Címke: kritika

január 5, 2026 | Simon Judit | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Női sorsok a váradi női évadban

A nagyváradi színház Transilvania stúdióterme (az egykori, azonos nevű mozi helyén) pompás helyszíne a kevesebb szereplőt igénylő, napjaink társadalmi kérdéseit megfogalmazó előadásoknak. Az elmúlt időszakban két remek produkciót mutattak be ebben a térben, e kettőben annyi a közös, hogy mindkettőt női rendező állította színpadra, ami azért hangsúlyozandó, mert a nagyváradi társulat ősszel női évadot hirdetett, és tartja is magát hozzá.

Játék a valósággal 

Kincses Réka rendezte, Enyedi Éva dramaturg állította össze a Villámcsapottak szövegkönyvét a játszó színészek történeteiből. 

A villámcsapás lehet konkrét és elvont, de mindenképpen a túlélésről szól. Konkrétan belecsap a villám valakibe, vagy villámcsapásként éri egy történés, az élete megváltozik. Nevezhetjük ezt a változást sorsfordulatnak, égi beavatkozásnak, véletlennek, vagy csodának, attól függően, ki hogyan éli meg, hogyan magyarázza azt, ami történt. Az előadás pikantériája persze az, hogy a művészek történeteit dolgozza fel, és mi, nézők – legyünk őszinték – szeretünk bekukkantani kedvenceink életébe, múltjába és jelenébe. Figyelemre méltó az őszinteség, ahogy az előadás szereplői feltárták a gyermek- vagy felnőttkorukban megélt váratlan, drámai helyzeteket, kapcsolataikat a családjukkal, a viszonyulásaikat a hithez, az egyházhoz, a közösséghez. A monológok, melyekben megnyílnak előttünk, hogy elmondják a csodákat, a véletleneket, a munkát, melyek által azzá váltak emberként, művészként, mint akiket mi ismerünk. Megrázó és vicces történetek, melyek a szerepek mélyén is ott lapulnak. Elmondani, melyik szereplő, mit mesélt, játszott el, elvenné a leendő nézőtől a meglepetés örömét.

Nehéz feladat ez az előadás mind a dramaturgnak, mind a rendezőnek, mind a színészeknek. Maga a nagy fegyelmet, odafigyelést követelő improvizáció sem egyszerű, de a szereplők történeteit színpadra állítani, rendkívüli érzékenységet, empátiát igényel az alkotók részéről. Kincses Réka mindezeken túl szeretettel viszonyul a történetekhez, a színészekhez, pillanatig sem feledve, hogy a Villámcsapottak elősorban színházi előadás. A dramaturg úgy szerkesztette a produkció szövegét, a rendező úgy állította színpadra, hogy hasson a nézőkre. Humor és dráma, derűs és torokszorító pillanatok váltják egymást. Önirónia és megélés remek pillanatai a monológok. Öröm és fájdalom, kudarc és siker, mint mindannyiunk életében. Bravúros színpadi játék. Semmi pátosz vagy önsajnálat. „Csak” nagyszerű, őszinte, kifogástalan színészi alkotások. Milyen az előadás egy szóban? Élmény.

Néha nincs kiút

A Dobrovszki Dóra rendezte  Leenane szépe is sorsokról mesél, női sorsokról. A szerző, Martin McDonagh ezzel a művével tört be a színház világába a 90-es években. Darabjait világszerte játsszák, A kripli címűt a szatmárnémeti Harag György társulat mutatta be Bélai Marcel rendezésében. A Leenane szépét tájainkon előszőr a temesvári Csiky Gergely Színház adta elő, a fordító, Upor László rendezésében. 

A színmű, amelyet a szerző fekete komédiának nevez, két nő, anya és lánya sorsdrámája. Az elhagyatott, hegyek közé ékelt, kicsi település nehezen megközelíthető részén él Mag, az anya (Tóth Tünde) és lánya, Maureen (Tasnádi-Sáhy Noémi). Körülöttük minden szürke, koszlott, rendetlen, ruházatuk elhanyagolt. Az egyetlen kapcsolatuk a világgal a szoba közepén elhelyezett televízió. A levegőben tapintható a feszültség. A két nő egyszerre szereti és gyűlöli, kínozza egymást. A lányban néha fellángol a kitörési vágy, az anya attól retteg, hogy Maureen is elmegy, mint a másik, aki még zenés üzenetet sem küld a születésnapjára. Pedig azért bámulja naphosszat a tévét, hátha mégis. Nem mennek sehová, hozzájuk is csak a hibbant Ray (Nagy László Zsolt) néz be valamilyen üzenettel, levéllel, ő a kapcsolattartó a kint és bent között. A kint sem kevésbé sivár, mint a bent. A szegénység, kilátástalanság monotóniáját talán a nacionalizmus fuvallata töri meg, mint a büszkeség, önbecsülés egyetlen forrása. Moureen ír dalokat hallgat, hiszen ők írek, a közös ellenség az angol. Ismerős képlet, Székely Csaba Bánya trilógiájára emlékeztet, a világtól elzárt székely falvak világára. 

Mag beletörődött sorsába, férje elhagyta vagy meghalt, másik lánya valahol messze él, neki nem maradt más, mint kedvenc zabkásája, vitaminja. Semmit sem tesz, egyetlen szórakozása lánya sanyargatása. Valamikor szép lehetett, talán vágyai is voltak, de már csak gonosz és ravasz, mindenre képes, hogy maga mellett tartsa a lányt. Ahogy Tóth szeme megvillan, amikor végérvényesen tönkreteszi a lánya életét: félelmetes. Ezt az asszonyt nem lehet szeretni, lehet, ő sem szereti önmagát.  

Moureen, az egykori Leenane szépe, elhanyagoltságában, megkeseredettségében is megőrizte szépségét, de elfojtott vágyai, reménytelensége megtörte a szemében a fényt. Olykor álomvilágába menekül a szürkeség, a napi teendők és anyja elől. A lány belefásult a szürke sivárságba, a napi rutinba, anyjának ismétlődő gonoszkodásába. Vágyna élni, de túl gátlásos, nem elég bátor, hogy elhagyva anyját, egyedül nekivágjon az ismeretlennek. Ez a nő éppen olyan magányos, fásult és gonosz lesz, mint az anyja, ez csak idő kérdése. 

Pato (Sebestyén Hunor), az Angliában dolgozó férfi megjelenése még inkább feltüzeli az anya rettegését és a lány reményeit. Moureen mulatságba megy, hazahozza a férfit, eldöntik, hogy amikor visszatér, együtt elmennek a távoli Amerikába. A lány megszépül a szerelem, a menekülés reményétől, tekintete csillog. Pato rendes ember, magányosságában is vidám, talán tényleg elmegy messzire ebből a sivár kilátástalanságból. A történet vége előrelátható, az izzó feszültségnek valahogy ki kell törnie. 

Négy nagyszerű alakítás teszi megrendítővé az előadást. Tóth Tünde és Tasnádi-Sáhy Noémi kettősei perceiben szikrázik a levegő. Sebestyén Hunor őszinte, visszafogott játéka figyelemre méltó. Megindítóan szép a szerelmi jelenet Tasnádi-Sáhyval, melyben nemcsak a testek, hanem a lelkek találkoznak. Nagy László Zsolt Kay szerepében pillanatig sem esik túlzásokba, képes megmutatni ennek a visszamaradott fiúnak a belső rezdüléseit. 

A rendező, mintha félt volna megtartani „kisrealistába” az előadást, megpróbálta elemelni, de nem mindig sikeresen. Ennek ellenére értelmes, szép, hatásos játékot állított színpadra. Könnyű dolga volt ezekkel a remek színészekkel. 

Nagyváradi Szigligeti Színház – Szigligeti Társulat 

Villámcsapottak
Zenés improvizációs revü csodákról és véletlenekről
Rendező: Kincses Réka 
Dramaturg: Enyedi Éva
Díszlettervező: Florina Bellinda Vasilatos
Jelmeztervező: Szűcs Edit
Zongoránál: Dombi Dávid
Szereplők: Balogh Attila, Firtos Edit, Fodor Réka, Hajdu Géza, Kocsis Anna, Kocsis Gyula, Molnár Júlia, Scurtu Dávid, Sebestyén Hunor, Szotyori József

Martin McDonagh: Leenane szépe
Fekete komédia 
Fordító: Upor László 
Rendező: Dobrovszki Dóra
Dramaturg: Marton Orsolya
Jelmeztervező: Florina Bellinda Vasilatos
Díszlettervező: Mihály Katalin
Zene: Marton Richárd Zoltán
Szereplők: Tóth Tünde (Mag), Tasnádi-Sáhy Noémi (Maureen), Sebestyén Hunor (Pato), Ray (Nagy László Zsolt)

Borítókép: a Leenane szépe című előadásból.

december 22, 2025 | Mikola Emese | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Memoár a senki fiától

Andrew Faludy: Apámat nem láttátok? Alexander Faludy előszavával. Ampersand Kiadó, Budapest 2024.

A találós kérdések elsőre hülyeségnek tűnnek, de mindig van bennük logika. E könyvről gondolkodva bennem is megfogalmazódott: Mit lát maga körül a senki fia? Evidens, hogy senkit, mert nem apja vagy anyja fia, hanem a senkié. 

(Szóval) Faludy György költő, író fiának, Andrew-nak a memoárja legkevésbé Faludy Györgyről, a magánemberről szól, inkább a hatvanas és hetvenes évek Angliájáról és Kanadájáról, Amerikáról, Máltáról, Marokkóról, Olaszországról, a magyar emigrációról, Budapestről és persze azért kicsit a családról is. Itt-ott Faludy György is megjelenik, amint éppen szenvedélyesen dolgozik, lakhatási lehetőséget keres, vagy éppen elfeledkezik valami fontos dologról. Ezért is találó a cím: Apámat nem láttátok? 

