Meghaltál, barátom, mégis, pedig mondtam, hogy ne tedd. Ne még, mert látod, önző vagyok, élő vagyok, és tele, tele önzőséggel, az élet sistergő tüzével. Mert tűz az élet, és a világ víz, mindig csak víz. Az élet ellen való.

Hát lásd, önző vagyok, végtelen önző, halálig az. Még a halálodba is belefut, belefolyik az önzőségem. Az énesség, hogy sajnálom, főleg a szavakat sajnálom, amiket kigondoltam neked, de te már elmondani nem hagytál. 

Mert nézd csak, jó volt tehozzád az az ember. Jó, a te megbízód, kevéske kenyérkeadód, hogy hívott, hogy dolgozz. De sose szólt elsőre, ha mégse kellettél. És te mentél reggel, mentél, hogy az anyja, az öreganyja mellett téblábolj egész nap kicsike pénzért, tűrd, hogy számolgat, méricskél egész nap az öreglány, hogy jaj, mennyibe kerül a kenyér, a tej, a tejföl, az ételbe való, s vele, hogy te, igen te, mennyibe kerülsz neki. De olykor kimentette a fia, ki a károgásból, mert ment hozzá tehelyetted, ment szívesen, és ment volna többet is, és tán épp’ ebbe halt bele. A nagy igyekezetbe, hogy tehelyetted menjen, mert spórolós volt világ életében, a szarát is megette volna, ha nem lett volna olyan büdös. És nem csak a fillérekért ment, de nem ám, barátom, hanem mert életet nyert tebelőled, büszkeséget az anyjánál alig fiatalabb faszarágó. Mert ha nem kellettél, ha reggel előbb ért oda tenálad, kiállt a tornácra, és bele, beleüvöltötte a világba, belezengte büszkén és győztesen, hogy ma nem köllesz, Jani. És te ezt nevetve mesélted nekem, nevetve, igazi, vérbeli komikusként. Mert nem lőtted le a poént, nem. Belehelyezkedtél a szerepébe, a kicsinyes, a vérfagyasztóan lelketlen férfi szerepébe, az agyatlanul spórolós állatéba, és komolyan adtad elő az állást, a faszi állását a tornácon, és a bődületét. Hogy ez az én házam, én váram, én anyám, én garasom verése a fogamhoz. S csak aztán, aztán nevettél. És velem nevettél barátom, velem, mert én értettelek, mert én nem közülük való voltam.

És most meghaltál, barátom, és sajnálom, lásd, én is csak a szavakat, amiket már soha teneked. Hogy légy hálás, köszönd meg a faszinak, amit rendszeresen tett veled, hajolj meg előtte és távozz, mintha egyetlen nagy, egész életre elegendő ismeretet kaptál volna tőle. Mert ha meggondolod, ezt adta. A világ kulcsát adta, a kódot, aminek a segítségével bármit lefordíthatsz itt. Hogy nem köllesz, ma nem köllesz, Jani. És lehet, hogy holnap se, lehet, hogy holnap nemcsak te nem köllesz, de más se. Mondom, barátom, a varázsló igét súgta meg neked, a mesés pusztulás igéjét, amiben élünk. Élnünk kell, barátom, miközben olykor, vagy egyre gyakrabban azt mondják, nem köllesz. Hát ezt akartam még neked mondani. Ezt, és neked, mert te még tudsz rajta nevetni, te még látod a tragikomikum végén a komikumot, míg olykor én már nem nagyon. Csak a nevetésed hallom, de azt se sokáig, lehet. A nevetésedet, a muszájt, hogy muszáj rajta nevetni, muszáj, hogy nem köllünk és mégis élünk. Élünk nemlegesen, gyatrán, valahogy. A nemköllés ellenére, barátom. És te, te még el tudtad választani a búzát az ocsútól. Tudtad, melyik a héj, és melyikből lesz a liszt és a kenyér. És most már te, csak te. Maradtál a búza nekem, a gőgöt, a pénzt nevető ember. Az ember, aki ki meri nevetni a pénzeset, a pénzes embert. Azt, akin a megélhetése múlik. Mert nem megélhetés ez, igazad van, barátom, nem. Csak függeszkedés, csak csimpaszkodás a létbe, összezárt szájjal és csikorgó fogakkal. 

