MEGOSZTOM

Orálisan fixálódunk – Deus Ex Saliva Kolozsváron

Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan a magvakhoz való vonzódásban. Rég nem szorulunk rá, hogy a paleolit táplálkozás alapján olajos magvakat és bogyósgyümölcsöket nyammogjunk, mert éppen nem sikerült a vadászat, de a paleó étkezés most kétségkívül reneszánszát éli – már ami a reformtáplálkozó aspiránsokat illeti. Nem mintha ez most releváns lenne annak irányában, amiről írni szeretnék. Az viszont tök fontos, hogy a magvak, például napraforgó vagy épp tökmag rágcsálása kifejezetten közösségi tevékenység lehet – gondoljunk csak letűnt gyerekkorunkra, amikor csapatban magoztunk a blokk előtt, vagy gondoljunk a focimeccsek és a szotyi kapcsolatára. És micsoda szimfónia a magocskák feltörésének harmóniája, akárha sörösdobozok ciccenése visszhangzana a térben végtelenítve. A szotyizás/tökmagozás addiktív orális fixáció lehet az egész családnak… vagy közösségnek, vagy egyénnek egyaránt. Az ember csak rág, rág és rág, belefeledkezve az életbe; csak nyelni kell és köpni kell. Utóbbit a tisztes polgár nem teszi, mert köpködni parasztság. Pedig néha bizony köpni kell, megénekelte már ezt az A.E. Bizottság is anno.

Nézem ezt az installációt Kolozsvár központjában, amiről írok most. Benedek Levente vizuális művész Deus Ex Saliva hívócímmel látta el ezt a nemkiállítást, amit nem csak nézni lehet, hanem részt venni benne, mert nem (csak) installáció, hanem egy térben történő közösségi cselekvés a White Cuib nevű független kiállítótérben. Igazából majdhogynem az utcán, mert a művet egy átlátszó bejárati ajtó választja el a kültértől. Aki bekukkant az aprócska, fehérfalú helyiségbe, egy falméretű Orbán Viktorral találja szemben magát, aki a messzeségbe révedbe rág, és rág, és rág, kezében pungazacskó, amely valószínűleg megannyi magvacskát rejt – de ez a jókora printen nem látszik. Magán a printen sem látszik, hogy print, mert az alkotó igen valósághűen festette meg digitálisan a miniszterelnök kezesportréját. A portré alanya aranyszín háttérből emelkedik ki – ez az arany valóban festve vagyon ecsettel. Orbán Viktor vadzöld ingben rágcsál, és az őt ábrázoló vászon alatt elfogyasztott szotyik kupaca tornyosul, és mert a művészeti eseményre ellátogatók lehetőséget kapnak egy pakk szotyi helyszíni elfogyasztására és annak rendje és módja szerint dúsíthatják a meglévő kupacot, a kupac eképpen tehát nőttőn nő, és az emberek rágnak, és rágnak és rágnak, Orbán Viktor alatt pedig egyre csak nő és nő és nő a szétrágott héjak tömege. Az előbb említett szotyi-pakk amúgy szép tárgyi kellék: jó minőségű textúrás vastagpapír kettéhajtva, oldalt leragasztva, hogy a belé öntött magvak ne potyogjanak ki. A papírpakkon két nyelven olvasható a Deus Ex Saliva koncepciója. Kétféle árnyalatú textúrás papír van amúgy, én a világosabbikat választom, csontfehéret. Azon töprengek, milyen furcsa, hogy a két árnyalattal sárgább papír nem ösztönöz fogyasztásra; a csontfehér eleganciája azonban rendesen levesz a lábamról.  

