Címke: kritika

június 13, 2025 | Hegyi Réka | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Lányok balra, fiúk jobbra, avagy kortársunk, Arisztophanész

Stílszerűen, Nőnapon mutatta be a Nagyváradi Szigligeti Társulat Matei Vișniec Szerelmem, Lüszisztraté című Arisztophanész-átiratát Anca Bradu rendezésében: az ókori vígjátékban néhány okos nő, a címszereplő vezetésével eléri, hogy a férfiak véget vessenek a peloponnészoszi háborúnak. Ugyan ma leginkább a virág- és ajándék vásárlásról szól ez a nap, akárcsak az Óperencián túlról importált Bálint-nap vagy a Romániában őshonos Dragobete-ünnep, az ünnep fő jelszava a nemek közötti egyenlőség, valamint figyelemfelkeltés a nők elleni erőszak és visszaélés elítélendő formáira. 

A szerző – akárcsak 2400 éve Arisztophanész – azzal szórakoztatja közönségét, hogy bemutatja, mekkora ereje van egy „fallokráciában” annak, ha a nők megvonják férjeiktől a szexet. A szerelem és testi aktus között persze különbség van – a jelenetek közötti intermezzóban egy riporter (Trabalka Cecília) többek között a kettő közötti különbségre kérdez rá az utca embereivel készített közvélemény-kutatásában. A tévés stáb sikamlós témákat kutat, a legtöbb a nemiséget firtatja: fantáziaképeket, a tabu-fogalmakat, és nagyon hangsúlyosabb a nemi identitás kérdését (a riport-paródiák elkészítését Bozsódi-Nagy Zoltán jegyzi, akik szerepelnek benne: a színház alkalmazottai).  

Az előadásban a nemi hovatartozás visszatérő motívum. A mesélő, egyben az androgünök karvezetője (Dimény Levente) többször utasítja őket, hogy jobboldalt, illetve baloldalt csoportosuljanak, aszerint, hogy fiúk vagy lányok. Ez soha nem sikerül a karnak, mindig vannak bizonytalanok és olyanok, akik meggondolják magukat. A kar tagjai egyébként első világháborús posztókabátra és a táncoló dervisek öltözetére egyaránt emlékeztető, nemsemleges jelmezt viselnek (díszlet- és jelmeztervező: Andra Bădulescu-Vișniec). 

Az első felvonás az eredményes szexsztrájkot meséli el. A jelenetek bővelkednek azokban a sokszor nevetséges, vagy külső szemmel nézve egyenesen abszurd replikákban, amelyek sok háztartásban elhangzanak, ismerősek. A városállamok közötti értelmetlen háborúskodásra, a csatatérről hazahozott poszttraumás stresszindrómára, a családi élet minőségének elsatnyulására is bőven történik utalás. A kar csetlés-botlása, a riporternő tudálékos kérdezősködése mellett a humor fő forrása mégis a nők és férfiak közötti csata, aminek bizony van olyan epizódja is, amiben a nők ellen fizikai erőszakot is elkövetnek férfitársaik… 

A második felvonásban Visniec továbbgondolja az alapkonfliktust: mi történik 75 év béke után? A szerzőt – és a szöveget tiszteletben tartó Anca Bradu rendezőt – az foglalkoztatja, hogy hová tűnt a férfiasság, s ki fogja megvédeni az asszonyokat, ha ismét támadnak a perzsák, hisz a nevetséges, rózsaszínben pipiskedő férfiak nem képesek már erre. Ezen a ponton a nemiség mellett felsejlenek más kérdések is, például az evolúcióról (ti. hogy a görögöket leigázó perzsa férfiak spermája mentheti meg a civilizációt a kihalástól), például a jóléti társadalom nevetségességéről, ahogyan mindenki, tudósok és gondolkodók, köznapi emberek és a média-nagyhatalom is elfordítja a tekintetét az immanens veszélyekről, még a háborúról is. És a sorok között, nem is nagyon elrejtve, van egy kis vád is: lám, mit tettek a nők, mihez vezetett a hosszú béke…

Nincs felkínálva a megoldás, az alkotók megelégszenek azzal, hogy tükröt tartanak elénk, hadd nevessünk magunkon, de az éles kritikáig nem mennek el. A szexsztrájkra és következményeire fókuszáló történetet ugyan újabb jelentésrétegekkel bővül (lásd me too mozgalom, a média hatalma), de sajnos olyan világot élünk, amiben az alig pár éve született irodalmi alkotást a mai társadalmi-politikai valóság vastag fekete filctollal felülírta, és Vișniec gondolatébresztő replikái, bármennyire erősek és fontosak, és bármennyire szeretnénk hinni abban, hogy számítanak, csak cicanyávogásnak hatnak a hírcsatornákon tomboló üvöltözéshez képest. A nemek között (évezredek óta) dúló harc mai állásáról sem tudunk meg újat, az erotikus fogalmak mellett ma már sok olyan újkeletű kifejezés szerepel ebben a retorikában, mint például a mansplaining, gaslighting, slutshaming / manshaming stb. (ld: a WMN magazin és a Loupe társulat Beszéljünk egy nyelvet! fogalommagyarázó sorozata). Ugyanígy a háborúk sem kizárólag a fegyveres harcról szólnak, emellett már van precedens olyan perekre, amelyekben a háborúban elkövetett nemi erőszak miatt ítéltek el katonákat. (Nem kizárólag a nőket érintő probléma, hisz egyrészt férfiak ellen is elkövetett bűnről van szó, egy-egy ilyen trauma pedig – kutatások bizonyítják – több generációra rányomja a bélyegét. Érdemes a témába vágó, nagyon alaposan dokumentált, magyarra is lefordított, Sofi Oksanen-könyvet elolvasni: az Ugyanaz a folyóban az ukrán háború egyáltalán nem mediatizált aspektusát foglalja össze benne.)     

Szép is lenne, jó is lenne, ha a színházművészet erejének köszönhetően egy előadás akkora megrendülést váltana ki a világban, hogy annak érezhető társadalmi hatása legyen. A nagyváradi előadásban talán el is hangzik, hogy nincs kiről hősi énekeket zengeni – az erőfitogtatás csak szkander-bajnokságban megengedett. A rózsaszínben pipiskedő férfiak költészeti versenyeken mérik össze tehetségüket – ezek pedig egyértelműen csupáncsak paródiái a tragédia-bemutatóknak. 

Nagyváradi Szigligeti Színház – Szigligeti Társulat
Matei Vișniec: Szerelmem, Lüszisztraté 
Fordítók: Tótfalusi Ágnes, Demény Péter 
Rendező: Anca Bradu
Látványtervező: Andra Bădulescu Vișniec
Zeneszerző: Ovidiu Iloc
Színpadi mozgás: Dimény Levente
Videó: Bozsódi-Nagy Zoltán
Szereplők: Ilyés Klaudia, Tasnádi-Sáhy Noémi, Tóth Tünde, Nagy László Zsolt, Dimény Levente, Kocsis Anna, Szabó Eduárd, Tőtős Ádám, Trabalka Cecília, Fodor Réka, ifj. Kovács Levente

június 6, 2025 | Beretvás Gábor | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Anya a sztorikban lakik

A Véletlenül írtam egy könyvet című filmről

Lakos Nóra kétségkívül vonzódik ahhoz, hogy az országhatárokon túl monitorozza a művészeket, és ez bennem kétségkívül szimpátiát kelt. Még annak ellenére is, hogy úgy gondolja, Mátray Lászlóból azonnal orvos-értelmiségi válik, ha ráadnak egy szemüveget. Nem mintha nem működhetne ez. Bujtor István filmes debütálása is hasonlóképpen zajlott egyszer. A film is címe is ez volt: Szemüvegesek. 

Ám Lakos 2020-as Hab című alkotása többek között épp a színészválasztás miatt vérzett el. Tegyük hozzá, hogy Kerekes Vica szerepeltetése a Hab esszenciáját adta meg. A film bájoska mivoltát neki köszönhette, no meg persze a díszletnek és a jelmeznek. Félreértés ne essék, a színházi közegben oly sokszor bizonyított sepsiszentgyörgyi Mátray is tud filmben otthonosan működni, még ha a Habban nem is igazán volt meg a kémia közte és a főszereplő színésznő között. A Kojotban például kiváló alkotást nyújt. Igaz, ott a figurája eleve komplexebbnek lett megteremtve. 

Viszont a saját filmjeinek forgatókönyvéért is felelős Lakos Nóra mintha beérné azzal, hogy a színészt inkább testi adottságai miatt alkalmazza. Ennek pozitív következménye, hogy a lakásbelsők bútorai a méretarányok miatt visszafogottabbnak látszanak. Másik hozadéka, hogy a családfenntartó művészértelmiségi mint szereplő némiképp az árnyékban marad. Hiszen Lakos új filmjének fókuszában nem a Mátray által megtestesített András, hanem annak lánya, a serdülőkorba lépő Nina áll. Jelzem, az, hogy Demeter Villőt választották a szerepre, kifejezetten jót tesz a filmnek. 

Központban a család, mely egy nyulat és a Tenki Réka által alakított buzgó nagynénit leszámítva igazából három főből áll. „Mi egyszerűen hárman vagyunk: apa, öcsi és én” – hangzik el a filmben. Mintegy elterelve arról a figyelmet, hogy a család, anya és feleség nélkül maradt. És épp, hogy ez a figyelemfelhívás is egyben. Az írói ambíciókat dédelgető tizenpár éves Nina akaratlanul is saját traumájának felgöngyölítése közben válik íróvá, serdül gyermekből lassan kamaszlánnyá. 