És ne mondd nekem, hogy az asszony. Hogy az elvált feleséged volt, akivel egy házban kellett maradnod. Aki elvált tőled, de akivel mégis együtt. Együtt kellett élned, de azért meghalni? Azt nem, azt mégsem. Pedig legutóbb azt mondtad, így mondtad, megöl, megöl téged az asszony, majd meglátom. Meg, ha fekete zászló lesz kirakva a házadra, mert tiéd, legfőképp a tiéd volt az a ház, mert te raktad téglánként és ablakonként és cserepenként a fedelét. Mikor még erős voltál és fiatal, talán szép is, vagy legalább az asszonyodnak tetsző. De aztán hirtelen, mondtad is annak idején, Istenem, alig egy éve csak, hogy mért papa lettél. Hogy mért ide rakta papa ezt a szart, és aztán te, te vetted magadra otthon, a szart, igen a szart, hogy te, a szar, miért is vagy ott? Miért, ha már rokkantnyugdíj se, a rokkantnyugdíj se óv meg téged a családi viszálytól, a folytonos marakodástól. Pedig te mentél, indultál reggelente, mint régen. Öltöztél és borotválkoztál, és friss voltál, de sokszor hiába, mert munka az nem, csak ritkán jött elébed kitárt karokkal. S mikor rájött, hogy már így is jó vagy neki, jó, mert a gyerekek felnőnek, jó, mert van, mert lesz legalább kihez szólnia neki. És kért is téged, kért a kibékülésre, és kérdezte is tőled, hogy hogyan, mivel tudná jóvátenni azt a sok szurkapiszkát, amivel téged próbált elűzni a házból, kiűzni a pusztába.

Ami neked sose volt puszta, ami neked az élet volt mindig, a kenyérhez jutás a családnak, a családodnak, s csak aztán, csak utoljára teneked. Igazad van, barátom, igazad, hogy ez a nő azt hitte, elég, ha mondasz valamit. Elég, ha ő tehet érted valamit a saját külön bejáratú békéjéért általad. A te megbocsátásod által. Mert akkor barátom, neked van igazad, neked, hogy azt mondtad, nem kell. Nem kell teneked semmiféle jóvátétel, nem, mert akkor nem értett belőled semmit. Nem, hogy évekig, évtizedekig te őérte voltál, neki voltál egyedül, és a gyerekeknek, akik a méhéből születtek sorban. És akkor hogy is van ez, hogy hogy az asszony nem látta, sose látta, ha tudott elválni tőled, s aztán évekig szekálni, hogy elmenj. S hogy hogy aztán hirtelen meglátott téged, mint a szamár az úrnak angyalát az úton keresztben, s aztán megállt moccanatlan, hiába ütötték és rúgták. Hát hogy is, hogy is lehetett ez barátom, hogy egyszer láttak téged, aztán nem láttak évekig, hogy aztán hirtelen és újra jó legyél. Szükséges legyél annak, akinek mindig is voltál. Bőségben is és szükségben is, de szükségben inkább már hiába. Mert nem köllöttél, Jani, mikor már a rokkantnyugdíjadat is visszavették, odahaza se igen köllöttél. De akkor még, emlékszem, replikáztál. Épp’ a házad előtt mutattad és mondtad, ami a nyelvedre a szívedből szaladt, hogy most, éppen most rúgnak bele a gödörbe. És emelted a lábad, és rúgtál bele a semmibe, a levegőbe, rúgtad a jövőbeli magadat, a magad lábával oda, ahova szántak téged, meglátásod szerint. De az asszonyra nem, a gyerekeidre nem, akkor sem emeltél kezet, se szót. Szavad ellenük egy se. Egy se volt, hogy tán ők, ők is tehetnének érted valamit, hiszen a gyerekek se gyerekek már. Felnőttek.

