székely Csaba drámáját. Ez biztonságos rendezői döntés ebben az esetben, mert a szöveg önmagában megállja a helyét. 

Marosvásárhelyi Nemzeti Színház – Tompa Miklós Társulat
Székely Csaba: Az igazság gyertyái
történelmi dráma

Rendező: Sebestyén Aba
Díszlet: Sós Beáta 
Jelmez: Hatházi Rebeka
Zene: Cári Tibor
Light designer: Majoros Róbert
Szereplők: https://nemzetiszinhaz.ro/play/az-igazsag-gyertyai/?comp=TM 
Fotó: Bereczki Zoltán 
Köszönet osztályfőnökömnek, Boros Kingának.

  1. Jelenet az előadásból, előtérben Varga Balázs
  2. B. Fülöp Erzsébet 
április 4, 2024 | Mikola-Nyíri Emese | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Színjátékban egy színdarab

A Pesti Magyar Színház a 2023/2024-es évadban, közkívánatra újra műsorra tűzte a Házasságon innen és túl című, még 2008-ban bemutatott darabját.

1. Miért nem jössz már ki a kocsiból, baszdmeg? – Azt hittem visszajössz a cetlivel, …és tudod kivel kiabálj?! -Add ide nekem a ruhatárszámot, nincs kedvem várni egy órát, amíg megtalálod! — Na, állj be a pisilősorba, mert neked mindig kell, akárhova megyünk! — Már megint a telefont bámulod? Bezzeg más férfiak, még egy koktélt is képesek hozni a feleségüknek!

2. A színpadon másfél órán át férjek, feleségek szeretők panaszkodnak, veszekednek. Néha lejönnek a színpadról, beülnek a nézők közé, ők is nézik a darabot, a másik veszekedő házaspárt, majd helyet cserélnek, színpadi és nézőtéri párok. Ismert veszekedési helyszínek és pillanatok, lefekvés után a francia ágyban, rokonoktól hazafelé menet a kocsiban…ismert fájdalmak és frusztrációk, ismerős replikák. Semmi egzotikum! Vagy mégis? Ínyenceknek való egzotikum: mi magunk vagyunk terítéken a színpadon. A mi gyakran toxikus, máskor meg világmegváltó beszélgetéseinkből szőtte össze Háy János elbeszéléseit és azonos című elbeszéléskötetét. 

Most először vagyok a Pesti Magyar Színház Sinkovits-termében, így nem tudhatom, hogy valóban ilyen kicsi a színpad vagy Pinczés István, szándékosan ilyen kicsi térben mozgatja a szereplőket. A darab kabarétréfa-szerűen van felépítve: belép egy férfi és egy nő, beszélgetésükből kirajzolódik egy házastársi vagy éppen szeretői konfliktus, néha schlusspoénnal (kínos nevetések a nézőtérről), néha fájdalmas dilemmával zárul a jelenet, és jönnek is a következők. Természetesen a jelenetekből összeáll egy narratíva is, a Háy Jánosra jellemző pszichologizálással és pszichológus-ellenességgel, de a közönség mégis egyszerűen csak azt szereti, hogy most nem királyok vagy éjkirálynők, nem hattyúk vagy varázsfuvolák, nem szenvedélyes Rómeók és mindenre elszánt Júliák, hanem budapesti átlagemberek és fájdalmaik szólalnak meg.  Találnak megértésre vagy oldásra a humor által.  A darabban van egy szereplő, a „lány”, aki nem szólal meg csupán gesztusaival mutatja ki érzelmeit, ő a vádaskodó vagy védekező párok ellentéte, aki őszinte érzelmeivel visszatereli a darabot az érzelmi síkra. 

A színházi élményt számomra mégis a darab díszlete jelentette. Kedvencem a nézők felé 45-fokos szögben felállított nagy francia ágy, amibe inkább belépnek, mint befekszenek a szereplők, a gondosan felragasztott vagy mágneselt kispárnák, távirányító, és éjjeli lámpa társaságában, valóban a nézők orra előtt folyik a házastársi perpatvar. A hosszúkás asztal, felemelve és két sörrel, már bárpult lesz. Leengedve négy székkel és egy kormánnyal, már autó, két nagy tükörrel pedig már szépségszalon. 

A darab végén mégis kitágul a tér: a Gellért-hegy és az Erzsébet-híd fényképeinek darabjaiból a szereplők összeállnak az ismert budapesti látképpé, miközben a magányról szóló monológ, egyetlen a darabban, talán arra próbálja ráébreszteni, az eddig cinkosan összekacsintó férjeket vagy feleségeket, hogy lehetne igazán szebben is élni. 

3. A darab végén: vastaps. Az előtér, a ruhatár szinte néma. Az utcán magassarkú cipők kopogása, szövet kabát sziszegése az egyetlen hangélmény. 