Az (írói) én megtalálása egyben a saját helyünknek a világban való tisztázása is. Az írókat pedig a halál és a szerelem mozgatja, akárcsak a film készítőit. Ezért is a konkrét anyakép nélkül felnővő Nina egyszerre keresi a hiányzó női előképet és sodródik bele az első udvarlás okozta bizonytalankodásba. Fontos önismereti szakasz ez, mely során nagyban segíti a lányt a Zsurzs Kati által megformált nyugdíjas írónő, Lídia, aki – a művészi kiteljesedést elősegítendő – előhívja Ninából a trauma alól lassan felszabaduló individuumot.

Lakos mindezt olyan köntösbe öltözteti, amely a szórakoztató művészetterápiára emlékezteti leginkább az embert. A jelenetek nagy része a forgatókönyvírók és egyben Nina írói fantáziájának meg-meglódulásait erősíti a filmben. A Lakosék által teremtett helyzetek Nina életvidám világlátására erősítenek rá. A mellékszereplők felvillantásai pedig sok helyen támogatják ebben a fő karaktert. Az apa barátnős próbálkozásai, melyek sztereotip figurákat szülnek, akárcsak az osztály- és sportolótársak anyaképének direkt eltúlzásai mind-mind a humor forrásai. Mint ahogy az árvaságra adott felnőtt-reakciók is. (Itt is inkább nőket látunk, megjegyzem.) 

Ninának a testvérével való kapcsolata is szül vidám perceket. Igaz, inkább a testvérek közötti korkülönbségre, illetve a nemi szerepekből kibontható szocializációs különbségekre épülnek a vicces helyzetek. Érdekes, hogy a rendező női látásmódja nem terjed ki mélyebben arra, hogy egy kisfiú hogyan éli meg az anyuka hiányát. Nehéz lenne ezt azzal védeni, hogy még nincs abban az érett korban, mert a fiúk később érnek vagy mifene. De ezt engedjük el, mert Lakos Nóra egy olyan filmet készített, amelynek a humor az egyik erénye, és ezen talán gellert is kapott volna a történet.

A happy endet, a felé vezető út kis döccenőivel együtt, az új nő megjelenése hozza el. A Rujter Vivien által alakított Detti már csak bohém bötézései miatt is illene a hármashoz. A bökkenő nem is a „fiúkkal” való kapcsolaton áll vagy bukik, hanem hogy a női életszakasz nullkilométerén álló Nina el tudja-e fogadni barátnős anya-szerepben. A kettejük ilyenféle összekopására kitalált jelenetek vezetnek Nina robbanásához. Aminek a feloldásához mi mást találna ki egy filmes, mint azt, hogy mindent egy poros videókazetta billent majd helyre.

Jómagam nem örültem annak a megoldásnak, ahogy a rendező varázstalanította a kissé misztikus ködbe vesző anyaképet. De el tudom fogadni, hogy ez kellett a főszereplő szembenézéséhez. Még ezáltal sem veszett el az, hogy Lakos Nóráék egy bűbájos film elkészítésére törekedtek. A film díszlete és kellékei beszédesen segítették a miliő megteremtését. Bár nem igazán tudom, hogy a művész családapa miből tartja fenn azt a hatalmas házat Középosztályfelsőn úgy, hogy közben ki van takarítva a hozzá tartozó balatoni nyaraló – esetleg mesébe illő módon? De ezt most csak félve forszírozom. 

Mindent összevetve a Véletlenül írtam egy könyvet jól adagolja a humort, miközben mélyebbre is leás. És bár készültek magyar filmek az utóbbi időben, melyek Nina korosztályának problémáira világítanak rá, de azok inkább társadalomkritikus módon. Legalábbis egyik sem ilyen bájjal fordul az egyetemesebb kérdések irányába. Míg azok inkább felnőtteknek készült filmek kamasz szereplőkkel, ez inkább kamaszoknak készült alkotás, amit a felnőttek is élvezhetnek. Ezt támasztja alá Mucsi Zoltán paróka és műszőr alá rejtése, így végre eltekinthet a néző attól, hogy a színész majd ebben a filmben is megkínálja egy ordító b@zdmegeléssel. Nem is teszi. Mert ez nem olyan film. Gyerekek is nézik.       

Véletlenül írtam egy könyvet (magyar-holland)
Rendező, forgatókönyv-író: Lakos Nóra
Operatőr: Reich Dániel, Bálint Dániel
Vágó: Barsi Béla
Zeneszerző: Jacob Meijer, Alexander Reumers
Producer: Claudia Sumeghy, Topolánszky Tamás Yvan, Lakos Nóra

május 26, 2025 | Hegyi Réka | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

He’s just a man

A 90-es évek elején kamasz voltam. A történelmi-társadalmi változások örvénylettek körülöttünk. Nagyon fontos volt – nekem legalábbis – valahogy kulturális környezetet választani… Megtalálni azt, amivel azonosulni tudok, ami őszinte, ami igazán én vagyok… Öltözködésben, zenében, olvasmányban, hobby szinten választott tevékenységekben is. Nem sorolok fel mindent, hiszen voltak mindenféle állomások ezen a saját magamat meghatározó úton, és most nem rólam van szó. Hanem első találkozásomról a Jesus Christ Superstar rockoperával. Egy filmklubban, VHS-kazettán láttam először, és azért lett a kedvencem, mert felszabadító volt választ találni benne hittel, vallással, dogmákkal kapcsolatos kérdésekre… Jézus, Júdás, Pilátus is csak egy ember volt. A szeretet isteni törvénye mindig, azóta is, alulmarad, ha politikáról, hatalomról, vagyonról van szó egy konfliktushelyzetben. A tömeg ijesztő nagyhatalom, fegyver, ha jól tudják használni. Satöbbi. 

Az első, számomra meghatározó találkozáshoz később hozzáadott a humor és a történelmi fikciós megközelítés (a Monty Python-féle Brian élete című filmnek, Sue Monk Kidd Vágyak könyve című regényének köszönhetően). 

A felvezető tükrében világos, nagyon örültem, amikor a Kolozsvári Állami Magyar Opera műsorára tűzte ezt a rockoperát. Ezt az érzést a frusztráció követte, amikor a nagy érdeklődésnek köszönhetően nehezen sikerült jegyet váltani az előadásra. Ritkán, körülbelül havonta, két különböző szereposztásban játsszák, mindig teltházzal. A műfaj sajátosságai, az egész színpadot betöltő, nagy stábbal, látványos elemekben gazdag jelenetek, az élő, megfelelően hangosított stadionok terét is betöltő rockzene ereje – mindez együtt, egy közel kilencszázas közönség előtt –, megrendítő, felemelő élmény.  

Novák Péter rendező víziójában ez a mű a tömegről szól. A balett- és énekkar szinte minden jelenetben színpadon van, amőba módjára körbezárják a főszereplőket, adott esetben bekebelezik, azaz eltakarják, eltüntetik még a címszereplőt is (a rendező és Jakab Melinda jegyzi a koreográfiát). Hiába erős kontűrökkel megrajzolt Júdás, Jézus, Mária-Magdolna és Pilátus, a tömeg az, aki beteljesíti az Írást, akinek az akarata érvényesül. Furcsamód ez a félelmetes erő szétbomlik, elvész, a tömeg is egyedekre oszlik azokban a jelenetekben, amikor leküldik őket a széksorok közé, és a tömegből kiváló csoportok állnak a következő erővonalon: a főpapok, a tanítványok és a katonák. Venczel Attila díszlettervező és Zsigmond Adél jelmeztervező egységes, semleges látványvilágot teremtett néhány egyszerű elemből: kétoldalt egy-egy mozgatható fémszerkezet, amely a színpad közepén hátrafelé tartó folyosót alkot, egy hatalmas lepel, amit képlékenyen lehet használni, asztalterítő, szemfedő, kereszt a két emelvény közé feszítve, szürkék, vajszínek, tört fehérek a tömeg jelmezei. Ami ettől az időtlen-kortalan semlegességtől elüt, az nagyon szembeszökő, nehezen megfejthető szimbólum, vagy néhol egyenesen nevetséges. Ilyenen például az a néhány karton-szék, amit az apostolok hoznak-visznek magukkal, az utolsó vacsora-jelenetben viszont már nem használják. Vagy az impozáns, görgős vastrónusok Kajafásék tanácstermében, amelyek nincsenek összhangban a főpapi fejfedőikkel, az ortodox/haszid közösségek jellegzetes stájmelével. A katonák egy része kommandós kezes-lábasban van, és az is rendben van, hogy a nőnemű haderő egyenruhájába csillogó szálat is szőttek, de a több jelenetben lengetett történelmi szimbólumok már kicsit összezavarják a képet: a kard és kasza mellett egy nyílpuska, illetve két koponya az állandó kellékük. Rövidebb ideig láthatóak az apostolok által hordozott szimbólumok, és nem sikerül minden tárgyat azonosítani: csupán a kenyér, a kehely, a (püspöki) pásztorbot tűnik ki a többi közül. 

Semmiségek, jelentéktelen dramaturgiai botlások, amit egy Broadway-szuperprodukciónak nem, de a Kolozsvári Állami Magyar Opera előadásának el lehet nézni. Arra viszont már nehezebb legyinteni, hogy a világos színű tógákban megjelenő tanítványok jelmezétől miért üt el Júdás sötét kabátja, de Jézus galambszürke tunikája nem… Júdás szerepe amúgy is árnyaltabb ebben a műben, mint Jézusé: ő az aki komoly erkölcsi dilemmával küzd, aki válságot él meg. Farkas Loránd színészi kvalitásaival tovább erősíti Júdást, mellette Sipos Endre Jézusa, bár a bibliai történet minden fontos mozzanatát látjuk, alig tűnik ki a tömegből. Ahogy Mária Magdolna is látja, „csak egy ember ő”, pontosabban „he’s just a man”, hiszen Kolozsváron angolul játsszák a rockoperát.  Beletörődik sorsába, passzívan sodródik, nem tud és nem is akar lázadni vagy küzdeni. A másik szereposztásban, P. Petőcz András (Júdás) és Bodor Áron (Jézus) párosában talán kicsit egyértelműbb, hogy egyik a jó és másik a rossz megtestesítője.  

