augusztus 26, 2024 | Szűcs László | Kultúra | Rovatok

MEGOSZTOM

Az kell a könyvben szerepeljen, ami megtörtént

Helytörténeti tankönyv készült Nagyváradon

Nagyvárad város érdekes és izgalmas története címmel jelent meg a hetedik osztályosokat célozva két nagyváradi történelem szakos tanár, Vincze Zsolt és Kormányos László – utóbbi a Nagyvárad krónikája szerzője – közös műve a Collegium Varadinum gondozásában. A májusi Festum Varadinum idején nagy érdeklődés mellett bemutatott kötetről a két szerzővel Szűcs László beszélgetett.

Olyan munkát mutatunk be az olvasónak, amely műfaját tekintve, ahogy ránézésre is tankönyv. Kérném is a szerzőket, hogy határozzák meg pontosan, mi a célja ennek a könyvnek, mennyiben kínál pluszt, illetve mennyiben egészíti ki mindazt, amit a középiskolai történelemtanítás kínál a diákoknak.

Kormányos László: Mindenképpen tankönyv céllal, tankönyv szándékkal készült. Az is igaz viszont, hogy jogilag segédanyagnak minősül. Némi különbség van az engedélyeztetés szemszögéből is, hogy segédanyagként vagy tankönyvként minősül-e. Mi tankönyvnek szántuk. Alapvetően az volt a cél, hogy az utóbbi néhány évben, sőt most már talán két évtizedben egyre nagyobb érdeklődést kell kielégítsünk a helytörténeti anyagok iránt. És mivel úgy tűnik, lehetőség nyílik erre Váradon az iskolákban, hogy a magyar tannyelvű intézményekben bevezessék külön tananyagként, választható a helytörténetet, mint oktatható anyag, így fontosnak tartottuk, hogy ehhez a megfelelő minőségű szakkönyv is készüljön el. Ilyen szemszögből nézve mindegy, hogy tankönyvnek vagy segédanyagnak minősül. A cél mindenképpen egy ezt az igényt kiszolgáló, ezt az elvárást megfelelő módon alátámasztó szakanyag elkészítése volt.

Vincze Zsolt: Történelemtanárként néhány évvel ezelőtt már lehetőségem volt arra, hogy hetedik osztályban helytörténetet oktassak, és bizony nagy hiányosság volt, hogy nem állt a rendelkezésünkre egy tankönyv, amelyet mi, tanárok használhatunk, illetve egy tankönyv, amit a gyerekek kezébe adhatunk. Bár ez tankönyvnek készült, de úgy gondolom, túlmutat egy hagyományos tankönyv keretein. Nemcsak a diákok, hanem a felnőttek is bátran a kezükbe vehetik, forgathatják ezt a kiadványt.

Ahhoz, hogy egy adott korszak helytörténetét megismerje a diák, ezt nyilván feltételezi, hogy az adott korszak történelméről már legyenek ismeretei.

K. L.: Elvben igen, ráadásul szerencsénk is van, hiszen hatodikban, hetedikben a diákok magyarságtörténelmet tanulnak, tehát nekik rendelkezésükre áll a magyar történelem keretismerete vagy keretismeret-rendszere, amelybe sok ponton nagyon jól beilleszthető Nagyvárad története. Hiszen tudjuk, hogy ennek a városnak sokszor olyan eseményei voltak, amelyek az egész ország történetére, a nemzet történetére jelentős hatást gyakoroltak. Azonban hozzá kell tenni azt is, hogy ezeknek az ismereteknek az alapossága azért mindig egy kérdőjel, hogy a diák mennyire sajátította el. Nyilván, aki akár a világtörténelmi, akár a magyarságtörténeti anyagot kellően magáévá tette, annak nem okoz igazán nehézséget, hogy ismereteibe beleillessze Várad történetét. Tehát e könyv anyagának a megismeréséhez egy jó alapfeltétel lenne, nagyon jó keretet biztosítana a magyarságtörténet és a szintén ebben az időszakban tanult világtörténelmi ismeretek.

V. Zs.: Törekedtünk arra, hogy a tantárgy tanulmányozása ne plusz terhet jelentsen majd a diákok számára. Sokkal inkább lehetőséget arra, hogy megismerjék a saját helyi közösség történelmét, a múlt történelmi öröksége által jobban tudják becsülni a jelen eredményeit is.

Akár azt is lehet mondani, hogy a hely történetének megismerése által jobban megértheti a szélesebb kereteket, a nemzetközi vagy akár a világtörténelmi változásokat? Most gondolok itt, teszem azt, arra, hogy a 20. század Nagyváradjáról, ha többet megtud, akkor ezáltal a világot is jobban megismeri.

K. L.: Mi arra törekedtünk, hogy éljünk ezzel a lehetőséggel, és ahogy Zsolt is mondta, nem szorosan csak a várostörténetet iktattuk be, hanem megpróbáltunk minél nagyobb kitérőket tenni a magyarság történelme felé.

V. Zs.: Ráadásul egymást kiegészítő ismeretekről lehet szó. Azt gondolom, nehezen meghatározható, őszintén szólva a könyv műfaja. Tankönyvnek sok, mondhatnám, talán a tankönyvnél egy picit komolyabb. Tudományos munkánál pedig nyilván egy kicsit oldottabb. Valahol a kettő között van, és azt gondolom, ez inkább erénye ennek a könyvnek, mintsem akadályt vagy hátrányt jelentene a használat során.

Jól gondolom, hogy bár a hetedikeseknek szántátok, ez nem jelenti azt, hogy szigorúan csak a hetedik osztályosok forgathatják haszonnal?

V. Zs.: Természetesen nem. Akár felnőttek is bátran a kezükbe vehetik. De nem feltétlenül csak felnőttek, akár líceumba járó diákok is forgathatják ezt a tankönyvet. Úgy gondolom, annyira széles közönséget tud megszólítani, ami nagy erénye a tankönyvnek.

Voltak-e számotokra minták, ami alapján dolgoztatok, vagy a maga nemében, legalábbis a romániai magyar közegben úttörő ez a vállalkozás?

K. L.: Ismereteim szerint ebben a formában nem készült még könyv, de nem zárom ki, lehet, hogy csak az én ismereteim hiánya mondatja ezt. Azt tudjuk, hogy kisebb gyermekeknek készült egy várostörténeti sorozat, Kolozsvárról, Váradról és Vásárhelyről is. Nyilván a helytörténeti érdeklődés mindenhol adott. Hogy ezt a helyi történész, történetírói társadalom másutt hogyan oldotta meg, arról nincs pontos ismeretem.

Szerzőpárosról van szó. Egyáltalán miért volt erre szükség? Illetve arra kérem, hogy avassatok be a műhelytitkokba, hogyan is készült ez a könyv?

K. L.: A szerzőpárosi létnek rengeteg előnye van. Az ember egyfajta kontrollt kap, szakembertől kap kontrollt, amit esetleg olyannak ítél meg, hogy oda való-e vagy sem. Ilyen kérdésekre olyan kollégától kap választ, akinek a véleményében megbízik. Ami pedig a munkafolyamatot illeti, az egész azzal kezdődött, hogy leültünk és megbeszéltük, milyen típusú könyvet szeretnénk, illetve milyet nem szeretnénk. Beszélgettünk arról is, hogy mi a szónak a tankönyvi értelmében egy konzervatívnak mondható kiadványt szerettünk volna, ahol egy önállóan létező, önállóan megálló szöveg születik. Tehát hogyha kiiktatjuk a tankönyvnek azon részeit, vagy nem vesszük figyelembe, ami az olvasmányok, a különböző magyarázó szövegek, fogalomtár, kronológia stb., akkor is egy teljesen egységes anyagot kapunk. Tehát egy folyamatos történetmesélést tesz lehetővé, ez adja az alapot, a gerincet, a vázát az anyagnak, és minden egyéb, beleértve a képanyagot is, csak további segítséget tud adni a megértéshez. Tehát nem akartuk felszabdalni, olyan változatban elkészíteni, ahol szinte már zavaró az a nagyon sok különálló információ egy adott oldalon vagy egy adott fejezetben, hogy a végén már nehezen követhető, hogy mi is a történetmesélés lényege. Ez volt a fő szempont, hogy ez meglegyen.

V. Zs.: Amit még fontosnak gondoltunk, a tankönyv elméleti ismereteit megpróbáltuk rendszerezni, az elsajátított elméleti ismereteket, amennyire lehet, a gyakorlatban is alkalmazni. Ezt a célt szolgálják a tankönyv fejezeteinek végén található feladatok is. Több mint harminc feladat áll a gyerekek rendelkezésére, ezek megoldása által tanulhatnak. Gyakorló pedagógusként meggyőződésem, hogy a feladatok a tanulást kell szolgálják. Nem azért szükséges tanulni, hogy a gyerekek megoldják a feladatokat, hanem épp fordítva. Azért érdemes megoldani a tankönyvben található feladatokat, mert bizony nagyon sokat lehet belőlük tanulni.

Nagyváraddal szerencséje van a szerzőpárosnak, hiszen a város történetével haladva a kezdetektől végig lehet követni a magyar történelmet. Nyilván vannak olyan városok, amelyek 300-400 évesek, ezek esetében nem tudnánk teljesebb képet adni.

K. L.: Ha veszem a város történetének lassan közel ezer évét, nincs olyan korszak, amikor ne történt volna olyan esemény Váradon, aminek a helyi jelenségeken jóval túlmutató következmények ne lettek volna. Tehát tényleg a teljes magyar történelem, beleértve a 20. századot is, felfűzhető a várostörténetre, vagy talán mondhatjuk úgy, hogy összefonódik a nemzettörténet és a város története. Tehát egyfajta értelemben ez kényelmes a történetírónak, de egyben kihívás is, meg feladat is, hogy ez meg is jelenjen.

Várad a történelemben egyszerre centrum és periféria, legalábbis mindig is kölcsönhatásban volt a centrummal.

K. L.: Érdekes, történeti szempontból, történeti távlatból nézve talán ennyire periférikus helyzetben nem is volt, mint most, a 21. század elején. Igaz, az Erdélyi Fejedelemség korában is határváros, viszont az a határvárosi szerep más, az egy olyan kiemelkedő szerep, ami gyakorlatilag az egész Erdélyi Fejedelemséget meghatározza például. Megélt már Várad történelme során területi értelemben határvárosi létet, de akkor olyan szerepet kapott, amely messze meghatározta, mint bármely hozzá hasonló határerősség, határtelepülés jelentőségét. Várad egy helyben áll, a centrum fogalma viszont folyamatosan változik. Ez is egy sajátos jelenség. Egy dunántúli város esetében talán a török hódoltság jelenti az egyetlen kivételt, egy Veszprém, egy Esztergom esetében, de azt leszámítva mindig egyértelmű a centrum fogalma. Várad esetében ez folyamatosan mozgásban van. Még a török korszakon belül is, mert ugye hol Habsburg, hol Erdély fennhatósága alatt van, néha maga a város polgársága dönti el, hogy hova tartozik. 1598-ban a város polgársága dönti el, hogy most Erdély fennhatóságát, vagy a Habsburgok fennhatóságát ismerjék el.

A könyv írása során fel voltak osztva közöttetek a különböző korszakok, vagy nem volt így elkülönítve?

V. Zs.: Együtt és párhuzamosan dolgoztunk. Ahogy haladtunk a fejezetekkel, illetve a fejezethez kapcsolódó feladatokkal, átküldtük egymásnak, átnéztük és véleményeztük a fejezeteket, illetve a feladatokat. Azért is, hogy jól illeszkedjenek ezek a részek, egy szerves egységet alkossanak.

Amúgy mi a tapasztalat, a mai diákok számára a távoli idők történései könnyebben megfoghatóak, vagy a közelmúlt? Mit könnyebb tanítani ma, a XX. századot, vagy esetleg a török kori háborúkat?

V. Zs.: Ez a tanártól is nagymértékben függ. Én például nagyon-nagyon szeretem tanítani a történelemnek a középkori részét. És az a tapasztalatom, hogy amit én szívesebben tanítok, azt a gyerekek is sokkal szívesebben fogadják. Egyébként tőlem függetlenül talán a középkor az, ami a diákközönséget leginkább megfogja, sokkal inkább, mint a legújabb korok.

Ez köszönhető a szépirodalmi műveknek is? Gondolok arra, hogy mondjuk az Egri csillagokat elolvasva a diák könnyebben megért bizonyos dolgokat az adott korról. Akkor is, ha a szépirodalom a fikcióra is támaszkodik, nem csak a valóságra. S hetedikben még nem feltétlenül olvasnak huszadik században játszódó regényeket.

V. Zs.: Lehetséges, hiszen a klasszikus regények által könnyebben megérthetők a történelmi ismeretek, háttérismeretek, és ez fordítva is igaz. A gyerekek mondják is, hogy tanár úr, mi erről már tanultunk irodalomórán. Igen, fontos az interdiszciplinaritás a történelem oktatása szempontjából.

Nyilván nem kerülhető meg az a kérdés sem, hogy egy magyar nyelvű tankönyv, ami a város történetét mutatja be, hogyan kezeli a román-magyar kapcsolatokat, a román-magyar viszonyt, a kényesebb kérdéseket, amelyek nyilván felvetődhetnek.

K. L.: Azt tapasztalom, hogy ezt a kérdést borzasztó nehéz ügynek szoktuk tekinteni. Valójában azt gondolom, ha történetileg közelítjük meg, és nem politikai szempontból, akkor nem is annyira nehéz ezt a kérdést kezelni. Ugyanis a történéseket érdemes úgy megírni, ahogy valóban megtörténtek, ahogy az adott esetben a források alapján rekonstruálható. Tehát nem szükséges valamifajta erőltetett álláspontot kialakítani, egyszerűen ahogy megtörtént, azt le kell írni, le lehet írni, vagy szükséges leírni. És akkor valahogy feloldódnak ezek az ellentétek, egész egyszerűen annál az oknál fogva, hogy az események a maguk sorrendjében, a maguk összefüggésében megtörténnek, és ezt lehet rekonstruálni. És azt gondolom, aki ezt vitatja, az ettől a józan realitástól eltér. Tehát ezt az álláspontot meg kell védeni, hogy a szerző vagy a szerzők nem foglalnak álláspontot egy adott ügyben, hanem leírják a történéseket, nekik ez a feladatuk. Ilyen szempontból nézve ez nem egy megoldhatatlan dolog. Egyszerűen az kell a könyvben szerepeljen, ami megtörtént. És ott, ahol a magyarság, vagy a magyar állam számára vannak kellemetlen, kényes vagy tragikus események, amelyben a magyar államnak jelentékeny szerepe van, akkor annak is meg kell jelennie, hiszen ez a történeti valóság. Ugyanígy a román állam esetében is. Én ezt így próbáltam mindig feloldani, akár ebben a munkában, akár másban, hogy egyszerűen teret kell engedni abban a formában az események leírásának, ahogy azok megtörténtek.

V. Zs.: Néhány évvel ezelőtt megjelent egy román nyelvű tankönyv, szintén hetedik osztályosoknak Utazó Nagyvárad történelmében címmel. Ez egy más álláspontot képvisel, de úgy, ahogy Laci is mondta, abszolút nem arra törekedtünk, hogy azt megkérdőjelezzük, sokkal inkább, hogy kiegészítsük egy másik nézőponttal, másik állásponttal, hogy a történelem a maga teljességében jelenjen meg a tantárgyat tanuló gyerekek számára.

K. L.: Én azt gondolom, hogy ez a tankönyv egyszerűen reflektál is, meg nem is arra a román nyelvű változatra. Annyiban reflektál, hogy ha nem is kritika, semmiképpen sem ellentankönyv, de mégis, annál teljesebb, annál pontosabb, szakszerűbb formában mutatja be Várad történetét. Annyiban viszont nem reflektál, hogy ha az nem született volna meg, ez a mi könyvünk akkor is ugyanígy nézne ki. Ebben a könyvben nincsenek olyan részek, amelyek azért születtek meg, mert a másik… Szerkesztésében, a történetmesélésben, a hangsúlyok megadásában, ahogy ez megszületett, ez akkor is így született volna meg, ha nincs az a bizonyos román nyelvű változat. Amely viszont a korok súlyozásánál, az események sok esetben önkényes kiemelésénél, avagy teljes kiiktatásánál gyakorlatilag egy szubjektív válogatás a várostörténetből, egyáltalán nem egy teljes kép. Ennyiben ez a könyv kritikája annak, de nem szándékosan, hisz önmagában is így született volna meg akkor is, ha nem létezett volna egy néhány évvel korábbi román nyelvű változat.

Arra kérném még a szerzőket, hogy beszéljetek arról, a könyv megjelenése óta milyen visszhangjai voltak akár a tanár kollégák részéről, akár mások részéről.

V. Zs.: Nagyon pozitív volt a fogadtatás, és azóta is a kollégák, de nem csak a kollégák, ismerősök, barátok folyamatosan kérdezik, hogy hol lehetne ezt a tankönyvet megvásárolni. Tényleg van rá igény az olvasóközönség részéről, nemcsak a diákság és a tanárok részéről.

Nyilván azért ők az elsődleges célközönség…

K. L.: Egy ekkora terjedelmű, ilyen sűrűségű, ilyen intenzitású könyv pont az a változat, pont az a terjedelem, pont az az anyagmennyiség, az az információmennyiség, ami még könnyen emészthetőnek tűnik, tartalmában kellően gazdagnak, hogy a várostörténetet a maga teljességével mutassa be. Én is azt tapasztaltam, hogy felkeltette az érdeklődést, ebben a formában, ilyen mennyiségben, ilyen terjedelemben, ilyen sűrűséggel, tudományos és gazdasági szempontból is értéket képvisel.

A könyvetek hozzájárulhat-e ahhoz, hogy a diákokban kialakuljon vagy megerősödjön a lokálpatriotizmus Nagyváraddal kapcsolatban.

V. Zs.: Természetesen ez volt az egyik cél is, hogy a gyerekek megismerjék Nagyvárad történeti múltját. Már említettem, a múlt öröksége által könnyebben, jobban megérthető a jelen, illetve megbecsülhetők a jelen eredményei, a jelen öröksége is.

K. L.: Az én fejemben ez volt a messze az első számú cél, az első számú feladat, hogy a városhoz való kötődés, a lokálpatriotizmus fogalmának a megértése, megélése legyen abszolút az első számú feladat. Reméljük, hozzá tud ez az anyag, ez a könyv járulni, mindenképpen ez volt a legfontosabb célunk.

Hetedik osztályban tanítotok, tehát konkrétan lesztek-e a saját könyveteknek a használói ilyen értelemben?
K. L.: Nekem nincs most ilyen osztályom, és a következő tanévben sem lesz, de remélem, hogy fog annyi évig ez működni, vagy létezni, hogyha úgy alakul, akkor tanárként kipróbáljam.

V. Zs.: Én tanítok gimnáziumi osztályokban. Nagyon szeretném, nagyon szeretném használni. Az iskola vezetősége részéről abszolút van rá hajlandóság, remélhetőleg a tanfelügyelőség is úgy fogja gondolni, hogy igenis ennek a tantárgynak, ennek a helytörténeti tantárgynak ott legyen a helye a tananyagban, a hetedikes osztályunk számára.

Tehát ez a köny nem automatikusan használható. Ehhez az kell, hogy a tanfelügyelőség jóváhagyja?