Hogyan fér össze az alkotás szenvedélye a gyerekneveléssel? Milyen gondoskodó szülő válhat egy haláltáborokat megjárt emberből? Ezekről a kérdésekről pszichológiai és történelmi tanulmányok sora született, gyakorlatban látni, olvasni, egészen más. De hát olvasóként nem kell mindenkiről mindent tudnunk. Ha a művészi alkotások mögött egy tökéletes embert keresnénk, végül mindent el kellene utasítanunk. A magánembert hagyjuk az utódokra és az ismerősökre. Az olvasónak legyen elegendő a mű. És ezért jó olvasni ennek a hányatott sorsú tinédzsernek a memoárját, mert élete első húsz évének összefoglalója inkább színes képeslap, mint családregény. 

A könyv 2024-es kiadásának szenzációja, az unoka, Alexander előszava. Ezt apja és nagyapja halála után írta. Ez a tízoldalas előszó többet árul el a magánember Faludy Györgyről, mint fia százhetvenöt oldalas memoárja. Alexander, az Egyesült Királyságban anglikán lelkész, Budapesten újságíróként tevékenykedik, immár felnőtt szemmel és megfelelő távolságtartással beszél nagyapjáról, kiigazítva néha apja ködösítő megjegyzéseit. 

 „Kevés ember tud a közelmúlttal foglalkozni… Még az elődeiknek sokkal adós, nagy és gazdag családokban is az a szokás, hogy inkább emlékeznek a nagyapára, mint az apára” – indítja Esterházy Péter Harmonia Caelestisét, (7.) Grecsó Krisztián Apám üzent-jében pedig szépen, részletesen felsorakozik az egész família, és nem csak az apa-kérdés. Hogy a 20. század az apákra miért hiányként emlékszik vissza (és itt nem csak a háborúban eltűntekre gondolok) az egy másik, külön téma, de tény, hogy jelen esetben sincs ez másként. 

Faludy Andrew memoárját olvasva a kor társadalmába pillantunk bele, részlehajlás nélkül. Az angol bentlakásos iskolarendszer hírhedt kegyetlenségeiről annyi filmben és irodalmi alkotásban hallottunk, de egy hiteles átélő szemszögéből még döbbenetesebb. Andrew, utólag gondolkodik el rajta, hogy legtöbb tanára háborút végiszolgált katonaként tért vissza a katedrához. „Ezután mi is, akik szintén megkeményedtünk a sok gorombaságtól, veréstől és éhezéstől, hősiesen léphetünk ki az iskolából, hogy a Birodalmat szolgáljuk, és a nevében igazságot, verést vagy éhezést (egy kis kereszténységgel fűszerezve) osszunk a nyomorult bennszülötteknek a gyarmatokon.” (70-71.) Vagy. „Budapest 1970-ben úgy nézett ki, mintha épp akkor ért volna véget a második világháború. Bizonyos értelemben ez valóban így is volt. Sok épületen még jól látszottak a német megszállás idejéből származó golyónyomok. A pusztítást csak növelték a „felszabadító” oroszok elleni 1956-os felkelés harcai…Vörös csillagok virítottak a középületeken, kalapácsok ütötték fejemet és sarlók aratták gépiesen az ideológiát.” (172-173.)  „A tankönyv első oldalán ez állt: A földművelés és az állattenyésztés lehetővé tette az osztálytársadalom kialakulását. – Ezen annyira felháborodtam, hogy azóta sem felejtettem el.” (179.)

A memoárban jönnek elő az olvasmányélmények, Golding Legyek ura, Kerouac Úton, Salinger Zabhegyező, Orwell 1984, egészében leközölt, számomra eddig ismeretlen versek (Edward Thomas, George Jonas), a Szelíd motorosok című kultfilm-premierje, Bob Dylan és James Taylor-dalok, és a magyar emigráció legkülönfélébb alakjai. 

Berzsenyi Ödön ügyvéd, Faludy György recski fogolytársa, aki a legszörnyűbb verés és kínzás után is azt mondta Faludynak, hogy még mindig jobb, hogy velünk teszik ezt, mint az, hogy mi kövessünk el ilyen embertelenségeket. Vagy Eugene Heimler, Auschwitz-ot túlélő pszichológus, aki inspiratív házi feladatot adott Andrew-nak: Ha zsugorodnál, de közben minden és mindenki más is zsugorodna, honnan tudhatnád, hogy tényleg zsugorodsz? A 60-as, 70-es évek magyar értelmiségi emigrációjának az összetartása, szolidaritása igazán csodálatra méltó. Örülök, hogy ezt is megörökíti, remélhetőleg átadja ez a memoár, hogy valamikor így is lehetett.

Andrew végül Angliában telepedett le, és irodalomtanár lett, nem próbálkozott az írással, pedig jó elbeszélő. Bár az igazsághoz tartozik, hogy Faludy György fia nem csak keresztnevében angol, a könyvét angolul írta, a szöveget Bart Daniel, a verseket Varró Dániel fordításában olvashatjuk. Andrew Faludy az a fajta író, az apjával ellentétben, aki látszólag semleges és minimalista, de néhány közbevetett mondat elég ahhoz, hogy elgondolkodtasson, megnevettessen és odaszegezzen a könyvhöz. 

december 6, 2025 | Hegyi Réka | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Jakub könyvei

A szó minden értelmében nehéz olvasmány Olga Tokarczuk Nobel-díjas lengyel írónő regénye, a Jakub könyvei. A történet, amint az alcím nagyon pontosan előrevetíti, nagy utazás… sok szereplővel, rengeteg helyszínnel, történelmi és kulturális utalásokkal, lábjegyzetekkel és egyedi formátummal. A különböző fejezeteket (könyveket) a szerkesztés is jelöli a lapok külső margóján más-más magasságban megjelenő négyzettel, fordított oldalszámozással, a történelmi hitelesség miatt fontos és sok illusztrációval. A több mint 900 oldalas saga pedig méretei miatt sem az a könyv, amit okos ember elcipel magával például nyaralni. Este, elalvás előtt bekuckózva is lehetetlen forgatni, lapozni, kézben tartani. Jó hír, hogy nemrég megjelent a könyv elektronikus változata is, amely az előbb felsorolt érdekességeket nem tudja reprodukálni, de a képanyagot hiánytalanul tartalmazza, hozzáadott értéke pedig az, hogy könnyedén visszalapozható, ha nem emlékezünk, hogy egyik vagy másik szereplő mikor és hol bukkant fel ebben a szerteágazó mesében. 

A Jakub könyvei műfajilag történelmi fikció: a cselekmény minden szála a főszereplőhöz, Jakub Frankhoz, egy 18. századi történelmi alakhoz kapcsolódik. Nehéz eldönteni, hogy egy sarlatán volt, egy magát messiásnak kikiáltó manipulátor, aki a kor zavaros történeteit kihasználva remekül boldogult, vagy egy karizmatikus gondolkodó, akit sok modern eszme előhírnökének is tekinthetünk, aki a hivatásos krónikások számára talán láthatatlan módon befolyásolta kora hatalommal bíró egyházi és világi vezetőit. 

Olga Tokarczuk ellentmondásos kettősségeket, esetenként szerteágazó helyzeteket teremt. A főszereplő nem a nagy pozitív hős, hiszen kétes erkölcsi értékrendet promovált, a leírások szerint alpári, vaskos humorú, agresszív egyenesen visszataszító módon viselkedett a hozzá közel állókkal is, gondozatlan külseje ellenére szép és drága holmikban járt… A Jakub Frankhoz közel állókról is részletgazdag portrét fest, de azokról a karakterekről is, akik csak néha kapcsolódnak a fő szálhoz – és egyik sem fehér vagy fekete, mindegyiknek akár külön regényt is lehetne szentelni, történetük annyira izgalmas a nagy szövevényből kiragadva is. Találkozunk például (a teljesség igénye nélkül): sok kereskedővel, sok tanult emberrel, lecsúszott nemesekkel, játékszenvedélybe süllyedt püspökkel, könyvbolond pappal, kalandorokkal és életművészekkel, leszerelt bakákkal, akik egy kolostorban sínylődnek, uralkodókkal, okos asszonyokkal és 18. századi költőnővel is. Az ábrázolás plusz dimenziót is nyer az élők és holtak világa között rekedt nagymamának köszönhetően: Jenta mindenhová követi „az övéit”, mindent lát, mindenről beszámol az olvasónak. 

A Jakub könyvei az emberek, a vallások, a nyelvek és a nagy eszmék meséje. A történetbe ágyazva nagyon sokat olvashatunk a frankizmusról, a (zsidó) messianizmus legfontosabb alakjairól, a kaballaisták világlátásáról, az antiszemitizmus és az átok bonyolult természetrajzáról, megjelenik a vérvád motívuma, az inkvizíció, a (katolikus) hittérítés és az ökumenizmus gondolata, az alkímia, a tőzsde, a plágium fogalma, a felvilágosodás és a tudomány vívmányai – például a camera obscura és a villámhárító -, de még a kommunizmus eszméje is. Ebből a nagyon sok rétegből és érdekességből csak egy gondolatot emeljünk ki: a női messiás fogalmát. A (szent)háromságot a nőnemű Se­hi­na, az isteni jelenlét egészíti ki, és ő a Szűz vagy a szent Anya, aki várva várt megváltó lesz.

A történelmi hűséggel lefestett helyszínek is lenyűgözőek: a sáros vagy poros és a takaros, rendezett és kikövezett városok egész sora, Lengyelország, Törökország, a Balkán, a falusi paplak, a zsidó kereskedők zegzugos háza, amelyben több generáció együtt él, a kolostor (mint börtön), a vár, a püspöki palota, katedrálisok, az üldözöttek nyomorából és nincstelenségéből a pompás bécsi udvarig szinte minden van… 

Mindenképp meg kell említeni a műfaji sokszínűséget is: a regény, a történelmi krónika, a mese, a sci-fi, a fantasy, a költészet, az esszé és kritika, de az illusztrációknak köszönhetően még a képregény elemei is felfedezhetőek a közel ezer oldalon. Humorral és filozofikus eszmefuttatásokkal fűszerezve… Nagy élvezettel idéznék passzusokat a zenéről vagy az irodalomról, a tudás, tanulás fontosságáról, arról, hogy mekkora szerepet tölt be például egy lexikon egy kulturális közösség életében, és hogyan tesz átjárhatóvá egymástól idegen világokat…

Mint említettük: nem könnyed nyári olvasmány, nem egy letehetetlen kaland vagy krimi, de annyira gazdag olvasmány a Jakub könyvei, hogy minden olvasónak bizalommal ajánljuk: ne riadjon meg a terjedelemtől, és vágjon bele ebbe a nagy utazásba – hét határon, öt nyelven és három nagy valláson át, a kisebbeket nem számolva. 