Kitűnő a Pilátust alakító Szép Gyula Bálint (és Viola Gábor), illetve a Heródest megformáló Peti Tamás Ottó, de a kisebb szerepekben is nagyon szerethető, értékes alakításokat láthatunk és hallhatunk. Húsvét közeledtével az Opera bizonyára több alkalommal is műsorára tűzi ezt a tematikus előadást: szeretettel ajánlom mindenkinek, hogy ha teheti, nézze meg. 

Kolozsvári Magyar Opera 
Tim Rice – Andrew Lloyd Webber: Jesus Christ Superstar
Rendező – koreográfus: Novák Péter
Vezényel: Kulcsár Szabolcs
Díszlettervező: Venczel Attila
Jelmeztervező: Zsigmond Adél
Koreográfus: Jakab Melinda
Karigazgató: Kulcsár Szabolcs
Hangversenymester: Barabás Sándor, Ferenczi Endre
Korrepetitor: Incze G. Katalin  

február 13, 2025 | | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Ne fordulj el Sanyitól!

2024 novemberében mutatták be Mikulán Dávid és Révész Bálint közös filmjét, a KIX-et. A dokumentumfilm egy hátrányos helyzetű kisfiú, Sanyi felnőtté válását követi végig 12 éven keresztül. Juraszek Krisztina írása.

A film elején Sanyi még egy nyolcéves, szabadszájú, rosszcsont kisgyerek, aki barátaival a Boráros téren játszik. Mikulán Dávid, a film egyik rendezője, csatlakozik a gyerekekhez, elkezdi őket filmezni, megismerkedik velük. Egyre több kalandban lesz részük együtt, a gyerekek hívják, befogadják, elkezdi járni velük az utcákat. Idővel Sanyi családját is megismeri, így betekintést nyer életkörülményeikbe is: egy kevesebb mint 30 négyzetméteres önkormányzati lakásba, ahol együtt él az anyuka, az apuka, a nagymama és a három testvér. Az anya folyamatosan dolgozik, hogy eltartsa családját, míg az apuka otthon van, de nem vesz részt a gyermekek nevelésében. A gyerekek így magukra vannak utalva, bármiféle szülői képtől mentesen, amin sem a közoktatás szereplői, sem a gyámügy munkatársai nem tudnak segíteni. Ahogy Sanyi idősebb lesz, a gyermeki csínytevések egyre komolyabb és veszélyesebb mértéket öltenek. 

Mikulán Dávid a forgatások kezdetén még nem gondolta, hogy mi fog kirajzolódni Sanyi történetéből. Egy ilyen élettörténetbe bekapcsolódni és annak részesévé válni lelkileg nem egyszerű, dokumentálása morális dilemmákat vethet fel: Mit mutathatok meg? Hol vannak a saját határaim? Részt veszek vagy megfigyelek? Ezzel segítek-e egyáltalán?

A film rendezői érzékenyen közelítettek a témához. Valódi kommunikációt alakítottak ki a gyerekekkel, abszolút megtalálták azokat a témákat és azt a stílust, amivel tudtak kapcsolódni és nem egy magasabb pozícióból szemlélték őket. Sokszor finoman terelgették őket, ha valami már igazán veszélyesnek tűnt. Amikor a gyámügy figyelmeztette a családot, hogy ha nem javítanak az életkörülményeken, elveszik a gyerekeket, a rendezők maguk is besegítettek a házzal kapcsolatos munkákba. Bevonódtak, de igyekeztek megtartani bizonyos határokat.

A film számos fontos kérdésre keresi a választ: Milyen szerepet vállalunk mi ebben a rendszerben? Mit tudunk tenni, hogy segítsünk másokon? Biztos, hogy kellően a dolgok mögé tudunk látni? Ha körbenézel, mindenki ugyanolyan helyzetben van, mint te? Hány és hány ilyen sors van még? Hol van ebben a felelősségünk? A rendszerszintű, generációkon átívelő problémákat hogyan lehet leküzdeni? 

A társadalmi osztályok peremén élő gyerekek sokszor elkallódnak, a családi helyzetük nem teszi lehetővé, hogy gondoskodásban, figyelemben részesüljenek, ezért kénytelenek maguktól felnőni. Sorsuk emiatt sok esetben predesztináltnak tűnik. A rendszer nem nyújt egy biztonságos hálót, amivel segíteni, óvni és nevelni tudná őket. Ugyanakkor sem az iskola, sem a gyámügy dolgozóit nem lehet egyértelműen hibáztatni, hiszen annyira sokan élnek ilyen életkörülmények között, hogy a probléma túlmutat ezen intézmények kapacitásán. Rendszerszintű változtatásokra lenne szükség. 

Szeretnék egy olyan világban élni, ahol figyelünk egymásra, nem ítélkezünk, és nem fordulunk el azoktól, akiknek a legnagyobb szüksége lenne ránk. Az állam magára hagyja ezeket a gyerekeket, családokat és elengedi kezüket, legalább mi ne cselekedjünk így. A film rendezői által bemutatott történet csak egy a sok közül. Sanyi pedig nem bűnözőnek született. 

A KIX dokumentumfilmet már több mint ötven külföldi fesztiválon bemutatták, és több mint húsz díjjal jutalmazták. 

„Ha minden baráti kör felkarolna egy Sanyit, akkor sokkal jobb társadalomban élnénk.” (Interjú Révész Bálinttal a kortarsonline.hu-n, részlet)

február 6, 2025 | Simon Judit | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Kortárssá tett klasszikus – görbe tükörben

Húha, ez a helyiség éppen olyan, amilyet valamelyik kisváros polgármesteri hivatalában láttam, pár évvel ezelőtt – gondoltam, amikor megláttam a nagyváradi Szigligeti Társulat, A revizor előadásának díszletét. Nem tudom, azóta kicseréltek-e a valamikor csak „nagyfőnökök” irodáira jellemző faburkolatot, az ócska bútorokat, de tartok tőle, hogy a hivatalban dolgozók mentalitása mindmáig nem változott. Gogol 1836-ban írta egyik legismertebb, és legtöbbször játszott színdarabját, majd 1851-ig – többszöri bemutatása után is – változtatott rajta, talán azért, hogy tökéletesítse a karaktereket. Elérte a célját, a szereplőin nem fogott az idő, olyanok ők, mint számos vagy számtalan kortársunk: kicsinyesek, gyávák, megalkuvók, megvesztegethetők, vesztesek, álmodozók, meghasonultak, beletörődők, reménykedők. Ebben az ósdi, tisztának nem nevezhető szobában gyülekeznek a városka szomitásai: a polgármester, az intézmények igazgatói, a járásbíró, a rendőrfőnök, a bennfentes gazdák tanácskozni. Mindenki tud mindent, mindenkiről. Nincsnek titkok, csak eltitkolnivalók a külvilág elől. Korrupció, lopás, visszaélés a hatalommal. Minden kicsiben, amilyen ez az ország valamelyik szegletében megbújó kisváros. Kis életek és kis álmok – gondolom tovább a kifejező díszlet és a karaktereket jellemző jelmezeket láttán. Koszos lehet ez a település, szemetes, lerobbant, mert az elöljárók csak önmagukkal törődnek. A polgárok nem fontosak, amíg csendben vannak, viszont, ha szólni mernek, hát nehezebb lesz az amúgy sem könnyű életük. 

Gogol színművét (ennek magyar fordítását) Fehér Balázs Benő áthozta az időn, napjainkba. Meghúzta, néhol átírta, kiegészítette az orosz drámaíró szövegét, ami által úgy hangzik, mintha kortárs dráma lenne. Mert, ami a színpadon történik, az megeshetne bárhol a Kárpát-medencében.  

Kovács D. Dánieltől megszoktuk, hogy klasszikusokat változtat kortárssá, és azt is, hogy előadásaiban humorba ágyazva fogalmazza meg gondolatait a társadalomról, a közösségről és az ezeket alkotó emberekről. 

A revizor előadásában a groteszk, a szürreális és a reális váltakozik helyzettől függően, és a már említett humorba is becsempészi a valóságot. Kacagtató megnyilvánulások közé rejti az egyéni drámákat. Ebben a világtól távoli kisvárosban élők nem rossz emberek, de gyarlók és irányvesztettek. A revizor viszont érkezik, sőt talán már a városban van. A hír egy „fenn” dolgozó atyafitól érkezik a polgármesterhez, mert ugye ott sem ismeretlen a korrupció és az egyéb „kis hibák”. Sürögnek, forognak, kitalálják a hazugságokat, elrejtik a hiányosságokat, fő, hogy minden szép és tiszta legyen, ami látszik, a többi nem számít. Csak az ellenőrzés találjon mindent rendben, aztán az élet megy tovább, mint eddig.

A polgármester (Balogh Attila) korrupt, aki visszaél a hatalmával, de nem gonosz, nem is bosszúálló, csak gyáva és megalkuvó. Helyi kiskirály, aki retteg, hogy kiderülnek a „kis hibái”, mert akkor elvész minden, amit addig építgetett maga körül, sőt önmagát sem leli, ha lehull a fejéről a képletes korona. Akár becsületes ember is lehetne, ha akadna valaki, aki figyelmezteti, hogy rossz úton jár, hogy nem elrejteni kellene, hanem szembenézni az új időkkel. A színész játékából kiderül az is, a többiek tőle várják, hogy döntsön. És ő dönt, ha nem felejti el, ha meg kimegy a fejéből, ügyesen eszébe juttatják.  

