Címke: koós csenge

május 29, 2024 | Koós Csenge | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

TESZT – más szempontok 8.

A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, közismert nevén a TESZT idén ünnepli 15. születésnapját. Mivel kamaszkorát éli, mi más lehetne a központi témája, mint az Another Point of View (Másik szempont). Ennek jegyében 11 ország 24 előadását láthatjuk, amelyek az európai színházi életet legfrissebb irányzatait képviselik. Koós Csenge, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem másodéves teatrológia szakos hallgatójának fesztiválnaplója. Nyolcadik, befejező rész.

Az elégedettségi fokom csúcsa lett volna, ha a TESZT szombaton ér véget, a Hero 4.0-val, de még hátra volt a vasárnap. Amikor is megpihentem, minden erőmet a Philip Parr rendezte Pericles-re tartogattam, egyrészt mert valóban kíváncsi voltam rá, másrészt kritikát fogok írni róla. 

Elöljáróban néhány dolgot mondanék csak: nem találom a kulcsot. Azt hittem elvesztettem, de igazából soha nem is birtokoltam. Egyre az járt a fejemben, nem akarom elengedni a dolgot, annyi potenciál van a szövegben, a díszletben, a kórusművekben, de a „lesz maga juszt is az enyém” sajnos hangosabban szólt a fejemben, mint ahogy az előadást hallottam és az eszköztelenséget preferáló ízlésem kivételesen mikroportokért könyörgött. Nem éreztem, hogy lelkesedett volna Pericles történetéért a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulata, úgyhogy a nézők figyelme is lankadt. Gondolom rendezői döntés volt, hogy a nem színen lévő színészek civilben üljék végig a háromórás előadást, de ki a fene tudna koncentrálni, a teremben tomboló kánikulában, téli kabátban ücsörögve? Voltak nyilván nagyra értékelendő színészi próbálkozások, Vajda Boróka éneke egyenesen elbűvölő volt, ahogy az összes zenés jelenet emelte kicsit a kollektív energiaszintet. Talán ez kellett volna, hogy legyen az a bizonyos elveszett kulcs.

A szintén Philip Parr rendezte Szívszóráson is részt lehetett venni, a kedves, szabadtéri sétálós előadásnak nagy sikere volt.

Megtekinthették a nézők az Independent@TM – Helyi független színházi mikroévad c. projekt és a TESZT keretein belül a temesvári Basca Színház éhség c. előadását is, erre sajnos nem jutottam el. Pedig a szervezők részéről jó választás volt, a 2023-as TESZT-en szintén láthattuk az Éhséget Nagy Péter István rendezésében.

Mátyás Zsolt Imre színész, Pericles – a journey c. képzőművészeti kiállításának megnyitója is ezen a napon történt. Zsolt, a covid időszakban kezdett el rajzolni, a Pericles volt mostani kiállításának ihletforrása.

A fesztivált koncerttel zártuk, a Shakespeare marad címmel játszott nekünk a WH formáció (Sena, Gryllus Samu, G. Szabó Hunor, Márkos Albert). Eva Leonie Fegers német furulyaművész közreműködésével a Shakespeare korabeli iszodák hangulatát idézték meg, s megpróbálták megkeresni, a jövőben hogyan fogják Shakespeare zenei világát megközelíteni.

Öt mázsányi hálával a szívemben búcsúzom a TESZT-től. Csakúgy, mint tavaly, idén is az évem fénypontja volt a fesztivál. Sok jó ember kisebb-nagyobb helyeken, várakozással, lelkesedéssel, kapcsolódási vággyal egymás és a színház iránt: számomra ezt jelenti a TESZT. 

Köszönöm, hogy idén is fogadtak engem. Külön köszönettel tartozom az Újváradnak, Simon Juditnak, hogy bizalmat szavazott nekem és publikálta az észrevételeimet. Másodéves egyetemi hallgatóként jobb lehetőséget nem is kaphattam volna. Remélem, együtt „növök” a fesztivállal és ahogyan évről évre egyre jobb lesz, én is egyre jobban hozzá tudok majd szólni.

Reménykedve írom most le a zárómondatot, hogy jövőre: Folytatjuk.

Képünkön pillanatkép a Temesvári Csiky Gergely Színház Pericles előadásából 

május 26, 2024 | Koós Csenge | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

TESZT – más szempontok 7.

A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, közismert nevén a TESZT idén ünnepli 15. születésnapját. Mivel kamaszkorát éli, mi más lehetne a központi témája, mint az Another Point of View (Másik szempont). Ennek jegyében 11 ország 24 előadását láthatjuk, amelyek az európai színházi életet legfrissebb irányzatait képviselik. Koós Csenge, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem másodéves teatrológia szakos hallgatójának fesztiválnaplója. Hetedik rész.

Színházi élményei során horkoltak valaha az Ön háta mögött? Nekem már igen! A horvát Skop Művészeti Szervezet, Nenad Glavan által rendezett Mindpolis 1.0 című előadása során a nézőtér valóságos óvodai napközis csoporttá változott. Sokan a csendespihenőjüket tartották, mások inkább kimentek játszani a homokozóba, de biztosan mindenki nagyon várta, hogy jöjjön már érte az anyukája. Egy férfi és egy nő beteges és szexuális elfojtásokkal teli cyber térben játszódó viszonyát láttuk. A zene és a látvány jó volt. Csak a zenét nem tudtam élvezni, a másfél órán át tartó erotikus nyögések hangjátékától. Kevesebb is elég lett volna. Tényleg. Az a fajta előadás volt, amikor az ember az első 5-10 percben megért mindent és rájön arra, hogy mi fog történni és hiába vár bármiféle csavart, az nem jön el soha. Egy perc néma csönd a bőrüket a vásárra vivő színészeknek. Ezt az előadást egy pofátlanul édes jegeskávéval leöblítettem és mentem tovább az Arte-Factum Független Színtársulat Magánymonológok c. előadására, melyet Kocsárdi Levente rendezett és Mona Donici szerzett. A színészek személyes történeteiből állt össze ez a rendkívül lírai előadás, felkutatták hány féle magány létezik az alkotócsoportban. 111 percnyi. Az, hogy az Arte Factum Független Színházi Társulat működik, rendkívül fontos – minél több független társulatra van szükség. Persze nincs könnyű dolguk, de hatalmas az elhivatottságuk és a lelkesedésük. És az, hogy nekik a társulat működése, az alkotás és a közösségteremtés szívügyük, látszik a munkájukon. Jó élmény volt ott lenni, érezni a játszók közötti összhangot. Annyi mindent szerettek volna belepréselni ebbe a 111 percbe, hogy néhol kikandikál egy-egy táncmozdulat, vagy színészi alakítás, esetleg valami szimbólum. Érdemes néha fő csapásirányt választani, ami strukturálhatná az előadásokat.
Az utolsó előadás a Hero 4.0 – Business as Usual (Moment Maribor, Glej Színház), brilliáns előadás, két remek szlovén színész végtelenül komoly humorizálásának és bravúros csapatmunkájának eredménye: Uroš Kaurin és Vito Weis rendezték, koreográfálták, és játsszák. Az előadás sorozatuk negyedik része, közel tíz éve játsszák. Amolyan „meglepetésszínházi” produkció ez, melynek célja, hogy a néző soha ne tudja mi fog történni. Profinak titulálják magukat, úgyhogy profiként viselkednek, szórakoztatnak minket, úgy ahogy kell. Miközben rávilágítanak az idő könyörtelen múlására, az értelemkeresés nehézségeire. Nem akarok semmit leleplezni, hiszen akkor többé nem lesz meglepetés- legyen elég annyi, hogy ez az előadás ünnep a nézőknek, és ünnep a színészeknek is. És az, hogy a festőműhelyben, ahol játszották egy denevér repkedett, akár koncepcionális is lehetett volna.
Délután multiszenzoros szabadtéri sétaszínházi élményben részesülhetett minden korosztály, a Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár (Románia) & Parrabbola (Egyesült Királyság) Szívszórás (Spread the love) produkciója során. Nekem tegnap nem volt időm a szeretetre. Remélem ma majd akad.

