Címke: interjú

május 19, 2023 | Fazakas Márta | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Nem tudunk nem költőien létezni

Tamás Dénes író-költővel a magyar költészet napjának apropóján Fazakas Márta beszélgetett.

Április van, a költészetről szeretnélek kérdezni. Van egy rémegyszerű versed, ami így hangzik: „Mi a költészet? / Mi nem költészet?” Arra kérlek, szabadítsd ki ezt az epigrammát (?) a költői kérdés védett státusából és próbáld meg diszkurzívan körüljárni, miért gondolod mindenre kiterjeszthetőnek a poézist? Mekkorát kell ugornunk ahhoz, hogy az egyre varázstalanodó világunkat – a tudománnyal, technikával, a lélektelenedő munkával, virtualizálódással stb. együtt – a költészet diszpozitívumába helyezzük el? Vagy a kérdésben esetleg éppen a poézis iránti vágy fejeződik ki (legyen minden költészet)?

Egy intést akartam útjára bocsátani, amivel valóban a költészet egyetemes jellegére akartam felhívni a figyelmet. Ezzel nem azt akartam mondani, hogy valóban minden költészet (bár igaz, hogy vágyaimnak ez néha nagyon is megfelelne), hanem azt, hogy mindenben ott rejlik a lehetősége. Különben is csak azért tudunk a varázstalanodó világról, lélekölő munkáról, a virtualizálódás veszélyeiről beszélni, mert tudunk valamiről, ami ezeknek az ellentétje. Szabad, kereső kifejeződés és kérdezés – ezt jelenti számomra a költészet. Mindenféle válaszhoz, megfogalmazáshoz ugranunk kell. Na most, ha pontosan akarunk rögzíteni, azaz magunktól távol akarjuk tudni a választ, akkor tudományt, filozófiát művelünk. De ha az átéltség, átélhetőség válik elsődlegessé, akkor magunkon keresztül szűrjük meg a választ, a viszony terében kutakodunk, a fluiditások, a képlékenységek terében keressük a formát, egyszóval a költészetre akadunk. És nem tudunk nem költőien létezni. Meglátni a szerelmes szemében a vágyakozás fényét, egy háromlábú kutyában a kiszolgáltatottságot, a tavaszban a kibontakozást, egy házban a lakozást – ezt csak a költészet szemével lehet. Ezzel a szemmel mindannyian rendelkezünk, ahogy ennek a látásnak az eredményeit sem tudjuk magunkról, a világról levakarni. Ebből még nem lesz vers, a verset ki kell harcolni, egy költészethiányos világban azonban elengedhetetlen, ha verset akarunk befogadni.

Szenvedélyes olvasó vagy, azt mondod, személyiséggenealógiádban egyik legfontosabb szerepe az olvasásnak van. Ezen belül a költészettel való érintkezésednek mi a története? Melyek voltak a nagy találkozásaid, akár gyerekkorodtól kezdve mostanáig?

Ha legkorábbi versélmények ragyogását keresem magamban, akkor Arany János balladáit hallom magamban visszhangozni. Azok érces csengése ma is bennem bong, ahogy az a néhány Csokonai, Vörösmarty, Petőfi, Ady, József Attila soré, versé is, amelyet iskoláimban sajátítottam el. Úgy gondolom ez a közös vers- és hangzásélmény az, ami beleköt minket abba a poétizált valóságba, amit magyarként magunkban hordozunk. Szintén korai felfedezés a francia szimbolizmus, Baudelaire, de főleg Rimbaud, akiknek versei megnyitották annak az álmodozó távlatosságnak a horizontját, amin kamaszként hatalmasakat tudtam szörfölni.  Különben felnőttként maradtam a modernizmusnál vagy a későmodernizmusnál, Rilke, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes neveihez kötődik az a versélmény, ami ma is mérceként szerepel számomra. Innen akár konzervatív olvasónak is lehetne gondolni engem. És az is vagyok, de elemi szinten érdekel a vers megújításának, az új és új hangok megszólaltatásának a lehetősége is. Ezért nem csak olvasóként, de kritikusként is folyamatosan építem az éppen történő költészettel való viszonyomat, mindezt úgy, hogy azért minden megírt versen, verssoron számonkérem a nagy költészet lehetőségét. 

Az utóbbiakra visszatérnék, de még elidőznék a költészetnél egy kicsit, ha már április, és ha már József Attilát is említetted. A napokban jöttek szembe velem tőle ezek a sorok: „Hát muszáj élni? Muszáj gondolkodni? Nyilvánvaló, hogy nekem nem és neked sem. De az életnek muszáj, de az elmének muszáj, különben nem volna semmi az, ami. Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers irassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.” Rezonál benned? Eszerint nemcsak nekünk van szükségünk versekre, hanem a világnak is. De mi lehet a gyémánttengely?

A világ el van nélkülünk, köszöni szépen. A bolygók forognak csillagjaik körül, földlemezek siklanak lávaóceánokon, a fű újranő, hiába szárad el. Az emberi világ egy kicsit másként működik. Igényli a kimondást, a megfogalmazást, a kifejeződést. Azt is megkockáztatom, ezekben létezik felfogható, egymással megosztható módon. Az ember nem csak feltűnt a világ közepén, hanem valamiért ráérzett a világ befejezetlenségére, változékonyságára, benne pedig a saját létezése törékenységére. Innen a vágy, hogy rátaláljon arra, amin az egész fordul, amiben összegyűl az, ami sok(k)ént rázúdul. Nevezhetjük gyémánttengelynek akár, hiszen ez a kifejezés egyszerre gyűjti magába a felbecsülhetetlen értékességet és a ragyogást, a szépség tulajdonképpeni létmódját. Egy felhangzó verssor, egy zenemű crescendója, egy festmény látványélessége mind ezt a gyémánttengelyt hozza a valóságba. Amikor a költő a megfelelő szót keresi, az odaillő képet, a verssorok ritmusát, vagy akár tudatos megbicsaklását, ezt a gyémánttengelyt kalapálja.

Van ennek a kalapálásnak mércéje? Ezzel most visszaugranék a fent említett kritikusi viszonyodhoz, egy kicsit körülhatároltabb terepre. Nemrég jelent meg egy kritikád a Címtelen föld című kötetről, amiben az általad említett nagy költészet lehetőségét kéred számon a benne foglalt verseken, miközben előzőleg kifejted, hogy teljesen megváltoztak annak lehetőségfeltételei. Nincs ebben ellentmondás? Hogyan lehetne visszatérni a 90-es évek imperatívuszaihoz, ha egész egyszerűen azok már nem működnek? Számomra szimpatikus, hogy a fiatal erdélyi költők kapcsolódásokat, hálózatot keresnek maguk között, te mintha ezt a gesztust megkérdőjeleznéd a szuverén alkotások nevében. Hogy látod az irodalmi életben, főként az erdélyi irodalmi életben, ha van ilyen, a platformok lehetőségét és az ún. irodalmi életnek a helyzetét?

Persze, hogy van mércéje, csak az nem méteressel, de még nem is patikamérleggel adható vissza. Különben te azt kérdezed, mitől jó egy vers – amire persze direkt válasz nehezen adható. Azt is megkockáztatom, minden vers, ha apró módosításokkal is, de átírja ezt a mércét. Gondoljunk arra, egy szonett és egy szabadvers mennyire más feltételrendszerek között íródik, ennyiben mennyire más mércéknek feleltethető meg. Számomra van azért néhány egyértelmű fogódzó. Mennyire kéri egy vers az újraolvasást és az elidőzést? Mennyire képes beleülni a fülembe és a gondolataimba? Mennyire képes maradandó módon átírni a világot? Ahol ez hiányzik vagy megbicsaklik, ott én úgy érzem, a poétikus szándék nem valósult meg maradandó módon. És ez nem korszak- vagy stílusfüggő dolog. Azért, ha többet él az ember, néhány paradigmaváltást már saját életében megtapasztal, nem beszélve a költői hagyomány disztruptív jellegéről. Erdélynél maradva, ami a kilencvenes években a transzközép volt, az ma a metamodern. Aktuális érzékenységek felcímkézése. És én minden érzékenységet tisztelek, csak találja meg az érvényes formáját. A túlzott, feltörhetetlen személyesség, a redundancia, az ismételhetőség, az efemer jelleg, az öncélú harsányság, a költői hagyomány negligálása – ezek, amik zavarni szoktak a metamodern versek esetében. Fenntartva azt, hogy érvényes törekvésről van itt szó, aminek már megíródtak a maradandó versei. Én a teremtőerőben hiszek, a mintadarabban, nem a másolatban. Abban, ami először töri fel a senkiföldjét, és alkot addig soha nem látott formákat magának. A hálózatosodást ezért mindig szkepszissel szemléltem. Ahol szuverén művekre van szükség, ott minden hálózatosodásban a csordaszellem dübörgését hallom ki. Ami ugyanakkor elkerülhetetlen. Hasonló a hasonlóra vágyik. Az irodalmi élet mindig ezeknek a törvényszerűségeknek engedelmeskedett.

Ezt a szálat még mindig nem engedném el, mert valami zavar, szóval, még az olvasói-kritikusi attitűdödről: személyes beszélgetésekben is, itt is, de írásaidban is felvállalsz egyféle elitista viszonyulást a kultúra irányába, többnyire a kiemelkedő irodalmi anyagokat, főleg regényeket recenzálsz, ragaszkodsz ahhoz, hogy művekről beszéljünk, ne szövegekről. Vagyis ahogy most nevezted, olvasóként konzervatív vagy. Ugyanakkor hangsúlyosan vállalod a kritikusi viszonyulás szubjektivitását is (ez utóbbit számon is szokták kérni rajtad, pl. a kritika-köteted kritikájában) – nincs ebben is egyféle ellentmondás? Ha úgy tetszik egyfelől kérlelhetetlen, másfelől megengedőbb vagy az esetleges, a személyes irányába. 

Nem gondolom, hogy a személyesség, vagy a szubjektivitás az elitista pozíció gyengítését jelentené. Ahogy a szöveg és a mű éles szembeállítását sem tartom érvényesnek, hiszen ha az ember írásban alkot, akkor azon munkálkodik, hogy a szövege művé váljon, azaz önálló érvényességre tegyen szert. A szubjektivitás pedig szerintem minden alkotás alapvető desztinációja, hiszen minden mű az olvasót, és a befogadót célozza meg. Nem tudja azt kikerülni. Rajta, a saját érzékenységén, tudásán keresztül szólal és szólaltatható meg. Aztán, ha az ezen a módon befogadott anyag átemelhető más feltételrendszerek közé, mondjuk irodalomtudományi, társadalomtudományi, filozófiai keretekbe, és ott továbbbontakoztatható, az evidens dolog. De számomra a legizgalmasabb, és kihagyhatatlan desztináció mégis a megrendült olvasói tudat, a benne elinduló folyamatok érdekelnek, ahogy kitettségéből fakadó kimozdítottságában keresi és megalkotja azokat a kereteket, amelyek közé a mű elhelyezhető. Ezt a kereső mozgást próbálom leképezni kritikáimban.

Ne csak az olvasó-receptáló, hanem az alkotó-író Tamás Dénesről is beszéljünk. Mi az ő története? Egy novellás köteted, egy regényed, egy verses köteted és egy kritikaköteted jelent meg, egy regény megjelenés előtt áll. Első regényed után évekre előre tudtad a könyveid címét, kész projektjeid voltak, aztán ha jól tudom, teljesen más úton haladtál. Honnan adódik az írás személyes tétje számodra és milyen elágazások mentén halad? Vannak-e zsákutcái? S most éppen merre tart?

Maradjunk a személyességnél. Íróként is mindig a saját életem volt a fedezete és a hitelesítője annak, amit éppen csinálok. És igen, évekkel ezelőtt volt egy naiv látomásom arról, hogy mi az, amit ki kell dolgoznom az életem során. Tervező ember vagyok, szeretem magamat a jövő felé előrevetíteni. Azóta persze az elmozdulásaim többször újraíratták ezt az elképzelést, amihez valóban a zsákutcák is hozzájárultak. Ugyanakkor kereső ember is vagyok, nem szeretek semmit többször megismételni, amire igazán belejövök valamibe, már valamennyire túl is lendültem azon. Ez a mozgás fogja össze azt, amit teszek. Mostanában pedig versek és kisregények vannak leginkább. Ha minden jól alakul „A tó” című kisregényem az idén megjelenik. A „hegyek, fák, füvek” mindig szívem szerelmei voltak, hogy Szilágyi Domokossal szóljak, a non-humán tartomány egyre inkább lenyűgöz, nyelvet, formát keresni hozzá, igazi írói, emberi kihívás. S néha úgy tűnik, ez mindannyiunk sorsa is, ha még létezni akarunk a jövőben is.