Szóval jönnek a megnyitóra az emberek (március 31., azaz csütörtök, este 19 óra), de megnyitó tulajdonképpen nincs; hallom is egy-két jelenlévőtől, hogy vajon lekésték-e a beszédet. Nem késték le, nem volt beszéd, semmilyen kommentár. Benedek Levente, a művész azonban serényen beszélget az emberekkel, akik nem csak magyarok, hanem románok is vegyesen. Rendkívül mókás nézni, ahogy a kishelyiség elnyeli a látogatókat, akik állnak a nagy kép és a nagy kupac előtt, békésen rágcsálnak, nézik a művet, beszélgetnek, aztán az ajtón kívül folytatják a kommunikációt és az olajos magvak feltörését, hogy helyet cseréljenek a többi emberrel, akik ugyanezt a műveletsort hajtják végre. Én bevallom, nem rágok eleget, mert nem akarom, hogy a két maréknyi olajos magtól az arcomon rút pattanások jelenjenek meg, de azért jól szórakozom. Az jut eszembe, hogy életemben nem néztem ilyen sokáig Orbán Viktort. Próbálom kitalálni, mire gondolhat a képen, miközben a helyiség világítása becsillantja a vásznat valahol a kép tetején, a homloka fölött.  A Deus Ex Saliva egyébként egy ideig még folyamatosan látogatható alkotás, be lehet menni, szotyizni, elszórni a magvakat, gyarapítani a kupacot, ezáltal az alkotást magát. Barátságos esemény ez a márciusvégi megnyitó, hiszen nemtől, kortól, nemzetiségtől, bőrszíntől stb függetlenül, jó hangulatban történik a műélvezés. Rágunk, köpünk. Én nem köpök, mert domesztikált nőszemély vagyok, és hát senki se köp, hanem szépen összegyűjtjük a kezünkbe a szemetet, és rádobjuk a héjhalomra, mert nem szemetelünk. Csak a Bizottság jut folyton eszembe, mea culpa.  

Körülbelül másfél órát fixálódunk orálisan az utcában, elfogynak a magvak, de a szavak nem, azok a kiállítótér után áthelyeződnek másféle terekbe. Úgy tudom, a Deus Ex Saliva anyaga is át fog helyeződni másik térbe, sőt, másik országba, ugyanis Magyarországon is látható lesz Benedek Levente munkája – egy kis plusz csavarral, de erről most nem mondhatok semmit.

Fotók: Benedek Levente

MEGOSZTOM

PERSONAL. SZEMÉLYES

A Centrul de Interes két kortárs kiállítása Kolozsváron

A XX. századi technológiai fejlődés és a harmadik ipari forradalom, a számítógép-vezérelte automatizált gyártósorok megjelenése oda vezetett, hogy világszerte számos nehézipari csarnokot és hatalmas gyárépületet ürítettek ki. Ezzel párhuzamosan az intenzív urbanizáció és a metropoliszok terjeszkedése miatt az egykor periférián lévő gyártelepek közelebb kerültek a városok főartériájához: ledózerolták, új lakóparkokat építettek helyükre, szerencsésebb esetben ipari műemléknek kiáltották ki, felújították és új funkcionalitással látták el, például luxuslakosztályokat alakítottak ki az egykori ipari fellegvárakban. Szerencsésebb konstelláció alatt nem a profitszerzés volt az új tulajdonosok célja, és alkotóközpontokat, kiállítótereket hoztak létre a hatalmas épületekben – talán ezek közül a legismertebb a Velencei Képzőművészeti Biennálé Arsenale nevű helyszíne, egy XII. században épült hajógyár.  

Kolozsvárra is begyűrűzött az irányzat: a helyi önkormányzat parlagon heverő ipari csarnokokat adott át a helyi alkotócsoportoknak: 2009-ben több független művész és társulat költözött be az egykori ecsetgyárba, az itt kialakított terekben műhelyek, kiállítások, bemutatók, fesztiválok leltek otthonra és 10 év alatt felpezsdítették a kortárs művészet iránti érdeklődést. Hasonló szerepet kíván betölteni a Federatia Centrul de Interes nevű csoport, akik az ecsetgyári szövetségből váltak ki, és 2017-ben az egykori Tehnofrig épületét lakták be. Helyi (hazai?) sajátosság, hogy a szocreál betonkockákat nem próbálták kicsinosítani, korszerűsíteni, hanem abban az állapotban használták ki, amelyben átvették, illetve csak a belső kiállítóterek felszerelésére koncentráltak. A felújítás nyilván befektetéssel jár, és mivel a kolozsvári ingatlanok értékei folyamatosan emelkednek, a kortárs művészek közössége nem tudja felvenni a versenyt például az IT-szektorral, ha bérleti díjat kell fizetni az önkormányzatnak, így hosszú távon nem éri meg energiát fektetni a felújításba.  