Folytatjuk.

Képünkön pillanatkép a maribori Hero 4.0 – Business as usual előadásból

május 26, 2024 | Koós Csenge | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

TESZT – más szempontok 6.

A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, közismert nevén a TESZT idén ünnepli 15. születésnapját. Mivel kamaszkorát éli, mi más lehetne a központi témája, mint az Another Point of View (Másik szempont). Ennek jegyében 11 ország 24 előadását láthatjuk, amelyek az európai színházi életet legfrissebb irányzatait képviselik. Koós Csenge, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem másodéves teatrológia szakos hallgatójának fesztiválnaplója. Hatodik rész.

Elérkeztünk a TESZT utolsó előtti napjaihoz, jómagam is kezdek telítődni a számos előadással, a sok új ingerrel, úgyhogy kifejezetten örültem, hogy ez a nap „lazább” volt. Mindössze két produkciót láthattunk.

A Forte Társulat Horváth Csaba egyik rendezését, az Akár Akárkit játszotta a fesztiválon. Borbély Szilárd drámaírásra tett kísérlete erősen logocentrikus előadást eredményezett. Horváth bevallása szerint, aki először olvassa a szöveget, nem is tudja színpadon elképzelni. A rendező mégis ezt választotta, többek között azért, mert izgalmasnak találta a színházkedvelő Borbély Szilárd közeledését a színházhoz. Ez a közeledés szokatlan módon a középkori moralitás művek felől indult, de a szerző amoralitásról írt történetet. Különböző jelenetekben mutatkoznak meg a kapitalista társadalom tipikus alakjai, Akárki személye pedig a megtestesült halál. Láncreakcióra emlékeztető módon ér véget az emberek élete az előadásban. A testek tárgyként hevernek a színpadon, s az egyik jelenetben el is hangzik, hogy amint a lélek kiszáll valakiből, onnantól nem „Ki ez?”, hanem „Mi ez?”. Mindegy, hogy az ember hogyan él, a végén mind eltárgyiasodunk. Horváth Csaba szavaival élve, a darab „nemes cinizmussal” van átitatva, szélsőséges helyzetekbe kerülnek szélsőséges szereplők és szélsőséges módon diskurálnak a történtekről, meg ugye az élet nagy kérdéseiről. Az előadás olykor fárasztó, nehezen befogadható formája elfogadhatóvá válik, mert tudatában van saját buktatóinak, hibáinak, s azokat fel is vállalja. Hogy az előadásnak van-e tanulsága? Nincs. Nem is kell, hogy legyen.

Ivo Dimchev produkciójára várok egy éve. Tavaly találkoztam először a munkásságával és azóta nagy rajongója vagyok. Nem gondoltam, hogy az ember kamaszkorának jól-borotvált fiúbandái után ennyire rajonghat még valakiért. Tavaly az In hell with Jesus-t láthattuk, idén pedig egy kiállításon és/vagy koncerten vettünk részt. A METCH c. előadás egy árverés, ahol mindenki vásárra viszi a bőrét: Ivo és a nézők is. A tehetség leghivalkodóbb formájával rendelkezik Dimchev. Különösebb energiabefektetés nélkül tud kifejezetten jó dolgokat alkotni. Irigylésre méltó. Hála az égnek, azonban ő sem tökéletes, azért kezdett festeni, hogy legyen valami, amiben hibázni tud (az éneklésben próbált, hogy kortárs legyen, de nem sikerült).  Ahogy a képeit készíti, ahogyan elhelyezi elénk, ahogyan semmi mást nem csinál, csak kendőzetlenül játszik a színpadon, van benne valami végtelenül egyszerű és egyértelmű. Az a fajta egyértelműség, amikor az ember a homlokára csap, hogy „nekem ez eddig miért nem jutott eszembe”.  Az említett egyszerűséggel jelenítette meg nekünk a Gázában történő tragikus eseményeket is. A szakmai beszélgetésen elmondta, hogy annyira bántja a téma, hogy nem tud nem foglalkozni vele. De nem kimondott célja előadást csinálni erről a témáról. Korábbi előadásait és dalait hozta el nekünk, egyénként pedig hagyta, hogy mi nézők szórakoztassuk magunkat. Elérte a célját, amiről a szakmai beszélgetésen mesélt: biztonságos közeget tudott teremteni, amiben mi nézők is felszabadultunk. Az idei konzekvenciám vele kapcsolatban: minden annyi, amennyi Ivo akarja, hogy legyen.  

Képünkön pillanatkép a magyarországi Forte Társulat Akár Akárkit előadásából

május 25, 2024 | Koós Csenge | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

TESZT – más szempontok 5.

A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, közismert nevén a TESZT idén ünnepli 15. születésnapját. Mivel kamaszkorát éli, mi más lehetne a központi témája, mint az Another Point of View (Másik szempont). Ennek jegyében 11 ország 24 előadását láthatjuk, amelyek az európai színházi életet legfrissebb irányzatait képviselik. Koós Csenge, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem másodéves teatrológia szakos hallgatójának fesztiválnaplója. Ötödik rész.