Hát akkor miért, barátom? Miért nem tudtál nevetni, miért nem, hogy egy csattogó lobogót vettél feleségül, egy zászlót, aminek szava nincs, ami mindig csak arra, amerre a szél fújja éppen. A trendi, hogy válni kell, és marakodni a válás utáni jussért, vagy nem, mégse válni, hátha visszajön a rokkantnyugdíj, vissza az ágyba az ember, vissza a férfi szívébe a remény, hogy nem puszta, azért puszta a világ, hanem fa, kenyérfa, bőven termő. 

Ó, te buta, te ostoba barátom. Te, aki elviselted a gőgöt, a véreden hízott, szívtelen büszkeséget, hogy hogy nem viselted el az asszonyi lobogót otthon? Miért is tetted tabuvá, szentté a nőt, a szenteddé, amihez még neked se szabad nyúlni? Miért nem tudtad, mert nem tudtad, igaz? Azt mondani, ez is csak olyan, mint a többi, ember, aki megtéved olykor, csak megtéved, de aztán újra lát. Újra látja az angyalt, akit sokáig nem. Miért nem hittél az asszonyod jóravalóságában, ami örök, ami istentől való? Miért nem tetted őt próbára? Hisz te kiálltad a próbát, te ellene sose fordultál. Hát hagytad volna inkább, hogy próbálkozzon már ő a jósággal, a helyrehozatallal, a jóvá tevéseddel teneked. A te szíved simogatásával ezentúl.

De te azt mondtad, nem kell, tőle már semmi se kell ezentúl, s ő megijedt, berezelt, barátom, be, hogy csendes megbékélés helyett világgá kürtölöd, hány kést és hány piszkavasat szúrt tebeléd évekig. Hogy a nagyot, a nagyobbik gyereket még nem tudta ellenedre fordítani, mert akkor még nem kellett annyit dolgoznod. A nagyot, az elsőt még te is nevelni tudtad, de a kicsit már nem. A kicsiért már csak annyit tudtál tenni, hogy még többet dolgoztál. S a kicsi, a kisebbik gyerek tényleg ellenedre fordult a civódás évei alatt. S te okos vagy, még arra is rájöttél, hogy miért? Mert csak az anyja nevelte leginkább, hát fordult az anyjával együtt, mikor megfordult a szél. És neki meg is bocsátottál ezért. Csak az anyjának nem, az asszonyodnak, hogy csak zászló volt, szélcsapkodta rongy. Rongyod teneked. Pedig őt te akartad, pedig őérte még az anyád ellen is szegültél, mondván, hogy szeretlek, anya, de nősülni nekem kell, és választani is nekem. Mert nekem kell vele élnem, ha te már nem élsz, akkor is. És anyád hagyott téged, és aztán sose beszélt az asszonyod ellenére.

És látod, kár volt emlegetned az anyádat, kár, mert így tényleg csak magadat hibáztathatod, hogy egy zászlórongynak valót vettél feleségül. Pedig de jó lett volna ráfogni, őrá, az anyádra. Mert hidd el, megbocsátotta volna teneked még holtában is, meg, hogy te élhess. Hogy te élj. Mert az volt a te bajod, barátom, hogy magadnak nem tudtál megbocsátani, magadnak, hogy egy darabka szövethez kötötted az életedet. Holott nem vagy te Isten, hogy bárkit, bárminek ítélj, vagy inkább sajnos, hogy nincs benned egy csipetnyi Isten, hogy lásd, meglásd a szélszaggatta szürke rongyban az angyalszárny hófehér pihéit.

Barátom! Hogy legalább megvártad volna nekem a tavaszt. Nekem, csak nekem, hogy legalább elbúcsúzhattam volna tetőled. Mert mondtad, nagyon mondtad, hogy megöl az asszony. Meg, mert nem fogadtad el békülő jobbját, de nem ő ölt meg. Nem, mert a falubeliek a szívedre, a májadra fogják máris a halálod. Mossák máris a kezeiket. Tesznek úgy, mintha minden rendben lenne itt. Rendben, mert félnek, mert még látni is félnek.

