MEGOSZTOM

bennünk lakozó

a bennünk lakozó narrátor
nélkül meghalunk mert az
embernek szüksége van arra
hogy időről időre megfogalm
azza önmagát csütörtökön hal
t meg anyám csütörtökön szü
letett különben széthullunk
fekete és fehér húrokra min
t fekete és fehér húrokra s
zéthulló fekete és fehér zong
ora szombaton lesz a temetés



első részlet abból a másik
naplóból kvodlibet huszon
öt május tizennyolc vasárn
ap a lehető legtermészetes
ebb módon harag és gyűlöl
et nélkül ha tükörbe nézek
azt látom hogy az egyik sz
emem kék olyan az alakja m
int egy elnyújtott könnycsep
p a másik szemem barna l
eginkább egy száraz falevél



a bolond lány románul ének
el nem eresztik be a sárga ajt
ón hiába zuhognak öklei amiko
r ott állunk a lépcsőházban
nem jut eszembe ez a jelenet
a bennünk lakozó narrátor ú
gy csinálja hogy a rossz jó le
gyen ebben a versben öcsém
et megölelem anyám temetés
ére nem értünk oda lerobb
antunk az autópályán aztá
n a közeli városban anyám
sírja fölött elmondjuk a m
iatyánkot alkonyodik de még
sötétedés előtt sikerült od
aérni a magány valósága az



nkösdszerda iső tétel
a vers címe és a piros év
szak a verstest részévé v
álik ahogy megmártózik t
eremtményében a teremtő
az időben az örökkévaló
ság a fodrozódó időben a
fodrozódó örökkévalóság s
árga reneszánsz álarca m
ögé rejtőzik a valóság ar
ca mert elmúlik minden
örökkévaló lehetett volna



a bőröndöt amikor vittem
a révész megkérdezte hát eb
be ki van a bennünk lakozó
narrátort csuktam a bőrönd
be de nem értette volna ho
gy beszéd közben miért hasz
nálok latin betűket a nagyb
átyám mondtam kihagyott a v
égrendeletből véres a bőrönd
a révész nevetett talán a z
akó miatt nem értünk oda a
temetésre talán legközelebb
persze még egyszer már nem
fog meghalni anyám többé



svétcsütörtök iidik tétel
a feltámadás szadizmusát id
ézi egy másik költő másik ve
rséből annak a másik költő
annak a másik verse a nyel
v roncsolása ez mint rózsas
zín hajnalban rózsaszín haj
nalon szándék és szokás szer
int a tévedés az örökkévaló t
évedés malmára hajtja fejét a
patakvizet lélek és igazság te
st és igazságtalan látszatok



a nyelv jelekből áll tevődik
össze és ezeket a jeleket elő
re megfontolt szabályok szer
int illeszti egymás mellé a
bennünk lakozó narrátor a m
agyar nyelvben négy szóelem
van szótő képző jel és rag h
a például azt mondom ház
le kell bontani magától össz
edől főnév ha azonban hozz
ábiggyesztem az i képzőt házi
az i képző tehát a ház főné
vből a házi melléknevet n
em ismerem annak a fának
a nevét a temetőben az al
att a fa alatt pihen anyám



zkeresztvasárnap iiidik
tétel étel az asztalon test
és kenyér a kannibál teste e
hetetlen a hét látszat és i
gazság volna a feltámadást
elhalasztani mondatmorzsá
k az asztalon az asztal alat
t kutyák és gyerekek a játszót
éren kezdődött a teremtés a
második tévedéssel az angy
al aki nem létezik a téved
hetetlen angyal tévedhetet



a temetés napján megpr
óbáltam elhallgattatni a b
ennünk lakozó narrátort a
kiről először egy újságban o
lvastam anyám hegyek közö
tt született a magány való
sága és a társak illúziója h
alkan szól a rádió csak a l
ányom hallja a rapszódia sz
íneit ki kellett vágni mesélt
e apám a sírásók csak úgy
vállalták el a papnak mi
ndig sietnie kell nincsenek
angyalok az oltárhoz veze
tő utat nem őrzi tűz alkon
yat ahogy a lemenő nap v
ére a fák alázatos fejére
MEGOSZTOM

Demeter Arnold versei

idegenek 

Erre már nem jártok.
Kifakult vendégség.
Nincs idő, mi mennénk.
Nincs idő, mi várnánk.
Nem nagy dolog,
csak mi múlunk rajtatok,
és ti, ti túl múltok rajtuk.

