MEGOSZTOM

Ketten egy páston – A 120 éves Irodalmi Nobel-díjról

Felemás statisztikák

Nem az egyik legrangosabb, hanem a legrangosabb, ugyanakkor legvitatottabb és legellentmondásosabb díj. Az úgynevezett reáliákból még csak-csak lehet egy Nobel-díj esetén konszenzust feltételezni. Egy orvosi felfedezést elismerni, hogy kézenfekvő példát mondjak, azt, miszerint a fél világot letaroló koronavírust megállítani tudó oltás kifejlesztését valakik díjazzák, elismerik, azzal nem sokan vitatkozhatnak. Rajtunk, magyarokon kívül is büszkék lehetnek sokan Szent-Györgyi Albert orvosi, vagy Wigner Jenő és Gábor Dénes fizikai találmányaira, korábbi eredményeire és Nobel-díjukra. Sőt, nem csupán büszkék, hanem eredményeiknek haszonélvezői is egyben. De egy művészi életművet sokkalta nehezebb, sokkalta bonyolultabb átfogóan minősíteni, hiszen abban lehetnek zseniális, de ugyanakkor kevéssé sikerült alkotások is, s mondhatni teljességében inadekvát lenne a „hasznosság” szerint megítélni azokat. Egy irodalmi díjat eleve szubjektív szempontok öveznek, ezek már a stockholmi Akadémia felé történő felterjesztések fázisaiban is óhatatlanul elő-előkerülnek. Mi mégis évről évre várjuk, találgatjuk, hogy ki lesz a befutó. Ki lehet érdemes rá? Nem véletlenül: 1901-ben, a díj alapításakor az értéke 40 000 dollár volt, mára több mint 10 millió svéd korona. Mindez adómentesen. Az eszmei érték persze – valljuk – fontosabb, de mindez áttételesen, később másmilyen elismertségben is „konvertálható”. Nem egy ízben azt követően került valakiről utca vagy köztér elnevezésre, hogy megkapta a díjat. Nem csak az irodalmi Nobellel állunk persze így. De a dúsgazdag svéd gyáros és feltaláló, Alfred Nobel által alapított díj megkülönböztetett jelentőségű mindmáig. Van mindebben egy jó adag sznobizmus is, de a piaci megfontolás sem kevés. Hogy az utódok jogdíjakból származó majdani bevételéről már ne is beszéljünk.

A mindenkori kritikák az irodalmi Nobel kapcsán szakmai, s nem egy ízben ideológiai alapokra helyezkedtek. A legáltalánosabb kritika az, hogy egyes kiemelkedő, vagy saját hazájukban annak mondott szerzők soha nem kapták meg az irodalmi Nobel-t (de még a jelölést sem), míg a díjra kevéssé érdemes kortársaik számos esetben átvehették azt. Kérdés persze, milyen kritériumok tesznek valakit „kevéssé érdemessé”, ha egyszer egy igen bonyolult jelölési procedúrán és szűrőrendszeren – maga a döntés is egy tizenegy hónapig tartó folyamat eredménye, amely még a megelőző év szeptemberében kezdődik – már átmegy valaki. Az 1970-es évektől kezdődően ráadásul a Nobel-bizottság tagjai egyenként írnak jelentést a Svéd Akadémiának. Tény mindazonáltal, hogy nem egy díjazás mögött lehetett s ma is lehetne politikai megfontolásokat és érdekeket feltételezni. A legutóbbi időkben Harold Pinter és Orhan Pamuk díjazása kapcsán merültek fel olyan vélemények, melyek értelmében a döntőbizottság nem (vagy nem kizárólag) az alkotó által teremtett művészi értéket méltányolta, hanem figyelembe vette az író valamilyen téren tett politikai állásfoglalását is. Sok esetben felmerül, hogy nem feltétlenül az alkotó könyveit, hanem politikai és erkölcsi nézeteit mérlegelték, vagy éppen azokkal vitáztak, s a bizottság így egy „ügyet” karolt fel, nem az esztétikai teljesítményt csupán. Elfriede Jelinek 2004-es díjazását követően a Vatikán lapja felől eleve olyan kemény mondatok hangzottak el, miszerint ezúttal „az abszolút nihilizmus zászlóhordozóját” sikerült díjazni, de maga az osztrák sajtó is kettős viszonyulást mutatott a kérdésben. Egyfelől gratulációk és (esztétikai mércével elég) felületes méltatások, szakmabeliek, irodalmárok öröme, másfelől a személyét, politikai elveit és legfőképpen közéleti megnyilvánulásait illető kőkemény elutasítások övezték a díjazást.