(Olga Tokarczuk: Jakub könyvei, avagy Nagy utazás hét határon, öt nyelven és három nagy valláson át, a kisebbeket nem számolva; Vince kiadó, Budapest, 2022, Ford. Körner Gábor)

december 4, 2025 | Beretvás Gábor | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Nővé érés

A szeptemberben megrendezett Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál East of Europe programjának egyik érdekessége volt a Van valami a levegőben. A miskolci Cinefest egyik mindenkori sajátossága egyébiránt, hogy szlovén, lett, cseh, szlovák, észt, szóval a volt szovjet blokk országainak koprodukciójában készült alkotásokat hoz közel a magyar közönséghez. Ez igencsak örvendetes, hiszen némileg összeköt bennünket a történelmi múlt, már csak ezért sem vagyunk egymás számára kulturálisan közömbösek.   

Fontos kiemelni, hogy Urška Djukić szlovén rendező női felnövéstörténete, a Van valami a levegőben már elnyert egy rangos elismerést az idén, mégpedig a 2025-ös Berlini Nemzetközi Filmfesztivál FIPRESCI-díját. Azaz a kritikusoknak tetszett. Ami már csak azért sem semmi, mert az 1986-ban született rendezőnek ez az első nagyjátékfilmje. 

Meg kell jegyezni, hogy a cím magyarítása talán nem passzol a legjobban a filmhez. Érteni vélem, hogy miért lett ez a cím, de az angol Little trouble girls relevánsabb. Már csak azért is, mert az azonos című Sonic Youth-szám is elhangzik a filmben, és ezáltal a zene hangulata és szövegvilága erős szimbiózist mutat Djukic világával, akinek, jelzem, saját szlovén címadása, a Kaj ti je deklica is a lánysorsokra való érzékenységre utal. 

Annak ellenére, hogy nem túl divatos kiemelni egy alkotó női identitását, úgy gondolom, jobb, ha már a bevezetőben hangsúlyt kap az, hogy Urška Djukić a filmjében olyan regisztereket nyit meg, ahol fontos lehet, hogy a nők világában bennfentesen mozgó művészről, a nők egymást közti viszonyrendszereit első kézből ismerő alkotóról van szó. Alátámasztja ezt az is, hogy most taglalandó alkotását megelőző animációs rövidfilmjének, a 2021-es Nagyi szexuális életének is jót tett a női bensőségesség érzete.

Az idei nagyjátékfilmjének forgatókönyvét Maria Gumzival és Maria Bohrral jegyző rendező nem távolodik el a szexualitás témájától, sőt. Nagyobb merítéssel fogalmazza meg azt, amit a nők generációi inkább csak maguk között osztottak meg, vagy még úgy se. Ennek egyik oka a katolikus vallás, persze – ahogy Djukić is utal rá nem egyszer. Ezért nem csoda, hogy szereplőit, egy lányokból álló énekkart egy kolostori környezetbe kirándultatja, ahol a terv szerint nyugodt áhítattal gyakorolhatnának. Igen ám, de senki nem számol azzal, hogy a nyárba forduló tavasszal a hormonok is felszabadulnak. 

A film főszereplője, a 16 éves Lucia is meglepetésszerűen tapasztalja magán érzelmi ingatagságát, saját testének öntudatra ébredését, főleg, hogy egyre inkább hallja a szexuális ösztön hívó szavát. Nem csak a karba újonnan érkezett és némileg idősebb Ana-Maria megjelenése zavarja össze, hanem a kolostor felújításán dolgozó egyik középkorú restaurátor is vágyat kelt benne. A szigorú és puritán nevelési elveket valló anya felügyelete alól kiszabaduló Luciának szembe kell néznie késztetései hirtelen rátörő komplexitásával. A vallásos neveltetés, a hit eddig gyermekien szűziesnek őrizte meg maga számára önmagát. Most azonban először találkozik a szülői háttér nélküli közösség erejével. 

A lelki vonzódásnál többet kezd érezni a vadóc Ana-Maria felé, aki játékosan mintha élvezné is saját csáberejét. Illetve Luca egyfajta paradicsomi kíváncsisággal viseltetik a restaurátor férfiteste iránt is. Az érzelmi túlfűtöttség pedig arra hajtja, hogy kísérletezve jobban megismerje saját testét, és ez lesz az, mely némileg kiváltja szégyenérzetét is. Urška Djukić érzékletesen ábrázolja a kamaszkorral együtt járó elbizonytalanodás stációit. Ezért, bár erős a női vonal a filmben, a történet mégis univerzálisan átélhetővé válik mindenki számára, aki megélte már ezt az életszakaszt. 

Lev Predan Kowarski operatőri munkájából nem is a kolostorban felvett képek a legmarandóbbak, bár a letört kezű Mária-szoborhoz többször is visszatérünk. A virágba boruló természet vágóképei jó arányérzékkel erősítenek rá a szimbolikus párhuzamokra. Illetve a két lány arcközelijei sokszor hangsúlyosak. A Lucát alakító Jara Sofija Ostan kezdetben jellegtelen szürke egér attitűdjét sokszor látjuk egy képen, de erős oppozícióban Mina Svajger kaján, kéjes és vagányságot sugalló arckifejezésével. Jól komponált képek ezek. Ám a rendezői elképzelés és az operatőri munka igazán szép összeérése a testek kis részletein való elidéződéskor nyilvánul meg a leginkább. Hogy egyet emeljek ki, a magán uralkodni képtelen Luca első maszturbációja közbeni érzelemskála érzékeltetésére Predan a színésznő nyakára állítja a képet, ekképpen ez a külön életet élő aktív testrész meséli el a lány összes egyidejű zsigeri hullámzását. Ez az egyedi megoldás például nagyon tetszett.

Vannak kevéssé jól sikerült megoldások is. A városban szinte öntudatlan állapotban trappoló Luca nem tud segíteni a végkifejlet katartikus átélését illetően, és ezen Vlado Gojun vágó is inkább ront. Illetve a film eleje némi vontatottságot hordoz magán, ami egy kevésbé edzett befogadót könnyen elbizonytalaníthat. Ezért is írom, hogy érdemes a felvezetésnél türelemmel lenni, mert megéri, szépen rétegzett alkotásról lévén szó. Még annyit, hogy a filmnek van némi humora is, a lányok és az apáca egymás felé való őszintesége könnyen mosolyt csalhat a néző arcára, szintúgy a fiatal férfi énektanár esetlensége is működőképes. 

Summa summarum, mindent összevetve egyedi hangvételű alkotást kapunk, melynek számos erénye van. Kíváncsi vagyok a rendező-forgatókönyvíró következő filmjére. Egy ilyen indulás után vélhetőleg lesz.   

Van valami a levegőben
Kaj Ti Je Deklica  (2025) Szlovénia, Olaszország, Horvátország, Szerbia / 89 perc 
Rendező: Urška Djukić
Forgatókönyv: Marina Gumzi
Kamera: Lev Predan Kowarski
Vágó: Vladimir Gojun

november 10, 2025 | Sall László | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Az emlékezés méltósága vagy a felejtés közönye

Kenneth Hermele: A vad igazságszolgáltatás – Zsidó bosszú a holokauszt után, 2025, ORDFRONT kiadó

6-6, ez volt az egyik, képzeletben jól megformált bosszú ötlete: 6 millió zsidóért ugyanannyi német életet! Ez nem valósult meg, de még a B-tervük sem, hogy 12 ezer SS-tisztet öljenek meg méreggel. Ez néhányuk hasmenéses rosszullétével végződött. Kenneth Hermele számtalan ilyen történetet olvas el, hogy ő maga megértse ennek a „zsidó” bosszúnak ha nem is a miértjét, de mindezek spektrumait, ez emberi viselkedés eme elemét!

Izgalmas töténelmi áttekintést ad, mi az igazságszolgáltatás, mi a bosszú, innen a könyv címe is egy Francis Bacon idézetből: A vad igazságszolgáltatás.
A bevezetőben a bibliai Esztertől az örmény Soghomon Tehlirianig felvillant néhány korábbi bosszúállót, akik nemzetük ellen elkövetett gyilkosságokat torolnak meg. Hermele a második világháború kronológiáját követve megállapítja, a boszúállóknak igazuk volt: a győztes hatalmak túl hamar le akarták zárni az igazságszolgáltatást, a nácik szinte azonnal visszatérhettek a mindennapokba, a munkahelyeikre, a hatalomba. A nürnbergi perek megtartásáról már 1943-ban Moszkvában döntöttek. A megszállt német területeken 3,4 millió német gyanúsított volt különböző listákon. Ezekből 20 ezer ember ellen hoztak ítéletet. A náci vezetők körében az öngyilkosságok aránya a későbbi ítéletekhez képest sokkal szigorúbb önítélkezés volt! 

A tizenhárom nürnbergi per egyikében (IX.) az Einsatzgruppen (bevetési csoport) 22 tagját állították bíroság elé. Ennek az alakulatnak 3000 tagja volt. Ők azok, akik a Wehrmacht csapatok után haladtak, a zsidók, cigányok és a politikai komisszárok megsemmisítése volt a feladatuk: 1941 és 1945 között több mint kétmillió embert gyilkoltak meg. E számok és arányok ismeretében nem csodálkozhatunk, ha a bosszuállók úgy tekintettek ezekre a bírósági eljárásokra, hogy az elkövetők közül túl keveseket vontak felelősségre és az ítéletek is nevetségesen enyhék voltak. A 22 férfit elítélték, tizenhárman kaptak halálos ítéletet, amelyből végül négyet hajtottak végre. Ezeket a pereket Benjamin Ferencz vezeti, aki azzal kezdi: nem a bosszú a célunk, igazságos büntetést akarunk! 