Látni úgy, olyan tisztán, ahogy te, barátom. Olyan vérre, olyan szívre menően tisztán, ahogy te. S bár lehet, hogy holnap én, holnap én leszek a nem-köllesz-Jani, holnaptól én fogom gyakorolni, milyen az, ha nemet mondanak folyton a két kezem erejére, és az eszem erejére, én még maradnék egy kicsit.

Mert madárdal van itt, Jani. Madárdal az utcádban végig. Madárdal, már tehelyetted is, barátom, s aztán énhelyettem is az lesz, barátom. Tavasz lesz újra a házad, a házunk előtt. És a madárdal az mindenkié, a madár, meg a költő, az mindenkié. Mert a madarat meg a költőt, azt Isten eteti szájából, Janikám, valami édes étellel biztosan.

Mert halld csak, halld cimborám. Te, aki az igazi vénség, a megroggyantság elől a halálba szöktél. Hallgasd csak, milyen édes, édes mégis, édes, édes az élet. (Te, te önfájdalmadba belefeledkező Isten barma, te, hisz most látom, nincs, egyetlen zászlótartó sincs a házadon.)

 

 Önmutáció
  
         Negyvenezer év sok idő. Akkor jelent meg a neandervölgyiek között a cro-magnoni ember.
         Hogy kiszorítsa. Azóta tudja az ember, a génjeiben, a zsigereiben, hogy van, hogy felbukkanhat, hogy lehetséges valamiféle ellenség.
         Ezért nem tiltakoznak a kisebbségek. A zsidók, romák, nők, nem zseni gyerekek, nem sportemberek, kissé túlsúlyosak, nem egészen nagyon képzettek. Mert egyféle ellenségbe-nyugvásban nőnek fel.
         Ha sikertelenség éri őket, nem kell önmagukat hibáztatni. Hisz tényleg lehetséges, hogy születettségük miatt nem vették be őket a munkával rendelkezők, a megbecsültek, az egyenlő mércével mértek világába.
         Mert lehetséges, tényleg lehetséges, hogy kisebbségi voltuk lett a hátrányuk. És maradnak ki klikkekből, béremelésből, jobb állásokból. De nem zúgolódnak, a zsigereikben van a másik évtizedes törekvése a másik elnyomására.
         Viszont veleszületett, elidegeníthetetlen jogaik vannak, és élnek is velük. Boldogan keresik meg egymást, egymásra kacsintanak, vagy csak pár órát egymás közelében töltenek. Hogy erőt gyűjtsenek, erőt egymásból, a létezés boldog örömét. És végtelen megrövidítettségükben legójozhatnak, legádzsózhatnak bárkit, aki nem közéjük tartozik. És nevetnek, és vicceket csinálnak róluk, ellenük. Finoman, fegyverek és ököl nélkül, de a teljes kielégüléssel.
         Hát ezért nem kell nekik a jog, a demokratikus képviselet. Mert ők csinálják és élik a jogot, nap mint nap.
         Én pedig csak munkás vagyok, alkalmazott. Csak dolgozó, aki ellensége lehetne minden nem dolgozónak. Nyakunkat szívó piócának láthatnám a rokkantnyugdíjasokat, a magas nyugdíjjal rendelkezőket, a fogyatékosokat, akiknek speciális és drága eszközökre és tanárokra van szükségük. És ott vannak az egyedülálló szülők a magasabb családi pótlékkal, és a betegek, akik belemennek mindenbe. Akár féléves várólistába is, hogy egészséghez jussanak.
         Csakhogy ehhez nekem semmi kedvem. Úgy látszik, én valahogy az evolúció folyamán elvesztettem az ellenséges gént.
         Mutálódtam, na. És akkor mi van?
  