A felesége (Tasnádi Sáhy Noémi) máshonnan érkezett férje apró, poros birodalmába, talán nagyobb városból, talán jobb családból. Neki álmai vannak, úgy akar élni, mint a szappanoperákban a gazdagok. Lehet kinevetni, haragudni rá, amiért rosszul bánik a lányával, s férjét segítendő szinte felkínálkozik az ellenőrnek hitt férfinak, de szánalomra is méltó, amiért esélye nincs kitörni ebből a kicsi, unalmas, kicsinyes világból, holott ő mindent feláldozna a szabadulásért. Nem veszi észre, nem is érzékeli, hogy álmai legalább annyira kisszerűek, mint a környezete.  

A lányuk (Kocsis Anna) a családjából szeretne kiszabadulni, nem véletlen, hogy beleszeret az első emberbe, aki kedves hozzá. Már-már elhitte magáról, hogy olyan szép és kívánatos, mint az anyja. Hatalmas a csalódás. Talán életre szóló.

A kórházigazgató (Csatlós Lóránt) olyan orvos, aki a természetre bízza a betegek gyógyulását, hiszen minek a drága gyógyszer. az iskolaigazgató (Tőtős Ádám) számára nyűg a sok gyerek. A járásbíró (Dimény Levente) legfőbb gondja a vadászat, s nyilvánvaló, hogy számára a törvény betartása csak zavaró tényező. Ivana (Tóth Tünde) éppen olyan, mint bármelyik hivatal „régi bútora”. Mindenről értesül, minden levelet elolvas, néha kicsit, de csak kicsit zsarol, amúgy mindig derűs, mert tudja ő, amit tud. Dobcsinszkij (Szabó Eduárd) és Popcsinszkij (Szotyori József) a két szerencsétlen gazda, akik ott lebzselnek a főnökök között, a polgármester ebeiként remélik, hogy ha nem is csurran, hátha cseppen nekik is valami. Szvisztunov (Kiss Csaba) rendőrfőnök, aki sokkal inkább a kiskirály és svindlijei őre, mint a rendé. A helyiek nyelvét nem beszélő orvos (Scurtu David) is roppant hasonlít azokhoz a fiatalokhoz, akik becsöppennek a számukra idegen, zárt közösségbe, elmenni nem engedik, figyelemre nem méltatják, de végül beáll a táncba, mert mi mást tehetne. Olga (Ilyés Klaudia) a városka polgára, nem tartozik a körhöz. Ameddig csendben dolgozik, észre sem veszik, ám amikor megszólal, mert szeretné, hogy kiderüljön az igazság arról, amit az elöljárók művelnek, nagyon ráfázik. Hősiesen viseli sorsát és vélhetően megtanul hallgatni. Vlász, a pincér (Nagy László Zsolt) sem tartozik a társasághoz, néha klasszikusokból idéz, vélhetően egyetemista. Megengedheti magának, hogy kívül maradjon. Egyelőre.

Ebbe a menazsériába érkezik – akaratán kívül – Hlesztakov (Sebestyén Hunor), az állást kereső, de nexusokkal nem rendelkező friss diplomás. Apjától kapott pénzét elkártyázta, haza nem mehet, nagyszájú és nagyképű fiatalember. Talán az apja elvárásai túl nagyok vele szemben, talán a hangoskodás, a fennhéjázás rejti a bizonytalanságát, elveszettségét a kusza világban. Nem érti, mi történik vele, körülötte, aztán kapcsol. Őt hiszik az ellenőrnek, a „fentről” jött „fontos embernek”. Körbevezetik a városban, sorban lefizetik, hogy ne lássa meg a „kis hibákat”, leitatják, kérnek tőle kegyet, hivatalt, dől hozzá a pénz, a polgármesterné szép asszony, a lányát megkéri, már kezdi elhinni magáról, hogy valóban az, aminek nézik, mindaddig, ameddig nem kell menekülőre fognia. A Hivatalnok (Trabalka Cecília) valóban megérkezik. Annyira elfoglaltak a szörnyű hírrel, hogy nem az a revizor, akit annak hittek, hogy meg sem látják az öltönyös személyt, aki figyel, iratokat olvas, majd dolgozni kezd. 

A kérdés ott marad a levegőben: mi lesz ezután? További pénzáldozat, vagy teljes összeomlás?  

Szép, nagy görbe tükröt tart elénk a fiatal rendező, jól láthatjuk magunkat benne. Látjuk? 

Nagyváradi Szigligeti Színház – Szigligeti Társulat 
Nyikolai Vasziljevics Gogol: A revizor
Rendező: Kovács D. Dániel
Látványtervező: Florina Bellinda Vasilatos

Zeneszerző: Szabó-Sipos ÁgostonSzereplők: Balogh Attila (Anton Antonovics Szkvoznyik-Dmuhanovszkij, polgármester), Tasnádi-Sáhy Noémi (Anna Andrejevna, a felesége), Kocsis Anna (Marja Antonovna, a lánya), Tőtős Ádám (Luka Lukics Hlopov, iskolaigazgató), Dimény Levente (Ammosz Fjodorovics Ljapkin-Tyapkin, járásbíró), Csatlós Lóránt (Artyemij Filippovics Zemljanyika, kórházigazgató), Tóth Tünde (Ivana Kuzmics Spekin, titkár), Szabó Eduárd (Pjotr Ivanovics Dobcsinszkij, gazda), Szotyori József (Pjotr Ivanovics Bobcsinszkij, gazda), Sebestyén Hunor (Ivan Alekszandrovics Hlesztakov, fővárosi hivatalnok), Kiss Csaba (Szvisztunov, rendőrkapitány), Nagy László Zsolt (Vlasz, pincér), Ilyés Klaudia (Olga, polgár), Scurtu Dávid (Hrisztyian Ivanovics Hübner, orvos), Trabalka Cecília (Hivatalnok)

január 8, 2025 | Beretvás Gábor | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

„Leizzad a lelkem”

Hajdu Szabolcs Egy százalék indián c. filmjéről

Mi tagadás, van hagyománya a párkapcsolati drámákon túlmutató társadalmi látleletnek a szinkronidőben készült magyar filmekben. Gondoljunk csak Révész György 1957-ben bemutatott Éjfélkor c. filmjére, mely a forradalom kitörésére és a határ megnyitására eszmélő művész-házaspáron keresztül néz szembe az ötvenes évek miliőjével. Ott a Gábor Miklós — Ruttkay Éva házaspár játssza a főszerepeket. Vagy felidézhetjük Tarr Béla Panelkapcsolatát, mely a Koltai Róbert — Pogány Judit színész házaspár improvizációin keresztül hozza realista módon közel a nyolcvanas évek elejének szűk levegőjű, késő kádári világát, ahol tételmondatként hangzik el: „Én egy olyan országban szeretnék élni, ahol meg lehet különböztetni a füstöt a felhőtől.” 

Hajdu Szabolcs (forgatókönyv)írói életművén és a magyar filmművészeten is hasonló tolldísz a rendező legújabb filmje, az Egy százalék indián. Az abból készült film, akárcsak az azt megelőző, évek óta futó, lakásszínházi körülmények között kiérlelt színházi előadás, a trilógia harmadik része. Tehát a Hajdu Szabolcs — Török Illyés Orsolya színészházaspár otthonában készült kis költségvetésű, baráti alapokon nyugvó, Karlovy Vary-ban díjazott 2016-os Ernelláék Farkaséknál és az azt követő, 2023-as Kálmán nap testvéralkotása. Ne feledjük, Hajdu-filmek készültek időközben is. A rendezőt a Délibáb óta segítő Gálovits Zoltán és a film Ruzsa Rémusz nevű kiszemelt szereplője köré épülő Kanzoli 2017-ben, és a 2020-as, jelentős részben Kolozsváron forgott Békeidő.

Hajdu ez utóbbiban is társadalmi feszültségekre reflektáló filmet készített, de a tavalyi Kálmán nappal és az idei Egy százalék indiánnal visszatalált az Ernelláék Farkaséknál vonalára, és a kamaraszínházi körülmények között kicsiszolt darabokhoz keresett újfent filmes formát. Az operatőr egyébiránt a zilahi születésű Bántó Csaba, aki a rendező utóbbi három filmjét is fotografálta. Érdekes, hogy engem az Ernelláék képisége ragadott meg a legjobban, mely egy egész operatőr osztály gyakorlata volt. Igaz, ott a tárgyi környezet beszédessége is sokat nyomott a latban. Hajduék a saját lakásukat kölcsönözték a filmhez. Nem csoda, hogy a szereplőkhöz passzoló, zsúfoltságában is életszagú családi miliő jól mutatott a képeken. 

A Kálmán nap és az Egy százalék indián is szegényesebben kellékezett díszletvilágot használ környezetként. Mindkettő lakásbelsőjében mintha kevesebb hangsúllyal bírnának a tárgyak. Az utóbbiban példának okáért felbukkanó indián-fej szobor el van rejtve, akárcsak a női szentképpel díszített dzseki, amely akár párbeszédben is lehetne a letört fülű, jézusos bögrével, amely sokszor kap közelit a filmben, de ez a tárgyi párbeszéd mégsem történik meg igazán a filmben. Hajdu és Bántó inkább a gesztusokra, s főként az arc-közelikre épít. A film előnye a színházzal szemben, hogy olyan közel tudja hozni a vásznon az arcjátékot, ahogy még lakásszínházi kamarakörülmények sem. Viszont a színházi élménytől megkülönbözteti a moziélményt a néző látószöge, mivel a játékteret amfiteátrum-szerűen veszik körbe az ülőhelyek, itt viszont a kamera és a vágószobai döntések miatt leginkább a rendező látószöge válik mérvadóvá.  

Az Egy százalék indián filmváltozatában ezért egy kissé nehezebb is együtt lélegezni minden szereplővel. Főleg, hogy a hangsúly leginkább a főszerepet játszó Gelányi Imrén van, nem oszlik el annyira egyenlően a rendezői figyelem, mint a trilógia többi darabján vagy akár a színházi előadásokon. 