1948 októberében az angolok eldöntik, nem akarnak több bírósági tárgyalást. Ezt az előzi meg, hogy Churchill 1946-ban megnevezi a vasfüggönyt, az 1949-ben megalakuló Nyugat-Németországot a nyugati szövetségesek oldalán akarja látni nyugaton mindenki. Átadják az igazságszolgaltatást az új rendszernek, folytatódik a „kegyelmi láz”. 

A háború után felálltak a becsületbíróságok is, ahol a zsidók ítélkeztek olyan zsidók felett, akiket a nácik választottak ki rendőröknek, kápóknak, gettókban, táborokban. A együttműködőkről Izrael államban is hoztak törvényt 1950-ben. Hogy a a háború utáni időszakban hány ilyen „vad bosszúálló” volt, Hermele nem tud pontos számokat adni, megbízható adatnak 50-100 személyt tart. És talán 1500 náci esett áldozatul.

A nácivadászokat az különbözteti meg a bosszúállóktól, hogy ők az igazságszolgáltatásra akarják bízni az ügyeket, ám a bíróságok nem mindig képesek vagy hajlandóak erre. A nácivadászok az elévülési idő megváltoztatásáért is dolgoznak. Sokszor azzal is megelégszenek, hogy leleplezik a náci gyilkosokat családjuk, szomszédaik, a társadalom előtt. De a dilemma, hogy a büntetés Isten dolga és a kihívás, hogy a bosszúállók ne süllyedjenek a náci elkövetők szintjére, szinte mindig ott van. 

A következő fejezetben az Amerikai Egyesült Államokból mesél el egy történetet, ahol a II. világháború után 40 évvel egy már amerikai állampolgárt megölnek bosszúállók. Hogy háborús bűnöket elkövetők hogyan juthattak az Államokba, ennek több magyarázata van. Lehetett a bevándorlási alkalmazottak tájékozatlansága, figyelmetlensége is, de benne volt a szándékos befogadás is. A túl hamar megjelenő hidegháborúban a reálpolitika felértékelte a volt náci rendszernek dolgozó tudósok, mérnökök fontosságát. Sokan soha nem kerültek az igazságszolgáltatás elé. Egy Különleges Nyomozó Hivatal majd csak 1979-ben jött létre azzal a céllal, hogy kiutasítsa az Egyesült Államokba belépett náci háborús bűnösöket. 

A Németországról szóló részben előkerül a németek történelmeszemlélete, önképük egyik alappillére, hogy ők csak igazságot keresnek az I. világháború utáni döntések ügyében! Ez árnyalja, bonyolítja és élénkiti is a kérdést! A filozófus Karl Jaspers szerint: „Nem Hitler volt a hibás, hanem az őt követő németek.” Sigrid Undset, a norvég irodalmi Nobel-díjas még tovább megy: „Hitler egy ősi és egyetemes német szellemi hozzáállás eredménye volt”. Hermele megelégszik az NSZK-ban történtek leírásával. Ez a források meglétének a kérdése is: az NDK-ból kevesebb adat nyerhető ki. A nácitlanítás, átnevelés hamar abbamaradt az új, a nyugati szférába került országban. Ráadául a náci bűnösöket egykori náci bírák kellett elítéljék. 

Az USA kormányában is folyt egy kötélhúzás: az egész népet megbüntetni vagy minél hamarabb újjáépíteni az országot és a Nyugat oldalára állítani a németeket a hidegháborúban a Szovjetunió ellen. A folyamat mihamarabbi lezárásának más oka is volt, nehogy a győztes államok maguk akarjanak elégtételt venni, ezzel újabb európai belháborút elindítani. 

Izrael Állam 1950. augusztus 1-én törvényt hozott a nácik és a náci kollaboránsok ellen. Elsősorban azon zsidók megbüntetéséről volt szó, akik gettókban zsidótanácsokban vagy zsidó rendőrségekben vettek részt. Ezek a perek amellett, hogy egy a zsidó lélekben mélyen rejtett és eleddig kielégítetlen bosszú vágyát kanalizálhatták, alkalmat adtak a holokausztról szóló ismeretek terjesztésére is az új országon belül. A legismertebb bűnösök közül mindössze Adolf Eichmannt sikerült Izraelben bíróság elé allítani. Ám a nácivadászok részsikerei közé lehet számítani, hogy Németországban is eltörölték ezen bűntettek elévülési idejét.

A legéletigenlőbb szelíd bosszú, az az építésé! Hogy Hitlernek nem sikerült zsidótlanná tennie Európát, hogy Izrael ország felépül, az a legjobb bosszú! Hermele talál egy még szelídebb, de annál „beszédesebb” bosszút is: az Ein Reich, ein Volk, ein Führer (egy birodalom, egy nép, egy vezér) szlogenből egyetlen betű beiktatásával ez lesz: kein Reich, kein Volk, kein Führer, azaz egyik sem! 

A 12. fejezet Izrael állam bosszújáról szól! Hermele szerint az állam létrejötte után a nem állami szereplők ellen, – ez alatt nyilván a különböző terrorszervezeteket kell értenünk – a bosszú mértéke túlhaladta az eredeti tett mértékét. Példaként az 1972-es Müncheni Olimpián történteket említi, ahol a palesztin Fekete szeptember csoport támadta meg az olimpiai falut. A 11 izraeli sportolóért bosszúként 200 palesztint öltek meg libanoni és szíriai táborokban. Itt következik érdekes fogalmak csokra: például a collateral damage, azaz a járulékos kár. Hiába csak a terroristák a célpont, lesznek civil áldozatok is. 

Aztán azok a fogalmak, amelyek az állami apparátusban dolgozóknak a kudarchoz való viszonyát írják le a Hamasz 2023. október 7-i terrortámadása után. Ahogy Hermele írja, amikor az állam már nem a védekezésért harcol, hanem a bosszúért. Behoz egy minden eddiginél nehezebb fogalmat is, az izraeliség önképének az érzékeny, de tragikus változását: az állam itt sem tudta megvédeni a zsidókat.

Szerzőnk felveti a Wiedergutmachung, a jóvátétel kérdését is. Ez volt az a folyamat, aminek keretében a nyugatnémet kormány beleegyezett 1953-ban a azok kárpótlásába, akiket kényszermunka-táborokban dolgoztattak, vagy más módon váltak a nácik áldozatává. A jóvátétel hatalmas vitát gerjesztett Izraelben és a zsidó közösségekben világszerte. Benjamin Ferencz Stockholmban „felváltva német, magyar, francia és jiddish nyelven” nyugtatja meg az egybegyűlteket: senkit sem köteleznek arra, hogy pénzt fogadjanak el a németektől.

Mielőtt bárki úgy kezelné az eddigieket, mintha Hermele könyve – meg az én kis recenzióm – égi manna lenne az antiszemita hajlamúaknak, hogy lám mennyit „bosszúálltak” a zsidók, szerzőnk megkísérli a szinte lehetetlent, próbálja meghatározni azokat a számokat, amiket lehet, és összahasonlítani a nem zsidó bosszúállók által végrehajtott hol szelíd vagy egészen vad igazságszolháltatással. És itt nem is a népbírósági perekről van szó, hanem a spontán és sokszor alkalmi dühből elkövetett bosszúkról Franciaországban, Hollandiában, Belgiumban, Olaszországban vagy Jugoszláviában, bárhol a felszabadított területeken, országokban. Amiket a franciák, a hollandok, a belgák (!) az olaszok és a jugoszlávok (!) követtek el saját kollaboránsaik ellen. 

Hermele az utolsó fejezetben aprólékosan tárja fel a téma leágazó történeteiben tett kirándulásait. Érvelése, hogy miért a „zsidó” mint áldozat lett az általánosan meghatározó narratíva, elfogadható: „az antiszemiták képzeletvilágában a kezdeményező, önállóan cselekvő, ellenálló vagy bosszúálló zsidónak nincs helye” (388.o.) Az izraeli önképben ez egy vízválasztó téma volt és érzékeny még ma is, hiszen mindennek a mélyén egy nehezen leírható vagy egyenesen leírhatatlan jelenségről, a holokausztról van szó. A végén összeáll egy kép, Hermele ismét a megfoghatatlan időről ír: a soha többé ígéretétől és annak a tudatosításárol, hogy a népirtásnak nincs elévülési ideje. Már csak emiatt is érdemes volt elolvasni a könyvet. 

Amikor e könyvet olvastam, zajlott A bennünk lévő fény kiállítás a Látássérültek Országos Szövetsége szervezésében Göteborgban. A látástól elzártak világa számomra teljesen ismeretlen volt, soha ezzel nem találkoztam. De itt és most azt is megértettem, hogy létezik a látvány tolmácsolása is. Egy új világ nyilt meg bennem, e könyv olvasása közben és utána egy jellel közelebb kerültem az emberi megértéshez! Ezt a megértésem próbáltam tolmácsolni.

A munkám közben többször is használtam a DeepL.com (free version) és a Google fordító szoftvereket

november 5, 2025 | Bozsódi-Nagy Orsolya | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Műfajok és kultúrák összecsapása

Ryan Coogler: Sinners

Ha azt mondom, horrormusical, az ember jó eséllyel valami jópofára gondol. A Broadway már rég felfedezte magának ezt az ellentmondásos műfajkeveréket, és a filmes feldolgozások miatt a mozibajárók számára sem ismeretlen a kombináció, gondoljunk csak a Rémségek kicsiny boltjára vagy éppen a Rocky Horror Picture Showra, de említhetnénk a sötétebb hangulatú Sweeney Todd, a Fleet Street démoni borbélyát is. Ryan Coogler Sinners című fimje nem Broadway-adaptáció, a zene mégis olyan szervezőelvként működik benne, ami az egész dinamikát meghatározza. Nem nélkülözi a humort, de témáját véresen komolyan veszi – szó szerint.