A hálózatosodást előbb élesen elutasítottad, de van valami az ún. irodalmi életben, amibe tetszik-nem tetszik, te magad is bekerültél, amihez más területeken (szakmák, politika, intézmények) árgus szemekkel figyelünk, mert könnyen átfordítható érdekszövetségbe, itt viszont egyenesen értéknek, mértékadónak látunk. Az irodalmi barátságokra gondolok, izgalmas tud lenni, amennyiben ténylegesen érdekmentes megnyilvánulásainak nyomait látom. Neked vannak-e az irodalom terepén fogant barátságaid? Ha igen, mi köti meg és mi élteti? 

Az életben a barátságok a legfontosabbak számomra. A barátság az a modell, amire bármilyen érvényes közösségiesség alapulhat. Természetesen, irodalmi, alkotói barátságaim is léteznek, bár nem annyi, mint ahányra szükségem lenne. Neveket azért most nem mondanék, mert akár kérkedésnek is tűnhetne. De létezik olyan alkotó személy, aki mindig elolvassa, amit írok, és fontos, számomra érvényes meglátásokat kapok tőle. És létezik pár olyan személy is, akikkel már évek óta együtt gondolkodok, sőt alkotók is. Számomra nagy élvezetet jelent kitenni, ütköztetni a gondolataimat másokkal, sőt azt gondolom, a gondolatoknak is az a sorsuk, hogy ütköztetve legyenek, hogy ebben az ütközésben formálódhasson meg valami érvényes és közös. Hiszem, hogy létezésünk nem teljesen szolipszisztikus, énünk alagútjából látszódó ég kékje talán mindannyiunknak az.

Ebből úgy tűnik, mintha a kapcsolódások, viszonyok egy védett terepen zajlanának, amibe nem szól bele a világ zaja. Miközben valószínűleg nem csak ez van, főleg az utóbbi években hangsúlyosabban átszivárgott Magyarországról a kultúra átpolitizáltsága, az intézmények, műhelyek, szervezetek, kiadók, média – a támogatáspolitika révén többnyire mind érintettek ebben, s ez előbb-utóbb utoléri bármelyik, még oly szerény erdélyi írót is. Ad-e fel ez a helyzet morális dilemmát, megúszható-e ez a helyzet? Egyáltalán a megúszásnak vannak-e alternatívái? Vagy mi az a határ, amikor muszáj állást foglalni?

Viszonylag egyszerű morális elveket követek. Csak olyan közösségekben megmutatkozni, amelyek célkitűzéseivel nagyvonalakban egyet tudok érteni, csak olyan mondatokat kijelenteni, amelyekért teljességében tudom vállalni a felelősséget. Ez az utóbbi ad némi fejtörést, mert nagyon a közvetlenre korlátozza megnyilvánulásaimat. De csak így tudom összhangban érezni magam azzal, amit mondok, és amit teszek. Ezért van az is, hogy politikai, közéleti állásfoglalásaimat a baráti körömnek szoktam megtartani. Ugyanakkor, úgy gondolom, tetteimnek kell kijelölniük hovatartozásomat, nem hangzatos kijelentéseimnek, szimbolikus gesztusaimnak. A helyzet különben nem úszható meg, nincs ma már olyan sarka a világnak, amely nem lenne átpolitizálva, egy fát sem lehet ma nyugodtan szemlélni, anélkül, hogy ne merülne fel valakiben, hogy ezzel az értékesebb társadalmi aktivizmustól vonod meg magad. El kell tudni ezt viselni, és szerencsére itt Erdélyben még megmaradtak nagyvonalakban a közvetlen emberi tisztelet formái, a különbözőségek elviselésének a képessége, legalábbis azokban a körökben, amelyekben én mozgok. 

Az idei magyar költészet napján melyik az a vers, amit úgy ajánlanál, hogy ha ezen a napon csak egy verset olvasunk el, ez legyen az?

Kemény István

Királynő gyerekkori költeménye 

Ahogy az oroszlán szépségét a rács miatt 

csodálhatod meg nyugodtan, úgy 

az érzelmek pusztító erejét a versben.

május 17, 2023 | Szűcs László | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Terápia, menekülés, megérkezés magamhoz

Molnár Zsolt új verskötetét mutattuk be a Festum Varadinum előrendezvényeként. A Monológ iránya című kötetről a Léda-házban a két szerkesztő, Kemenes Henriette és Szűcs László kérdezte a szerzőt. 

Mi jelenti számodra az inspirációt a versíráshoz? Olvasmányélmények, a világra figyelés, vagy inkább belső folyamatok?

Tanárnőm biztatására kezdtem el írni, immár 19 éve. Egyik vers vonzotta a másikat, s ez ma is így működik. Volt mikor azt gondoltam, abbahagyom, de megdicsérték a zsengéimet is. Ez már sikerélményem volt, letettem az asztalra valamit én is. Kisgyerekkorom óta szeretek olvasni. Anyum könyvmolynak tartott, mert „faltam a könyveket’’. Persze, közrejátszott ebben az állapotom is, sok választásom nem is volt, de hamar megragadott ez a különös világ. Talán, visszagondolva és a mostani, felnőtt, alkotói énemet figyelembe véve, egyfajta terápia, menekülés, valamint megérkezés magamhoz, vagy egy olyan helyzetbe, ahol aránylag jó, vagy nem annyira rossz lenni, mint ahogy te is reflektáltál rá az előszóban, Heni. És szárnyalás is az írás. Sokáig azt gondoltam, a külső és a belső világ közt nincs átjárás, de megtapasztaltam, hogy mennyire hatnak egymásra.

Egyáltalán miként hat rád a külvilág, mi az, ami érdekel, mi az, ami egyáltalán nem?

Mondták már, hogy mindig magamról írok, s miért nem egy virágos rétről? Nem tudom sokszor kellőképpen elválasztani a már előbb említett két világot, de egyre többször próbálom „kihagyni magam a versekből”. Mondjuk, a Thriller című szövegem egy ilyen eset. Főleg a természettudományok keltik fel az érdeklődésem, és ezt is tükrözi a Thriller. De vannak olyan dolgok, történések, amelyek évek múltán csapódnak le, sűrűsödnek versekké. A „nagy létkérdések”, igaz, már alaposan ki lettek vesézve, nálam is bevett téma, nem tudom függetleníteni magam tőlük. Egyáltalán.

Hogyan készül egy-egy versed? Vannak-e kialakult szokásaid, spontán vagy tervezett alkotómunka, illetve fejben megírod s nagyjából végleges szöveget tisztázol le, esetleg sokat javítva, változtatva a szövegeken?

Többféle versírási koncepcióm van. Az egyik a „jó lenne most már írni valamit, elvégre költő vagy” – persze, olyan, amilyen, el nem szállva ettől. A másik a figyelés, várakozás időszakának a megélése, a belső hangra összpontosítás. Pllinszky mondta egy tévéinterjúban, hogy a költőnek úgy kell tennie, mint egy vadásznak: várakozni kell, s amikor jön a gondolat, le kell csapni rá. Általában sorokban gondolkodom. Az első sor megírása lényeges nálam, mert van mire alapoznom, aztán visz a szöveg, és sokszor médium módjára, jó szolgaként bediktálom az információkat, amikhez olykor sajnálok hozzányúlni, máskor pedig belém villan, tyű, ezt így kellene inkább, és akkor „nem kegyelmezek”. Visszatérve ugyancsak a Thriller-re, az egy fél nap alatt, meg másnap néhány óráig „buggyant ki” belőlem. Transzközeli állapotban írtam, szinte önkontroll nélkül, de vagy másfél év után is végeztem rajta korrekciókat.

Mennyire fontos számodra annak tudatosítása, hogy a költészetedet önmagukért a szövegekért értékeljék, s ne a te állapotod miatt? 

Eleinte úgy gondoltam, nekem jobb verseket kell írnom, hogy ne az állapotomat nézzék, ne az legyen a viszonyítási pont, „jé, ezt egy béna írta, wow, de ügyes!” Jó ideje nem érzem hátránynak az állapotom, ez ihletforrás is. Ha tetszik valakinek az ilyen költészet, ilyen háttérrel, annak megköszönöm, de nem szándékom előnyt kovácsolni belőle, pedig sokszor talán ez a „siker titka”, akaratlanul is.

Te eredetileg a Zarándoklat a könyvhöz címet szántad a kötetnek, szerkesztői javaslatra lett ebből A monológ iránya. Mit jelentenek számodra a könyvek? S mit az írás?

Korábban jó időtöltés volt, sok kalandregényt olvastam, Vernét nagyon szerettem, a Guliver utazásait is Swift-től. A költészetet József Attila által szerettem meg, döntő hatást gyakorolt rám. A többi szerző „műhelytitkaiból” is szoktam ellesegetni praktikákat. Meg szabadságot is jelent az irodalom, akár passzív (olvasói), akár aktív (írói) minőségben (státuszban?) foglalkozom vele. Ezen kívül még önmagam kiélését jelenti, és az alkotói munka szépségét, ami egyben felelőséggel is jár.

Mit változtatott meg benned az alkotás, amióta írsz? 

Költőnek lenni is egy állapot, másképp jár az agy, a beállítottság is más, érzékenyebben reagálja le és dolgozza fel a dolgokat, nálam pedig ez hatványozottabban működik. Jobban odafigyelek a dolgokra, potenciális ihletforrásként tartom számon az életet, olykor a halált is, a világot.

Hogyan hat rád a kortárs irodalom, miket olvasol, kiket olvasol?

Böngészek különböző hazai és magyarországi irodalmi portálokat, nagyjából képben vagyok a kortárs irodalommal. Vannak olyan szerzők, akiknek külön figyelmet szentelek. Ilyen itthonról például Demény Péter, vagy Magyarországról Lackfi János, akivel tavaly végre volt szerencsém személyesen is találkozni. Nemrégóta Parti Nagy Lajos költészete nyűgöz le, főleg a szójátékaival, nyelvi bravúrjaival. De mondhatni, „mindenevő” vagyok.

Odaadnád-e a teljes költészetedet azért, hogy futballista legyél, esetleg kosárlabda játékos?

Hahaha! Elsőre provokatívnak találtam a kérdést, csak aztán jöttem rá, hogy jogos. Diplomatikus választ fogalmazok meg: ha ép lennék, lehet, nem tudnám, milyen szép is a költészet. Sokszor fantáziáltam arról, hogy Barcelonában, a Camp Nou gyepén focizom, vagy itthon az Antonio Alexében pattogtatok, meg zsákolok. Persze, hogy odáig eljussak, szintén tehetség kell, no meg jó adag munka, kitartás és szerencse. És sok más dologgal is foglalkoznék, lehet, ha nem így alakul az élet, ahogy. József Attilát idézve: Mikor verset ír az ember,/mindig más volna jó.’’ És most jön a diplomatikus válasz veleje: hallottam már olyan költőről, aki későn kezdett el írni. Ez akár előny is lehet. Vagy akár sportpályafutásom befejezése után „állhattam volna be” költőnek. Nem tudom.  

Decemberben töltöd be a negyvenet. Immár nem Zsoltiként, hanem középkorú férfiként, Molnár Zsolt költőként ma hogyan fogalmaznád meg az ars poeticádat, illetve a te szemszögedből mi a fontos az életben?

Második kötetem előszavában szerepelt az, hogy „elsődleges célom verseimmel felhívni a figyelmet a sorstársaim által képviselt értékekre,’’ valamint kb. az, hogy „a csúf széppé tétele’’. De ezekről az idő folyamán sajnos megfeledkeztem. Öncélú lett a költészetem. Nem biztos, hogy ez rossz. Ez is egy önmegvalósítási eszköz. Más fogyatékos orral fest, vagy akár lábbal. Mi, fogyatékkal élők, példák lehetünk egymásnak és az épeknek egyaránt. Sok évig morfondíroztam azon, milyen új költői hitvallásom van, de nem jöttem rá. Csak úgy írtam. Aztán néhány éve testvérem közvetítésével a neten megismerkedtem Lőrincz József udvarhelyi nyugdíjas magyartanárral, költővel, akihez eljuttattam néhány versem, köztük az Egyenes magasság címűt, s ő úgy vélte, ez megfelelne ars poeticának. És valóban, a szavak, a versek által – ha nem is mindig a csúcson lenni – emelt fővel menni előre, egészségben.

március 10, 2023 | Sánta Miriám | Fényjáték | Rovatok
MEGOSZTOM

Vágykép, valóság és csapatmunka

Beszélgetés Buzási Gyopár animációs rendezővel

Korábban is nyúltál már a mesei, népmesei fordulatokhoz, például a 2017-es Babuka a fűben című munkádban. Legutóbbi filmed, Az utolsó mese címében is szerepel. Miért vonzó számodra a (nép)mese, hogyan válik számodra aktuálissá?