K. L.: Igen, elkészült ennek a programja, elkészültek azok az anyagok, amelyek az engedélyeztetés szemszögéből, szempontjából fontosak. Ennek van egy procedúrája, ami elvezet ahhoz, hogy jövő évtől valóban választható tantárgyként bevezetésre kerüljön.

Mondjuk egy osztály ezt a tárgyat választja. Akkor ez hogy történik? Mondjuk, nem tudom, hogy hetente…

K. L.: …egy óra. És a program is úgy készült. Tehát van hetedikben egy rendes történelemóra és heti egy helytörténetóra. Adott esetben egy hetedikes osztályban van világtörténelem, van magyarságtörténelem, és ha az adott iskola ezt meg tudja oldani, akkor Nagyvárad helytörténete is megjelenhet. Tehát egy osztálynak heti három történelemórája lehet, különböző témákból.

V. Zs.: Az a lényeg, hogy megszületett ez az anyag, a tanfelügyelőségnek nyilván jóvá kell hagynia. Tehát ez egy eljárás, s ha az megvan, akkor ahhoz ugye már van egy segédanyag, egy tankönyv, van egy program, minden oda van adva az adott iskola, vagy éppen kolléga kezébe. És ha az iskola úgy dönt, hogy ezt bevezeti a saját tanrendjébe, akkor az anyag ott van, elhárultak az akadályok az elől, hogy ezt használni tudják, tanítsák.

Mi lenne a tanácsotok annak a kollégának, aki mondjuk ezt a beszélgetést most olvassa, s majd ebből a könyvből fog tanítani?

K. L.: Nehéz erre válaszolni, mert annyira különbözik egy-egy tanár stílusa. Nyilván a könyvnek idomulnia kell egy adott osztályhoz. Ha nem adott elegendő idő, hogy a könyv minden részletét, minden egyes korszakot egyforma hangsúllyal tanítsanak, mindenképpen a főbb események, amelyekre ráfűzhető, felfűzhető egy teljes várostörténet, azok kiemelten kapjanak hangsúlyt az oktatás során. Ezáltal érthető meg az, hogy ez a város miért van ott, ahol van, miért élnek benne azok az emberek, akik éppen benne élnek, és korunkban miért néz ki úgy, ahogy éppen kinéz. Ezek a főbb események mindenképpen fontos, hogy hangsúlyt kapjanak. Emellett a kolléga maga döntse el, hogy milyen módszereket használ. De nagyon fontos, hogy ha a teljes várostörténetet akarja bemutatni, ezek a várostörténeti fő pillérek mindenképpen jelenjenek meg az órákon.

V. Zs.: Bár tankönyvről beszélünk, szoktuk azt a kifejezést is használni, hogy segédanyag. A hetedik osztályban a tantárgyat oktató kollégáknak ez egy segédanyag lehet, amit úgy alkalmaznak, ahogyan ők ezt jónak látják. Mindenképp megkönnyíti a tanulás, a tanítás folyamatát e tankönyvnek, segédanyagnak a megjelenése. Nagyon fontosak a feladatok is a tantárgy oktatása során. Meggyőződésem, hogy a feladatok a már elsajátított ismeretek elmélyítését szolgálják. Tehát a tankönyv anyaga a feladatokkal együtt alkot egy olyan teljes egészet, ami jelentős mértékben megkönnyíti a tárgy sajátos ismeretanyagának az elsajátítását.

K. L.: Annyival egészíteném ezt ki, hogy a tankönyv szerkezetét tekintve úgy néz ki, hogy van maga a szöveg, van a képanyag. Minden kép alatt vannak kérdések, amelyek részben a képre, részben a szöveghez tartozó kép és szöveg egységére, vagy együtt megjelenő információra kérdez rá. A legideálisabb az, ha ennek valamiféle kombinációját használják. Így az érdeklődés is könnyebben fenntartható. Arra törekedtünk, hogy a feladatok, a képek, a szöveg és a kérdések együtt „mozogjanak” egy órán. Különböző órákon különböző variációk használatával egyaránt működőképes.

Ez a könyv, ahogy Kormányos László Nagyvárad krónikája is utolsó lapjain a jelenhez közelít. Nyilván a legújabb kor történelmét tanítani is más kihívás, mint a korábbi századok történéseit. Ez esetben milyen kihívást jelentett?

K. L.: Valóban nehéz, mert nem tudjuk, milyen közeli esemény milyen hosszabb távú hatást gyakorol. Egy jelenkori eseményt mindig nehéz megítélni történelmi szempontból. Mi a történelem? A történelem társadalomtörténet, gazdaságtörténet, kultúrtörténet, intézménytörténet stb. A történelemírásnak megvannak azok az elemei, amelyekből össze tud állni egy korkép. Ha például megnézem, hogy 1989 után a városban mi történik intézménytörténet vagy urbanisztika szempontjából, akkor nagyjából felrajzolhatók azok az események, amelyek össze tudnak állni valamilyen, a valósághoz közeli képpé.

V. Zs.: Mindvégig törekedtünk arra, hogy Nagyvárad történetét a maga teljességében mutassuk be, s ez a közelmúltra is érvényes. Nyilván vannak a könyvben részek, amelyek kicsit nagyobb hangsúlyt kaptak, például a középkor, Szent László király személyisége.
K. L.: A várostörténet egésze az ő életével, művével, ide temetkezésével függ össze, erre épül. Nagyvárad történelme aligha formálódik így, ha László király Zágrábban, a másik általa alapított püspöki székhelyen temetkezik. Nagyváradnak nem volt római múltja, a 9. században nem törzsi központ a honfoglalást követően. Várad egyszercsak lesz, s alig száz év alatt valósággal berobban a magyar középkor történetébe. És ez nem kérdés, hogy kinek az érdeme. A változások aztán izgalmas történelmi folyammá tudnak összeállni, de sokkal zaklatottabbak, hektikusabbak Várad esetében, mint mondjuk Debrecen, vagy az olyan felvidéki városok esetében, ahova például el sem jutott a török. Mozgalmas történelme van Nagyváradnak, ám ebben több alkalommal benne van egy mély tragikum is.

Fotók: A könyv bemutatója a Festum Varadinum idején, 2024 májusában Nagyváradon, a Léda-házban

február 27, 2024 | Kőrössi P. József | Kultúra | Rovatok

MEGOSZTOM

A magyar specifikummal felépített centrum nem mindig figyel a perifériára

Tizenöt éve, 2009 első heteiben járt Nagyváradon a Törzsasztal sorozat vendégeként Kovács András Ferenc. Az alábbiakban a Kőrössi P. József vezette beszélgetés hanganyagának szerkesztett változatát olvashatják.

KPJ: Mennyire vallod magad szatmárnémetinek, szatmárinak? Ott születtél. Nem tudom, amit most idézek tőled, önparódia-e, Babits-paródia, vagy Karinthy-paródia? „Szatmáron születtem, színésznőből lettem.”

KAF: Igen, ez egyszerre Babits-paródia, meg Karinthy-paródia is, de hogy jól válaszoljak erre a kérdésre, mert ezt a verset különben is fel akartam volna olvasni, olyan ez, mint egy carte du visit, akkor felolvasnám utána a verset is. Jó? Nagyon szeretek verseket olvasni, a másokét, a magamét pedig rosszul tudom. Nem volt megbeszélve különben, hogy ez lesz a kérdés, de én fel akartam olvasni ezt a verset.

(Elhangzik a vers, mely ITT meghallgatható a költő előadásában.)

Igen, kétségtelenül én szatmári vagyok, pontosan úgy, ahogy a Harag György alapította színház, ami, ugye 56-ban költözött át, ősszel, Nagybányáról Szatmárra, és én azért születtem Szatmáron, mert édesapám, Kovács Ferenc először irodalmi titkára volt a színháznak, Harag dramaturgja, aztán rendezője. Azt hiszem, 62-ben volt az első rendezése, akkor amikor Gyuri, Harag hirtelen elment Szatmárról. Édesanyám pedig Elekes Emma színésznő végig ott volt. Tehát én azt hiszem a családban mindenki szatmári lett egy kicsit. Édesapám marossárpataki születésű, ő Marosvásárhelyen is végzett, még a református kollégiumban, édesanyám pedig kolozsvári. Vásárhely és Kolozsvár között lettem valahogy szatmárivá. Szatmári vagyok.

KPJ: Meddig éltetek Szatmáron?

KAF: Édesanyámék kétezer után. Kétezerkettőben költöztettem át őket Szatmárról, nekik nehéz volt, ugye… Édesapám mondjuk Vásárhelyt ismerte, anyám kolozsváriként nehezebben bírta, de ez a régi szomszéd várak találkozása.

KPJ: És te meddig éltél Szatmáron?

KAF: Huszonegy éves koromban jöttem el, akkor, amikor katonaság után, ami Zilahon esett meg, felmentem Kolozsvárra, felkerültem a bölcsészetre. Mivelhogy a születés, gyerekkor, ifjúság javarésze meghatározóan ott telt el, én vagyok a szatmári a családból igazán.

KPJ: A húsz év az valóban elég idő ahhoz, hogy azzá váljál. Beszéljünk még erről a színészcsaládról, mert azért ez nagyon meghatározza a te egész életedet. Milyen volt gyereknek lenni abban a családban?

KAF: Ez egy szerencsés dolog volt. Szerencsés dolog volt, valamiféle időnkívüli időbe, a színház mindig kicsit időn kívüli idő, egy ilyen családba beleszületni. Ez nem csak a színház közelségét jelentette, édesapám a Gaál Gábor-féle Utunknál volt szerkesztő, onnan jött el dramaturgnak Haragékkal Nagybányára. Tehát nagyon sok íróismerőse volt, a mi szatmári lakásunk ilyen találkozóhely volt, nagyon sok mindenkit ismerhettem meg. Maga a színház az egy nagyon… jó hely, az a színházról nem mond el semmit, az időn kívüli idő mond el a legtöbbet. Ugyanakkor az, hogy a létnek egy rejtett, vagy a kulisszák mögé húzódó oldalával találkozik az ember és lesz érzékeny arra, vagy fogékony arra, ami később akarva-akaratlanul vissza-visszatér életébe. Egy színház ebben az esetben is nemcsak két szülőt jelent, hanem nagyon fontos, hogy színházi embereket jelent, színészeket, színésznőket, kellékeseket, díszletezőket, tehát sok mindent jelent, és ezek az arcok vagy megvannak, megöregedve most is Szatmáron, vagy hát egyre népesebb az a fenti társulat, amelyik körében felnőhettem. Jó volt, szerencse volt.

KPJ: Gyerekként, ott a színpad környékén megfordulhattál?

KAF: Belopózhattunk… Ez egy jó kérdés, van egy történetem, azért kacagok… Mi, színészgyerekek többnyire a Kazinczy utcában laktunk Szatmáron. Egy halomban laktak a Cseresnyés Gyula gyerekei, a Csiki Bandi lánya, három-négy-öt, a Török Fütyü családja, volt mindig négy-öt színészgyerek. Nem nagyon engedtek be bennünket a színházba, majd később, ahogy nőttünk, volt diákbérletem.

KPJ: Tényleg szabályos diákbérleted volt?

KAF: Rendes diákbérletem volt, Lö-bérlet, ahogy mondtam. L-bérlet. Mi a Páli Szent Vince zárdával átellenben a Kazinczy utca 22. szám alatt laktunk. Kiszabadultunk a színészgyerekekkel, megálltunk a zárdatemplom előtt, és elkezdtük énekelni azt, amit ellestünk a színházból. Taub rendezte a Koldusoperát, és azt énekeltük, hogy ’de jó dolgunk volt a bordélyházban’. Ezt megtanultuk rendesen. Onnan szedett össze, azt hiszem, Cseri bácsi, Cseresnyés Gyula, hogy a gyerekek elszabadultak kicsit. Persze, azért be-belógtunk, be-belógtunk.

KPJ: Édesanyádról még faggatnálak. Ő 77 éves Marosvásárhelyen él, jó egészségben. (Elekes Emma tíz évvel a beszélgetést követően, 2019 tavaszán hunyt el. – szerk. megj.) Kiírtam magamnak, hogy miket játszott, Ophéliát például, Orbánnét a Macskajátékból, Ibsen Nóráját, A hármon nővérben Mását. Ebből mit kaptál te? Ezek mind olyan fantasztikusan nagy dolgok, készülő költőként kap ilyenkor az ember valami plusz intellektuális élményt?

KAF: Kétségtelenül. Erre én azt szoktam mondani, hogy egy nagyon izgága, telített, szinte remegésig telített jelenlétű anyával, és egy nagyon olvasott apollóni apával, aki kiváló bölcsész is volt, meg rengeteg sok mindent tudott, illetve a dionüszoszi a mama, tehát így összejött valami a kettőből. Na most már az, hogy mit lehet kapni? Minden bizonnyal érzékenységeket, de nem kell azt hinni, hogy csak az egyik oldalról, mind a két oldalról rendesen ömlik ilyenkor az ember felé. Illetve élményeket. Én ezeket a szerepeket láttam; mondjuk az Ophéliát, Rómeó és Júliát nemigen láthattam, amikor anyám az Anne Frankot és az Ophéliát játszotta, akkor voltam a hasában. Anyám Boros Kinga riportkönyvében el is mondta, akkor mozdultam meg először, amikor a színpadon, azt hiszem Csiki, aki Hamlet volt, mondta a ’lenni vagy nem lenni’-t, akkor moccantam meg a hasában. És ez azt jelenti, hogy én tulajdonképpen egy rejtett színész vagyok, csak nem szabad ezt soha bevallani. Ez az egyik dolog. A másik dolog, hogy bár ezeknek a szerepeket egy részét láttam, de nem készültem színésznek soha. Lehetséges, hogy csak titkon szerettem volna ilyesmivel foglalkozni, azzal, hogy színész legyek. Mert pontosan láttam, hogy ez egy külön létmód. Idegőrlő. A színház az összjáték, akkor jó, ha az egész társulat jó. Én azt választottam, hogy én legyek a társulat, a játékmester, és minden szereplő, ami gyávaság, de ez van. Az inkább foglalkoztatott, hogy jó volna rendezni. Ahogy tizenéves lettem, azért be-bementem a színházba, vagy édesapám mellett végignéztem a próbákat, főleg, ha ő rendezett. Láttam más rendezőket is, tehát beültem azért. Eléggé el lehetett lesni dolgokat, tehát ez meg volt tanulva. Csak hát ’78-ban, mondjuk amikor én végeztem a Kölcseyben Szatmáron, a mostani Kölcseyben, akkor nem igazán lehetett rendezőit választani sem, úgyhogy erről lemondtunk. Emlékszem régi szatmári előadásokra, gyerekként egyszer belógtam a Libikókára, mert arról ki voltam tiltva, az egy kétszemélyes William Gibson-darab volt. De emlékszem, láttam a Dühöngőt, az egy híres szatmári előadás volt a ’60-as években. Vagy apám két jó rendezései közül való a Beckett, avagy az Isten becsülete, és a Caligula. Ahogy nagyobb lettem, apám megosztotta velem ezeket a dolgokat, ugyanúgy olvastam.

KPJ: Tehát beavatott, esetleg terelgetett is?

KAF: Terelgetni nem akart. De közben mindent megbeszéltünk. Passzionátusan beszélgettünk színházról is, és főleg akkor, amikor édesanyám már sivalkodott, hogy fejezzük be, és ez édesapám élete végéig megmaradt, hogy egyfolytában a színház… De azért a színházról beszéltünk. És mindig azt mondta, azért, mert vásárhelyi volt talán, hogy mintha az öreg Bolyai azt mondta volna a fiának: „fiam, a paralellák, a geometria mocska”. Na, nekem is ezt mondta, akkor is, amikor a véletlen úgy hozta, hogy még művészeti aligazgató vagy társulatigazgató voltam vagy lettem, kilenc hónapot tartott ez Vásárhelyen. Ez egy későbbi történet, de ez mindig így visszatért, és azért édesapám óvott ettől a dologtól. Lehetséges, hogy azt akarta, inkább verseket írjak, nem tudom.

KPJ: Harag György neve elhangzott. Őt láttad rendezni? Tudom, hogy jól ismertétek egymást.

KAF: Ismertük egymást, rendezni őt sajnos nem, de Taubot láttam. Még nagyon kicsi voltam, Harag ’62-ben elment. Később sem láttam rendezni, nem volt alkalmam Kolozsváron találkozni vele. Úgy viszont találkoztam, hogy jött hozzánk, sőt aztán később – ez már teljesen családi történet – még rokonságba is kerültünk, mert az én unokatestvérem volt a felesége, a Váli Ica.

KPJ: Őt ismerem, mert ő volt az, aki azt az emlékkönyvet, amit Harag Györgynek csináltunk, összeállította. Összegyűjtötte az anyagát, és valóban nagyon lelkiismeretesen…

KAF: Rokonok vagyunk, az édesapám részéről…

KPJ: A színházat egy kicsit elhagyjuk és megyünk tovább. A negyedik Forrás-nemzedékhez sorolnak téged. Van ennek jelentősége, értelme, hogy nemzedékekről beszéljünk? Én azt gondolom, akkor nemzedék, ha van egy közös koncepció, egy közös életérzés, tehát csak azért nemzedékhez sorolni embereket, mert ugyanabban az évben, vagy ugyanabban a korban – egy szűk metszetre gondolok – jelentek meg a könyveik, nem hiszem, hogy lehet. Tehát valamilyen közös eszmeiséget feltételezek, akkor veszem komolyan a nemzedéket, hogyha ez a valami létezik.

KAF: Engem az nem zavar, hogy a negyedik Forrás-nemzedék vagyunk, de ez már csak egy rajzás volt csupán… Még az első Forrás-nemzedék sem annyira egységes… de fogadjuk el annak. A második Forrás-nemzedék, az volt leginkább koherens nemzedékszerű, sőt a harmadiknak nevezett is, hát Szőcs Gézáék, a ti generációtok, az is azért koherensebb volt. Ez, amit negyediknek neveznek, tehát Láng Zsolt, Visky Andris ide sorolódik, Egyed Emese, Tompa Gábor. Persze külön-külön ismertük egymást, de nem volt itt… Én a nemzedékesdit különben sem nagyon szeretem, nem éreztem nemzedékbe tartozónak magam. Azért, mert lehetséges, hogy számomra a nemzedéki tagolódás nem jelentkezett bennem. Most már tudom is, hogy miért, mert gondolkoztam. Egy jól működő színházban a nemzedékek a helyükön vannak. Egy színházban nem igazán nemzedéki harcok folynak, hanem a drága jó színészek vagy színésznők közötti harcok, ott színház van, irigység, hiúság, munka. Munka van. Tehát számomra a nemzedéki kérdés azért nem létezik… meg hogyan voltunk mi nemzedékek… Nyolcvanas években ott jártunk mondjuk Láng Zsolttal párhuzamosan Kolozsváron voltunk egyetemen, őt ismertem. Ismertem Gabit, Tompa Gábort úgy külön, és egyszer csak megérkezett ’82-ben Visky Andris éppen Váradról, vagy lehet, hogy Temesvárról jött, és akkor találkoztunk először.

KPJ: Ez hányban volt?