Sokatokra emlékszem.
Öröknek gondoltalak,
ti, furcsán nevetők,
sokat mocorgók,
jól lakni szeretők.
Vasárnap jöttetek,
mintha szentek,
megannyi szlogennel.
Holnap munka,
na még egyet.
Vár a gyermek,
na még egyet.
Szegény kutya,
macska, ház, szellemek

egyedül maradtak.
S kőbe vésett jelszó,
amint tudunk, jövünk.

Magunkra hagytatok.
A fiatalkori ígéretekből,
felnőttkori rutin hazugságok
lettek. Eskütök megbukott.

El kell fogadni, nyugtatnak
száz ebéden, száz vasárnap,
s talán, önzők vagyunk,
amiért még most is visszavárunk.

Jó bor vár, finom vacsora,
de ha most belépnétek
ezekből nem maradna más,
csak a megvetés,
hogy eddig hol,
eddig miért nem,
s most minek.

Látom én, hallom én, hogy
a telefon nem csak
egy irányba működik.

Abban már biztos vagyok,
hogy néha évekig tart
egy-egy optikai csalódás,
s benne szédülten ténfereg
minden jóindulat.

Az is lehet,
hogy maholnap ismét megjelentek.
S majd azt gondolom,
hogy megbolondultam,
pedig csak elfelejtettetek.

Színes a társaság,
rokonok, barátok,
cifra csokor, de a vége
úgyis hervadás.

Illemből lakadalom.
Illemből temetés.

Köszönni persze
továbbra is köszönünk.
Hisz valamiért még mindig
azt gondoljuk, hogy
tényleg ismertük egymást.

hát legyen

Csendben halt meg,
nem volt jajgatás.
Tudta, hogy jönnek,
megragadják a vállát,
mosolytalan nevetnek,
hajukba túrnak,
és kölcsönkérik mindenét,
tudta, hogy ha szisszen,
akkor már jönnek
kiakasztják a kaput,
megkeresik a kulcsokat,
a ruhái közé túrnak,
kávét kérnek és cukrot,
tudta jól, ismerte őket,
látta őket,
név szerint tudta,
hogy egyik, másik
kinek a mije.
Az ördögök.
Csak ennyi volt a terv,
hajnalban, amikor
már a mellette virrasztó
se bírja,
és bekoppan a szeme,
a koppanással egyszerre
megszökik, mintha
csak ismét bálba lógna el.
S lett is nagy rémület
reggelre, és háborgás,
hogy csak így szó nélkül,
hagyogatás, elköszönés,
megköszönés, kiköszönés,
jajgatás nélkül,
elment.
De ő tudta, hogy
így a boldogabb,
így az egyszerűbb,
hogy végre,
valamit utoljára
magyarázat nélkül
megtehet.
S ha ez a halál,
hát legyen.

MEGOSZTOM

Le Julianna Phuonglinh versei

Torlódás

Felszállok minden buszra,
a számokat bámulom,
nem ismerem őket, csak az időt.
Őt már régóta.
Létrákat teszek az ablakokra,
közben a gyíkokra gondolok.
Ahogyan farkukat hiányolják,
ahogyan kigúnyolom őket,
mikor magukra maradnak.
A létra első fokáig jutok,
izzadságtól átázva kelek fel,
tejbogarak éhes tekintete néz vissza rám.
Szétterpesztett combjaim közé sűrűsödik
ízületeikből préselődő, sebeik fehéres-sárgás
mérgező testnedve.
Hegektől terhes szerveim,
leszállok.


