A Trialóg rovat második párosát Balázs Attila, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház igazgatója, illetve Keresztes Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának művészeti vezetője alkotja, akikkel többek közt azt kutattuk, milyen esélyei vannak a művészszínházi törekvéseknek az erős repertoárszínházi hagyományaink szabta keretek közt. Tasnádi-Sáhy Péter írása.
Balázs Attila, Jászai Mari-díjas színész, 1994-es marosvásárhelyi diplomaszerzése óta a temesvári társulat tagja, olyan emblematikus – Victor Ioan Frunză neve által fémjelzett – előadások főszerepei után lett a színház vezetője 2008-ban, mint a Lorenzaccio (1998), a Gyermekszemmel (2000), A lecke (2001) vagy a Hamlet (2003).
„Amikor igazgató lettem, egy alaposan ismert, remek társulat élére kerültem, ami számomra a legfontosabb körülmény. Bár a kollégák már unják, én még mindig lelkesen szajkózom: a csapat… én ebben hiszek.” – fogalmazza meg afféle hitvallásként.
Keresztes Attila, színházrendező, színészként szerzett diplomát 1996-ban a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen, de már másodéven kiderült, a rendezés jobban foglalkoztatja. Diplomaszerzés után – 2011-ig – az egyetem tanára, a Kolozsvári Állami Magyar Színház rendezője, 2002 és 2009 között művészeti aligazgatója. 2009 és 2012 között a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának, 2012 óta a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának művészeti vezetője.
„Kolozsváron beosztott rendezőként dolgoztam, és ez egy fiatal rendező számára nagyon jó gyakorlat. Az ott szerzett tapasztalatoknak köszönhető, hogy nagyobb nyitottsággal fordulok tőlem viszonylag idegen szerzőkhöz, címekhez, kihívásként élem meg ezeket a feladatokat. Szeretem megtalálni a tragédiában a humort, a vígjátékban az emelkedettséget, szeretem, ahogy a darab diktálta konvenciók megszületnek, aztán felbomlanak és átalakulnak valami mássá, legjobb esetben – manapság talán ez érdekel leginkább – puszta jelenlétté. Élvezem az effajta játékot a színházzal.” – vallja eddigi pályájáról.
A két társulat közös vonása a szakma által is elismert, egyenletesen magas művészi színvonal, de beszélgetőtársaim ezzel együtt sem állítják, hogy az általuk vezetett intézmények klasszikus értelemben vett művészszínházak lennének.
Művészi igényességet – telt házzal
Balázs Attila a színházcsinálás lényegét az igényesség oldaláról közelíti: „Van egy minimális elvárás magunkkal szemben, ami az egész működésünket áthatja. Az bármelyik társulatnál alapkövetelmény kell legyen egy színésszel szemben, hogy a hangja, a fizikuma jó karban legyen, széles spektrumon lehessen használni, nálunk ezen felül az is elvárás, hogy ebből az eszközkészletből mindenki, minden próbafolyamatban, előadáson valami újat hozzon ki, minden produkcióban ott hagyjon egy darabot magából. Persze – gondolom – ezzel sok színész így van más társulatoknál is, de hogy ez közösségi szinten összeálljon valamiféle egységgé, egységes repertoárrá, az már komolyabb feladat, lehet ez az, amit akár művészszínháznak is nevezhetünk. A fent említett előadások, amikben a kinevezésemet megelőző több mint egy évtizedes társulati tagságom alatt színészként részt vehettem, minőség szempontjából mindenképpen támpontot adtak, hogy igazgatóként milyen színházat szeretnék csinálni. Ennek a kezdettől fogva bennem élő igénynek az eddigi egyik csúcspontja a Silviu Purcărete rendezte Az ember tragédiája (2020).”
Keresztes Attila konkrét definíciót is ad az általa vezetett társulatra: kortárs népszínház.
„Figyelembe kell venni, kinek csinálunk színházat. Számomra elengedhetetlenül fontos, hogy minden korosztályt és közönségréteget megszólítsunk. Azt nem tartom jó iránynak, hogy megfeledkezem a közegről, amelyben működöm: minden fesztiválon kapunk egy szakmai díjat, de a saját városunk érdektelen a munkánkkal szemben. A művészi igényesség legyen alapvetés, de telt házzal! Persze, ahhoz, hogy ez a törékeny egyensúly kialakulhasson színház és közönsége között, mind alkotói, mind pedig befogadói részről sok türelemre és nyitottságra van szükség.