Ösztönösen vonzódom a mesékhez, ebben valószínűleg az is nagy szerepet játszik, hogy gyerekkoromban rengeteg mesét olvastunk otthon a családdal, és nem csak olvastunk, hanem saját, személyre szabottakat is meséltek nekünk, gyerekeknek. Szóval emiatt is lehet, hogy annyira ismerősnek és otthonosnak érzem ezt a fajta történetmesélést. Az a benyomásom, hogy az emberek azért vonzódnak a mesékhez, mert univerzális. Nagyon szeretem, hogy egy közös, kollektív tudásra tud referálni, amihez általában az emberek kapcsolódni tudnak, egy jó alap, ahonnan el lehet indulni, örökzöldnek látom ezt a formát. Az utolsó mese című filmem alapsztorija, Ottlik Géza novellája éppen ezt a klasszikus formát feszegeti. Mi van a mesei happy enden túl, mi van akkor, mikor a mindennapok valósága átmossa mágikus, fantasztikus világát. Mindkét említett filmemben, a Babukában és az Utolsó mesében is valamilyen formában a vágykép és a valóság csapnak össze. A mindenkori mese (az ember vágya és ideálja) azt mondja, hogy „ez a dolgok rendje és módja” és „így volt”, vagy „ennek így kell lennie”, és erre a valóság azt mondja, hogy „oké, de mi van, ha nem?”. Szóval nekem nagyon izgalmas kérdés, hogy ezzel az ember mit kezd.

Babuka a fűben, plakát
Szerintemezazegész. Könyvilusztráció, 2021

Beszélj egy kicsit az alkotói folyamatodról. Hogyan materializálódik nálad egy ötlet?

Hát, általában nem a mesebeli ihlet kólint fejbe, hanem inkább valami konkrét, külső kontextus (pályázat, vizsga, munkafelkérés, ajándék valakinek stb.) indítja be az alkotói folyamatot. Az az érdekes, hogy akárhányszor belekezdek valamibe, legyen az film, forgatókönyv, grafika, könyvillusztráció, vagy bármi, mindig van egy olyan érzésem, mintha először csinálnám. Meg kell ismerkednem az anyaggal, amin dolgozom, mindig kíváncsi vagyok, mi lesz belőle. Ilyenkor sok filmet nézek, olvasok, zenéket hallgatok, keresem a kapcsolódási pontokat, szóval inspirálódok. Az elején sokáig csak gondolkozom, ráhangolódok, aztán egyszer csak észrevétlenül elkezdem csinálni a dolgot. Jellemzően kísérletezgetek, amíg rátalálok egy ötletre vagy formára. Azok a munkáim szoktak a legjobban sikerülni, amit egy nagy lendületből, ösztönösen csinálok. Ez viszont fura dolog, mert így azt az érzést kelti bennem, hogy nincs teljes hatalmam az alkotói folyamat fölött, mintha nem is én csinálnám, csak valahogy megtörténik. Az is igaz, hogy csak néhány éve vagyok a szakmában, lehet, hogy ez az érzés változik a tapasztalattal és rutinnal, de azért remélem, hogy az ösztönösségnek ez a hálás része akkor sem tűnik majd el.

Időnként elfelejtjük, hogy a filmes munka csapatmunka, pedig sokat lehetne tanulni belőle. Hogyan zajlik egy filmes csapat munkafolyamata?

Ez az egyik kedvenc részem a filmkészítésben, hogy csapattal dolgozunk, különösen akkor, ha sikerül összehozni egy jó társaságot. Most egy csodálatos csapattal dolgozom együtt. Jól meghatározott szerepkörök vannak. Alapvetően egy hierarchikus rendszerről van szó, ahol a legtöbb esetben a rendezőn van a legtöbb felelősség és az övé az utolsó szó, de közben a stáb egy összetett „ökoszisztéma”, mindenkire esszenciális szükség van. Én most grafikusokkal, animátorokkal, kompozitorokkal, hangmérnökkel, gyártásvezetőkkel, íróval, producerrel dolgozom együtt és mindenki hihetetlen munkát és kreativitást tesz bele a projektbe. Nem mondok újat vele, hogy egy ilyen folyamatban a legfontosabb elem a kommunikáció, de ezt nem lehet eleget hangsúlyozni. A jó együttműködés ezen áll vagy bukik. Ennyi embert összehangolni egy cél érdekében szuper dolog, de nagy kihívás is egyben.

Az utolsó mese. Animációs film, 2021
Az utolsó mese. Animációs film, 2021

A mostani projekten keresztül talán jól tudom vázolni a munkafolyamatot. Ezúttal a producernek volt egy ötlete, amivel megkeresett és amire felkért rendezőként. Az ötletre elkészült egy filmterv, majd annak az elfogadása után bevontunk egy forgatókönyvírót. Később bekerült egy remek gyártásvezető is a képbe, aki az egész folyamat szervezését, logisztikáját, jogi és anyagi részeit intézi. Aztán a hiányzó szereplőket is szép lassan megtaláltuk. 

Mi a legnagyobb kihívás számodra egy film készítésekor?

Meggyőzni saját magamat arról, hogy amit kitaláltam, az jó lesz és működni fog.

Az animációs filmek mellett illusztrátorként is dolgozol, a 2021-es Szép Magyar Könyv-díjat az általad illusztrált Szerintemezazegész című Jakabovics Tibor-gyermekkönyv kapta. A tyúk vagy a tojás kérdésére hivatkozva nálad melyik jött előbb, a filmvilág szeretete vagy a rajz/kollázs?

A filmegyetem előtt művészeti suliba jártam, grafika szakon végeztem, de a rajzolás/képkészítés már gyerekkorom óta velem van, szóval talán az volt hamarabb. Bár, ha azt veszem, gyerekkoromban egy csomó előadást, bábszínházat, cirkuszi produkciót készítettünk. Például volt olyan előadás is, amit úgy csináltunk meg, mintha egy tévéműsor volna – még reklámokat is kitaláltunk! – szóval elkezdtek keveredni a médiumok. Ezek a próbálkozások már összefüggésbe hozhatók a későbbi filmes érdeklődésemmel. 

Amúgy Jakabovics Tibor Szerintemezazegész könyve volt az első könyvillusztrációs munkám. A filmegyetem után egyáltalán nem gondoltam volna, hogy megtalálnak még „rajzolós” projektek, szóval igazán örültem neki, és nagyon szerettem csinálni.

Szerintemezazegész. Könyvilusztráció, 2021
Szerintemezazegész. Könyvilusztráció, 2021

Az utolsó mese nagy kört járt be: az Alter-Native-on, a Filmtettfeszt különböző helyszínein, nemrégiben pedig Grúziában is bemutatták egy animációs filmfesztiválon. Hogyan látod az erdélyi (magyar) filmes szakmát, mik a kitörési lehetőségek?

Azt hiszem, az erdélyi filmes szakmának, és az erdélyi animációs filmes szakmának más-más útjai vannak. Azt látom, hogy nagyon sok tehetséges erdélyi filmes van, de közülük rengetegen máshol érvényesülnek, mint Erdélyben. Nagyon sokan jönnek Budapestre, én is itt lakom most. 

Erdélyiként animációval foglalkozni még inkább nehezített pálya. Egyelőre nincs olyan, hogy „erdélyi (magyar) animáció”. Még nincsenek, vagy csak kialakulóban vannak erdélyi animációs közösségek és bázisok, viszont vannak már egyéni példák, ahol nagyon sokat tesznek azért, hogy valamikor majd legyen. Itt van néhány név, akiknek én is sokat köszönhetek ilyen szempontból: a Filmtett Kolozsváron és Balázs Zoli Nagyváradon, a Magma Sepsiszentgyörgyön, ahol több animációs programot és workshopot is szerveztek már, Hátszegi Zsolt, aki a Unigoat stúdiót alapította, csíkszeredai bázissal, vagy a volt tanárom, Kassay Réka, aki a Zoom Animaton Studiót csinálja, kolozsvári bázissal. Az utóbbinál volt szerencsém dolgozni, rögtön egyetem után, grafikusként, animátorként és rendezőként. Nagyon sokat köszönhetek ennek. 

IthinkDat. Animációs sorozat pilot epizód-2023 (gyártás alatt)
Babuka a fűben. Animációs dokumentumfilm, 2017

Én az egyetem mellett a legtöbbet a szakmai kapcsolataimnak köszönhetek, amikre úgy tettem szert, hogy mindenféle (tematikus) eseményre, workshopokra és filmfesztiválokra jártam el és ismerkedtem. Meg ha sikerül egy jó vizsgafilmet csinálni, az sokat lendít a dolgokon.

Kell egy adag szerencse, jó kapcsolatok, kitartás.

A TED-Ed számára is készült egy animációs kisfilmetek egy nemzetközi csapattal – nem is akármiről, hanem a zombik sötét múltjáról és történelmi vonatkozásáról. Hogyan kerültél kapcsolatba a projekttel és milyen szereped volt benne?

A szakmai kapcsolatokkal eddigi pályám során elég nagy szerencsém volt. A mesteri befejezése után Észtországban szakmai gyakorlatoztam, a Nukufilm és Joonisfilm nagymúltú animációs stúdióknál, és akkor ott remek kapcsolatokra tettem szert. A TED-Ed-es munkába egy nagyon kedves észt barátomon keresztül kerültem be, akit rendezőnek kértek fel, ő meg engem a grafikusnak. Szóval a film látványvilágát csináltam, illetve annak a haiti-zombis részét. Vele már több projektben is dolgoztunk együtt, nemrég a második animációnkat fejeztük be a TED-Ed-nek, ugyanebben a felállásban, ami ezúttal nem zombikról, hanem pápákról szólt.

Mókusugrás. Könyvtrailer, 2022
Popes. Animációs film, TED-Ed, 2022

Mik a terveid a közeljövőben, vannak új munkáid a láthatáron?

Folyton van valami, főleg felkérések, most épp egy sorozat pilot-epizódját rendezem, amit reményeink szerint január végéig befejezünk egy csodálatos csapattal. „Szokatlan, intellektuális szórakoztatás családoknak” – valahogy így fogalmaztuk meg, hogy mi is lesz ez a film. Ebbe a projektbe is Jakabovics Tibor felkérésére kezdtem bele, ez lesz a harmadik közös munkánk. (A gyerekkönyv mellett még készítettem egy rövid animációs könyv-trailert a korábbi, Mókusugrás c. könyvéhez.) Nagyon hálás vagyok ezekért a lehetőségekért. A jövőben több könyvötlet és egy újabb animációs doksi is felmerült, és hát, ha jól sikerül a pilot, akkor egy animációs sorozat is kilátásban van. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen felkérések és lehetőségek találnak meg, persze szabadúszóként mindig van rizikó a dologban. Ha egy ideig – mondjuk – nem kapnék felkéréseket, akkor nekifognék egy következő, teljesen saját filmötletnek.

Búzási Gyopár-Orsolya (Kolozsvár, 1996) képzőművészetet, majd filmkészítést tanult. 2019-ben diplomázott rendezőként a Sapientia EMTE film szakán, majd Tallinnban végzett szakmai gyakorlatot. A Babuka a fűben c. animációs dokumentumfilmjét számos fesztiválon díjazták. Animációs rendezőként és grafikusként dolgozik.

Sánta Miriám (1993, Kolozsvár) költő, író, újságíró.

február 6, 2023 | Fehér Imola | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Légy jó mindhalálig – beszélgetés az előadás rendezőjével, Nagy Reginával

Hogy találtátok meg a főszereplőket? 

A Dzsungel Könyvével kezdődött. Már akkor éreztem, hogy van honnan meríteni, van egy ‘Misim’; hiszen megtaláltam Tomit, a főszereplőt, de a színház kérésére duplázni kellett, amit jogosnak is tartok. Meghírdettük a castingot, sokan eljöttek, majd kiválasztottuk a gyerekeket. Shvarczkopf Tomit korábban már ajánlották, mondván, hogy nagyon tehetséges; megjelent s beigazolódott, hogy színpadra termett. 

Hosszú próbafolyamat előzte meg az előadást. Hogy fogtatok neki?

Picit az elején még hagytam őket. Fontos volt, hogy a csapat összeálljon, egyként dolgozzon- mozogjon a színpadon. Idő kellett, hogy a gyerekek megismerjék és megszokják egymást. Elkezdtünk játszani, énekelni, táncolni. A feladatokkal, játékokkal folyamatosan magyaráztam nekik, mi mire jó. Megtanultuk, hogy ha a színpadon vagyunk, folyamatosan figyelnünk kell a másikra. Egyszerre mozdulunk, mert a színpadon bizonyos pillanatokban egyszerre kell mozdulni. Egész az alapoktól vettük az egészet. Természetesen kaptam segítséget, egy stáb állt mellettem és mindenki figyelte, melyik gyermek miben jó. Ezért is volt hosszabb a munkafolyamat, mert meg kellett ismerjem őket, látnom kellett, kiben milyen tehetség lakozik, hogy le tudjam osztani a szerepeket. Rengeteg meglepetést okoztak a gyerekek. Példának említeném Sanyikát. Fenomenális. Sanyika az Sanyika. Van egy olyan adottság a gyerekekben, amit ha elkapsz időben és fejleszted, a végén rácsodálkozol, hogy hova fejlődött. Ezért is fontos a próbafolyamat. Időt és teret kell hagyni nekik. 