KAF: ’82-ben szerintem, vagy 83-ban. Eszmeiség vagy ilyesmi nem volt. Közös dolgok inkább a harmadik Forrás-nemzedékkel voltak, a tiétekkel, olyan értelemben, hogy a Keszthelyi Andris, meg a Bretter Zoli, amennyire hozzátok tartoznak, vagy annak idején az volt a Bréda fénykora. De azok sem voltak nemzedéki dolgok. Úgy külön-külön minden nemzedékből megtaláltam azokat az embereket, akikkel szót érthettem, bármelyik nemzedékből. Érdekes most ezt mondani, mert a ’90-es évektől megint egy úgynevezett generációs leképeződés indult meg, de ez szerintem inkább egy menedzselt dolog, mintsem igaz legyen. Mindegy, hogy ez a dolog Kolozsváron történik, vagy Pesten történik. Az irodalomnak, az irodalomtörténetnek, az irodalomkritikának, irodalmi életnek nem tudom miért van szüksége arra, hogy állandóan az új, új, új…

KPJ: …kategorizáljon

KAF: Kategorizáljon, és cédulákat ragasztgasson. Mert egy nemzedék nyilvánvalóan úgy határozza meg magát, hogy mindenki, aki nekem, az én hagyományomban nem tetszik, vagy aki közvetlenül előttem járt, az megy a… paszulyba. Nyilvánvaló, ez érthető, csak ez még nem irodalom.

KPJ: Andris, figyelj csak ide, amikor te Kolozsvárra kerültél, akkor az Echinox még létezett?

KAF: Igen, létezett.

KPJ: Mert így is szokás besorolni, ugye, hogy Forrás-nemzedék, aki az Echinoxban…

KAF: Igen, Echinoxban közlő, Echinox-szerkesztő is voltam. De ez nagyon a vége volt.

KPJ: Meg-megszakadt, voltak periódusok, amikor kimaradt.

KAF: Ezt most akkor elmondom, mert szokták kérdezni, és érdekes is. A kezdet kezdetén, úgy ’82-83-ig rendesen jártunk az Echinox körökre. Persze, ez vitákat is jelentett. Az első ilyen Echinox felolvasásomon, Egyed Péter és Balla Zsófi beszélt rólam, és ott cirkuszoltunk. Az Advocatus diavoli éppen Bretter Zoli barátom volt, vagy Bréda kiáltott közbe valamit. Bréda azóta is kiabál, közben eltelt 50 év. A Gaál Gábor-kör is megszűnt. Visszatérve a Gaál Gábor körre. A végén Béla csinálta, Cselényi Béla, akivel szintén jó viszonyban voltam. Béla valamikor ’82-ben, vagy ’83-ban elment Magyarországra, és akkor rám hagyta a dolgot és még több mint egy fél évet ment az egész, de aztán azt találták ki…

KPJ: Te most a Gaál Gábor Körről beszélsz.

KAF: Igen. Az Echinoxhoz visszamegyünk, párhuzamosan mennek ezek a történetek kicsit. Tehát azt találták ki az Írószövetségnél, hogy nem szabad, nem tudom, pénteken égetni ott a gyertyát, és nem jó találkozni… És én erre azt mondtam Keszthelyi Andrisnak, aki még otthon volt: Andris, azt kellene, hogy válasszunk, vagy nem csinálunk semmit, vagy átmegyünk egy másik helyre és azt a teret szenteljük meg… nem az ottlétünkkel. Ő azt mondta, hogy ne menjünk át sehova. Így ez teljesen elaludt. Az Echinox periódus szintén Keszthelyiéktől maradt, háromszorosan nehezebb cenzúrakörülmények között, szinte alig lehetett valamit csinálni. Ungvári Zrínyi Imre kollegám volt ott velem, kolozsvári filozófus, meg a Szallós Ildikó, a drága. És hárman próbáltunk valamit csinálni. Jött egy rossz korszak, azután jöttek Balogh Andrisék, Jakabffy Tamásék és az Echinoxot egy kicsit felrázták. De igazán ’89 előtt rázogatni nem nagyon lehetett. Nekem ez, mondhatnám, nem sikertörténet. Nagyon nyomasztó élményként maradt bennem. Csak én a nyomasztó dolgaimra nem gondolok. Mindig arra próbáltam gondolni, ami öröm, ami élettel teli; mert ha csak a nagyon szomorú dolgainkra gondolnánk, akkor napestig, a reggeli borotválkozástól az éjjeli fogmosásig, sírnánk a tükörnek.

KPJ: Én úgy emlékszem, téged azonnal befogadott az irodalom, korosztálytól függetlenül. Úgy emlékszem erre az időszakra, hogy nem voltak – persze lehet, te másként élted meg – publikációs gondjaid. Te egyszerűen szépen begyalogoltál, besétáltál ebbe az irodalomba. Te ezt hogy élted meg.

KAF: Publikációs gondjaim azért voltak. Azért, mert egyrészt nem nagyon publikálhattam. Az első kötetemből alig néhány vers jelenhetett meg, nem is nagyon ismertek, úgy a pad alatt olvastak. Voltak publikációs nehézségeim, éppen azért, mert egyrészt azelőtt is nehezen lehetett publikálni, és miután megjelent az első kötetem – feljelentettek. Pirossal fel voltam jelentve, Vásárhelyről ment, nem nevezem meg az illetőt vagy a kettőst, sem a főcenzor elvtársét, sem az Igaz Szó volt főszerkesztőjének nevét nem óhajtom kimondani. Onnan ment egy ilyen feljelentés a sajtóosztály felé, nem csak ellenem, mindenki ellen. Mindig négyen-öten voltunk.

KPJ: Mi volt ennek a lényege?

KAF: Ennek a lényege az, hát nem tudom… Én mindig túl melankolikus voltam, vagy hát nem igazán pozitív tartalmakkal teli ember. Mindegy. Visszafelé nem szeretem az ilyen ellenállási legendákat. Na, most már azt akarom mondani, hogy ez megvolt, és nagyon ritkán közölhettem. Az Utunkban alig-alig, amikor Szilágyi István ott maradt s a többiek nem figyeltek.

KPJ: Volt egy időszak, amikor, ha Létay Lajos elment egy pártértekezletre, a következő héten a lap egész más volt…

KAF: Igen, azt mindenki várta, következő héten a lap az más volt. Én a régi Utunkra minden hülyeség ellenére egy jó lapként emlékszem. Az Igaz Szóban pedig néha lehetett csak közölni. Tehát volt olyan, hogy Székely János – előfordult ez másokkal is, nem nekem szóló dolog – elfogadott valamit, aztán valamitől megijedtek, és akkor nem. Tehát egy évben legfeljebb két-három alkalommal közöltem. Ami kevés, ahhoz képest, hogy én dolgoztam. És ez azért eltartott. A nyolcvanas években, ’82-től gyerekverseket írtam. Volt a Napsugár, a és a mostani Szivárvány, ami a kezdet kezdetén a Haza Sólymai névre hallgatott, ugye az az óvodásoknak szólt, azokban közöltem, ott közöltem rendszeresen. A felnőtt verseket nehezen lehetett közölni, vagy egyáltalán nem lehetett.

KPJ: Érdekes, hogyan rejtegettél el mindenféléket ezekben a versekben. A felnőttek is ugyanolyan érdeklődéssel és kíváncsian várták ezeket a verseket, hiszen ott volt bennük elrejtve az, amit a felnőtt lapokban, hogy így fogalmazzak, nem igazán lehetett közölni. Beszélj most erről!

KAF: Jó, de ez megint egy általános dolog volt. Rang volt gyerekverset írni, illetve a ’80-as években gyerekverset közölni. Ezt a bújócskát ugye az ’50-es évektől kezdve eljátszotta már Bajor Andor is, Fodor Sándor is, Kányádi is bőven, de mondjuk Markó Béla is a gyerekverseiben. Oda volt elrejtve az, ami a felnőtteknek szánódott. Ez nem a szánalomból jön. Nagyon érdekes megtalálni az a pontot, ahol a költő kikacsint. Bocsánat, az író, mert olvasok nagyon jó felnőttmeséket, most olvastam Parti Nagy Lajos barátom Pecsenyehattyúit… Tehát, ahol egy kicsit kikacsint az író a szülő felé, ahol a szülő is kap valamit olvasmányul, ha már olvassa a gyereknek. Mert ezek olvasott versek, amiket szülők, vagy nagyszülők olvasnak fel a gyereknek. Tehát kimondottan vegytiszta gyerekvers kevés van, meg ezen nem is kell gondolkodni, hogy mi a vegytiszta gyerekvers. A magyar gyerekvers irodalom, éppen ezért, amit mondtam, az ’50-es években annyira megalapozottan nívós volt, gondoljunk ugye nem csak Weöres Sándorra, hanem Nemes Nagyra, vagy Kormosra vagy bárkire, ők is az elhallgatás idejében csinálták ezt, hogy már a ’80-as években mindabból lehetett tanulni. Mert ugyanaz a stratégia, mint a Rákosi Magyarországán.

K.P.J.: Nem volt cenzor a gyereklapoknál?

K.A.F.: De volt cenzor a gyereklapoknál, már ’88-tól a főcenzor, akinek nem mondom ki a nevét, mert nagyot koppannék… talán. A főcenzor felesége is a Napsugárhoz került, és akkor már meg volt üzenve, hogy nem lehet ilyen ezópuszi meséket mondani a sajtra éhező egerekről, meg a fázó egerekről, mert tudjuk mi… Tehát a ’89-es év már nagyon döcögősen ment. És állandóan ilyen meghívások érték az embert, hogy üzengettek, jó volna már írni valamit a haza sólymairól is. Meg itt vannak a pionírok, és hogy van a hazaszeretet. Na hát az ilyeneknek soha életemben egyszer egy soromban sem tettem eleget.

KPJ: Székely Jánostól, akit kiváló költőnek ismerünk, emberként is egy nagyon kemény sorsú ember, kaptál olyan levelet, melyben tájjellegű verset kér tőled, mondjuk május elseje, augusztus 23-a előtt?

KAF: Nem, nem kaptam soha. Nem kaptam soha. Lehetséges, hogy más kapcsolatunk volt. Amúgy Székely János, akit ifjúkoromtól ismertem, mindig szigorú volt velem, néha értetlenül szigorú volt. Köszönöm neki a szigorúságát, nagyon sokat tanultam a dorgálásaiból. Nagyon konzervatív módon gondolkodott néha a költészetről. Mondjuk az én játékos dolgaimnál a költészetet nagyobb dologra tartotta. János úrnak mindig baja volt az összes generációval, a saját generációjával és önmagával is, az, hogy tulajdonképpen mi a költészet. Az ő líráját érvényesen arra szabta, amit ő el akart mondani. Abban ő nagymester volt, és egy nagyon érdekes költészetet hozott létre. De például az ő líráját az egész szegmensének látom. Végeredményben minden író akármilyen eszközökkel, ha esszét ír, ha verset ír, ha drámát ír, ugyanazokat a dolgokat mondja. Nagy átváltozásokra is képesek az írók, de általában János úr következetes ember volt. Szigorúan ítélt meg. Érdekes, hogy ’88-ban, nem tudom miért, vagy ’89 elején az első Jack Cole-versek az Igaz Szóban jelentek meg, kettő vagy három, de nagyon kacagott, meg cöcögött rajta. Az ilyen avantgarde játékok iránt, és lehetséges, hogy Weöres Sándor iránt sem volt igazán érzékeny Székely János. Mondjuk Rilke tetszett neki, meg az igazán nagy és komoly dolgok.

KPJ: Elmondok ide egy történetet. Amikor Marosvásárhelyen jártunk Eörsi Istvánnal egy irodalmi találkozón a Látónál, bementünk egy könyvesboltba, és ott volt a Székely János összegyűjtött versek vastag kötete, akkoriban jelent meg. Ajánlottam Eörsi figyelmébe, hogy ez egy nagyszerű költő, meg kell ismerned. Akkor azt mondta: megveszem, de előbb megnézem, mit írt ’56-ban és ’57-ben, mert évszámok szerint voltak a versek. Fellapozta az 1956-os évet, elolvasott két-három verset, odament a pénztárhoz és megvette. Székely egy nagyon egyenes gerincű ember volt, miközben, hát azért jól megsanyargatta az élet.

KAF: Miközben megsanyargatta az élet, miközben törték a gerincét. Megírta a vívmány-dolgait is. Ez a történet nagyon szép… Nem tudom, minden bizonnyal ismered róla, hogy azt mondta, azért nem fogad el díjakat, és valóban nem vette át, még a Kossuth-díjat sem, mert ő egyszer kapott díjat az élettől, amikor az édesapját kiengedték a börtönből. Azért nem fogad el díjakat, mert két vagy három – szerinte – becstelen dolgot megírt. Én megnéztem ezeket a könyveket, ismerem, semmi becstelenség nincs benne. Az volt a díja, hogy elintéződött, az apját kiengedték a börtönből. Nagyon érdekes ember volt, és szerencsémnek tartom, hogy egy ilyen versrovat-szerkesztővel is találkoztam életemben.

KPJ: Említetted az előbb Jack Cole-t, de Lázáry René Sándor is te vagy, meg Kovács András Ferenc. Tehát két álneved is van. Nem is álnév ez, hanem ezek költők, ugye… Miért van szükség erre? Miért nem elég kettő, a sajátod meg… tehát miért vagy te három?

KAF: Teljesen más jellegű dolog volt. ’92-ben – ahogy szoktam mondani – találtam meg az első Lázáry René Sándor kéziratokat, mert ’92-ben úgy éreztem, hogy meg kellene találni őket. Tulajdonképpen Benedek Elek vagy Czóbel Minka évjáratához tartozó költő verseit kell megtalálnom, tehát hogy valahogy így mondjam el. Talán ebben az volt az új, amit ritkán csináltak, legalábbis a magyar irodalomban, hogy nem felül szerepelt az én nevem – mert a Jack Cole még úgy volt közölve, hogy Kovács András Ferenc Jack Cole dalaiból. Hanem az volt, hogy leszálltam, ’92 őszén jelent meg, lábjegyzetben, és teljesen disszimuláltam magam, úgyhogy sokan elhitték – nem mondok neveket – kolozsvári történészek is, hogy egy ilyen muki létezett, a kezdet kezdetén, ez az első 25-30 versnél volt.

KPJ: Ez az első szerepjátékod költőként?

KAF: Nem az első volt, voltak kitalált alteregók az első kötetben is. Tehát ez az Ophelio Barbaro, vagy az Assandro megvolt, csak nem volt köréjük akkora életrajz kerítve. Az Ophelio Barbaro nyilvánvalóan az Opheliából jön, amit említettem a Hamlet kapcsán. Na most már, voltak ezek, nem az első volt. Nem az első volt, de a Lázáry a legközelebbi, és nagyon nehéz redaktálni az ő dolgait, és azért maradtam le. Jelenleg körülbelül 400 vers van meg, és még szeretnék, tehát jó volna még megtalálni néhányat belőlük.

KPJ: Milyen irányba keresgélsz?

KAF: Hát remélem, hogy jó irányba, aztán eldől…

KPJ: Mi az, ami hiányzik?

KAF: Ezek úgy felötlenek az emberben. A másik, nem is annyira szerepjáték, a Caius Licinius Calvus műfordítások, ő nagyon is létező költő, a Catullus barátja, és költő…

KPJ: Mindjárt ide is elmegyünk a Kavafiszek kapcsán. Szeretnék arra evezni.

KAF: Alteregóból minimum négy, maximum negyven van… Csak ezt még nem bányászták elő, mert nem tudták azt, hogy…

KPJ: Milyen nyelven fedezed fel, milyen nyelveken fedezed fel ezeket az alkotókat?

KAF: A leghatékonyabb a Lázáry felfedezése, mert az magyarul könnyű. A latint már nehezebb felfedezni, vagy az újgörögöt nyilvánvalóan. Hogy milyen irányba kell kutakodni Lázáry után, mert kell neked válaszoljak? Hát valahol a dilettantizmus, de nem dilettantizmus, hanem a koraiság, a ’meg nem értettség’ felé, ugyanakkor valahol a hátországban. Nem tudom, mert nincs rálátásom. A Lázáry lesz az szerintem, hogy – ez szintén a napokban fogalmazódott bennem – mire befejezem a redaktálását, lehet, hogy Szent Mihály lova el is suhog velem, vagy kopog valamerre, mert az fábúl van…

KPJ: Azért azt még ne hívjuk…

KAF: Ez olyan lesz, mint az újra megtalált idő, akkor megoldódik ez az egész gubanc. Hát ott van még, ott van a Calvus-fordítás, ezeket be kell fejezzem, tehát a műfordítások.

KPJ: Milyen nyelveken olvasol verset?

KAF: Verset a magyaron kívül olvashatok még franciául nagyon könnyen, olaszul már nehezebben, és románul mondjuk olyan könnyen, mint franciául. Más nyelven effektíve nem. Latint tudok szótározva, na de se ógörögül, sem újgörögül nem tudok. Sajnos, jó volna minden nyelvet tudni, sőt még a spanyolt és portugált is, nem csak a németet és angolt… nem is szólva a kínairól, vagy a japánról. Én csak mondom… Ha bekapcsolnak, nem állok meg.

KPJ: Szeretnélek most bekapcsolni egy másik területre. Itt van a kezemben Hazatérés Hellászból című könyved, ez Kavafisz átiratok – vagyis ez az alcíme, de van benne, tudtommal legalább 75 saját vers is. Ezt nem is műfordításoknak, hanem, hogy Polgár Anikónak a megfogalmazásával éljek, applikációknak mondják. Ez az egyik legkomolyabb, ha nem a legkomolyabb – lehet, hogy megfeddsz ezért – költői vállalkozásod. Nem csak az ötlet, hanem maga a megvalósítás is, számomra legalábbis nagyon nagy teljesítmény. Nem tudom, hogy fogadták…

KAF: Kavafisz – pár szóban csak – 1863-as születésű, Alexandriában született, Alexandriai görög nagypolgári kereskedőcsaládból származott. Annak idején Alexandria mindig egy kozmopolita, mediterrán város volt.

KPJ: Hosszú ideig élt…

KAF: 33-ban halt meg. Tehát hetvenéves korában, pontosan, mint Lázáry René Sándor.

KPJ: Nagyon izgalmasak életének az utolsó néhány hónapja, amikor két kéziratot, két füzetet találnak meg, illetve rábíznak egy váratlan vendégre…

KAF: Egy angolra… na, most már a történet az, hogy van ebben valóban 76 darad Kavafisz vers, ami franciából, illetve románból… Románul létezik teljes magyar Kavafisz…Nagyon jó vagyok ma este – mondaná Gáspárik Attila barátom, aki megdicséri magát állandóan. Szóval Románul létezik teljes Kavafisz, magyarul még mindig nincs teljes Kavafisz. Ugyanis kiderült, hogy nem csak az az 53 vers maradt tőle, amit ő erre szelektált ki, hanem vannak versvázlatok, van egy csomó megtagadott, vagy korai vers, és van legalább 77 hátrahagyott verse. Ezek nagyon érdekesek, tehát a hátrahagyott versek, teljes értékű versek, csak ő nagyon hosszan dolgozott ezeken. Nos, ezeket románból, illetve franciából lenyerseltem magamnak kicsit. Nyilván újgörögül nem tudnék, nem tudván. Kicsit rájátszva talán amennyire lehetett a Vas Istvánra, tehát erre a szárazabb hangra, vagy a Somlyóéra, mert ők fordították, igen jól Kavafiszt, ugye. Azóta is csak ők fordították igen jól. Persze megpróbáltam szét is írni ezeket. Vannak olyan versek közöttük, amelyek szerintem fordításnak – mivel van amelyik rímtelen – elmennek, elmennek fordításnak is, nem egyszerű átirat. Na, most már van két füzet, két athéni füzet, ami előkerült, amiben Kavafisznek azok a versei vannak, amiket 1900 után jegyzett fel. Egy részük füstmilános, és a történelmi görög kultúrtörténeti anekdotákkal, tehát a rá jellemző motívumokkal vannak tele. És vannak homoerotikus versek is benne, tehát szerelmes versek is fiúkhoz, láthatóan. Szerintem azok is jól sikerültek, bár nálam szakavatottabb kritikusok, akik ezt a témát jobban ismerik, azt mondták, hogy nem tudtam igazán empatikus lenni, ami nem igaz. Tehát így állt össze ez a 147 vers.