2024. február 6., Budapest

március 1, 2024 | Hegyi Réka | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Színház usankában és pufajkában. 1978/2023

Mielőtt bármit leírnék a szlovéniai Tomi Janežič legújabb, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházban rendezett előadásáról, be kell vallanom, hogy elfogult rajongója vagyok. Olyannyira, hogy a korábban látott előadásai, A sirály és az Ivan Iljics halála a személyes kedvenceim között foglalnak helyet. Lényegtelen részlet, kit érdekel a recenzes elfogultsága… Ám ez az előadás leginkább ez: személyes. Nemzedékeken átívelő dokumentum-fikció, dokufikció – sorolja be műfajilag a produkciót a színlap. Tovább is lehetne árnyalni, vagy újabb címkékkel ellátni: autofikció – önéletrajzi ihletésű történet. Személyes történelem. Családtörténet. Kitágított pillanat, amelybe egy régió és egy évszázad eseményeit sűrítették az alkotók: a rendező mellett elsősorban Simona Semenič drámaíró, Branko Hojnik díszlet- és Marina Sremac jelmeztervező, a színészek és a stáb többi része.

Számomra az előadás akkor kezdődik, amikor mindenféle szervezési részlet tisztázása közben kiderül, hogy ajánlatos meleg ruházatot viselni, mert a helyszínt „csak bizonyos hőfokig lehet kifűteni”. Bepakolom a gyapjú pulóvert és a tolldzsekit, és valahol az emlékeim mélyén elkezd motoszkálni egy másik kor, amikor a fűtetlen színháztermekben csak úgy lehetett végignézni egy előadást, ha pufajkában ültek a nézőtéren. A sötét 80-as évek emléke, talán egy színháztörténeti tanulmány illusztrációja… Az 1978 című előadásnak 2023-ban a temesvári műszaki egyetem egyik, a belvárostól távol eső épülete ad otthont, nem a színház… Később az épület szocreál közönségessége fontos, csak egy különleges, félkörben tekergő lépcsősor töri meg a semmilyenséget. Fentről lefele, mennyből a pokolba, egy előadóterem és egy szülinap derűjéből merülünk alá felvonásonként egyre mélyebbre, az utolsó részben megjelenített lövészárkok sáros, véres történelmi valóságába. Persze, tudjuk vagy sejtjük, akiknek volt szerencsénk Janežič-előadáshoz: egy ilyen kaland sok órát tart, kényelmes bársonyszékekről szó sem lehet, és minden bizonnyal nem csak fizikai értelemben kell kilépnünk a komfortzónánkból. 

Szó sincs arról, hogy bárkit a közönség soraiból el akarnának ijeszteni: meleg, cukros teát adnak mindenkinek a szünetben. A papírpoharak, legalább a szünetek idejére, visszahoznak a klímaszorongásos, posztcovid 21. századba. Innen kell ismét alámerülnünk, hogy kövessük a szereposztásban részt vevő színészeket (és zenészeket), akik saját keresztnevüket viselik a játékban is: Attila, Emília, Mónika, Loránd, Előd, Attila, Ernesztó, Zsolt, Emese, Eszter, Boróka.

Sziporkáznak, amint civil énjükből belépnek szerepeikbe. Néha segítségükre siet egy-egy jelzés, de nem mindig… Zenélnek, énekelnek, táncolnak, és mindenekelőtt mesélnek. Janežič nagyon ért ahhoz, hogy színészei úgy bánjanak a szavakkal, hogy a közönség ne hiányolja a modern színházi eszközöket, a kortárs technikákat. Nehéz is lenne tetten érni, hogy mi a kulcs. Hangulatteremtés szavakkal. Hitelesség. Valami őszinteség, amit nem a Sztanyiszlavszkiíj-módszer, vagy nem csak az alapoz meg. A színészek is civilek, eltávolodnak, és kívülállóként nézik a produckiót, a korábban letett szerepükkel együtt, de másodperc töredéke alatt felveszik egy újabb jelenet kedvéért. A közönség nem tudja, ki/mi következik, ezért figyel, mert itt vele is játszanak, és muszáj megengednie, hogy bevonják őt is, beavatott kell legyen az előadás végére. Ha gátakat vagy falakat hoz be, és nem bírja ki a 7 és fél órát (A sirály), vagy nem nyílik meg a mellette ülő, akár más nyelven beszélő nézőnek, amint a játék kéri (Ivan Iljics halála), egy gazdag, összetett tapasztalattól fosztja meg magát. Az 1978-ban is a színészek viszik a prímet, de az 5 órás kitágított pillanat nem sétagalopp, hanem őrült vágta.

A hetvenes éveket idézi a színészek jelmeze és parókája, a szvetterek, bundák és dzsekik, és bár sokan közülük annyira fiatalok, hogy kizárt, bármit tudnának a 70-es, 80-as évek Romániájáról, az elmesélt történetek (részben) a színészek és a rendező személyes történetei. Bőven elhangzanak történelmi tények is, de építenek a kollektív tudatalattira is, ami több generáción keresztül átível, és valamit elindít mindenkiben, akár élt az adott korban valamelyik őse, akár nem. Ha közvetlenül nem is volt részese a történetnek, tud kapcsolódni hozzá. Így tágul számomra például az első részben megidézett dátum, pontosabban annak egy pillanata, 1978. január 24-ének délutánján… Mert ott, abban a színpadi mesében a Gyökerek című sorozat megy a tévében, egy sok generáción át végigvezetett családi eredettörténet, amit dióhéjban össze is foglalnak a gyengébbek kedvéért, és amit én nem láttam soha, nem is hallottam róla, de kiderül, mégis van közöm hozzá: gyermekkoromban, amikor nem tudtuk, mi az, hogy politically correct, a barátnőm egyik fekete macskáját Kunta Kintének hívták, mint a sorozat egyik főszereplőjét. A másikat Mobutu Sese Sekonak, és akár ennek a névnek is lehet (ha akarjuk) köze az első rész kitágított pillanatához, hiszen az afrikai (Zaire) diktátor és a Ceaușescu házaspár között van némi ideológiai hasonlóság.  