Az ötszintes betonmonstrumban, a Centrul de Interesben – talán Érdeklődési köz(ép)pontnak lehetne lefordítani – novemberben két kortárs alkotó egyéni tárlatát lehetett megtekinteni. Bár nehéz közös vonásokat találni Esterházy Marcell és a neves francia művésznő, ORLAN művei között, a hatalmas térben mégis egybefonódik a két egyéni kiállítás, a két különböző alkotói világ. Talán a legszembetűnőbb egybecsengés a személyesség, de míg Esterházy fehér-feketében, szerény méretű felületeken, minimalista eszközökkel dolgozik és elmélyülésre késztet, ORLAN harsány, színes, grandiózus, a festészet, a film és a kiterjesztett valóság eszközeit kombinálja és nyugtalanító. 

Paralell Perception

A kolozsváriak korábban is láthatták Esterházy Marcell műveit a Centrul de Interesben, közös tárlaton. Idén a Bázis csoport szervezte meg Paralell Perception (Párhuzamos észlelés) címmel a Párizsban élő, fotómunkáiról ismert magyar alkotó első romániai egyéni kiállítását. 

Esterházy újra meg újra visszatér a családi hagyatékban talált képanyagok és videófelvételek feldolgozásához. A kortárs irodalomban is egyre népszerűbb autofikció irányzatát követve kinagyítja, sokszorozza vagy a címválasztásával egy-egy részletre irányítja a befogadók figyelmét. Történelmi, irodalmi ismeretekre apellál, hogy érthető legyen a főnemesi család egy-egy szereplőjének története és az alkotó által tett kijelentés, a művészi parafrázis, a személyes kontextus. Például a Paralell Perceptionban is bemutatott Black and White című video-loopban egy, a nagyapjáról, Esterházy Mátyásról készült filmfelvétel néhány másodpercét ismétli a végtelenségig, egy vonaton zötykölődő, alvó, majd fejét felemelő férfit, majd lebukó, álomba szenderülő, felébredő és ismét velünk szembenéző szemüveges arcot. Ahhoz, hogy ezeket, egy játékfilmből kiragadott a képsorokat művészi alkotásként lehessen értelmezni, ismernünk kell Esterházy Péter Harmonia Celestis című regényét, amelyben édesapjának állít emléket, és a Javított kiadást, amelyben az idealizált apafigura ügynök-múltját tárja fel. Esterházy Marcell művészi gesztusa sűrítve, szavak nélkül teszi ugyanezt: szembenéz, fejet hajt az író apa és két regényre való életet élt nagyapa előtt, avagy úgy is értelmezhető, hogy beletörődéssel, szégyenkezve lehajtja fejét, miközben a vonat, a történelem, megállás nélkül halad. Pontosabban nem is halad, hiszen ez egy végtelenített pillanat. 

Hermes és Erika

Ugyanennyire „megdolgoztatja” a befogadót a Hermes és Erika című alkotás, két egymás mellé helyezett, bekeretezett írógép fotója. Az egyik az ügynök nagyapáé volt, a másik az apáé, a XX. század egyik legnagyobb magyar írójáé. Ugyanazon a felületen van kiállítva a Neon című alkotás is: Esterházy Péter rajza édesapjáról, amit fia, az által, hogy a reklámfények világító neoncsövével „írta” felül, átlényegítette valami más, amiben nem csak felmenői vonásait mutatja meg, hanem személyes viszonyulását is hozzájuk. 

Az apa-nagyapa toposz mellett a család két másik tagját és az antiszemitizmust is megidézi a Paralell Percepcion kiállítás anyaga: Walsin áruló (kém) volt, kulcsszerepet játszott a Dreyfus-ügyben – a róla elnevezett alkotásban két, ellentétes irányba örvénylő, tiszti ruhás alak (Walsin?) örvénylik, zászlójukra egy-egy Madonnát tűzve (az egyik felismerhetően Raphael Esterházy Madonnája), és kis kutakodás után kiderül Esterházy Péter írásából (J’accuse), bár a nevüket viseli, nem mondható a főnemesi család tagjának. Az On the same day című alkotáshoz a kiállítás szórólapja szolgáltatja a történelmi hátteret: a két, egyazon napon fotózott lány közül egyiket, Horváth Erzsébetet 1944-ben deportálták roma származása miatt, a másikat, Esterházy Mónikát 1950-ben küldték per nélkül, osztályidegen származása miatt táborba Kistarcsára.    

