2024 novemberében mutatták be Mikulán Dávid és Révész Bálint közös filmjét, a KIX-et. A dokumentumfilm egy hátrányos helyzetű kisfiú, Sanyi felnőtté válását követi végig 12 éven keresztül. Juraszek Krisztina írása.
A film elején Sanyi még egy nyolcéves, szabadszájú, rosszcsont kisgyerek, aki barátaival a Boráros téren játszik. Mikulán Dávid, a film egyik rendezője, csatlakozik a gyerekekhez, elkezdi őket filmezni, megismerkedik velük. Egyre több kalandban lesz részük együtt, a gyerekek hívják, befogadják, elkezdi járni velük az utcákat. Idővel Sanyi családját is megismeri, így betekintést nyer életkörülményeikbe is: egy kevesebb mint 30 négyzetméteres önkormányzati lakásba, ahol együtt él az anyuka, az apuka, a nagymama és a három testvér. Az anya folyamatosan dolgozik, hogy eltartsa családját, míg az apuka otthon van, de nem vesz részt a gyermekek nevelésében. A gyerekek így magukra vannak utalva, bármiféle szülői képtől mentesen, amin sem a közoktatás szereplői, sem a gyámügy munkatársai nem tudnak segíteni. Ahogy Sanyi idősebb lesz, a gyermeki csínytevések egyre komolyabb és veszélyesebb mértéket öltenek.
Mikulán Dávid a forgatások kezdetén még nem gondolta, hogy mi fog kirajzolódni Sanyi történetéből. Egy ilyen élettörténetbe bekapcsolódni és annak részesévé válni lelkileg nem egyszerű, dokumentálása morális dilemmákat vethet fel: Mit mutathatok meg? Hol vannak a saját határaim? Részt veszek vagy megfigyelek? Ezzel segítek-e egyáltalán?
A film rendezői érzékenyen közelítettek a témához. Valódi kommunikációt alakítottak ki a gyerekekkel, abszolút megtalálták azokat a témákat és azt a stílust, amivel tudtak kapcsolódni és nem egy magasabb pozícióból szemlélték őket. Sokszor finoman terelgették őket, ha valami már igazán veszélyesnek tűnt. Amikor a gyámügy figyelmeztette a családot, hogy ha nem javítanak az életkörülményeken, elveszik a gyerekeket, a rendezők maguk is besegítettek a házzal kapcsolatos munkákba. Bevonódtak, de igyekeztek megtartani bizonyos határokat.
A film számos fontos kérdésre keresi a választ: Milyen szerepet vállalunk mi ebben a rendszerben? Mit tudunk tenni, hogy segítsünk másokon? Biztos, hogy kellően a dolgok mögé tudunk látni? Ha körbenézel, mindenki ugyanolyan helyzetben van, mint te? Hány és hány ilyen sors van még? Hol van ebben a felelősségünk? A rendszerszintű, generációkon átívelő problémákat hogyan lehet leküzdeni?
A társadalmi osztályok peremén élő gyerekek sokszor elkallódnak, a családi helyzetük nem teszi lehetővé, hogy gondoskodásban, figyelemben részesüljenek, ezért kénytelenek maguktól felnőni. Sorsuk emiatt sok esetben predesztináltnak tűnik. A rendszer nem nyújt egy biztonságos hálót, amivel segíteni, óvni és nevelni tudná őket. Ugyanakkor sem az iskola, sem a gyámügy dolgozóit nem lehet egyértelműen hibáztatni, hiszen annyira sokan élnek ilyen életkörülmények között, hogy a probléma túlmutat ezen intézmények kapacitásán. Rendszerszintű változtatásokra lenne szükség.
Szeretnék egy olyan világban élni, ahol figyelünk egymásra, nem ítélkezünk, és nem fordulunk el azoktól, akiknek a legnagyobb szüksége lenne ránk. Az állam magára hagyja ezeket a gyerekeket, családokat és elengedi kezüket, legalább mi ne cselekedjünk így. A film rendezői által bemutatott történet csak egy a sok közül. Sanyi pedig nem bűnözőnek született.
A KIX dokumentumfilmet már több mint ötven külföldi fesztiválon bemutatták, és több mint húsz díjjal jutalmazták.
„Ha minden baráti kör felkarolna egy Sanyit, akkor sokkal jobb társadalomban élnénk.” (Interjú Révész Bálinttal a kortarsonline.hu-n, részlet)
február 6, 2025|Simon Judit|Kritika|Rovatok
MEGOSZTOM
Kortárssá tett klasszikus – görbe tükörben
Húha, ez a helyiség éppen olyan, amilyet valamelyik kisváros polgármesteri hivatalában láttam, pár évvel ezelőtt – gondoltam, amikor megláttam a nagyváradi Szigligeti Társulat, A revizor előadásának díszletét. Nem tudom, azóta kicseréltek-e a valamikor csak „nagyfőnökök” irodáira jellemző faburkolatot, az ócska bútorokat, de tartok tőle, hogy a hivatalban dolgozók mentalitása mindmáig nem változott. Gogol 1836-ban írta egyik legismertebb, és legtöbbször játszott színdarabját, majd 1851-ig – többszöri bemutatása után is – változtatott rajta, talán azért, hogy tökéletesítse a karaktereket. Elérte a célját, a szereplőin nem fogott az idő, olyanok ők, mint számos vagy számtalan kortársunk: kicsinyesek, gyávák, megalkuvók, megvesztegethetők, vesztesek, álmodozók, meghasonultak, beletörődők, reménykedők. Ebben az ósdi, tisztának nem nevezhető szobában gyülekeznek a városka szomitásai: a polgármester, az intézmények igazgatói, a járásbíró, a rendőrfőnök, a bennfentes gazdák tanácskozni. Mindenki tud mindent, mindenkiről. Nincsnek titkok, csak eltitkolnivalók a külvilág elől. Korrupció, lopás, visszaélés a hatalommal. Minden kicsiben, amilyen ez az ország valamelyik szegletében megbújó kisváros. Kis életek és kis álmok – gondolom tovább a kifejező díszlet és a karaktereket jellemző jelmezeket láttán. Koszos lehet ez a település, szemetes, lerobbant, mert az elöljárók csak önmagukkal törődnek. A polgárok nem fontosak, amíg csendben vannak, viszont, ha szólni mernek, hát nehezebb lesz az amúgy sem könnyű életük.
Gogol színművét (ennek magyar fordítását) Fehér Balázs Benő áthozta az időn, napjainkba. Meghúzta, néhol átírta, kiegészítette az orosz drámaíró szövegét, ami által úgy hangzik, mintha kortárs dráma lenne. Mert, ami a színpadon történik, az megeshetne bárhol a Kárpát-medencében.
Kovács D. Dánieltől megszoktuk, hogy klasszikusokat változtat kortárssá, és azt is, hogy előadásaiban humorba ágyazva fogalmazza meg gondolatait a társadalomról, a közösségről és az ezeket alkotó emberekről.
A revizor előadásában a groteszk, a szürreális és a reális váltakozik helyzettől függően, és a már említett humorba is becsempészi a valóságot. Kacagtató megnyilvánulások közé rejti az egyéni drámákat. Ebben a világtól távoli kisvárosban élők nem rossz emberek, de gyarlók és irányvesztettek. A revizor viszont érkezik, sőt talán már a városban van. A hír egy „fenn” dolgozó atyafitól érkezik a polgármesterhez, mert ugye ott sem ismeretlen a korrupció és az egyéb „kis hibák”. Sürögnek, forognak, kitalálják a hazugságokat, elrejtik a hiányosságokat, fő, hogy minden szép és tiszta legyen, ami látszik, a többi nem számít. Csak az ellenőrzés találjon mindent rendben, aztán az élet megy tovább, mint eddig.
A polgármester (Balogh Attila) korrupt, aki visszaél a hatalmával, de nem gonosz, nem is bosszúálló, csak gyáva és megalkuvó. Helyi kiskirály, aki retteg, hogy kiderülnek a „kis hibái”, mert akkor elvész minden, amit addig építgetett maga körül, sőt önmagát sem leli, ha lehull a fejéről a képletes korona. Akár becsületes ember is lehetne, ha akadna valaki, aki figyelmezteti, hogy rossz úton jár, hogy nem elrejteni kellene, hanem szembenézni az új időkkel. A színész játékából kiderül az is, a többiek tőle várják, hogy döntsön. És ő dönt, ha nem felejti el, ha meg kimegy a fejéből, ügyesen eszébe juttatják.
A felesége (Tasnádi Sáhy Noémi) máshonnan érkezett férje apró, poros birodalmába, talán nagyobb városból, talán jobb családból. Neki álmai vannak, úgy akar élni, mint a szappanoperákban a gazdagok. Lehet kinevetni, haragudni rá, amiért rosszul bánik a lányával, s férjét segítendő szinte felkínálkozik az ellenőrnek hitt férfinak, de szánalomra is méltó, amiért esélye nincs kitörni ebből a kicsi, unalmas, kicsinyes világból, holott ő mindent feláldozna a szabadulásért. Nem veszi észre, nem is érzékeli, hogy álmai legalább annyira kisszerűek, mint a környezete.
A lányuk (Kocsis Anna) a családjából szeretne kiszabadulni, nem véletlen, hogy beleszeret az első emberbe, aki kedves hozzá. Már-már elhitte magáról, hogy olyan szép és kívánatos, mint az anyja. Hatalmas a csalódás. Talán életre szóló.
A kórházigazgató (Csatlós Lóránt) olyan orvos, aki a természetre bízza a betegek gyógyulását, hiszen minek a drága gyógyszer. az iskolaigazgató (Tőtős Ádám) számára nyűg a sok gyerek. A járásbíró (Dimény Levente) legfőbb gondja a vadászat, s nyilvánvaló, hogy számára a törvény betartása csak zavaró tényező. Ivana (Tóth Tünde) éppen olyan, mint bármelyik hivatal „régi bútora”. Mindenről értesül, minden levelet elolvas, néha kicsit, de csak kicsit zsarol, amúgy mindig derűs, mert tudja ő, amit tud. Dobcsinszkij (Szabó Eduárd) és Popcsinszkij (Szotyori József) a két szerencsétlen gazda, akik ott lebzselnek a főnökök között, a polgármester ebeiként remélik, hogy ha nem is csurran, hátha cseppen nekik is valami. Szvisztunov (Kiss Csaba) rendőrfőnök, aki sokkal inkább a kiskirály és svindlijei őre, mint a rendé. A helyiek nyelvét nem beszélő orvos (Scurtu David) is roppant hasonlít azokhoz a fiatalokhoz, akik becsöppennek a számukra idegen, zárt közösségbe, elmenni nem engedik, figyelemre nem méltatják, de végül beáll a táncba, mert mi mást tehetne. Olga (Ilyés Klaudia) a városka polgára, nem tartozik a körhöz. Ameddig csendben dolgozik, észre sem veszik, ám amikor megszólal, mert szeretné, hogy kiderüljön az igazság arról, amit az elöljárók művelnek, nagyon ráfázik. Hősiesen viseli sorsát és vélhetően megtanul hallgatni. Vlász, a pincér (Nagy László Zsolt) sem tartozik a társasághoz, néha klasszikusokból idéz, vélhetően egyetemista. Megengedheti magának, hogy kívül maradjon. Egyelőre.