Nehéz volt ennyi gyerekkel próbálni? 

Én nagyon szerettem próbákra bejárni. Lehettem bármennyire fáradt vagy rossz kedvű, mindezt magam mögött hagytam, mert tudtam, hogy gyerekekkel dolgozom. Természetesen nyüzsögtek és rendet kellett tartani, de olyan energiát adtak, hogy bármennyire is elfáradtunk a próba végére, úgy éreztük a koreográfussal, hogy boldogan megyünk haza. 

Ezt minek tulajdonítod? 

Valami plusszt kaptunk, ami aztán a színészekre is ráragadt, ahogy elkezdtünk közösen próbálni. Nem volt kérdés, hogy ebből mi lesz. Valahogy a Jóisten úgy adta a lépcsőfokokat a gyerekek energiájából, amire csak rá kellett lépni és vitt tovább, mint egy mozgólépcső. Nem volt semmi konfliktus, semmi probléma. Nem gondoltam volna, amikor belevágtam, hogy ez ennyire zökkenőmentesen fog lezajlani. 

És a te ötleted volt, hogy ezt a darabot vigyétek színpadra? 

Már rég szerettem volna. Ez egy olyan darab, ami kortól független, egy olyan darab, ami a fiatalokat megmozgatja, hasznos nekik azért is, mert benne van a tananyagban. Azt is tudom, hogy nem szeretik magát a regényt olvasni, unják, nem értik a nyelvezetét. Ez viszont egy olyan formája a történetnek, ami megmarad a nézőkben. Másfelől pedig az is igaz, ha gyerek van a színpadon, az mindig siker. Ez alapjáraton egy sikerdarab. 

Az üzenete is szívhez szól. Nagyon jó az időzítés, úgy érzem ismét kezdenek az emberek visszazökkenni a régi kerékvágásba és a kedvesség, a tisztelet az odafigyelés háttérbe szorul. 

Igen. Ilyenkor az érzékeny emberek, mint mi, bezárkóznak, mint a sündisznó. Nem jó, ahol most tartunk, fel kell ébredni, valamit csinálni kell. Észre kell vegyünk, hogy ahol tartunk, nem jó az irány. A Dzsungel könyvében az állatok tisztasága áll szemben az emberekkel. Az állatvilágban is megvannak a harcok, de ott egy egészséges, természetes harc zajlik, nincs benne alapgonoszság. S ugyanez a tisztaság van benne a gyermekekben. 

Könnyen megvalósítottad a rendezői célod? 

Nagyon könnyű beesni egy sikerdarabba, mondván,hogy elviszi a zene és a gyerekek, én meg megrendezem és siker lesz. Én nem akartam ezt csinálni. Ezért is hoztam be egy plusz szereplőt a történetbe, kiemelve azt, amit én akartam mondani – a felnőtt szerepét, ami nincs benne a darabban. 

Nekem nagyon tetszett ez a megoldás. 

Éreztem, hogy kell egy plusz, egy rezonőr, aki átviszi a történetet, aki közel hozza a felnőttekhez a történetet. 

Nagyon jók ezek a csendes szereplők. 

Most volt két mondata, egy rövid dialógus gyermek és a felnőtt én között. Ezek Móricz szövegek. Úgy válogatottam össze őket, hogy az élet minden területéről legyen egy kicsi. A háborúval kezdődik, ami a mai világunkat jellemzi, majd ebből legyen egy kis káosz. Rádöbbenhetünk, hogy nem értünk semmit, ha nem nézünk magunkba. Lehetünk mi okosak, de először magunkból induljunk ki s ha magunkat rendbe tudjuk tenni, akkor igen, akkor léphetünk, akkor viszont adjuk át a fiataloknak, amit képviselünk. Régóta foglalkoztat, hogy hogyan állnak hozzá a felnőttek a világhoz, a gyerekekhez. 

Sokan elfelejtik, hogy egyszer gyerekek voltak. 

Ez mind az évek sora, kudarcok, rossz élmények terhe. Ha felnőttként próbálsz változtatni rajta, lehet neked már nem lesz jobb, de a következő generációnak igen. Én ebben látom úgymond a kiutat. 

Túl hamar komolyodnak meg a gyerekek, túl hamar felnőnek. A gyermeki tisztaságot látva a színpadon, sok néző szemében könny gyűlt. 

Megmozdítottunk a nézőkben valamit. Ha már ezt elértem, hogy néhányan elkezdenek rajta gondolkodni, már jó. Valahogy azokat kellene elkapni, akik nem érzékenyek. 

Pedagógusként nagyon megérintett. Érző emberként megsiratott. 

Nagyon érdekes a pedagógusi kritika is benne. Sokat beszélgettünk a pedagógus sztereotípiákról azokkal a kollégákkal, akik a színpadon pedagógust alakítanak. Ellentétes pedagógusképekkel találkozunk a színpadon. 

A gyerekek is sokat változtak a próbák alatt. Látszik az előadáson, hogy mennyi munka van a hátatok mögött. 

Rengeteget fejlődtek. Fegyelmezetten, ügyesen játszották a szerepüket. A félénkebben is kibontakoztak, megnyíltak. A szülők is visszajelezték, hogy nagyon köszönik a munkánkat. Mindenféleképpen jó hatással van a színház a gyerekekre. Fontos, hogy a gyerekek megszeressék az irodalmat, a színházat. 

Milyennek látják a gyerekek a színházat? 

Azt vettem észre, hogy csodálattal néznek maga a színház világára, de azt az ámulatot, amikor először átmentünk a színházba próbálni, sosem fogom elfelejteni. A színpadon álltak és bekapcsoltuk a fényeket. Rácsodálkoztak, hogy milyen gyönyörű és minden kicsi dolognak nagyon tudtak örülni. Valószínű, hogy mi is minden alkalommal így kellene örüljünk, amikor bejövünk dolgozni. 🙂 Nekünk már természetes, hogy ez van, de ők mindenre rácsodálkoztak. Örültek, amikor kész lett a díszlet. Volt olyan gyerek, amelyik elsírta magát. Ez a pozitivizmus ráragadt az egész társulatra.

Jobbak lettetek a gyerekekkel való munka során? 

Igen, mindenképp. Mikor a színészek csatlakoztak, a gyerekek már tudták, mi a dolguk. A felnőttek rácsodálkoztak, hogy ők már itt tartanak. Egyenrangúnak kezelték a gyerekeket. A tapsrend szerint a gyerekek hajolnak meg először, aztán a felnőttek. Sokszor nézem a színészek arcát, és azt érzem, hogy belül mindenki ragyog. 

A szeretet. 

Igen. Én hiszek a szeretet színházában. Mindig is hittem benne. A szeretet felold bármi nehézséget. Nekem az a katarzis, ha a szeretet győz, ami nem egyenrangú a happy end-el. Nagyon sokszor megkaptam, hogy a szeretet az giccses. Bár az Artaud féle kegyetlen színházat, mint műfajt, szeretem, a hozzá tartozó próbafolyamatot sosem éreztem magaménak. Én a színésszel együtt dolgozom, kíváncsi vagyok a véleményükre. Elmondom, hogy mit szeretnék kihozni a darabból, én hogy látom. Olyan ez, mint egy matekpélda, amit együtt oldunk meg. Mindenki hozzáteszi a saját véleményét, ötletét. Van ami jó, van ami nem jó. Közösen alkotunk. A gyerekek is ötleteltek, a helyzetekre reagálva adták a megoldásokat. Sokszor csak álltam és néztem. A két Misitől jött a legtöbb ötlet. Olyan jól átlátták a darabot, voltak olyan dolgok benne, amit ők vettek észre, én nem. Hihetetlenül friss az agyuk. 

Fontos meghallgatni őket. Jól lehet nevelni szigorú szeretettel. 

Ha megteremted velük a kapcsolatot és figyelsz rájuk, később is emlékezni fog arra, hogy rád számíthatott, biztos pont voltál. Sokat tanult tőled. 

Egy gyerek szárnyal, ha érzi, hogy meglátod benne az értéket. És te megláttad bennük a kincset és felszínre hoztad. 

Minden gyermekben ott a lehetőség. A zárkózott gyermekben is, aki lehet az elején nem mutatja, de ki kell várni. Ha szorgalmasan, kitartással jön, meglesz az eredmény. 

Nagy sikere van a darabnak. 

Igen, helyi szinten jó híre van, de szakmailag ez csak egy musical. Ilyenkor kicsit szélmalomharc az egész, de sosem akartam a “nagy rendező” lenni. Nem a nagy drámákban látom magam, azt meghagyom másoknak. Ezért be vagyok skatulyázva, de nem bánt. Talán én kell legyek ennek a hírnöke, hogy meg lehet csinálni egy musicalt másképp is. Az 1991-es ősbemutató rendezője, előadás után odajött és azt mondta, ez volt az egyik legjobb előadás amit látott, azzal, hogy mertem változtatni, bevittem egy felnőtt szereplőt, konkretizáltam dolgokat, letisztítottam a figurákat, olyasmit láttam meg, amit mások nem. S pont ez a lényeg, ne legyünk csak úgy túl rajta. Lehet musicalt is más formában is csinálni.

Igen, műfajtól függetlenül megtisztelni az írói szándékot és belecsempészni egy rendezői elvet. 

Igen. Legyen egy kicsit a tied. Mindennek legyen meg a miértje. Én azt látom a mai színházi világban, hogy a miértek elillannak. Formákban gondolkodunk, ami nem rossz. Minket még úgy tanítottak, hogy mit, miért, hogy – ez a hármas szabály a rendezés alapja. Látom, hogy veszik át a formákat, mert az a divat. Mint az, hogy fehérre festik a szereplők arcát, mert egy nagy rendező kitalálta. De miért? Inkább találd ki a te fehér arcodat. Keresd meg a gyökerét, találj ki valami újat és csinálj valami mást. Én így látom most ezt a szakmát. 

A szakmai vélemény számít, de a nézők visszajelzései, amit előadás után kaptok, az is fontos. Sőt. Felmerül a kérdés, kinek játszotok. 

Igen, s ha már itt tartunk. Mi is a szerepe a színháznak? A Dzsungel könyvét már háromszor rendeztem az elmúlt 12 évben. Most románul fogom. Amikor először színpadra állítottuk és annak is nagy sikere lett, azt kérdezte az akkori igazgatóm, hogy nem gondolkozom azon, ha valaminek ekkora sikere van, az nem jó? Én ezt mai napig nem értem, vagy nem akarom érteni. De akkor velem van a baj. Akkor nem ugyanazt a színházi nyelvet beszéltük és én ezt elfogadtam. Felhívnak, megállítanak az utcán, üzennek vissza; nem csak nekem, az egész a társulatnak. 

Miért vagy hálás? Mi az, amit a gyerekektől kaptál? 

Hitet. Hitet abban, hogy amit csinálunk, az jó, és amiben hiszek én, az jó. Igen, ezen az úton kell tovább menni. Volt egy tanárom a főiskolán rendezői szakon, és kaptunk egy- egy jelenetet. Mindenki kellékekben gondolkodott én meg úgy terveztem, hogy megcsinálom egy székkel az egészet. Láttam, hogy mindenki cipeli be a kellékeit a terembe s elkezdtem gondolkodni, átvariáltam az egészet s vittem be én is kellékeket. Majd jött a tanárunk, Kövesdi István rendező és rám nézett, megkérdezte: ‘Miért változtattad meg? Te voltál az egyedüli, aki másképp gondolkodott. Menj ezen az úton! Neked ez az utad.’ S most ugyanezt érzem. Úgy hogy igen, a hitet, hogy lehet szeretettel elérni dolgokat. 

A szeretet alap. És örök. 

Fotók: Czinzel László

szeptember 12, 2022 | Cseke Péter Tamás | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Merre tart a sajtószakma?

Az utóbbi két évben kevesen jelentkeztek magyar újságíróképzésre a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, nem telt be a meghirdetett 15 térítésmentes hely. Győrffy Gábor egyetemi docenst, a BBTE Újságírás Intézete magyar tagozatának vezetőjét az érdeklődés megcsappanásának okairól, a képzés vonzóbbá tételének lehetőségeiről kérdeztük.

Hogyan alakult a diáklétszám a BBTE-n a magyar újságíróképzésen az elmúlt években?