Disszociatív

Hallgatólagos igazságtartományokban
keresed a megoldhatatlan paradoxonok feloldását.
Különböző síkokat élünk meg egymás felfüggesztett valóságaiban.
Vidéki tájak eufónikus illúzióinak hallucinációját.
Tölcsértorkolatok hangos, mély vizét,
a tested hullámait.
S te annak anyagszerű befogadását:
hús és csont.
Sorra hullanak el emlékeid képződményei,
a hangod utoljára,
néha körbenézel, hátha visszajön.
Talán az én nevemet mondtad,
vagy Istenhez fohászkodtál.
Csak a szemeid, ahogyan percre pontosan,
mindig hússzor pislogsz mielőtt kimondanád azt.
Tiszta lepedők, mocskos muráliák, érintetlen falak,
rozsdás hinták karcos dallama,
a megváltás a túloldalon.
MEGOSZTOM

És ne vigy minket

                                                                  „Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket…”

                                Szentlecke Szent Pál Apostol a korinthusiakhoz írt leveléből

A templom barokk akusztikájában Évike hangja mesésen csengett. Ahogy ott áll a mikrofonnal a kezében, mintha már nem lenne annyira kislányos, mint öt éve, amikor legutóbb olvasta az igét. A padok fölé görnyedő arcok nagyjából ugyanazok voltak, csak súlyosabban ülték meg őket az évek ráncai. Sokan ismerték a lányt, hisz régebben minden vasárnap ministrált és gyakran ő olvasta a szentleckét is.

Ezen a vasárnapon a hosszú, bokáig érő fehér karing épp, hogy jó volt rá, pedig Laci atya igyekezett a legbővebb darabot előkotorni a szekrényből, mert tudja ő, amit tudni kell, amire pedig neki még gondolnia sem lett volna szabad. 

A lány előző nap bukkant fel váratlanul, egy esküvői szertartás résztvevőjeként. Laci atya először fel sem ismerte. A serdülőkortól számított öt év mégiscsak lényeges fizikai és lelki változások periódusa volt. Évike bizony nem volt már kislány, és a szemében tükröződő élénk csillogás mellé mintha valami tűz is vegyült volna. Évike kitörő örömmel köszöntötte a papot. De a lány ölelésre lendülő karját Isten szolgája egy baráti kézfogássá szelídítette. Nem találta üdvösnek a násznép szeme láttára a testhezálló kisestélyibe öltözött ifjú hölggyel való ölelkezést.

– Én vagyok az, Évike! 

Ekkorra már a tisztelendő is ráismert az évek óta nem látott arcra. 

– Évike, igazán kellemes meglepetés! De hisz te már nem is Évike vagy, hanem Éva! 

Beszédbe elegyedtek és kis idő múlva Évike kifejezte gyónási szándékát, és kérte az atyát, hogy ott helyben kerítsenek rá alkalmat. Így a fülke helyett az atya inkább a templomudvar egyik félreeső sarkában elhelyezett padra invitálta a fiatal nőt, ahol senki nem hallja, de mindenki láthatja őket. A lány úgy belelendült a gyónásba, hogy Isten szolgája kénytelen volt egy kézmozdulattal kettévágni az egyetemi évek alatt elkövetett tévelygések hosszúra nyúlt felsorolását, és gyorsan kirótta a penitenciát.

– Laci atya, olvashatom én a holnapi szentleckét, úgy, mint régen?

Nem is tudom, gondolta magában a pap. Ebből talán morgolódás lesz. De hát nem örül a pásztor minden egyes eltévedt, majd megkerült báránynak?

– Persze, lányom, de előbb végezd el a penitenciát, hogy méltó lehess az alba viselésére.

Vasárnap Évike derékig érő hosszú, ébenfekete haját egyetlen vékony fonatban nem hátul, hanem a bal oldalon, előrevetve viselte. A végtelen copf elkezdődött a vállánál, és szépen, a világ fizikai törvényeinek engedelmeskedve csorgott alá a hófehér karingen, akár Jákob lajtorjája, a mennyország ígéretével. 

„Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt…”

Valahányszor mély levegőt vett, a szűknek bizonyuló karing engedelmesen követte a tüdő tágulásának domborodó anatómiáját.

„…sőt, a kísértéssel együtt a szabadulás útját is megadja majd, hogy azt elszenvedhessétek.”

És a lány levegővételét rögtön követte a férfi hívek alig hallható sóhaja. Szabó Karcsi, a negyvenes, kétgyerekes apuka gondolatainak nehezen lehetett határt szabni.

– Ó, a kis Évike! Hogy… megnőtt.