Gelányi egyébiránt remekel. Láthattuk már főszerepben. Pólik József Életem legrosszabb napja című, magánfinanszírozású filmjében szintén egy középkorú férfit játszik, hasonlóképpen fiatal barátnővel felvértezve, méghozzá hasonló környezetben. Ám a Hajdu-filmben látszik igazán, hogy rendező és színész egy nyelvet beszél. Itt Gelányi ugyanis a figura lényegét, a kanbunkóságot úgy hozza, hogy az ember önkéntelenül is fel-felnyerít a nézőtéren. 

(Tény, van némi alföldi bája is karaktereknek. Lett lévén szó arról, hogy Hajdu és színészei is Debrecen környékiek, a Tarr Sándor világából is ismerős vidéki ember jelenik meg mind Gelányi, mind Szabó Domokos, mind a Hajdu által megszemélyesített figurákban.)

A film keretét egy közös barát temetése utáni összeülés adja. Ahol Gelányi hímsovén alkoholistája, Rajmund, aki vérplazma-donorként és gyógyszerkísérletek alanyaként keresi meg a valamivel több mint létminimumot, illetve fiatal barátnője, Csibi (Tankó Erika) vendégségbe érkezik a látvalevőleg jobb anyagi és társadalmi státusszal bíró Andrishoz (Hajdu Szabolcs) és Zsuzsához (Pető Kata). A vendégség másik párosa a túlköltekező álmodozó Árpi (Szabó Domokos) és Niki (Tóth Orsi). A vendégség, jelzem, közös metszete a trilógiának. Sőt, számos magyar film forgatókönyvének alapszituációjául is szolgál a vendégség ötlete. Az Ünnepi vacsora, a Veri az ördög a feleségét vagy a Gyertek el a névnapomra is példa erre.

A Hajdu és Szabó által megformált figurák visszafogottabbak az italozó, szókimondó módon hőbörgő Rajmundhoz képest, akit részint felold az alkohol, részint eleve nem késztet a viselkedési normák betartására a szocializáció. Rajmund levitézlett leader-figura, akinek beszédmódját átveszik a többiek, megidézve ezzel is a fiatalkort. Igazából nincs is mit vesztenie, mert már vesztett. Érdekes módon, bár nagyrészt ő dumál, mégis úgy fest, neki van a legkevesebb problémája. Legalábbis okoskodása mögé rejti a nyomorát. Mellette a többiek mind gondok súlya alatt meggörbülő, azokat mélyen megélő, önmarcangoló karaktereknek tűnnek, akiket a párkapcsolati problémák, az életközepi válság, az anyagi kilátástalanság is nyomaszt egyszerre.

Ez nem csak a férfiakra, hanem a nőkre is igaz. Bár rajtuk a férfiakra pazarolt élet által varrt ráncokban jelenik ez meg. A filmben amúgy erősebbnek hat a férfi látásmód, a nőkből kevesebbet kap a néző. Hajdu kiküldi őket cigizni, boltba és ledőlni, hogy a férfi-nosztalgia közös vizén evezhessenek a karakterek. Ezt persze életszerűen oldja meg, hiszen Niki és Zsuzsa nem is igen kíváncsiak a kanerőből kommunikáló Rajmund szövegeléseire. Zsuzsi és Niki cinkossága, jelzem, a fiatalabb és egyszerűbb Csibi ignorálásában is megnyilvánul egy bizonyos pontig…

Fontos, hogy ebben az alkotásban nem tűnnek fel gyerekek. Ezáltal még erősebbnek tűnik, hogy a felnőtté nehezen váló generáció tagjai mind valamiféle pubertáskori lelki szakaszban rekedtek.

Bár a gond abban is kulminál, hogy az ötven felé tartó párok kapcsolata mennyire fáradt el az évek alatt, a párkapcsolati jelenetek mégsem lesznek a film erősségei. Ki is billenti a film szerkezetét Andris és Zsuzsa közös életükre vonatkozó párbeszéde is, mely némileg a szintén Hajdu tollából kisercent és általa is rendezett színdarabot, a Legközelebbi embert idézte fel bennem. Az Egy százalék indiánban is mintha arányaiban hosszú lenne ez az egyébiránt fontosnak ígérkező jelenet. Sőt, mintha kissé kimódoltra is sikeredett volna. Nem is könnyű utána visszahelyezkedni a cselekmény folyamatába. 

Tegyem hozzá, hogy Hajdu Szabolcs és társai ezekkel a hiányosságokkal együtt is humoros és mélyre igyekvő filmet alkottak. Az öntükrébe szívesen tekintő néző mindenesetre valószínűleg élvezni fogja, pláne akkor, ha nem látta a trilógia többi darabját, vagy nincs meghatározó, ide vonatkoztatható színházi élménye. A színészek összeszokottságán is érzékelhető ugyanis, hogy a filmben ábrázolt élethelyzetek nem idegenek tőlük, mint nyilatkozták is, a téma kibontása során saját baráti környezetükből vett példákból merítkeztek. Ez segít is abban, hogy balfaszságukban is hitelesek legyenek a karakterek.

Gelányi kialvatlan arca eleve jól mutat a vásznon, karaktere, beszédmodora, tájszólása egyedivé és hitelessé teszi az általa megformált Rajmundot. Ha többet vágnának a szavába a többiek, még talán javítana az életszerűségen. De az a megoldás, hogy Gelányi szájába olyan, a gondolatok befejezését a beszélgetőtársra és a nézőre bízó fordulatokkal operál Hajdu, mint az „úgyhogy…”, kifejezetten jót tesz a karakternek. (Már a Kálmán napban is elpróbálták ezt, ott a „há’ igen…” frázis is nagyban színesítette a Gelányi által hozott munkásembert.)

Szabó Domokos most súlytalanabb szerepben van. A trilógia első részében az általa játszott figura rivaldafényben volt, a másodikban szintén volt rajta hangsúly, a harmadikra Hajdu kissé lentebb csavarta a fényt róla. Tény, hogy a figuráiban fellelhető sunnyogót már ismeri a néző. Nem baj, hogy most inkább Gelányi Rajmundját színesíti inkább az író-rendező. Mint ahogy az sem, hogy a most is vendéglátó és legjobban szituált Hajdu-figura is visszavettebb. A szellemi, erkölcsi és anyagi fölény a mostani figurájában kevésbé jelenik meg. Az Egy százalék indián kapcsolatrendszere nem is feltétlenül kívánja meg ezt. Pláne, hogy ez az Andris fejben nincs igazán jelen, hiszen másnap kezdődő új élete foglalja le.

A nők közül a leghálásabb szerep a Csibit alakító Tankó Erikáé. A viharvert, intézetis múltat sejtető, családon belüli fizikai és verbális erőszaknak kitett nők végigkísérik a magyar filmművészetet. Kidolgozottan Mészáros Márta, Erdőss Pál, Rózsa János foglalkozik a témával, illetve Xantus Jánost vagy Szomjas Györgyöt is megérintő karaktertípusról van szó. Az erdélyi származású Tankó Erika alakítása hozzátesz a filmhagyomány ezen részéhez. A magyar társadalmat érintő látlelethez illik is a karaktere. Habár a családon belüli, nők elleni erőszak nem feltétlenül a szülői kép nélküli sorsokban megjelenő téma. Hajdu értelmiségi szemüvegen keresztül is láttatja Csibit, bár Tankó igyekszik úgy fogalmazni, hogy figurája természetességgel fogadja el a neki kijutott sorsot. Ez átjön. És jót is tesz a szerepnek. 

A Tóth Orsi által megformált Niki, akárcsak Szabó Domokos Árpija a bőbeszédű úthenger Rajmund pillanatnyi ellenpólusaiként érvényesülnek külön-külön, de emlékezetesen. Illetve kettejük kapcsolata a fickó viselkedése miatt egyfajta aggódó anya-árnyalatot is kölcsönöz Niki figurájának. Finoman teszi, ezzel Szabó és Tóth Orsi elkerüli a sztereotip ábrázolás csapdáját. 

A Zsuzsát alakító Pető Kata játéka sem hagy kívánnivalót maga után, persze a már némileg kissé kifogásolt, Hajduval közös jelenet nem is emel rajta. Mint ahogy a lezáró jelenetsor sem. Bár itt inkább a rendező szentimentalitása bukkan inkább fel. Ezzel is arra erősítve rá, hogy a film férfiközpontú lett, a színházi előadáshoz képest, ahol is jobban be tud teljesülni a nézőben a szerepekkel való azonosulás lehetősége. Mert a filmben az a játékosság, hogy a néző könnyen szemszöget váltson, a film médiuma által egy kissé meg lett nehezítve. Ennek a fekete-fehér tónus sem dúcolt alá. A kifakult képi világ inkább eltávolítólag hat, minthogy közelebb húzna.

Gelányi brillírozása azonban emlékezetessé teszi a filmet. Jó főszerepben látni így a színészt. Tehetsége süt. Részeg figurájának árnyalatai, a kávé és alkohol hatása Rajmundjára, az ellene fellépőkkel szembeni megnyilvánulásai, az agresszivitása, az ellágyulása egy talán a generációjával lassan kiveszni látszó karaktertípus láncolatába illeszthető. 

Keresztes Gábor zenei aláfestése határozottan jót tesz a filmnek, mint ahogy a Víg Mihály által jegyzett betétdal is olyan húrokat penget, ami leginkább a negyvenöt felettiek útravalója lehet. 

A Hajdu Szabolcs trilógiáját „elvileg” lezáró alkotás a kiheverhető láz bizonytalanságát megidéző állapotot okoz. A néző tudja is kábé, hogy mi ez. A stáblistát bámulva az egész mozi a helyén marad, és az ember úgy érzi, mintha leizzadna a lelke.         