A műszaki egyetem előadótermét, ahol épp vagyunk 2023 decemberében, 1978-ban minden bizonnyal rendeltetésének megfelelően használták. Nem kizárt, hogy a transzparensek, a portré, a mindenféle figyelmeztető felirat némelyikét épp ott, a helyszínen használták, rendeltetésüknek megfelelően. Lényegtelen részletkérdés, de ezeknek köszönhetően repülünk vissza az időben 40 évet, hogy egy osztályteremben találjuk magunkat… Pontosabban átrepülünk, a kitáguló pillanat helyszínéről, egy tömbházlakás szűk konyhájából… Ahol már megismerkedtünk a családtagokkal és a szomszédokkal, akik mindannyian benne vannak a mesében, saját jogon, jelenben, múltban vagy jövőben. Ez a játékhelyszín már nem lehet egy szocreál konyha replikált mása, de elsősorban az oda gyűjtött tárgyaknak köszönhetően élethűen idézi meg a kommunizmus éveit.

A második rész egy szinttel lennebb berendezett térben zajlik. Groteszk, humoros intermezzóval indul, amelyben a dokumentálási folyamatban résztvevő operatőrt ismerjük meg – stílszerűen, felvételről. Személyes történettel járul hozzá a szerteágazó sagához, mint minden szereplő, és jelenete kulcsfontosságú, hiszen műfajilag is tágítja az előadás szövetét, amely nem szakad szét a negyedik falról – esetünkben egy garázsajtó jeleníti meg – zengett kiselőadástól sem, amin nyüszítve röhögünk. De még ebben a térben következik az egyik legtorkszorítóbb jelenet, a cigány szomszéd meséje, aki megmentette a nagynénit… Térben is messzire jutunk, a Bánságból a szlovén-olasz határ melletti Nova Goricára (a rendező szülővárosába), amely egykor az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott, akárcsak Temesvár, majd Jugoszláviához. Sok nyugatra szökő romániai polgár útja vezetett erre, majd megtesszük ugyanazt az utat visszafelé is, a Nova Gorica határában lévő isonzói front helyszínéről vissza, az első világháborús veterán nagytata nyomát követve.

A harmadik rész ismét más regiszterben játszódik, a legalsó szinten (és alatta). A betonpadló feltörve, lövészárkot ásnak, csorog a víz, műanyag palackból (helló 21. század!) ömlik a színészek arcára a művér. Gyomorforgató történelemlecke élő szereplőkkel. Történelmi személyiségekkel. (Ha másért nem, azért érdemes megnézni az előadást, hogy megtudjuk, ki volt Illy Ferenc.) Egy-egy szál lezárult már az előadásban, más csak most kezdődik, sőt, van olyan szereplőnk is, a mesélő, Zsolt, akit most látunk először… Ehhez a 100+ éves világhoz már nehezen lehet kapcsolódni, de nem jut idő ezeken ott helyben agyalni, a csarnokszerű, korlátos „lelátóval” felszerelt teret (az egykori egyetemi labor/műhely lehetett a gyakorlati tárgyak oktatásához) épp egy csatajelenet tölti ki… Visszautaztunk az időben, hogy fogunk mi innen visszakerülni a mába? A színészekről lecsutakolják a sarat, mi meg visszük magunkkal a buszba, vissza a belvárosba, a fénybe – a bemutató része volt a Temesvár 2023 – Európa Kulturális Fővárosa bővített programjának is, melynek mottója „Fényeddel világítsd városod!”. 

Temesvári Csiky Gergely Színház 
1978 – dokufikció
Írta: Simona Semenič a rendező és az előadás alkotóinak történetei alapján
Rendező: Tomi Janežič 
Díszlet: Branko Hojnik 
Jelmez: Marina Sremac 
Koreográfus: Döbrei Dénes
Zene, sound design: Samo Kutin, Eduardo Raon
Video: Carlo Zoratti

Szereplők: Balázs Attila, Borbély B. Emília, Császár Mónika, Czüvek Loránd, Jancsó Előd, Kiss Attila, Lajter Márkó Ernesztó, Mátyás Zsolt Imre, Simó Emese, Szőllősi Eszter, Vajda Boróka. 

Az 1978 egy tizenkét előadásból álló, Destin(y)ation címet viselő sorozat része, amely különböző országok színházait kapcsolja össze egy rendkívüli projekt keretében, partnerségben a Mittelfest nemzetközi fesztivállal, amelyet az olaszországi Cividaleban szerveznek – a Nova Gorica (Szlovénia) // Gorizia (Olaszország) 2025 Európa Kulturális Fővárosa program része.  

január 8, 2024 | Simon Judit | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Édes Anna Kolozsváron