Ám a szépen csengő hangszóró váratlanul recsegni, zizegni kezdett. Évike hangja elhalkult és fölötte egy basszus férfihang szólalt meg hangosan.

– Ó, a kis Évike! Hogy… megnőtt.

Szabó Karcsi óriásira kerekedett szemmel nézett fel a hangszóróra vagy tán még fennebb, a Jóistenre, mert az onnan elhangzó mondatban saját gondolatát és hangját hallotta vissza. Hites neje is felkapta lesütött tekintetét, és kérdőn nézett férjére.

– Ezt te mondtad? – szűrte át az összeszorított fogai között a kérdést.

– Én nem mondtam semmit. – sziszegte szinte teljesen csukott szájjal Karcsi, megrettenve az egésztől, hisz a száját összezárhatja, de a gondolatainak aligha fog tudni parancsolni.

A Szabó família nem ért rá sokat csodálkozni, mert a hangszóróból máris az idős Kovács bácsi remegő hangja hallatszott.

– Istenem, de szép ez a teremtés, nem is tudtam, hogy ilyen nagylányok is ministrálhatnak, ma mégis érdemes volt eljönni a templomba, pedig a fene meg akart.

Kovács néni nem hitt a fülének, mert Kovács bácsi, ha torkaszakadtából beszél, akkor sem tudta volna ezt a hangerőt produkálni. Értetlenül nézett a férjére, szegény öreg pedig rémülten hallgatta saját kihangosított gondolatait. A hívek és az idős asszony megvetően pillantott az öregre, és fülig vörösödött.

Nehogy infarktust kapjon itt nekem ez a vén szar – gondolta az asszony, de a hangszóró őt sem kímélte, elcigizett, krákogó hangja reccsent meg a hangszóróban.

Nehogy infarktust kapjon itt nekem ez a vén szar. Szinte ünnepélyesen visszhangzott a márványos akusztikában… vén szar. Vén szar… szar… szar. Saját hangjától megrémülve Kovács néni szabadkozva nézett körül, ugye mindenki látja, hogy ő aztán ki se nyitotta a száját?

Ekkor már zavart mozgolódás, morgás lett úrrá a hívek között. 

A templom hangosítása mintha életre kelt volna, mintha valamilyen felsőbbrendű hatalom utasítására élőben kezdte volna el közvetíteni a hívek gondolatait. Férjek és feleségek titkos gondolatai csaptak össze, szemmel látható riadalmat keltve a szent helyen.

Ne, micsoda bestia lett a kis szende Évikéből! Hű, de megráncigálnám azt az idétlen copfját!

Ezt a lotyót! Van képe visszajönni! Hallottuk ám híredet, kisasszonyka, hogy milyen jókislány voltál a városban, az egyetemen… Na, hagyd csak el, tudjuk mi, azt hiszed nem tudjuk?

Micsoda szemek, micsoda pillák, micsoda mellek, te jó ég, cibálnám le róla azt a fehér inget!

Hát de Laci atya se normális, hogy a pulpitus közelébe engedi az ilyen kurvát! Hát de az is csak férfiből van, az is csak a faszával gondolkozik. Tudja az ördög, mik voltak ott a sekrestyében…

Vajon le van borotválva neki ott?

Laci atya riadtan kapkodta a fejét, és egy hirtelen mozdulattal kitépte az összes kábelt a hangosításból. De a megmagyarázhatatlan hatalomnak nem volt szüksége se áramra, se kábelre, a hangszórók továbbra is élő adásban közvetítették az emberek fejében lévő tébolyt.

Viselkedj normálisan, viselkedj normálisan, az Isten szerelmére, a feleséged észre ne vegye, hogy mindjárt feláll, mi lesz veled!

Esküszöm, megtépem a haját ennek a szemérmetlen perszónának, csak legyen vége a misének. – üvöltötte a hangszóró Évike anyai nagynénjének hangján. 

– Én aztán dugnám, mint a lopott biciklit! – így a kántor.