Ebbe a menazsériába érkezik – akaratán kívül – Hlesztakov (Sebestyén Hunor), az állást kereső, de nexusokkal nem rendelkező friss diplomás. Apjától kapott pénzét elkártyázta, haza nem mehet, nagyszájú és nagyképű fiatalember. Talán az apja elvárásai túl nagyok vele szemben, talán a hangoskodás, a fennhéjázás rejti a bizonytalanságát, elveszettségét a kusza világban. Nem érti, mi történik vele, körülötte, aztán kapcsol. Őt hiszik az ellenőrnek, a „fentről” jött „fontos embernek”. Körbevezetik a városban, sorban lefizetik, hogy ne lássa meg a „kis hibákat”, leitatják, kérnek tőle kegyet, hivatalt, dől hozzá a pénz, a polgármesterné szép asszony, a lányát megkéri, már kezdi elhinni magáról, hogy valóban az, aminek nézik, mindaddig, ameddig nem kell menekülőre fognia. A Hivatalnok (Trabalka Cecília) valóban megérkezik. Annyira elfoglaltak a szörnyű hírrel, hogy nem az a revizor, akit annak hittek, hogy meg sem látják az öltönyös személyt, aki figyel, iratokat olvas, majd dolgozni kezd.
A kérdés ott marad a levegőben: mi lesz ezután? További pénzáldozat, vagy teljes összeomlás?
Szép, nagy görbe tükröt tart elénk a fiatal rendező, jól láthatjuk magunkat benne. Látjuk?
Nagyváradi Szigligeti Színház – Szigligeti Társulat Nyikolai Vasziljevics Gogol: A revizor Rendező: Kovács D. Dániel Látványtervező: Florina Bellinda Vasilatos
Zeneszerző: Szabó-Sipos ÁgostonSzereplők: Balogh Attila (Anton Antonovics Szkvoznyik-Dmuhanovszkij, polgármester), Tasnádi-Sáhy Noémi (Anna Andrejevna, a felesége), Kocsis Anna (Marja Antonovna, a lánya), Tőtős Ádám (Luka Lukics Hlopov, iskolaigazgató), Dimény Levente (Ammosz Fjodorovics Ljapkin-Tyapkin, járásbíró), Csatlós Lóránt (Artyemij Filippovics Zemljanyika, kórházigazgató), Tóth Tünde (Ivana Kuzmics Spekin, titkár), Szabó Eduárd (Pjotr Ivanovics Dobcsinszkij, gazda), Szotyori József (Pjotr Ivanovics Bobcsinszkij, gazda), Sebestyén Hunor (Ivan Alekszandrovics Hlesztakov, fővárosi hivatalnok), Kiss Csaba (Szvisztunov, rendőrkapitány), Nagy László Zsolt (Vlasz, pincér), Ilyés Klaudia (Olga, polgár), Scurtu Dávid (Hrisztyian Ivanovics Hübner, orvos), Trabalka Cecília (Hivatalnok)
január 8, 2025|Beretvás Gábor|Kritika|Rovatok
MEGOSZTOM
„Leizzad a lelkem”
Hajdu Szabolcs Egy százalék indián c. filmjéről
Mi tagadás, van hagyománya a párkapcsolati drámákon túlmutató társadalmi látleletnek a szinkronidőben készült magyar filmekben. Gondoljunk csak Révész György 1957-ben bemutatott Éjfélkor c. filmjére, mely a forradalom kitörésére és a határ megnyitására eszmélő művész-házaspáron keresztül néz szembe az ötvenes évek miliőjével. Ott a Gábor Miklós — Ruttkay Éva házaspár játssza a főszerepeket. Vagy felidézhetjük Tarr Béla Panelkapcsolatát, mely a Koltai Róbert — Pogány Judit színész házaspár improvizációin keresztül hozza realista módon közel a nyolcvanas évek elejének szűk levegőjű, késő kádári világát, ahol tételmondatként hangzik el: „Én egy olyan országban szeretnék élni, ahol meg lehet különböztetni a füstöt a felhőtől.”
Hajdu Szabolcs (forgatókönyv)írói életművén és a magyar filmművészeten is hasonló tolldísz a rendező legújabb filmje, az Egy százalék indián. Az abból készült film, akárcsak az azt megelőző, évek óta futó, lakásszínházi körülmények között kiérlelt színházi előadás, a trilógia harmadik része. Tehát a Hajdu Szabolcs — Török Illyés Orsolya színészházaspár otthonában készült kis költségvetésű, baráti alapokon nyugvó, Karlovy Vary-ban díjazott 2016-os Ernelláék Farkaséknál és az azt követő, 2023-as Kálmán nap testvéralkotása. Ne feledjük, Hajdu-filmek készültek időközben is. A rendezőt a Délibáb óta segítő Gálovits Zoltán és a film Ruzsa Rémusz nevű kiszemelt szereplője köré épülő Kanzoli 2017-ben, és a 2020-as, jelentős részben Kolozsváron forgott Békeidő.
Hajdu ez utóbbiban is társadalmi feszültségekre reflektáló filmet készített, de a tavalyi Kálmán nappal és az idei Egy százalék indiánnal visszatalált az Ernelláék Farkaséknál vonalára, és a kamaraszínházi körülmények között kicsiszolt darabokhoz keresett újfent filmes formát. Az operatőr egyébiránt a zilahi születésű Bántó Csaba, aki a rendező utóbbi három filmjét is fotografálta. Érdekes, hogy engem az Ernelláék képisége ragadott meg a legjobban, mely egy egész operatőr osztály gyakorlata volt. Igaz, ott a tárgyi környezet beszédessége is sokat nyomott a latban. Hajduék a saját lakásukat kölcsönözték a filmhez. Nem csoda, hogy a szereplőkhöz passzoló, zsúfoltságában is életszagú családi miliő jól mutatott a képeken.
A Kálmán nap és az Egy százalék indián is szegényesebben kellékezett díszletvilágot használ környezetként. Mindkettő lakásbelsőjében mintha kevesebb hangsúllyal bírnának a tárgyak. Az utóbbiban példának okáért felbukkanó indián-fej szobor el van rejtve, akárcsak a női szentképpel díszített dzseki, amely akár párbeszédben is lehetne a letört fülű, jézusos bögrével, amely sokszor kap közelit a filmben, de ez a tárgyi párbeszéd mégsem történik meg igazán a filmben. Hajdu és Bántó inkább a gesztusokra, s főként az arc-közelikre épít. A film előnye a színházzal szemben, hogy olyan közel tudja hozni a vásznon az arcjátékot, ahogy még lakásszínházi kamarakörülmények sem. Viszont a színházi élménytől megkülönbözteti a moziélményt a néző látószöge, mivel a játékteret amfiteátrum-szerűen veszik körbe az ülőhelyek, itt viszont a kamera és a vágószobai döntések miatt leginkább a rendező látószöge válik mérvadóvá.
Az Egy százalék indián filmváltozatában ezért egy kissé nehezebb is együtt lélegezni minden szereplővel. Főleg, hogy a hangsúly leginkább a főszerepet játszó Gelányi Imrén van, nem oszlik el annyira egyenlően a rendezői figyelem, mint a trilógia többi darabján vagy akár a színházi előadásokon.
Gelányi egyébiránt remekel. Láthattuk már főszerepben. Pólik József Életem legrosszabb napja című, magánfinanszírozású filmjében szintén egy középkorú férfit játszik, hasonlóképpen fiatal barátnővel felvértezve, méghozzá hasonló környezetben. Ám a Hajdu-filmben látszik igazán, hogy rendező és színész egy nyelvet beszél. Itt Gelányi ugyanis a figura lényegét, a kanbunkóságot úgy hozza, hogy az ember önkéntelenül is fel-felnyerít a nézőtéren.
(Tény, van némi alföldi bája is karaktereknek. Lett lévén szó arról, hogy Hajdu és színészei is Debrecen környékiek, a Tarr Sándor világából is ismerős vidéki ember jelenik meg mind Gelányi, mind Szabó Domokos, mind a Hajdu által megszemélyesített figurákban.)
A film keretét egy közös barát temetése utáni összeülés adja. Ahol Gelányi hímsovén alkoholistája, Rajmund, aki vérplazma-donorként és gyógyszerkísérletek alanyaként keresi meg a valamivel több mint létminimumot, illetve fiatal barátnője, Csibi (Tankó Erika) vendégségbe érkezik a látvalevőleg jobb anyagi és társadalmi státusszal bíró Andrishoz (Hajdu Szabolcs) és Zsuzsához (Pető Kata). A vendégség másik párosa a túlköltekező álmodozó Árpi (Szabó Domokos) és Niki (Tóth Orsi). A vendégség, jelzem, közös metszete a trilógiának. Sőt, számos magyar film forgatókönyvének alapszituációjául is szolgál a vendégség ötlete. Az Ünnepi vacsora, a Veri az ördög a feleségét vagy a Gyertek el a névnapomra is példa erre.
A Hajdu és Szabó által megformált figurák visszafogottabbak az italozó, szókimondó módon hőbörgő Rajmundhoz képest, akit részint felold az alkohol, részint eleve nem késztet a viselkedési normák betartására a szocializáció. Rajmund levitézlett leader-figura, akinek beszédmódját átveszik a többiek, megidézve ezzel is a fiatalkort. Igazából nincs is mit vesztenie, mert már vesztett. Érdekes módon, bár nagyrészt ő dumál, mégis úgy fest, neki van a legkevesebb problémája. Legalábbis okoskodása mögé rejti a nyomorát. Mellette a többiek mind gondok súlya alatt meggörbülő, azokat mélyen megélő, önmarcangoló karaktereknek tűnnek, akiket a párkapcsolati problémák, az életközepi válság, az anyagi kilátástalanság is nyomaszt egyszerre.
Ez nem csak a férfiakra, hanem a nőkre is igaz. Bár rajtuk a férfiakra pazarolt élet által varrt ráncokban jelenik ez meg. A filmben amúgy erősebbnek hat a férfi látásmód, a nőkből kevesebbet kap a néző. Hajdu kiküldi őket cigizni, boltba és ledőlni, hogy a férfi-nosztalgia közös vizén evezhessenek a karakterek. Ezt persze életszerűen oldja meg, hiszen Niki és Zsuzsa nem is igen kíváncsiak a kanerőből kommunikáló Rajmund szövegeléseire. Zsuzsi és Niki cinkossága, jelzem, a fiatalabb és egyszerűbb Csibi ignorálásában is megnyilvánul egy bizonyos pontig…
Fontos, hogy ebben az alkotásban nem tűnnek fel gyerekek. Ezáltal még erősebbnek tűnik, hogy a felnőtté nehezen váló generáció tagjai mind valamiféle pubertáskori lelki szakaszban rekedtek.