Az Európai Színházi Unió (UTE) 20. fesztiválját rendezte a Kolozsvári Állami Magyar Színház (KAMSZ), megünnepelve a Stúdió átadásának 15. évfordulóját és a Szamos-parti állandó magyar nyelvű színjátszás 230. születésnapját. A sétatéri színház november 4-19. között harmadszor látta vendégül a nemzetközi seregszemlét, amelyen tizenegy tagszínház vett részt. Bemutatták továbbá Darvay Nagy Adrienne színháztörténész, Hamlet-kutató legújabb, Az idő lenyomata – Tompa Gábor Hamletjei és az erdélyi reteatralizáció című kötetét. A seregszemle gazdag programjából itt egy előadást méltatunk, a továbbiakról online kiadásunkban olvashatnak

A kiszolgáltatottság drámája

Szabó K. István, jelenleg a debreceni Csokonai Színház művészeti igazgatója rendezte az Édes Anna című Kosztolányi regényadaptációt. Lőkös Ildikó dramaturg írta meg az új a színpadi változatot, vélhetően a rendező szempontjait is figyelembe véve. Tény, hogy az előadás hatásában közelít az eredeti műhöz.

A kiszolgáltatottság, a megalázás és megalázkodás, a félelem, hatalmaskodás drámája az előadás, amelynek lényegét nagyszerűen ragadja meg alábbi írásában Nyiri-Mikola Emese.

Az alábbiakban két rendkívüli alakításra, színészi munkára hívnám fel a figyelmet. Ez nem jelenti azt, hogy az Édes Anna szereplőinek bármelyikének kifogásolgató lenne a játéka. Mindegyikük hangsúlyos, hiteles karaktert állít színpadra. 

Román Eszter játssza a címszerepet, a mindenről lemondó, alázatos, szelíd Édes Annát. Ennek a szép, szőke lánynak kemények a vonásai. Fürkésző a tekintete. Önérzetes, méltóság van benne. Senki nem veszi észre, csak annyit látnak, amennyit magából mutat. Csak akkor mosolyog, amikor nem látják. Vagy, amikor úgy véli, talán érzi is, hogy embernek, nőnek tekintik. Amikor a Kéményseprővel beszél. Amikor a szerelmét is megcsúfolja Patikárius fiatal úr, kővé keményedik. Román Eszternek kevés szövege van, de úgy létezik a színpadon, hogy érzékelteti a bekövetkező tragédiát. Ez a lány megéli a kiszolgáltatottságot, a megalázást, de őrzi a maga méltóságát. Nem fogadja el az alamizsnát, visszautasítja a kegyes leereszkedést. Reménykedik, ha elmegy, ha családja lesz, felszabadul. Felszabadul a lelke. Akkor lázad fel benne minden nyomorúság, amikor a méltóságától, a lánybecsületétől megfosztják, amikor kifizetnék asszonyi áldozatát. A színésznő kevés gesztusában, arcán tükröződik minden gondolata, minden érzelme. Megrázóan szép a játéka, amint ártatlan lányarca elsötétül, s immár alig tudatosan cselekszik. Pusztít, holott csak élni vágyott. 

Kali Andrea játssza Vízyné Angélát, akinek látszólag az egyetlen gondja, hogy talál tökéletes cselédet. Talán Édes Anna megfelelő, de ő is menni akar. Hatalmaskodik a lány felett (a többiek ezért, illetve gonoszságáért hagyták ott), kiéli rajta a szorongásait. Parókát hord, megfelelni akar a társaságnak, a férjének, mindenkinek. A cseléd az egyetlen, aki fölött ő uralkodhat. Vízyné gonoszsága mögött mélységes boldogtalanság rejlik. Eltemette a kisfiát, férjével csak szokásból osztja meg az ágyát, rég nem kötik őket egymáshoz érzelmek, de megbecsülés sem. Az asszony rémülettel vegyes undorral nézi a férje politikai színeváltozásait, hatalmi vágyát. A cselédek miatt hisztériáján kívül, semmit sem láthatnak a többiek. A színésznő Angéla cselédek miatti hisztériája mögött is érezteti nyomorúságát. A felsőbbrendűség látszatába való menekülést, a rettegését, hogy ki ne derüljön, őt is megalázza a férje. Kali Andrea árnyalt alakítása, finom rezdülései drámai asszonyi sorsot tár fel.

Simon Judit

Tanulságok post mortem

A nézőtérre lépve a rekviem szövegét halljuk. Már a gyilkos Édes Annaért szól? Vagy az ülőhelyeiket kereső nézőkért, mindannyiunkért, gyilkosokért, meggyilkoltakért és ideiglenes túlélőkért egyaránt?

A cselekmény, akárcsak a regényben, a zavaros történelmi pillanatokkal indít. Elmentek az elvtársak, de fenyeget a visszatérésük. Kint még lövöldözések, zavargások, de csak kint. Bent, a színpadon, neurotikus módon, minden egy kérdés körül forog: Miért nincs olyan cseléd, aki bármikor, bármit tökéletesen elvégez? „Alkalmazott? – Nem! Cseléd!”