Csütörtökön Telihold volt. Joseph Nadj új előadását most, a TESZT-en láthatta először a közönség. Mágikus volt maga az előadás is, és az időpont választás is, mert csütörtökön telihold volt. A táncosok valamiféle rituális ősi világot idéztek meg, amelyben a fény felé fordulás zsigeri ösztön. Az előadásnak volt humora, elképesztő látványvilága, lehengerlő koreográfiája, de bevallom, számomra zavarba ejtő a produkció, mert míg Joseph Nadj korábbi munkáit (mint például a Mnemosyne és a Paso Doble) érteni vélem és szeretem is, ez a mostani kibillentett a komfortzónámból, de nem úgy, ahogy színházban elvárom. Felmerült bennem az az erkölcsi kérdés, hogy meddig kihasználható egy ember testi adottsága? Mintha felületek lettek volna, képzőművészeti alkotások, úgy használta Joseph Nadj a táncosait. Semmiféle bélyeget nem szeretnék rásütni a rendezőre, mert valószínűleg az produkció teljes felfogásához nekem kell még sokat gyalogolnom a szakmai utamon. 

Tózsa Mikolt rendezésével indult a csütörtöki színházi-hullámvasút. A z It’s a match – or will be –  maybe c. előadását hozták el a TESZT közönségének. A több, performansz jelenetből álló előadás sétaszínházi formában járja körbe a korunk nagy találmányát, a társkereső oldalak, pontosabban a Tinder kérdését és a Csiky Gergely Állami Magyar Színházat is. A színésznők feltárják magukat és legintimebb részeiket is a nézőknek, ezzel is bemutatva, hogyan értéktelenedik el az intimitás az emberek között, az elkapitalizálódott ismerkedési forma miatt. A legmegindítóbb jelenet, melyben egy lány (Noya Szántusz Noémi) és egy fiú (Máté Dezső Georgita) fehérbe öltözve, az ártatlanság szobraként próbálnak lassan és bizalommal közelíteni egymás felé, ebben a kaotikus és szexcentrikus világban. De ez a feladat nehezebb, mint gondolták: buborékfólián kell lépkedniük és amint egy kipukkad, újból kell kezdeniük a közeledést. A végtelenségig tudtam volna nézni ezt a jelenetet, mint egy focimeccsen, úgy szurkoltam nekik. Nem világmegváltó kérdések merülnek fel az előadásban, inkább egy izgalmas, kreatív és esztétikus megoldásokkal, némi interakcióval felvázolt korrajz.

Az utolsó előadás a negyedéves SZFE-s színészosztály zenés vizsgája volt. Bezerédi Zoltán állította színpadra velük a Vedd le a kalapod a honvéd előtt c. előadást, mely a negyvenes években a magyar honvédség propaganda előadása volt, s melyet egyébként már a 90-es években is megrendezett az akkori SZFE-en. Mint az elmúlt napokban sokszor, most sem értettem a kurátori, szervezői gondolatmenetet: hogyan lehet egy operettes vizsgaelőadást két progresszív, performansz-jellegű előadás utánra időzíteni? Nem tett jót az előadásnak a nézők máshoz szokott figyelme. De nem tett jót az előadásnak az sem, hogy a diákok láthatóan kínkeserves módon üres technikai fogásokat alkalmaztak a feladataik megoldásához, mert nem volt más választásuk. A rendezői koncepció minden cinizmust, vagy „keserédesizmust” vagy „pintérbélaizmust” gyökerestül tépett ki az előadásból, s ha nem lennék a z-generációs szakmai közönség tagja, nem érteném a valódi üzenetét. Akkor annyit érzékelnék belőle, hogy szexista, hungarista és nacionalista maszlagot nézek, amihez nagyon nincs gusztusom. A szerencséje ennek az előadásnak, hogy a színészhallgatók, ahogy ez a szakmai beszélgetésen kiderült, önreflektívek, intelligensek és megfelelő kritikai érzékkel vannak megáldva. Remélem lesz bennük annyi kurázsi, hogy hagyják maguknak úgy játszani ezt az előadást, ahogy ők érzik és akarják. Amikor kicsillant a saját humoruk egy-egy jelenetben, azok voltak az értékelhető (néha élvezhető) pillanatok.

Tózsa Mikolt előadásával párhuzamosan ment az Unfold Motion Temesvár, The story of lost stories előadása (melyet Lavinia Urcan koreografált együttműködve az előadókkal), így arra sajnos nem tudtam elmenni, ahogy nagy sajnálatomra Stefano Tè, a Teatro dei Venti művészeti vezetőjének utcaszínházi szemináriumára sem. A szakmai beszélgetés után a napot, egy kellemes solo-Trio-duo koncerttel zártuk.

folytatjuk

Képünkön pillanatkép a franciaországi Atelier +3 Telihold előadásból

május 24, 2024 | Koós Csenge | Kritika | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

TESZT – más szempontok 4.

A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, közismert nevén a TESZT idén ünnepli 15. születésnapját. Mivel kamaszkorát éli, mi más lehetne a központi témája, mint az Another Point of View (Másik szempont). Ennek jegyében 11 ország 24 előadását láthatjuk, amelyek az európai színházi életet legfrissebb irányzatait képviselik. Koós Csenge, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem másodéves teatrológia szakos hallgatójának fesztiválnaplója. Negyedik rész.

A Teatro Dei Venti olasz társulata nem csak a Pentesileát hozta magával, hanem nagy adag napsütést is. Délután hatkor a cikk szerzője hivatalosan is megkezdte a nyarat és leégett a temesvári Szabadság téren. Megérte? Meg. 

A Pentesilea Heinrich Von Kleist művének szabad átdolgozásával készült, gólyalábakon játszott utcai előadás. Achilles görög hős és Pentesilea amazon királynő be nem teljesülhető szerelmének küzdelmét mutatja be. A Kovács Bálint által vezetett szakmai beszélgetésen Stefano Tè rendező a kérdésemre elmondta, hogy az előadásban Pentesilea egy erős, kegyetlen nő látszatát kelti, de amint egymásba szeretnek Achillesszel, a nő láthatóan áldozatkésszé és a férfi alárendeltjévé válik, Achilles pedig bántja őt. Bár a görög hős szerelmi gyötrődése is megmutatkozik, mégsem érzem, hogy egyensúlyba kerülne a mérleg. Az előadás a női és férfi szenvedély különbözőségéről szól? Tè elmondása alapján nem. Szerinte két különböző élethelyzet ütközik: Pentesilea megteheti, hogy szeressen, Achillesznek ezzel szemben objektívnak kell maradnia: érzi, felismeri a szerelmet, de nem érti és feladata is van. Ezért próbálja ellökni a nőt, bármi áron. 