Nem csoda hát, hogy a liturgia félbeszakadt. Mindenki hanyatt-homlok menekült a templomból, reménykedve, hogy megússza saját gondolatainak kihangosítását. Teljes volt a káosz. Laci atya próbálta túlkiabálni a hangszórót, de a helyzet reménytelen volt. Évike döbbenten állt a pulpitusnál, eltelt pár perc, mire tudomásul vette, hogy ez a ribillió talán az ő hibájából kerekedett. Tanácstalanul nézett előbb az atyára, majd a többi ministránsra. Végül csak hárman maradtak. Évike, az atya, és az egyik kamaszodó ministráns fiú, akinek a hangja utolsónak csendült fel a hangszóróból.

Szeretlek, Évike, szerelmes vagyok beléd már hét éve. Zuhanyzás közben mindig azt képzelem, hogy te is ott vagy, és látom, ahogy lecsorog a víz meztelen testeden, a két melled között…

A fiú a feje búbjáig elvörösödött és kirohant a sekrestyébe. A templomi cirkusz után nyomasztó, hűvös csend lett. Az atya a megfeszített Krisztust nézte félrebillentett fejjel, mintha valami válaszra várt volna, magyarázatra, de az Úr makacsul hallgatott a kereszten. Hosszú percek teltek el, mire Évike felocsúdott.

– Atyám… Atyám, én igazán sajnálom. Sajnálom. Nem is tudom, mit mondhatnék…

Az atya még mindig kérdő tekintettel bámulta a feszületet, majd igyekezett összeszedni a gondolatait.

– Drága lányom, kedves Évike… Ez nem a te hibád volt. Tudod, sokszor látom a hívek arcán, hogy fejben másutt járnak, nem az imádságon. De hogy itt bent – és itt megkopogtatta a halántékát – mennyi elzárt, visszafojtott, tisztátalan gondolat kavarog, azt eddig csak sejtettem. Láttad, hogy szaladt mindenki a saját gondolatai elől? És így éljük le az életünket, lányom. Menekülünk a sötét koponyánkba zárt, ki nem mondott dolgoktól. Pandóra szelencéje ékszeresdoboz ehhez képest. És a tízparancsolatot is át kéne írni. A ne hazudj helyett inkább úgy hazudj, ahogy elvárják kellene legyen. Az igazi énünk az elménkbe zárt ketrecben sínylődik. 

– És most mi lesz?

Laci atya megvonta a vállát. Zavarodott tekintetét ismét a feszületen nyugtatta, félt a lányra nézni.

– Krisztus urunk, kétezer éve te kikergetted a kufárokat a templomból. Ma is valami hasonló történt. De hogy mi lesz ezután, azt csak Te tudod. Kegyelmezz nekünk, Krisztusunk!

Összecsukta a Bibliát, hóna alá kapta, kinyitotta a sekrestyeajtót Évikének, összeszedte a ministránsok hátrahagyott csengettyűit, a nagy sietségben ottfelejtett zsebkendőket, esernyőket és felöltőket egy helyre gyűjtötte, majd kisétált a főbejáraton. Még mielőtt kilépett volna a templomból, megint megszólalt a hangszóró.

Hogy az isten szakasztaná rá a csillagos eget az átkozott cölibátusra!

MEGOSZTOM

Bázis-klub Kassán

Tavalyi közép-európai könyves kalandozásaim után ismét útra kelek, ezúttal Kassára, a Bázis-klub szeptember 28-i rendezvényére. A beszélgetés-sorozat, amelynek Karádi Éva, a Magyar Lettre Internationale főszerkesztője, számos európai irodalmi rendezvény szervezője a Dunának, Oltnak egy a hangja nevet adta, a közép-európaiság témakörébe tartozó kiadványokról szól: bemutatja friss könyveit a felvidéki Abacus+ Kiadó, amelynek munkatársai aktív Bázis-tagok, emellett szó lesz három olyan könyvről, illetve lapszámról, amely a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelenik meg. 

Idén az immár évek óta ősszel megrendezett Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége Románia. A román írott kultúra október 2–5. közötti seregszemléjéhez további programok csatlakoznak, közép-európai konnotációkkal gazdagítva referenciáit.

A Bázis-klub helyszíne a kassai Thália Színház Márai Stúdiója. Cselényi Fodor Olívia szervező fogad minket. Az Abacus + Kiadó új és készülő könyveit a kiadói csapat két tagja: Vályi Horváth Erika műfordító és Juhász Rokko költő, képzőművész mutatja be. A harmadik, Deák Renáta most nincs itt. A fiatal, egy éve alapított kiadó portfóliójában kiemelt helyet kapnak a műfordítások: amellett, hogy szlovák szerzőket adnak ki magyarul, fordított irányban is működnek, gyakorlatba ültetve a multikulturalitást.

A Duna-antológia készülő szlovák és román kiadásáról Király Edit beszél (előbbi az Abacus+-nál fog megjelenni). A folyó című kötet ugyanis egy másfajta Duna-antológia; lényeges kiemelni, hogy nemcsak a magyar, hanem a világirodalomból is válogat. A Kalligram által gondozott 2022-es magyar kiadás már a harmadik a sorban; a könyv eredetileg németül jelent meg Der Fluss: Eine Donau-Anthologie der anderen Art címen, ugyancsak Király Edit és Olivia Spiridon nagyszebeni származású, Tübingenben oktató irodalomtörténész szerkesztésében, majd szerbül is kiadták 2020-ban, és hamarosan olvashatjuk románul is. Király Edit felhívta a figyelmünket, hogy a szövegek kulcsszavak köré szerveződnek fejezetekbe. A Duna folyamatos önismeret a magyarok számára (ami nem mellesleg szellemes szójáték), ugyanakkor, mint Bán Zoltán András felhívja a figyelmünket az antológiáról közölt recenziójában, „az sem tagadható, hogy a magyar Duna tökéletesen kozmopolita is egyben, vagyis szellemileg fölöttébb világirodalmi jelenség a magyar irodalom történetében”. Nem véletlen, hogy Karádi Éva belefoglalja a Duna szót a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál köré évek óta szervezett szatellitprogramjai nevébe: Dunapest, illetve Dunafeszt. Idén a Könyvfesztivál előestéjén, október 1-jén a budapesti Három Holló kultúrkávézóban, majd a Könyvfesztivál farvizén, a szegedi Román Kulturális Intézetben a kassai Bázisesttel majdnem megegyező forgatókönyv szerint követik egymást a közép-európai irodalmak együttlétezését demonstráló programpontok.

Ezután Adriana Babeți temesvári irodalomtörténész Regényszótár a 20. századi közép-európai irodalomból című monumentális vállalkozásáról beszélgetünk Király Edittel és Jenei Lászlóval. A Regényszótár összesen 257 huszadik századi regényt mutat be, amelyek mind kötődnek Közép-Európához. A nyelvek száma, amelyen íródtak, nem kevesebb, mint tizennégy, hiszen a szerkesztők Közép-Európa-meghatározása nem geopolitikai, hanem geokulturális alapú. Karádi Éva kitartó szervezőmunkájának köszönhetően a 2025-ös Nemzetközi Könyvfesztiválon a magyar olvasók is örülhetnek az eredetileg román nyelven megjelent Regényszótárnak, amelynek összeállításakor Adriana Babeți olyan magyar irodalomtörténészek szakértelmére támaszkodott, mint Balázs Imre József és Vallasek Júlia. A magyar nyelvű kötetet a budapesti Cser Kiadó jelentette meg, szerkesztője Csordás Gábor volt, és mielőtt a fordítócsapat munkához látott volna, a koncepció kialakításához Karádi Éva, Csordás Gábor és személyem mellett Dánél Mónika összehasonlító irodalomtörténész is hozzájárult.

A miskolci Műút folyóirat legújabb számában válogatás jelent meg Kortárs román költészet és próza címen. A Műút főszerkesztőjével, Jenei Lászlóval beszélgetünk a Demény Péter összeállította lapszámról. Mint a szerkesztői előszóból kiderül, igyekezett a bukarestieken kívül vidéki, sőt külhoni román szerzőket is bevenni, kevésbé ismert neveket az olyan hírességeken kívül, mint Mircea Cărtărescu vagy Matei Vișniec. A lapszám impozáns kivitelezésű, a grafikai tervezés Nagy-Balogh Györgyi érdeme.

Logikus egésszé áll össze az ősz eleji maratoni Bázis-beszélgetés, gyönyörű, archaikus palóc rövid á-kkal meg jómagam marosvásárhelyies, mindig röviden ejtett magánhangzóival előadva – utóbbiak egy esetben értelemzavarónak bizonyulnak, de remélem, a nagy történet ettől függetlenül érthető, a közép-európai narratívához hasonlóan.

A borítóképen a Műút folyóirat legújabb számának kassai bemutatóján jobbra a folyóirat főszerkesztője, Jenei László.

MEGOSZTOM

Ayhan Gökhan versei

Nyaralnak a gyerekek

infúziók tartják össze a szétcsúszott nyarakat,
krematóriumként üzemeltetett halsütők.
a kórházból kiszökött gyerekek állnak a lángosos előtt,
a csuklókat eljegyezték az injekciós tűk.

Tolókocsid
In memoriam Lakatos Mária

tolókocsid hány karátos ékszer,
gyémántkereke a járólapot nem karcolja fel?
eltolnálak a cukrászdáig, ha élnél még,
guruló ékszered puha húst felemészt.

Gyűrűsujjak gyűrűvel

hasznos és praktikus gyűrűsujjak,
ütésállóak,
és az ék-
szert
nem töri el
egy kifejlett gyerekfej.
MEGOSZTOM

Létai Eszter versei

a kezdet árnyéka

azt mondják, öröm a sírás,
mikor a tüdő megtelik levegővel
és az arc mosollyal.
azt mondják, ijesztő a lila,
nyomai a fájdalomnak
és az élet-halál közti létnek.
azt mondják, az inkubátor
műanyag dobozban szimulált világ,
ahol a szeretet kesztyűn keresztül érint.
azt mondják, a kegyelem
egy szó, amit csak a túlélők
képesek kimondani.
azt mondják, ők mindent megtettek,
most rajtam a sor,
de ez az ajtó nem nyílik befelé.
itt maradtam szélárnyékban,
nem tanultam meg elengedni,
csak hordozni,
mint egy hibásan nyomtatott sor
egy könyv első oldalán,
ami minden nap
újraolvassa magát bennem.


Kék

megszoktam
a nyomást a tarkómban
amikor a gondolatok
mint nyers szavak előrontanak
még mielőtt kisütnék
egy épkézláb mondatot
mely kontextus nélkül
meztelenül hever a papíron

megszoktam
hogy a kék elfolyik
csak a vörös planktonok
világítanak a koponyámban
átitatják a bőröm
befúródnak a csontvelőmbe
és lassan felemésztenek –
adjátok vissza a kékemet


mint Szindbád

mint Szindbád
kiben oly tisztán él minden emlék
s kit régmúltból maradt szomjúság hajszol
úgy bontasz vitorlát te is

mintha óriás hajók közt járnál
pedig csak villamosra vársz
ami sosem érkezik pontosan
nem hódítasz csak áthaladsz

talpad nyomán megnyílik a tér
és az idő új mesébe kezd
a tenger elveszett pillanat
de a város a tied


MEGOSZTOM

Az első lekottázott macskanyávogás

Emlékezzünk, a leghívebb tanítvány
neve János. Most vendégei volnánk
a sokpipájú, verseiben rejlő –
tornyokba nem zárható
szín Aranynak.
Voltunk a képes szinten
100 lépcsőkön recsegtünk fel-le
akárha egy létrán.
Arany 4 napig rostokolt
a föstő állványával szemközt,
piros pozsgássá csak
mókából ékesíti őt a Mester.
A Csonkaktorony eredeti kapuján
nem járhat be 13000 évi látogató
az Arany-palotába mégis-mégis
beférnek karrierek, pályák –
Bőrdudaszó, Kobzos Tamás gitár.
No ittatok-é jó traminikat
hallották-é vándordalotok Csörszül
dallani hogy ……………. nem vagyunk
hogy még az ördögtől sem félünk,
hogy (sic!) A levegő az isten.
A sárga muskotályt ittátok-é,
Gránátos íze milyen volt, milyen volt?
S a Sauvignon blanc-.... aroma
Cabernet blanc, imígyen szóla Boka
mentalevél emléke dal Világról
búcsúzni kezdünk magunktól egymástól.
A szürkebarát tölgy ....... színe
az angyalok felé is transzpirál
ez itt a tűnődő körte árnyalása
a malomban a pajkos verebek
ez itt a tillitulli erudikus
tanácskozás (40 percig vagyunk a tűzben)
az egy-két taktus panza
Strobl Alajos nem vett részt vacsoránkon
Készülünk fiókhúzó versenyre
egy versmag asztaltársaság szívébe vetve
Arany metszés
Néró …… és medina
Reduktív élet. Arany.
és Palota.
MEGOSZTOM

Fájdalom

„annyi mindent kell még elfelejteni”
(Oláh András)



Tarajosodik a hajnal, minden így kezdődik el:
egy lavórnyi friss vízben úszik a felkelő Nap,
főzött szappannal habzik a virradat, kakasszó
hallik, az ólak falai még álmodnak egy kicsit.
Nagyapám a kapcájával bíbelődik, körbetekeri,
közben arra gondol, hogyan lehetne azt a
muszkát elfelejteni, akinek szemében ott volt
a gyermekkora, a hinta suhogó szárnyalása,
ahogyan szelte széltében-hosszában a levegőt,
a játékpuska és játékkatonák, melyet a szőnyeg
csataterére lehetett kivezényelni, hogyan lehetne
azokat a kék szemeket a vederből kimerni, hogyan
lehetne azt a szőke hajat a fésűből kiszórni,
mert ritka az a nap, mikor nem jön elébe, fegyvert
fogva őrá, ki gyorsabb volt, így a másik rogyott
térdre a hóban, nagyapám körbetekeri kapcájával
a másik lábát is, a kezeit, a fejét, a szemeit…
Nem tudja, hogy ezt traumának hívják, ő csak
fájdalomnak nevezi, gyilkos-e valójában, aki csak
önvédelemből ölt, s a hazát védte, parancsra tette,
mégis ott az a decemberi arc a hóban, nagyapám
szíve vérzik el ott akkor hirtelen, s az áldozatot
nincsen mód eltemetni, gránát csapódik nagyapám
mellett, egy szilánkot ott őriz a bal bokájában,
körbetekerve már az is, s volna még, amit jó volna elfelejteni,
a szalmalevest, a húgyszagos vagonokat, az örökös
ébrenlétet, melyet mai napig sem tud kialudni, nem
tud ő már, csak hóban nyíló pipacsokról álmodni, majd
felriadva arra gondolni: ezért kellett hát így megöregedni,
mit lehetne már újrakezdeni, inkább annyi mindent,
de annyi mindent, annyi mindent kell még elfelejteni…
MEGOSZTOM

PILLEPALACKOK

Újdonság volt sok minden
a kilencvenes években. Például
a demokrácia. A mobiltelefon.
Vagy a padlófűtés. A pillepalackok is.
Akkor még nem lehetett visszaváltani
ezeket a tényleg pihekönnyű csodákat.
Emlékszem, Bukarestből jövet,
Marosvásárhely előtt, Székelyvaja
kijáratánál abban az éles kanyarban
valaki teleaggatta az udvarán a fészert
mindenféle üres pillepalackkal.
Többnyire vizespalackok voltak
természetesen. Sokat autóztam arra,
megfigyelhettem, hogyan gyarapszik
a hiány. Először csak néhány liternyi,
aztán már hektó- vagy tonnaszámra
van belőle. Nem igaz, hogy az a hiány,
ami nincs. A hiány van. Nézhető.
Tapintható. Kérdezhettük volna
a valószínűleg félbolond gyűjtőt:
egytől egyig tele volt egykor?
Mind megittátok? Nem kellett kérdezni.
A hiány mindent elárul arról, ami hiányzik.
A múltkor eszembe jutott, hogy régóta
nem láttam azt a teleaggatott fészert.
Majd lassítottam a következő alkalommal,
és kiderült, hogy valóban nincsen ott.
Nincsen már a hiány. Valahogy így
gyűjtöm én is az emlékeimet.
A címkék sokat elmondanak nekem
utólag is. Úgy képzelem, hogy időről
időre az a félbolond is számba vette
a pillepalackokat. Nézegette.
Gyönyörködött bennük. Végül is
előbb-utóbb ennyi marad az egykori
szomjúságból. Üres pillepalackokkal
körbeaggatott fészer. Ráadásul ma már
ez is csak emlék. Hogy mintha lett volna
valami abban a hirtelen kanyarban.
Mert egy idő után hiányzik a hiány is.