A Paralell Percepcion, a családi szellemi hagyatékhoz kapcsolódó alkotások mellett a történelem más fejezeteit is fellapozza. A plakáton is kiemelt My Name is Nobody korszakok és ideológiák váltását ábrázolja, munkások egyik semmitmondó (konkrétan üres) transzparenst cserélik egy másikra olyan helyszínen és olyan időben, ami akárhol lehetne a XIX. vagy a XX. században (az alkotó egy 1949-es fotóról törölte a feliratok szövegét. A Hands sorozat 20 politikai beszéd gesztusát örökíti meg, a Contact pedig bencés szerzetesek fénymásolt tenyerét helyezi egymás mellé. Személyesebb tónusú a Démonok, amelyben Rorschach-tintafolttesztre emlékeztető sötét (füst)felhők jelennek meg, az Untitled (t-shirt) alkotás pedig ugyanannyira sötét, borús és efemer bekeretezett ruhadarab sóból és porból. 

 Les Film de Sainte-ORLAN 

ORLAN az akcióművészet felől közelít a személyességhez. Esterházy nem látszik alkotásain, míg a francia művésznő minden egyes alkotásán központi figura, minden csak róla, arcáról, testéről szól. Elhíresült performanszában dokumentálta és szemérmetlenül közszemlére bocsátotta például plasztikai műtéteit – ezek közül többet is megidéz kolozsvári kiállításán, a hatalmas, szinte fenyegetően a szemlélő felé dőlő óriásfestményeken. Ezek nem létező filmek gigantikus plakátjai is lehetnének, mindegyiken van egy-két, a filmiparból ismert név, mindegyiken kötelező módon megjelenik az alkotó alteregója és neve, de a címek kitaláltak. A kiállítás kurátorai egyébként forgatókönyvíró pályázatot is hirdettek néhány kiválasztott plakátból, a cím és kép által sugallt tartalomból kiindulva kellett visszakövetkeztetni a cselekményre. 

Míg Esterházy esetében autófikcióról, ORLAN esetében autóhagiográfiáról kellene beszélni, hiszen szentnek kiáltotta ki magát, miközben fiktív identitást épít: saját testét, arcát deszakralizálja és formálja át képzőművészeti alkotássá. Az identitás, az önazonosság kérdése egyébként a személyesség és a karnalitás mellett a másik kulcs ORLAN művei felé: maszkokat ölt, létező, archaikus, népi és kultikus maszkoknak kölcsönzi saját vonásait, és nem éri be a festmény, fotó, kollázs, film eszközeivel, mindig a legújabb technológiákat vonja be az alkotófolyamatba, hogy a szemlélő figyelmét önmagára (mint alkotásra) irányítsa. A kolozsvári kiállításon egy kivételével minden teremben vetítés egészítette ki a kiállított képeket (plakátokat), a filmmentes terem azoknak szól, akik mindent az okostelefonjuk szűrőjén keresztül fogadnak be. A kiállításnak ezt a részét egy mobil alkalmazás egészítette ki, a képekre irányított telefonok AI – kiterjesztett valóság – eszközeivel idézték a portrék mellé ORLAN cigánykereket vető, a tanulmányozott képen megjelenő maszkot viselő, virtuális perszónáját. Igazi csemege lenne a digitális bennszülötteknek nevezett generációnak, de a Centrul de Interes lenyűgöző beszámolója az idei kiállítás látogatottságáról sajnos nem tér ki erre a részletre.