  
  
  
 Alkalmazkodás
 Férjemnek
  
         Te, gondolod, hogy a nikotin elég lesz itt? Függésnek, na. Hogy minden gond nélkül belesimulhassunk ebbe a társadalomba.
         Gondolod, hogy még mindig elég lesz? Mert annyi itt a piás, a gyógyszerfüggő, az energiaitalos, a stresszre gyomorfájással, hasmenéssel, székrekedéssel válaszoló, hogy lassan kisebbségben leszünk. Hogy nem szedünk semmit.
         És ott vannak azok, akik nem merik kimondani, hogy nem mernek gyereket vállalni. Csak tudat alatt impotensek lesznek vagy frigidek és policisztás ovárium szindrómások.
         De tényleg, így ezzel a konzervatív cigizéssel csak gyanúsak leszünk. Már hogy semmi mást nem csinálunk magunkkal. Az meg senkit se érdekel, ki hogyan próbálja felkutatni a nemi potenciáját. Az nem számít, hogy az is csoda itt, ha valaki képes még egy jót élvezni. Akárhogy, akármilyen segítséggel, gyógyszerrel, ajzószerrel, prostival vagy csak úgy, natúr. Bár fogalmam sincs, milyen az a natúr szex, de jól hangzik, és úgyse érdekel senkit.
         No de tényleg, előbb-utóbb gyanúsak leszünk, hogy mindenféle külső segítség, mankó nélkül lavírozgatunk itt, mint kis halacskák. Túl vidámnak fog tűnni egyszer az úszkálásunk, meglátod. Legalább neked vehetnénk egy botot védekezésül. Mármint, hogy ne érjen előítélet, hogy milyen jól elvagy te itt. Vagy legalább próbálnál tétován, előrehajolva járni. Legfeljebb hasra esel, de gyanús nem leszel.
         Míg énnekem erre nincs lehetőségem, nálunk flottnak, frissnek, üdének és fiatalosnak kell lenni. Persze nem csak úgy, magunktól, hanem mondjuk energiaital segítségével. Szóval valamit tényleg kellene csinálni, rejtőzködnünk kellene valahogy. Mert nem vagyunk kőgazdagok, nem tudunk elszigetelődni. No meg én nem is szeretnék izolálódni csak azért, mert nem tudunk magunknak kitalálni egy jó kis függést, amit aztán szépen eljátszanánk. Mert hogy nem szabad közösségben röhögni, kacagni, felnevetni, az még rendben. Ne hihesse senki, hogy rajta nevetünk. Bár humánusabb megoldás lenne elmondani a röhögtetős sztorit a többieknek is, akik nem hallották. A történetet nem, csak a nevetést. És a humánust magunkra értettem, hogy ne kelljen már uralkodni magunkon és elfojtani a nevetést.
 Mert aztán a nevetős sztorik is utána mennek, áldozatául esnek az elfojtásnak azok is.
         És észre se vesszük, ha elfogynak. A jó kis kacagtatós történetek, ha kivész belőlünk a vágy, hogy ilyeneket alkossunk és adjunk tovább. Bár jó, jó, te azt mondanád, búval aszott itt mindenki, arat a depresszió, már-már népbetegség. És szél ellen nem lehet vizelni. De én akkor is hiszem, hogy jó röhögések nélkül nem lehet élni. És az az ember halála lenne, ha nem akarna többé jó kis kerek izéket kigondolni, hogy továbbadhassa. És most nem a cicire gondolok, bár az se rossz. No de a cicihez jutás natúr jogát ti vesztettétek el azzal, hogy nem akartatok osztozni rajta egy gyerekkel. De legalább mondanátok ki, és menne tovább az élet. A cici osztatlanul is jó, sőt. Osztatlan és örökös lesz lassan, ahogy egyre kevesebben akarnak gyereket.