A következő produkciót, a nonverbális staubkinder-t Toula Limnaios koreografálta és az ő koncepciója alapján készült. Az előadás nyitóképe (mint később megtudtam) egy angyalt ábrázol sok gyermek között, akik, mint lámpára éjjel a bogarak, tapadnak rá és végül megfosztják szárnyaitól. Az a népmese járt a fejemben, amikor a Jóisten elküldte egyik angyalát a pokolba, hogy szabadítson meg onnan minél több lelket. Az angyal akkor tud visszajutni a mennybe, ha sok lélek kapaszkodott a bokáján, de minél kevesebben voltak, az angyal annál nehezebben repült. A lelkek azonban mindenképpen mennybe akartak jutni, így, hogy biztosan legyen helyül, lerugdosták egymást, míg végül az angyal is ott ragadt a pokolban. Hasonló volt az alkotó célja, amikor megrendezte az előadást, hogy szabadon asszociálhasson a néző. A táncosok hihetetlen összhangban és könnyedséggel mozogtak a színpadon. Porral behintve, szinte légiesnek tűntek. De hiába a szemet gyönyörködtető esztétikai élmény, végig azon gondolkoztam, hogyan tudnak ebben a porban táncolni, hogy nem fulladnak meg? 

A nap végén egy jól megérdemelt műsoros szaunázásban részesültem. A festőműhely zárt terében néztem az Istentelen ifjúságot, Borut Šeparović rendezésében, a Zágrábi Ifjúsági Színház előadásában. Ödön von Horváth regényének kortárs értelmezése, amelyet Franco Bifo Berardi művei ihlettek, napjaink dehumanizációjával, nihilizmussal, szociáldarwinizmussal, fehér szupremitással és szélsőséges digitalizációval fertőzött Európájára reflektál. Az előadás valódi fiatal gyilkosok naplófeljegyzései alapján készült, a szöveg szószerint az ő szavaikból állt össze. Nem szeretnék spoilerezni, hogy ki kicsoda, így inkább kitérnék arra a nagyon fontos dologra az előadással kapcsolatban, ami a szakmai beszélgetésen hangzott el: mindegyik szereplő küzd ugyan mentális zavarokkal, de mi van akkor, ha szörnyű tetteiknek nem ezek a zavarok az okai, hanem az őket a mindennapokban megfertőző ideológiák?

Folytatjuk

Képünkön pillanatkép az olasz nyelvű Pentesilea előadásból

május 23, 2024 | Koós Csenge | Kritika | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

TESZT – más szempontok 3.

A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, közismert nevén a TESZT idén ünnepli 15. születésnapját. Mivel kamaszkorát éli, mi más lehetne a központi témája, mint az Another Point of View (Másik szempont). Ennek jegyében 11 ország 24 előadását láthatjuk, amelyek az európai színházi életet legfrissebb irányzatait képviselik. Koós Csenge, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem másodéves teatrológia szakos hallgatójának fesztiválnaplója. Harmadik rész.

Három nap, három éjjel telt el eddig az idei TESZT-ből. Nyárias meleg van, hisztis nyári esőzéssel. Ez az időszak, amely során a legtöbb ember a megérkezés és a megfáradás határán egyensúlyoz. Nehéz arany középutat találni, amikor ennyi inger ér minket – és itt nem a szélsőséges időjárást értem, hanem az előadásokat. Változatosak, az állandóan összefüggéseket kereső agyamnak feladják a leckét. 

Nagyon tág a fesztivál mottója: „más nézőpont”. Van ennél konkrétabb, közös gondolat, vagy forma, amely alapján egyáltalán össze lehet őket hasonlítani? Ezen a ponton egyelőre azt gondolom: nincs. De azt a feladatot tűztem ki magamnak, elsősorban a saját szórakoztatásomra, hogy találjak egyet.

Különösen izgalmas volt a harmadik nap, mert két, minden értelemben különböző előadást láttam. Az első, a Láthatatlan vidékek, Livsmedlet a finnországi Suomen Kulttuurirahasto / Művészeti Alapítvány, TAIKE támogatásával készült. Sandrina Lindgren és Ismael Falke rendezték, koreografálták, s a koncepciót is ők találták ki. Az előadást 2015 óta rendszeresen játsszák. A darabot az akkori migrációs válság inspirálta. Bizonytalan vagyok ezzel a szóval kapcsolatban: inspirálta. Olyan, mintha azt állítanám vele, hogy a két művész a maga malmára hajtotta a vizet, más emberek tragédiájának felhasználásával. Egyáltalán nem ez történt. Olyan empátiával, intelligenciával és érzékenységgel közelítik meg a témát, hogy inkább emléket állítanak a menekülésre kényszerült emberek életének, mind az elhunytaknak, mind annak az életnek, melyet hátra kellett hagyniuk. Bemutatják az útjukat, a megpróbáltatásaikat. Tényszerűen, egyszerűen, akár a televízióban látjuk. Az emberek kicsik és arcnélküliek. 

A Kovács Bálint, író, kritikus által vezetett szakmai beszélgetésen az alkotók konstruktívan és lényegretörően beszéltek az előadásról és annak keletkezéséről. Bábbal és tánccal kezdtek neki a próbafolyamatnak. Keresték, mi lehet a legkisebb bábfigura, amivel még játszani lehet és milyen a testnek azon legstatikusabb állapota, amely még táncnak nevezhető. Apró műanyagfigurákkal játszottak végül, kisebbekkel, mint az ólomkatonák. A színpad terepasztal volt, amiben testük alkotta meg a különböző tájakat. A lélegző has tengerként hullámzott, a hát a sivatag dűnéit jelenítette meg. Ízléses volt és letisztult. A művészek a kis figurákat szolgálták, nem játszottak helyettük, inkább értük. Rendkívül megindító pillanat volt, amikor a meghajlás során a tengeri katasztrófa során elhunyt kis csónakba tömörült figurákkal is meghajoltak.

Ennek szöges ellentéte: az Újvidéki Színház Történt egyszer Újvidéken című előadás. Az Urbán András rendezte produkció felrobbantotta a színházat. Grandiózus humor, zene, látványvilág fogadott, jó adag önirónia társadalomkritikával vegyítve, néhol cinikusan, néhol megindítóan. A színészek energiaszintje az első pillanattól az utolsóig az égig ért. Az az érzésem támadt, hogy hiába a megvetettnek nevezett operett vagy musical forma, rettenetes élvezik, amit csinálnak. Élvezik, hogy kommunikálhatnak a nézőkkel, ventilálhatnak a színházi vagy akár magánéleti problémáikról. Az ő kisugárzásuk miatt én is élveztem. Magávalragadó volt és személyes, de egyáltalán nem személyeskedő.