MEGOSZTOM

Mindennapi pedagógiák

Tudósítás-morzsák a Mentés másként pedagógia konferenciáról

Mit válaszolnál, ha valaki megkérdezné tőled, mi a pedagógia? Ha tanítasz, nevelsz, oktatsz, természetesen kellene, hogy legyen rá válaszod. Óvónőtől egyetemi előadóig minden tanügyi intézményben hivatást vállaló szakembernek, szülőnek és nagyszülőnek, testvérnek és barátnak, de még a háziorvosnak és a játszótereket megálmodó építésznek is szerepe van abban, hogy hogyan, hová fejlődik egy emberpalánta…

A Kolozsvárt tartott Mentés másként pedagógiai konferencia szervezői bizonyára másokat is felsorolnának, olyanokat, akik a társadalomban ellátott szerepük szerint befolyásolják az oktatást. Idén negyedik alkalommal teremtettek találkozási lehetőséget szakmabeliek számára, hogy megvitassanak néhányat az őket foglalkoztató problémák közül, új módszerekkel találkozzanak, hogy mások tapasztalatát is beépíthessék munkájukba. A konferencia nyitott volt minden érdeklődő számára, így nekünk is alkalmunk adódott meghallgatni egy-egy előadást és bekukkantani a műhelyfoglalkozásokra.

Mivel mindannyian kicsit pedagógusok (is) vagyunk (lásd fennebb), meglepő volt tapasztalni, hogy viszonylag kis létszámú közönséget érdekelt az esemény. Bizonyára nem volt szerencsés döntés a nyár közepére időzíteni a programot, többen online kapcsolódtak be, a műhelyek közül választani kellett (egy időben zajlottak) – de mindezeket figyelembe véve is úgy tűnt, hogy többen élhettek volna a részvétel lehetőségével. Pedig a szervezők láthatóan nagyon sok munkát fektettek abba, hogy olyan előadókat hívjanak meg, akiktől tanulni lehet, akik inspiráló, karizmatikus személyiségek és olyan műhelyeket szerveztek, amelyek elősorban azok számára tárnak fel új lehetőségeket, akik az oktatást nem a „hagyományos” keretek között képzelik el. A hagyományos nem jó szó, hiszen némely alternatív pedagógiai módszernek már száz éves hagyománya van, több irányzat nyitott a művészetek és a tudományok felé, nincsenek éles határok a társadalomtudományok és neveléstudomány között sem stb.

A rendezvény helyszínén, a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum folyosóján a szervezők egy üres lapot ragasztottak ki: erre minden résztvevő ráírhatta, hogy számára mi a pedagógia. Mivel tudósítóként kicsit kívülállónak éreztem magam, nem szántam rá magam, hogy én is odafirkáljak egy szót vagy egy gondolatot. Pedig, ugye, az újságíró is pedagógus, nem is kis mértékben! És ez a játékos gesztus akár arról is szólhatott volna, hogy megválaszolom, mit keresek én ott, mi késztett arra, hogy ennyi időt szánjak egy olyan eseményre, ami nem szakmába vágó és nem is hobby. De lehet, hogy nem lett volna elég az az A2-es/A3-as lap… 

Hogy számomra mi a pedagógia? Életfogytiglani tanulás. Nyitottság, kíváncsiság és a tudásszomj oltására jól megválasztott olvasmány, találkozás, előadás. Élmény. Folyamat. Egy plusz töltet, amitől több leszek emberként, ami elgondolkodtat, ami jobb anyává tesz, aminek köszönhetően megértőbb leszek az engem körülvevő világ döbbenetes jelenségei előtt. A szellemi mellett lelkierő is, ami átsegít nehéz helyzeteken.

Az alábbi kis morzsákban arról számolok be, mitől lett több számomra a pedagógia. Ha csak egy-egy gondolattal gazdagodtam, ha csak egy-két információval bővültek ismereteim, jól tettem, hogy időt szántam ezekre az előadásokra, bemutatókra. Meggyőződésem, hogy hétköznapi helyzetekben, szülőként, de még a munkám során is hasznát fogom venni annak, ami a konferencia két napja alatt rám ragadt.

***

Puscas Cristian az online oktatás által kiváltott gyerek- és kamaszkori depresszióról és az elszigetelődésről tartott előadást. Gyermekpszichiáteri szakmai tapasztalatairól úgy beszélt, hogy a hallgatóságot is kifaggatta, rávezette, hogyan ismerjék fel, ha egy gyermek vagy kamasz zavart viselkedése nem „csak” tinédzser-hepp, hanem figyelmeztető jel, esetleg már aggodalomra okot szolgáltató magatartás.