Eléggé kettősnek, örömtelinek és „nemvárt”-nak volt mondható az első magyar irodalmi Nobel-díjasnak, Kertész Imrének a kitüntetése is két évvel korábban – a hazai szakma hurrája, ugyanakkor érezhető fanyalgása folytán is. Emlékszem, 2002 telén a Széchényi Könyvtár olvasótermében ültem és hallgattam a díjazásról a híradásokat. Már másnap mindenki a Sorstalanságot kereste a kézikönyvtárban, vagyis a szabadpolcokon, ahol „jellemzően” korábban nem volt kint a regény. Ha valaki olvasni kívánta, a raktárak mélyéről kellett még fölkérnie. Az életmű súlyát mondhatni sokáig nem mérték egy Nádas vagy Esterházy, netán Krasznahorkai prózájához és azok frissebb külföldi sikereihez. Holott Kertész Imre első s talán mindmáig legfontosabb regénye még 1975-ben jelenhetett meg, akkor is több visszautasítást és sokévi várakozást követően. Ez is jellemző és sokatmondó. Mindmáig az egyik legjobb kritika a műről (a traumatikus tematikát feldolgozó nemzetközi művek hosszú sorából kiemelve a döbbenetes, unikális láttatást és dikciót) a Magyar Nemzetben jelent meg. Az ezredfordulóra aligha emlékezett a szakma java Ács Margit remek értékelő soraira. Nosza, a díjazás utáni első héten viszont rögtön több példány is kikerült az OSZK polcaira, másnap elkezdődött az újranyomása a kulcsregénynek, hisz mindenki megfelelő karácsonyi ajándékot látott már benne, de a díjnak közvetlen hatása ad absurdum odáig terjedt, hogy Kertész Ákos köteteit is elkapkodták akkoriban egyes budapesti könyvesboltokban…

Az említett közvetett hatása a díjnak viszont azt is jelentette, hogy a decemberi ceremóniát követő hónapokban még több idegen nyelvre történő fordításra lett hirtelen jelentkező, aztán már óhatatlanul monográfiák is születtek, illetve – mint tudjuk – a kulcsregényből komolyabb filmes adaptáció is született. Hogy mennyire sikeres, az már más kérdés. Mindez persze még a szerző életében. Külön tanulmányt lehetne arról írni, hogy a díj 120 esztendős története során a politika hogyan támogatott egy-egy jelöltet, ahogyan arról is, a díjazást követően hogyan akarta magához édesgetni a szerzőket, hogyan, miként szerette volna legitimáltatni vele saját törekvéseit. Kertésznek egész intézetet hoztak létre Magyarországon, a Romániából elűzött Hertha Müllert a díja után a román sajtó és a kormány is a keblére ölelte…

Érdemes már csak emiatt is pár pillantást vetnünk a mindenkori magyar jelölésekre, illetve általában e 120 esztendő statisztikáira. A magyar alkotók közül a 20. század során jelölt volt többek között Kosztolányi Dezső, Illyés Gyula, Weöres Sándor és Pilinszky János is, de kapott jelölést Déry Tibor és Szabó Magda is. Herczeg Ferencet háromszor is jelölte a korabeli magyar Nobel-bizottság még az 1920-as években, a rákövetkező évtizedben pedig Tormay Cécile-t jelölték két ízben is. Hívei szerint korai halála akadályozta csak meg a díj megszerzésében, azt ugyanis eleve csak élő alkotónak lehet adományozni. A három magyarországi jelölőszervezet: a Magyar Tudományos Akadémia, a Magyar PEN Club és a Magyar Írószövetség többek között Mészöly Miklóst, Esterházy Pétert és Nádas Péter is jelölte már több ízben a díjra. 

Hogy lesz-e a közeljövőben újabb Nobel-díjas magyar szépíró, az bizonyos, hogy már nem csak e jelöléseken múlik. Ha végignézzük az 1901 és 2020 közötti díjazottak listáját, számos furcsaságra lehetünk figyelmesek. Arra például, hogy a díjazás első száz évében az irodalmi díjazottak 61,2%-a csupán tíz országból származott… Az utóbbi két évtized sem sokat bővített mindezen. A nagyon nagy többsége a díjat átvevőknek prózaíró, költők jóval kisebb arányban részesültek benne. Ez talán annyiban érthető, hogy a „jó költők” bonyolultak, őket fordítani eleve nehéz, majdhogynem lehetetlen. Nemrég azonban ennél is furcsább díjazás is borzolta a kedélyeket: Bob Dylan dalszövegírói-költői munkássága okán került a világirodalmi kitüntetettek képletes Parnasszusának csúcsára. Az irodalom persze változik, ahogyan annak megítélése is. Furcsaságokból viszont korábban sem volt hiány: ketten történelmi műveikért kaptak irodalmi díjat, így Theodor Mommsen (1902) és maga Winston Churchill (1953) is.