Bár a gond abban is kulminál, hogy az ötven felé tartó párok kapcsolata mennyire fáradt el az évek alatt, a párkapcsolati jelenetek mégsem lesznek a film erősségei. Ki is billenti a film szerkezetét Andris és Zsuzsa közös életükre vonatkozó párbeszéde is, mely némileg a szintén Hajdu tollából kisercent és általa is rendezett színdarabot, a Legközelebbi embert idézte fel bennem. Az Egy százalék indiánban is mintha arányaiban hosszú lenne ez az egyébiránt fontosnak ígérkező jelenet. Sőt, mintha kissé kimódoltra is sikeredett volna. Nem is könnyű utána visszahelyezkedni a cselekmény folyamatába.
Tegyem hozzá, hogy Hajdu Szabolcs és társai ezekkel a hiányosságokkal együtt is humoros és mélyre igyekvő filmet alkottak. Az öntükrébe szívesen tekintő néző mindenesetre valószínűleg élvezni fogja, pláne akkor, ha nem látta a trilógia többi darabját, vagy nincs meghatározó, ide vonatkoztatható színházi élménye. A színészek összeszokottságán is érzékelhető ugyanis, hogy a filmben ábrázolt élethelyzetek nem idegenek tőlük, mint nyilatkozták is, a téma kibontása során saját baráti környezetükből vett példákból merítkeztek. Ez segít is abban, hogy balfaszságukban is hitelesek legyenek a karakterek.
Gelányi kialvatlan arca eleve jól mutat a vásznon, karaktere, beszédmodora, tájszólása egyedivé és hitelessé teszi az általa megformált Rajmundot. Ha többet vágnának a szavába a többiek, még talán javítana az életszerűségen. De az a megoldás, hogy Gelányi szájába olyan, a gondolatok befejezését a beszélgetőtársra és a nézőre bízó fordulatokkal operál Hajdu, mint az „úgyhogy…”, kifejezetten jót tesz a karakternek. (Már a Kálmán napban is elpróbálták ezt, ott a „há’ igen…” frázis is nagyban színesítette a Gelányi által hozott munkásembert.)
Szabó Domokos most súlytalanabb szerepben van. A trilógia első részében az általa játszott figura rivaldafényben volt, a másodikban szintén volt rajta hangsúly, a harmadikra Hajdu kissé lentebb csavarta a fényt róla. Tény, hogy a figuráiban fellelhető sunnyogót már ismeri a néző. Nem baj, hogy most inkább Gelányi Rajmundját színesíti inkább az író-rendező. Mint ahogy az sem, hogy a most is vendéglátó és legjobban szituált Hajdu-figura is visszavettebb. A szellemi, erkölcsi és anyagi fölény a mostani figurájában kevésbé jelenik meg. Az Egy százalék indián kapcsolatrendszere nem is feltétlenül kívánja meg ezt. Pláne, hogy ez az Andris fejben nincs igazán jelen, hiszen másnap kezdődő új élete foglalja le.
A nők közül a leghálásabb szerep a Csibit alakító Tankó Erikáé. A viharvert, intézetis múltat sejtető, családon belüli fizikai és verbális erőszaknak kitett nők végigkísérik a magyar filmművészetet. Kidolgozottan Mészáros Márta, Erdőss Pál, Rózsa János foglalkozik a témával, illetve Xantus Jánost vagy Szomjas Györgyöt is megérintő karaktertípusról van szó. Az erdélyi származású Tankó Erika alakítása hozzátesz a filmhagyomány ezen részéhez. A magyar társadalmat érintő látlelethez illik is a karaktere. Habár a családon belüli, nők elleni erőszak nem feltétlenül a szülői kép nélküli sorsokban megjelenő téma. Hajdu értelmiségi szemüvegen keresztül is láttatja Csibit, bár Tankó igyekszik úgy fogalmazni, hogy figurája természetességgel fogadja el a neki kijutott sorsot. Ez átjön. És jót is tesz a szerepnek.
A Tóth Orsi által megformált Niki, akárcsak Szabó Domokos Árpija a bőbeszédű úthenger Rajmund pillanatnyi ellenpólusaiként érvényesülnek külön-külön, de emlékezetesen. Illetve kettejük kapcsolata a fickó viselkedése miatt egyfajta aggódó anya-árnyalatot is kölcsönöz Niki figurájának. Finoman teszi, ezzel Szabó és Tóth Orsi elkerüli a sztereotip ábrázolás csapdáját.
A Zsuzsát alakító Pető Kata játéka sem hagy kívánnivalót maga után, persze a már némileg kissé kifogásolt, Hajduval közös jelenet nem is emel rajta. Mint ahogy a lezáró jelenetsor sem. Bár itt inkább a rendező szentimentalitása bukkan inkább fel. Ezzel is arra erősítve rá, hogy a film férfiközpontú lett, a színházi előadáshoz képest, ahol is jobban be tud teljesülni a nézőben a szerepekkel való azonosulás lehetősége. Mert a filmben az a játékosság, hogy a néző könnyen szemszöget váltson, a film médiuma által egy kissé meg lett nehezítve. Ennek a fekete-fehér tónus sem dúcolt alá. A kifakult képi világ inkább eltávolítólag hat, minthogy közelebb húzna.
Gelányi brillírozása azonban emlékezetessé teszi a filmet. Jó főszerepben látni így a színészt. Tehetsége süt. Részeg figurájának árnyalatai, a kávé és alkohol hatása Rajmundjára, az ellene fellépőkkel szembeni megnyilvánulásai, az agresszivitása, az ellágyulása egy talán a generációjával lassan kiveszni látszó karaktertípus láncolatába illeszthető.
Keresztes Gábor zenei aláfestése határozottan jót tesz a filmnek, mint ahogy a Víg Mihály által jegyzett betétdal is olyan húrokat penget, ami leginkább a negyvenöt felettiek útravalója lehet.
A Hajdu Szabolcs trilógiáját „elvileg” lezáró alkotás a kiheverhető láz bizonytalanságát megidéző állapotot okoz. A néző tudja is kábé, hogy mi ez. A stáblistát bámulva az egész mozi a helyén marad, és az ember úgy érzi, mintha leizzadna a lelke.
Egy százalék indián
Rendező, forgatókönyvíró: Hajdu Szabolcs Operatőr: Bántó Csaba Zeneszerző: Keresztes Gábor Producer: Hajdu Szabolcs, Prikler Mátyás, Jim Stark
november 17, 2024|Bozsódi-Nagy Orsolya|Kritika|Rovatok
MEGOSZTOM
Hány bőrt lehet egy idegenről lehúzni?
Fede Álvarez: Alien Romulus
A világmindenség kivételével, mindennek van vége, de az Alien-szériának biztosan. És annak már el kellett volna jönnie.
Az űrben rekedt legénység, amelynek az egyik tagja biztosan android, vezéregyénisége pedig egy igazi kemény csaj, találkozik valami számára teljesen idegen, halálos fenyegetéssel, miközben egy közelibb ellenséggel, egy cinikus és az emberi életet semmibe vevő bürokratikus rendszerrel is kilátástalan küzdelmet kell folytatnia. Ez az Alien széria elsődleges felvetése, és mint olyan, nagyon is jól működik filmről filmre, főleg, ha hozzáértő rendező kezébe kerül. Így, a hetedik (az Alien vs. Predator filmeket is beleszámítva kilencedik) rész környékén azonban talán már érdemes lenne elgondolkodni azon, hányszor lehet, pontosabban hányszor kell még ugyanezt a történetet elmesélni.
A legújabb inkarnáció, a Romulus ígéretesen kezdődik. Egy emberiség által kolonizált bányabolygón vagyunk, az ott lakók életébe kapunk izgalmas és szépen kidolgozott bepillantást. Mint kiderül, a korábbi részekből megismert zsarnoki nagyvállalat tartja kézben az itt lakók életét is, azzal hitegetve őket, hogy bizonyos számú év letelte után továbbléphetnek, ám ez hazugságnak bizonyul. A bolygóról egy csapatnyi fiatal – köztük Rain (Cailee Spaeny) és hibás androidja, Andy (David Jonsson) – egy arra keringő elhagyott űrhajó segítségével szeretne elszökni. Az űrhajón azonban – micsoda meglepetés – vérszomjas idegen lények várják a csapatot.
A hangulatos világépítés pedig ezzel véget is ér, és feláll a megszokott séma. Hőseink ott ragadnak az űrhajón, amelytől menekülést reméltek, és csakhamar össze is találkoznak az első arctámadókkal, vagyis az Alien-világból ismert idegen, a xenomorf egyik kezdetleges fejlődési formájával.
Nyilván az űrhajón kergetőzést is lehet jól és izgalmasan csinálni, ezt pont az Alien-filmek bizonyították már többször, és nincs ez másképp a Fede Álvarez rendezésében megvalósult Romulusban sem. A cselekmény pörgős, a feszültség folyamatos – van versenyfutás az idővel, a világűr csendjében függő elhagyott űrhajó klausztrofób tere, mindez pedig egy szokatlanul fiatal szereplőgárdával megtámogatva.
Az idegen mellett az Alien-világ másik toposza a kemény női főszereplő, akit Sigourney Weaver tett feledhetetlenné annak idején. Cailee Spaeny jóval fiatalabb, mint Weaver már akár az első Alien-film idején, alkatra is törékenyebb, de nem is ez a baj, hanem az, hogy Rain szerepe nem hálás, nem izgalmas. Nála sokkal érdekesebb karakter Andy, akit Jonsson nagyon szépen kitalál és színesen alakít. Nem lövöm le a meglepetést, de a későbbiekben egy részben mechanikus bábbal, részben AI-val létrehozott szereplővel igyekszik még inkább megidézni a korábbi Alien-filmeket a Romulus, igen kellemetlen eredménnyel.