A társasjátékokban rejlő pedagógiai lehetőségekről című előadásában Jesztl József szociálpedagógus a társasjáték-pedagógia alapelveit, a társasjátékok fejlesztő hatását ismertette, majd gyakorlatban is bemutatta, hogy egy dobókocka, egy marék kavics vagy egy pakli kártya segítségével milyen izgalmas és komplex társasjátékokat lehet játszani, és a legegyszerűbb eszközök hogyan alakulnak át többféle készséget fejlesztő oktatási módszerré.

Az állatasszisztált pedagógiát Fülöp Csilla gyógypedagógus, terápiás kutyafelvezető és habilitációs kutyakiképző mutatta be. Tanulási nehézségekkel küzdő, sérült vagy beteg gyerekek fejlesztésére irányuló játékokban vehettünk részt Szellő kutya társaságában, megismertük a módszer több előnyét, és szembesülhettünk az akadályok sokféleségével is (néhányan félnek a kutyáktól, az eb temperamentuma és kiképzése is közrejátszik abban, hogy milyen csoportba, milyen foglalkozásra lehet bevonni).

A mélyszegénységben élő, perifériára szorul közösségek felzárkóztatása a társadalom számára nagy kihívás, és ebben egyértelműen a tanulás, az oktatás játszik kulcsfontosságú szerepet. Csata Orsolya újságíró a csíksomlyói tűzvész óta hajléktalanná lett roma fiatalokkal foglalkozik, míg Visky Zsolt Pataréten indított szociális vállalkozást, amelyben az ott élő fiatalok varrnak és készítenek bútordarabokat, dísztárgyakat, meséltek az inklúzió műhely, a foglalkoztatás erejéről, arról, hogy megfelelő odaadással, nyitottsággal, odafigyeléssel milyen sokat lehet tenni a marginalizált közösségekért.

Talán a Szakma és inklúzió műhely kapcsolódott a legtöbb szállal a konferencia nyitóeseményéhez (amelyben a hazai oktatási rendszerről vitáztak) és a Fordulat 28. lapszámbemutatójával egybekötött szakmai kerekasztal-beszélgetéssel, amelyben a kritikai pedagógia elméletére és hazai gyakorlatára fókuszáltak. Az elitoktatás és a közoktatás közötti szakadék, a pedagógia, mint közügy, a tanulás, mint esély a felzárkózásra és gondolkodásunkat meghatározó értékrend nem új keletű elméletek. A lapszámbemutatót követő panel résztvevői a kolozsvári gyakorlati kísérletekről is meséltek: Harbula Hajnal antropológus, tanár a Tranzit Házban szervezett gyerektáborokra reflektált, ahol román, magyar és roma gyerekek együtt töltenek el egy-egy hetet, reggeltől estig, és közös kreatív foglalkozásokon vesznek részt, Tordai S. Attila pedig a tranzit.ro projektről mesélt, amelyik a kortárs művészet kifejezőeszközeivel társadalmi felelősségvállalást és kritikai magatartást tanít a résztvevőknek.

A konferencia másik fontos, összesen három programpontban középpontba helyezett témája a szexuális nevelés volt. Fejér Ákos általános iskolai biológia- és földrajztanár műhelyében körüljárt kérdés: a merünk-e beszélni szexuális témákról és ha igen, hogyan lehet a kiskamaszokkal beszélgetni erről? Dr. László Éva pszichológus egy, az iskolai abúzust tematizáló dokumentumfilm közös megtekintését és a vetítést követő beszélgetést moderált, majd egy műhelyt is vezetett a szexuális/egészségügyi nevelés bevezetéséhez kapcsolódó tévhitekről és pontatlan információkról. A kényes / kényelmetlen, bizonyos kontextusokban tabunak számító kérdés (hogy legyen-e ilyen jellegű tárgy oktatása az iskolákban) előnyeit és esetleges hátulütőit is megvitatták.

Minden résztvevő maga számára vonhatta le a gazdag konferencia tanulságait, és ki-ki személyre szabott morzsákat gyűjtött útravalóul. Bizakodásra ad okot, hogy a fiatal és lelkes szervezőcsapatnak ennyire tudatosan és körültekintéssel sikerült megválogatnia a témákat és a meghívottakat, a negyedik Mentés Másként konferencia egyértelműen jó tapasztalat volt.

Borítókép: Wikipedia

MEGOSZTOM

TIFF huszadszor – vissza a moziba!