Míg az összes Nobel-díjas alig 5-6 %-a nő, az irodalmi Nobel-díjasok között az arányuk ennél jóval magasabb, de így is meglepően kevés. A díj 120 éves történetében a 14 női díjazott fele ráadásul az elmúlt két és fél évtizedben kapta meg a díjat, ami némiképp a píszí szemléletváltásoknak és a gender-elméleteknek jótékony hatása is lehet. Az első irodalmi Nobel-díjas nő, Selma Lagerlöf még a 19. század szülötte volt. Vajon ha létezett volna ilyen mérvadó díj korábban, George Eliot, Jane Austen és a Brontë nővérek saját korukban megkaphatták volna? Az aligha kérdéses ugyanis, hogy megérdemelték volna. Az ún. alternatív Nobel-díjak többsége (így az angol szójátékkal létrehozott, de nagyon is találó Noble-prize) ezért eleve olyanoknak szól, akik egyértelműen a világirodalom elitjéhez sorolhatók, de valamiért sohasem kapták meg a díjat, úgy mint Franz Kafka, Virginia Woolf vagy Jorge Luis Borges.

Az irodalmi Nobel-díj bejelentésekor, az alapító halálának évfordulóján, december 10-én mindig kettős érzések fognak el, mondhatni úgy vagyok, mint szegény Nobel, az alapító, aki ugyan végtelen békeszeretetéről volt híres, 1867-ben mégis szabadalmaztatta leghíresebb találmányát, a dinamitot. Várom tehát, hogy csak jóérzéssel legyintsek, bólogassak, vagy valami így vagy úgy, de felrobban.

Boka László

*

A tekintetnek változnia kell

Az irodalmi Nobel-díj kezdettől olyan lehetett, mint a népmesei lány, aki ment is, meg nem is, köszönt is, meg nem is, vitt is ajándékot, meg nem is. Mindenki tudja, hogy Tolsztoj nem kapta meg, ami igazán felkavaró, de nem kapta meg Borges sem, ami legalább annyira. És a nevek tovább sorolhatók. De még ha olyan valaki is kapta meg, akit az egész világ ismer és tisztel, akkor is. Thomas Mann igazán ilyen, de miért kell valakinek esszét és publicisztikát is írni, hogy íróként jelentősnek tartsák? És miféle indoklás az, hogy: „Főleg nagy regényéért, A Buddenbrook-házért, mely a kortárs irodalom klasszikus alkotása”?! 1929-ben, amikor Mann megkapta az elismerést, már megjelent A varázshegy is, mely eléri első könyve színvonalát, ha éppen meg nem haladja.

Lehet azt mondani, hogy Peter Handke nagy író, nem érdekelnek bennünket a délszláv háború alatti vagy arra vonatkozó rettenetes állásfoglalásai, az emberben mégiscsak rossz szájízt hagynak az ilyen ellentétek, hiszen arra vágyik, hogy mindenféle szempontból felnézhessen arra, akit szeret. Ez késztetett engem is arra, hogy meglehetősen keserűen reagáljak Günter Grass náci múltjára, holott ugyan mit tud egy tizenhét éves ifjú?! Ezt azért sejtettem, de az az érvem sem állja meg a helyét, hogy miért nem vallotta be: a vallomás nem mindig egyszerű dolog.

Aztán ott van a képmutató csodálkozás. Jómagam Doris Lessing díjazásakor fanyalogtam, noha csak annyiról volt szó, hogy egyszerűen nem ismertem a munkásságát – ahogy nem ismertem a Mo Yanét sem vagy V. S. Naipaulét. A gőg vagy a fehér felsőbbrendűség, amellyel sokan Wole Soyinka költészetére legyintenek, akkor sem jó tanácsadó, ha bennük nevelkedtünk.