Az egyébként jó tempójú, izgalmakkal teli film azonban csak szórakoztatni képes, igazi hatást gyakorolni nem. Nemcsak rókáról, hanem xenomorfról sem lehet ugyanis akárhány bőrt lehúzni. Akárhányszor találkozik össze ez a rém olyan szereplőkkel, akik nem hallottak még róla, akárhányszor rémülnek meg tőle és akárhányszor kerülnek halálos veszélybe egy olyan térben, ahonnan nincs kiút, mi, nézők bizony nem fogunk már sem megdöbenni, sem megijedni. Hiszen, ha nekik nem is, nekünk nagyon ismerősek a lény megnyilvánulási formái, láttuk már sokszor, és bizony meg is rémültünk tőle jópárszor. Badarság elvárni, hogy a 2024-es közönségre ugyanolyan vagy akár csak hasonló hatást gyakoroljon az arctámadó pókra és emberi kézre egyaránt hasonlító, univerzális fóbiákat ébresztő alakja, a mellkasból kitörő embrió brutalitása vagy a kifejlett xenomorf lenyűgöző magassága, zavarba ejtő fejformája és hideg kegyetlensége, mint 20, 30 vagy akár 40 évvel ezelőtt. Ezen pedig a legkevésbé sem segít, hogy a legfontosabb fordulatok, legfrappánsabb párbeszédek, sőt, legemlékezetesebb képek is az első két-három rész pontos másolatai. Jóindulattal akár hommage-nak is nevezhetnénk őket, ha – mindössze az utolsó képkockák kivételével – nem ezekből állna össze a teljes film.
Nem kizárt, hogy a két legutóbbi, filozofikusabb hangvételű rész, a Prometheus és a Covenant meglehetősen hideg nézői fogadtatásának tudható be, hogy a Romulus mellőzi az Alien-univerzum továbbszövését és az általa felvetett egzisztenciális kérdéseket, és az online kommentelők nyomásának engedve visszatér a szálegyenes sci-fi testhorrorhoz. Lehet tehát, hogy volna friss ötlet, csak éppen a közönségnek nem kell. A xenomorf ezzel a saját farkába harap – és talán itt van az a pont, ahonnan hagyni kellene már békében terrorizálni az univerzum moziba nem járó lakóit.
Alien: Romulus (2024) Rendezte: Fede Álvarez Írta: Fede Álvarez, Rodo Sayagues Fényképezte: Galo Olivares Zeneszerző: Benjamin Wallfisch Szereplők: Cailee Spaeny, David Jonsson, Archie Renaux, Isabela Merced, Spike Fearn, Aileen Wu
október 13, 2024|Tankó Andrea|Kritika|Rovatok
MEGOSZTOM
Odalent nincs semmi, csak mi magunk
A valódi szörnyek nem az ágy alatt… – hangzik el a filmtörténet közepén a sorozat egyik tételmondataként. Megfordítva, kérdésként közelítve kulcskérdés: hol lakoznak az igazi szörnyek? És egyáltalán, mik ők? A félelmeink? A sikertelenségünk? A magányunk? A csendünk? Mindezekben pedig saját magunk?
Mi van a csendek mélyén? Abban a sötétben, amelytől tartózkodunk, óva intjük saját magunk, de ha mégis túlnő rajtunk, bekebelez, hiába kapálóznánk. Mi van a sötét csendek mélyén? Ki van?
A Lucy Forbes rendezte Eric című minisorozat 2024 májusától látható a Netflixen, a Kódjátszma, Sherlock vagy A kutya karmai közt című filmekből híres Benedict Cumberbatch főszereplésével. Vincent mint egy igazi antihős, végigsöpör a történeten, és ahol pedig jár, rombol. Vagy rombolódik. Lássuk a hogyanokat.
A sorozat első részében még egy jól bejáratott, ismerősnek ható thriller-felütéssel találkozhatunk, amely Edgar (Iwan Howe) eltűnése köré szerveződik. Háttértörténetként Edgar széthulló családjának viszonyai, a városi pedofil- és drogesetek, helyi politikai változások és lakhatási krízis, a 80-as évek New Yorkjának homoszexualitáshoz való ellenséges viszonya és az AIDS-hullám, valamint egy színesbőrű gyermek korábbi eltűnése szolgál. A sorozatban felmerülő társadalmi és egyéni, családi problematikák komplexitásában egyre mélyebb rétegek állóvize kavarodik fel.
Míg a fókusz látszólag és elsődlegesen a kilenc éves Edgar megtalálására helyeződik, a tragikum egyéni és kollektív szinteken súlyosbodik. Vincent és felesége, Cassie (Gaby Hoffmann) elhidegült, konfliktusos házassága nem bírja el közös gyerekük eltűnését, széthullanak, Vincent újra az alkoholizmussal küzd, közben pedig az egyetlen általa igazán ismert eszköz révén igyekszik megtalálni Edgart, ez pedig a bábozás. A Goodday Sunshine egyik alapítójaként és bábművészeként megalkotja Ericet, a címszereplő hatalmas kék szörny-bábot Edgar tervei alapján, remélve, ezáltal képes lesz kifejezni fiának az elmulasztott szeretetet és figyelmet, hazahívva így őt. Az események bonyolódásával arányosan ölt testet Eric, a szörny-báb, a nézők számára és Vincent számára is. Alteregó lesz, démon, hang a fejben, a másik Vincent. A lényeg: Vincent elméje megborul, hangos párbeszédeket folytat Eric-kel, akit rajta kívül csak mi, a nézők látunk. Az őrület és depresszió képi megjelenítése nemcsak rendezői bravúr, de egyszerre veti fel a nézői felelősség kérdését és hívja elő az empátiát, valamiféle szomorúsággal és dühhel keveredve. Mert Vincent minden, csak nem szerethető, sem férjként, sem apafiguraként nem pozitív minta, mégis, rendőri precizitást és figyelmességet felülmúlva, saját úton indul el, hogy megtalálja fiát. Akkor, mikor már mindent elveszített és maga is hajléktalanná, önmaga ellenségévé vált, belekapaszkodik bűntudatába, Edgar iránti szeretetébe és bábművészi képességeibe, hogy életben tudja őt. Fejlődéstörténetében az esetlegesség, a kiszolgáltatottság, az örökölt toxikus viselkedésmintákkal való kényszerű szembenézés és kisfia iránti szeretete, végül tiszteletet követel.
A személyes mélyrepülés társadalmi kontextusa a nagyvárosi (ez esetben New York-i) végtelenül szélsőséges miliő: a külváros, a perem, a csatornarendszerek és metróaluljárók világa, ahová rengeteg hajléktalan és drogos kényszerül, összefeszül a politikai érdekekkel és egy titokban működő pedofilhálóval. A félelem és a magány társadalma ez, ahol gyerekek és felnőttek vesznek bele a rendszer vakfoltjaiba. A biztonság és az emberi méltóság illúzió. Ebben a társadalmi közegben kap helyet és „virágzik” a korabeli AIDS- és homofób-botrány, amelyekbe személyes életutak (Ledroit nyomozó és párja vagy a korábban eltűnt fiú esete) felvillantása révén nyerhetünk betekintést.
A minisorozat sok társadalmi-magánéleti szálat kibont, miközben az arányok között egyensúlyoz, olykor mintha fókuszát is vesztené a rengetegben. Kedélyeket borzoló sorozatot nézhetünk, rezonálva vagy éppen elhatárolódva az egyes szereplőktől és élethelyzetektől. A történet karakterei ugyanolyan komplex, gyakran megosztó figurák, mint a történések maguk. A mentális térkép kivetül, az irrealitás realitássá válik, a szereplők végnélküli köröket rónak. Mert az üveg fenekén nincs semmi, csak önmagunk – kiszól a filmből és visszhangzik még sokáig. A szembenézések és elfordulások, reménytelen kapálózások és az egyéni döntések (vagy azok hiányainak) következményei maszkok nélkül nyomulnak az arcunkba. Ebben a közelségben pedig nincs hová (el)fordulni.
A kérdés nyitott marad: hol vannak a szörnye(in)k?
október 7, 2024|Beretvás Gábor|Kritika|Rovatok
MEGOSZTOM
Letakart tükrök
Kritika a Lefkovicsék gyászolnak című filmről
A többek között a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon is díjazott Magyarázat mindenre című Reisz Gábor-filmet követően egy újabb magyar vonatkozású apa—fiú-történet indult el a nemzetközi megmérettetés felé. Breier Ádám első egészestés játékfilmje az Egyesült Államokban debütált, és csak ezek után került a magyar közönség elé. A Lefkovicsék gyászolnak benne volt a Palm Springs-i Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában, vetítették a Miami és a New York-i Zsidó Filmfesztiválon, az idei Szófiai Nemzetközi Filmfesztivál FIPRESCI-díját pedig el is nyerte.
Mint a cím is utal rá, egy közös gyász adja meg a keretet a történetnek. A fiától eltávolodott nyugdíjas bokszedző (Bezerédi Zoltán) és a felesége (Az állampolgárból is ismert Máhr Ágnes) meghitt, már-már túlságosan is idillinek ható házasságban élnek. Nem csak kettesben. Ügyelnek arra, hogy életük mozgalmas legyen: a pincét, az udvart az edzésekre járó gyerekek töltsék meg élettel. Közösségi emberek barátokkal, színházzal, elérhető vágyakkal. Izraelben élő fiukkal és annak családjával a neten tartják a kapcsolatot. Pontosabban csak az anya, az apa látványosan elzárkózik az érintkezésnek még az ilyenfajta formájától is. Ez már intő jel, a mélyben megbúvó elhallgatásokat sejtet. De igazából az anya halála lebbenti fel a fátylat apa és fia évtizedes eltávolódásának ok-okozatáról. Ekképpen az anyját gyászoló hazatérő fiú, Iván (Szabó-Kimmel Tamás) és a társát vesztett apa egy közös gyásztérbe jutva kerülgetik egymást. De nem csak ketten vannak ebben a helyzetben, hanem a család harmadik generációját képviselő Ariel (Leo Gagel) is, aki gyerekként igyekszik megbirkózni a nagyi elvesztésével. Mindez egy sötét tónusú film ismertetője is lehetne, azonban a forgatókönyvet Csaba Bálinttal közösen jegyző Breier vígjátéki formába gondolták önteni filmötletüket. A film ugyanakkor óvatosabb annál, mintsem, hogy bekerüljön a sokat idézett magyar vígjátékok panteonjába. Helyzetkommikumai inkább somolyogásra késztetnek, mintsem önfeledt felnevetésekre. Nem jellemző rá a szatirikus él, ami jó párszor működött már a magyar filmekben. Illetve szállóigévé nemesülő betétek sem igen fogják kiemelni a sorból. A prímet Bezerédi alakítása vinné, kissé túlrajzolt bokszedzője lenne a kulcsa a vígjátéki jeleneteknek. De a színész mintha nem tudná a sablonokon túlra lendíteni a szerepet, holott nem egyszer bizonyította a vásznon, hogy akár sztereotipizált karaktereket is könnyen egyedi színekbe öltöztet. Példa erre mondjuk Bereményi Géza A turné című filmje.