Ezt a kérdést tárja elénk Vizyné, aki szorongó alkat, mégis kellően arrogáns. Édes Anna félénk tekintetével, naiv mosolyával, setesuta mozgásával nem csak Vizynével áll ellentétben, hanem a darab többi szereplőjével, akik a maguk módján mind képesek az önérvényesítésre. Édes Anna és a többiek dinamikájából bontakozik ki az az örök társadalmi dilemma, amire ma is ugyanolyan égető lenne megoldást találni: Mit tudunk kezdeni a szegényekkel, a tanulatlanokkal, azokkal, akik a társadalom peremére szorultak, és nem képesek önmaguk védelmére sem? Mit kínálhat nekik és mit várhat el tőlük az értelmiségi vagy a társadalmi vezető réteg? Kosztolányi a regény közepén, a híres piskóta-fejezetben, Moviszter doktorral, az orvossal mondatja ki válaszát, amit a rendező, Szabó K. István kellő figyelemmel épít be a darabba. Nincs emberiség, csak az egyén létezik, és nincs más válasz és attitűd, csak az irgalom. Irgalom a másik emberrel szemben, azzal, akivel nap-mint-nap vagy más körülmények között találkozunk. Kosztolányi óta erre azóta sincs jobb vagy pontosabb válasz! 

Vizynének álmában megjelennek volt cselédei, szomszédai és barátai cselédei, ők alkotnak egyfajta görög kórust. A cselédek kórusa valóban dalol, amolyan cselédstílusban kornyikálnának, kinagyítják a hangulatokat és érzelmeket, vagy épp tovább lendítik a történetet. A fekete falú konyhában, nagy fekete lábosok és fazekak között fekete ruháikban és vastag fekete harisnyákban, mintha a tudattalan egy sötét bugyrából törnének elő. Mikor Annának jelennek meg a lelkiismeret és a fájdalom szószólói. 

A darab utolsó negyedében Szabó K. István újólag hangsúlyozza, Moviszter és Vizyné párbeszédében a megértés és irgalom szükségességét. De Vizyné képtelen erre: sem bölcsessége, sem embersége nincs hozzá. Komfortzónán belül marad, tehetetlenségében elindítja a lelki zsarolást, a kizsigerelést, semmibevevést. 

A gyilkosság, nem jelenik meg a színpadon. Mintha ok és okozat egybemosódna. Vizyék ünnepséget rendeznek, mindenki bekötött szemmel szórakozik, ünnepel, iszik és keringőzik. Piros a puncs, a felhőtlen szórakozás szimbóluma, és piros a vér, a belépő házigazdák elegáns selyemruháin. Mégis ugyanúgy tartják a protokollt, a hivatali jókedvet, együtt táncolnak a vendégekkel, nem érezve, nem látva a halálos sebeket. Mindenki süket és vak a szemük előtt kibontakozó tragédiával szemben Talán egész társadalmunk ezt a haláltáncot járja, önmaga tengelye körül forog mindenki, mint a zárójelentben. Kis- vagy nagyemberek, akik vélt és a hamis problémákat mások jóléte árán vagy a másik emberi mivoltának tekintetbevétele nélkül kívánnak megoldani. Háború nélkül is tudunk elég sérülést okozni egymásnak.

A tánc végén Vizyné földre rogy, és újra halljuk a temetési imát. Rekviem mindannyiunk lelkéért, akik tudattalanul vagy tudatosan asszisztálunk ehhez az egészhez. Bár azt már kevesen tudják, csak az irgalmasoknak jár az irgalom.

Mikola-Nyíri Emese

Kosztolányi Dezső nyomán: Édes Anna
Színpadi adaptáció: Lőkös Ildikó, Szabó K. István
Rendező: Szabó K. István  
Dramaturg: Lőkös Ildikó
Jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias
Díszlettervező: Artūras Šimonis
Zeneszerző: Cári Tibor
Szereplők: Román Eszter (Édes Anna), Kali Andrea (Vizyné Angéla), Bogdán Zsolt (Vizy Kornél), Kiss Tamás (Patikárius Jancsi), Sinkó Ferenc (Ficsor), Bíró József (Moviszter Miklós), Csutak Réka (Moviszterné), Dimény Áron (Druma Szilárd), Kicsid Gizella (Drumáné), Orbán Attila (Kéményseprő), Vindis Andrea (Etel, cseléd), Albert Csilla (Stefi, cseléd), Varga Csilla (Katica, cseléd), Kántor Melinda (Ilonka, cseléd), Tőszegi Zsuzsa (Böbe, cseléd)

https://www.huntheater.ro/eloadas/617/edes-anna/
december 23, 2023 | Beretvás Gábor | Kritika
MEGOSZTOM

Huszár vircsaft

Kritika a Hadik c. filmről

Őszintén bevallom, nem vártam Ezektől, hogy meg merik mutatni, hős nép a magyar, nagy nemzet vagyunk – hangzik el a mondat a professzor szájából a Gyula vitéz télen-nyáron című filmszatírában. Bácskai Lauró István már 1976-ban egy olyan korhangulatra építette fel filmjét (és abban egy fiktív történelmi sorozatot), amelyben ez a kérdés nagyon is relevánsnak hangozhatott, még ha ebben a magyar történelmet feldolgozó filmes alkotásokra való igény karikírozva is volt. Persze, a Gyula vitéz… arról is szól, hogy a kádári politikai kurzus “tartalomgyártói” hogyan is óvatoskodnak a történelmi áthallások miatt. Illetve arról is, hogy egy jól sikerült népszerű történelmi sorozatnak milyen hatásai lehetnek a jelen társadalmára nézve. 