Az Újvidéki Színház 50. születésnapi gáláján vettünk részt, meghallgathattuk a valaha játszott előadásaik legnépszerűbb dalait, szakmai vitákat követhettünk végig. A könnyed szórakoztatás köntösébe bújtatott előadás felszabadítónak ígérkezett a sok súlyos téma között, ám sem Urbán, sem a társulat nem bánik kesztyűs kézzel a nézőkkel. Hozzánk, sőt ránk szóltak: színházba kell járni. A színészek miatt és magunk miatt. És amiatt, hogy megőrizzük a kultúránkat. Az előadás az újvidéki közönségnek szól, de mindenhol tudnak kapcsolódni hozzá a nézők. 

A napi programhoz tartozott a német F.A.C.E. Visual Performing Arts, Szabó Kristóf Ismene táncol című előadása, de egyetemi teendőim miatt erről le kellett mondanom. Illetve láthattuk az olasz Teatro dei Venti Pentesilea c. szabadtéri előadását a Szabadság téren, ám mivel átfedésben volt a finn művészek játszotta Láthatatlan vidékekkel, ezt a negyedik napon fogom megnézni. Izgatottan várom.

Folytatjuk.

május 21, 2024 | Koós Csenge | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

TESZT – más szempontok 2.

A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, közismert nevén a TESZT idén ünnepli 15. születésnapját. Mivel kamaszkorát éli, mi más lehetne a központi témája, mint az Another Point of View (Másik szempont). Ennek jegyében 11 ország 24 előadását láthatjuk, amelyek az európai színházi életet legfrissebb irányzatait képviselik. Koós Csenge, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem másodéves teatrológia szakos hallgatójának fesztiválnaplója. Második rész.

A TESZT második napján a látogatók három programon vehettek részt. A bondage-technika workshopon, amit Boshi Nawa koordinált nem jutottam el, mert átfedésben volt a horvát Kerempuh Megyei Szatirikus Színház A makrancos hölgy c. előadásával, amit mindenképpen szerettem volna megnézni. Jól tettem. A nap utolsó „néznivalója” a Taverna Miresia volt. Az előadás Mario Banushi rendezésében, az Athéni Epidaurus Fesztivál társulatával készült.

„A makrancos hölgy tiltakozás a nők ellen elkövetett erőszak ellen,” – mondta a Katát alakító színésznő, Linda Begonja a szakmai beszélgetésen. Nem okozott ezzel nagy meglepetést, olvasható, könnyen követhető, egyes vélemények szerint kissé didaktikus előadás volt. Én nem ezt a szót használnám, de nem is vitatkozom vele. A makrancos hölgy – hogy megint csak a fent említett színésznőtől idézzek – réteges volt. Ha valaki didaktikusnak érezte, annak valószínűleg az az oka, hogy nem csak a történet állt több rétegből (intertextuális darabot vittek színpadra, az eredeti Shakespeare mellett más szövegekkel és különböző történelmi adatokkal fűszerezve) hanem a technika is, amellyel azt nekünk megmutatták. Kommunikáltak velünk nézőkkel, többet beszéltek „kifelé”, mint egymás között, komikusak voltak. Emellett elképesztő brutális jeleneteket is eljátszottak, de nem éreztem azt, hogy átlépik a határaimat, nem akartam becsukni a szemem, mert az elmémre sikerült hatniuk: biztonságos közegben éreztem a színészt, tudtam, hogy nem fog megsérülni és ettől képes voltam felfogni a mondanivaló valódi súlyát. Például: Angliában a nőknek évszázadokig (egészen a 20. század közepéig) tiltott volt „makrancosnak” lenni. A patriarchális társadalom elnyomása olyan szélsőséges nőgyűlöletre épült, ami európai embernek felfoghatatlan lehet, de az okozott sebek nem gyógyulnak be, ezek is ugyanolyan transzgenerációs traumák, mint a háborúk, csak erről nem sikk beszélni. Kiderült a szakmai beszélgetésen, hogy a társulat tagjai közül nem mindenki ért egyet az előadás által felvázolt problémával. A Petrucchiot alakító színész kifejtette, hogy nem érti, miért kell külön a nők elleni erőszakról beszélni, amikor az erőszak ugyanolyan rossz, bárkin követik is el. Igaza van. Majd kifejtette azt is, hogy ő semmiféle nemi alapú megkülönböztetéssel nem találkozik, hiszen a színház igazgatója is nő, az előadás rendezője (Selma Spahić) és dramaturgja (Emina Omerović) is nő. Elmondása alapján, ő nekik bármit megtesz, mert: 1. gyönyörűek, 2. okosak – „szerelmes lett beléjük”. Hát kedves Olvasó, én azt gondolom, pont emiatt van szükség az olyan előadásokra, mint A makrancos hölgy. Mert egy nő lehet bármilyen magas pozícióban, az első dolog, amivel dicsérik, a külseje. És ha egy férfi megtesz neki valamit, az azért van, mert „beleszeretett”. Nem lehet, hogy pont ezért didaktikus az előadás? Mert a társadalmunk vakfoltja az, hogy a nők a mai napig elnyomva élnek, hiába rendelkeznek egyforma jogokkal? A családon belüli erőszak is elnyomás, akkor is, ha „nem látszik”, vagy nem akarjuk, akarják észrevenni. Szavakkal is lehet sebeket okozni, nem csak ököllel, vagy korbáccsal. 

A nap második előadása a Taverna Miresia, egy nonverbális előadás. A rendező, Mario Banushi saját gyászfeldolgozása. Ezt a személyességet intim térbe, egy fürdőszobába helyezte a rendező, a szakmai beszélgetésen szakrális térnek nevezte. Megindító a kép, melyet elénk tár: a legbelsőbb személyes terünkbe is betolakodik a gyász, nem lehet előle elbújni. Akkor ér minket utól, amikor a legkevésbé számítunk rá: például akár kis- és nagydolgaink elvégzése közben. 

Eget rengető szomorúság uralkodik a színpadon, még a zuhanyból is eső esik, fürdővíz helyett. Első perctől értem, mi az előadás célja, várom a váltást, várom az akciót – hiába. Ahogyan a gyászolók elállatiasodva mocskolják be magukat és vonaglanak a színpadon, az jut eszembe, hogy a gyász vajon érzés, vagy ösztön?