A Lefkovicsék gyászolnak megmarad inkább a mélységeiben, nem billen a humor felé. Erősebbnek tűnik az a rétege, amelyben a mai magyarországi vallásos zsidó közösségét villantja fel. Szabó-Kimmel Tamás Ivánja a zsidó valláshoz visszatérő generáció tagjaként jelenik meg. Jelzem, a magyar film a vallásos zsidóságot eddig leginkább a múltba helyezett történeteken keresztül ábrázolta. Azonban a Lefkovicsék gyászolnak az Izraelből hazatérő fiún keresztül a zsidó gyökereihez visszatérő középkorú férfi a mában ábrázolt története. Ráadásul olyan, amiben a zsidóság megélése a mélyben gyökerező apa—fiú-konfliktus egyik kiváltó oka. Iván valláshoz való fordulása az apa elleni lázadás-kálváriájának egyik megnyugvást hozó állomásaként jelenik meg. A gyász is ellentétes. A süvét megülő Ivánon keresztül a rendező nem csak a vallásos nevelésben cseperedő Arielt, hanem a magyarországi zsidó-közösséget is közelebb hozza, a rabbival (Kardos Róbert) való kapcsolat, a gyászszertartás és a gyásznép beemelésével. Érdekesség, hogy az anyán kívül nő csupán karakterszínesítő elemként villan fel a filmben. Az Izraelből neten bejelentkező, újszülött fiával otthon maradt anya (Tamar Amit-Joseph) nem kap különösebb hangsúlyt a történetben. Nem is nagyon világos, hogy a casting során miért is kellett izraeli színésznőt keríteni ehhez a szerephez.
Az viszont jó megoldás, hogy Breier egy amatőr szereplőt hoz be kiemelt szerepben a filmbe, egy pótfiú-figurát. És bár a bokszedző reménységét, Ferikét alakító Váradi Rolandról lesüt, hogy nem színész, mégis a legőszíntébben ő tud működni a vásznon. Azzal együtt is, hogy Szabó-Kimmel Tamás színészi kvalitásainak teljesen új színét mutatta meg Iván megformálásával. Az is határozottan jót tett a szerepnek, hogy Szabó-Kimmel kisebb pocakot is eresztett a karakter kedvéért. Illetve az is kiemelendő, hogy a színész héberül beszél a játékidő nem elhanyagolható részében. Figurájának finomsága pedig működőképes ellenpontja lesz a harsány apa-alakításnak.
Dévényi Tibor képeiről Szabó-Kimmel szakállal és bajusszal elfedett arcának cvikkeres pillantásai égnek bele leginkább a retinánkba. Márkos Albert zenei aláfestései pedig, akárcsak a filmjelenetek közül nem is egy, könnyen a déjà vu érzést erősíthetik a nézőben. Pont ez az érdekes Breier filmjében. A megidézettség elsőre érzet szinten csap le. Ismerős szituáció, ismerős jelenet, ismerős beállítás, de a nézőnek nincs igazából arra ideje, hogy ezeken elmerengjen.
Mindent összevetve, a Lefkovicsék gyászolnak nem lett műremek, de mint első filmnek kétségtelenül megvannak az erényei. Ne olyan vígjátékra számítsunk, amin harsány hahotában tör ki az ember, inkább egy mosolyogtató filmre, amely próbál egyensúlyozni a humoros és a mély mondanivaló között a terhelt családi viszonyok bemutatása közben. A letakart tükrök könnyen sarkallhatnak arra, érdemes a dolgok mögé nézni, és szembenézni a múlt terheivel. A családi kötelékek annyira erősek, hogy bármikor újraépíthetők, akárcsak az Ikea-bútorok – Breierék legalábbis erre erősítenek rá a filmet lezáró képekben.
Lefkovicsék gyászolnak (2024, magyar film) Rendező: Breier Ádám Forgatókönyv: Breier Ádám, Csaba Bálint Operatőr: Dévényi Zoltán Vágó: Gotthárdi Balázs Zene: Márkos Albert Producer: Ausztrics Andrea, Felszeghy Ádám Szereplők: Bezerédi Zoltán, Szabó Kimmel Tamás, Gagel Leo, Török András, Váradi Roland, Máhr Ágnes
szeptember 23, 2024|Ádámkó G. Réka|Kritika|Rovatok
MEGOSZTOM
A megöregedés toposza
avagy az emlékezés konstruktív és dekonstruktív szerepe az írás folyamatában Karácsonyi Zsolt: Belső tízezer című regényében
„Az igazat mondd, ne csak a valódit” – írta József Attila Thomas Mann üdvözlése c. versében 1937-ben: vagyis – ne csak a felszínes tényeket mondd, hanem lásd meg a megigazult lényeget is, mert ez az igazság adja meg a dolgok értelmét; a dolgok csak a szellemiségük megértésével együtt létjogosultak, és az, akinek ebben hatalmas szerepe van, nem más, mint az alkotó, az író.
Karácsonyi Zsolt Belső tízezer című regényének alcíme Igaz történet, amelyet úgymond megerősít a regény választott mottója: „Hatalmas, végtelenül tágas/ és magas üreget láttunk,/ amelyben egy tízezer lakosú/ város bízvást elfért volna.” (Lukianosz: Igaz történet)
A híres görög szatíraíró, Lukianosz messze megelőzte a korát komikus, kiparodizált szókratészi párbeszédeivel, azzal az új stílussal, amellyel szkeptikusként a babonáknak, a természetfeletti erőkbe vetett hitnek hátat fordított, megalkotva a mai sci-fi vagy fantasy műfaj elődjét: a gyíkemberek, a csillám pónik és más „fantasy-land” szereplők világát.
Tisztázni kell-e azt, hogy egy 21. századi kortárs író miért nyúl vissza ennyire messzire az időben akkor, amikor művéhez mottót választ egy klasszikus ókori görög elődtől? Mindegy, hogy hány száz év választ el egy adott műtől és annak alkotójától – a hermeneutikai tapasztalat örökérvényű: a nyelv beszél minket, és a lét, amit meg lehet érteni, az csakis a nyelven keresztül valósulhat meg. (Lásd. Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer, 1960)
Karácsonyi Zsolt Belső tízezer című regénye egy lineáris, és egy jól körvonalazott szereplőtáborhoz hozzászokott olvasóközönség számára nehézkes olvasmány. Ha műfajilag besorolhatnám Karácsonyi Zsolt írását, talán egy komplex filozófiai énregény-folyamnak titulálnám.
A tíz fejezet központi alakja az Öreg. Körülötte zajlanak az események, belőle indul ki, hozzá vezet vissza minden szál. Az elbeszélésmód egyes szám harmadik személyű, az író kívülről követi az Öreg mozdulatait, de monológok formájában is meg-megszólaltatja. Már a regény elején belehallgathatunk a gondolataiba: “Nem emlékszem a nevemre.”
Egy olyan kaotikus-apokaliptikus világba csöppen az olvasó, amilyet még nem látott-hallott. Tengeralattjáró, cirkuszi porond, Los Angeles egyszerre a helyszín, és a szereplők sem mindennapiak, hanem görög mitológiai alakok: Akhilleuszt égetik éppen, egy három lábú lovat patkolnak, megjelenik egy nagy kezdőbetűs Sárkány és egy Ápoló Nő. Az Öreg egy mitikus, mitologizált és kicsit szakralizált főszereplő, akiről nem lehet tudni, hogy ember vagy állat-e, mivel „sárga agyarai” vannak. Valószerű szereplők a turisták, akik jöttek megnézni az Öreget, és a helyet, ahol él.
Meglehetősen zárt világ az övé, akárcsak az öregeké általában: a Lugastól a Kerítésig és vissza, de délutánonként ha jó az idő, elvitorlázik az „emlékezés pereméig”. Ebben a zűrzavaros világban egyetlen biztos pont a Lugas, ahova le szokott ülni írni az írógépéhez. Az alkotás, az írás lehet-e vajon az a megtartó erő, amely kizökkenti az Öreget ebből az „egyáltalán” világból? De hogyan lehet írni, ha a múlt, a „Rég világa” feledésbe merült? Emlék az emlékezésben, és feledés a feledésben kettős, de egymást éltető hermeneutikai paradoxona ez:
„És az Öreg, az emlékezés teljes hiányának mélyén is tudta, van valaki, akinek van egy régi neve és az a valaki akkor is emlékezik valaki másra, amikor már az emlékezés lehetősége sem dereng fel benne. Tudta ezt az Öreg, és a Régi is tudta, amikor újra alámerült” (1. fejezet)
„Itt maradtam” indít a 2. fejezet. Az Öreg nem tudja hány éves, azt sem, hogy hol van. Az író, Karácsonyi Zsolt alteregója ő: „Én, aki az Öreget látom, és én, aki az Öreg vagyok” – a külső szemlélődés és az önazonosulás határai egybemosódnak. Le sem tagadhatja költői énjét, ahogyan a kozmikus világ, a természetben végbemenő jelenségeket leírja: „…az Öreg vagyok, aki elindult, homlokán az esőcseppel, egy holdas éjjelen, a folyón át a fák közé.”
Ernest Hemingway Richard Cantwell ezredese is elindult „a folyón át a fák közé” (Across the River and into the Trees, 1950), választ keresve arra a kérdésre, mi változott a világban a két háború óta (I. világháború és a spanyol polgárháború), mi maradt meg az embernek, még egyszer végigtekint élete tájain, mígnem szimbolikus útjai végén, fölmagasodik a halál. Hemingway öreg ezredese azonban reálisabban körvonalazott karakter, akárcsak a helyszínek: Velence, kacsavadászat vadvizeken stb.
Ezzel ellentétben a Belső tízezer Öregjének az emlékei, „tegnap-történetei” hiányosak és homályosak. Keveset tudunk meg a múltjáról: „Sötét Iskolába” járt, „Legkisebb” gyerekként verekedett egy Hamzi nevű iskolatársával, viccesen nevet is kapott ez az életepizód, a „hires Kútkáva Melletti Csata” nevet, ahol még vér sem folyt. (3. fejezet) A jelen a múltnál is kaotikusabb: az Öreg teljes vagyona egy vályogház a falu szélén. Jönnek-mennek a mitológiai szereplők (Zeusz, Akhilleusz, Illmarinnen, a kovács), a ki-tudja-honnan érkező turisták, az Idegenvezetővel, akik turisztikai látványosságként, egy cirkuszi attrakció szereplőjeként kezelik az Öreget. A „consumerism-világ” óriásplakátjain látták a reklámot, hogy „az Öreg még él, hogy az Öreg még látható, lélegzik, néha még meg is mozdul… ezért jöttek el, vagy valami egészen másért, hogy lássanak valakit, aki nem gondol és nem emlékszik semmire.” (6. fejezet)
Az emlékek keverednek népmesei elemekkel (hétmérföldes csizma, a Sárkány), vagy G.A. Bürger Münchhausen báró hencegő és hetyke világával: „Ha ezt a vén Földet én helyéből kimozdítom, borul az egész naprendszer, félreömlik a Tej a tejúton… félrekapar a Fiastyúk.” (3. fejezet)
Az Öreg a regény középpontja, egy übermisztifikált és mitologizált figura, körülötte forog a világ, az istenek is mind: “az istenek, élükön Zeusszal, pontosan tudták, hogy az Öreg Szindrómában szenvedett…” (2. fejezet) Egy nagy kezdőbetűs Ápoló Nő és egy lelkes „professzorhad” groteszkszámba menő jelenléte demisztifikálja a Nap és a Hold „szemhéj tetkós” Öreget, aki Illmarinnen szerint hajlamos sajátjaiként kezelni a mások emlékképeit is.