Ha már kitekintünk a Kádár-korra: a Magyar Televízió gyártói igenis foglalkoztak két emberöltőn túli történelmi tárgyú feldolgozásokkal. Ezek kapcsán talán Zsurzs Éva neve csenghet a legismerősebben. A koppányi aga testamentuma vagy A törökfejes kopja még most is a nosztalgia-tévécsatornák repertoárdarabja. Ugyanígy a Zsurzs nevéhez köthető sorozatok is a hősteremtés hosszabb lélegzetvételű munkái: ilyen A fekete város, de készített ő még több részes feldolgozást, például a Zrínyit. Mondhatni, a Magyar Televízió lefektette az alapokat. A Tenkes kapitánya, a Rózsa Sándor több évtizeden át alapműnek számított az ismétléseknek (is) köszönhetően. Az érdekesség az, hogy erre a hagyományra a streaming tartalomgyártás idejében újra építenének. Éppen a Hadik forgatókönyvírója, Kis-Szabó Márk jegyzi az egyik ilyet, ebből sorozat is készült Aranybulla címen, vagy éppen a hetekben mutatták be az Erdély történelmét feldolgozó Tündérkertet is, Móricz Zsigmond regénye nyomán, bizonyítván, hogy töretlen a gyártók igénye a történelmi feldolgozásokat illetően.  

De mi a helyzet a magyar filmiparnak a moziforgalmazás számára készült alkotásaival? Hogyan jelentek meg a XX. század előtti történelmi hős-szerepek a filmvásznon az államszocialista időkben? Rákosiék politikai kurzusa például saját propagandájának megfelelően mutatta be a Petőfi-jelenséget, illetve a 1848-as forradalmi eseményeket és a szabadságharcot. Elég annyi, hogy Avram Iancu szabadcsapatai például a magyarok oldalára állnak az Illyés Gyula által írt és a Ranódy nevével fémjelzett Föltámadott a tenger című, 1953-as filmben. Jancsó parabolája, a Szegénylegények 1966-ban már a formai újszerűségén túl épp a hatalommal való szembehelyezkedése miatt volt fontos. Az ‘56-os forradalom leverése után tíz évvel Hernády Gyula forgatókönyve alapján Jancsó egy 1848/49-es forradalom és szabadságharc utáni környezetet teremtve emlékeztette a közönséget a kádári hatalom megtorló intézkedéseire. De említhetném Sára Sándor 80 huszárját is, 1978-ból, ahol a Csoórival közösen jegyzett forgatókönyv többek között a huszár hősiességnek úgy állít emléket, igencsak naturális képi világot teremtve, hogy igazából deherolizálja is egyben a huszár-képet. A heroizmust, ami egybeolvadt a magyar huszár képével. Amit a televíziónak is köszönhetően leginkább Várkonyi Jókai-feldolgozása, A kőszívű ember fiai teremtett meg a Jancsó-filmmel egyidőben. 

Fontos, hogy a huszár-figurák leginkább a 1848/49-es eseményekhez kötődnek a magyar játékfilmekben. Mint ahogy az is érdekes, hogy a magyar animáció milyen huszár-képeket fest. Két meseszerű huszár-ábrázolás példának okáért részint rokonítható a lentebb elemzett Hadik-féle huszár-képpel. Ilyen a Petőfi Sándor 1844-es elbeszélő költeményéből készült Jankovics Marcell-film, a János vitéz, mely az első egész estés animációs mozifilm volt, amely a huszár-élet szépségeit is propagálta. Ez 1973-ban, a munka ünnepén, május elsején került be a magyarországi mozik forgalmazásba. Az államszocialista berendezkedésben szimbolikus dátum, jelzem. 

A másik animációs példa szintén irodalmi alapokon nyugszik. Garay János 1843-as Obsitosa a Petőfi-művet egy évvel előzte meg – ez volt Richly Zsolt Háry János című alkotásának alapja, amely 1983-ban készült a Magyar Televízió számára. Ez a munka Kodály miatt is fontos – így a huszárképhez nagyban hozzátartozik az is, hogy énekelve halljuk a mottóként szolgáló mondatot: „Hej, élet, be gyöngy élet, ennél sem szebb lehet, csak az jöjjön katonának, aki ilyet szeret.” Mert Kodály daljátékának ezen része nem csak a magyarországi ének-zene oktatás anyagaként került be a tágan értelmezett folklórba, hanem a televízióban számos alkalommal ismételt rajzjátékfilm betétdalaként is emlékezetessé vált.

Mind a Háry János, mind a János vitéz olyan huszár-értelmezésből építkezik, mely az 1840-es éveken átszitálva fest meg egy huszárképet, mese-elemekkel tarkítva, ami már csak azért is érdekes, mert Szikora János Hadikja tulajdonképpen részint szintén ebből építkezik. „Igaz történet alapján” – állítja a film elején megjelenő felirat, ami úgy is értelmezhető, hogy ha nem is lódít a sztori, de azért fantáziadús elemekkel van tarkítva. Illetve a felirat egyben azt is jelenti, hogy Hadik András története remek filmanyag lehetőségét rejti. 

Szikoráék erre a vázra is építkeznek. A magyar királyság területén, Csallóközben született nemesi család sarja magas rangú katonatisztté lesz, aki beveszi és megsarcolja Berlint is, mi több, és ez már a történelmi személyt körülvevő legendárium része, még berlini kesztyűket is hoz uralkodója, a porosz Frigyessel háborúban álló Mária Terézia számára. Mesés felemelkedés-történet legendás elemekkel. 