Az 1993-ban indított magyar újságírás szakon kezdettől fogva 15 körüli tandíjmentes és váltakozó számú térítéses helyet hirdettek meg a felvételin. A betöltött helyek száma az elmúlt közel két évtizedben ingadozott. Amikor én az egyetemre kerültem 2005 körül, alacsony volt a létszám. Aztán a következő években már húsz fő feletti évfolyam indult, majd ismét csökkent a hallgatók száma, nem teltek be a helyek. A 2012-15-es évfolyam ismét bőven húsz feletti létszámú volt, akkor 25-en végeztek, de 2020-ban is 22-en. Tehát a járvány előtti utolsó évig, 2019-ig 10 és 25 között váltakozott a diáklétszám az elsőéven. Még a járvány első évében, 2020-ban is beteltek a helyek, tavaly és idén viszont már kevesebben jelentkeztek, újra 10 alá csökkent a létszám. 

A szeptemberi pótfelvételi a tapasztalat szerint mennyire módosíthat a diáklétszámon?

Az őszi felvételin még hirdetünk ingyenes helyeket, minden évben szokott jelentkezni pár hallgató. 

De nagy eséllyel a következő tanévben sem lesz tíznél több hallgató az első évfolyamon a magyar újságíróképzésen. Milyen következményekkel jár az alacsony diáklétszám? Számít-e például a finanszírozás szempontjából?

Nincs meghatározva egy minimális diáklétszám egy évfolyam elindítására. A felsőoktatásban vannak úgymond lényeges szakok, amelyek a létszámtól függetlenül elindulnak. Remélem, az újságírás továbbra is megmarad fontos szaknak, ezért nem lesz gyakorlati következménye az alacsony diáklétszámnak. Remélem ugyanakkor, hogy a következő tanévekben sikerül vonzóbbá tenni a szakot, és a diáklétszám ismét nőni fog.

Mivel magyarázza az újságíróképzés iránti érdeklődés hirtelen megcsappanását a legutóbbi két évben?

Ezt sokat elemeztük a tanszéken. Az nyilvánvaló, hogy a koronavírus-járvány nem tett jót a felsőoktatásnak általában. Nem csak nálunk csökkent a diáklétszám, hanem nagyon sok más szakon is. A román újságírásképzésen is gyakorlatilag megfeleződött a hallgatók száma, de a magyar nyelvű kommunikáció szakon is kevesebb a hallgató. Ehhez nyilván hozzájárult még az internetes újságírás korszakára jellemző információdömping, a járvány időszakában tapasztalható információs káosz és az újságírói szakma presztízsének csökkenése is. Sokat változott az újságírói szakma az utóbbi években, és ennek megfelelően a képzést át kell alakítani és újra ki kell találni. 

Vannak-e a Sapientián elszívó hatású párhuzamos képzések?

Minden képzés elszívó hatású, ami a kommunikációhoz kapcsolódik. Számos rokon szak van az erdélyi felsőoktatásban, többek között a Sapientián is, de a BBTE egyéb karain is, például a Színház és Film Karon is vannak rokon képzések. 

Demográfiai okok is lehetnek a háttérben?

Igen, ez is egyike a több tényezőnek, hiszen országos szinten csökken a felsőoktatásra jelentkezők száma. 

Rendszerint hogyan próbálnak diákokat toborozni, a kart népszerűsíteni?

Ameddig erre volt lehetőség, az elsőéves hallgatóink felkeresték a középiskolákat, s bemutatták a végzős diákoknak a szakot. Elmondták nekik, hogy miket tanulnak, és mire számíthatnak majd a felvételizők az újságíróképzésen. Amikor kitört a járvány, ez a lehetőség megszűnt. Ezt nagyon kemény online kampánnyal próbáltuk kompenzálni, népszerűsítettük a szakot a közösségi oldalakon. És hát a tavalyi és az idei felvételin is megmutatkozott, hogy ez a kampány nem volt elegendő.

Győrffy Gábor

Hogyan próbálják meg a későbbiekben a képzést vonzóbbá tenni?

Az újságírás név eleve elavult és csalóka lehet, hiszen nem csupán írásról, szövegek létrehozásáról van szó: a szakon eddig is a tanterv része volt az online- és audiovizuális médiaképzés is, amely a médiával kapcsolatos szakmákban használható tudást nyújt. Ugyanakkor a következő egy-két évben megpróbáljuk átalakítani a tantervet, megpróbálunk behozni olyan tantárgyakat, amelyek sokkal közelebb állnak a digitális médiához, hiszen a szakra jelentkező fiatalok ebben a környezetben érzik otthon magukat és a szakma is efelé tart. Olyan tantárgyakat tervezünk, mint például a multimédia, digitális platformok, mobil kommunikáció, podcast-készítés, illetve az informatikához közel álló kurzusokat, például big data adatfeldolgozást, digitális adatelemzést, ami a kutatásban hozhat újat a hallgatók számára. Szeretnénk egy vállalkozói ismeretek nevű tantárgyat is létrehozni, hiszen egyre inkább vállalkozóként is be lehet törni a médiapiacra. 

Hogy állnak a mesteri képzéssel?

Itt van egy limit, legkevesebb öt hallgató kell egy évfolyam elindításához. Amióta az újságírás szakon tanítok, tehát az elmúlt tizenöt évben egyetlen év volt, amikor nem sikerült beindítani a mesterit. Idén is volt öt jelentkező a képzésre. A mi diákjaink és más szakok hallgatónak aránya egyébként változó a mesterin. Volt olyan évfolyam, amely kizárólag újságíró szakos hallgatókból áll, de az idén például az öt jelentkező közül négy más szakokról érkezett, olyan hallgatók, akik humán szakok végzése után megismerkednének a média világával. 

A BBTE több más karán alakult magyar intézet, a Politika, közigazgatás és kommunikációtudományi karon nem. Miért?

Más karoktól eltérően a mi karunk rendkívül heterogén, így nehéz lett volna létrehozni egy működőképes magyar intézetet. 

Mit tud mondani a tanári gárdáról? Le vannak-e fedve a fontosabb tantárgyak főállású magyar oktatókkal?

Igen, a fontosabb tárgyakat igyekszünk szakemberekkel lefedni: a sajtójogot például jogász, a sportújságírást sportújságíró, a rádiós és televíziós tárgyakat rádiós, illetve tévés szakember, az oknyomozást oknyomozó újságíró tanítja. Ezért a feladatok és követelmények is a gyakorlati tartalomgyártáshoz kapcsolódnak, például a sportújságírás tantárgy esetében sporteseményekre kapnak akkreditációt a hallgatók, és sajtóban közölhető anyagokat hoznak létre. 

Van-e intézményi kapcsolat a Magyar Újságírók Romániai Egyesületével?

Igen, néhány évvel ezelőtt aláírtunk egy hivatalos együttműködési megállapodást is. Összekötő kapcsot jelent Rácz Éva korábbi MÚRE-elnök, aki nálunk oktat rádiós újságírást. Igyekszünk arra ösztönözni a diákjainkat, hogy vegyenek részt a MÚRE programjain, eljárnak például az egyesület által évente megszervezett riporttáborokba, így idén május végén Nagyenyeden. 

A MÚRE nem segíthet az újságíróképzés népszerűsítésében?

Voltak erre kísérletek, a MÚRE segít a szakgyakorlatok megszervezésében, szerkesztőségek felkeresésében.

Követik-e a hallgatók elhelyezkedését az egyetem elvégzése után? Sikerül-e állást találniuk a szakmában?

Pozitív fejlemény, hogy egyre több hallgatónk helyezkedik el a képzésének megfelelő állásban. Amikor az egyetemre kerültem, akkor még elég kevés diákunk kapott állást a médiában. Mára elmondható, hogy a végzettjeinknek több mint fele újságíró lesz. A kisebb városokban könnyebben el lehet helyezkedni, de Kolozsváron például elég nagy a verseny a szakmán belül. 

Évekkel ezelőtt hallottam hallgatókat panaszkodni arra, hogy az újságírás szakon túl kevés a gyakorlati képzés. Történt-e elmozdulás ezen a téren?

Ezt kétféleképpen lehet orvosolni. Az egyik, hogy komolyan kell venniük a szakgyakorlatot a diákoknak és a befogadó sajtóintézményeknek egyaránt. Az elvárásunk az, hogy a szakgyakorlaton résztvevő hallgató elkészítsen és közöljön legalább öt anyagot, ami lehet írott, rádiós vagy tévés anyag. Régen valóban előfordult az, hogy egy kávé mellett el tudta intézni a diák a szakgyakorlatát. Most már ezt komolyabban veszik, a befogadó intézményektől is kérünk visszajelzéseket. A gyakorlati részt erősítő másik elvárásunk, hogy a képzés során az egyes tantárgyakon belül is, a diákok írjanak olyan anyagokat, amelyek megjelenhetnek a sajtóban. A kulturális újságírás tantárgy szemináriumára írt cikkek például kiadványok kulturális rovatában jelennek meg. A cél az, hogy minél korábban kezdjenek el a hallgatók közölni. Ebben a Campus és a Perspektíva diáklapok is segítenek, sok hallgatónk ismerkedik itt a szakmával. 

Miért érdemes beiratkozni a BBTE-re a magyar újságírás szakra?

Mindenképpen azoknak érdemes beiratkozni, akik szeretik ezt a szakmát. Kis létszámú szak vagyunk, az oktatóknak lehetőségük van szoros kapcsolatot kialakítani a hallgatókkal, több programot is hirdetünk számukra. Már-már tutoriális jellegű szakmai irányítással zajlik nálunk a képzés. Különösen harmadévben, amikor a diákok a szakdolgozatukat írják és készülnek munkahelyet keresni. Segíteni tudunk nekik abban, hogy tudjanak választani mondjuk az írott és az audiovizuális média között, merre irányuljanak a szakmában. Az egyetem elvégzés után persze kemény a verseny a szakmában, de sok a lehetőség is: a szerkesztőségi munkahelyek mellett vannak végzőseink, akik például youtuberek vagy vloggerek. 

Lehet, az előző kérdést inkább úgy kell volna megfogalmazni: érdemes ma Erdélyben magyar újságírónak lenni?

Ha szereted, akkor érdemes. Akkor megtalálod a témákat, amik érdekelnek, megtalálod magadnak azokat a felületeket, amelyeken meg tudsz nyilvánulni, és a motivációt is arra, hogy médiában dolgozz.

Szeptember 12-14. között lehet beiratkozni az Újságírás Szak nyolc államilag támogatott helyére Kolozsváron. A felvételivel kapcsolatos részleteket itt találják: http://www.ujsagiras.ro/hirek/felveteli-ujsagiras-szakra

augusztus 17, 2022 | Tasnádi-Sáhy Péter | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Az önálló társulat szabad műsorválasztást jelent

Legutóbb, a Trialóg rovat hagyományát megbontva, Sebestyén Abával közöltünk interjút, most pedig, szintén hagyományos interjú keretében Török Viola, a Vim Spectrum gyógyszergyár által fenntartott marosvásárhelyi Spectrum Színház vezetője válaszolt Tasnádi-Sáhy Péter kérdéseire.

A Spectrum alapítása előtt komoly tapasztalatot szerzett erdélyi kőszínházakban. Milyen korlátokat lát az államilag támogatott rendszerben, amiket csak függetlenként lehet átlépni?

Minden színháznak van egy sajátos arculata, koncepciója, műsorpolitikája, mely olykor nem egyezik az általam képviselt értékekkel, legyen az darabválasztás, szerző, látvány, zenehasználat, általános üzenet. Ugyanakkor így jobban lehet építkezni, darabról darabra, lépésről lépésre.

Mi az, ami a Spectrum Színházat egyedivé teszi?

A Vim Spectrum gyógyszergyár által fenntartott színház mottója: Mens sana in corpore sano, azaz ép testben ép lélek. Ez a testi-lelki egészség megőrzésének koncepciója értelemszerűen építő jellegű előadásokat tűz ki célul, az „értékek újraértékelése” Nietzsche-i elv alapján, erdélyi kulturális gyökerek felhasználásával – akár népzene, néptánc, népszokások, népi hiedelmek feldolgozásával – színháztörténeti klasszikusok, örök érvényű alkotások sajátságos fénytörésbe állításával, építő jellegű feldolgozásával.

Hogy fogadta a szakma, illetve a közönség a színházalapítást majd 10 évvel ezelőtt, milyen utat jártak be azóta?

Van egy törzsközönségünk, de mindig vannak újabb érdeklődők is, előadásoktól függően. Ami a szakmai fogadtatást illeti, majdnem mindig részt vettünk a Határon túli Színházak Kisvárdai Fesztiválján, a Thália Színház Határon Túli Fesztiválján, a Gyulai Nyári Fesztiválon. A budapesti Nemzeti Színházba is többször meghívtak, sőt van egy közös produkciónk, Döbrentei Sarolta: Sára asszony címú darabja Vidnyánszky Attila rendezésében, melyet az idén Nagyszalontán is bemutathattunk Arany János születésnapja alkalmából. Részt veszünk a magyarországi Déryné programban, többek között Kincses Elemér Függöny című darabjával, a szerző rendezésében. A Magyar Kultúra Napján a Maros Művészegyüttessel koprodukcióban készült Tündöklő Jeromos előadásunkkal megnyitottuk a Tamási-évet, virágvasárnap a budapesti Akváriumban a Tamási-Kavalkádon a Boldog nyárfalevéllel vettünk részt. Tamási Áron születésének 125. évfordulóját egész Kárpát-medencében ezzel a két előadásunkkal szeretnénk megünnepelni, Kovászna és Marosvásárhely után Zentán, Magyarkanizsán, Gyergyóditróban, Székelyudvarhelyen, Gyulán, Komáromban, Mikházán és Farkaslakán-egyelőre.