A 6. fejezetben mintha kutyaugatást hallana, de lehet, hogy ismét csak képzelődött. Mozdulatlan „egyáltalán egzisztenciá”-jában úgy tűnik, hogy „Elindult célja felé, a belső tenger felé, amit egyesek óceánnak is neveznek…” és „ha valaki csak megérinti a belső tenger egyetlen cseppjét, hirtelen minden eszébe jut”, mint a varázsmesékben: aki iszik a mindentudás vizéből, az mindenre emlékezni fog, és örökké fiatal marad. Az idő egy nagy óceán, végtelen és érthetetlen, a „belső tenger” pedig az a szubjektív idő, amely az individuum saját, belső észlelése, ami eseményekhez, történésekhez kötődik, és sohasem telik egyformán, mivel tartamérzete függ az életkortól és főként az események személyes jelentőségétől, körülményeitől.
A „tízezer” a számmisztika, a numerológia szerint azt jelenti, hogy „megszámlálhatatlan, népes”, a „belső tízezer” pedig mindazt a rengeteg tudatalatti felszabadult, vagy még felszabadulatlan, kollektív vagy magunkévá tett, szubjektív, saját emlékeket, történéseket, amelyek összekötik a múltat a jelennel.
Karácsonyi Zsolt Belső tízezer c. regényének a végén, hétköznapiasan szólva, egyszerűen csak „lelép”, elhagyja a színpadot, a helyszínt: ő, az eddig volt mindenki, az Öreg, a sok-sok szereplő alteregója, és megalkotója. A több mint 200 oldalon felvonultatott számtalan szereplő, a sok kaotikus, apró részlet, helyszín, finom leírás, történések mind csak előkészítői a grandiózus the end utolsó slide-jának: „Illmarinnen hóna alá csapta az írógépet, lenyomta a kilincset és elindult a Kerítésen túlra… Egyetlenegyszer nézett vissza még…
Én se maradtam tovább.”
Mintha elvágták volna a filmet, mintha a megírtak megíratlanná váltak volna –a leírt szavak, gondolatok törlődtek volna. Az 1. fejezet visszatérő felejtés motívuma, egy bizonyos szintű memória-kiesés, keretként tartja össze és fogja egybe a regényt: „Nem emlékszem a nevemre… A számlákon is ott a nevem. Mindez mégis lényegtelen… Mondatok kavarognak, mint a közös versírásnál. A többiek letakarták az előző sort, én pedig odaírtam egy saját mondatot. Nem tudom, mi az előző mondat, mi az előző sor.” De nem, nem kell aggódnia senkinek: senki nem nyomta meg a delete gombot, hanem egy konstruktív és dekonstruktív alkotói flow adom-kapom teniszmeccsében, mindig a nyelv és a lélek kettős alkotóereje győz, még akkor is, ha mindent a felejtés, a tagadás, a nihil leng körül: „Nem, nem ide nem érkezik senki. Vagy itt van, vagy nincs itt. Más lehetőség nincsen.” (6. fejezet) (Bookart 2023, Csíkszereda)
Ádámkó G. Réka (1976, Szatmárnémeti) pedagógus. Angol nyelvet, irodalmat és kultúrát tanít a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban.
szeptember 4, 2024|Simon Judit|Kritika|Rovatok
MEGOSZTOM
Érvényes színházi estékről – két szezon közt
Négy előadás, három fesztivál, két város – Simon Judit szubjektív visszatekintése az elmúlt évadra, amikor nemsokára kezdődik az új színházi szezon.
Ezek az előadások sokban különböznek egymástól, ami közös bennük: erősen hatottak rám, mint nézőre. Megmozgatták a gondolataimat és az érzelmeimet, tetszett, ahogyan az alkotók kortárssá alakították a klasszikusokat (számos erre vonatkozó sikertelen kísérletet láttam), illetve ahogyan a kortársat értelmezik, és nem utolsó sorba ahogyan ezek az előadások a ma kérdéseire, problémáira reflektálnak,
A két szatmárnémeti, egy kolozsvári, illetve sepsiszentgyörgyi produkciót akár megosztóknak is mondhatnánk, amit attól tekintek jónak, a kortárs színház esetében, hogy gondolkodásra, párbeszédre késztetnek az ezeket művészinek, vagy finomam fogalmazva elhanyagolhatónak tekintők között.
Számos szakmai kritérium szerint lehet elemezni azt, mitől érvényes vagy sem egy színházi előadás, amit tudós szakemberek meg is tesznek (vagy nem), és ha nagyon „odateszem” magam, akár én is találhatnék bennük hibát, de – most nézhetnek rám csúnyán – nem ezeket vadászom, sőt, elemzésre sem adom a fejem. Mindössze szeretném megosztani, miként és miért éríntettek meg ezek az előadások. Persze, ezek mellet is számos remek előadást láttam a két városban, sőt kiemelkedő produkciókat.
Moliére-revü
Miniévaddal ünnepelte tavasszal megalakulásának hetvenedik évfordulóját a szatmárnémeti Harag György Társulat. Történetük Nagybányán kezdődött, amikor Harag György vezetésével, az 1953-ban végzett évfolyam levonult színházat alapítani. Két évre rá, 1956-ban Szatmánémetiben beköltöztek a 19. század végén emelt színházépületbe. A nagyszabású rendezvénysorozat a megemlékezésre is alkalmat adott. Az alapító, és 1960-ig a színházat vezető Harag György mellett, felelevenítették a társulat nagyszerű művészeinek emlékét, valamint Kovács András Ferenc költő szellemiségét.
A bemutatott előadások közül, az Andrei Șerban rendezte My fair ladyről Nincs boldog vég, de van remény címmel írtam ugyanitt korábban, most két másik előadásra összpontosítok, noha a többi is megérné, hogy még kitérjek rá.
Martin McDonagh A kripli című, a múlt század elején írt színművét Bélai Marcel állította színpadra. Fekete komédia, az időtlenség tragikomédiája. A bezártság és kitörési vágy, a szeretetéhség drámája. Teátrális, játékos, mégis ott lappang a mérhetetlen fájdalom. Két hullámlemez fal között, a végtelen óceánnal körülvéve, egy szigeten, ahol látszólag nem történik semmi, az emberek megélnek valahogy. Kis gonoszságok és nagy szeretet tengerében telnek napjaik. A rendező nem rejti el, hogy ez játék. A színészek maguk hozzák be a díszletelemeket, a kellékeket, megmondják, éppen hol játszódik a jelenet. Csámpás Billy a kripli (Szabó János Szilárd), valamiféle falu bolondja. Gúny tárgya. Tizenhat éves és szerelmes a falu szépébe, a nem túl okos Helenbe. A negyedik hatalom, a sajtó mindenese, a hírt és álhírt hozó és gyártó Johnny megtöri az élet csendjét: a vízen túlról filmesek érkeztek. Billy talán tudja, hogy beteg, de úgy tesz, mintha hazudná a kórt. Elmegy sztár lenni. Nem sikerül. A lány megérzi, teljesítenie kell a kripli vágyát. Sétálni indulnak. Előkerül a művér, és elkezdődik az egyik legszebb, legmegrázóbb haláltánc, amit eddig színpadon láttam. Ebben az előadásban fedeztem fel magamnak Szabó János Szilárd fiatal színművészt. Árnyaltan, remek arányérzékkel, őszintén, hitelesen játssza Billyt.
Sardar Tagirovsky – Bessenyei Gedő István: Mizantróp, avagy a kirakat rendezés alatt. Zenés komédia vagy tragédia, Moliére azonos című műve alapján.
Komédia vagy tragédia az életünk? Tudunk örülni, játszani ebben a rohanó világunkban? Mi a fontos és mi nem az? Ismerjük magunkat és egymást? Léteznek még valódi emberi, érzelmi kötelékek? A siker felülír mindent? Ki lehet vonulni a kütyük világából? Elfogadja a társadalom a látszatnélküliséget? Ilyen kérdéseket tesznek fel az alkotók a Harag György Társulat előadásában. Teszik ezt őszintén komédiázva, játékosan, bevonva minket, nézőket az első pillanattól az utolsóig. Attól kezdve, hogy belépünk a színházba, a szünetekben, addig, míg felsorakoznak a tapsrendre. Revü, vásári komédia, romantika és irónia együtt a tűpontosan megrajzolt karakterek, aprólékosan kidolgozott jelenetek, jól megkomponált képek, izgalmas látvány és hangzásvilág, ami mind arra szolgál, hogy meglássuk magunkat a görbe tükörben és talán megértsük, mit rejtenek a harsány színek és hangok. A szövegkönyv egyszerűen remek, benne maradtak a rímek, az érzelmek, a szenvedély, a düh. Moliére, aki a maga kora társadalmát tette nevetség tárgyává, így gúnyolódott volna a mi társadalmunkon. Hiszen a külsőségeken kívül, alig változott valami. A közösségi háló terjeszti a szóbeszédet, a pletykát, az álhíreket, és ezek biztosítják a népszerűséget. Csak az létezik, aki a hálón van és minden megmozdulásra a tetszés ikonjára kattintanak. A hálókon és azokon kívül a középszer, a butaság tör utat magának és lesöpri a józan észt, a műveltséget, a tudást. Kötelezőek az összeköttetések, a társadalmi, politikai beágyazottság, mert ezek biztosítják a díjakat, az elismerést. Menekülni aligha lehet, beszippant, bedarál, s ha mégis ellenáll, magány, kitaszítottság, megsemmisülés a vége. Így jár Tagirovszky és Bessenyei Gedő Alcestje.
Állandó a mozgás, a zaj. Beszélnek, zenélnek, főznek, eszünk, iszunk, táncolunk, fecsegünk, egyesek dolgoznak is, mások csak dolgoztatnak. Szóval nagy kavalkád ez a világ, és a zűrzavarban nem marad időnk semmire sem figyelni, sem elmélyülni. Észre sem vesszük, mivé rendeződik az a bizonyos kirakat.
Fotó az Iráni konferencia című előadásból
Múlt és jelen drámái
A Nagyváradi Regina Maria Színház nemzetközi seregszemle keretében több mint két évtizede rendezi meg a Rövid Dráma Fesztiválját. Ekkor láttam a Kolozsvári Állami Magyar Színház rendkívüli előadását. Elektra. Kali Ágnes és Botond Nagy adaptációja Szophoklész tragédiája nyomán.