Szatmáron, türelem szempontjából, kudarcot vallottam, hiszen azonnal meg akartam honosítani azt a szemléletet, amit Kolozsváron tapasztaltam, nem mértem föl a valós lehetőségeit a radikális változtatásoknak. Ha megfigyeljük a romániai magyar befogadói közeget, azt látjuk, a legnagyobb részüknél még mindig 50-70 éves beidegződések dominálnak, melyek átformálásához sok év kitartó, tudatos művészi munkára van szükség. Ilyenkor fontos fölmérni azt is, hogy az adott közeg mennyi provokációt bír el, ezt jól el kell találni és megfelelően adagolni. Talán az az ideális, ha a színház pont két lépéssel jár a közízlés előtt, mert egy idő után a néző a populáris megoldásoktól is megcsömörlik. Lengyelországban például, ahol volt szerencsém több ízben dolgozni, az az elvárás, hogy kísérletezz, menj el a falig. Ott a gyávasággal lehet megbukni, míg nálunk sokszor a legkisebb non-konformizmust is büntetik.
Marosvásárhelyen ez a tizedik évadom, szerencsére ide már a tanulópénz megfizetése után érkeztem, bár az első itteni rendezésem, a 2013-as, konok, erős formába beszorított Mélyben (Éjjeli menedékhely) komoly provokáció volt, de szerencsémre mind a társulat, mind a város belátható közelségében volt annak a gondolkodásmódnak, amit képviselek.”
Mindenkinek örülünk, aki kíváncsi ránk
Mind a két intézmény mozgásterét meghatározzák bizonyos premisszák, de ezek repertoárra gyakorolt hatását beszélgetőtársaim igen árnyaltan látják.
Temesváron ilyen adottságnak gondolnám a város speciális elhelyezkedését, a magyar lakosság alacsony számarányát, illetve a bérletrendszer jelentette nyomás hiányát, bár utóbbinak Balázs Attila kevesebb jelentőséget tulajdonít: „Egy társulat repertoárjára a legnagyobb nyomást nem a nézők – adott esetben bérletházakban megtestesülő – ízlése jelenti, hanem a politikusok, akik a saját személyes ízlésüket a szavazókra hivatkozva szeretik ráerőltetni a kulturális intézményekre. Ez a probléma Temesváron szerencsére nem áll fenn.
Olyan már volt, hogy én a személyes ízlésemet félretéve bólintottam projektre, de az nem a közönségcsalogatásról szólt, pont ellenkezőleg, olyan extremitásra mondtam igent, ami nekem nem feltétlenül tetszett, de úgy gondoltam, mind a színészek, mind a nézők tűréshatárát jótékonyan tágíthatja. Ha belegondolok, a László Sándor rendezte Mennyország (2009), ami a maga idejében polgárpukkasztónak számított, ma egy könnyed teadélután lenne.”
Balázs Attila a magyar lakosság alacsony számarányát sem tartja az egyéb szempontok fölé tornyosuló problémának: „Jelenleg a nézőink 30-40 százaléka román nemzetiségű, ami a demográfiai adatok fényében még csak soknak sem mondható. Magyar színház vagyunk, magyar nyelven játszunk, azért kapunk támogatást, hogy a romániai magyar kultúrát gazdagítsuk. Ez az alapvetés, de mindenkinek örülünk, aki kíváncsi ránk, sőt, azt gondolom, azzal is a magyar kultúrát szolgáljuk, ha megismertetjük a többségi társadalommal.
Része vagyunk a romániai színházi világnak, szinte három ország határán helyezkedünk el, ez is indokolja, hogy az évek alatt több szerbiai rendező is megfordult nálunk.
Számomra a legfontosabb, hogy az adottságok figyelembevételével a társulat mindig az elérhető legjobb alkotókkal dolgozhasson. Ezekkel a világhírű rendezőkkel együtt dolgozni bizonyos szempontból luxus, viszont ők garanciát jelentenek, hogy a korábban említett, magunkkal szemben támasztott igényeknek megfeleljünk. Hiszen ők is az életük egy kis darabkáját nálunk hagyják.
Az Európa Kulturális Fővárosa jelentette lehetőséget szeretném kihasználni, hogy az elmúlt évek legjobb előadásait, ahol azt a szereposztás és egyéb körülmények engedik, egyfajta best of válogatásként csokorba szedjük, amellett persze, hogy újabb izgalmas kihívásokat keresünk, adott esetben nemzetközi koprodukciókban.”