Szeretnénk a szórványba is eljutni minél több helyre, ezért örültünk a petrozsényi meghívásnak is a júniusban tartandó Magyar Napokra.

Milyennek látja az elérhető pályázati rendszereket, milyen lehetőségeket kínálnak egy Spectrumhoz hasonló intézmény számára? 

Mindig szoktunk pályázni a Magyarországon meghirdetett lehetőségekre, örülünk, ha kapunk támogatást, persze jó lenne, ha hasonlók lennének idehaza is.

Milyen lehetőségeket, illetve felelősséget jelent az önálló társulat fenntartása?

Az önálló társulat szabad műsorválasztást jelent: sok meghívott vendéget, nemcsak színházi előadásokat határon innen és túlról, de zenés produkciókat, könyvbemutatókat, hangszersimogatóval egybekötött, gyerekeknek is szóló népzenei előadásokat is.
Legközelebb Pál István „Szalonna” és bandája, valamint Berecz András Apja-fia előadásokat látjuk vendégül.

Milyen hatással volt a színház életére a járványhelyzet, milyen károkat okozott, hogyan próbálták átvészelni?

Nagyon keveset tudtunk játszani, kevés nézővel, a távolságtartás megoldhatatlansága miatt sokáig egyáltalán, de majdnem végig tudtunk próbálni, ezért több kijátszatlan előadásunk van és vannak elkezdett és befejezésre váró produkciók. Reméljük, egyenesbe jövünk nemsokára.

Most, hogy talán újraindul teljes lendülettel a kulturális élet, milyen tervekkel indulnak neki?

Két bemutatónk volt már és két felújításunk: Kincses Elemér Covid 19 című darabja, melyet az elmúlt időszakra reflektálva írt és rendezett meg színházunkban, valamint Alfred Jarry Übü, a király című műve Bodolay Géza újraértelmezésében és rendezésében. A két Tamási-darabot jómagam állítottam színpadra a Maros Művészegyüttessel közös produkcióként, Bogdán Zsolt kolozsvári színész vendégszereplésével, akinek Bartis Attila novelláiból összeállított egyéni előadása, Amikor címen, folyamatosan színházunk műsorán szerepel és sok meghívásunk volt határon innen és túlról. Készül egy Petőfi-összeállítás is Bolond Istók címmel a költő 200. születési évfordulója alkalmából, melynek bemutatója vagy az évad végén, vagy a következő évad elején lesz.

augusztus 8, 2022 | Fazakas Márta | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

FIX 30 éves a Festum Varadinum

A 2022-es Festum Varadinum – Szűcs László főszerkesztőt parafrazálva – bár május 15-31. között zajlott, csak június 16-án ért véget, többek között Lackfi János szerzői estjével a Nagyváradi Római Katolikus Püspöki Palota egykori borospincéiben kialakított FIX Makerspace rendezvénytermében. Az utórendezvény másnapján Pósa Tiborral, a FIX egyik vezetőjével és a Varadinum idei fesztiváligazgatójával beszélgettem. Erre legalább két okom volt: egyrészt különböző események kapcsán egyre inkább bekerül a köztudatba a FIX Makerspace, mint helyszín, mely példaértékű abban, hogyan kell igényesen, kreatívan új funkciókat rendelni egy patinás térhez. Másrészt kíváncsi voltam arra, hogy egy fiatal, a vállalkozói szférából érkező csapat milyennek látja a város arculatát harminc éve változó mértékben és minőségben meghatározó Festum Varadinumot, milyen lehetőséget lát benne, és mit szeretne változtatni rajta. 

Pósa Tibor

(A FIX-ről)

Előbb szó szerint körüljárjuk a FIX-et, a fogadótér-konyhából indítva az irodákon és a műhelyeken át visszajutunk a bejáratig, a folyosó jobb oldalán a 100 férőhelyes rendezvényterembe lehet bejutni. Közben két alapszóval kell megismerkedni, az egyik a coworking, a másik a makerspace. Az előbbi olyan munkaállomást jelent, amely bérleti rendszerben ad lehetőséget és irodai felszereltséget akár közösségi, akár egyéni munkavégzéshez, önálló irodákban vagy közös térben. Az utóbbi pedig alkotóműhelyek sorát jelenti: fotó-, videó-, podcast-stúdiót, textil-, fa- és fémmegmunkáló műhelyeket, festőműhelyt, 3D és nagyformátumú nyomtató berendezéseket. Teltház van, talán csak egy szabad asztalunk van – mondja Pósa Tibor. Pedig első látásra elég képtelenségnek tűnhetne pincébe irodákat telepíteni, de csak akkor tűnik fel, hogy ebben a térben nincs természetes fény, amikor a padlón egy tenyérnyi fényfoltra mutat: itt süt be a nap – vagyis az alagsorba süllyesztett ablak szűk résén át. Ugyanilyen meglepő és izgalmas ötlet, hogy az itt található három jókora boroshordóban tárgyalókat alakítanának ki… 

A podcast-stúdióban helyet foglalva derül ki, erre a műfajra is van már terv:

– Készülünk egy Nagyvárad podcastet indítani, a városhoz és környékéhez kapcsolódó embereket szólítanánk meg, az lesz a neve, hogy Fix Nagyvárad, illetve Fix Oradea, szeretnénk román és magyar nyelvű csatornát is. Négy témában indítanánk: egyet gazdasági kérdésekről, ugyanis egyesületünk, a ROVE (Romániai Vállalkozásokért Egyesület) alapvetően vállalkozásokkal foglalkozik, így az üzleti szférával kapcsolatos témákban szólítanánk meg vállalkozókat. Emellett kulturális, politikai-közéleti témákban lesznek hallgathatók műsorok, illetve lesz könnyűzenei-mindenes vonal is.

Mikor és milyen céllal indítottátok útnak a FIX-et?

– 2018-ban találtuk ki. Volt három projektünk, amelyben több mint száz induló vállalkozást támogattunk 40.000 illetve 25.000 euróval, ez nagyon sok kreatív és IT-ben dolgozó vállalkozást, céget jelent. Innen jött az ötlet, hogy mi lenne, ha Nagyváradon nyitnánk egy helyet, ahol a kreatív iparágakban dolgozó emberek összegyűlnének, lenne helyük dolgozni, működtetni a vállalkozásukat. Csináltunk több fókuszcsoportos beszélgetést, amikből az derült ki, hogy a kis- és középvállalkozások egyik fő problémája, hogy otthon vagy kávézókból dolgoznak, mert nem tudnak irodát bérelni – erre szolgál most ez a shared office-rendszer, a coworking. Továbbá azoknak, akik a kreatív iparágakban dolgoznak, szükségük van olyan gépekre, amelyeket, főleg a kezdő vállalkozások, nem tudnak beszerezni, vagy minimális a gépparkkal rendelkeznek. A legnagyobb gátja egy kis cég fejlődésének a géphiány. Ez a hely ezt oldja meg: havi bérlet alapján hozzáférsz a gépparkhoz, különböző eszközökhöz. A FIX egy EU-s, Interreg által támogatott projektből jött létre, kaptunk egy nagyobb összeget, amit jól el kellett költeni. Uniós pénzeket el lehet nagyon hülyén is költeni. Mi úgy fogtunk neki, hogy odafigyeltünk minden banira, megpróbáltuk gazdasági alapokra helyezni a történetet, úgy tervezni, hogy ne csak két évig tartson, mint maga a projekt, hanem 8-10 éves távlatban gondolkodtunk. 

A honlapotokon található hívószavak szerint – együttműködés, megosztás, kreativitás, közösség – olyan keretet is jelent a FIX, ami egyféle új munka- vagy vállalkozói mentalitást is ösztönöz.

– Igen, itt rövid idő alatt elkezdődik az együttműködés; nem hetek, hónapok telnek el, az embereknek lehetősége van arra, hogy gyorsan megtalálják a közös platformot – például most hatodéves orvosisok dolgoznak együtt a videó producerrel. Sokan féltettek attól, hogyan töltjük meg a helyet, de három hónap után ott tartunk, hogy el kell utasítanunk az új jelentkezőket. Fontos tudni, hogy a coworking nem működik mindenkinek, például azoknak, akik értékesítéssel foglalkoznak, nem felel meg az, hogy itt együtt kell létezni, dolgozni x számú idegennel. 

Vannak olyan projektjeitek, amik szélesebb közösséget is megcéloznak? Például említetted a podcast-csatornát.

– Civil szervezet vagyunk, tehát alap, hogy szóljunk a nagyváradiakhoz, vagy velük foglalkozzunk. Fő tevékenységként a helyi vállalkozóknak szervezünk olyan klubokat, amelyben bizonyos témákat bedobunk, pénzügyektől a marketingen át jogi kérdésekig. Általában egy meghívott tart egy előadást, utána van lehetőség networkingra. Kialakult egy kis magyar vállalkozói közösség. Óriási igény van rá, főleg a covid után, látjuk, bármit szervezünk, tömegek mozdulnak rá, pozitív a fogadtatása a poszt-covid rendezvényszervezésnek. 

(A Festum Varadinumról)

Idén a Festum Varadinum fesztiváligazgatója voltál. Hogyan talált meg a feladat? Mi volt a dolgod, és mi volt a legnagyobb kihívás benne?

– Mindenképp köze van ehhez az egyesületnek és a FIX-nek. Kerestek egy csapatot, s valahogy eljutottak hozzám, hogy foglalkozzak egy kicsit a Festummal is. Aztán a kicsiből lett két hónap, ami alatt ezzel keltem, ezzel feküdtem. De nagy élmény volt. 

Tartalmilag is volt beleszólásod?

– Tartalmilag nem. Ez egy harmincéves rendezvény, van egy óriási múltja, több hagyományos rendezvénye. Sokan azt hiszik, a Festum Varadinum megszervez több száz programot – pedig itt nem erről van szó. Van öt alapító – a négy történelmi egyház, illetve az RMDSZ –, anno összedobták a rendezvényeiket és ebből lett egy sorozat. Az idők során egyre több intézmény, intézményrendszer csatlakozott, programcsomaggá nőtte ki magát. Egyre kerekebb a Festum. A fő cél megmutatni, kommunikálni, hogy milyen szervezetek, intézmények és azoknak milyen rendezvényei vannak a városban. Az én feladatom a menedzsment volt, ezt a programcsomagot kellett koordinációval segíteni. Óriási kihívás volt kommunikálni ennyi rendezvényt ennyi idő alatt.

Kívülről úgy tűnik, mintha az lenne a Varadinum ambíciója, hogy minden szegmenst átfogjon, ami egy közösséget meghatároz – a sporttól az oktatáson, egyházakon, kulturális programokon át a koncertekig, szórakozásig. Talán kockázatos is amiatt, hogy ekkora dömpingben elveszhetnek a prioritások. Nem okoz ez gondot szervezésben, célközönség megtalálásában? 

Nem az a lényeg, hogy mindenen mindenki részt vegyen, hanem az, hogy ami hozzá közel áll, az mozdítsa ki, vegyen részt rajta. Az is lehet, olyan emberek mennek el ilyenkor például színházba, akik nem annak bérletes közönségét képezik, hanem ritkábban járnak oda. A lényeg, ízelítőt kaphatsz sok területről, ez a jó benne. Nem rossznak, hanem jónak látom, hogy sok a rendezvény, így bele tudsz kóstolni abba, ami érdekel, vagy olyasmibe, amivel eddig még nem találkoztál. Ha a könyvbemutató mellett észreveszed, hogy van kutyaterápiás foglalkozás is, akkor az előbbi lehet, hogy rangosabb esemény, de általa felfigyelhetsz az utóbbira, a kisebb szervezetek is nagyobb publicitást kapnak. Ez is mutatja, milyen változatos a Festum, mennyire sokszínű. Kiemelni marketinggel, kommunikációval lehet, a csapatunk dolga az, hogy az eseményeket jól promózzuk, minél hatékonyabban jusson el az információ. Az idei kiadásban több mint hetven szervezet volt jelen – ez nagyon sok. Viszont jó látni, hogy van több mint hetven olyan szervezet, entitás, ami tenni akar valamit, adni akar az embereknek, ez egy nagy érték. 

Hogyan kerülnek be a programba a szervezetek? Van valamilyen szempont, elvárás, aminek meg kell felelni?  