Puha, gyapjúval kibélelt fészek. Körülötte fal. Csend, halk beszéd, tapintható feszültség. Anya és lánya, nővérek között. Autokratikus férj, mostohaapa. Elektra véres ingben járkál, a megtestesült fájdalom, indulat és egyben szeretet. Apját gyászolja, fivérét várja. Albert Csilla a halk visszafojtottságával, törékenységében is erőt sejtett. Erőt és bátorságot, elviselni a szenvedést a cselekvés reményében.
Az ógörög tragédiákban, a hősök kijelölt sorsukat követik. Elektra és fivére sorsa a bosszú. Napjainkban viszont nincsenek hősök. Sötét családi titkok vannak, otthonokba zárt düh, szenvedés, bosszúvágy. A kívülről jövő segítség reménye. A menekülés objektív vagy szubjektív lehetetlensége. Magabiztos családfők, akiket a leghalványabb veszély, a legcsekélyebb fájdalom is meghátrálásra, megalkuvásra késztet.
Az előadás a szophoklészi drámát követi, a testvérek halállal bosszulják meg apjuk halálát.
Számomra ez az előadás a családi drámáról szól, az erős és kevésbé erős nőkről. Az ajtók mögé zárt, halk boldogtalanságról. Az otthon melegének álcázott lelki nyomorúságról.
A Szigligeti Színház HolnapUtán fesztiválján kiemelkedő előadással érkezett Nagyváradra a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház. Ivan Viripajev Iráni konferencia című színművét Bocsárdi László rendezte.
A Lengyelországban élő orosz drámaíró bevallva vagy bevallatlanul, de Tolsztoj, Dosztojevszkij, Kuprin hagyatékának folytatója, feltárja az emberi lélek bugyrait, általuk láttatja a társadalmi, kulturális tablót. Viripajev drámája nagyszerű irodalmi mű, aminek előadássá alkotásához Bocsárdi letisztult színházi formanyelve és a ragyogó színészeket magáénak tudó sepsiszentgyörgyi társulat kellett. Az előadás egy Dániában megtartott konferencia, az előadók – tudósok, újságíró, aktivista, egyházi emberek, művész – a közönség soraiból mennek fel a színpadra, onnan teszik fel kérdéseiket. A hallgatóság, mi vagyunk, a nézők, akik a bejáratnál megkaptuk a belépőkártyánkat. Ott lóg a nyakamban az előadás végéig, sőt csak akkor jut eszembe, amikor a barátnőm figyelmeztet, a vendéglőben már nem szükséges viselni.
A színpadon, ahogy a konferenciákhoz illik, mikrofonok, kivetítők, átlátszó plasztik állványok. Dánia, Hamlet hazája, ahol a statisztikák szerint a legboldogabban élnek az emberek, helyt ad az Iránról, a közel-keleti problémákról szóló megbeszélésnek. Az európai eszmék is ütköznek: a szabadság, a determinizmus, a relativizmus az univerzalitás, a hit és ateizmus ütközik egymással ezen a konferencián. A felszólaló tudósok ezen eszmék mentén építették fel beszédjüket, de egyikük sem képes elvonatkoztatni magánéleti tapasztalásaitól, érzelmeitől. Semmi, sem a jog, sem az igazság, sem az eszmék nem képesek felülírni azt, amit a lét értelmének nevezünk: a boldogság és igazság keresését.
Az európai eszmék, a hit, a kultúra törésvonalai jelennek meg a beszédekben, kérdésekben és válaszokban, annak az egyszerű kérdésnek a mentén, hogy mihez van joga az embernek, illetve mit jelent szabadnak lenni.
Az ellenpont is ül egy széken, a háttérben, az iráni Nobel-díjas költőnő. Egy másik hitvilág, másik kultúra, amit érteni kellene, hiszen azért gyűltünk össze ezen a konferencián, aminek az apropója, hogyan kezelje Európa a tőle minden szempontból eltérő értékrendű keleti civilizációt.
De nem értjük, hiszen fárszi nyelven olvassa fel a versét, fordításban halljuk ugyan, de a tudósok (is) félreértik, ahogy hazájában is tették és börtönbe zárták. És ő sem ért minket.
Az Iráni konferencia monológok összessége, cselekmény nincs. Mégis lélegzetvisszafojtva néztem, hallgattam. Ennek titka a rendező ritmusérzéke, és a tűpontos színészi játék. Minden monológ az egyén igazságát rejti, a színészek minden szava, mozdulata hiteles, meggyőző, hatásos.
A háttérből az alig hallható, de állandó monoton zene is növeli a feszültséget.
Borítókép az Elektra című előadásból. (Fotó: Biró István)
július 20, 2024|Salamon Eszter-Júlia|Kritika|Rovatok
MEGOSZTOM
Traumák árnyalatai
Vadadi Adrienn: Emlékfestés
Az Athenaeum Kiadó gondozásában jelent meg Vadadi Adrienn első regénye, Emlékfestés címmel. A szerző neve nem most vált ismertté, korábban számos meséskönyve jelent meg, amelyek rendkívüli népszerűségnek örvendtek. A gyerekirodalomban elért sikerei után ezúttal a felnőtteket szólítja meg.
Hogyan manifesztálódhatnak a gyermekkor sérelmei a felnőtt életben? Mikor jön el az a pillanat, mikor az ember arra kényszerül, hogy szembenézzen saját magával és megküzdjön a múlt démonaival? Milyen utakon lehet elindulni, ha azt érezzük, semmi nem segít igazán? Hova fordulhat az ember egy olyan világban, ahol minden azt sugallja: ez az, ami elvezet a gyógyuláshoz?
A regény gyakran megírt témákat dolgoz fel, azonban meghökkentő megoldásokat választ erre a feladatra. Amikor ennyire kurrens tárgyat választ egy szerző, könnyű átcsúszni klisékbe, ez azonban nem történik meg, az írónő sajátos utat választ a történet kibontására. Bár stílusa és prózapoétikai eljárásai nem nevezhetőek szokatlannak, a történetre talán mégis ez a legmegfelelőbb szó. Ez elsősorban a regény nagyfokú spiritualitásából fakad, hiszen a traumák és a múlt feldolgozására olyan megoldásokat vonultat fel, amelyek a legkevésbé sem nevezhetők reprezentatívnak a hasonló jellegű írásokban. Ez a nemmindennapiság viszont nem feltétlen vezet negatív irányba, inkább egyediséget kölcsönöz és kiemeli a hasonló témájú regények sorából.
A könyv kiindulópontja a főszereplő, Noa, egy harmincas éveiben járó festőnő alkotói munkájában való elakadása, ami miatt úgy dönt, ideje pszichológushoz fordulnia. A fülszöveg azt sugallja, hogy egy szerelmi történetről van szó, de ez nem teljesen igazolódik be, és korántsem ennyire egyszerű. A szokatlanságán kívül, ha valamit még elsőre érdemes kiemelni, az a könyv komplexitása. Bár Noa életében fontos szerep jut a szerelemnek, nem erre helyeződik a hangsúly, inkább saját magára, illetve arra, hogy ő hogyan viszonyul az intimitáshoz és a szerelemhez.
A regény egy álommal indít, és már a kezdetektől folyamatos meglepetéseket tartogat. Első bekezdése meghökkentő, viszont annál nagyobb horderejűvé válik az olvasás során: „Az éjjel meghaltam. Leírom úgy, ahogy volt, amíg emlékszem rá.” (3.) Attól függetlenül, hogy az álomra utal, könnyen összefüggésbe hozható a történet egészével, ugyanis metaforikusan valóban beszélhetünk halálról, illetve sokkal inkább újjászületésről. Habár klisének tűnhet, a főszereplő a regény folyamán bizonyos értelemben újjászületik, maga mögött hagyja régi életét, szokásait, a szerelemhez és intimitáshoz való viszonyát, és új, számára addig ismeretlen szinteken éli meg ezeket.
Ebből a szempontból érdekessé válik a név kérdése is. Elsőre idegennek hathat a főszereplő neve, azonban hamar kiderül, ennek a névadásnak oka van. A főszereplő valójában nem Noa, hanem Nóra, aki egy workshop során változtatta meg a nevét. Ez a kettősség jelentős személyisége szempontjából, Nórit ugyanis gyerekkori énjével asszociálja, Noát pedig az új énjével. Útjának ez válik kiindulópontjává, hiszen ez az a pont, ahol úgy akar megküzdeni a traumáival, hogy elfelejti azokat.
Bár az Emlékfestés különleges és mélyreszántó, az első néhány fejezetben felfedezhető néhány szépséghiba, és az olvasó azt érezheti, hogy egy ilyen nagy lehetőséget kínáló témát másképp is fel lehetne dolgozni. A kezdetektől betekintést nyerünk Noa múltjába, több részlet szinte katalógusszerűen kiderül, ami azt a hatást kelti, hogy ez meglehetősen egyszerű módszer egy traumafeldolgozás történetének narrálásához. A könyv további részében azonban mindez valamelyest feloldódik, fokozatosan kerülnek elő újabb és újabb titkok a főszereplő múltjából. Ezekben a részekben azonban Noa múltjának csupán a felszíne kerül terítékre, és érthetővé válik, hogy ez a kezdeti halmozás sokkal inkább az ő útkeresésének kétségbeesett jellegét erősíti, de ettől függetlenül kissé elbizonytalanítható lehet.
Ebből a kétségbeesésből fakad az is, hogy Noa folyamatosan keresi a megoldásokat, váltogatja a különböző közösségeket, helyeket, amelyek segítséget ígérnek. Mivel ezek jelentős része gyakran erősen spirituális jellegű, halmozásuk a regényben erőltetettnek tűnik.
A néha túlságosan részletes erotikus jelenetek szintén az erőltetettség érzését keltik. A szexualitás és intimitás ugyan fontos részei Noa személyiségének, és ábrázolásuk valóban elengedhetetlen ahhoz, hogy megérthesse az olvasó, hogyan is észlelhető felnőtt korában is a gyermekként megtapasztalt szeretetéhség, illetve apja bántalmazása, ám Noa érzései és partnereihez való viszonyulása olykor háttérbe szorul, éppen azokban a jelenetekben, amikor a leglényegesebb lenne ezek bemutatása.
Kifogásolható az is, hogy már a fülszövegből is kiderül a festészet jelentősége Noa életében, azonban a könyv első felében az olvasó könnyen el is feledkezhet a főhős művész-voltáról, hiszen csupán néhány alkalommal kerül említésre. A művészetében való elakadás készteti arra, hogy pszichológushoz forduljon, tehát döntésének egy fontos komponense, ezért azt az olvasói előfeltevésünket, hogy a művészet nagyon is szignifikáns szerepet kap, a regény nem feltétlenül teljesíti be. Akkor kerül ismét előtérbe ez a szempont, mikor sikerül áttörni a gátat, és Noa ismét festeni kezd, de akkor is csak néhány jelenet erejéig mutatkozik meg az alkotás folyamata.