KPJ.: Mi volt a célod ezzel a könyvvel? Nagyon komoly vállalkozás, nagy vállalkozásnak tűnik.

KAF: Énnekem ez egy fontos vállalkozás volt. 2001 és 2006 között készült. Hogyha legközelebb közzétennénk, akkor biztosan megírnám a hozzá való jegyzeteket is, mert még alaposabb jegyzeteket igényelt volna. Volt, egyrészt a költészet szeretete, másrészt Kavafisz költészetének szeretete. Azért, mert ahhoz, akárcsak Marcel Prousthoz, vagy bárkihez, közeledhet nem csak homoerotikus lény is, azért, mert szöveggel dolgozunk, és egy ember életét tartjuk a kezünkben. Az átírások nem voltak szerintem szemtelenek, igyekeztem nem fölülírni sok mindent, bár ki tudja. A hozzá írott versekkel pedig egy kicsit azt próbáltam meg, tehát ezek hosszabbak… nagyon tömör Kavafisz, kell Kavafiszt olvasni, megéri, nagyon, legalább olyan fontos élmény számomra, mint Pessoa, vagy a nyolcvanas évek elején a Borges versei. A novellái is, de a versei.

KPJ: Ha jól tudom Borgesnek először éppen a versi jelentek meg az Európánál. Nekem úgy rémlik, még az életműsorozat előtt.

KAF: Az életműsorozat előtt igen. Nekem az első Borges élményem a katonaság előttről van, ugyanis itt a korabeli Horizont sorozatban a Kriterionnál megjelent a Titokban végbement csoda, és én először azt olvastam tőle. Na, most már én azt akartam, nem fellazítani szerettem volna ezt a nagyon száraz, jellegzetesen kavafiszi versépítkezést, hanem egy kicsit néhol közelíteni a vele kortárs magyar költészethez. Mivelhogy az a szabadvers-hagyomány tetszett nekem a leginkább, vagy volt elérhető számomra, amelyet mondjuk Füst Milán képviselt, ezért egy kicsit ráérősebben csináltam. Meg kell neked mondanom, jó, hogy erre rákérdeztél, mert én magam a kritikai fogadtatását, ami ilyen-olyan… Most már rájöttem, így, hogy kezdek szép férfikorba lépni, rájöttem, hogy talán ilyesmikkel nem kell foglalkozni, hogy a kritikus mit gondol, meg én mit gondolok. Mert nem, hogy engem félreértett, vagy egy kötet intencióját a legtöbb…

KPJ: Olvastam nagyon jót is.

KAF: …emögött egy másik klikk dolgozott.

KPJ: Úgy emlékszem, hogy Tőzsér Árpáddal való beszélgetésünkkor merült fel először, mert ő ezzel foglalkozott: van neki egy elmélete, miszerint a magyar irodalomban az igazán nagy művek a periférián születnek, és itt a magyar nyelvű Bibliától kezdve, az erdélyi emlékírókig lehet sorolni azokat a műveket, amelyek, mondjuk, nem a mai Magyarországon, vagy nem Budapesten jöttek létre, hanem a Felvidéken, Délvidéken, vagy Erdélyben. Ugyanakkor a befogadása a centrumban történik. Mi erről neked a véleményed?

KAF: Az az igazság, hogy ezen nem gondolkodtam. Meg kell mondanom, hogy én életem folyamán, ha már írni kezdek, mindegy volt. Írtam én Budapesten is verset, voltak nekem törzshelyeim, bementem, a Laci pincér már ismert, azért, mert hosszabb ideig jártam vissza egyazon helyre, s azért voltak elintéznivalóim is ott. Több helyem van. Tehát írtam másutt is verset. Amikor Székelykeresztúron írtam verset, akkor Székelykeresztúron volt a világ közepe.

KPJ: De most itt egy életműről van szó, tehát nem egy-egy alkalomról, alkotásról…

KAF: Tudod mit gondolok én erről? Nehogy vigaszként fogjuk ezt fel, nehogy a saját periférikus voltunk vigaszaként. Kétségtelenül nagyon fontos művek születhetnek a Vajdaságban is, Felvidéken is, Erdélyben is. Születtek is lényeges művek, amelyeknek a befogadása a centrumban is megerősítetetett. Van oly is, aminek a befogadása a centrumban nem erősítetettet meg. Ilyen szempontból az erdélyi irodalom különlegesen erős képződmény. Esetleges hibáiban is annak látom, de hát ezek nem hibák azért, mert a világ sem nagyon javítható, kimondottan nem is kell. Kétségtelenül fontos művek születhetnek periférián. Hogyne születhetnének, erről szól Kavafisz története is. Megint visszautalnék erre a kiváló görög költőre, aki újgörög nyelven, Alexandriában élve korának legnagyobb görög költője volt. Mondjuk nagyobb, mint sokan kortársai közül, akik éppenséggel Athénben élhették le az életüket. Nem is igazán értették meg, ott óriási klikkharcok voltak, amikor kívülről behajózott – néhányszor elutazott ő is Athénba –, de aztán inkább visszament Alexandriába, mert ott jobban érezte magát. A 20. század másik nagy, érdekes költői teljesítménye a portugálok legnagyobb költője Fernando Pessoa. Egész életében Lisszabonban élt… neki is nagyon sok heteronímái voltak. Ő volt a nagy szerepjátszó a periférián. De hát mihez képest a periférián? Mi a centrum? Szóval én azt nem tudom, hogy mi a centrum. Az is előfordulhat, hogy valamit az ún. periférián fontosnak találnak, és a centrum az oda sem figyel. A magyar specifikummal felépített centrum nem mindig figyel a perifériára. Az, hogy itt ’19-’20-tól, és ’20 után Kós Károlyék egy új irodalmat voltak kénytelenek – mert hát inkább ez a pontos – kiépíteni, ez sokak számára elfogadható volt, sokak számára pedig egyenesen elfogadhatatlan volt akkoriban. Mondjuk a Nyugat egyes szerzői számára is. Tehát az, hogy itt közben létezett egy irodalom, csak a transzilván korszakról beszélve. Egy Áprily, aki ’29-ben elment, áttelepült Magyarországra, egy Dsida Jenő, és nyilvánvalóan, Jékely Zoltán, akit egy kicsit idetartozónak érzek. És még sokan, tehát itt azért működött, mozgott valami. Mondjuk a Nyugathoz képest lehetséges, hogy táblabíró költészetnek nézett ki, ahogy egyszer az általam nagyon szeretett Babits Mihály mondta különben, az erdélyi triász egyik tagjára. Táblabírók, hivatalnokok, ahogy elképzelik. Van ebben kegyetlenség is, de hát ez egy ilyen játék.

KPJ: András, könyveid jelennek meg budapesti kiadóknál, valamint ugye a Jelenkornál jelentek meg Pécsen, most újabban a Magvetőnél, de jelennek meg Kolozsváron is. Jársz is rendszeresen, kisebb-nagyobb rendszerességgel meghívnak Budapestre rendezvényekre, könyvbemutatóid vannak. Hogy látod ezt? Az elmúlt időszakban gyakran arról beszéltünk, hogy van erdélyi irodalom, meg van felvidéki, meg van újvidéki, és mindenki tiltakozott, mert nem szereti ezeket a stigmatizálásokat, és nem szereti, ha különböző skatulyába bepakolnak egy egész irodalmat. Van-e még ilyen, vagy beszélhetünk már végre összmagyar irodalomról, amelyben amikor azt mondjuk, hogy erdélyi irodalom, nem megkülönböztetünk, hanem csak meghatározunk földrajzilag egy irodalmat.

KAF: Kétségtelenül azt kellene az elején tisztázzuk, hogy mindig egy összmagyar irodalom bűvöletében kellene erről beszélni, mert más választásunk nincs. Az, hogy ez mennyire szervesül, vagy mennyire – nagyon szépen mondom, mint Péter barátom – van odafigyelve – mintha Esterházy mondta volna. Hogy mennyire van odafigyelve, ezt igazán nem lehet tudni. Ez a sajátosság vértócsája, ahogy én ezzel csúfolkodtam. Ez segít is élni, meg olykor nem is. Tehát mindig arra kell gondolni, hogy van ez a nagy haza, ami kétségtelen, hogy nem indulatszavakból áll, hanem a nagy magyar nyelvről beszélek, a magyar nyelvről, amiről beszélek, a magyar irodalmi nyelv. Hogy ez a haza, a szóhaza, és a szóhaza az egy nagy haza, és az egy öröknek tűnő haza. Inkább erre kell figyelni. Szerintem azt kell mondani, hogy létezik az az egyetemes magyar irodalom, azon belül sok szín van, emberenként más-más a szín, iskolánként, hogyha úgy vesszük, generációk…bár én a generációs dolgokat nem szeretem. Tehát sok szín van, és ebben az egészben, ebben a koncertben… Mert ez a sokszínűséghez tartozik, tehát tagadni egy erdélyi irodalom, nem specifikusan erdélyi irodalom létét, de tagadni egyáltalán a létét…

KPJ: A sajátosságokra gondolsz? Nyelvi és egyéb sajátosságokra?

KAF: Vannak, de hát ezt nem szabad eltúlozni, mert ez a másik. Azt mondtam amennyire segít élni, vagy csapást találni valamiben, akkor az csapás is az emberre nézve olykor, az íróemberre. Nem szabadna ebbe belezöttyenni. Tehát mindig létezik az egyetemes magyar irodalom, és ezen belül van jó magyar irodalom. Ezt ki ahogy látja, ki mit szeret, kinek mi a jó magyar irodalom. Igazán a kánonok, hogy mennyire alakítják, vagy nem alakítják, vagy a divathullám mennyire alakít vagy nem alakít – ez mindig így volt. Nyilvánvaló, hogy egyeseknek Herczeg Ferenc tetszett, másoknak Móricz Zsigmond. Na és? Végső soron… Nekem jelesül, ha nagyon erdélyi írót akarok mondani és az én kedvencemet akarom mondani, akkor Tamási Áront fogom mondani. Nyilvánvalóan nem mást.

KPJ: Valamivel több, mint egy éve a Látó főszerkesztője vagy. Úgy tudom, nem feltétlen örömmel, vagy nem lelkesen, nem kívántad magadnak – talán ez a pontos kifejezés – ezt a szerintem megtisztelő feladatot. Most engedd meg, hogy azt mondjam neked, amit utcán beszélgetve is mondtam, hogy nem is lehetett volna elképzelni mást. Ezt te is nyilvánvalóan tudod, tudtad, meg tudod most is. Teljesen megváltozott a lap. Azelőtt… nem lebecsülöm egyáltalán, amikor azt mondom, hogy rendkívül színvonalas, mert az előző, a Gálfalvi Gyuri által szerkesztett Látó is kiváló, de a szerzői gárdában látok nagyon nagy változást. Tehát sokkal fiatalabb lett a lap, miközben megtartotta idősebb szerzőit is, külföldieket és itthoniakat. Mit jelent ez neked?

KAF: Na, most már lapot szerkeszteni is, vagy igyekezni jó lapot szerkeszteni is, az is egyféleképpen, ha nem is feladat, azontúl, hogy feladat, mert feladat, szerelem kérdése. Én ’90 januárjában kerültem az akkori Látóhoz. Ezt hosszú ideig Béla és Gyurka neve fémjelezte, miközben Gyurka vitte a hátán a dolgot, és Béla nem is vindikálta magának a belészólást. Amikor ő elkezdett a politikai pályával…

KPJ: Markó Béláról és Gálfalvi Gyuriról beszélünk.

KAF: Bocsánat, Markó Béláról és Gálfalvi Györgyről van szó. És kialakult ez a lap. De hát az a lap is konsz… konszenzus…ááá… megegyezéses na, megegyezéses és kompromisszumos alapon alakult ki, mint minden jó lap. Azért jó egy Látó típusú lapnak, mert megengedte végső soron magának az idők folyamán, hogy kimondottan az van aláírva, mondjuk a Látó alá, hogy szépirodalmi folyóirat, és én ezt nagyon fontosnak tartom. Bizonyos arisztokratizmust is vállalva ebben, ez szépirodalmi lap, tehát semmi helyrajzi, helytörténeti, vagy nagyon helyi kívánalmaknak nem óhajt megfelelni. Ezt most kicsit credoként mondom. Semmiképpen sem, eddig sem, tehát, hogy valóban egy ablak legyen, egy kinyitható valami. A Látó, hála istennek, csapatmunka. Ez volt Gyurka alatt is, aztán volt egy idő, amíg voltam főszerkesztő helyettes. Ennél a lapnál a kritika rovatot Láng Zsolt szerkeszti, kiváló prózaíró, a prózarovatot Vida Gábor szerkeszti, ugyanez elmondható róla, kiváló prózaíró. Az esszérovatot újabban ősztől, hála istennek, Demény Péter szerkeszti. Az átjárások megvannak a 2008-as évre. Úgy értem már könnyű ilyen szinekúrát is kialakítani, mert így dolgozunk. Illetve ott van a nélkülözhetetlen szerkesztőtárs, számomra nélkülözhetetlen, de mások számára is az lesz, Szabó Róbert Csaba, aki nemcsak, hogy jól kezdő fiatal prózaíró, második kötete készül…

KPJ: Ő nincs harmincéves, ha jól tudom.

KAF: Nincs, huszonnyolcéves éves. Ő a Benjámin a szerkesztőségben, és ő a főszerkesztő-helyettes. Én vele találkozom a legtöbbet.

KPJ: E mögött van valamilyen szándék?

KAF: E mögött lehetséges, hogy megsejthető valamilyen szándék is. De minden szerkesztőség, egy minél jobb társaság és összjáték kérdése. Mi történt tehát 2008 végén, 2009 elején? Külalakot váltott ugye, kinézetet váltott…

KPJ: Bocsáss meg, 2007. Mert most vagyunk 2009-ben

KAF: Bocsánat, 2007. Eltelt egy év, nem vettük észre.

KPJ: Nem neked kell figyelned.

KAF: Nem nekem kell figyelni. Az történt, hogy a külalak váltódott, belül még valami többletet találtunk ki. Tehát a grafikai vagy tipográfiai kinézete a lapnak más lett. Ezt itt el kell mondanom, és külön meg kell dicsérnem ezért kiváló barátomat, Irsai Zsolt képzőművészt, és Birtalan Kölök Zsoltot, mert ők vigyáznak erre. És valahogy valóban fiatalosabb lett az egész. És én remélem, hogy ez csak fiatalodni fog.

KPJ: Új rovatokat hoztatok, mindig van egy melléklete a lapnak.

KAF: Van hátul egy melléklet. A márciusiban mondjuk poszter van. Király Laci jelent meg, Szilágyi István. Most a márciusiban Nádas Péter van, de volt azelőtt Bodor Ádám is, vele kezdtük, Parti Nagy Lajos. Van egy rejtett fotósa – meg kell említsem – a szerkesztőségnek, egyrészt Szabó Róbert Csaba, aki jól fotózik, és Vida is jól fotózik, bár ő ilyen portrékat nem szokott csinálni. De van egy olyan kiváló fotós Marosvásárhelyen, kitűnő barátunk a Fekete Zsolt. Ő csinálta azokat a fotókat is. Tehát egy kicsit úgy nyüzsgőssebben néz ki. A Látó mellett ott van még a Látó Irodalmi Színpad, ami akárcsak a vándorló Törzsasztal… mi már ’91-től vándorlunk.

KPJ: Elárultam Andrisnak útközben, hogy elkezdtük úgy nevezni a Törzsasztalt, hogy Vándor Törzsasztal, és Ady helyszíneit követjük, és már csak a börtön hiányzik. Ott nem tartottunk még törzsasztalt…

KAF: Különféle helyszíneken folynak ezek a Látó Színpadok. Újabba, hogy megint egy váradi polgárt említsek, Gáspárik Attila rektor úrnál a Stúdió Színpadon rendezzük ezeket a találkozókat, vagy egy részüket. Eddig mindig a kisteremben volt, vagy a Bernády-házban, úgymond Bernády-házban, vagy a Kultúrpalota kis termében. De hát az egy teljesen más szellemiségű dolog. Ha bevisszük a Stúdióba, mondjuk minden hónapban egyszer vagy kétszer szombaton, amikor szabad a Stúdió terem, az akkor teljesen más. Teljesen máshogy pozicionált, nem az a teljesen múzeumi, leszorított hangulat. Sőt különféle helyszíneken is lehet ezt csinálni, a Jazz&Blues pincében is lehet ilyet csinálni, vagy a G. Café-ban, ahol törzsasztalunk van.

KPJ: Sok mindenről lehetne még beszélni, több mindent szeretnék még kérdezni tőled. Többek között arról, hogy színházigazgató is voltál, a magyar társulat igazgatója voltál. De az is érdekes lenne, ha beszélnél például a Tompa Gáborral írt Kétbalkezesekről, ahogy ti neveztétek…

KAF: A Kétbalkezesek, Tompa Gáborral közösen írt szonettek. Gábor közösen írt Visky Andrissal verseket, azok szabadversek voltak. Teljesen más…

KPJ: Nem volt féltékeny Visky?

KAF: Nem, nem szoktunk féltékenyek lenni. Ez egy ilyen játék, hogy Gáborral leültünk. Két ebadta színházi gyerek, ő a gyakorló színházi gyerek, én csak ilyen kimondottan szerelmes és műkedvelő színházi gyerek. Közben tanítottam a főiskolán is valamennyit… Hát azért, mert nagyon megosztott az idő, de nagyon érdekes volt számomra az is. Tehát úgy visszatérve erre, leültünk és szonetteket írtunk. Úgy elkezdtünk mindig kettőt, a kétbalkezes…nem betűzős játékkal. Tehát megnéztük, hogy a másik mit írt, megegyeztünk, hogy itt keresztrím lesz, ölelkező rím, páros rím, és óriásiakat röhögtünk. Különböző helyszíneken írtunk, írtunk Kolozsváron is. Vásárhelyt még létezett az Oroszlán – akkor még nem bontották le. Az Oroszlántól egészen kültelki csehókig elbújtunk és ott írtunk. El kell árulnom, hogy legutoljára a III. Richárd kolozsvári bemutatója után volt egy ilyen – elkezdtük megint írni, mert még hiányzott vagy 10 darab ahhoz, hogy… És akkor ott írtuk. Tehát így több ilyen cetli forog, közben nagyokat kacagunk. Gábor imádja, imádja a saját vicceit. Akkor úgy elvagyunk. Ez egy ilyen költői játék, nevezzük mérkőzésnek. Ugyanaz a kaján – mi hasonlítunk a Tompával – ugyanaz a kaján színházi ész. Teljesen másról szólnak. A Viskyvel írott versek véresen komolyak, ezek pedig véresen komolytalanok, olykor.

KPJ: Parti Nagyról is akartalak kérdezni, tudom, hogy nagyon jó barátok vagytok, szoktak bennetek rokonítani.