Ezek szerint a címszereplő karakter akár olyan filmet is elbírna, amely az európai moziforgalmazásba is bekerülhetne. Illetve talán részletesebb kibontást, egy több részes sorozatot is megérne Hadik története. Ne feledjük, az államszocializmus koprodukciós tévésorozatai között voltak már életrajzi jellegű történelmi sorozatok, amelyek a tágabb, európai forgalmazásba is bekerültek. Gondoljunk a Sándor Mátyásra vagy a Benyovszky Móric életét feldolgozó Vivát, Benyovszky!-ra. A Hadikban is rejlenének ilyen lehetőségek. Illetve a Hadikot meg lehetett volna úgy is csinálni, hogy az amerikai piacot is elérje. Vannak mérföldkőnek számító ikonikus alkotások, A rettenthetetlen vagy a Gladiátor mondjuk ilyen. Sőt, a történelmi filmben rejlő potenciált kiaknázzák napjainkban is. Ridley Scott újabb rendezése, a Napóleon mostanság debütál éppen.

Hadik figuráját azonban nem emelik nemzetközi porondra az alkotók, sajna. Kár, mert tényleg megvolna a figurában szinte minden. Remélem, legközelebb eszükbe jut. Mondjuk, ha az erdélyi Alvinczi József kerül sorra. Hiszen ő is, akárcsak Hadik András (Andreas Reichsgraf Hadik von Futak), a legfelsőbb körig vitte. Hadik a Habsburg birodalom első számú katonai vezetője, földbirtokos, politikus, a madéfalvi vérengzés után Erdély katonai főparancsnoka, majd Galícia kormányzója, bizonyos értelemben a galíciai zsidók jótevője, ha lehet hinni a történelmi háttérelemzéseknek, és még bőven sorolhatnám az életrajzi sajátosságokat. Szirtesék azonban nem ezt emelik ki, hanem általa a magyar huszár-eszmény kidomborítására koncentrálnak. Ezzel sajnos nem kiterjesztik, hanem inkább lokálissá teszik a tágabb ívű, többet megbíró élettörténetet.

A filmben megvan számos fontos panel, mind a folklórból táplálkozó magyar filmművészet huszárképéből. A magyar huszár-jelenségből a magyar lesz inkább aláhúzva, pedig ez a sajátos könnyűlovas hadnem már önmagában érdekes lehetne. Hadik, Trill Zsolt megformálásában, szerény, de mégis, ha kell, kevélyen határozott vezéralak, illeszkedik a Mécs Károly által megfogalmazott Baradlay Richárd-féle huszárképhez. Szép próbálkozás, hogy Szirtesék igyekeznek árnyalni a karaktert azzal, hogy nem csak a csatatéren, a haditanácsban vagy az uralkodó köreiben, hanem otthoni környezetben is megmutatják, mint visszavonult veteránt, aki majd persze újra lóra kap a hívó szóra. 

Kiemelendő: annak ellenére, hogy Hadik fiai szintén szép karriert futottak be, a huszártisztet inkább lányos apaként ábrázolják a filmesek. Lesz ezáltal egy történelemlecke- és egy mára is utaló egyenjogúság-vetülete a filmnek. Egyrészt az alkotók kiemelik, hogy a Pragmatica Sanctio elfogadtatása utáni korban játszódó történetnek a női ágon való örökösödés az egyik alappillére. Másrészt ez belevetül a Hadik-figura lányaival való kapcsolatába, igaz, csak gesztusszerűen. Legalábbis az alkotók a mához szólnak, és megpendítik, a huszár-sors nem kivételezetten fiú/férfi-történet. „Apa! Lányok is lehetnek huszárok?” – kérdezi a sarj. Mire Hadik csak felnevet, és lőni tanítja a lánygyermeket. Igaz, ez a jelenet ágyaz meg annak is, hogy a puska nem a huszár fegyvere. Annak a kard való, meg a ló, persze. 

A lovas bravúr és a kaszkadőr-mutatvány egyébiránt nem is annyira Trill Zsolt, mint inkább a Gvadányit alakító Molnár Áron reszortja lesz a filmben. (Persze, neki is van dublőre.) A Petőfi, de inkább Balassi alakját is megidéző tüzes lelkű költő, szoknyabolond és egyben vitéz kardforgató karakter nem csak a huszárvircsaft, hanem a humor forrása is egyben. Ennek is van előképe a magyar filmművészetben. A Rákóczi hadnagya Fekete Miskája például hasonlóan tréfás karakter. Nem véletlenül tett szert Zenthe Ferenc országos népszerűségre Bán Frigyes 1954-ben bemutatott filmjében. 

Az utolsó csatájába vágyó tapasztalt katona is bevett figura a hasonló filmes ábrázolásokban. A hősi halál toposza sokszor a hősábrázolások része. A Szalma Tamás által vászonra vitt Babochay Farkas figurája így tesz hozzá a hősies huszár képéhez egy újabb réteget. A huszárfurfang, a hősi halál, illetve a harcban edzett férfi bölcsessége mind a karakter része. Szalma pedig tud élni a figurában lévő lehetőségekkel azzal együtt is, hogy a film műfaja miatt a szerep a sztereotipizáltság csapdáját rejti magában.  