A rendező végignézi a színpadról, ahogyan családja női tagjai szélsőséges érzelmi állapotban próbálnak valamit kezdeni a halott édesapa/férj hiányával. Négy nőt látunk lemeztelenedve, feltárva előttünk a színpadon nem megszokott, különleges testüket. Jól esne látni az ilyesfajta test reprezentálást, de a diszkomfort-érzetem nem hagyja. Látom, ahogyan a férfi rendező végignézi a nem annak nevezett, de erotikus pillanatokat, mindezt persze azzal a bizonyos egetrengető szomorúsággal. Szeretném, ha ő nem lenne a színpadon. Prűdnek érzem magam. De a képi világ remek képzelőerőről tesz tanúbizonyságot. Szívesen látnám ezt inkább fotókiállításon.

Mindent összevetve, a második napon is sikerült a lelkesedésemet és a kíváncsiságomat fenntartani. 

Folytatjuk

május 20, 2024 | Koós Csenge | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

TESZT – más szempontok 1.

A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, közismert nevén a TESZT idén ünnepli 15. születésnapját. Mivel kamaszkorát éli, mi más lehetne a központi témája, mint az Another Point of View (Másik szempont). Ennek jegyében 11 ország 24 előadását láthatjuk, amelyek az európai színházi életet legfrissebb irányzatait képviselik. Koós Csenge, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem másodéves teatrológia szakos hallgatójának fesztiválnaplója. Első rész.

Akinek van némi tapasztalata „fesztiválozás” terén, nem lesz nagy meglepetés, amikor ezt mondom: bármely fesztivál kötelező programpontja a lemaradás valamiről. A TESZT első napján ezt a programpontot pipáltam ki, kissé elszontyolodva ugyan, de nem teljesen elkeseredve. Nem volt lehetőségem részt venni a megnyitón és az utána következő előadáson, a szlovén Via Negativa Száz köszöntőjén, de szerencsére elcsíptem a hazai pályán játszó társulat előadását.

A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem csapatával érkeztünk meg Temesvárra, s rögvest rohantunk tovább, hogy hova, azt akkor még nem tudtuk. Tomi Janežič szlovén rendező külső helyszínen, a Műszaki Egyetem régi Hidrotechnikai karának elhagyatott épületében rendezte meg a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulatának a 2023-ban legjobb előadás és legjobb díszlet kategóriában UNITER díjra jelölt 1978-at. Az előadás a Destin(y)ation sorozat 12 részének egyike, amiket 2025-ben a Nova Gorica/Gorizia Európa kulturális fővárosa program keretein belül fognak bemutatni. Előre szeretném leszögezni, az előadás felülmúlta a várakozásomat, pedig nagy elvárásokkal érkeztem: tetszett a rendezés, Branko Hojnik díszlete és a színészi játék is.

A szokatlan helyszín ridegséget sugároz magából, ahogy belép az ember a térbe, nyomasztó érzés telepedig rá. Megyünk fel a lépcsőn a terembe és azt mondja az egyik barátnőm: „Itt hús-vér emberek jártak.” Megborzongok. Aztán meglátom Ceaușescut és elejtem a színházjegyemet. Van emlékezete a helyeknek? Vagy az emberek hagynak maguk után érzéseket mindenhol, ahol életükben járnak? Lehet élni olyan helyen, ahol megannyi szörnyűség történt? Ezek a kérdések keringenek a fejemben, de mikor elkezdődik az előadás, már nem gondolkodom. Visz magával és én hagyom. Hagyom, hogy a színészek kapcsolódjanak velem és már-már családias hangulatban és vidáman hallgassuk együtt ezt a tekervényes történetet, amely családi anekdotákból áll össze. Meg némi edukációból, tekintve, hogy a katedrán állva kapunk átfogó tájékoztatást többek között arról, mi is az a Gyökerek sorozat. Hagyom, hogy a szereplők megszerettessék magukat velem. Aztán hagyom azt is, hogy elvegyék a kialakult biztonságérzetemet és a földbe döngöljenek a tragikus események felelevenítésével. Janežič „húzd meg-ereszd meg” játékot játszik a nézőivel: bevon, megsimogat, kilök, bevon, megpofoz, kilök, megnevettet, újra bevon. Emellett időutazásra hív minket a ’70-es évek Romániájába. A második Janežič előadás volt ez, amit láttam. Nagyra értékelem azt, hogy rendezéseiben a színészek valódi természetességgel beszélnek, és itt most nem az „élőbeszédre” gondolok, hiszen az technikai dolog, hanem arra, hogy minden megszólalás önazonos, hiteles és játékos – az az érzésem, hogy a színészek imádják ezt csinálni. Ha ez nincs is így, kellemes ez az illúzió és közösségteremtő erővel bír az, hogy mennyire természetesen vannak jelen a nézőkkel együtt a térben (még úgy is, hogy valódi parókakölteményeket viselnek).

Az előadás történetét kihívás ekkora terjedelemben felgöngyölíteni, szerteágazó és nem is a fő cselekményszál a lényeg, hanem az az élet és mélység, amely, mint a folyók mellékágai, övezi azt. Pont, mint egy ember élet- és családtörténete. Legyen elég annyi, hogy sok minden történt 1978. január 26-án, csütörtökön.

Folytatjuk.

Az előadásról korábban Hegyi Réka írt az Újváradban, kritikáját itt olvashatják.

április 22, 2024 | Koós Csenge | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Vallás vagy élet

Az Igazság Gyertyái: Székely-Sebestyén produkció a Marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulatnál

Három kategóriában jelölte díjra az UNITER (Román Színházi Szövetség) a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának Az igazság gyertyái előadását. Székely Csaba történelmi drámáját Sebestyén Aba állította színpadra. 

A jelölések: Székely Csaba – a legjobb új színpadi szöveg, B. Fülöp Erzsébet – a legjobb női főszereplő a Kovács Márta szerepében nyújtott alakításáért, Cári Tibor – a legjobb zene és sound design várományosa. Ismeretes, hogy minden kategóriában három-öt alkotót neveznek meg, de csak a május 27-i gálaműsoron fedik fel a nyerteseket. A jelölés is elismerést jelent, hiszen a megnevezett alkotókat, alkotásokat ítélték az elmúlt év legjobbjainak. Kétszer néztem meg az előadást, másodszor az UNITER jelölések alapján állítottam szempontrendszeremet, ezekre öszpontosítottam: dráma, B. Fülöp Erzsébet, zene.