Smoke és Stack Moore (Michael B. Jordan kettős szerepben) a chicagói maffia köreiben töltött többéves pályafutást követően tér vissza a harmincas évek Mississippijébe. Zsebükben mocskos pénz és tiltott alkohol, fejükben pedig a terv: zenés szórakozóhelyet nyitnak a helyi fekete közösség részére. Ehhez hamarosan el is kezdik összegyűjteni a leendő kollégákat és a fellépőket, köztük az ázsiai bolt tulajdonosait, egy ősi varázslatokban jártas volt feleséget, egy legendás zongoristát, illetve a szinte még gyerekkorú Sammie-t, aki a helyi baptista lelkipásztor fia, viszont úgy gitározik és énekel, ahogy az akkori hagyományok szerint csak az ördöggel való cimborálás nyomán lehetséges. Aztán kiderül, hogy a fiú rendkívüli tehetsége valóban jócskán túlmutat a blueskocsma elvárásain – zeneileg bármilyen magasak is azok –, és erről hamarosan valaki más is tudomást szerez. 

 A kizárólag filmre, néhol IMAX formátumban rögzített mozi rendkívül erős hangulatú időutazás, amelyben a szesztilalom és a blues fekete Amerikájának világa szinte megfogható, de mindenképp meghallgatható módon elevenedik meg. Egyértelmű főszereplője a blues, ami minden könnyűzenei stílusok atyja, viszont ez a koncepció is kap egy külön csavart Sammie által, aki zenéjével képes mintegy kaput nyitni múlt, jelen és jövő között. Ez pedig különösen fontos a szórakozóhely nyitóestéjén összegyűlt feketéknek, akik, bár hivatalosan már szabad embereknek számítanak, továbbra is folyamatosan szembesülnek a szegregációval, sőt, a Ku Klux Klán sem tűnt el a föld színéről. Történetük a szenvedésé, a gyökerektől való elszakítottságé, az ősi kultúrától való megfosztottságé, a marginalizációé – és, bár elsőre meghökkentő, de ugyanez a bánata a társaságra és főleg Sammie-re támadó szörnyeknek is. Szörnyek? Nem is egészen azok. Fehérek? Igen, de nem a rasszizmus által elvakított amerikai fehérek, hanem szintén messziről jött idegenek, akiknek ősi hitvilágán csak erővel, erőszakkal tudtak eluralkodni a keresztény dogmák, és ezzel azóta sem tudtak megbékélni. Írek ők, a kelták leszármazottai, akik saját zenéjükkel varázsolnak, és tulajdonképpen ugyanazt akarják, mint Stock, Smoke és a többiek: kapcsolódni, közösséget építeni. Túlélni.

Veszélyes szerenád. Az ír népzene kicsit furcsán szól

A Sinnerst horrorfilmként promózták, és bár a véres jelenetek nem hiányoznak belőle, sőt, a vámpírfilm hagyományos elemeit is felsorakoztatja – mint például a fokhagyma vagy a csak hívásra belépő vérszívó –, nagyon messze áll attól, hogy műfaji film legyen. Ryan Coogler nemcsak a musical szerves beépítésével, hanem az innovatív filmnyelvi megoldások alkalmazásával is bizonyítja rendkívüli bátorságát. A képformátum folyamatosan változik, a zenei betétek meglepőek, a hozzájuk tartozó videoklipek pedig a film legerősebb momentumai, középtájt egy nagyívű, felejthetetlen koreográfiával, ami minden szabályt felrúg, és amiről sokat fogunk még beszélni. Michael B. Jordan megrázó a sármos, de manipulatív Stack és a poszttraumás stressz-szindrómában szenvedő Smoke szerepében, Miles Caton (Sammie) zenei tehetsége átsüt a vásznon, a rókaarcú Jack O’Connel pedig az utóbbi évek legrokonszenvesebb főgonoszát alakítja, a maga részéről szintén rengeteg zenével és tánccal.

A film gerincét a zenei betétek alkotják, amelyekért az elmúlt évek egyik legismertebb filmzene-szerzője, Ludwig Göransson felelt. Túl azon, hogy izlandi rockerként kapott megbízást az Egyesült Államok legdélebb déli részén játszódó film főleg fekete zenékre, spirituálékra és bluesra épülő soundtrack elkészítésével, Göransson kreativitása és szabad gondolkodása a Sinners egyik fő mozgatórugója. A lassan induló, ráérősen épülő történet ritmusában tökéletesen követi a zenét, amely a végére már igen váratlan műfajokig is elmerészkedik. Benne testesül meg az a színes, felkavaró kulturális kavalkád, amelyet Coogler a történet egyik alappilléreként kezel, és amely a konfliktus kiindulópontját is képezi. 

A Sinners elsöprő filmélmény, amelyet lehetőség szerint moziban érdemes megnézni, a stáblista végéig pedig nem ajánlatos kimenni a teremből.

Sinners (USA, 2025)
Rendezte: Ryan Coogler
Fényképezte: Autumn Durald Arkapaw
Zene: Ludwik Göransson
Szereplők: Michael B. Jordan, Hailee Steinfeld, Miles Caton, Jack O’Connell

Borítókép: Szabad a belépés? A Moore tesók kocsmájába nem könnyű meghívást kapni

november 3, 2025 | Hocza-Szabó Marcell | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

A zavart jelenlét poétikája

Szenderák Bence: Csendrendelet (Erzsébetváros Önkormányzata, 2024)

Szenderák Bence alig negyven oldalas debütkötete egy magába szállás reliktuma, amelyben a versek úgy tanúskodnak elemi és őszinte zavartságról, hogy közben kellőképpen precíz vonalvezetéssel és innovatív megoldásokkal dolgoznak. Ez utóbbiakat könnyű már a kötet – a kortárs magyar lírában manapság újfent formabontónak számító – külső és belső lapjain fellelhető vizuális eljárásainak következetes felépítettségével is alátámasztani, hiszen a versek környezetében felbukkanó egyszer figuratív, másszor gesztusszerű, minimalista grafikai betétek egyfelől kiemelik a kötetkoncepció főbb irányvonalait, másfelől pedig képesek kiegészíteni egy-egy vers jelentésrétegeit is. Mindemellett a Csendrendelet – rövidsége és zsebkönyvet idéző, kisméretű formátuma ellenére – egyszerre szól szorongató létproblémákról és létproblémákkal, amelyek rendre olyan nyugtalanító kérdésekhez vezethetnek el, mint hogy lebonthatóak-e a magunk köré épült falak anélkül, hogy azok helyére újabbakat emelnénk, vagy hogy az elzártságból történő kiszabadulásunkkal önmagunk elnyerése érdekében nem épp önmagunkat veszítjük el. Hiszen az egy élethelyzet vagy egy mindig bennünk élő, meghatározó létérzet, mindannyiunk számára ismerős lehet, milyen kitörni vágyónak, de egyben biztonságra törekvőnek lenni – ez az a mindenkori börtön, ami egyszerre tesz minket önmagunkká és válik az önmagunkká válás akadályává. Szenderák kötetének lírai énje e paradoxikus feltevést totalizálva zárja magára saját magát és vele az olvasót is apró verseskönyvébe, amely által egy olyan világ tárul elénk, ahol ezzel a létérzettel azonosulva annak ellenére érezzük magunkat otthonosan, hogy bármilyen tényleges életkörülményt felismerhetnénk a szövegekből.

Az egyetlen biztos pont a már a borítón is megjelenő rács, ami fogva tart; amit bizonyosan mi építettünk („belülről kulcsra zárt ajtó”), és ahonnan, noha zavarodottságunk miatt nem tudunk kijutni („mert lyukas zsákból nem találok ki”), még így sem világos, mi is tart vissza minket ettől („kilátok és kiférnék / kulcsra tárt ajtó / valahogy mégsem–“). Mintha csak ugyanezt a kézenfekvő, ugyanakkor érthetetlen ragaszkodás és kiszabadulni vágyás kettősségét előjelezné a fedőlapon szereplő rácsot félig mögötte, félig előtte át-átfonó szerzői, SZB monogram, amely így már előre megidézi a harmonikus és diszharmonikus versszervezés, kint és bent ellentételezésén és összekeveredésén alapuló, főként a klasszikus és a későmodernség (Babits Mihály, Szabó Lőrinc) jól ismert toposzait − amihez a cím hasonló párhuzamokat magában foglaló gondolatiság is társul −, mindezt egyúttal a szerzőiség és a személyes líra összefüggéseibe helyezi. A személyesség azonban a kötet szövegeiben a biográfiai én kiemelése helyett a kitárulkozó hangvételben mutatkozik meg („hülyének érzem magam amikor / írok régen nem ilyen érzés / volt régen kiszakadt belőlem”), amely egy olyan bensőséges odafordulást eredményez az olvasó felé, ahol nem a gyakorta alkalmazott versszervezés szerint működve valamilyen homály fedte titok megosztása zajlik, hanem még a befogadót is belerántva ebbe saját magunk és a világ megismerhetetlenségével szembesülünk általa („mindketten menekülünk / a tanúságtól. /én elbukom.”). 