Ezen a ponton felmerülhet: mit tartogathat még egy olyan könyv, amely főhősének múltját már a kezdetektől ismerjük? Sokat, ugyanis ami teljes történetnek tűnik, csupán töredéke annak, ami a valóság. A továbbiakban rengeteg fordulat vár mind Noára, mind az olvasóra. A korábbi látszólagos felszínesség helyett már nemcsak a téma, hanem annak kibontakozása is bonyolultabbá válik, több ponton is arra kényszerülhet az olvasó, letegye a könyvet, hogy megemészthesse az olvasottakat. Olyan, korábban elfelejtett emlékek törnek a felszínre ugyanis, amelyek súlyosabbak az addig olvasottaknál, és a bántalmazás központibb témává alakul, mint a regény korábbi fejezeteiben.
A történet néhol kapcsolható Péterfy-Novák Éva Apád előtt ne vetkőzz című regényéhez, a tekintetben, hogy nem csupán Noa múltjába nyerünk betekintést, hanem bántalmazó édesapjáéba is, és felsejlik, mi lehetett az az ok, amiért utóbbi végül is az alkoholhoz fordult. Ez Noának is segít megérteni apját, és hozzájárul a traumák feldolgozásához. Mindkét regény tematizálja a generációkon átívelő traumákat, bár Vadadi Adrienn spirituálisabb módon teszi ezt meg. Míg Péterfy-Novák Éva esetében a két párhuzamos szálon futó cselekményen keresztül válik szemléletessé a transzgenerációs jelleg, Vadadi Adrienn azt a megoldást találja, hogy Noa édesapjának múltja látomásként válik elérhetővé a szereplők számára.
Noa életében szinte egyáltalán nincsenek valódi kapcsolatok, saját magával való viszonyát is beleértve. Az egyetlen igazi kötődés legjobb barátnőjéhez, Judithoz fűzi, bár tőle is eltávolodni látszik. Judit fontos szerepet játszik Noa életében, ő az, aki igyekszik lehetőségeket és megoldásokat találni, támogatni őt az útján. Hiszen ismeri a múltját, bizonyos mértékben ő is áldozata volt annak, ahogy az a regényből kiderül. Itt fogalmazódik meg az egyik alapgondolat, amely szorosan kapcsolódik a traumatikus élményekhez való viszonyuláshoz: „– Miért nem mondtad el eddig soha? (…) – Te miért nem?” (23.) A történet egyik erőssége, ahogyan manifesztálódik a trauma, olyan aspektusok kerülnek előtérbe, amelyek szerves részei ennek a témának: a történtekről való mélységes hallgatás, a történtek elutasítása, az elfojtás és felejtés.
Egy egész más kapcsolat figyelhető meg Noa és Ram között, amely bár szerelemként definiálódik, valójában mélyebb ennél. Kezdettől már-már felfoghatatlan kötelék fűzi kettejüket egymáshoz. Ez nem szerelem első látásra, sokkal transzcendentálisabb annál, kiderül ugyanis, hogy előző életeik során már nem egyszer összefonódott a sorsuk, és mindig szoros kapcsolat fűzte össze kettejüket, amely jelen életükbe is elkísérte őket.
Reinkarnáció, önismereti és személyiségfejlesztő tréningek, mozgásterápia, látomások és sok minden más részei a regénynek. Nagyfokú spiritualitás jellemzi, olyasmiket láttat, amelyek sok olvasó számára furcsák, akár elidegenítők lehetnek. Vadadi Adriennek sikerült egy olyan regényt írnia, amely sokat adhat közönségének, és bár témája valóban sokszor kerül terítékre, nem egy a sok közül. Sajátos felfogásával és megoldásaival színezi ki történetét, így egyediséget kölcsönöz neki. Kétségkívül nem egyszerű regény, hiszen a téma is megosztó. Főképp azok számára lehet érdekes, akik nyitottak valamire, ami radikálisan eltér a megszokottól.
július 13, 2024|Bozsódi-Nagy Orsolya|Kritika|Rovatok
MEGOSZTOM
Egy síró bohóc igaz története
Richard Gadd: Baby Reindeer
Minden bevezető kampány, marketingfogás és tűzijáték nélkül, fű alatt tette közzé a Netflix az utóbbi évek egyik, ha nem legerősebb saját készítésű sorozatát. A Baby Reindeer (magyarul Rénszarvasbébi volna, de nem tudok róla, hogy magyar címen is megjelent volna) dráma-komédiának indul, majd váratlanul extrém sötétbe borul, megrág és kiköp, székhez szegez, szívet és gyomrot facsar, a legnagyobbat mégis akkor üti, ha némileg a valós hátterével is tisztában vagyunk: Richard Gadd ugyanis saját élettörténetének bizonyos részeit dolgozta fel előbb két egyszemélyes előadásban (one-man-showban), amelyeket a sorozatban is megjelenő Edinburgh-i Fringe Fesztiválon mutatott be zajos sikerrel. Ezekből állt össze a hétrészes Netflix-minisorozat, amelynek nemcsak alkotója, hanem főszereplője is.
Donny (Richard Gadd) huszonéves srác, báros egy csendes kocsmában, ahová egy átlagos délután betéved egy szomorúnak látszó nő, és helyet foglal a pultnál. Hamar kiderül, hogy egy vasa sincs, semmit nem tud vásárolni, ezért Donny felajánl neki egy ingyen teát. Beszédbe elegyednek, és attól a naptól kezdve Martha (Jessica Gunning) minden egyes délután meglátogatja a fiút a munkahelyén. Nem sokkal később az e-mail-címét is megszerzi, és bombázni kezdi talán kedvesnek szánt, valójában teljesen összefüggéstelen és ijesztően zavart üzenetekkel. Donny számára hamar terhes lesz a rajongás, de képtelen ezt határozottan Martha tudtára adni. Amikor pedig végre elhatározza, hogy a rendőrséghez fordul, ez nem bizonyul jó döntésnek: a hatóságok egy cseppet sem veszik komolyan a zavarodott elméjű, álomvilágban élő, ártalmatlannak látszó nő jelentette fenyegetést. Arról nem is beszélve, hogy Donny nem áll elő a teljes igazsággal. Egy szót sem ejt sem arról a szörnyű traumáról, amely korábban érte őt, és annak elkövetőjéről, akinek sokkal súlyosabb a bűne, mint a zagyva e-mailek és a lankadatlan rajongás, sem arról, hogy a Marthától kapott figyelem legbelül hízelgő a számára.
A széria hangvételét tekintve meglehetősen könnyeden kezdődik, de első pillanattól érezhető, hogy benne van valami sokkal veszélyesebb fordulat lehetősége. Itt még legfeljebb arra számít a néző, hogy thrillerbe fordul a történet, ám ez a dramedy minden elvárásunkkal szembemegy.
Donny sikertelen stand-up komikus. Anti-humorral, némi bohócjátékkal és bolondos kellékekkel operáló, a közönségben kínos csenddel fogadott fellépései a sorozat szerves részét képezik, részben humorral pontozva a történetmesélést, részben pedig megadva egyfajta kényelmetlen alaphangulatot, amelyben a szekundér szégyenérzet nemcsak nevetségesnek, hanem kifejezetten sajnálatra méltónak festi le a főszereplőt. Donny ebből sem tud menekülni, mint ahogyan Martha „szerelme” elől sem, aki hamarosan a humorestekre is elkezdi őt hívatlanul elkísérni. Bármennyire is áldozatnak látszik első körben a srác, hibát hibára halmoz, és egyszer csak azt is megértjük, miért.
Miután a gyomrosként ható negyedik epizódból fény derül Donny múltjának legsötétebb részleteire, az eleinte krimit ígérő sorozat váratlan fordulatot vesz, és ezt nem föltétlenül a cselekményre értem. Innentől bontakozik ki, mit is szeretett volna Gadd létrehozni a színpadról adaptált alkotásban, amelyet az eredeti formátumra hajazó módon végigkísér a narráció és a főszereplő arcáról készült hosszú-hosszú szuperközelik. A hatodik részben pedig egy már-már műfajváltásként értelmezhető jelenetben nézzük és hallgatjuk meg a közönségnek, illetve a kamerának elmondott, előadott fájdalmasan őszinte reflexiót. A Baby Reindeer kendőzetlen önvallomás, félelem nélküli kitárulkozás, a sebezhetőség és a rossz döntések felvállalása, és az elszigetelődés módjainak feltérképezése, és – ahogyan az a Gadd-del készített interjúkból is kiderül – egyfajta terápia egy nagyon nehéz életszakasz történéseinek feldolgozására. Ugyanakkor nem öncélú: olyan társadalmi és lélektani kérdéseket vet fel, amelyekről ritkán beszélünk, és olyan összetett, ambivalens módon mutatja be az eseményeket és a szereplőket, amely nemcsak meglepő, hanem üdítő is. Gadd nem akar morális verdikteket hozni, és ha vádol is bárkit, a vádlottak közül ő maga sem hiányzik.
Richard Gadd ugyanakkor nemcsak a film készítőjeként, hanem színészként is brillírozik. Hihetetlenül erőteljes színészi jelenléte, sebezhetősége, döbbenetes bátorsága a sorozat abszolút lelke és motorja, de nemcsak ő alakít nagyot: a Marthát játszó Jessica Gunning egyszerre sajnálatra méltó és vérfagyasztóan kiszámíthatatlan, a transzszexuális barátnőt alakító Nava Mau a józanság hangját képviseli, amíg aztán Martha az ő gyenge pontját is kitapintja, hogy a lelkébe gázolhasson, a híres tévésként megjelenő Tom Goodman-Hill pedig a maga eszköztelenségével és faarcával az egyik legfélelmetesebb filmes gonosz, akit az utóbbi időben láttam. A pontosan és érzékenyen játszó szereplőknek, a hibátlan filmezésnek és a felvetett témáknak – szégyen, szexualitás, családi kötelékek, traumafeldolgozás stb. – köszönhetően bármennyire is kényelmetlen ezt a sorozatot nézni, félrepillantani éppúgy lehetetlen.
Ha az eddigiekből nem lenne világos, a Baby Reindeer, ahogy annak idején mondták, csak erős idegzetűeknek ajánlott – nekik viszont kötelező.
Baby Reindeer (2024., Netflix, Egyesült Királyság) Írta: Richard Gadd Rendező: Weronika Tofilska, Josephine Bornebusch Szereplők: Richard Gadd, Jessica Gunning, Nava Mau, Tom Goodman-Hill