A szervezők idén még bizonytalanságban láttak hozzá a TIFF – Transilvania International Film Festival – jubileumi kiadásához. Sok korlátozást feloldottak Kolozsváron is, vissza lehetett térni a moziterembe, lehetővé vált a nemzetközi meghívottak számára az utazás, sok alkotó be tudta fejezni a forgatást és/vagy az utómunkát, hogy filmjét végre bemutathassa a nagyközönségnek is – hogy a kedvező tényezők közül csak a legfontosabbakat említsük.

Július végén felpezsdült a hangulat Erdély filmfővárosában, ismét lehetett turistákat látni-hallani, de a járvány mégis átjárta a huszadik TIFF-et. A megelőzési intézkedések is beárnyékolták az élményt, hiszen zárt terekben kötelező maradt a maszk viselése, a versenyfilmeket nagyobb, ám kényelmetlenebb mozitermekben vetítették, hogy a hatalmas érdeklődést és a korlátozott kapacitást összeegyeztessék.

Maradandóbb érvényű, hogy a filmválogatásban is felerősödött a járványok, megmagyarázhatatlan eredetű és kimenetelű betegségek motívuma, és az elszigeteltség, a magány, a kiszolgáltatottság jelensége, ami a pandémiák mellékhatása. Hasonló filmek készültek precovid időkben is, a TIFF-en vetített alkotások forgatókönyvei és forgatásai is megelőzik a 2020-as világjárványt, ám a kialakult kontextus miatt rendkívül érzékenyen reagált rá a közönség. Sokat elárul az arányokról, hogy a tizenkét versenyfilm közül kettőben, a brazil Iuli Gerbase A nuvem rosaja-ban (Egy rózsaszín felhő) és a görög Christos Nikou Milaja-ban (Almák) is ez a központi motívum.

A rózsaszín felhő megmagyarázhatatlan légköri jelenség (talán szennyezés) tíz másodperc alatt megöli azt, akit beborít, azonnali szükségállapot áll be, senki sem hagyhatja el a helyet, ahol épp tartózkodott, és az egy-két naposnak ígérkező helyzet hosszú évekig elhúzódik… A rendezőnőt nem annyira a krízis érdekelte, mint inkább az emberek: milyen hatással vannak egymásra, ha sokáig össze vannak zárva, vagy magányosan, elszigetelten kénytelenek leélni az életüket. Az Almák is disztópia-film: megfejthetetlen kór terjed az emberek között, egyre többen a totális felejtés áldozatai. A pszichiáterek által kidolgozott protokoll szerint egyre többen kell újra kialakítsák emlék-készleteiket – a tragikomikus helyzetből végül egy esszé bontakozik ki arról, hogy sokszor mi választjuk a felejtést, mert a valóság, egy tragikus veszteség emléke például elviselhetetlen, nem tudunk megküzdeni az érzelmi sokkal, mert a társadalom az érzelmi intelligencia fejlesztése helyett más, egyszerűbb megoldást hoz, egyen-emlékeket kialakítani a rémesek helyett.

A versenyprogramba első, legfeljebb második játékfilmjüket nevezhetik be az alkotók. Idén Guillermo Arriaga forgatókönyvíró, Katriel Schory producer, Scott Coffey színész-rendező-producer és Maria Popistașu színésznő bírálata alapján egy orosz film, Philipp Yuryevtől a Kitoboy (A bálnavadász fiú) nyerte a trófeát. Mivel a szelekció nem esztétikai megfontolások mentén történik, a versenyprogram nem tükrözhet filmművészeti trendeket, viszont egy másik versenyfilmmel, a portugál David Bonneville O último banho (Az utolsó fürdő) alkotásával karöltve középpontba állítanak egy másik olyan témát, ami sok alkotót foglalkoztat: a felnőtté válást, annak minden kínjával és derűjével együtt. Mindkét alkotás érint egyéb problémákat is, például az elszigetelt közösség zavarát, amikor az internet berobban hétköznapjaikba, egyszerre vicces és torokszorító, mert nyelvétől és kultúrájától megfosztották őket, a régi szellemeket már csak a nagyon öregek hallják, míg a modern világban senki nem segít unokáiknak eligazodni.

(tovább…)