Az öreg huszárnak is van előképe a magyar irodalomban és filmben. Páger Antal önfeláldozó Öreg Pálja mutat hasonlóságot a Szalma által megformált Babochayval, de megidéződik egy kissé a mókázó tisztiszolgát hozó Derzsi János figurájában is. Illetve van némi idézet-faktora annak is, hogy Szirtesék a 80 feletti Tordy Gézára osztják Károlyi tábornok szerepét. Ugye, Tordy sem először hord magyar filmben zsinóros mentét. Jelenetében ő is felel némileg a pattogós, virtuskodó katonahumorért.  

Érdekes módon a humort Szirtesék kissé eltávolító módon használják a huszárokkal együtt tartó, de nem magyar szereplők bemutatásakor. A szász gyalogosok tulajdonképpen fehér uniformisok tömege, akik A Tenkes kapitányának császári katonáira emlékeztetnek. Pipogyák és pökhendiek. Ez igazából a Riedl ezredest alakító Szabó Győző jeleneteinél erős. De Reviczky Gábor Thun mestere is hasonló köntösbe van öltöztetve, bár ő inkább a jószándékú, habókos, piromán tüzér hadmérnök szerepében bolondozik a játékidő második felében.

A komolyság képét László Zsolt porosz katonatisztje ölti magára. A Von Bockot alakító színész játéka igazából rendben is lenne, ha Szirtesék nem rajzolnák túlságosan klisésre a figuráját. Az egykori hadakozás okán az arcán egy kardvágás stigmáját viselő negatív szereplő toposza kissé elcsépelt megoldás. Érdekes módon ez nem áll a másik fontos negatív karakterre. Annak ellenére sem, hogy a gyáva katonatiszt, aki intrikáival igyekszik a cselekményt előre vinni, hasonlóképpen elhasznált elem. Azonban Lábodi Ádámra alig lehet ráismerni alakítása közben. A megszokott szakáll nélkül (amit például a Tündérkertben visel) az arca megsegíti abban, hogy besimulóvá és puhává válva idomuljon figurájához. Játékát az teszi érdekessé, hogy míg mindenki egy kicsit ráerősít saját karakterére, ő ellenkezőleg, szinte láthatatlannak hat ebben az intrikus-szerepben.    

Azt mindenképpen meg kell említeni, hogy a női karakterek, legyenek azok királynők, császárnők vagy akár kantinosnők, nincsenek túlgondolva a filmben. A Hadik feleségét, Francit játszó Julia Jakubowska szinte csak egy hosszabb elkomorodásig kapott szerepet. A Mária Teréziát alakító Horváth Lilié már nagyobb feladat volt, de nem hagy túlságosan maradandó nyomot. Holott Mária Teréziaként meg kell küzdenie az udvar belső köreivel és a trónjára törő Frigyessel. Ennek precízebb kibontása talán kaphatott volna nagyobb hangsúlyt a filmben. Mint ahogy Bordán Lili Erzsébete is egy szösszenetnyi alkudozás, incselkedés, majd egy zokonvétel erejéig volt hitelesítve. Ez utóbbi kettőt feleslegesnek éreztem.

Férfi film ez a javából, ha mondhatunk ilyet. A svungját pedig leginkább a Dyga Zsombor által megrendezett akciójelenetek adták meg. Jelzem, itt is inkább heroizáló cél lehetett kitűzve, mert bár látunk néha komolyabb harci sérüléseket, de azok akár nyugodtan megmaradhattak volna a vágószoba titkának. Szintén a heroizáltság képét erősíti az is, hogy a jelmezek általában makulátlanok, ami engem zavart, mert ha átvág a huszár a fél kontinensen, legyen már egy kissé maszatos. Illetve, ha beugrik a vizesárokba, nem bánom azt sem, ha csöpög belőle egy pettyet a szutyok, mert így sajnos kap egy kis Háry Jánosos gellert az ábrázolásmód. Még akkor is, ha a Berlinbe ért Hadik kezét egy kicsit be is fogta valami pipamocsok. 

Győri Márk operatőr munkája tetszett, mind a külsők, mind a belsők igényességet árultak, még ha néhol giccsbe hajlóak is a képek. A zenéért felelős Gulya Gergely már kevésbé győzött meg, mert nem éreztem, hogy a zene hangulatfokozása eredeti ötletekkel lett volna megtűzdelve, holott az fontos lenne, pláne egy ilyen zászlóshajónak szánt műfaji filmben. 

Szikora filmje minden hibája ellenére egy nézhető film, főleg, ha a Gyula vitéz…-ben megfogalmazott mondatra érkezett válasz első fecskéjének tekintem. Ha a nemzeti hősök teremtése a cél, akkor a Hadik minden gyermekbetegsége ellenére élvezhető, biztosan meg fog érni a tévében néhány ismétlést is, ahogy a megosztó platformok is jegyzik majd. 

A hősteremtés egyébként folytatódik, hiszen a Hadik forgatókönyvét író Kis-Szabó Márk jegyzi – Rákay Philippel és Szente Vajkkal közösen – a Lóth Balázs által rendezett Most vagy soha című, a márciusi ifjakról szóló forgatókönyvet. Az ebből készült film rekordbüdzsés, már csak ezért is megelőzte a híre. Elhamarkodott lenne most többet mondani ezzel kapcsolatban. A Hídember és a Kincsem is megszenvedte ezt. Egyelőre annyit jelzek, hogy a film teasere bárki számára elérhető a neten.