– Ez nyitott dolog. Van egy konkrét felhívás a sajtóban, Facebookon, Instagrammon, illetve egy jelentkezési időszak, hogy ha van programjuk, csatlakozhatnak. Még határidőn túl is sokan jelentkeztek, természetesen bevettük őket is, így lett 60 oldalas a programfüzet. Jövőre valószínűleg ez tovább bővül. Abszolút pozitívumnak látom, hogy ez egy befogadó, inkluzív keret, nem nagyon van példa arra, hogy elutasítsunk valamit.

Nem veszélyes ez a nyitottság? Például, hogy netán alibi-esemény kerül be?

– A Festum eleve egy szűrő, s nyilván egy kulturális rendezvénysorozatra nem jelentkezik akárki. A rendezvények önjáróak, kevés az, amit csak mi szervezünk nulláról, a munka nagy részét elvégzik, tehát az érdem a szervezőké. Mindenki tudja a dolgát, nekünk őket kell összhangban tartani. 

Hogyan kell jól tájékozódni ebben a dömpingben? 

– A szervező csapat feladata és célja, hogy minél átláthatóbb képet adjon arról, ami zajlik. Emeljük ki a tömegrendezvényeket, de tegyük láthatóvá azt is, hogy sok mikro esemény is van, ami kisebb célcsoportoknak szól, akiknek ez sokat adhat. Volt olyan is, hogy 7-8 esemény került ugyanarra az időpontra, ezt megpróbáltuk lebontani, szétválasztani, hogy ne épüljenek egymásra. Nem lehet tökéletesen megcsinálni, de lehet rá törekedni.

Mi az, amit ti kezdeményeztetek? 

– Ilyen volt a Borpart, amit a Borbarátnőkkel találtunk ki; elég fapadosan indult, szó szerint is, mert előbb a fapadokra terveztük. Öt borásszal kezdtük, voltak szervezési hiányosságok, de azt mondtuk, indítsuk el, bármi van, aztán nézzük meg, van-e rá igény, az emberek nyitottak-e erre. Nagyon jónak bizonyult a Körös-part, mint helyszín, a fogadtatása pozitív volt, nem is gondoltam volna, hogy ennyi borkedvelő ember van Váradon. Jövőre biztosan egy csomó hibát kiküszöbölünk. A koncertkínálatot is próbáltuk változatossá tenni, nemcsak korosztályos célcsoportok szerint, hanem stílusban is válogatni. 

Hogyan viszonyult a városvezetés a programhoz?

– Sokat dolgoztunk az APTOR-al, ami a várat is működteti, eleinte volt némi tartózkodás irányunkba, de ez hamar elillant. Megvan a szabályrendszerük, ha ahhoz tudsz igazodni, vagy azzal együtt tudsz működni, akkor nincs gond, én pozitívan éltem meg. Támogatták a rendezvényt pénzzel is, a pozitív hozzáállással is. A Festum óriási tömeget mozgat meg, például a Majális az idén négynapos volt a várban, a városnak is fontos, hogy ez jó esemény legyen. 

Milyen a viszonya a Festum Varadinumnak és a Szent László Napoknak? Szükség van két ekkora rendezvényre egy városban, főleg ha hasonló céllal, ambícióval lép fel mindkettő?

– Elférnek egymás mellett, időben is, szervezésben is függetlenek. Szerintem ez is rendben van, annak örülök, hogy a váradiaknak egy évben kétszer is van alkalmuk részt venni kulturális eseményeken. Nem oltják ki egymást, nem érzem azt, hogy egymás ellenébe mennének, s ha van, vagy lenne verseny a kettő között, az pozitívan is visszahathat. Személy szerint nem volt ambícióm a rivalizáció, nem csináltunk semmi olyat, ami mögött az a szándék lett volna, hogy valami jobb legyen, mint a Szent László Napokon. Azt sem bánnám, ha picit több kommunikáció lenne a két szervező csapat között. 

Lesz folytatás? 

– Biztos, hogy lesz 31. Festum Varadinum. Számomra nagy élmény volt, de fárasztó. Az értékelésnél összeírtam néhány feladatot, amit jövőre másképp kellene csinálni: hamarabb és nagyobb csapattal elkezdeni a szervezést, meg kell találni azokat az embereket, akik egy szervezeten belül felelősek a programért, jobban le kell tisztítani, tudatosabban készülni, ezáltal minőségibb eseményeket fogunk majd szervezni.

Fazakas Márta

június 19, 2022 | Fekete Ágnes | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Szükség van egy nagy adag szerencsére

Interjú Besenyei Kata rendezővel, forgatókönyvíróval

Szalontán születtél, gyerekkorod nagy részét ott töltötted. Mit adhatott szülővárosod, ami arra inspirált téged, hogy rendezést kezdj el tanulni? Azért is kérdezem ezt, mivel a már befutott román rendező, Marian Crișan is szalontai születésű. Van valami az ottani levegőben?

Talán mikor Crișan volt gyermek és kamasz, még működött a mozi Szalontán, nekem arról már csak néhány kisgyermekkori emlékem maradt. Ott néztem meg A kincses bolygó című Disney rajzfilmet, ami fantasztikus élmény volt. Egy egész falnyi mese! Utána viszont a mozi bezárt, úgyhogy nem igazán tudom, mi lehetne az origója ennek. 

Egy korábbi interjúban mondtad, hogy kamaszkorodban kezdtél el igazán érdeklődni a filmezés iránt, majd továbbtanuláskor a kolozsvári Sapientia egyetemre esett a választásod. Hogy látod, egy hároméves filmes képzés elegendő ahhoz, hogy az ember rendező legyen?

Nem. Nem tudom, hogy ez minden filmiskolára igaz-e, de nekem legalábbis nem volt elég. Én annyira amatőrként kerültem oda az egyetemre, hogy az egyértelmű volt, három év után még nem állok készen semmilyen nagy dologra. Amit az egyetem adott, az a kollégák, akikkel éjjel-nappal együtt voltunk. Így biztonságos környezetben lehetett kísérletezni azzal, hogyan is érdemes dolgozni, ezt úgymond egymáson gyakoroltuk. Közeli barátok lettünk, sokszor verbális kommunikáció nélkül is tudtuk, hogy a másikkal mi van. 

Az alapképzés után Bukarestbe, a Caragiale Színház- és Filmművészeti Egyetemre (UNATC) jelentkeztél – újból alapképzésre, majd elköltöztél Budapestre.

Nem felvételizhettem mesterire, mivel Bukarestben az volt a követelmény, hogy minden jelentkezőnek legyen egy nyersanyagra, filmre forgatott munkája. Erre nekünk nem volt lehetőségünk, az államvizsgámat digitálisra forgattam. Így maradt az alapképzés, amit egy év után abbahagytam. Egy olyan tanár osztályába kerültem, akivel sehogy sem tudtuk megérteni és tisztelni egymást, úgy éreztem, csak az időmet vesztegetem ott. Itt Pesten már minden feltétel adott lett volna, hogy a mesterképzésre felvételizzek. Először azonban a járványhelyzet miatt tolódott a jelentkezés, majd az SZFE elfoglalása következett, ami miatt elmaradt a beiratkozásom. Már elengedtem ezt.

Jól érzékelem, hogy amikor Budapestre költöztél ismeretlenül, kihívás volt a filmes szakmában elhelyezkedni? Hogyan sikerült ezen felülkerekedni?

Egy volt évfolyamtársam szerzett nekem munkát, filmes díszletfestőként dolgoztam, azután az Oltári csajok című sorozatba kerestek fiatalokat, és ott lettem scriptes. [Naplóvezető, a filmes stáb tagja, aki a kontinuitásért felel a jelenetekben és a jelenetek között. – a szerk.]

Mit tanácsolnál egy most végzős sapientiás diáknak, hogyan lehet érvényesülni a szakmában?

Nagy előny, ha az ember lokálisan végezte az egyetemet. Sokkal nehezebb úgy Budapesten érvényesülni, ha valaki Kolozsváron, Bukarestben, vagy akár Londonban végzett, mert nem itt van az elsődleges ismerettségi köre. Továbbá szükség van egy nagy adag szerencsére is. 

A díszletfestés és sorozatforgatás mellett honnan merítettél időt, ihletet és energiát az írásra?

Én alapvetően nem szeretek scriptelni. Jó memória kell hozzá, és nagyon figyelmesnek kell lenni. Ez számomra sokkal megerőltetőbb, mint írni. Nem szeretnék hosszú távon nem-írással foglalkozni, úgyhogy arra jutottam, az a legbiztosabb, ha nekiállok dolgozni, mert anélkül nem fog történni semmi. 

Inkább az írás érdekel, mint a rendezés?

Az elmúlt két évben az írásra koncentráltam. Ez nem jelenti azt, hogy lemondtam a rendezésről, csak miután az ember elfogadja azt, hogy a világon semmit nem tud, valahol el kell kezdeni tanulni. Az írásnak neki lehet állni otthon is, ami után folyamatosan érezni lehet a fejlődést, hogy mennyivel könnyebb leülni nap mint nap írni, mert rutinná válik. Az utóbbi időben sok forgatókönyvet olvastam, sok íráselméleti anyagot, voltam kurzusokon is. Az egyik képzést Várkonyi Zoltán forgatókönyvíró tartotta, ez kifejezetten sorozatokról szólt, és voltam Szekeres Csaba rendezőnél is egy kurzuson, mindkét helyen sokat tanultam, de nem gondolom azt, hogy ezek nélkül ne lehetne otthon megtanulni írni. Egy idő után érzékelhető volt, mennyivel egyszerűbben jönnek ki belőlem a mondatok, ami nagyon motiváló, és ad egy kis bátorítást ahhoz is, hogy ismét a rendezés felé forduljak. Itt ugyanolyan tanulófolyamatot kell elkezdenem, mint amilyenben az írással voltam. 

2021 októberében megnyerted a Hypewriter sorozatötlet pályázat fődíját, Angyaltrombiták című forgatókönyveddel. A sorozat pilot epizódját az Arany Medve-díjas és Oscar-jelölt Enyedi Ildikó rendezi majd. A történeted középpontjában két lány áll, akik emberkereskedelem áldozatai lettek. Mi inspirálta a forgatókönyvet?

Még egyetemista koromban láttam egy tanárom, Felméri Cecília dokumentumfilmjét a Tranzit Házban, Eladó remények a címe, ami kényszerprostitúcióból már szabadult, de még védett házban élő lányok interjúiból áll össze. Ez akkor is nagyon szíven ütött. Tudat alatt hordozhattam ezt a dolgot magammal, mert nemrég jutott eszembe, hogy Bukarestben terveztem egy dokumentumfilmet egy olyan védett ház lakóival, ahol az ott élő lányok, bár még nem töltötték be a tizennyolcadik évüket, már túl vannak ezen a borzalmas traumán. Végül ez nem valósult meg, azért csak motoszkálhatott ez a téma bennem. 

Melyik az a része ezeknek a történeketnek, amely annyira fontos, hogy beszélned kell róla?

Soha senki nem kéne olyan helyzetbe kerüljön, ami ilyen szinten borzalmasan megalázó. És ezt még tudnám jelzőkkel fokozni. Engem az érdekel, hogy egy ilyen tapasztalat után hogyan lehet talpraállni, egyáltalán lehet-e? Meggyőződésem, hogy van rá mód, de nagyon izgat, hogy ha az ember túl van egy ilyen életszakaszon, hogyan tud rehabilitálódni?

Korábban nyilatkoztad, mennyire örültél neki, hogy Enyedi Ildikó lesz a rendező, mivel pár éve az ő osztályába akartál jelentkezni az SZFE-re. Enyedi Ildikó a forgatások alatt miben számít rád, hogyan megy eddig a közös munka?

Ha a forgatáson merül fel, hogy a szövegen változtatni kell, az általában a rendező feladata, csak emiatt nem kell ott álldogáljon a forgatókönyvíró, így a forgatáson, mint scriptes leszek jelen. Nem szerettem volna úgy részt venni a felvételeken, hogy nekem ott nincs dolgom. Az előkészületekben is részt veszek, nem érzem úgy, hogy bármiből ki lennék zárva. Ildikó nagyon érti, hogy ez a történet miről akar szólni, milyen akar lenni. Nem volt még arra precedens, hogy ő egy másik vágányon indult volna el egy gondolatból, mint amit én elképzeltem. A kommunikáció folyamatos, castingolunk, helyszínt keresünk. A történet a Viharsarokban játszódik, de igyekszünk Budapesthez közelebbi helyszíneket találni. A színészekről elmondhatom, hogy alapvetően szerettük volna felfuttatni a fiatal, még ismeretlen színésztehetségeket. Nem gondolkodtunk húzónevekben, és kifejezetten amatőr sincs a listánkon. Május végén, június elején forgatunk.

Mindezek fényében, milyen a viszonyod most az otthonoddal? Tervezel hazaköltözni?