KAF: Szoktak, sokszor fordultunk elő egymás neve mellett. Nagyon érdekes volt, mert ’82-es – ezt tudja Lajos is, többször – ’82-es az ő első kötete az Angyalstop, az enyém ’83-ban jelent meg, és akkor, amikor ennek a szerkesztése folyt, Egyed Péter barátom ideadott két magyarországi kötetet, a nyolcvanas években elég ritka volt az ilyesmi. Az Angyalstop volt Parti Nagy Lajostól, és a másik, azt hiszem a Ha már itt vagy, Várady Szabolcsé volt, amit olvastam. Lajos írásaival hamarabb találkoztam, mint ő magával, vele ’90-ben. Azóta azért havonta több ízben szoktunk telefont cserélni, ha nem találkozunk.

KPJ: Lelki közösség is van köztetek, azt hiszem.

KAF: Én attól tartok, hogy igen.

KPJ: Olyan érzékenységre gondolok, ami nagyon ritka szerintem.

KAF: Én mindig azt szoktam mondani, hogy magyar költők között ritkább az ilyesmi. Én a magam részéről nagyszerű, drága barátomat úgy ünnepeltem meg, amikor ötvenéves volt, hogy öt különböző helyen elszórtam ezeket az omázsokat. Akkor most valami nem ilyesmit olvasok fel, hanem olyasmit olvasok fel, amit először olvasok fel, mert ezt még nem hallotta senki. Ez is olyan – hogy mondják ezt a Székelyföldön, vagy nem tudom, hogy Marosvásárhelyen mondják azt, hogy kacagságos – ez is olyan kacagságos lesz. Ez is a készülő kötetből. Amikor itt volt Lajos, biztos olvasott fel Dumpf Endre verseket.

KPJ: Ő azt hiszem, hogy prózát olvasott fel.

KAF: Na nem baj akkor olvasok fel én Dumpf Endre verseket, mondaná Kányádi Sándor, erre viccként.

(Elhangzanak a Dumpf Endre-versek, melyek ITT meghallgathatók a költő előadásában.)

KAF: Ebben inkább az az érdekes, ezeket azért volt nehéz – ez nem látszik – megírni, mert haikuban van vagy tankában és úgy van összerímeltetve, tehát japán versformákban.

KPJ: A magyar prózairodalom benne van az európai áramlatban, mondhatjuk, hogy Európa-hírű, sőt itt-ott egyik-másik szerző, azt is elmondhatjuk, hogy világhírű. A versről, a költészetről, a kortárs, a mai magyar költészetről ezt nem mondhatjuk. Eljön-e ennek az ideje szerinted valamikor? Ezt egy költőtől meg kell kérdeznem.

KAF: Azt hiszem, hogy a magyar költészet, már ahogy van, világhírű. Már ahogy van világhírű, azért, mert… két dolog szokott itt lenni mindig, hogy megsajnáljuk magunkat…

KPJ: Most én nem erre gondoltam…

KAF: Igen, de érdemes erről beszélni. Hogy van egy Weöres Sándorunk, ez nagyon fontos, ma este talán nem eléggé hangzott el a neve. Van egy ilyen fenomén, mint Weöres Sándor, vagy egy olyan korszakos, más jellegű fenomén, mint Arany János a 19. században, vagy akár egy Berzsenyi. Mindezt elég nehéz elmondani akár franciául, akár angolul, nem tudom, hogy mi a tétje. Vagy a Parti Nagy Lajos, Weöres Sándorral együtt, nehéz fordítani. Az, hogy el fog-e ennek jönni az ideje, nem tudom, nem hiszem. Én már azokat a fordítókat sajnálom, illetve nagyon becsülöm, akik mondjuk az Esterházy Péter nagyon csavarintosan megírt, költői nyelv felé tendáló szövegeit le tudják fordítani, nemhogy verseket…

KPJ: Ha tudnád mit mondott itt Péter ezekről a fordítókról, vagy fordításokról!

KAF: Én tudom, hogy mint mondott, mert nekem is mondta. De azért csodálni kell őket, mert ezzel szöszölnek. Azt hiszem, hogy jó volna, ha minimálisan beköszöntene valami ilyesmi. Nekem például jelent meg két-, három-, egy pillanat, négynyelvű kötetem, ez még a Jelenkornál volt, ’99-ben a Frankfurti Könyvvásárra, 16 vers magyarul, németül, angolul és franciául. Vannak köztük igen sikerült fordítások, a franciákat én tudom ellenőrizni. Párizs mellett vannak kedvenc helyeim, kedvenc városaim, a kedvenc városom Prága. És elég sok csehre lefordított versem van. Például a múltkor, másfél éve, valami képet kerestek rólam éppen Birtalan Kölök Zsolték, és egy cseh honlapon vagy weblapon találták meg a verseimmel együtt. Én például azt szeretném, román kötetem már hála istennek van Drumaru Pali fordított kiválóan, s azelőtt Gelu Păteanu gyerekverseket, Gyalu bácsi. Azt szeretném, ha egy cseh kötetem volna, mert az biztosan keveseknek van.

(Taps)

K.A.F.: Köszönöm szépen a tapsot, én is jól éreztem magam.

A 2009. március 16-i Törzsasztal-esten rögzített beszélgetés teljes, szerkesztett változata. A szöveget Szűcs László gondozta.

szeptember 7, 2023 | Ujvarad Admin | Rovatok | Társadalom

MEGOSZTOM

Megkerülhetetlen az értelmiség fogalmának mindenkori kijelölése

Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetemen (részben a római katolikus püspöki palotában) zajlott az Értelmiségi karriertörténetek, kapcsolathálók, írócsoportosulások című nemzetközi konferenciasorozat legújabb eseménye. A tíz éve útjára indított, kétévente megrendezett tanácskozás több szekcióban invitálta érlelő eszmecserére a magyar bölcsésztársadalom azon kutatóit, akik értelmiségkutatással és a szellem embereinek mindenkori kapcsolati hálóival foglalkoznak. A háromnapos júniusi rendezvény végén az iniciátorok és szervezők, Dr. Boka László egyetemi docens, illetve Dr. Biró Annamária adjunktus válaszolt az Újvárad kérdéseire.

A korábbi konferenciáknak mennyiben volt folytatása az idei, illetve miben kínált új megközelítéseket?

BL: Teljes mértékben folytattuk a tíz évvel ezelőtt megálmodott hármas – sok szálon összefüggő – tematikát, vagyis az egyéni és/vagy csoportos irodalmi karriertörténetek kutatását, a kapcsolati hálók feltérképezését, és általában a mindenkori értelmiségi szerepkörök kutatását a humántudományok terén. Változás annyiban volt, hogy legutóbb, azaz két éve kissé elbillent az előadók aránya a 20. század felé, amit Margócsy István szóvá is tett a konferenciatanulmányokat közlő kötetünk budapesti bemutatóján. Ezt igyekeztünk „helyrebillenteni”, azaz jobban figyelni az arányokra az egyes korok kutatóinak a meghívásakor. Továbbra is figyelünk az interdiszciplinaritásra, azaz nem csupán irodalommal és szűkebben vett irodalomtörténeti kérdésekkel foglalkozunk, hanem társdiszciplínák előadóit is felkérjük. Idén is volt történész, színháztörténész, szociológus az előadók között. Újabb megközelítés talán annyi volt még említésre méltó, hogy tíz év távlatában már jól látható, mennyiben megkerülhetetlen magának az alapkérdésnek a feltevése újból és újból, vagyis magának az értelmiség fogalmának a mindenkori kijelölése, ami történeti fogalom, tehát szükségszerűen változó. A felkért plenáris előadók idén inkább bizonyos csoportosulásokról tartottak előadást, ezért is voltunk hálásak Szajbély Mihálynak, aki visszatérő vendégünk amúgy, s aki egy sajátos (és sajátosan abszurd) 20. századi értelmiség-konstrukcióról tartott előadást, amikor Konrád György és Szelényi Iván 1974-es könyvéről és annak társadalmi kontextusáról, illetve értelmiség és hatalom viszonyáról beszélt, mindezt a Luhmann-féle rendszerelméleti keretbe helyezve.

Milyen hasznosítható tapasztalatokat kínálnak a mai irodalmi élet szereplőinek a 100-120 évvel korábbi kulturális élet alakítói között létező kapcsolati hálók?

BA: A bölcsész- és társadalomtudományok alaptermészetéhez tartozik, hogy történeti perspektívában gondolkodik. Az, hogy a történeti tapasztalatok hasznosíthatóságára kérdezünk rá egy újabb tudományos paradigma eredménye, mely elsősorban a reáltudományok területe felől nézve érvényes és ezt a gondolkodásmódot próbálja kiterjeszteni a tudományosság egészére. Az pedig, hogy 18., 19. vagy akár 20. századi kapcsolati hálókat vizsgálunk, vagy az értelmiségi fogalom történetére kérdezünk rá, nem azért fontos, hogy bizonyos minták alapján cselekedjünk ma, hanem például azért, hogy megértsük az értelmiségiek szerepének, cselekvési területének beszűkülését a 21. századra. Ha úgy vesszük, ez is hasznosíthatóság, de a gondolkodási struktúrák kialakításában, nem pedig a cselekvési stratégiák kidolgozásában segít.

Milyen párhuzamok mutathatók ki, illetve milyen különbségek a különböző korszakok értelmiségi karriertörténetei között?

BL: Nagyon összetett válasz adható csak egy ilyen kérdésre. Mint említettük, egyrészt más és más történeti szerep, cselekvési lehetőség jutott az értelmiségnek különböző korszakokban, ami megnehezíti összevetésüket. Fontos a kontextus maga. Egyes történelmi korszakok több kihívást jelentettek a babitsi értelemben használt „írástudóknak”, mint más korszakok. Nem csak az meghatározó, milyen körülmények között élt és alkotott, alkothatott valaki (vagyis nem csak az egyéni, vagyoni, társadalmi, egyházi helyzete és a szocializációja), hanem az is fontos, hogy milyen kihívásokra kellett válaszokat találnia. Ha csak Erdélynél maradunk: a Fejedelemség majd a Monarchia idején, impériumváltás közepette, kivándorlók vagy repatriálók közt, diktatúrában és annak börtönéveit kockáztatva, megalkudva vagy kompromisszumok nélkül? Miközben egy „fajsúlyos” gondolkodó útmutató, tanácsadó, mintakép is, nem mindegy, milyen körülmények között lehet az. Egyes életutak esetében fel sem merül olyan szintű nyomás, amelyet mások folyamatosan elviselni kényszerültek, hogy ne mondjam azt, együttműködni a hatalommal és a nyomásgyakorlókkal bizonyos célok (egyéni vagy közösségi vélt célok) érdekében. Másrészt minden vizsgált értelmiségi egyedi önképpel és önismerettel rendelkezett, véleményalkotásuk, gondolatviláguk elsődlegesen rájuk magukra jellemző, akkor is, ha közülük többen hasonló eszméket és értékelveket vallottak, s számos tekintetben hasonlóképpen gondolkoztak.

Felfedezhetőek-e regionális sajátosságok a különböző írócsoportosulások, értelmiségi karriertörténetek és kapcsolathálók jellegét tekintve?

BA: A közeg, a kontextus mindig meghatározza a kapcsolatok kialakításának módját, a karrierépítés lehetőségeit, a felkínálkozó életpályák közötti választási lehetőségeket, de akár azt is, hogy milyen címkék tapadnak egy-egy szerzőre, csoportra és ez a későbbiekben hogyan befolyásolja az adott szerzők recepcióját vagy egy tudományterület önmeghatározását. Ilyen értelemben izgalmas volt a két plenáris előadás, Kappanyos András a magyar irodalomtudomány mai állását a különböző 20. századi iskolák konfrontációjával magyarázta, Hermann Róbert pedig arra világított rá, mennyire veszélyes a címkék homogenizáló jellege, vagyis mennyire stimmel a „márciusi ifjak” kifejezés az 1848-as forradalom és szabadságharc résztvevőinek, irányítóinak egészére. Érdekes volt Szilágyi Zsófia előadása is, aki azt mutatta be, hogy akár az író fizikai mivolta is skatulyázó jelleggel bírhat: egy paraszti vonásokkal rendelkező írótól a legkevésbé sem várt a közönség urbánus irodalmat. A saját előadásomban arra próbáltam rávilágítani, hogy sokszor nem a szerző öndefiníciója számít: Hatvany Lajost a magyarországi magyarok nemzetárulónak, a romániai románok magyar irredentának nevezték ugyanabban az időben, ami legkevésbé sem összeegyeztethető. Szóval a sajátosságok talán nem önmagukban sajátosságok, hanem a későbbi értelmezők jelölnek ki egy olyan tulajdonsághalmazt, ahonnan olvasva elkezdhető a kategorizáció. Ezt demonstrálta részben Tverdota György is előadásában, amely a „Nyugat-nemzedék” utólagos konstrukcióját vizsgálta. A mások által kialakított rendszer többször sértő is lehet annak, akit éppen kategorizálnak: Németh Zoltán például éppen ezt emelte ki előadásában: a nagy átfogó irodalomtörténetekben a jelentőségénél sokkal kisebb arányban szerepel a szlovákiai magyar irodalom, ha egyáltalán definiálható ez a fogalom.

Előadásod címe Rivális barátok: A Holnap és a Nyugat indulási éveikben. Hogyan válhatott a nagyváradi Holnap-os kör a budapesti Nyugat riválisává?

BL: Itt a kezdeti első pár évről beszélünk, azaz 1908-1909-ről, amikor még a Nyugat sem konszolidálódik, s egyáltalán nem biztos, hogy sikerül más utat járnia, mint ismert előzménylapjai a maguk tiszavirág életével, s majd azzá válnia, aminek a mából ismerjük: a 20. századi magyar irodalmi modernség meghatározó orgánumává, négy évtizedet átfogó működésével. A Holnap Társaság első másfél évében viszont hangosabban lépett a képletes irodalmi mezőre, mint fővárosi társa, s a tagjaiban is nagy átfedést mutató két csoportosulás közt fokozatosan ütközött ki a budapestiek részéről sokáig leplezett érdekellentét. Ráadásul A Holnap havi irodalmi revüt akart indítani már 1908 februárjától, e laptervet végül nem sikerült megvalósítani, de a két antológia mellett is folyamatosan fennmaradt a lehetősége az elindulásnak (többek közt Adyval s Juhász Gyulával az élén), csak nem volt meg a kellő tőke, szervező erő, rutin és tehetség, kapcsolati háló, ha tetszik, ami Osváték, Ignotusék, Fenyőek, Hatvanyék esetében adott volt. Ha nincs a Gyáriparosok Országos Szövetségének támogatása és 1909-től e révén is nem indul el a Nyugat könyvkiadója, meglehet, másként alakulnak a viszonyok. Magam részéről e kapcsolati hálókra, illetve csoportosulások kevéssé ismert aspektusaira, a közös fellépésekre és burkolt rivalizációkra kívántam felhívni a figyelmet. No meg arra, hogy egy-egy kérdéskör történeti tárgyalásakor, vagyis az akkori viszonyok és egyéni barátságok, netán személyi ellentétek, gazdasági érdekek vagy ellenérdekek felderítésekor, szakmai sikerek és kudarcok esetén ne a jelen perspektívájából szemlélve, s főképp ne utólagos hierarchiák mentén vetítsünk vissza dolgokat és viszonyokat, hanem a helyén kezeljük ezeket.

A konferenciák mondanivalója inkább a szakmának szól, vagy az egyetemi hallgatók számára is hasznosítható lehet, kiegészítve az egyetemi tanagyagot?

BA: Reményeink szerint ki tudunk lépni a szűk szakmai közegből. Olyan előadásokat hallhatott ezúttal is az érdeklődő közönség, amelyek továbbgondolásra késztetik. Nyilván szükséges valamilyen előképzettség, mert nem mindig kanonizált szerzőkkel foglalkozunk, vagy nem csupán azokról a csoportosulásokról beszélünk, amikről egy átlagos műveltséggel rendelkező személy is hallott már. Erre azért van szükség, mert a tipikusat csak akkor tudjuk leírni, ha közben látjuk az atipikusat is, hogy egy-egy korban milyen más lehetőségek voltak. A kapcsolathálók kutatásának is van egy olyan elméleti háttere, amit – lévén ez már az ötödik felvonása ennek a konferenciasorozatnak – nem mondunk el újra és újra, csak utalásszinten hasznosítjuk az elméleti keret vázolásakor, és ha valaki ekkor találkozik először ezzel, talán nehezebben boldogul a megértésével. Bízunk benne, hogy a meghívottaink előadói rutinja azok számára is érthetővé és élvezhetővé tette az előadásokat, akik még nem foglalkoztak ezzel a kutatási területtel, vagy csak egy-egy előadás tematikája vonzotta ide őket. A PKE-s diákok is előkereshetik persze az előző etapok köteteit, ezek mind elérhetők a reciti.hu portálon. És nyilván a szakdolgozataikhoz is hasznosak, nem beszélve arról, hogy személyesen is találkozhatnak egy-egy szakirodalmi nagysággal, akinek munkáiból eddig is tanultak, de a nevükkel legfeljebb a kötelező bibliográfiában találkoztak.

Hogyan látjátok, a viták és a beszélgetések mennyiben egészítették ki az előadásokat?

BL: A viták kardinálisak. Két éve azért halasztottuk több ízben is a konferenciát, mert a pandémia nem tette lehetővé a személyes jelenlétet. Meglehet egy szűkebb tematikában online is remek előadásokat lehet tartani, egyesek képernyők előtt is hozzászólhatnak, de hiányzik az egész lényege… Nincs meg az élő eszmecsere, az, ami adott esetben kávészünetben s az ebédek alatt is folytatódik. A magyar értelmiségtörténet kutatása nem fejlődött önálló tudományággá, leginkább tematikus részkutatásokban merült csak fel korábban az egyéni vagy csoportos karrierek és kapcsolatépítési stratégiák feltárásának az igénye. Egy ilyen többfókuszú konferencia esetén nem spórolhatjuk meg az érlelő vitákat és az építő hozzászólásokat.BA: A konferenciánk egyik legfontosabb szegmense a vitára szánt, persze mindig kevésnek bizonyuló idő. Ez lenne az értelme a tanácskozásnak: az előadások minden alkalommal megjelennek kötetben is, de a kötetbe már olyan tanulmányok kerülnek be, amelyek hasznosították a viták során megfogalmazódó javaslatokat, kritikákat vagy új megközelítési módokra hívták fel a figyelmet. Akár bíráló, akár támogató a hozzászólás, a kutatónak sokat jelent, mert megmutatja merre érdemes továbbindulnia…

szeptember 2, 2023 | Simon Judit | Kultúra | Rovatok

MEGOSZTOM

Mindenkinek joga van játszani

Színház az egész világ – mondja Shakespeare, minden ember színész – állítja Augusto Boal, brazil rendező, aki az Elnyomottak színháza részeként foglalkozott a fórum-színházzal. Alkalmazott színháznak is nevezhető a játék, amelyben a részvevők közösen világítanak rá kérdésekre, közösen keresve megoldásokat. Tasnádi-Sáhy Péter színházrendező, dramaturg, író Nagyváradon Madách Az ember tragédiája nyomán diákokkal, Budapesten ukrajnai menekültekkel készített/készít fórum-színházat.

Úgy tudom, az elsők között igyekszel meghonosítani a fórum-színházat a romániai magyar színjátszásban. Jól tudom?