         És te, egy jó kis cicifüggés se lenne rossz pedig. Neked, persze, csak neked, a te részedre. És én se sértődnék meg, ha csak virtuálisan nézegetnéd őket. A ciciket, de sajna ez édes álom. A cicifüggést már biztosan nem tűrné a társadalom. Pedig a kokónál biztosan jobb. A nyugtatóknál is. A piánál már kétesélyes, mert egy kevés piától legfeljebb nagyobbnak látnál vagy kisebbnek, vágya, szíve szerint. Mert tényleg, hogy ti mit összefakszniztok a méreten. Egy egész évi pszichoanalízis kellene, hogy melyikőtök miért ragaszkodik a nagyhoz, kicsihez. Van, akit nem ijeszt a nagy, mert a kettőt összefogva hüvelyként használná szívesen. A vállalkozónak meg jó a kicsi is, mert kihívás neki, hogy kihozzon belőle valamit. Vagy ki tudja? Ti tudjátok, és tudjátok is, mert ez a méretkérdés a ti bolondériátok. Ti méricskélitek magatokat odalent, és azt hiszitek, nekünk is gondot okoz a mellünk mérete. Pedig nem okoz, csak ti sulykoljátok belénk, hogy az fontos. De csak nektek fontos, és sajna tényleg így van. És sajnos nagyon régóta ti akartok nagyobbat. Mert valaha a nőnek több, kisebb melle volt. Még ma is születnek nők harmadik, csökevényes mellel. De úgy alakult, hogy a nőnek egyre kevesebb, de nagyobb melle lett. Persze, hogy vonzóbb legyen a férfinak. Csak azt már nem kérdezte meg a férfinemű etológus, hogy ugyan honnan indult ez az egész mellnövekedés és ritkulás. Ahhoz előbb bennetek kellett csökkenie a vágynak, hogy válaszul a mienk meg nőni kezdjen. És csökken azóta is. És a spermátok száma is csökken. És valójában a mi sokféle mellméretünk áll szemben a ti csökkenő vágyatokkal. És miért is ne csökkenne. A történelem, sőt már az evolúció folyamán férfimilliók maradtak ki a szaporodásból. Az erősebb hím, aztán a gazdag, tehetős férfi milliókat szorított ki. Az, aki megtehette, hogy nője, gyereke legyen. De még ma se tesz jót a nemi hormonoknak a dominancia-hierarchiában létezés. Vagyis az, hogy egymás tökére léptek, vagyis a dominánsnak szabad az alatta levőt meghajlásra bírni. És megalázni is, hisz jut eszembe, te mesélted, hogy egy vidéki, fiatal jogászt megszopatott a felettese. Az állásért, igen, de tán azért is, hogy megmutassa, ki az úr a háznál. No de az a férfi hogy közeledik aztán a nőkhöz, mer-e közeledni, tudva, hogy bármikor kiderülhet a titka. De a nőknek könnyebb volt, nekik nem kellett visszafejleszteni a nemiségüket annyira. Igen, a poligámia megmentette őket a nemiségük visszaszorításától. Nekik csak a cicit kellett alkalmazkodtatni a csökkenő férfivágyhoz. A dominacia-hierarchiában létezést meg most tanuljuk, pár évtizede, a nők munkába állításával. Igaz, máris hat ránk, igen, mi is egymás petefészkére lépünk. Nézd csak meg, az erős napi hierarchiában dolgozó nők, például nővérek, eladók sokszor túlsúlyosak. De ez nem jó, mert kövérségük policisztás ováriummal járhat együtt, azaz terméketlenséggel. Bár ha belegondolok, hogy a kövér, hatalmaskodó kápó, vagyis némber egész nap leordítja a betegek fejét, akkor jobb is tán, ha nem esik teherbe. És jobb is, ha ezt nem tudja magáról, mert ezt is csak a betegeken verné le. És ne mondd, hogy rosszindulatú vagyok, mert a monogámiával megindult a harc a nők között is a gyerekért, a férjhez és gyerekszüléshez való jogért. És a nők elkezdték egyre vonzóbbá tenni magukat, egyre megfelelőbbé, már ha ezt lehet fokozni. De sajnos nem volt elég már a mellméret, dehogy. S mivel nem volt tulajdonuk, pénzük, házuk, földjük, ahogy még ma sincs. Hát nekiálltak saját magukat