Én már itt fogok maradni, Budapesten. Nem akartam elköltözni Romániából, de azért tudjuk, igazán komolyan vehető filmipar Kolozsváron nincs, és a közeljövőben nem is lesz. Bukarest nekem nem csak olyan szempontból nem működött, hogy az egyetemen nem találtam meg a számításaimat, de a várossal sem tudtam megbékélni. Úgyhogy jelenleg a hazaköltözés nem opció.

Hogy látod a román és a magyar filmezés helyzetét?

A román újhullámnak hatalmas rajongója voltam, de az utóbbi néhány évben „lejöttem erről a szerről”. A magyar filmekkel kapcsolatban azt érzem, sokszor fals nézői elvárásokba ütközünk, mivel a szemünk a hollywoodi filmekre van edzve. A különbség nem minőségbeli, inkább úgy látom, más a filmnyelvünk, mint az amerikaiknak. Ezért is őrültség egy 30 millió forintból készült inkubátoros filmet összehasonlítani egy Marvel szuperprodukcióval. A filmkészítés alapvető tőkéje a tehetség, ebben Magyarország nem szűkölködik, reméljük, lehetőséget is kapnak a filmkészítők arra, hogy alkothassanak, és a következő években nem csak nagy történelmi mozikat láthatunk.

Egyébként mostanában többnyire sorozatokat néztem, amúgy is a sorozatírás foglalkoztatott. Az Eufórií, a Hétköznapi vámpírok, a How to with John Wilson című HBO-s sorozatot, és kijött a Besúgó, az HBO új magyar sorozatának első része, amire kíváncsi vagyok.

Ha bárkit rendezhetnél, kivel dolgoznál együtt?

Ez egy furcsa kérdés, mert lehet meghalnék, ha megtudnám, hogy rendezhetem Frances McDormandet, de mit tudnék én mondani neki? Mit tudnék én hozzáadni az ő dolgához? Kicsit így vagyok vele, bár tényleg fantasztikus lenne, ha egy plakáton szerepelne a nevünk.

Min dolgozol a következő időszakban az eddigiek mellett?

Elkezdtem gondolkodni egy minisorozaton, illetve Laky Dórával egy kisjátékfilmre adtunk le pályázatot a Friss Hús Pitch Fórumon, amit, ha minden jól megy, szeretnénk még idén leforgatni.

Fotó: RTL Magyarország Marketing és Kommunikációs Igazgatóság

június 9, 2022 | Horváth-Kovács Szilárd | Fényjáték | Rovatok
MEGOSZTOM

„Egyszerűen szeretem, ha a képzőművészet egy kicsit belevág az emberbe”

Benedek Levente képzőművésszel, plakáttervezővel Horváth-Kovács Szilárd beszélgetett.

Feltűnt, hogy a számos munkádra használod azt a szót, hogy „projekt”. Ami valamilyen perspektivikus tervezésre, folyamatra, egy a jövőben megvalósuló dologra utal, s mint ilyen visszautal a múltra. Hogyan látod a jövőt, mi a következő projekted? 

A rajtam kívülálló jövőt elég szörnyűnek látom, ami engem illet, elég sok tervem van, általában tényleg hosszú távra tervezek, akár évekre előre.

A következő projekt egy olyan kiállítás, ahol egymás mellett lesz látható a megalkotott tárgy és az általa készült plakát. Ennek a tervnek 2019-ben fogtam neki és az idén, a kolozsvári Interferenciákon szeretném kiállítani. Nem csak színházi plakátokról van szó, hanem például egy temesvári borfesztivál plakátjáról, amelynek a bevételeit a szociálisan hátrányos helyzetű embereknek juttatják. Mert nyilván fontos, hogy élvezzem a munkát, de számomra az is fontos, hogy legyen valami társadalmi haszna is. Nagyon válogatós vagyok ebből a szempontból, nem vállalok el olyasmit, amivel nem tudok azonosulni.

Úgy kapcsolódik a múltamhoz, hogy textil szakosodással végezetem a székelyudvarhelyi művészeti líceumban és a temesvári egyetemen is arra mentem. Akkor a textilművészet kereteit próbáltam tágítani, és egyértelmű volt, hogy az installációk, assemblage-ok, enviromentek felé lehet elmozdulni. Közben egyetem alatt két évig dolgoztam kárpitos műhelyben, ahol bútorkárpittal, illetve női cipők és táskák készítésével foglalkoztunk. Mivel meg kellett élni, kézenfekvő volt, hogy elmenjek egy céghez dolgozni, ahol grafikus és dekoratőr lettem, így tervezőgrafikát is csináltam. Ebből két év alatt elegem lett, és valamilyen kulturális területen akartam dolgozni: így kerültem a színházhoz, ahol menet közben tanultam meg a színházcsinálást és a plakáttervezést. Így kerül egymás mellé a következő projektben egy megalkotott objektum és a plakát. 

Mi az, amivel biztosan nem tudsz azonosulni, nem vállalod el? 

Ami mondjuk rasszista, idegengyűlölő, kirekesztő – azt nem vállalom. Másrészt a l’art pour l’art jellegű szépművészettel nem tudok azonosulni. Tudom tisztelni azt, aki ezt csinálja, csak engem nem foglalkoztat.

Autonómia alulnézetből Plakát, A2 , 2020

Amikor Székelyudvarhelyről elindultál, akkor mi volt a „projekt”? És az sikerült? 

Már gyerekkorom óta ott volt a fejemben, hogy szeretnék megélni a képzőművészetből. Ez egy terv tud lenni. Ebben a formájában nem igaz, hogy összejött, de azért mégiscsak azzal foglalkozom.

Miért az ország másik végébe mentél egyetemre, éppen Temesvár? 

Az volt a célom, hogy minél messzebb kerüljek Székelyudvarhelytől, Székelyföldtől. Az az igazság, hogy valamiért nem éreztem jól magam otthon – a mai napig azt érzem, hogy otthon nagyon egyoldalú a gondolkodásmód, ami a művészetre is vonatkozik. Székelyudvarhely képzőművészeti szempontból egy halott város.

Egyetlen nagyon jó élményem van: tizenegyedikes koromban volt egy Retus című kortárs kiállítás, ahol helyi, marosvásárhelyi, kolozsvári, magyarországi alkotók állítottak ki. Akkor megtapasztaltam, hogy a művészet lehet teljesen más is, mint amit én addig láttam, mint amit nekünk tanítottak a művészetiben. Akkor találkoztam videóművészettel, utcai installációval, performansz-szal, és megismertem kortárs hazai és magyarországi művészeket. Ez mély nyomot hagyott bennem. 

Talán innen indult, hogy Temesvárra menjek: egyrészt multikulturális környezetre vágytam, másrészt meg akartam tanulni románul. Azt is tudtam, nem szeretnék Kolozsvárra menni, mert ott ilyen kis magyar – sőt udvarhelyi – klikkek alakulnak ki, mintha ugyanabban a városban élnének, ahonnan jöttek. És a kolozsvári egyetemnek a felhívása sem tetszett, nagyon a rajztudásra mentek rá, amivel én a mai napig nem rendelkezem. Én nem tudok egy portrét jól megrajzolni, ami sokáig frusztrált, de később mással kompenzáltam: a témaválasztással, az üzenet jó megfogalmazásával, a mű koncepciójának a kidolgozásával. 

Insultați. Belarus(ia). Plakát, 100×70 cm, 2021
Ledöntsük[kérdőjel]. Plakát,50x70cm, 2020

Temesvár egy nyugati város, más felvételi rendszerrel. Oda mentem. Igazából az egyetemtől nem kaptam meg azt, amire számítottam, de a várostól igen. Ott találkoztam a város képzőművészeti múltjával, a Sigma csoporttal, a performansz-fesztivállal, a videóművészettel, amelyek ott már a rendszerváltás előtt megjelentek, mint ahogyan a temesvári művészek sok külföldi folyóirathoz hozzájutottak már akkor. Ez kialakított egy sajátos világot, ami tetszett. 

Elsőéves koromban meghalt a textiltanárnő, Zimán Vitályos Magda, akit nagyon szerettem. A további három évet tanár nélkül, az asszisztenssel végeztük. Bejártam más órákra is, grafikára, festészetre, mindenből egy kicsit lopkodtam, és igyekeztem témákat adni saját magamnak. Kitaláltam, hogy irodalmi műveket dolgozzak fel textilművészeti alkotásban. Akkor olvastam George Orwell 1984 című könyvét, ebből készítettem egy installációt, ahol Winston ül otthon egy drótból készült széken, amire vörös lepel van ráfeszítve, ám a főhős teljesen átlátszó drótszerkezet. Mert mi történik, mikor a politikai hatalom megfigyel és átnéz rajtad? 

Mi motivált udvarhelyiként, hogy multikulturális városba menj és románul tanulj? Kérdezem ezt úgy, hogy 2004-ben az Euromaniac kiállításon való részvételedkor visszaütött, hogy te magyarként nyúltál hozzá román politikai témához. 

(tovább…)
március 29, 2022 | Cseke Péter Tamás | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Mircea Toma: az emberek jobban hisznek a Facebooknak, mint az újságoknak

A legfrissebb felmérések szerint a romániaiak mindössze 29 százaléka bízik a hazai médiában. Mircea Toma, az ActiveWatch sajtófigyelő ügynökség volt elnöke, az Országos Audiovizuális Tanács tagja ezt azzal magyarázza, hogy a hazai médiafogyasztók jelentős részét „megfertőzték” a közösségi médiában terjedő hamis információk. A szakember szerint a független sajtót is veszélybe sodorhatja, hogy az emberek jobban hisznek a Facebooknak, mint az újságoknak.

A rendszerváltás utáni Romániában először fordult elő, hogy egy parlamenti párt nyilvánosan a média egy része ellen uszítsa a közvéleményt. A Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) a Facebook-oldalán január végén megszavaztatta a több százezer követőjével a „mérgező” sajtótermékek toplistáját, amelynek élére a G4media.ro portált javasolta. Egyes vélekedések szerint csak idő kérdése, hogy ezek után a szélsőséges párt által meghirdetett gyűlölet és erőszak fizikailag is az újságírók ellen forduljon. Mennyire kell komolyan vennie a médiának egy ilyen jellegű támadást? 

Hát amennyire komolyan vehető egy folyamatosan izmosodó parlamenti párt. Ne feledjük, hogy a felmérésék szerint az AUR támogatottsága már 20 százalékos. Nem véletlen, hogy az általam korábban vezetett ActiveWatch szervezet azonnal állást foglalt, és a Facebook-poszt törlésére szólította fel a pártot. Az AUR-nak ez a megnyilvánulása a múlt századi diktatúrákat megalapozó pártok stratégiájára emlékeztet. Ezeknek az eszköztárában is kiemelt helyet foglalt el a megbélyegzés, a gyűlöletkeltés, az állam alapintézményei elleni uszítás. 

Az AUR nyilván nem törölte ezt a Facebook-bejegyzést. Hogyan lehet egyáltalán temperálni az ilyen megnyilvánulásokat?

Az ActiveWatch egy civil szervezet, ereje nyilvánvalóan nem mérhető egy állami intézményéhez. Csak annyit tehet, hogy megkongatja a vészharangot, felhívja a közvélemény és a döntéshozók figyelmét a demokráciát veszélyeztető jelenségekre. Semmire sem kényszerítheti az AUR-t vagy bármelyik más pártot. Az AUR-t minősíti, hogy nem vette figyelembe az ActiveWatch felhívását. Ugyanakkor vannak intézményes eszközök az ilyen megnyilvánulások megfékezésére. Mivel az AUR „feketelistájára” több televízió is felkerült, az Országos Audiovizuális Tanács (CNA) a parlamentet kérte fel arra, hogy a törvény adta lehetőségekkel élve intézkedjen ebben az ügyben.

Milyen eszközei vannak erre a parlamentnek?

Az AUR Facebook-posztjait nyilván nem töröltetheti. Viszont a párt szélsőséges parlamenti megnyilvánulásait – mint amilyen a társelnökük, George Simion szinte tettlegességig fajuló támadása volt az egyik miniszter ellen – korlátozhatja a házszabályok módosításával. És ez már meg is történt. A módosított házszabályban előírt, a korábbinál súlyosabb szankciók talán megszelídíthetik ezt a pártot. Számomra a legörvendetesebb az, hogy a CNA tagjai egyöntetűen foglaltak állást ebben a kérdésben. Mindegyük megszavazta azt, hogy az intézmény forduljon a parlamenthez az AUR sajtóellenes támadásainak ügyében. Ami azért nagy szó, mert a CNA tagjainak nagy részét a pártok delegálják. Ezek szerint az AUR szélsőséges nézetei nem szűrődtek be ebbe az intézménybe.

Az AUR megnyilvánulásához hasonló támadásokon kívül milyen gondokkal küszködik jelenleg a romániai sajtó?

(tovább…)