A DRÁMA. Székely Csaba egy narrátor karaktert írt a darabba, a kótyagosnak tűnő, éleslátású Kovács Sárikát, akit Kiss Bora formál meg. Elidegenítve jelenik meg így a darab rétegessége. Sárikától tudjuk meg az előadás cselekményének történelmi kontextusát: a kommunista rezsim alatt 1988-ban elárasztott Bözödújfalu valamikor békés erdélyi falucska volt, ahol szinte idillben élt együtt minden vallási közösség: zsidók, szombatisták, unitáriusok, katolikusok. A második világháború idején a fajgyűlölet, a fasizmus és a náci ideológia mérgesgázként kezdtek terjedni szerte az országban. A nyilas hatalom emberei a kis faluba is elértek, ahol kihasználták a személyes, eddig fel nem ismert vagy lappangó konfliktusokat, és az antiszemitizmus beférkőzött a lelkekbe. Székely Csaba ezt a Kovács család történetén keresztül mutatja be nekünk. Kovácsék szombatosok, olyan „tévelgyő keresztények”, akik több száz éve zsidó szokásokat követnek. Ezt a vallási csoportot nevezték „Az Igazság Gyertyáinak”. Mivel hivatalosan a rendszer zsidóként könyvelte el őket, lehetetlen döntéseket kell hozniuk, hogy megmeneküljenek: a dráma egyik fő konfliktusforrása a személyes identitás kérdése. Annak a kérdése, hogy mikor és hogyan sikerül megtörni egy embert annyira, hogy megtagadja vallását, ezzel együtt a világról és önmagáról alkotott addigi képét. Ez a tragikus történet Székely Csaba kipróbált és közkedvelt fekete humorával olyan kohéziót alkot a színpadon, amely gondolkodásra késztetheti a nézőt. Ebben az esetben pedig felmerül bennünk a kérdés, vajon mi hogyan cselekednénk? A darab nemcsak a zsidóságnak, hanem Bözödújfalunak is emléket állít. Minden ott élő embernek. Nem szélsőséges karaktereket, hősöket és antihősöket látunk a színpadon, hanem olyan személyeket, amilyenek mi magunk is vagyunk vagy tudunk lenni.

B. FÜLÖP ERZSÉBET. Az általa furmányosan reálisan eljátszott Kovács Márta stabil erkölcsökkel, értékrenddel, hittel megáldott, karakán falusi asszony. A maga egyszerűségében ő válik a darab origójává. Válaszút elé kerül: vallás vagy élet. Márta, hogy gyermekeit, Sárikát és Sámuelt (Varga Balázs) megóvja, megkeresztelkedik. Akkor omlik össze minden körülötte, amikor férje, Mózes (Henn János), hogy elkerülje a munkaszolgálatot, végleg elhagyja családját. A veszteségtől megtörve B. Fülöp Erzsébet Mártája egyik pillanatról a másikra változik át érzéki, ösztönös, tüzes nőből töpörödött demens nénivé. Amíg a néző gondolkodására leginkább Sárika narrációja hat, az érzelmeinket és az empátiánkat Márta karaktere vezeti. B. Fülöp Erzsébet eléri célját: nem csak sajnáljuk Mártát, hanem olykor makacssága és merev elvrendszere lehetetlen helyzetbe hoz minket, nézőket is – tragikus és idegtépő, ahogyan megelevenedik előttünk a nagyon szeretett, de önrendelkezésre és döntéshozatalra képtelen öregasszony játszmája. Jobb színésznőt nem találhatott volna Sebestyén Aba erre a szerepre.

ZENE. Cári Tibor klezmeres dallamai végigkísérik az előadást. A fontos pillanatokban kórusművek szólalnak meg, emellett pedig végig biztosítják az alaphangulatot a díszlet csűrpadlásán muzsikáló zenészek. Zenei laikusként a szubjektív véleményemen kívül nem tudom megítélni a zene „milyenségét”. Amit tapasztaltam: a zenei aláfestés összhangban áll a jelenetekkel és hozzáad az előadás nézőkre gyakorolt hatásához. A kórusban viszont jóval több potenciált látok, mint amennyi megnyilvánul az előadásban. A nagyszámú statisztéria harmóniája katarzist válthatna ki, főleg a darab fináléja során, de az esetlenül és az előadás során végig ugyanúgy mozgatott (a takarásból a dal kezdetével lassan előre, majd a dal végével hátra sétáló) tömeg inkább gyengíti a jeleneteket, minthogy emelné őket. Ez azonban rendezési, nem „zeneszerzési” kérdés.

A rendezői bravúrokra éhező nézőkben hagyhat némi hiányérzetet az előadás, mivel Sebestyén Aba nem tesz mást, mint engedi megszólalni Székely Csaba drámáját. Ez biztonságos rendezői döntés ebben az esetben, mert a szöveg önmagában megállja a helyét. 

Marosvásárhelyi Nemzeti Színház – Tompa Miklós Társulat
Székely Csaba: Az igazság gyertyái
történelmi dráma

Rendező: Sebestyén Aba
Díszlet: Sós Beáta 
Jelmez: Hatházi Rebeka
Zene: Cári Tibor
Light designer: Majoros Róbert
Szereplők: https://nemzetiszinhaz.ro/play/az-igazsag-gyertyai/?comp=TM 
Fotó: Bereczki Zoltán 
Köszönet osztályfőnökömnek, Boros Kingának.

  1. Jelenet az előadásból, előtérben Varga Balázs
  2. B. Fülöp Erzsébet 
március 10, 2024 | Koós Csenge | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Kinek jelen, kinek jövő

Egy másodéves teatrológia szakos hallgató, Koós Csenge beszámolója a Nyitott kapukról, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem nyílt hetéről.

A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen hagyománnyá vált, hogy az intézmény évről évre megnyitja kapuit az érdeklődők előtt. 2024-ben február 26-tól március 3-ig zajlott a nyílt hét az egyetemen. Az idén ide látogatók összesen huszonegy, körülbelül másfél órás program közül válogathattak – különböző nyílt órákon, bemutatókon és vizsgaelőadásokon vehettek részt. Mint általában, a legnagyobb érdeklődést a színészhallgatók vizsgái keltették, de ebben az évben a média szakosok készültek a legtöbb bemutatóval. A Nyitott kapuk eseménysorozat részeként minden alapképzéses szak (színművészet, bábművészet, rendezői, koreográfia, teatrológia, látványtervező, zene, audiovizuális kommunikáció: forgatókönyv- és reklámírás, média) képviselte magát. A magiszteri képzésről nyílt órával fogadta a látogatókat a drámaíró osztály, és megtekinthettük a média mesterszak hallgatóinak vizsgafilmjeit (irányító tanár: Schneider Tibor). A doktori iskola képviseletében Bugnár Szidónia tartott tevékenység-beszámolót (irányító tanár: B. Fülöp Erzsébet).