Nem igazán foglalkoztam az ilyen, úgymond színháztörténeti vonatkozásokkal. Az talán egyértelmű, hogy kőszínházi közegben kifejezetten ritkák, sőt, talán egyenesen idegenek az ehhez hasonló kezdeményezések. Azt érdekes lehet megnézni, hogy a kevéske független társulat, kezdeményezés színházi nevelési projektjeiben milyen módszereket alkalmaznak. Lehet, van benne fórum is.

Lényegében mit nevezünk fórum-színháznak?

A formát Augosto Boal brazil rendező fejlesztette, vagy ahogy ő fogalmazott, tematizálta az 1970-es évektől kezdve az Elnyomottak színháza részeként, és alakítgatta egészen haláláig. Most, sok más régi munkatársával egyetemben, a fia, Julien Boal, illetve Geo Britto viszik tovább a munkát.

A központi gondolat Brecht világában gyökerezik. Ő írt az úgynevezett szociális gesztusról, ami nála – lévén marxista – azt jelentette, hogy minden ember cselekvéseit meghatározza a társadalmi osztály, amihez tartozik. Ez ideológiamentesen kábé így hangzik: az egyén cselekvési lehetőségeit korlátozza a közeg, amelyben él. Könnyű belátni, vízben futni nehezebb, mint a sportpályán, kevesebb gyerek megy mélyszegénységből egyetemre, mint jól szituált polgári családból. Ez a korlátozó hatás, amely minden társadalomban élő embert érint, egyesek esetében olyan mértéket ölt, hogy nagyon kevés befolyással bírnak a saját életükre. Boal alapvetően az ilyen helyzetben lévő embereknek akart, és csinált is színházat, ahogy azt az elnyomottak színháza elnevezés büszkén hirdeti.

A színház definíció szerint jól modellez konfliktusokat, ezt a tulajdonságát használva lehet megismerésre, tanulásra is használni, ami megint csak egy alapvetően brechti gondolat. Tehát egyfajta alkalmazott színházról van szó, ami segít feltárni egy adott, jellemzően kisebbségi csoport és a többségi társadalom konfliktusát, és próbál megoldási stratégiákat alkotni az elnyomó helyzet feloldására. Itt mindig társadalmi téma van terítéken, és jellemzően a szolidaritásban keresendő a megoldás.

A fórum szó szerinti értelemben vett népszínház, azt a hatalmi struktúrát igyekszik megtörni, hogy valakiket egy intézmény fenntartói, mifelénk végső soron a politikum, felhatalmaznak a játékra, mások pedig ülnek, és néznek erősen korlátozott cselekvési lehetőségekkel.

Boal úgynevezett spectactorokban gondolkodik (az angol spectator és actor szavak összevonása), az esemény minden résztvevője válhat színésszé, formálhatja az előadást.
Klasszikus esetben egy civil érintett csoport (romák, melegek, erdélyi magyarok) készítenek egy jellemzően lezáratlan, csak a krízisig kidolgozott, a konfliktust modellező jelenetet, jelenetsort, amit afféle vitaindítóként megmutatnak nagyobb közönségnek, sokszor szintén érintetteknek. A részvevők közössége ezután vitafórummá alakul, és közösen próbálnak megoldást találni az adott problémára, a kuringa avagy joker vezetésével. Ez a szerep a klasszikus színház rendezője és valamiféle aktív konferanszié, műsorvezető között helyezkedik el. Akinek megoldási javaslata van, beáll a jelenetben valaki helyére, esetleg új szereplőként, és a jelenetet újrajátsszák, továbbviszik. A hangsúly a közös keresésen, értelmes vitán van, nem kell minden alkalommal feltalálni a spanyolviaszt.

Hol ismerkedtél meg a fórum-színházzal?

Mivel régebb óta részt veszek ifjúsági nevelési programokban, elég sokat olvasgattam használható módszerek után. A járvány előtt bukkantam a fórum-színházra, kezdtem aktívan Boal-t olvasni, sőt jelentkeztem is egy németországi workshopra, de ez végül a járvány miatt elmaradt.

Tavaly tavasszal a neten keresgélve láttam, hogy a Göteborgi Egyetem és a Svéd Fórumszínházi Szövetség ingyenes kurzust szervez Geo Britto vezetésével. Szerencsémre Nagyvárad egyetlen svéd postás-költője ott tevékenykedik életvitelszerűen, és volt szíves vendégül látni. Életre szóló élmény volt, és nem csak azért, mert Sall Laci jól főz…

Csak civilekkel készülnek az ilyen produkciók?

Pont az a lényeg, hogy nincs lényegi különbség. Mindenki részt vehet a játékban, akár profi színész, akár nem. Civilként talán könnyebb, hiszen egy profi színész – mifelénk mindenképpen – egészen másra van trenírozva.

Én mélyen egyetértek Boallal, aki azt mondta, hogy mindenki színész. Ez ugye angolul tisztább, hiszen az actor cselekvőt jelent. Tehát nem arról van szó, hogy zárjuk be a színművészeti egyetemeket, hiszen a színészi eszközkészlet fejlesztése (a tudatos cselekvőképesség kiterjesztése) évek kemény munkája, de a játék jogát senkitől sem szabad megtagadni. Ha belegondolunk, a gyermek is, alapvetően azért játszik, hogy viszonylagos biztonságban tapasztalatot szerezzen, tanuljon, sok szálon kapcsolódjon a világhoz. Ezt miért kéne, vagy milyen alapon lehet megvonni bárkitől, bármilyen életszakaszban? Boal remek gyakorlatokat gyűjtött össze, amik segítenek a hétköznapokban berozsdált civileknek is játékba lendülni, persze, kinek hogy, de nem is ezen van a hangsúly, hanem magán a cselekvési szándék felébresztésén.
Számomra a fórum olyan, mint egy modern rituálé. Most az antropológusok ugorjanak pár sort, mert szakszerűtlen, sőt pongyola leszek, de szerintem az ősember is azért táncolta el, hogyan fogja másnap ledöfni a mamutot, hogy birtokba vegye a lehetőséget: tudatosítsa az akadályokat, veszélyeket, átismételje a teendőket, és elhiggye, képes a kívánt cselekvésre.

Mitől színház a fórum-színház?

A színházat az előadó speciális helyzete teremti. Valaki átmegy az üres téren, valaki más pedig nézi – Brook szerint ennyi elég ahhoz, hogy színház keletkezzen. Az előadó megkettőződik: egyszerre önmaga és az észlelés tárgya. Miért ne lehetne lazán kezelni, hogy mikor ki megy át a téren, ki nézi, miért ne lehetne egy eseményen belül akár többször is szerepet cserélni?

Ha valaki beáll a játékba, még ha éppen a saját élethelyzetét is játssza, a távolság közte és a civil élethelyzet között megteremtődik, minimum a tudatos, vállaltan felmutatott cselekvés által.

Ami más, mint a szokványos színházban, az sokkal inkább hatalmi, mint esztétikai kérdés. Nincs előre rögzítve, hogy ki mit csinálhat, közölhet, véleményezhet nyilvánosan. Ez így képlékenyebb, veszélyesebb, de igazságosabb játék.

Miért gondolod fontosnak ezt a formát?

Hiszem, hogy az ember nem értelmezhető közösség nélkül, ez a metodika pedig pontosan a közösség kialakulását biztosítja, legalábbis annak kialakítása felé mozdít el. Viszonylagos közmegegyezés, hogy a színház őse a rítus, aminek egyik fő feladata, hogy az ember és a világmindenség között a kapcsolatot, a világ egységét fenntartsa. Talán nem túlzó elvárás a mai színházzal szemben, hogy embert emberrel összekössön, megértést, empátiát, szolidaritást ébresszen, mindenki számára egyenlő esélyt próbáljon biztosítani a részvételre. Száz évvel ezelőtt még kevés hely volt, ahol nézhettünk, mint a teátrumban, ma viszont képek, képernyők százai követelik, hogy bámuljuk őket. Miért ne lehetne a színház a találkozás, valamiféle aktív szemlélődés helye, ahol (újra) szabad a tánc mindenkinek?

Nagyváradon diákokkal, Az ember tragédiája nyomán készítettél előadást. Hogyan fogadták a diákok, a tanárok és a szülők az elképzelést, majd az előadást?

Nagyon érdekes helyzetbe keveredtem, hiszen pár évvel ezelőtt a Szigligeti Társulattal készíthettem egy átiratot a Tragédiából, tantermi, minimum könnyen vihető, bárhol játszható előadásnak szánva, de ez még messze nem lógott ki a klasszikus színház keretei közül. Aztán idén februárban megkeresett N. Császi Ildikó, a Partiumi Keresztény Egyetem vendégoktatója, hogy nincs-e valami ötletem a Madách-évfordulóra, kéne csinálni valamit diákok bevonásával a Vendégoktatók a Magyar Kultúráért program részeként. Mivel én ekkor már nyakig voltam a fórumozásban, egyértelmű volt, hogy ebbe az irányba kéne elindulni.

Mivel a korábbi kőszínházi előadás kapcsán, a járvány idején, tartottam vagy 20 rendhagyó online irodalomórát, a diákok viszonyát is volt szerencsém ismerni: egyértelmű, hogy a nyelvezet szinte áthatolhatatlan akadályt jelent a mai kamaszoknak, miközben egy-egy problémát mai nyelvre lefordítva érzik annak aktualitását. Innen jött az ötlet, hogy engedjük el az eredeti művet, és vigyük el csak a színekben kódolt problémák egy-egy vetületét.

Nehéz dolgom igazából csak az elején volt, amíg sikerült elmagyarázni, hogy ez most nem egy március 15-i ünnepség, vagy klasszikus szereplés, ahol megmondják, mit kell mondani, hanem bizony itt agyalni, próbálkozni kell. Amikor a srácok rájöttek, valóban arról lehet beszélni, ami nekik érdekes, egytől egyig megtáltosodtak.

A tanárok is támogatóak voltak, megint rá kellett csodálkoznom, hogy a rossz rendszer ellenére mennyi vagány ember dolgozik még mindig pedagógusként, akikben a nagy nyomás ellenére is pislákol az idealizmus. Igazi ajándék volt, hogy az esemény vita részében hallhattam tanárokat és diákokat őszintén beszélgetni, véleményt cserélni, közeledni egymáshoz.

Hogyan fogadja a váradi magyar közösség? Egyáltalán eljut a közönséghez – nem csak a színházba járókra gondolok – az ilyen és hasonló együtt játszás?

Valamikor tavaly nyáron megismerkedtem Vári Nagy Mónika terapeuta, Balance és BodyART oktatóval, aki remek kis közösséget szervezett a tudatos, kiegyensúlyozott életmód keresőinek.
Szándékoltan akartam először a klasszikus színházlátogató közönségtől távolabb kísérletezni, hogy ne zavarjanak a berögződések, ezért Mónival fórum-színházi műhelyeket hirdettünk, ahol voltak egy vicces edzésként is felfogható gyakorlatok, illetve dolgoztunk mikrojelenetecskékkel, aktuális problémák mentén. Életmódváltás, párkapcsolat, ünnep – ezek voltak a témák. Annyira jól sikerültek ezek az összejövetelek, bizonyítva, hogy a zárkózott, sírva-vigadós örökségünk sem tudja lefojtani az örök emberi játékkedvet, hogy tervezzük ősztől a folytatást.
A májusi Madách-évfordulós Színemről színedre esemény pedig, 10 oktatási intézmény 63 diákjával, összesen vagy 160 résztvevővel bizonyította, a fórum-színháznak igenis van helye mifelénk, persze leszünk még ennél bátrabbak, felszabadultabbak is. Van miért dolgozni.

Magyarországon, Budapesten ukrán menekültekkel és romákkal dolgozol. Hogyan fogadja az előbbi, és hogyan az utóbbi, hogy a közösség elé tárják személyes problémáikat?

Budapesten a Dévai Fogadóban dolgozom november óta, egy ENSZ-projekt keretében, ukrajnai menekülteknek vezetek fórum-színházi műhelyt, a résztvevők között vannak kárpátaljai romák is szép számmal.

Műhelymunkáról van szó, ott nem tartunk, hogy „idegenek” előtt szerepeljenek, magunk között játszunk, tanulunk, nagyon felemelő és sokszor szórakoztató pillanatokkal.

Nagy megtiszteltetés, hogy ezek az emberek bizalmukba fogadnak, engedik kicsalogatni magukat a komfortzónájukból, talán arra is sor kerül majd, hogy nagyobb közönséget is játékra csábítanak, nekem mindenképpen vannak ilyen terveim.

Miben különbözik a munkamódszered, amikor romániai magyar diákokkal, vagy ukrániai menekültekkel, netán romákkal dolgozol?

Eleinte mindig komolyan kidolgozott tervekkel érkeztem a találkozókra, összeírtam gyakorlatsort, meghatároztam, honnan hová szeretnék eljutni. Aztán kiderült, hogy ez a menekültekkel korlátozottan működik, van elég bajuk, nincs szükségük újabb kényszerre, elvárásokra. Most is vannak vázlatos terveim, de megtanultam inkább csak javasolni, impulzust adni, vagy ha maguktól mozdulnak, rásegíteni, dolgozni a felszabaduló energiával, visszafordítani a közösségbe.

A Madách-projektben annyiban volt más a helyzet, hogy 10 csapattal, korlátolt időben kellett valahová eljutni, ezért volt metodika, de a legfőbb rendezői eszközöm ott is a kíváncsiság volt. Mindenkinek van mondanivalója, amit – az őszinte figyelmet érzékelve – szívesen hagy játékba lendülni.

Említetted, hogy az első komoly tapasztalatokat Göteborgban szerezted. Mesélnél ezekről?

A fórum-színház olyasmi, amit nem lehet könyvből tanulni, nekem nagy szerencsém, hogy a világon az egyik leghozzáértőbb ember, Geo Britto vezetésével szerezhettem tapasztalatokat. Vele készítettünk egy előadást a dzsentrifikációról. Ez egy nálunk kevésbé ismert jelenség, amikor a bérháztulajdonosok önkényesen felújítást végeznek, megemelik a lakbért és ezzel módszeresen lecserélik egy környék szegényebb lakosságát tehetősebbekre.

Számomra a reveláció az volt, ahogy a játékot kezdeményezők és a nézők között a határok feloldódtak, voltunk vagy kétszázan, de a fórum után mindenki maradt órákat beszélgetni, ünnepelni, nem kellett külön közönségtalálkozó. Életem talán legmeghatározóbb közösségi élménye volt. A mostani Madách-projekt sikeréig az volt a fő kérdésem, hogy ez nálunk is megteremthető-e. Bár sokkal több a görcs, határozottan állíthatom, hogy igen.

Rengeteg szó esik a romániai magyarság körében a közösségről, összefogásról. Milyen típusú közösséget alakíthat ki a fórum-színház?

Én úgy látom, hogy még mindig félünk hozzászólni közös dolgainkhoz, éppen csak pislákol bennünk a civil kurázsi, illetve minden témát beszippant a szekértábor logika: ha erről azt gondolod, akkor oda tartozol, pedig, ha magamból indulok ki, vannak bőven konzervatív és progresszívnak mondható gondolataim is.

A fórum-színházban pont az a remek, hogy ügyek vannak. Konkrét témában kell kompromisszumra jutni, méghozzá úgy, hogy adott egy működő modell, ahol gyakorlatban ki lehet próbálni az ötleteket, együtt lehet játékos tapasztalatokat szerezni. Tehát a fórum-színház gyakorlatias, megoldáskereső, szolidáris közösséget épít, ahol a leggyengébb láncszem is számít.

Szándékodban áll kivinni a nagyközönség elé a fórum-színházi előadásokat? Mármint meghirdetni, jegyeket árulni, vagy megmaradnál a közösségeken belüli, velük való munkánál?

A fórum-színház nem egy termék, sokkal inkább mozgalom. Közösségeken belül építkezik, aztán közösségeket köt össze, a multiplikátor hatás kötelező elem. Ez szerintem inkább kalapozós, mint jegyárulós műfaj.

A BBTE Színház és Film Intézet doktori iskolájában is a fórum színházra fókuszálsz?

Konkrétan nem, de köze van hozzá. A fentebb említett előadói helyzet kettős szerkezetét (az előadó egyszerre önmaga és a nézői észlelés tárgya) és azon belül a megtestesülés folyamatait vizsgálom egy gyakorlati (Practice as Research) kutatási projektben. Azt próbálom modellezni, mi történik az előadó privát énje és a nézői észlelet (szerep) közti gondolati térben. Nem ez a terminológia, de így talán érthetőbb…

Ugyanakkor dramaturgént, rendezőként kőszínházakban is dolgozol. Hogyan fogadja a színházi szakma a fórum-színházat?

A fórum-színházzal kapcsolatban eddig nem igazán van érintkezésem a szakmával, a kőszínházi munkáim ettől függetlenek, bár érkezett kőszínháztól megkeresés, hogy a Madách-projekt modelljére tudnék-e náluk is csinálni valamit. Meglátjuk, hogy működik ebben a közegben.

Milyen pénzből működhet a fórum színház, ami nyilvánvalóan független, civil kezdeményezés? Kitől kapnak pénzt, termet Göteborgban, és kitől Romániában vagy Magyarországon?

A legtöbb helyen pályázatokból, adományokból működik, Göteborgban az ottani egyetem nyert forrást. Mivel a fórum-színház a szociális és a művészeti szféra metszéspontjában van, lehet forrásokat találni, európai pénzeket, szerencsére jelenleg olyan szervezetekkel működöm együtt, amelyek beágyazottak, rendelkeznek tapasztalatokkal, én a szakmai részre koncentrálok. A Madách projekt egyébként konkrétan Magyarország Külügyminisztériuma támogatásával jött létre a Vendégoktatók a Magyar Kultúráért Program keretében.

Mire készülsz a közeljövőben kőszínházban és vannak fórum-színházi terveid?

Valahogy besűrűsödtek a dolgaim, lesznek kőszínházi munkáim az év második felében ha minden jól megy, rendezőként és dramaturgként is, illetve fórum-fronton is alakulnak a dolgok, most nyáron dolgozom több helyen is ukrán menekült gyerekekkel, a Dévai Fogadóban folytatódik a munka, illetve őszre egy izgalmas nemzetközi fesztivál is kinéz. A váradi fórum-színházi műhely sorozatot sem szeretném hanyagolni.

május 22, 2023 | Szűcs László | Kultúra | Rovatok

MEGOSZTOM

Mindent átnéztek, ami papír volt, s nyomtattak rá valamit

A nagyváradi Könyvmaratonon mutatta be Kiss Ágnes a Finomhangolás Koordináció és kontroll a szovjet típusú cenzúrarendszerekben – Romániai példák (1949-1989) című kötetét. A kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatójával a Kriterion kiadónál megjelent műről és a korról Szűcs László beszélgetett.