A megismerés legfőbb akadálya már a kötet elején kiderül, maga a nyelv lehet, amin az megtörténik: „a beszéd erőszak, annak, aki / hallja. aki a szavak elől fut. / a csend termében a nyelv az, / ami minden lépésre zeng. a padló. / fehér tér. benne egy ember, / aki nem ragyog. / ha van is rajta kívül bárki − / kontúrtalanul vész el a ragyogásban.”. A Tétel című vers idézett részletének feszültsége a nyelvi-retorikai szétziláltságban rejlik. Merthogy már a verskezdő kijelentés premissza jellegében („a beszéd erőszak”) egyszerre jelen van a megnyílás és a megismerés felszabadító, és az erőszak mint ennek ellenében fellépő, korlátok közé kényszerítő vonatkozása. Minden más ezen előfeltevés (akár Foucault hatalmi diskurzusokról szóló alapvetésével is némileg rokon) nem-konvencionális szempontrendszeréből a kijelentés folytán nyer konvencionális megbizonyosodást – akárha a cím (Csendrendelet) fogalmi jelentését performatív módon képezné le. A tétel tehát egyszerű és lényegre törő, ugyanakkor kibontása a megértés és nem-megértés oszcillációjában („annak, aki / hallja. aki a szavak elől fut.”) és az együtthangzás mint a nyelv általánosan értett, gondolatközlő szerepén keresztül („a csend termében a nyelv az, / ami minden lépésre zeng. a padló.”) egy komplexebb meghasonlottság felé mutat („fehér tér. benne egy ember, / aki nem ragyog. / ha van is rajta kívül bárki − / kontúrtalanul vész el a ragyogásban.”). Míg ugyanis az előbbiek megmaradnak a már említett börtön motivikusan nyelvre vetített formulájánál, az utóbbi gondolat már ehhez hozzáveszi a ragyogásban való nem ragyogás és ezáltal való látszódást, mint azt, ahogyan a nyelvből való kitörhetetlenség hiába párosul az interakciót képező beszéddel, abban még mindig benne rejlik az önellentmondás kikerülhetetlen problémája: „nevezzük ezt szorongattatásnak. / zsugorfólia, kettős természetű, mint / akármelyik határ. de át lehet-e / menteni a határtalanságot? megtartani / a szűkösségben is, mint ritkán, de / de rendszeresen etetett vadat.”. A költemény folytatása a határtalanság és szűkösség ellentételezésére kiélezett gondolatmenetében ezáltal mintegy maga ontológiai diverzitásával szembesül, melynek végleteit a vers későbbi részletei is bemutatják a dadogással, megfosztással, haldoklással, a kussolással, majd az elbukással.

Mit lehet kezdeni ezzel az önellentmondásokból fakadó folyamatos hiányérzettel és az azzal együtt járó önmagunk és világunk visszabontására irányuló igénnyel? Platón Phaidón című dialógusában vetődik fel a kérdés, miszerint igaz-e, hogy mindaz, aminek ellentéte van, szükségképpen nem másból, csakis a saját ellentétéből keletkezik. Ha feltesszük, hogy a lét – legyen akár börtönlét is – a nemlétből keletkezik, e kettő pedig elválaszthatatlan része egymásnak, önmagában lévő egységként egyik sem felfogható: töredékké kell lefokozni ahhoz, hogy azzá válhasson. Erre történik kísérlet a kötet Minden fény minden erőszak és a Minden erőszak minden fény című verseiben, mely a ciklusszámozásuk folytonossága miatt voltaképp akár egy költemény két részének is tekinthető. Ez a köteten belül unikális megoldás azonban nemcsak a struktúra fényében lehet érdekes, hanem a Csendrendelet elejéhez és végéhez közeli versek előbbi fehér lapon fekete, utóbbi fekete lapon fehér betűkkel olvasható sorai – túl a címet érintő sorrendi változás inkább formai, mint poétikai-retorikai fogásán – a metaforika eddigiektől eltérően ismétlésen alapuló, a képiség helyett a szövegiséget kiemelő alkotásmódszere miatt is. A vers(részek) utolsó sorai ugyanis így hangzanak: „kacagásukat elnyelik a lombok / és az ébrenlét nyűgje / az ébrenlét tipró lánca”, valamint „a lebucskázó test már csak fájdalmas fölösleg / a lebucskázó test egy újabb nap ára”. Előbbi sorokban a kacagás – melynek birtokos szerkezete az éhes foltokra utal vissza – mint általában a szabadsághoz vagy a felszabadulás érzetéhez tartozó emberi reakció egyszerre a nyűg és az elnyomás jelképeként jelenik meg, ami így ugyan már önmagában paradoxikus logikai helyzetet teremt, a szóismétléssel retorikailag is megtámogatja ugyanezt. Hasonló séma vehető ki az utóbb idézett részletből is, azonban fontos körülmény, hogy mindezt kiegészíti a versrészek kettéválasztása következtében még ezen felül is megmutatkozó egy versen belüli ismétlés általi ismétlés (szóismétlések logikailag harmonikus és diszharmonikus szervezése) és a tropológiai értelemben vett ismétlés nélküli ismétlés (a vers[ek] befejezői sorai közti összhangzás) bonyolult szöveghálózata.

A kötet a maga koncepcionális következetessége ellenére – vagy épp amiatt – az önellentmondások sorjázása, valamint annak töredékesség általi kijátszása az idézett párverset kivéve, nagyjából a második felétől elfárad, és a túlírt, megfoghatatlanul sejtelmessé váló metaforikus szerkezetek (,,lomha csüggedés szivárog a kérgéből”), valamint az egyes szövegek közti, erőltetett motivikus párhuzamokat építő gondolatfolyamok válnak uralkodóvá, szinte programszerűvé téve a szövegekben egyébiránt is meglévő feszültséget. Ezek mellett a néhány vers előtt szereplő, Camus-tól, Pilinszkytől és Tamás Gáspár Miklóstól származó mottók, a kötetből teljesen kilógó darabok (pl. a Balu, vagy a Boldogulás), illetve az újraolvasásra kevéssé ösztönző befejezés – ami súlytalansága okán akár a kötetlezárás nélkülözésének is beillik – jelentősen elütnek az addig tapasztalt perspektíváktól. A Csendrendelet ezáltal noha számos erénnyel bír a vizualitást, a kötetkoncepciót, és egyes esetekben a költői nyelvet illetően, nem aknázza ki olyannyira az önellentmondás nyelvre, létre és lírai énre vetített izgalmasabb összefüggéseit (pl. nyelv és valóság, élet és halál viszonya, lírai én önreflexivitása) és a töredékesség nyelvi dimenzióinak széleskörű tárházát (a nyelv mint matéria nem fragmentalizálódik), mint ahogy azt a kötetindító versek számos ponton előjelezték, inkább ugyanazon gondolatstruktúrák visszatérő lenyomataival találkozunk. Épp ezért fontos hangsúlyozni annak kockázatát, hogy érezhetően gondolati-poétikai aránytalanság mutatkozik meg a kötet egészén, ami rányomja bélyegét a kötetindító költemények részletezett érdemeire is. Emiatt érződhet úgy, hogy a kötet a maga erényeit visszabontva egyfajta börtönön belüli börtönként még önmaga korlátait is megtöbbszörözve válik saját ellenségévé – noha a belülről kulcsra zárt ajtóval már az elejétől fogva is az volt.

október 31, 2025 | Lakatos-Fleisz Katalin | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Társadalmon kívül élni jó

Legalábbis egy Shakespeare-vígjáték erdejében jó élni. Mert az ilyen erdőben bármi megtörténhet. A nő férfivá válhat, a férfi bolyongó hősszerelmessé. A gonosz jó, a bolond bölcs lesz. Üdítő Ahogy tetszik-előadást láthattunk a Nagyváradi Szigligeti Színház évadzáró produkciójaként. A néző, még ha komédiáról is van szó, valamiféle elvárással, legalábbis a minőségi szórakozás igényével lép be az előadásra. Elvégre egy Shakespeare-műről van szó, amiben tudjuk, felszabadult játék ide vagy oda, a szerző mindig becsempész valami elgondolkozni valót.

Számomra a nagyváradi Szigligeti Társulat Shakespeare-játéka betöltötte az elvárásokat. Tetszett a Szabó Lőrinc – Nádasdy Ádám-féle fordítás, egyszerre volt veretes és játékos. A szövegmondásban azt a múlt és jelen közti vibrálást is élvezhette a néző, hogy a míves nyelv milyen természetesen mondható. Mint a valóban, a jelenben történő eleven párbeszéd. Az is szerencsés, hogy nem volt túlgondolva, mindenáron a mai korra átértelmezve – minthogy ilyen előadások is születnek szép számmal. Igaz, az itt-ott felhangzó napjaink musicaljaira hajazó betétdalok nyugodtan elhagyhatóak lettek volna, kissé idegenül hatottak a játék szellemétől.

A darab legerősebb karaktere Rosalinda (Trabalka Cecília). A szerepe egyszerre követel aktivitást – ti. azt, hogy a cselekményszálakat mozgassa – és szerelmes női odaadást. Aktív szerepében férfiként lép a színpadra, mint álruhában öltözött nő, légies szerelmesként a darab elején és végén látjuk. Igazán izgalmas a szerepében az, amikor férfiálarcban kell elnyomnia önmagában a nőt úgy, hogy az elnyomott nő újra feltör például a kívülről szeszélynek ható vívódásaiban. Mert férfiként Ganymedes álcájában „kigyógyítani” akarja Orlandót (Nagy László Zsolt) szerelemből, ráadásul úgy, hogy a Ganymedest Rosalindának képzelve udvaroljon neki! De hát igazából nem akarja, mert szerelmes nőként épp ezt nem akarhatja. 

Nemcsak a karakterek bújnak itt álruhába, hanem az érzelmek is. 

A szerelem, ha akarom, nem szerelem, és a szerelmet játszani is lehet.

El lehet játszani a gondolattal, hogy a szerelem is csak játékban él? És itt a játék mennyiben alakoskodás és megvalósulás?

Ilyen módon kaphat új értelmet a mélabús Jaques monológja: „színház az egész világ.” 

Első látásra meglepett Rosalinda fiús karaktere. Aztán amikor férfiruhát öltött, leesett a tantusz. Mert az előadásban Trabalka férfiként brillíroz. Tökéletesen el tudja hitetni a nézővel, hogy Orlandó azt hiszi, hogy férfi. Játéka üdítő, vibráló, egy pillanatra sem találunk benne holtpontot vagy üresjáratot. Mondanunk sem kell, micsoda ereje az a vígjátékoknak, amikor a néző többet tud, mint a szereplők. Tudjuk, hogy Ganymedes Rosalinda, de mégis Orlandóval együtt hisszük, hogy férfit látunk. A nő, ha kell, férfi is lehet. Különös játék ez a láthatóval. Az előadás egyébként jól példázta, milyen nagy tétje van a szereposztásnak, a kimondhatatlan jelentések szintjén. Mert Orlandó viszont lányos szépségű férfi, igazi adoniszi figura. Fiús lány, lányos férfi, ráadásul maszkírozással megspékelve, hogy is van ez?