A legnagyobb botrány azonban akkor tört ki, amikor Bob Dylant tüntette ki a Bizottság. Pedig az irodalom megváltozott, már rég nem az, mint amikor öltönyös urak képviselték. A műfajok összekeveredtek, nincsenek már (vagy sohase voltak) „tiszta” versek, regények, színdarabok stb.

Innen lehetne tán elkanyarodni, és feltenni a kérdést: ugyan mire való egy díj? Arra, hogy megerősítsen valami mindenki által tudott dolgot, hogy a nagy költők nagy költők, a nagy írók pedig nagy írók? Mint láthattuk, még ez sem sikerült neki, hiszen Nabokov vagy Dürrenmatt, Kundera vagy Chamoiseau sem kapott (még) Nobelt. Vagy arra, hogy az emberi tisztaságra figyeljen? Handke a legékesebb cáfolata ennek. Ha azonban Handkét kivételnek tekintjük, az irodalom felfogása akkor is megváltozott: már nem az az előkelő klubtag, aki valamikor, akár még az én gyerekkoromban is volt. Már nyári fesztiválokra is jár, gitározik és showmankedik, és ezt az énjét kihagyni a számításból olyan, mintha nem látnánk mindent, csak azt, amihez kedvünk van.

Közben a Nobel-bizottságot is elérte korunk rákfenéje, a korrupció. Igazán nem értem, hogy bizonyos színvonalon felül hogyan mehet bárki bizonyos színvonal alá. Már csak anyagi szempontból is: Michel Platininek vagy Gică Popescunak – hogy egy egészen más területről hozzam a példákat – ugyan mi szüksége volt „több pénzre”? Kizárólag az merülhet fel, hogy pénzből sohasem elég, vagy egyszerűen ilyen a világ: beránt a mocskos mechanizmusaiba. Mindkét alternatíva hervasztó. És ha némelyek visszaélnek a befolyásukkal, akkor hogyan tudnának valami olyan, ha nem is tiszta, mindenesetre más világ felől dönteni, mint az irodalom?! Akármennyit kapott Hemingway Az öreg halász és a tenger megfilmesítéséért, akármilyen remekül élt maga Mann, az irodalom, a szöveg, a mű más vidékekről származik, mint a hollywoodi gázsi vagy Agnes Meyer támogatása. A művészet megítéléséhez szert kell tennünk valami másféle tekintetre, amelynek láthatárát nem a pénz, nem az anyagiak és a konkrétumok töltik be. Ám ezek a tekintetek máris megfertőződtek, és ki tudja, mikor kezdődött a folyamat?

A díjat alapító Alfred Nobel végrendeletének részlete

És ha már annyi minden keveredik a díj körüli légkörbe, miért nincs egy szociális aspektusa is? Ahogy végignézek a díjazottak listáján, mindegyik befutott, többszörösen díjazott, „megkapaszkodott” ember (volt), életének a delén is túl – mi szükségük lehetett már arra a jelentős összegre? Miért nem kapják meg olyanok is, akik nyomorognak, egyik napról a másikra élnek, vagy olyan helyeken, ahol a sok pénz is kevés? Hol van az kőbe vésve, hogy nagy író csak az lehet, aki már elrúgta az ötvenet, és több szobás vagy emeletes házban töprenkedik az irodalom értelmén?

Elégedetlenkedni persze folyamatosan lehet, de gondoljunk arra, hogy a „világirodalom” fogalma is mennyire szétdarabolt és definiálhatatlan. Babits Az európai irodalom történetét írta meg, Szerb Antal meg sem próbálkozott olyan területek irodalmának befogadásával, mint például Óceánia. Nem tehette, mert nem afelé vitte a közhangulat, meg sem fordult a fejében, hogy egyszer majd a „világ” valóban a világot jelenti, az egész földet a maga teljességében, minden kontinenst.

Az elégedetlenkedés azonban a gondolkodásból származik, és nem árt, ha a gondolkodás láthatatlan és megítélhetetlen erejével lökjük, nyomjuk valami felé a Bizottságot. Hogy mi felé, azt fentebb próbáltam elmondani – úgy tűnik viszont, hogy a stockholmiak megijedtek a Dylan-botránytól, és a tavaly ismét egy „klasszikus” költészetet művelő költőnek, Louise Glücknek ítélték a díjat. Amit nem lehet zokon venni tőlük: ugyan ki szereti a botrányt? Ám a botránynak is több változata van, az emberek esetleg észre sem veszik, hogy milyen radikálisak vagyunk. Én megfontolt provokációból származó döntéseket kívánok az Irodalmi Nobel-bizottságnak.

Demény Péter