Ez a könyv arról szól, mitől volt olyan eredményes a szocialista rendszerben a cenzúra, amit én szovjet típusúnak nevezek. Onnan indíthatjuk a gondolatmenetet, hogy a cenzúra normái tágan voltak meghatározva, a szabályok alkalmazása mindig az aktuális politikai elvárásoknak, irányvonalaknak volt alárendelve. Mindig azt nem engedték, amit abban a pillanatban nem akartak. Ez hatalmas adminisztrációs kérdés is volt, több ezer ember munkáját kellett országos szinten koordinálni. Adott napon többé-kevésbé egyformán kellett értelmezniük a cenzúra szabályait, miközben éppen alkottak vagy cenzuráztak. Azzal foglalkoztam, hogyan alakították ki a koordinációt, hogyan ellenőrizték a rendszert. A könyv első felében azt vettem sorra, milyen eszközökkel irányították a cenzorok munkáját, hogyan közölték velük, mit szabad, mit nem szabad. Amikor cenzort mondok, a Sajtófőigazgatóság munkatársaira gondolok, rajtuk kívül a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanácsnál és a pártnál is voltak funkcionáriusok, akik ezzel foglalkoztak. A második részben azt is vizsgálom, milyen személyes kapcsolatok alakultak ki azok között, akik a cenzúra-rendszer különböző intézményeinél dolgoztak, az alkotókat is ide értve, s hogy a „jó” kapcsolatokra építve milyen praktikák alakultak ki, s ezek miként járultak hozzá az eredményességhez.

Az, hogy szovjet típusú, azt jelenti, hogy a szocialista tábor egyes országaiban hasonló mintákra épült az intézményrendszer?

A nagy intézményi struktúra hasonlított, a belső szervezeti megoldások is. Iosif Ardeleanu, korábban Adler Döme, a Sajtófőigazgatóság vezetője több alkalommal járt a Szovjetunióban tanulmányutakon. Teljes egyformaságról azért nem beszélhetünk, a szovjet mintára leginkább a román és keletnémet hivatali rendszer hasonlított, máshol, így Magyarországon nem volt spéci cenzúra hivatal.

1977-ben Romániában is megszűnik a Sajtófőigazgatóság. Ez egyedi döntés volt?

Ugyan például Csehszlovákiában is bekövetkezett intézményi átszervezés, ez egy román döntés volt, a Szovjetunióban formálisan csak 1991-ben szűnt meg. Nálunk elsősorban külpolitikai okai voltak, másrészt annyi történt, hogy a párt és a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács átvette a főigazgatóság szerepét.

Lenne egy álnaiv kérdésem: miért volt szükség cenzúrára? A párt lapjainál dolgozó újságírók álmukból felverve is pontosan tudhatták, mit lehet leírni s mit nem. Ugyanakkor az ember hajlamos a cenzúrára úgy gondolni, hogy miből mit kell kihúzni. Holott, úgy gondolom, arról is szó volt, mit kell megírni, milyen irányba menjen a tájékoztatás.

Így van, a cenzúra és a propaganda párhuzamosan működött, már a 40-es évek végén voltak eligazítások arról, mik a kampánytémák, mikkel kell foglalkozni. Azt, hogy miért van szükség a cenzúrára, hát nagyjából nyilván tudták. De voltak árnyalatok, állandó változtatások, a sajtófőigazgatósági alkalmazottak munkáját is azért kellett ellenőrizni, mert nem mindenben voltak száz százalékosan biztosak, tévedtek ők is. A Sajtófőigazgatóság anyagai megvannak Bukarestben, pár megyében is maradtak anyagok. Úgy tudom, Váradon és Maros megyében is maradt, valamennyi Kovászna megyében. Amúgy, mikor megszűnt a hivatal, begyűjtötték az aktákat Bukarestbe. Ezekben követhetők ezek a szervezeti eszközök, nagyon részletes jelentéseket írtak a helyi cenzoroknak a munkájáról, ezt az instruktorok ellenőrizték Bukarestben, és visszajeleztek nekik. Ez a visszajelzés is egy oktatási eszköz volt, hogy mikor döntöttek tévesen a cenzorok, mi maradt benne a lapban, illetve mit húztak ki feleslegesen. A visszajelzés számszerűen felsorolta, hogy ennyi jó beavatkozás volt, ennyi felesleges beavatkozás, és ennyi elmulasztott beavatkozás.

Van a másik nagy homályos terület, a politikai és ideológiai hibák. Ezekről úgy okították őket, hogy a jelentésekből kiollóztak cenzúra-mintákat, amiket jónak véltek az instruktorok Bukarestben. Ezt egy dokumentummá szerkesztették, amit úgy hívtak, hogy note (feljegyzések), amit periodikusan megküldtek a helyi cenzoroknak. Elvileg ezt olvasgatniuk kellett, és akkor látták, hogy az országban ki mit cenzúráz, merről fúj a szél, mi mehet, mi nem mehet. Még így is tévedtek, ugyanígy a főszerkesztők is, akik hetente mentek eligazításokra. Utóbbiak informális utakon is értesültek arról, hogy itt azt cenzúrázták, ott azt. Volt egy főnök Bukarestben, Illés József. Róla azt hírlett, hogy nagyon jó ember volt, mindenkinek segített, mondjuk jó szándékkal felhívta az Arad megyei újság főszerkesztőjét, a Temes megyeit, a Bihar megyeit, és így terjedt az információ informális úton. De azért kellett a cenzúra, mert szinte napi szinten kellett kalibrálni, hogy mi mehet, mi nem.

Ez a napi szintű kalibrálás utal a könyv címére, ez volt ugye az a bizonyos finomhangolás?

Igen. Utal arra, hogy milyen apró, mindennapi szervezeti eszközökkel oldották meg, hogy az emberek tudjanak arról, mi szabad és mi nem. És ezt miként pótolták ki az informalitás területén a személyes kommunikációval. Volt egy jól működő formális rendszer, amit még olajozottabbá tettek a mindennapi gyakorlatok. Ha egy szerkesztő elpanaszolja a haverének, hogy a cenzúra mit vett ki a munkáiból, a haver a következő alkalommal kétszer is meggondolja, leírja-e ezt a dolgot. Vagy ott volt Domokos Géza, aki ha az Írószövetségben hallotta, hogy mi mehet, s mi nem, ezeket elmondta a barátainak, jóindulatúan, kedvesen, hogy mik azok a trükkök, amivel publikálható valami. Ez az egyik, a networking, hogy ezeken a hálózatokon keresztül hogy működött az információ átadás a cenzúrával kapcsolatban.

Volt egy másik fajta informális gyakorlat, amikor felkeresték a cenzort. Mert voltak cenzorok, akiket „jó” cenzoroknak tartottak, barátságba is kerülhettek velük, nem ritkán évtizedekig dolgoztak együtt. Olykor a céljaik is egybeestek, hogy a lapot megkíméljék a büntetésektől, utólagos retorzióktól. Tehát felkeresték a cenzort a kézirattal, ő pedig tanácsot adott. Lehetett is hivatkozni arra, hogy ez a cenzor már átengedte, jónak tartotta. Mindez csak megduplázza a formális cenzúrát. Ugyanazt csinálják, amit formálisan is lehetett volna, de ezt párhuzamosan megteszik. Aztán az anyag bekerül a formális rendszerbe.
Megtörtént, hogy a cenzor egy bizalmibb kapcsolatban elárulta az embereknek, hogy mi az ő titkos utasítása, hogy mit miért nem szabad. Szóval bizalmas információkat szivárogtatott ki. Nem lett volna szabad ezt elmondania, de elmondta. Jó szándékkal tette, és jó szívvel fogadták. És pontosan ezért, mert egy ilyen cinkosság alakult ki közöttük, az emberek sokkal inkább alkalmazkodtak ezekhez a cenzúra-normákhoz.

Ezeket az információkat már nem a levéltári anyagokból szereztem, hanem amikor elkezdtem helyi cenzorokkal interjúzni, beszélgetni. Ilyenkor igyekeztem a szerkesztőségből is beszélni valakivel, és az egykori cenzorral is. Ilyen csapatokat választottam, tudva azt is, ennél sokkal többféle forrás van. Ide tartozik a memoár irodalom, illetve vannak naplók, vannak korabeli levelezések.

Ezek az egykori cenzorok könnyen szóba álltak veled?

Egyáltalán nem. Kellemetlen tapasztalataim is vannak. Viszont egy nagyon jó élménnyel kezdődött, ezért nem törtem le. Volt tanárom egy szentgyörgyi, egykori cenzorral ismertetett össze, aki később a megyei könyvtárnak volt az igazgatója, helyi szinten elismert, tekintélyes ember. Nagyon kellemes beszélgetésünk volt, és ő említette többször is: „jaj, kisasszony, nem, nem csak ezek a formális izék voltak”. Akkor figyeltem fel arra, hogy másfajta kapcsolatok is voltak, mint ez az állandó harc és ellenségeskedés, amit az irodalomnak egy része sugall nekünk. Elkezdtem felvenni a kapcsolatot másokkal, de az emberek kétharmada visszautasított. Voltak olyanok, akik nem vállalták névvel, érthető, hisz ők később többnyire a sajtóban maradtak. Beszéltem egyetemi tanárral, aki egykor cenzor volt, főszerkesztővel, aki cenzor volt, ők nagyon rossz néven vették, hogy én ezt tudom róluk, és megkeresem őket.

Szégyellték azt, amit csináltak?

Igen, igen. Pedig próbáltam nem támadó lenni, általában a cenzúra szót sem használtam, csak mindig a Sajtófőigazgatóságot… Ezzel együtt is akadt, aki egyszerűen faképnél hagyott. Szóval nem volt könnyű. Akkor nyíltak meg, amikor fel tudtam sorolni a kollégáikat, a szerkesztőségeket, mert nevekről tudtunk beszélni, arról, hogy ki kicsoda. Az volt a baj, hogy nagyon keverték ezekkel a szekus, spiclis diskurzusokkal. Volt egy ilyen szabadkozás, hogy „de mi nem azt csináltuk”.

Amiről beszélünk, ugye ez mind romániai magyar sajtó, vagy általában foglalkoztál a romániai cenzúrával?

Általában a romániával és nem csak sajtóval, hanem mindennel, mert a helyi kollektívák mindennel foglalkoztak, ami a megyében működött. A könyvcenzúra tartozott Bukaresthez, és persze megvoltak a szakosztályok is Bukarestben. A helyiek a Directia Instructaj Control alá tartoztak. Sikerült olyan forrásokat összegyűjteni, melyekben nem csak a cenzúra minden intézménye jelenik meg, hanem sok kulturális terület is, film, sajtó és könyvkiadás is.

Színház is?

Színházról is olvastam. Az anyagokban kevés színházi cenzúrát találtam, nem is ezt kerestem. Általában a helyiek csak megkapták Bukarestből a jóváhagyott, engedélyezett darabok listáját. Szóval kábé ezzel foglalkoztak, a többi Bukarestben dőlt el. Ez az egyik kritika egyébként a feldolgozással kapcsolatban, hogy miért nem csak egy kultúraszeletet választottam. Azért, mert engem az általános mechanizmusok érdekeltek.

Arról lehet beszélni, hogy mennyiben volt az egészen belül a romániai magyar cenzúra specifikus. Utaltál arra, hogy lehetett némi összekacsintás vagy megbeszélés az emberek között, ennek vannak nyomai?

Szerintem nem specifikus. Van, aki azt mondja, hogy ezek a hálózatok szorosabbak voltak, kisebbek voltak, de ezt elmondhatják magukról a németek is, a szerbek is, és elmondhatják magukról a románok is. Igen, mondták, hogy a kisebbség jobban összezár. Én úgy látom, ez annál sokkal általánosabb, a románok is ugyanúgy jártak el a cenzoraikkal, meg egymás közt. Pont olyan szinten marták is egymást a szerkesztőségek, mint a kisebbségeken belül. Én nem látom ezt egy kisebbségi specifikumnak.

Elég gyakran olvasgattam a nyolcvanas évek romániai magyar megyei napilapjait. Nagy különbségek vannak. Szakmailag az egyik harmatgyenge, gondolok akár a műfajhasználatra, a tematikákra, a nyelvezetre, a másik pedig jobb. Itt lehetett emberi tényező, egy kicsit bátrabb, vagy jobb kapcsolatokkal rendelkező főszerkesztő. Mondjuk a váradi Illés Ferencnek több mozgástere lehetett, ha a bátyja főnök volt Bukarestben. Később megfigyeltem, azok a lapok, amelyek a ’80-as években jobbak voltak, legalábbis egy kicsit színesebbek, érdekesebbek, azok ’90 után is jobb színvonalon működtek. Valahol ebben látom a gyökerét, hogy megvolt a múltjuk. Tehát, ha jobb volt a lap 30 évvel ezelőtt, annak megvan a következménye ma. A kérdés igazából az, hogyan engedhetett meg magának egyik lap kicsit többet, másik pedig kevesebbet. A magyarázat az emberi tényező?

Én úgy gondolom, igen, az emberi tényező. Azt tudom, hogy a nagyobb kulturális központokban a cenzori kollektívák sokkal stabilabbak voltak. Ugyanazok az emberek évtizedekig ott dolgoztak, ezeket megbízható kádereknek tartották. Sajnos a váradi, kolozsvári, vásárhelyi cenzorokkal nem tudtam beszélgetni, már valamennyien elhunytak.

Vannak-e írott források jelentősebb botrányokról, amikor valami átcsúszott, és ebből kirúgások vagy leváltások lettek. Van nyoma ilyen eseteknek?

Van. Volt egy jutalmazó és büntető rendszer a Sajtófőigazgatóságon belül is, bónuszokat, pénzeket kaphattak pluszban. Időnként az egész bandát megjutalmazták, máskor sorozatban hulltak a fejek. Volt sajtófőigazgatósági alkalmazottak azt mondják, mindig hülyeségekért büntették őket, nem nagy ideológiai hibákért, hanem nyomdai, tördelési problémák miatt. Mondjuk az antikapitalista helyett kapitalista jelent meg. Csíkszeredában volt hatalmas botrány, amikor a Petőfi-Bălcescu szobrot avatták, akkor a nyomdában átcsúszott egy sor, és úgy volt aláírva a hír: a gyászoló család. Na ebből iszonyatos botrány lett. Igazából akkor lett mindig nagyobb botrány, erre így emlékeznek az érintettek, amikor pártszinten nagy botrányt csaptak valamiből.

Pedig ez sem klasszikus cenzúra probléma volt, inkább a nyomda ördöge.

Persze, de ezt kihasználták, Huszár Sándort is így rúgták ki egy fejjel lefelé bekerült kép miatt.

Amíg létezett az intézményes cenzúra, minden este a lap minden betűjét elolvasta valaki?

Igen, a napilapokat minden nap, vagy a nyomdában, vagy a közelben volt az iroda, s ott ellenőrizték. Itt nagyon gyorsan, operatívan kellett dolgozni. A kulturális lapoknál ez nyilván hosszadalmasabb volt, ezért a megjelenés is elhúzódott. A helyi kollektíva is, Bukarestben ellenőrizték, pártvonalon is. Minden lapon rajta kellett legyen a pecsét, ameddig létezett a Sajtófőigazgatóság. És nemcsak a lapokon, a könyveken, de ellenőrizték a csomagolóanyagokat is, mindent, a borítékos sorsjegyet is. Mindent, ami papír és nyomtattak rá valamit, azt megnéztek.

1949-től 1989-ig különböző időszakokban más-más szabályok szerint lehetett leírni a helységneveket, földrajzi neveket magyarul. A szerkesztőségek gondot fordítottak arra, hogy ha már nem írhatják le azt, hogy Nagyvárad, akkor lett Sebes-Körös parti város, Brassó lett Cenk alatti város, Kolozsvár Szamos-parti, próbáltak ezeket körülírni, lehetőleg többféle módon. Ezt mennyire figyelték, mennyi mozgástere volt a szerkesztőségeknek?

Ez a helyi propagandatitkáron is múlt. Volt, ahol nagyon szigorúan vették, volt, ahol nem, amúgy a cenzorok tisztában voltak ezekkel a körülírásokkal.

Az sem volt mindegy, ugye, hogy Ceaușescu elvtárs füle a képeken hogyan jelenik meg.

Igen, voltak előbb az egyfülű portréi, utána a kétfülűek. Arra is találtam szabályozást, hogy meg kell nézni a színkombinációkat, nehogy kijöjjön a piros-fehér-zöld valami háttérkompozícióban. Ma már sok minden nagyon furcsán hat, sok mindenben nem látjuk a logikát. Még elmesélném azt a történetet, hogy maga Dumitru Popescu is, akit úgy hívtak, hogy Dumitru Popescu Dumnezeu (Isten), ő is indexen volt öt évig. Pedig, ahogy a neve is mutatja, ő volt az atyaúristen a sajtócenzúrában, aki nagyon fontos intézményeket vezetett. Volt a központi pártlap, a Scînteia főszerkesztője, az Agerpresst is vezette, a tévét is, volt kulturális miniszter. Azt hiszem, épp a minisztersége idején történt, amikor Adrian Păunescuval annyit viháncoltak és ideologizáltak a Contemporanul hasábjain egy interjú-sorozatban, hogy Ceausescu úgy gondolta, túlságosan előrenyomul ez az ember. És akkor behívatta, leüvöltötte a fejét, meg a főszerkesztőjét is, és azt mondta, na, kész, öt évig csend. És tényleg, Popescu többet nem publikál. Ezt az Arcanumon le tudtam ellenőrizni. Öt évig csak verseket közölgetett, azt is keveset.

május 19, 2023 | Fazakas Márta | Kultúra | Rovatok

MEGOSZTOM

Nem tudunk nem költőien létezni

Tamás Dénes író-költővel a magyar költészet napjának apropóján Fazakas Márta beszélgetett.

Április van, a költészetről szeretnélek kérdezni. Van egy rémegyszerű versed, ami így hangzik: „Mi a költészet? / Mi nem költészet?” Arra kérlek, szabadítsd ki ezt az epigrammát (?) a költői kérdés védett státusából és próbáld meg diszkurzívan körüljárni, miért gondolod mindenre kiterjeszthetőnek a poézist? Mekkorát kell ugornunk ahhoz, hogy az egyre varázstalanodó világunkat – a tudománnyal, technikával, a lélektelenedő munkával, virtualizálódással stb. együtt – a költészet diszpozitívumába helyezzük el? Vagy a kérdésben esetleg éppen a poézis iránti vágy fejeződik ki (legyen minden költészet)?

Egy intést akartam útjára bocsátani, amivel valóban a költészet egyetemes jellegére akartam felhívni a figyelmet. Ezzel nem azt akartam mondani, hogy valóban minden költészet (bár igaz, hogy vágyaimnak ez néha nagyon is megfelelne), hanem azt, hogy mindenben ott rejlik a lehetősége. Különben is csak azért tudunk a varázstalanodó világról, lélekölő munkáról, a virtualizálódás veszélyeiről beszélni, mert tudunk valamiről, ami ezeknek az ellentétje. Szabad, kereső kifejeződés és kérdezés – ezt jelenti számomra a költészet. Mindenféle válaszhoz, megfogalmazáshoz ugranunk kell. Na most, ha pontosan akarunk rögzíteni, azaz magunktól távol akarjuk tudni a választ, akkor tudományt, filozófiát művelünk. De ha az átéltség, átélhetőség válik elsődlegessé, akkor magunkon keresztül szűrjük meg a választ, a viszony terében kutakodunk, a fluiditások, a képlékenységek terében keressük a formát, egyszóval a költészetre akadunk. És nem tudunk nem költőien létezni. Meglátni a szerelmes szemében a vágyakozás fényét, egy háromlábú kutyában a kiszolgáltatottságot, a tavaszban a kibontakozást, egy házban a lakozást – ezt csak a költészet szemével lehet. Ezzel a szemmel mindannyian rendelkezünk, ahogy ennek a látásnak az eredményeit sem tudjuk magunkról, a világról levakarni. Ebből még nem lesz vers, a verset ki kell harcolni, egy költészethiányos világban azonban elengedhetetlen, ha verset akarunk befogadni.