Remek mellékszerepeket láthattunk az előadásban. Célia (Kocsis Anna) tökéletes barátnője Rosalindának, árnyékként követi mindenhova, fontos szerepe, hogy általa, neki elmondva Rosalinda a nézővel osszon meg lényeges tartalmakat. Az elvarázsolt, rajongásában elveszett Phoebe (Tasnádi Sáhy Noémi) tökéletesen adja át a szerelem ironikus természetét. A bölcs bolond – vagy bolond bölcs (Próbakő – Hunyadi István) figurája kiforgat a megszokott sémákból. Jaques-ról (Egger Géza) is elhisszük, hogy melankolikus, ráadásul úgy, hogy önmaga számára is megjátssza a szerepét. Mégis a híres monológja: „színház az egész világ” valahogy erőtlennek, közhelyesnek hatott. Mintha túl komolyan, szó szerint vette volna magát a szövegmondást. Talán lehetett volna valamilyen ironikus játékot kezdeni vele… Igaz, a lámpákkal való illuzionista játszadozás szellemes ötlet volt. 

És a játékba bujtatott elgondolkoznivaló? Talán csak annyi, hogy ha vállaljuk a bennünk élő őrültséget, az a felszabadult játék lehetősége is lehet. Ahogy ment előre a darab, számomra valahogy a második felvonás közepe felé jött el a „katarzis”. (Nevezzük így.) Az előadás már a maga útját járja, a gépezet forog, robbannak a poénok. A játék elszabadul. Az ardennes-i erdő az otthonunkká válik. Ebben az önfeledt játékban, amikor önmagunkat sem vesszük túl komolyan, mégis valamilyen erő rejlik. Rájövünk, hogy akár száműzhetnek bennünket pozícióinkból, válhatunk otthontalanná, de az otthontalanság szabadság is lehet. Mert társadalmon kívül élni jó. 

Nagyváradi Szigligeti Színház – Szigligeti Társulat 
William Shakespeare: Ahogy tetszik 
Fordítók: Szabó Lőrinc, Nádasdy Ádám 
Rendező: Balogh Attila
Dramaturg: Hámor Anna
Díszlet: Golicza Előd
Jelmeztervező: György Eszter
Zene: Moldován Blanka, Trabalka Cecília
Koreográfus: Barkóci Réka

Szereplők: ifj. Kovács Levente, Tóth Tünde, Egger Géza, Csatlós Lóránt, Kiss Csaba, Szotyori József, Kocsis Gyula, Nagy László Zsolt, Hajdu Géza, Hunyadi István, Scurtu Dávid, Tőtős Ádám, Trabalka Cecília, Kocsis Anna, Tasnádi Sáhy Noémi, Ilyés Klaudia, Sebestyén Hunor

július 30, 2025 | Beretvás Gábor | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Toll és töltény

Kritika A szent füge magja című filmről

Nem feltétlenül könnyű Iránban filmet készíteni. Főleg, ha az államhatalommal szemben kritikát fogalmaz meg az alkotás. Tudjuk, hogy a filmeseket ezért nem egyszer ítélték korbácsütésre és börtönbüntetésre. Mindezek ellenére számos iráni filmes vállalja ezt a kockázatot – ha tud, akár gerilla-módszerekkel is, de filmet készít. Nem egyszer olyat, mely a legmagasabb szintű művészi értékkel bír: bizonyíték erre, hogy az iráni film a nemzetközi filmfesztiválokon is arat. 

A legrangosabb európai (és nem csak európai) filmdíjak az ezredforduló után nem csupán mondanivalójuk, hanem képi világuk okán is megtalálták az iráni filmeseket. Elég, ha felidézzük Abbas Kiarostamitól A cseresznye ízét, Mohsen Makhmalbaftól a Kandahárt, Jafar Panahitól A fehér léggömböt vagy a Taxi Teheránt. Bár ez utóbbiért kapott díj meglehet, hogy a börtönből szabadult rendező művészete melletti kiállás volt egyben. Vannak ilyen irányú törekvések is. Példának okáért A szent füge magjának rendezőjét, Mohammad Raszulofot a legutóbbi, 77. Cannes-i filmfesztiválon a zsűri kivételes különdíjjal jutalmazta.

A díjak és jelölések terén megkerülhetetlen Aszhar Fahradi említése. Sok mindenért, de kiváltképp azért, mert a Nader és Simin – egy elválás története Oscar-díjat nyert 2012-ben. És ekképpen azok szemét is rányithatta az iráni filmre, akik nem böngészik az európai fesztiválok jelöléseit különösebben, és egyáltalán nem néznek iráni filmet. Tehát Fahradi az, aki a már említett Panahi mellett popularizálni is tudja az iráni filmet. A témaválasztás, a kivitelezés túlmutat a környezeten. (Megjegyzem, az Arany Medvét 2015-ben elnyerő Taxi Teheránt könnyen el lehet képzelni mondjuk egy bukaresti környezetbe átültetve.)

Nem a fenti módokon, de A szent füge magja is áthallásos. Könnyen megtalálható a kapcsolódási pont közte és a közép-európai diktatórikus államberendezkedéseket feldolgozó múltidéző alkotások között. Csak hát Raszulof thriller-elemekkel is bíró politikai filmjének érdekessége, hogy a regnáló hatalom állapotai között, Iránban forgott. Ami Romániában a Ceaușescu-érában, mondjuk a nyolcvanas években nehezen lett volna elképzelhető a Securitate tudta nélkül. Talán nem túl bátor összevetés ez. 

Pláne, hogy nem először gyűlt meg a baja az iráni hatóságokkal a szociológus végzettséggel is bíró rendezőnek, akinek a most taglalt filmje cenzorok általi megítélése a rendezőt „örökös” önkéntes száműzetésre késztette. A zsűri speciális különdíja egyfajta állásfoglalás a művészet szabadsága mellett. Raszulof ugyanis a Cannes-ban díjazott Goodbye és a Berlinben Arany Medvét nyert Nincs gonosz című filmjéért is erősen vegzálva volt, mi több, börtönbe is került. A vád propaganda készítése és rendszer elleni tevékenység volt. 

Az, hogy A szent füge magjával végképp kiváltotta a hatalom haragját, nem lep meg. Hiszen a film a maga két és háromnegyed órás játékidejében egy olyan középosztálybeli családot mutat be, ahol a vallásos, ugyanakkor felvilágosult családfő a hatalom kiszolgálója is egyben. A rendőrbíróvá előléptetett Iman ráadásul épp abban a forrongásokkal teli időszakban kerül beiktatásra, amit Mása Amini neve fémjelzett.

Aminit az iráni erkölcsrendészet letartóztatta az iszlám köztársaság szigorú öltözködési szokásrendjének megszegése miatt. Pár nap múlva az átnevelő központban bekövetkezett tisztázatlan halála pedig Irán- és világszerte tiltakozásokat váltott ki. A nők demonstrálásukkor nyilvánosan vágták le a hajukat és égették el hidzsábjukat. Ezt Iránban a hatóságok kíméletlen megtorló intézkedései és tiltakozások leverése követte, nem kevés bebörtönzéssel és alapos vizsgálat nélküli ítélettel. Ez adja a hátteret Raszulof filmjének, amelynek dokumentumerejét a neten is elterjedt mobilos felvételek erősítik meg. 

Az okostelefon egyébiránt fontos kelléke a filmnek. Mert a kapkodva felvett mobilos felvételek feszültsége kiegészíti a szépen megkomponált és megvilágított kamerás beállításokat. A külső felvételek líraisága kiemelendő. Azzal együtt, hogy a film sok belsőt is használ, hiszen a „díszlet” nagyrészt egy átlagos lakás enteriőrje. (Ami megszokott, hasonló belsőket és tárgyi hátteret látunk a többi teheráni tömbház lakókörnyezetét ábrázoló filmben.) Ebbe a hamis idillt lassan leleplező miliőbe törnek be a neten terjedő mobiltelefonos felvételek. 

Mivel a mobil inkább a fiatalok kommunikációs eszköze, Iman két lánya, Rezvan és Sana használja a világban való tájékozódásra. Megkerülik a rendszert. Így nem csak a megszűrt információk jutnak be a kezdetben békésnek mutatkozó családi környezetbe. Ők már nem az államilag ellenőrzött televízióból, mint negyvenes anyjuk, hanem internetes információs csatornákon keresztül szerzik be értesüléseiket. A lázadó korban levő tinédzserek egyébiránt a rendszer haszonélvezői is egyben, mivel szegény sorból feltört apjuk a hatalom kiszolgálója, megbízható káder. A lányok továbbtanulhatnak, modern emberek, míg anyjuk az erkölcseikért felelős háztartásbelinek van lefestve.

A sokrétegű film számos aspektust tár a néző elé, hogy az közel kerülhessen az iráni viszonyok megértéséhez. Csupán egyik olvasat az Amini-ügy nyomán kipattanó diáklázadás, melybe a nők egy rendőri támadás során megsérült csoporttárson keresztül vonódnak be. A női szolidaritás itt is egyrészt generációs szakadékként, illetve annak áthidalásaként jelenik meg. A forgatókönyvet is jegyző rendező komoly gondot fordít arra, hogy az anya–lánya kapcsolatokat, a testvéri cinkosságot és a baráti egymásrautaltságot megjelenítse. A nők világa szeparált. Raszulof ide enged betekintést a nézőnek.

Ugyanakkor a nőközösség össze- és széttartartásával erősíti az apa karakterét. A családfő elvileg megkérdőjelezhetetlen tekintély. Kissé elhidegülve feleségétől, javarészt a lányok előtt titokban tartott munkájának él. Első generációs hivatalnokként a rendszer híve, aki annak megjavíthatóságában hisz. Ezek a viszonyok áthallással bírnak minden diktatórikus rendszer felé. A kelet-európai szocialista múlt képe mutat párhuzamokat ezzel. Iman túlterheltsége és a lázadás okán kikényszerített felsőbb utasításoknak való megfelelés őrlődővé, sebezhetővé és paranoiássá teszi a rendőrbírót, akit a nyomasztó helyzet otthonában is kiszámíthatatlan cselekedetekre késztet.