Egy százalék indián 

Rendező, forgatókönyvíró: Hajdu Szabolcs
Operatőr: Bántó Csaba
Zeneszerző: Keresztes Gábor
Producer: Hajdu Szabolcs, Prikler Mátyás, Jim Stark

november 17, 2024 | Bozsódi-Nagy Orsolya | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Hány bőrt lehet egy idegenről lehúzni?

Fede Álvarez: Alien Romulus 

A világmindenség kivételével, mindennek van vége, de az Alien-szériának biztosan. És annak már el kellett volna jönnie.

Az űrben rekedt legénység, amelynek az egyik tagja biztosan android, vezéregyénisége pedig egy igazi kemény csaj, találkozik valami számára teljesen idegen, halálos fenyegetéssel, miközben egy közelibb ellenséggel, egy cinikus és az emberi életet semmibe vevő bürokratikus rendszerrel is kilátástalan küzdelmet kell folytatnia. Ez az Alien széria elsődleges felvetése, és mint olyan, nagyon is jól működik filmről filmre, főleg, ha hozzáértő rendező kezébe kerül. Így, a hetedik (az Alien vs. Predator filmeket is beleszámítva kilencedik) rész környékén azonban talán már érdemes lenne elgondolkodni azon, hányszor lehet, pontosabban hányszor kell még ugyanezt a történetet elmesélni. 

A legújabb inkarnáció, a Romulus ígéretesen kezdődik. Egy emberiség által kolonizált bányabolygón vagyunk, az ott lakók életébe kapunk izgalmas és szépen kidolgozott bepillantást. Mint kiderül, a korábbi részekből megismert zsarnoki nagyvállalat tartja kézben az itt lakók életét is, azzal hitegetve őket, hogy bizonyos számú év letelte után továbbléphetnek, ám ez hazugságnak bizonyul. A bolygóról egy csapatnyi fiatal – köztük Rain (Cailee Spaeny) és hibás androidja, Andy (David Jonsson) – egy arra keringő elhagyott űrhajó segítségével szeretne elszökni. Az űrhajón azonban – micsoda meglepetés – vérszomjas idegen lények várják a csapatot. 

A hangulatos világépítés pedig ezzel véget is ér, és feláll a megszokott séma. Hőseink ott ragadnak az űrhajón, amelytől menekülést reméltek, és csakhamar össze is találkoznak az első arctámadókkal, vagyis az Alien-világból ismert idegen, a xenomorf egyik kezdetleges fejlődési formájával.

Nyilván az űrhajón kergetőzést is lehet jól és izgalmasan csinálni, ezt pont az Alien-filmek bizonyították már többször, és nincs ez másképp a Fede Álvarez rendezésében megvalósult Romulusban sem. A cselekmény pörgős, a feszültség folyamatos – van versenyfutás az idővel, a világűr csendjében függő elhagyott űrhajó klausztrofób tere, mindez pedig egy szokatlanul fiatal szereplőgárdával megtámogatva. 

Az idegen mellett az Alien-világ másik toposza a kemény női főszereplő, akit Sigourney Weaver tett feledhetetlenné annak idején. Cailee Spaeny jóval fiatalabb, mint Weaver már akár az első Alien-film idején, alkatra is törékenyebb, de nem is ez a baj, hanem az, hogy Rain szerepe nem hálás, nem izgalmas. Nála sokkal érdekesebb karakter Andy, akit Jonsson nagyon szépen kitalál és színesen alakít. Nem lövöm le a meglepetést, de a későbbiekben egy részben mechanikus bábbal, részben AI-val létrehozott szereplővel igyekszik még inkább megidézni a korábbi Alien-filmeket a Romulus, igen kellemetlen eredménnyel.

Az egyébként jó tempójú, izgalmakkal teli film azonban csak szórakoztatni képes, igazi hatást gyakorolni nem. Nemcsak rókáról, hanem xenomorfról sem lehet ugyanis akárhány bőrt lehúzni. Akárhányszor találkozik össze ez a rém olyan szereplőkkel, akik nem hallottak még róla, akárhányszor rémülnek meg tőle és akárhányszor kerülnek halálos veszélybe egy olyan térben, ahonnan nincs kiút, mi, nézők bizony nem fogunk már sem megdöbenni, sem megijedni. Hiszen, ha nekik nem is, nekünk nagyon ismerősek a lény megnyilvánulási formái, láttuk már sokszor, és bizony meg is rémültünk tőle jópárszor. Badarság elvárni, hogy a 2024-es közönségre ugyanolyan vagy akár csak hasonló hatást gyakoroljon az arctámadó pókra és emberi kézre egyaránt hasonlító, univerzális fóbiákat ébresztő alakja, a mellkasból kitörő embrió brutalitása vagy a kifejlett xenomorf lenyűgöző magassága, zavarba ejtő fejformája és hideg kegyetlensége, mint 20, 30 vagy akár 40 évvel ezelőtt. Ezen pedig a legkevésbé sem segít, hogy a legfontosabb fordulatok, legfrappánsabb párbeszédek, sőt, legemlékezetesebb képek is az első két-három rész pontos másolatai. Jóindulattal akár hommage-nak is nevezhetnénk őket, ha – mindössze az utolsó képkockák kivételével – nem ezekből állna össze a teljes film.

Nem kizárt, hogy a két legutóbbi, filozofikusabb hangvételű rész, a Prometheus és a Covenant meglehetősen hideg nézői fogadtatásának tudható be, hogy a Romulus mellőzi az Alien-univerzum továbbszövését és az általa felvetett egzisztenciális kérdéseket, és az online kommentelők nyomásának engedve visszatér a szálegyenes sci-fi testhorrorhoz. Lehet tehát, hogy volna friss ötlet, csak éppen a közönségnek nem kell. A xenomorf ezzel a saját farkába harap – és talán itt van az a pont, ahonnan hagyni kellene már békében terrorizálni az univerzum moziba nem járó lakóit.

Alien: Romulus (2024)
Rendezte: Fede Álvarez
Írta: Fede Álvarez, Rodo Sayagues
Fényképezte: Galo Olivares
Zeneszerző: Benjamin Wallfisch
Szereplők: Cailee Spaeny, David Jonsson, Archie Renaux, Isabela Merced, Spike Fearn, Aileen Wu

október 13, 2024 | Tankó Andrea | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Odalent nincs semmi, csak mi magunk

A valódi szörnyek nem az ágy alatt… – hangzik el a filmtörténet közepén a sorozat egyik tételmondataként. Megfordítva, kérdésként közelítve kulcskérdés: hol lakoznak az igazi szörnyek? És egyáltalán, mik ők? A félelmeink? A sikertelenségünk? A magányunk? A csendünk? Mindezekben pedig saját magunk?

Mi van a csendek mélyén? Abban a sötétben, amelytől tartózkodunk, óva intjük saját magunk, de ha mégis túlnő rajtunk, bekebelez, hiába kapálóznánk. Mi van a sötét csendek mélyén? Ki van?

A Lucy Forbes rendezte Eric című minisorozat 2024 májusától látható a Netflixen, a Kódjátszma, Sherlock vagy A kutya karmai közt című filmekből híres Benedict Cumberbatch főszereplésével. Vincent mint egy igazi antihős, végigsöpör a történeten, és ahol pedig jár, rombol. Vagy rombolódik. Lássuk a hogyanokat.

A sorozat első részében még egy jól bejáratott, ismerősnek ható thriller-felütéssel találkozhatunk, amely Edgar (Iwan Howe) eltűnése köré szerveződik. Háttértörténetként Edgar széthulló családjának viszonyai, a városi pedofil- és drogesetek, helyi politikai változások és lakhatási krízis, a 80-as évek New Yorkjának homoszexualitáshoz való ellenséges viszonya és az AIDS-hullám, valamint egy színesbőrű gyermek korábbi eltűnése szolgál. A sorozatban felmerülő társadalmi és egyéni, családi problematikák komplexitásában egyre mélyebb rétegek állóvize kavarodik fel.

Míg a fókusz látszólag és elsődlegesen a kilenc éves Edgar megtalálására helyeződik, a tragikum egyéni és kollektív szinteken súlyosbodik. Vincent és felesége, Cassie (Gaby Hoffmann) elhidegült, konfliktusos házassága nem bírja el közös gyerekük eltűnését, széthullanak, Vincent újra az alkoholizmussal küzd, közben pedig az egyetlen általa igazán ismert eszköz révén igyekszik megtalálni Edgart, ez pedig a bábozás. A Goodday Sunshine egyik alapítójaként és bábművészeként megalkotja Ericet, a címszereplő hatalmas kék szörny-bábot Edgar tervei alapján, remélve, ezáltal képes lesz kifejezni fiának az elmulasztott szeretetet és figyelmet, hazahívva így őt. Az események bonyolódásával arányosan ölt testet Eric, a szörny-báb, a nézők számára és Vincent számára is. Alteregó lesz, démon, hang a fejben, a másik Vincent. A lényeg: Vincent elméje megborul, hangos párbeszédeket folytat Eric-kel, akit rajta kívül csak mi, a nézők látunk. Az őrület és depresszió képi megjelenítése nemcsak rendezői bravúr, de egyszerre veti fel a nézői felelősség kérdését és hívja elő az empátiát, valamiféle szomorúsággal és dühhel keveredve. Mert Vincent minden, csak nem szerethető, sem férjként, sem apafiguraként nem pozitív minta, mégis, rendőri precizitást és figyelmességet felülmúlva, saját úton indul el, hogy megtalálja fiát. Akkor, mikor már mindent elveszített és maga is hajléktalanná, önmaga ellenségévé vált, belekapaszkodik bűntudatába, Edgar iránti szeretetébe és bábművészi képességeibe, hogy életben tudja őt. Fejlődéstörténetében az esetlegesség, a kiszolgáltatottság, az örökölt toxikus viselkedésmintákkal való kényszerű szembenézés és kisfia iránti szeretete, végül tiszteletet követel. 