A Nyitott kapuk látogatóinak fontos reális elvárásokkal érkezniük a programokra: az alapképzéses színész osztályok esetében például az elkészült vizsgák nem mindig, s nem feltétlenül nézendők úgy, mint színházi előadások. A nyílt héten nem az a cél, hogy a közönséget szórakoztassuk. A célunk, hogy az érdeklődők tiszta képet kapjanak az egyetemi munkánkról. A kész vizsgaelőadásokat és prezentációkat legtöbbször féléves, sokszor megterhelő munkafolyamat előzi meg. 

Én a programok felére jutottam el idén. Szisztematikusan válogattam: szerettem volna minden szak legalább egy prezentációját látni, hogy átfogó beszámolót tudjak írni. A válogatás során az is szempont volt, hogy olyan osztályok munkáját tekintsem meg, akikét korábban nem láttam. Ez főleg az elsőéves hallgatókat jelenti: megnéztem a koreográfia szakosok félévi mesterség vizsgáját (irányító tanár: András Lóránt), a teatrológus osztály színészmesterség vizsgáját, amely egy bevezető gyakorlati tantárgy, ismerkedés a színpad „működésével” (irányító tanár: Patkó Éva), a színésznövendékek színpadi beszéd vizsgáját (irányító tanár: Bajkó Edina), Kezdetek/Beginnings címmel a látványtervező szakosok kiállítását (irányító tanárok: Bartha József, Bianca Imelda Jeremias, Miklós Szilárd, Lokodi Aletta). Emellett nyílt órán nyerhettem bepillantást az animációs filmek készítésének művészetébe, a harmadéves médiások munkáin keresztül (irányító tanár: Böjthe Alex). 

Szeretnék kiemelni néhány, számomra meghatározó programot.

Február 26-án reggel, a Drámazónában pereccel, jó hangulattal és frissen írt monológokkal vártak minket a drámaírók, osztályvezetőikkel, Albert Máriával és Kárpáti Péterrel. Az érdeklődők zöme leginkább belőlünk, teatrológia szakos hallgatókból verbuválódott. Számunkra különösen hasznos és tanulságos volt a nyílt óra. Már csak azért is, mert amikor a magiszteri képzés választásáról van szó, mi magunk is útkeresésben vagyunk. A külsős látogatók is hamar feloldódtak a szinte családias közegben, és értékes beszélgetést folytattunk. Értelmeztük a hallgatók írásait, ami nekik fontos visszajelzés volt a szövegekkel kapcsolatban.

Az útkeresőknek külön mese szólt idén. „A világon mindenki máshová ér el, mint ahova elindult” – erről szól Berecz Boglárka harmadéves rendező szakos hallgató felolvasószínházi előadása. Ebben én is szerepeltem. Bogi tavaly végzett drámaíró mesterszakon és vizsgadrámáját (ezúttal saját rendezését), H. C. Andersen A rendíthetetlen ólomkatona c. meséjének adaptációját, A Rendíthető ólomkatonát hallhatta (újra) a közönség. 

A másodéves színészosztály félévi vizsgája, a Köteles Box (irányító tanár: Gecse Ramóna) komoly, aktuális társadalmi problémákkal keretez komikus jeleneteket. Ez aratta idén – nézőszámát tekintve – a legnagyobb sikert a Nyitott kapukon. Jómagam be sem fértem már a terembe, olyan nagy volt az érdeklődés. Szülők, barátok, líceumi diákok, hallgatók tolongtak a terem előtt, a folyosón szinte mozdulni sem lehetett. Mint hallgató – és néhányuk alkotótársa – boldogan látom a sikerüket.

Sajnálatos módon a zenetanszékre idén nem jutottam el, pedig színes rendezvénnyel készültek: az alapképzéses diákok Zenés körhinta címen különböző műfajokból álló zenés estet állítottak össze Bordos Csilla, Boros Csaba és Csíky Boldizsár tanárok vezetésével.

Az idei Nyitott kapuk különleges meglepetést tartogatott: a látogatók igazi színházi élményben is részesülhettek. A mesterszakon végző színészhallgatók (Drunek Sára, Ferencz Evelin, Jankovics Katalin, Pósa Fruzsina, osztályvezető: Sebestyén Aba) előadásának premierje zárta a rendezvénysorozatot március 2-án. Forgács Péter rendezésében mutatták be Állami címen Móricz Zsigmond klasszikusának, az Árvácskának dramatizált változatát. A szívszorító történet keserédes ízt kap a komikus elidegenítéstől. Az előadás az évad végéig látható lesz a Stúdió Színházban, a honlapon feltüntetett időpontokon.

Az eddig elmondottak alapján kiderülhet, hogy a Nyitott kapuk nem csak külsős szemlélőknek élmény. A Nyitott kapuk nekünk, hallgatóknak szerves része a tanévnek, évről évre izgatottan várjuk. Jelentősége túlmutat a szereplési vágyon, az alapos felkészülésen, személyes kíváncsiságon, a baráti támogatáson. Szakmai jelentősége is van. Keressük a jövendőbeli projektjeink résztvevőit, például a rendezőszakos hallgatók ilyenkor tudják felmérni, ki legyen következő előadásuk szereplője, fotósa, dramaturgja, látványtervezője, koreográfusa, zeneszerzője.

Amikor az érdeklődők eljönnek hozzánk a nyílt héten, belekerülnek közösségünk életterébe. Nagyon szívesen látjuk őket. Ismerjük az érzést, milyen belecsöppeni ebbe a „kívülállók” által misztifikált világba. Látva az idevágyókat, óhatatlanul nekünk is eszünkbe jut, annak idején miért is választottuk magunknak ezt az egyetemet, és milyen felemelő érzés volt, amikor felvételt nyertünk ide.

Ami az útkereső látogatóknak misztikus jövőkép, az nekünk a valóságos jelen. A Nyitott kapuk idején összeér ez a két tapasztalás, az egyetemünk iránt érdeklődők reálisan láthatják a közeget, amihez tartozni szeretnének, mi hallgatók pedig visszakapunk kicsit abból az álmodozó érzésből, amit idekerülésünk előtt érzetünk. És persze külső, érdemi reakciókat kapunk bemutatott munkáinkra.

Köszönet: Boros Kingának (az osztályvezetőmnek), Demeter Róbertnek, Patkó Évának
Fényképek: Demeter Róbert