formázni, pozitív szelektálttá válni. Eladhatóvá, eladhatóbbá. A többieknél, persze. Főleg kiválni akartak a többiek közül. De míg a férfiak valóban kiválhattak szorgalommal, tanulással, gürizéssel, örökléssel, és elmehettek szerencsét próbálni. Addig a nőknek az igyekezet maradt, a tisztesség, a becsület. S hogy ez mit is takar, az mindig más volt. A háztartási és nevelési ismeretek csak az alapot jelentették, a tisztesség viszont főleg szüzességet, visszahúzódást, politikátlanságot, bele nem szólást. Hisz még ma is kevés a parlamentekben a nő. S volt, van, ahol a tisztesség a csikló kimetszését jelenti. Hogy a nő ne akarjon élvezni mással, csak a férjével, vagy azzal se. Csakhogy valaha voltak férjek, nős, családos emberek, akik szintén kiváltak a férfiak közül. És megtehették, hogy feleséget vegyenek magukhoz. Mert a férfi értékét, értékelését növelte valaha az asszony, a gyerek. Mert valójában a férfi így felelősséget vállalt a nőért, jóformán annak haláláig. Biztosította a létfeltételeit, cserébe viszont a nők nem zúgolódtak, hogy nem birtokolnak semmit. Eszükbe se jutott, hogy miért a fiúk örökölnek, viszont annyit azért megtehettek, hogy nőegyletekbe tömörülve segítették szegényebb társaikat. Árvaházakat és öregotthonokat hozhattak létre. Óvodákat, hogy szegényebb társaik, a munkásnők nyugodtan dolgozhassanak. Tehettek bármit, de csak azt, ami a társadalmi békét biztosította. Konzerválta az egyenlőtlenségeket.
         És most, szívem, nézz csak ránk. Dolgozhatunk, szabadon eltarthatjuk magunkat és a gyerekeinket. De továbbra sincs semmink, ami birtokolható, az még mindig a férfiaké. Gyár, föld, ház és olykor a gyerek is, mert az anyának nem lenne őt hova vinnie. És közben elvesztettük a férjet is, azt, amelyik felelősséggel vállal nőt, gyereket. Amelyik jóban és rosszban, egészségben, betegségben a másik mellett marad. Mert ez a feleségeknél inkább alapvető még mindig. Miközben bármelyik utolsó striciből lehet férj, hisz a monogámia a férfiaknak kedvez, ezt mondjuk olvastam is, de látom is. Kőkemény, echte alkeszek próbálják megmentetni magukat reménykedő, társra vágyó nőkkel. De akkor már késő. És nem vagyok előítéletes, hisz ismersz, de valahogy a férfiaknak tényleg szükségük van arra, hogy valaki elvezetgesse, kell nekik valami meder, különben túlcsordulnak, kiöntenek. Elbízzák magukat, addig nagymellűsködnek, míg bele nem halnak, nem tudom, miért. Tán bizonyítási kényszerből a főnöknek, apának, istennek, de az biztos, hogy zabolátlanabbak a nőknél, már megbocsáss. 
         És a nők még mindig próbálkoznak, tetszeni akarnak, elfogadtatni magukat, és meglepiből szűzhártyát varratnak maguknak az elveszett helyett. A váló férjek meg megpróbálnak mindent visszaszerezni, volt aki az osztozkodáskor levonatta az ügyvédjével a felesége méhirtásának költségeit. Holott az a méh neki volt, érte volt főleg, és a belecsinált gyerekeinek.
         S akkor mit is találjunk ki függésnek hirtelen, hogy ne legyünk se irigyeltek, se gyűlöltek. Mert azt tudom, hogy kisebbséghez tartozni nem jó. Hogy úszni kell az árral. De talán szólni is lehet, szólni kell, ha rossz az az ár.
         Szerintem ne törődjünk vele, se a józanságunkkal, és mondjuk csak azt, hogy kávézunk. De nagyon.
         Végül is az is függés. Csak kissé ódivatú.