A személyes mélyrepülés társadalmi kontextusa a nagyvárosi (ez esetben New York-i) végtelenül szélsőséges miliő: a külváros, a perem, a csatornarendszerek és metróaluljárók világa, ahová rengeteg hajléktalan és drogos kényszerül, összefeszül a politikai érdekekkel és egy titokban működő pedofilhálóval. A félelem és a magány társadalma ez, ahol gyerekek és felnőttek vesznek bele a rendszer vakfoltjaiba. A biztonság és az emberi méltóság illúzió. Ebben a társadalmi közegben kap helyet és „virágzik” a korabeli AIDS- és homofób-botrány, amelyekbe személyes életutak (Ledroit nyomozó és párja vagy a korábban eltűnt fiú esete) felvillantása révén nyerhetünk betekintést.

A minisorozat sok társadalmi-magánéleti szálat kibont, miközben az arányok között egyensúlyoz, olykor mintha fókuszát is vesztené a rengetegben. Kedélyeket borzoló sorozatot nézhetünk, rezonálva vagy éppen elhatárolódva az egyes szereplőktől és élethelyzetektől. A történet karakterei ugyanolyan komplex, gyakran megosztó figurák, mint a történések maguk. A mentális térkép kivetül, az irrealitás realitássá válik, a szereplők végnélküli köröket rónak. Mert az üveg fenekén nincs semmi, csak önmagunk – kiszól a filmből és visszhangzik még sokáig. A szembenézések és elfordulások, reménytelen kapálózások és az egyéni döntések (vagy azok hiányainak) következményei maszkok nélkül nyomulnak az arcunkba. Ebben a közelségben pedig nincs hová (el)fordulni.

A kérdés nyitott marad: hol vannak a szörnye(in)k?

október 7, 2024 | Beretvás Gábor | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Letakart tükrök

Kritika a Lefkovicsék gyászolnak című filmről

A többek között a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon is díjazott Magyarázat mindenre című Reisz Gábor-filmet követően egy újabb magyar vonatkozású apa—fiú-történet indult el a nemzetközi megmérettetés felé. Breier Ádám első egészestés játékfilmje az Egyesült Államokban debütált, és csak ezek után került a magyar közönség elé. A Lefkovicsék gyászolnak benne volt a Palm Springs-i Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában, vetítették a Miami és a New York-i Zsidó Filmfesztiválon, az idei Szófiai Nemzetközi Filmfesztivál FIPRESCI-díját pedig el is nyerte. 

Mint a cím is utal rá, egy közös gyász adja meg a keretet a történetnek. A fiától eltávolodott nyugdíjas bokszedző (Bezerédi Zoltán) és a felesége (Az állampolgárból is ismert Máhr Ágnes) meghitt, már-már túlságosan is idillinek ható házasságban élnek. Nem csak kettesben. Ügyelnek arra, hogy életük mozgalmas legyen: a pincét, az udvart az edzésekre járó gyerekek töltsék meg élettel. Közösségi emberek barátokkal, színházzal, elérhető vágyakkal. Izraelben élő fiukkal és annak családjával a neten tartják a kapcsolatot. Pontosabban csak az anya, az apa látványosan elzárkózik az érintkezésnek még az ilyenfajta formájától is. Ez már intő jel, a mélyben megbúvó elhallgatásokat sejtet. De igazából az anya halála lebbenti fel a fátylat apa és fia évtizedes eltávolódásának ok-okozatáról. Ekképpen az anyját gyászoló hazatérő fiú, Iván (Szabó-Kimmel Tamás) és a társát vesztett apa egy közös gyásztérbe jutva kerülgetik egymást. De nem csak ketten vannak ebben a helyzetben, hanem a család harmadik generációját képviselő Ariel (Leo Gagel) is, aki gyerekként igyekszik megbirkózni a nagyi elvesztésével.     Mindez egy sötét tónusú film ismertetője is lehetne, azonban a forgatókönyvet Csaba Bálinttal közösen jegyző Breier vígjátéki formába gondolták önteni filmötletüket. A film ugyanakkor óvatosabb annál, mintsem, hogy bekerüljön a sokat idézett magyar vígjátékok panteonjába. Helyzetkommikumai inkább somolyogásra késztetnek, mintsem önfeledt felnevetésekre. Nem jellemző rá a szatirikus él, ami jó párszor működött már a magyar filmekben. Illetve szállóigévé nemesülő betétek sem igen fogják kiemelni a sorból. A prímet Bezerédi alakítása vinné, kissé túlrajzolt bokszedzője lenne a kulcsa a vígjátéki jeleneteknek. De a színész mintha nem tudná a sablonokon túlra lendíteni a szerepet, holott nem egyszer bizonyította a vásznon, hogy akár sztereotipizált karaktereket is könnyen egyedi színekbe öltöztet. Példa erre mondjuk Bereményi Géza A turné című filmje.     

A Lefkovicsék gyászolnak megmarad inkább a mélységeiben, nem billen a humor felé. Erősebbnek tűnik az a rétege, amelyben a mai magyarországi vallásos zsidó közösségét villantja fel. Szabó-Kimmel Tamás Ivánja a zsidó valláshoz visszatérő generáció tagjaként jelenik meg. Jelzem, a magyar film a vallásos zsidóságot eddig leginkább a múltba helyezett történeteken keresztül ábrázolta. Azonban a Lefkovicsék gyászolnak az Izraelből hazatérő fiún keresztül a zsidó gyökereihez visszatérő középkorú férfi a mában ábrázolt története. Ráadásul olyan, amiben a zsidóság megélése a mélyben gyökerező apa—fiú-konfliktus egyik kiváltó oka. Iván valláshoz való fordulása az apa elleni lázadás-kálváriájának egyik megnyugvást hozó állomásaként jelenik meg. A gyász is ellentétes. A süvét megülő Ivánon keresztül a rendező nem csak a vallásos nevelésben cseperedő Arielt, hanem a magyarországi zsidó-közösséget is közelebb hozza, a rabbival (Kardos Róbert) való kapcsolat, a gyászszertartás és a gyásznép beemelésével. Érdekesség, hogy az anyán kívül nő csupán karakterszínesítő elemként villan fel a filmben. Az Izraelből neten bejelentkező, újszülött fiával otthon maradt anya (Tamar Amit-Joseph) nem kap különösebb hangsúlyt a történetben. Nem is nagyon világos, hogy a casting során miért is kellett izraeli színésznőt keríteni ehhez a szerephez. 

Az viszont jó megoldás, hogy Breier egy amatőr szereplőt hoz be kiemelt szerepben a filmbe, egy pótfiú-figurát. És bár a bokszedző reménységét, Ferikét alakító Váradi Rolandról lesüt, hogy nem színész, mégis a legőszíntébben ő tud működni a vásznon. Azzal együtt is, hogy Szabó-Kimmel Tamás színészi kvalitásainak teljesen új színét mutatta meg Iván megformálásával. Az is határozottan jót tett a szerepnek, hogy Szabó-Kimmel kisebb pocakot is eresztett a karakter kedvéért. Illetve az is kiemelendő, hogy a színész héberül beszél a játékidő nem elhanyagolható részében. Figurájának finomsága pedig működőképes ellenpontja lesz a harsány apa-alakításnak.

Dévényi Tibor képeiről Szabó-Kimmel szakállal és bajusszal elfedett arcának cvikkeres pillantásai égnek bele leginkább a retinánkba. Márkos Albert zenei aláfestései pedig, akárcsak a filmjelenetek közül nem is egy, könnyen a déjà vu érzést erősíthetik a nézőben. Pont ez az érdekes Breier filmjében. A megidézettség elsőre érzet szinten csap le. Ismerős szituáció, ismerős jelenet, ismerős beállítás, de a nézőnek nincs igazából arra ideje, hogy ezeken elmerengjen. 

Mindent összevetve, a Lefkovicsék gyászolnak nem lett műremek, de mint első filmnek kétségtelenül megvannak az erényei. Ne olyan vígjátékra számítsunk, amin harsány hahotában tör ki az ember, inkább egy mosolyogtató filmre, amely próbál egyensúlyozni a humoros és a mély mondanivaló között a terhelt családi viszonyok bemutatása közben. A letakart tükrök könnyen sarkallhatnak arra, érdemes a dolgok mögé nézni, és szembenézni a múlt terheivel. A családi kötelékek annyira erősek, hogy bármikor újraépíthetők, akárcsak az Ikea-bútorok – Breierék legalábbis erre erősítenek rá a filmet lezáró képekben.

Lefkovicsék gyászolnak (2024, magyar film)
Rendező: Breier Ádám
Forgatókönyv: Breier Ádám, Csaba Bálint
Operatőr: Dévényi Zoltán
Vágó: Gotthárdi Balázs
Zene: Márkos Albert
Producer: Ausztrics Andrea, Felszeghy Ádám
Szereplők: Bezerédi Zoltán, Szabó Kimmel Tamás, Gagel Leo, Török András, Váradi Roland, Máhr Ágnes

szeptember 23, 2024 | Ádámkó G. Réka | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

A megöregedés toposza

avagy az emlékezés konstruktív és dekonstruktív szerepe az írás folyamatában Karácsonyi Zsolt: Belső tízezer című regényében 

„Az igazat mondd, ne csak a valódit” – írta József Attila Thomas Mann üdvözlése c. versében 1937-ben: vagyis – ne csak a felszínes tényeket mondd, hanem lásd meg a megigazult lényeget is, mert ez az igazság adja meg a dolgok értelmét; a dolgok csak a szellemiségük megértésével együtt létjogosultak, és az, akinek ebben hatalmas szerepe van, nem más, mint az alkotó, az író.

