MEGOSZTOM

Időnk, rövid történet

Háy János: A cégvezető. Európa Könyvkiadó, 2020.

„Minden életnek egy változata van, az, amit élünk” – ugrott be a Hozott lélek novelláskötet tételmondata, miközben A cégvezető című regényt olvastam. Bár A cégvezetőben is van egy változata ennek a mondatnak, illetve maga a főhős, a cégvezető, aki nem is annyira hős, mint amilyennek gondolja magát, de erről majd később, szóval a cégvezető maga is ezzel a problémával küzd, ami tulajdonképpen pont a saját életének a megélt változata.

Ahhoz, hogy Háy János legutóbbi, A cégvezető című regényéről tudjak írni, először is illendő volna meghatároznom az olvasói attitűdöt, amit képviselek. Alapvetően nem vagyok kritikus, mert magam is szerző vagyok, tehát akkor szerzőként olvasok egy másik szerző könyvét. De ez sem határoz meg, ahogyan irodalmár sem vagyok, tehát inkább olvasóként olvasom egy szerző könyvét. És végül is olvasó sem vagyok, mert már a fülszöveg predesztinál egy metaforikus sorsra: magam is cégvezető vagyok. És mert az első perctől fogva kibiztosítom a kényelmes fogyasztói perspektívát, a továbbiakban már mindig ott villog a sárga, hogy felelősséggel tartozom az olvasottakért, hiszen magam is vezetek egy életet, mégpedig a sajátomat. És elkerülhetetlen a szembesülés, hogy a saját életemet nem dramatizálja egy író, ahogyan a cégvezetőét sem, még akkor is, ha a szöveg elbeszélői hangja többször is figyelmeztet arra, hogy ezt a szöveget egy élő entitás jegyzi (az író), de látszólag, azaz az éppen megképződő fikció szabályai szerint neki sincs sok beleszólása a történetfolyamba, csak pontosan annyi, amennyit a szereplők elbírnak az adott történések keretein belül. Fifikás írói gesztus, amely kimondja, hogy a szerző maga amolyan szemtanúként, írnokként van jelen a főszereplő története körül, amely történet javarészt az egyes szám második személyű megszólalás végett egy ideig egészen profetikus, emelkedett, majdhogynem élettől elemelten visszhangzik, holott semmiféle dicsőséget nem tudhat magáénak, sőt, éppen ellenkezőleg.

A cégvezető története – ha nagyon lecsupaszítjuk a főszereplőhöz rendelt történéseket – nevetségesen egyszerű: adott egy családos férfi (történetesen a pénzcsinálás bajnoka), aki a rutin és az évek és számok és ideák sodrásában nem veszi észre, hogyan reccsen meg maga alatt a jég, válik számára idegenné a változó világ és benne saját maga, és ahelyett, hogy némi önreflexió segítségével újratervezze életét a meglévő keretek szétrúgása nélkül, hagyja, hogy egy külső akarat vegye át az irányítást fölötte. Feltűnik egy új és fiatal nő, gyorsan beleszeret, és ebben a kapcsolatban látva a megváltást, elhagyja feleségét és gyerekeit, és új családba kezd a másikkal. És hát ez a kapcsolat nem váltja be áldásos hatásainak ígéretét. Ezzel még nem lőttem le semmilyen poént, ugyanis a könyv kilencven százalékának ez a váza, illetve erre épül, és erre az alapra tevődik az a sok-sok réteg élet és élettöredék, amelyekbe röpke bepillantást nyerünk, és mutatja meg nekünk hol a cégvezető hangja, hol az a hang, amely elbeszéli a történetet.

(tovább…)
MEGOSZTOM

Panelpacsirta

Szénási Miklós: A Pacsirta utcai társasház (Kortárs Szalon, 2020)

Mondhatni a véletlen adta kezembe azt a vékony kötetet, amellyelegy másik mű, a 21. századi Debrecent versekben és fotográfiákon az ismert közhelyektől eltérő módon ábrázoló könyv (Szénási Miklós–Heller Zsolt: Erre jöttünk) nagyváradi bemutatóján a szerzőpáros egyike, Szénási Miklós ajándékozott meg. E másik kötet, A Pacsirta utcai társasház alig félszáz oldalas, műfaji meghatározása szerint egyszemélyes játék. A szerzői utasítások is ezt erősítik, illetve a megjegyzés, miszerint felolvasószínházi formában tavaly tavasszal el is hangzott Debrecenben.Utóbbi a cselekmény színhelye is lehetne, hiszen van ilyen nevű utca a városban, igaz, Váradon is, úgyhogy a helyszín kérdésével nincs miért tovább vesződni. Azt viszont a szövegből kiérezni, hogy a szerző, aki maga is debreceni, jó ismerője a lakótelepi közegnek. Amúgy szépírói munkája mellett a vidék legolvasottabb portálja, a Dehir.hu főszerkesztője.

Egy 220 lakásos társasház áll a Pacsirta utcában, az emberek élik bennepanel-létük szokványos hétköznapjait, míg a kedélyeket fel nem borzolja, hogy egy lemondás nyomán megüresedik a korrupt ember hírében álló közös képviselő helye, hatalmi vákuum keletkezik. Ezen a ponton már adja magát az összevetés igénye a hasonló közegben játszódó művel, Zsidó Ferenc Huszonnégy című blokkregényével.Már csak azért is, mert mindkettő a főhős szemszögéből láttatja a cselekményt. Utóbbi társasház csupán 24 lakásos székelyföldi blokk, ott, ahol a panel vagy a társasház szavakat bár értik, ritkán használják. Egész izgalmas egyébként összevetni a két könyv nyelvi világát. Mondjuk a Salgó-elemek kifejezés nem sokat mond egy székelyudvarhelyi blokklakónak.

Ami viszont mindkettőre érvényes, hogy ezek a lakóközösségek mindkét esetben az adott társadalom modelljei, különösen Szénási Miklós játékában érzek ilyen írói szándékot, politikai áthallásokat is akár, mint amikor felvetődik az új közös képviselő személyével kapcsolatban a „tiszta kéz, új ember” igénye.

További formai különbség a műfaji eltérés mellett, hogy míg a Huszonnégyben a párbeszédek használata dominál, a Pacsirta utca történéseit a főhős monológjából ismerjük meg, igaz, a többi lakó szavait is közvetíti az ifjú tanárember. Jelképes amúgy a végkifejlet, s ez is túlmutat a lokalitáson: a történet végére a társasház megszabadul ugyan a korrupt, arrogáns közös képviselőtől, akit egykor maguk a lakók választottak, ám helyébe a közönyös, félrevezetett többség nem a tisztább viszonyokat ígérő jelentkezőt választja, hanem a régi, a bíróság által elítélt felelős haverjét, aki a közeli kocsmában köröket fizetve javította választási esélyeit. És az élet megy tovább, a változást szorgalmazók láthatóan beletörődnek a dologba, a főhős szavaival: „köszönünk, de már nem ülünk le beszélgetni, mi legyen, hogy legyen.” Sajnos, a Pacsirta utcán innen sem szívderítőbb a helyzet.