A rendszerben vakon hívő ember morális talajvesztettsége és éppen felnőtté váló lányainak kérdései megingatják és előhozzák jellemének rejtett, sötét rétegeit. Az új munkaköréhez kapott védelmi fegyver eltűnése pedig végképp megtépázza a családi bizalmat. Iman ámokfutásának azonban a család nőtagjai csak részben lesznek passzív elszenvedői. Iman maga is áldozattá válik. A zűrös politikai helyzet vesztese lesz. Moralitásában megtört végrehajtóvá kényszerül avanzsálni, akit egyfelől saját kollégái tartanak sakkban, másfelől a fellázadó társadalom is üldözni kezd. És mint kiderül, a család biztonsága sem nyújt neki többé bizalmi hátteret.

A forgatókönyvet is jegyző Raszulof szépen adagolja a sebezhető férfi pszichés összeomláshoz vezető útjának részleteit. Mint ahogy azt is, ahogy a család nőtagjai öntudatukra ébredésük közben szintén levetkőzik a társadalom által rájuk kényszerített szerepeiket. Nem teljesen lineáris folyamatok ezek. A mestermunka mivolta éppen a hullámoztatásban jelenik meg. Ahogy a külső ellenség összekovácsolja a családot az egyik jelenetben, éppúgy szét is választja és külön utakra tereli a szereplőket a rákövetkezőben.

Raszulof feszültségfokozása, a nők kihallgatótiszt elé citáltatása, a külvilág ellenségessé válása miatti paranoia felerősödése, autósüldözés, majd a pillanatnyi idill utáni családon belüli dráma kiteljesedése, mindez egy elveszett fegyver utáni nyomozásra felfűzve, profi munka. A szimbolikus töltésű képi gesztusok, mint a mecset, a gyűrű, a végrehajtandó ítéleteket aláíró toll vagy a golyók és a maroklőfegyver maradandóan erős képeket hagyhatnak a nézőben. Ugyanígy a belső és külső környezeti háttér is elég beszédes. 

Raszulof Irán-ábrázolása többek között ezért is figyelemre méltó. A kor, melyben filmje játszódik, egy konkrét politikai kiállás következményének pár napja, mikor forrpontra ér a társadalom és a hatalom összefeszülése. Ekkor nyitja rá az ajtót az átlagemberekre, amikor a politika már észrevétlenül beköltözött a családi környezetbe. Az intimitás szertefoszlik. A politikai, vallási, társadalmi és generációs problémák egy érzékelhetően kicsiny társadalmi egységből, a családból visszabontva kerülnek leleplezésre. 

A szent füge magja a hosszú játékidő ellenére is lebilincselő alkotás. Nem véletlen, hogy a német háttérrel is bíró film volt Németország idei Oscar-nevezettje. Csak hát a legutóbbi Oscart nyert Nader és Simin is ott van még a fejekben. Ha nincs, én ajánlom azt is, legyen.

A szent füge magja – iráni film
Rendező, forgatókönyíró, producer: Mohammad Rasoulof
Vágó: Andrew Bird
Operatőr: Pooyan Aghababaei
Zene: Karzan Mahmood

június 13, 2025 | Hegyi Réka | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Lányok balra, fiúk jobbra, avagy kortársunk, Arisztophanész

Stílszerűen, Nőnapon mutatta be a Nagyváradi Szigligeti Társulat Matei Vișniec Szerelmem, Lüszisztraté című Arisztophanész-átiratát Anca Bradu rendezésében: az ókori vígjátékban néhány okos nő, a címszereplő vezetésével eléri, hogy a férfiak véget vessenek a peloponnészoszi háborúnak. Ugyan ma leginkább a virág- és ajándék vásárlásról szól ez a nap, akárcsak az Óperencián túlról importált Bálint-nap vagy a Romániában őshonos Dragobete-ünnep, az ünnep fő jelszava a nemek közötti egyenlőség, valamint figyelemfelkeltés a nők elleni erőszak és visszaélés elítélendő formáira. 

A szerző – akárcsak 2400 éve Arisztophanész – azzal szórakoztatja közönségét, hogy bemutatja, mekkora ereje van egy „fallokráciában” annak, ha a nők megvonják férjeiktől a szexet. A szerelem és testi aktus között persze különbség van – a jelenetek közötti intermezzóban egy riporter (Trabalka Cecília) többek között a kettő közötti különbségre kérdez rá az utca embereivel készített közvélemény-kutatásában. A tévés stáb sikamlós témákat kutat, a legtöbb a nemiséget firtatja: fantáziaképeket, a tabu-fogalmakat, és nagyon hangsúlyosabb a nemi identitás kérdését (a riport-paródiák elkészítését Bozsódi-Nagy Zoltán jegyzi, akik szerepelnek benne: a színház alkalmazottai).  

Az előadásban a nemi hovatartozás visszatérő motívum. A mesélő, egyben az androgünök karvezetője (Dimény Levente) többször utasítja őket, hogy jobboldalt, illetve baloldalt csoportosuljanak, aszerint, hogy fiúk vagy lányok. Ez soha nem sikerül a karnak, mindig vannak bizonytalanok és olyanok, akik meggondolják magukat. A kar tagjai egyébként első világháborús posztókabátra és a táncoló dervisek öltözetére egyaránt emlékeztető, nemsemleges jelmezt viselnek (díszlet- és jelmeztervező: Andra Bădulescu-Vișniec). 

Az első felvonás az eredményes szexsztrájkot meséli el. A jelenetek bővelkednek azokban a sokszor nevetséges, vagy külső szemmel nézve egyenesen abszurd replikákban, amelyek sok háztartásban elhangzanak, ismerősek. A városállamok közötti értelmetlen háborúskodásra, a csatatérről hazahozott poszttraumás stresszindrómára, a családi élet minőségének elsatnyulására is bőven történik utalás. A kar csetlés-botlása, a riporternő tudálékos kérdezősködése mellett a humor fő forrása mégis a nők és férfiak közötti csata, aminek bizony van olyan epizódja is, amiben a nők ellen fizikai erőszakot is elkövetnek férfitársaik… 

A második felvonásban Visniec továbbgondolja az alapkonfliktust: mi történik 75 év béke után? A szerzőt – és a szöveget tiszteletben tartó Anca Bradu rendezőt – az foglalkoztatja, hogy hová tűnt a férfiasság, s ki fogja megvédeni az asszonyokat, ha ismét támadnak a perzsák, hisz a nevetséges, rózsaszínben pipiskedő férfiak nem képesek már erre. Ezen a ponton a nemiség mellett felsejlenek más kérdések is, például az evolúcióról (ti. hogy a görögöket leigázó perzsa férfiak spermája mentheti meg a civilizációt a kihalástól), például a jóléti társadalom nevetségességéről, ahogyan mindenki, tudósok és gondolkodók, köznapi emberek és a média-nagyhatalom is elfordítja a tekintetét az immanens veszélyekről, még a háborúról is. És a sorok között, nem is nagyon elrejtve, van egy kis vád is: lám, mit tettek a nők, mihez vezetett a hosszú béke…

Nincs felkínálva a megoldás, az alkotók megelégszenek azzal, hogy tükröt tartanak elénk, hadd nevessünk magunkon, de az éles kritikáig nem mennek el. A szexsztrájkra és következményeire fókuszáló történetet ugyan újabb jelentésrétegekkel bővül (lásd me too mozgalom, a média hatalma), de sajnos olyan világot élünk, amiben az alig pár éve született irodalmi alkotást a mai társadalmi-politikai valóság vastag fekete filctollal felülírta, és Vișniec gondolatébresztő replikái, bármennyire erősek és fontosak, és bármennyire szeretnénk hinni abban, hogy számítanak, csak cicanyávogásnak hatnak a hírcsatornákon tomboló üvöltözéshez képest. A nemek között (évezredek óta) dúló harc mai állásáról sem tudunk meg újat, az erotikus fogalmak mellett ma már sok olyan újkeletű kifejezés szerepel ebben a retorikában, mint például a mansplaining, gaslighting, slutshaming / manshaming stb. (ld: a WMN magazin és a Loupe társulat Beszéljünk egy nyelvet! fogalommagyarázó sorozata). Ugyanígy a háborúk sem kizárólag a fegyveres harcról szólnak, emellett már van precedens olyan perekre, amelyekben a háborúban elkövetett nemi erőszak miatt ítéltek el katonákat. (Nem kizárólag a nőket érintő probléma, hisz egyrészt férfiak ellen is elkövetett bűnről van szó, egy-egy ilyen trauma pedig – kutatások bizonyítják – több generációra rányomja a bélyegét. Érdemes a témába vágó, nagyon alaposan dokumentált, magyarra is lefordított, Sofi Oksanen-könyvet elolvasni: az Ugyanaz a folyóban az ukrán háború egyáltalán nem mediatizált aspektusát foglalja össze benne.)     

Szép is lenne, jó is lenne, ha a színházművészet erejének köszönhetően egy előadás akkora megrendülést váltana ki a világban, hogy annak érezhető társadalmi hatása legyen. A nagyváradi előadásban talán el is hangzik, hogy nincs kiről hősi énekeket zengeni – az erőfitogtatás csak szkander-bajnokságban megengedett. A rózsaszínben pipiskedő férfiak költészeti versenyeken mérik össze tehetségüket – ezek pedig egyértelműen csupáncsak paródiái a tragédia-bemutatóknak. 

Nagyváradi Szigligeti Színház – Szigligeti Társulat
Matei Vișniec: Szerelmem, Lüszisztraté 
Fordítók: Tótfalusi Ágnes, Demény Péter 
Rendező: Anca Bradu
Látványtervező: Andra Bădulescu Vișniec
Zeneszerző: Ovidiu Iloc
Színpadi mozgás: Dimény Levente
Videó: Bozsódi-Nagy Zoltán
Szereplők: Ilyés Klaudia, Tasnádi-Sáhy Noémi, Tóth Tünde, Nagy László Zsolt, Dimény Levente, Kocsis Anna, Szabó Eduárd, Tőtős Ádám, Trabalka Cecília, Fodor Réka, ifj. Kovács Levente