Karácsonyi Zsolt Belső tízezer című regényének alcíme Igaz történet, amelyet úgymond megerősít a regény választott mottója: „Hatalmas, végtelenül tágas/ és magas üreget láttunk,/ amelyben egy tízezer lakosú/ város bízvást elfért volna.” (Lukianosz: Igaz történet)

A híres görög szatíraíró, Lukianosz messze megelőzte a korát komikus, kiparodizált szókratészi párbeszédeivel, azzal az új stílussal, amellyel szkeptikusként a babonáknak, a természetfeletti erőkbe vetett hitnek hátat fordított, megalkotva a mai sci-fi vagy fantasy műfaj elődjét: a gyíkemberek, a csillám pónik és más „fantasy-land” szereplők világát.

Tisztázni kell-e azt, hogy egy 21. századi kortárs író miért nyúl vissza ennyire messzire az időben akkor, amikor művéhez mottót választ egy klasszikus ókori görög elődtől? Mindegy, hogy hány száz év választ el egy adott műtől és annak alkotójától – a hermeneutikai tapasztalat örökérvényű: a nyelv beszél minket, és a lét, amit meg lehet érteni, az csakis a nyelven keresztül valósulhat meg. (Lásd. Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer, 1960)

Karácsonyi Zsolt Belső tízezer című regénye egy lineáris, és egy jól körvonalazott szereplőtáborhoz hozzászokott olvasóközönség számára nehézkes olvasmány. Ha műfajilag besorolhatnám Karácsonyi Zsolt írását, talán egy komplex filozófiai énregény-folyamnak titulálnám.

A tíz fejezet központi alakja az Öreg. Körülötte zajlanak az események, belőle indul ki, hozzá vezet vissza minden szál. Az elbeszélésmód egyes szám harmadik személyű, az író kívülről követi az Öreg mozdulatait, de monológok formájában is meg-megszólaltatja. Már a regény elején belehallgathatunk a gondolataiba: “Nem emlékszem a nevemre.”

Egy olyan kaotikus-apokaliptikus világba csöppen az olvasó, amilyet még nem látott-hallott. Tengeralattjáró, cirkuszi porond, Los Angeles egyszerre a helyszín, és a szereplők sem mindennapiak, hanem görög mitológiai alakok: Akhilleuszt égetik éppen, egy három lábú lovat patkolnak, megjelenik egy nagy kezdőbetűs Sárkány és egy Ápoló Nő. Az Öreg egy mitikus, mitologizált és kicsit szakralizált főszereplő, akiről nem lehet tudni, hogy ember vagy állat-e, mivel „sárga agyarai” vannak. Valószerű szereplők a turisták, akik jöttek megnézni az Öreget, és a helyet, ahol él.

Meglehetősen zárt világ az övé, akárcsak az öregeké általában: a Lugastól a Kerítésig és vissza, de délutánonként ha jó az idő, elvitorlázik az „emlékezés pereméig”. Ebben a zűrzavaros világban egyetlen biztos pont a Lugas, ahova le szokott ülni írni az írógépéhez. Az alkotás, az írás lehet-e vajon az a megtartó erő, amely kizökkenti az Öreget ebből az „egyáltalán” világból? De hogyan lehet írni, ha a múlt, a „Rég világa” feledésbe merült? Emlék az emlékezésben, és feledés a feledésben kettős, de egymást éltető hermeneutikai paradoxona ez:

„És az Öreg, az emlékezés teljes hiányának mélyén is tudta, van valaki, akinek van egy régi neve és az a valaki akkor is emlékezik valaki másra, amikor már az emlékezés lehetősége sem dereng fel benne. Tudta ezt az Öreg, és a Régi is tudta, amikor újra alámerült” (1. fejezet)

„Itt maradtam” indít a 2. fejezet. Az Öreg nem tudja hány éves, azt sem, hogy hol van. Az író, Karácsonyi Zsolt alteregója ő: „Én, aki az Öreget látom, és én, aki az Öreg vagyok” – a külső szemlélődés és az önazonosulás határai egybemosódnak. Le sem tagadhatja költői énjét, ahogyan a kozmikus világ, a természetben végbemenő jelenségeket leírja: „…az Öreg vagyok, aki elindult, homlokán az esőcseppel, egy holdas éjjelen, a folyón át a fák közé.” 

Ernest Hemingway Richard Cantwell ezredese is elindult „a folyón át a fák közé” (Across the River and into the Trees, 1950), választ keresve arra a kérdésre, mi változott a világban a két háború óta (I. világháború és a spanyol polgárháború), mi maradt meg az embernek, még egyszer végigtekint élete tájain, mígnem szimbolikus útjai végén, fölmagasodik a halál. Hemingway öreg ezredese azonban reálisabban körvonalazott karakter, akárcsak a helyszínek: Velence, kacsavadászat vadvizeken stb. 

Ezzel ellentétben a Belső tízezer Öregjének az emlékei, „tegnap-történetei” hiányosak és homályosak. Keveset tudunk meg a múltjáról: „Sötét Iskolába” járt, „Legkisebb” gyerekként verekedett egy Hamzi nevű iskolatársával, viccesen nevet is kapott ez az életepizód, a „hires Kútkáva Melletti Csata” nevet, ahol még vér sem folyt. (3. fejezet) A jelen a múltnál is kaotikusabb: az Öreg teljes vagyona egy vályogház a falu szélén. Jönnek-mennek a mitológiai szereplők (Zeusz, Akhilleusz, Illmarinnen, a kovács), a ki-tudja-honnan érkező turisták, az Idegenvezetővel, akik turisztikai látványosságként, egy cirkuszi attrakció szereplőjeként kezelik az Öreget. A „consumerism-világ” óriásplakátjain látták a reklámot, hogy „az Öreg még él, hogy az Öreg még látható, lélegzik, néha még meg is mozdul… ezért jöttek el, vagy valami egészen másért, hogy lássanak valakit, aki nem gondol és nem emlékszik semmire.” (6. fejezet)

Az emlékek keverednek népmesei elemekkel (hétmérföldes csizma, a Sárkány), vagy G.A. Bürger Münchhausen báró hencegő és hetyke világával: „Ha ezt a vén Földet én helyéből kimozdítom, borul az egész naprendszer, félreömlik a Tej a tejúton… félrekapar a Fiastyúk.” (3. fejezet)

Az Öreg a regény középpontja, egy übermisztifikált és mitologizált figura, körülötte forog a világ, az istenek is mind: “az istenek, élükön Zeusszal, pontosan tudták, hogy az Öreg Szindrómában szenvedett…” (2. fejezet) Egy nagy kezdőbetűs Ápoló Nő és egy lelkes „professzorhad” groteszkszámba menő jelenléte demisztifikálja a Nap és a Hold „szemhéj tetkós” Öreget, aki Illmarinnen szerint hajlamos sajátjaiként kezelni a mások emlékképeit is.

A 6. fejezetben mintha kutyaugatást hallana, de lehet, hogy ismét csak képzelődött. Mozdulatlan „egyáltalán egzisztenciá”-jában úgy tűnik, hogy „Elindult célja felé, a belső tenger felé, amit egyesek óceánnak is neveznek…” és „ha valaki csak megérinti a belső tenger egyetlen cseppjét, hirtelen minden eszébe jut”, mint a varázsmesékben: aki iszik a mindentudás vizéből, az mindenre emlékezni fog, és örökké fiatal marad. Az idő egy nagy óceán, végtelen és érthetetlen, a „belső tenger” pedig az a szubjektív idő, amely az individuum saját, belső észlelése, ami eseményekhez, történésekhez kötődik, és sohasem telik egyformán, mivel tartamérzete függ az életkortól és főként az események személyes jelentőségétől, körülményeitől.

A „tízezer” a számmisztika, a numerológia szerint azt jelenti, hogy „megszámlálhatatlan, népes”, a „belső tízezer” pedig mindazt a rengeteg tudatalatti felszabadult, vagy még felszabadulatlan, kollektív vagy magunkévá tett, szubjektív, saját emlékeket, történéseket, amelyek összekötik a múltat a jelennel.

Karácsonyi Zsolt Belső tízezer c. regényének a végén, hétköznapiasan szólva, egyszerűen csak „lelép”, elhagyja a színpadot, a helyszínt: ő, az eddig volt mindenki, az Öreg, a sok-sok szereplő alteregója, és megalkotója. A több mint 200 oldalon felvonultatott számtalan szereplő, a sok kaotikus, apró részlet, helyszín, finom leírás, történések mind csak előkészítői a grandiózus the end utolsó slide-jának: „Illmarinnen hóna alá csapta az írógépet, lenyomta a kilincset és elindult a Kerítésen túlra… Egyetlenegyszer nézett vissza még…

Én se maradtam tovább.”

Mintha elvágták volna a filmet, mintha a megírtak megíratlanná váltak volna –a leírt szavak, gondolatok törlődtek volna. Az 1. fejezet visszatérő felejtés motívuma, egy bizonyos szintű memória-kiesés, keretként tartja össze és fogja egybe a regényt: „Nem emlékszem a nevemre… A számlákon is ott a nevem. Mindez mégis lényegtelen… Mondatok kavarognak, mint a közös versírásnál. A többiek letakarták az előző sort, én pedig odaírtam egy saját mondatot. Nem tudom, mi az előző mondat, mi az előző sor.”  De nem, nem kell aggódnia senkinek: senki nem nyomta meg a delete gombot, hanem egy konstruktív és dekonstruktív alkotói flow adom-kapom teniszmeccsében, mindig a nyelv és a lélek kettős alkotóereje győz, még akkor is, ha mindent a felejtés, a tagadás, a nihil leng körül: „Nem, nem ide nem érkezik senki. Vagy itt van, vagy nincs itt. Más lehetőség nincsen.” (6. fejezet)
(Bookart 2023, Csíkszereda)

Ádámkó G. Réka (1976, Szatmárnémeti) pedagógus. Angol nyelvet, irodalmat és kultúrát tanít a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban.