Felemás statisztikák

Nem az egyik legrangosabb, hanem a legrangosabb, ugyanakkor legvitatottabb és legellentmondásosabb díj. Az úgynevezett reáliákból még csak-csak lehet egy Nobel-díj esetén konszenzust feltételezni. Egy orvosi felfedezést elismerni, hogy kézenfekvő példát mondjak, azt, miszerint a fél világot letaroló koronavírust megállítani tudó oltás kifejlesztését valakik díjazzák, elismerik, azzal nem sokan vitatkozhatnak. Rajtunk, magyarokon kívül is büszkék lehetnek sokan Szent-Györgyi Albert orvosi, vagy Wigner Jenő és Gábor Dénes fizikai találmányaira, korábbi eredményeire és Nobel-díjukra. Sőt, nem csupán büszkék, hanem eredményeiknek haszonélvezői is egyben. De egy művészi életművet sokkalta nehezebb, sokkalta bonyolultabb átfogóan minősíteni, hiszen abban lehetnek zseniális, de ugyanakkor kevéssé sikerült alkotások is, s mondhatni teljességében inadekvát lenne a „hasznosság” szerint megítélni azokat. Egy irodalmi díjat eleve szubjektív szempontok öveznek, ezek már a stockholmi Akadémia felé történő felterjesztések fázisaiban is óhatatlanul elő-előkerülnek. Mi mégis évről évre várjuk, találgatjuk, hogy ki lesz a befutó. Ki lehet érdemes rá? Nem véletlenül: 1901-ben, a díj alapításakor az értéke 40 000 dollár volt, mára több mint 10 millió svéd korona. Mindez adómentesen. Az eszmei érték persze – valljuk – fontosabb, de mindez áttételesen, később másmilyen elismertségben is „konvertálható”. Nem egy ízben azt követően került valakiről utca vagy köztér elnevezésre, hogy megkapta a díjat. Nem csak az irodalmi Nobellel állunk persze így. De a dúsgazdag svéd gyáros és feltaláló, Alfred Nobel által alapított díj megkülönböztetett jelentőségű mindmáig. Van mindebben egy jó adag sznobizmus is, de a piaci megfontolás sem kevés. Hogy az utódok jogdíjakból származó majdani bevételéről már ne is beszéljünk.

A mindenkori kritikák az irodalmi Nobel kapcsán szakmai, s nem egy ízben ideológiai alapokra helyezkedtek. A legáltalánosabb kritika az, hogy egyes kiemelkedő, vagy saját hazájukban annak mondott szerzők soha nem kapták meg az irodalmi Nobel-t (de még a jelölést sem), míg a díjra kevéssé érdemes kortársaik számos esetben átvehették azt. Kérdés persze, milyen kritériumok tesznek valakit „kevéssé érdemessé”, ha egyszer egy igen bonyolult jelölési procedúrán és szűrőrendszeren – maga a döntés is egy tizenegy hónapig tartó folyamat eredménye, amely még a megelőző év szeptemberében kezdődik – már átmegy valaki. Az 1970-es évektől kezdődően ráadásul a Nobel-bizottság tagjai egyenként írnak jelentést a Svéd Akadémiának. Tény mindazonáltal, hogy nem egy díjazás mögött lehetett s ma is lehetne politikai megfontolásokat és érdekeket feltételezni. A legutóbbi időkben Harold Pinter és Orhan Pamuk díjazása kapcsán merültek fel olyan vélemények, melyek értelmében a döntőbizottság nem (vagy nem kizárólag) az alkotó által teremtett művészi értéket méltányolta, hanem figyelembe vette az író valamilyen téren tett politikai állásfoglalását is. Sok esetben felmerül, hogy nem feltétlenül az alkotó könyveit, hanem politikai és erkölcsi nézeteit mérlegelték, vagy éppen azokkal vitáztak, s a bizottság így egy „ügyet” karolt fel, nem az esztétikai teljesítményt csupán. Elfriede Jelinek 2004-es díjazását követően a Vatikán lapja felől eleve olyan kemény mondatok hangzottak el, miszerint ezúttal „az abszolút nihilizmus zászlóhordozóját” sikerült díjazni, de maga az osztrák sajtó is kettős viszonyulást mutatott a kérdésben. Egyfelől gratulációk és (esztétikai mércével elég) felületes méltatások, szakmabeliek, irodalmárok öröme, másfelől a személyét, politikai elveit és legfőképpen közéleti megnyilvánulásait illető kőkemény elutasítások övezték a díjazást.

Eléggé kettősnek, örömtelinek és „nemvárt”-nak volt mondható az első magyar irodalmi Nobel-díjasnak, Kertész Imrének a kitüntetése is két évvel korábban – a hazai szakma hurrája, ugyanakkor érezhető fanyalgása folytán is. Emlékszem, 2002 telén a Széchényi Könyvtár olvasótermében ültem és hallgattam a díjazásról a híradásokat. Már másnap mindenki a Sorstalanságot kereste a kézikönyvtárban, vagyis a szabadpolcokon, ahol „jellemzően” korábban nem volt kint a regény. Ha valaki olvasni kívánta, a raktárak mélyéről kellett még fölkérnie. Az életmű súlyát mondhatni sokáig nem mérték egy Nádas vagy Esterházy, netán Krasznahorkai prózájához és azok frissebb külföldi sikereihez. Holott Kertész Imre első s talán mindmáig legfontosabb regénye még 1975-ben jelenhetett meg, akkor is több visszautasítást és sokévi várakozást követően. Ez is jellemző és sokatmondó. Mindmáig az egyik legjobb kritika a műről (a traumatikus tematikát feldolgozó nemzetközi művek hosszú sorából kiemelve a döbbenetes, unikális láttatást és dikciót) a Magyar Nemzetben jelent meg. Az ezredfordulóra aligha emlékezett a szakma java Ács Margit remek értékelő soraira. Nosza, a díjazás utáni első héten viszont rögtön több példány is kikerült az OSZK polcaira, másnap elkezdődött az újranyomása a kulcsregénynek, hisz mindenki megfelelő karácsonyi ajándékot látott már benne, de a díjnak közvetlen hatása ad absurdum odáig terjedt, hogy Kertész Ákos köteteit is elkapkodták akkoriban egyes budapesti könyvesboltokban…

Az említett közvetett hatása a díjnak viszont azt is jelentette, hogy a decemberi ceremóniát követő hónapokban még több idegen nyelvre történő fordításra lett hirtelen jelentkező, aztán már óhatatlanul monográfiák is születtek, illetve – mint tudjuk – a kulcsregényből komolyabb filmes adaptáció is született. Hogy mennyire sikeres, az már más kérdés. Mindez persze még a szerző életében. Külön tanulmányt lehetne arról írni, hogy a díj 120 esztendős története során a politika hogyan támogatott egy-egy jelöltet, ahogyan arról is, a díjazást követően hogyan akarta magához édesgetni a szerzőket, hogyan, miként szerette volna legitimáltatni vele saját törekvéseit. Kertésznek egész intézetet hoztak létre Magyarországon, a Romániából elűzött Hertha Müllert a díja után a román sajtó és a kormány is a keblére ölelte…