Szenvedélyes olvasó vagy, azt mondod, személyiséggenealógiádban egyik legfontosabb szerepe az olvasásnak van. Ezen belül a költészettel való érintkezésednek mi a története? Melyek voltak a nagy találkozásaid, akár gyerekkorodtól kezdve mostanáig?

Ha legkorábbi versélmények ragyogását keresem magamban, akkor Arany János balladáit hallom magamban visszhangozni. Azok érces csengése ma is bennem bong, ahogy az a néhány Csokonai, Vörösmarty, Petőfi, Ady, József Attila soré, versé is, amelyet iskoláimban sajátítottam el. Úgy gondolom ez a közös vers- és hangzásélmény az, ami beleköt minket abba a poétizált valóságba, amit magyarként magunkban hordozunk. Szintén korai felfedezés a francia szimbolizmus, Baudelaire, de főleg Rimbaud, akiknek versei megnyitották annak az álmodozó távlatosságnak a horizontját, amin kamaszként hatalmasakat tudtam szörfölni. Különben felnőttként maradtam a modernizmusnál vagy a későmodernizmusnál, Rilke, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes neveihez kötődik az a versélmény, ami ma is mérceként szerepel számomra. Innen akár konzervatív olvasónak is lehetne gondolni engem. És az is vagyok, de elemi szinten érdekel a vers megújításának, az új és új hangok megszólaltatásának a lehetősége is. Ezért nem csak olvasóként, de kritikusként is folyamatosan építem az éppen történő költészettel való viszonyomat, mindezt úgy, hogy azért minden megírt versen, verssoron számonkérem a nagy költészet lehetőségét.

Az utóbbiakra visszatérnék, de még elidőznék a költészetnél egy kicsit, ha már április, és ha már József Attilát is említetted. A napokban jöttek szembe velem tőle ezek a sorok: „Hát muszáj élni? Muszáj gondolkodni? Nyilvánvaló, hogy nekem nem és neked sem. De az életnek muszáj, de az elmének muszáj, különben nem volna semmi az, ami. Nem szükséges, hogy én írjak verset, de úgy látszik, szükséges, hogy vers irassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.” Rezonál benned? Eszerint nemcsak nekünk van szükségünk versekre, hanem a világnak is. De mi lehet a gyémánttengely?

A világ el van nélkülünk, köszöni szépen. A bolygók forognak csillagjaik körül, földlemezek siklanak lávaóceánokon, a fű újranő, hiába szárad el. Az emberi világ egy kicsit másként működik. Igényli a kimondást, a megfogalmazást, a kifejeződést. Azt is megkockáztatom, ezekben létezik felfogható, egymással megosztható módon. Az ember nem csak feltűnt a világ közepén, hanem valamiért ráérzett a világ befejezetlenségére, változékonyságára, benne pedig a saját létezése törékenységére. Innen a vágy, hogy rátaláljon arra, amin az egész fordul, amiben összegyűl az, ami sok(k)ént rázúdul. Nevezhetjük gyémánttengelynek akár, hiszen ez a kifejezés egyszerre gyűjti magába a felbecsülhetetlen értékességet és a ragyogást, a szépség tulajdonképpeni létmódját. Egy felhangzó verssor, egy zenemű crescendója, egy festmény látványélessége mind ezt a gyémánttengelyt hozza a valóságba. Amikor a költő a megfelelő szót keresi, az odaillő képet, a verssorok ritmusát, vagy akár tudatos megbicsaklását, ezt a gyémánttengelyt kalapálja.

Van ennek a kalapálásnak mércéje? Ezzel most visszaugranék a fent említett kritikusi viszonyodhoz, egy kicsit körülhatároltabb terepre. Nemrég jelent meg egy kritikád a Címtelen föld című kötetről, amiben az általad említett nagy költészet lehetőségét kéred számon a benne foglalt verseken, miközben előzőleg kifejted, hogy teljesen megváltoztak annak lehetőségfeltételei. Nincs ebben ellentmondás? Hogyan lehetne visszatérni a 90-es évek imperatívuszaihoz, ha egész egyszerűen azok már nem működnek? Számomra szimpatikus, hogy a fiatal erdélyi költők kapcsolódásokat, hálózatot keresnek maguk között, te mintha ezt a gesztust megkérdőjeleznéd a szuverén alkotások nevében. Hogy látod az irodalmi életben, főként az erdélyi irodalmi életben, ha van ilyen, a platformok lehetőségét és az ún. irodalmi életnek a helyzetét?

Persze, hogy van mércéje, csak az nem méteressel, de még nem is patikamérleggel adható vissza. Különben te azt kérdezed, mitől jó egy vers – amire persze direkt válasz nehezen adható. Azt is megkockáztatom, minden vers, ha apró módosításokkal is, de átírja ezt a mércét. Gondoljunk arra, egy szonett és egy szabadvers mennyire más feltételrendszerek között íródik, ennyiben mennyire más mércéknek feleltethető meg. Számomra van azért néhány egyértelmű fogódzó. Mennyire kéri egy vers az újraolvasást és az elidőzést? Mennyire képes beleülni a fülembe és a gondolataimba? Mennyire képes maradandó módon átírni a világot? Ahol ez hiányzik vagy megbicsaklik, ott én úgy érzem, a poétikus szándék nem valósult meg maradandó módon. És ez nem korszak- vagy stílusfüggő dolog. Azért, ha többet él az ember, néhány paradigmaváltást már saját életében megtapasztal, nem beszélve a költői hagyomány disztruptív jellegéről. Erdélynél maradva, ami a kilencvenes években a transzközép volt, az ma a metamodern. Aktuális érzékenységek felcímkézése. És én minden érzékenységet tisztelek, csak találja meg az érvényes formáját. A túlzott, feltörhetetlen személyesség, a redundancia, az ismételhetőség, az efemer jelleg, az öncélú harsányság, a költői hagyomány negligálása – ezek, amik zavarni szoktak a metamodern versek esetében. Fenntartva azt, hogy érvényes törekvésről van itt szó, aminek már megíródtak a maradandó versei. Én a teremtőerőben hiszek, a mintadarabban, nem a másolatban. Abban, ami először töri fel a senkiföldjét, és alkot addig soha nem látott formákat magának. A hálózatosodást ezért mindig szkepszissel szemléltem. Ahol szuverén művekre van szükség, ott minden hálózatosodásban a csordaszellem dübörgését hallom ki. Ami ugyanakkor elkerülhetetlen. Hasonló a hasonlóra vágyik. Az irodalmi élet mindig ezeknek a törvényszerűségeknek engedelmeskedett.

Ezt a szálat még mindig nem engedném el, mert valami zavar, szóval, még az olvasói-kritikusi attitűdödről: személyes beszélgetésekben is, itt is, de írásaidban is felvállalsz egyféle elitista viszonyulást a kultúra irányába, többnyire a kiemelkedő irodalmi anyagokat, főleg regényeket recenzálsz, ragaszkodsz ahhoz, hogy művekről beszéljünk, ne szövegekről. Vagyis ahogy most nevezted, olvasóként konzervatív vagy. Ugyanakkor hangsúlyosan vállalod a kritikusi viszonyulás szubjektivitását is (ez utóbbit számon is szokták kérni rajtad, pl. a kritika-köteted kritikájában) – nincs ebben is egyféle ellentmondás? Ha úgy tetszik egyfelől kérlelhetetlen, másfelől megengedőbb vagy az esetleges, a személyes irányába.

Nem gondolom, hogy a személyesség, vagy a szubjektivitás az elitista pozíció gyengítését jelentené. Ahogy a szöveg és a mű éles szembeállítását sem tartom érvényesnek, hiszen ha az ember írásban alkot, akkor azon munkálkodik, hogy a szövege művé váljon, azaz önálló érvényességre tegyen szert. A szubjektivitás pedig szerintem minden alkotás alapvető desztinációja, hiszen minden mű az olvasót, és a befogadót célozza meg. Nem tudja azt kikerülni. Rajta, a saját érzékenységén, tudásán keresztül szólal és szólaltatható meg. Aztán, ha az ezen a módon befogadott anyag átemelhető más feltételrendszerek közé, mondjuk irodalomtudományi, társadalomtudományi, filozófiai keretekbe, és ott továbbbontakoztatható, az evidens dolog. De számomra a legizgalmasabb, és kihagyhatatlan desztináció mégis a megrendült olvasói tudat, a benne elinduló folyamatok érdekelnek, ahogy kitettségéből fakadó kimozdítottságában keresi és megalkotja azokat a kereteket, amelyek közé a mű elhelyezhető. Ezt a kereső mozgást próbálom leképezni kritikáimban.

Ne csak az olvasó-receptáló, hanem az alkotó-író Tamás Dénesről is beszéljünk. Mi az ő története? Egy novellás köteted, egy regényed, egy verses köteted és egy kritikaköteted jelent meg, egy regény megjelenés előtt áll. Első regényed után évekre előre tudtad a könyveid címét, kész projektjeid voltak, aztán ha jól tudom, teljesen más úton haladtál. Honnan adódik az írás személyes tétje számodra és milyen elágazások mentén halad? Vannak-e zsákutcái? S most éppen merre tart?

Maradjunk a személyességnél. Íróként is mindig a saját életem volt a fedezete és a hitelesítője annak, amit éppen csinálok. És igen, évekkel ezelőtt volt egy naiv látomásom arról, hogy mi az, amit ki kell dolgoznom az életem során. Tervező ember vagyok, szeretem magamat a jövő felé előrevetíteni. Azóta persze az elmozdulásaim többször újraíratták ezt az elképzelést, amihez valóban a zsákutcák is hozzájárultak. Ugyanakkor kereső ember is vagyok, nem szeretek semmit többször megismételni, amire igazán belejövök valamibe, már valamennyire túl is lendültem azon. Ez a mozgás fogja össze azt, amit teszek. Mostanában pedig versek és kisregények vannak leginkább. Ha minden jól alakul „A tó” című kisregényem az idén megjelenik. A „hegyek, fák, füvek” mindig szívem szerelmei voltak, hogy Szilágyi Domokossal szóljak, a non-humán tartomány egyre inkább lenyűgöz, nyelvet, formát keresni hozzá, igazi írói, emberi kihívás. S néha úgy tűnik, ez mindannyiunk sorsa is, ha még létezni akarunk a jövőben is.

A hálózatosodást előbb élesen elutasítottad, de van valami az ún. irodalmi életben, amibe tetszik-nem tetszik, te magad is bekerültél, amihez más területeken (szakmák, politika, intézmények) árgus szemekkel figyelünk, mert könnyen átfordítható érdekszövetségbe, itt viszont egyenesen értéknek, mértékadónak látunk. Az irodalmi barátságokra gondolok, izgalmas tud lenni, amennyiben ténylegesen érdekmentes megnyilvánulásainak nyomait látom. Neked vannak-e az irodalom terepén fogant barátságaid? Ha igen, mi köti meg és mi élteti?

Az életben a barátságok a legfontosabbak számomra. A barátság az a modell, amire bármilyen érvényes közösségiesség alapulhat. Természetesen, irodalmi, alkotói barátságaim is léteznek, bár nem annyi, mint ahányra szükségem lenne. Neveket azért most nem mondanék, mert akár kérkedésnek is tűnhetne. De létezik olyan alkotó személy, aki mindig elolvassa, amit írok, és fontos, számomra érvényes meglátásokat kapok tőle. És létezik pár olyan személy is, akikkel már évek óta együtt gondolkodok, sőt alkotók is. Számomra nagy élvezetet jelent kitenni, ütköztetni a gondolataimat másokkal, sőt azt gondolom, a gondolatoknak is az a sorsuk, hogy ütköztetve legyenek, hogy ebben az ütközésben formálódhasson meg valami érvényes és közös. Hiszem, hogy létezésünk nem teljesen szolipszisztikus, énünk alagútjából látszódó ég kékje talán mindannyiunknak az.

Ebből úgy tűnik, mintha a kapcsolódások, viszonyok egy védett terepen zajlanának, amibe nem szól bele a világ zaja. Miközben valószínűleg nem csak ez van, főleg az utóbbi években hangsúlyosabban átszivárgott Magyarországról a kultúra átpolitizáltsága, az intézmények, műhelyek, szervezetek, kiadók, média – a támogatáspolitika révén többnyire mind érintettek ebben, s ez előbb-utóbb utoléri bármelyik, még oly szerény erdélyi írót is. Ad-e fel ez a helyzet morális dilemmát, megúszható-e ez a helyzet? Egyáltalán a megúszásnak vannak-e alternatívái? Vagy mi az a határ, amikor muszáj állást foglalni?

Viszonylag egyszerű morális elveket követek. Csak olyan közösségekben megmutatkozni, amelyek célkitűzéseivel nagyvonalakban egyet tudok érteni, csak olyan mondatokat kijelenteni, amelyekért teljességében tudom vállalni a felelősséget. Ez az utóbbi ad némi fejtörést, mert nagyon a közvetlenre korlátozza megnyilvánulásaimat. De csak így tudom összhangban érezni magam azzal, amit mondok, és amit teszek. Ezért van az is, hogy politikai, közéleti állásfoglalásaimat a baráti körömnek szoktam megtartani. Ugyanakkor, úgy gondolom, tetteimnek kell kijelölniük hovatartozásomat, nem hangzatos kijelentéseimnek, szimbolikus gesztusaimnak. A helyzet különben nem úszható meg, nincs ma már olyan sarka a világnak, amely nem lenne átpolitizálva, egy fát sem lehet ma nyugodtan szemlélni, anélkül, hogy ne merülne fel valakiben, hogy ezzel az értékesebb társadalmi aktivizmustól vonod meg magad. El kell tudni ezt viselni, és szerencsére itt Erdélyben még megmaradtak nagyvonalakban a közvetlen emberi tisztelet formái, a különbözőségek elviselésének a képessége, legalábbis azokban a körökben, amelyekben én mozgok.

Az idei magyar költészet napján melyik az a vers, amit úgy ajánlanál, hogy ha ezen a napon csak egy verset olvasunk el, ez legyen az?

Kemény István

Királynő gyerekkori költeménye

Ahogy az oroszlán szépségét a rács miatt

csodálhatod meg nyugodtan, úgy

az érzelmek pusztító erejét a versben.

május 17, 2023 | Szűcs László | Kultúra | Rovatok

MEGOSZTOM

Terápia, menekülés, megérkezés magamhoz

Molnár Zsolt új verskötetét mutattuk be a Festum Varadinum előrendezvényeként. A Monológ iránya című kötetről a Léda-házban a két szerkesztő, Kemenes Henriette és Szűcs László kérdezte a szerzőt.

Mi jelenti számodra az inspirációt a versíráshoz? Olvasmányélmények, a világra figyelés, vagy inkább belső folyamatok?

Tanárnőm biztatására kezdtem el írni, immár 19 éve. Egyik vers vonzotta a másikat, s ez ma is így működik. Volt mikor azt gondoltam, abbahagyom, de megdicsérték a zsengéimet is. Ez már sikerélményem volt, letettem az asztalra valamit én is. Kisgyerekkorom óta szeretek olvasni. Anyum könyvmolynak tartott, mert „faltam a könyveket’’. Persze, közrejátszott ebben az állapotom is, sok választásom nem is volt, de hamar megragadott ez a különös világ. Talán, visszagondolva és a mostani, felnőtt, alkotói énemet figyelembe véve, egyfajta terápia, menekülés, valamint megérkezés magamhoz, vagy egy olyan helyzetbe, ahol aránylag jó, vagy nem annyira rossz lenni, mint ahogy te is reflektáltál rá az előszóban, Heni. És szárnyalás is az írás. Sokáig azt gondoltam, a külső és a belső világ közt nincs átjárás, de megtapasztaltam, hogy mennyire hatnak egymásra.

Egyáltalán miként hat rád a külvilág, mi az, ami érdekel, mi az, ami egyáltalán nem?

Mondták már, hogy mindig magamról írok, s miért nem egy virágos rétről? Nem tudom sokszor kellőképpen elválasztani a már előbb említett két világot, de egyre többször próbálom „kihagyni magam a versekből”. Mondjuk, a Thriller című szövegem egy ilyen eset. Főleg a természettudományok keltik fel az érdeklődésem, és ezt is tükrözi a Thriller. De vannak olyan dolgok, történések, amelyek évek múltán csapódnak le, sűrűsödnek versekké. A „nagy létkérdések”, igaz, már alaposan ki lettek vesézve, nálam is bevett téma, nem tudom függetleníteni magam tőlük. Egyáltalán.

Hogyan készül egy-egy versed? Vannak-e kialakult szokásaid, spontán vagy tervezett alkotómunka, illetve fejben megírod s nagyjából végleges szöveget tisztázol le, esetleg sokat javítva, változtatva a szövegeken?

Többféle versírási koncepcióm van. Az egyik a „jó lenne most már írni valamit, elvégre költő vagy” – persze, olyan, amilyen, el nem szállva ettől. A másik a figyelés, várakozás időszakának a megélése, a belső hangra összpontosítás. Pllinszky mondta egy tévéinterjúban, hogy a költőnek úgy kell tennie, mint egy vadásznak: várakozni kell, s amikor jön a gondolat, le kell csapni rá. Általában sorokban gondolkodom. Az első sor megírása lényeges nálam, mert van mire alapoznom, aztán visz a szöveg, és sokszor médium módjára, jó szolgaként bediktálom az információkat, amikhez olykor sajnálok hozzányúlni, máskor pedig belém villan, tyű, ezt így kellene inkább, és akkor „nem kegyelmezek”. Visszatérve ugyancsak a Thriller-re, az egy fél nap alatt, meg másnap néhány óráig „buggyant ki” belőlem. Transzközeli állapotban írtam, szinte önkontroll nélkül, de vagy másfél év után is végeztem rajta korrekciókat.

Mennyire fontos számodra annak tudatosítása, hogy a költészetedet önmagukért a szövegekért értékeljék, s ne a te állapotod miatt?

Eleinte úgy gondoltam, nekem jobb verseket kell írnom, hogy ne az állapotomat nézzék, ne az legyen a viszonyítási pont, „jé, ezt egy béna írta, wow, de ügyes!” Jó ideje nem érzem hátránynak az állapotom, ez ihletforrás is. Ha tetszik valakinek az ilyen költészet, ilyen háttérrel, annak megköszönöm, de nem szándékom előnyt kovácsolni belőle, pedig sokszor talán ez a „siker titka”, akaratlanul is.

Te eredetileg a Zarándoklat a könyvhöz címet szántad a kötetnek, szerkesztői javaslatra lett ebből A monológ iránya. Mit jelentenek számodra a könyvek? S mit az írás?

Korábban jó időtöltés volt, sok kalandregényt olvastam, Vernét nagyon szerettem, a Guliver utazásait is Swift-től. A költészetet József Attila által szerettem meg, döntő hatást gyakorolt rám. A többi szerző „műhelytitkaiból” is szoktam ellesegetni praktikákat. Meg szabadságot is jelent az irodalom, akár passzív (olvasói), akár aktív (írói) minőségben (státuszban?) foglalkozom vele. Ezen kívül még önmagam kiélését jelenti, és az alkotói munka szépségét, ami egyben felelőséggel is jár.

Mit változtatott meg benned az alkotás, amióta írsz?

Költőnek lenni is egy állapot, másképp jár az agy, a beállítottság is más, érzékenyebben reagálja le és dolgozza fel a dolgokat, nálam pedig ez hatványozottabban működik. Jobban odafigyelek a dolgokra, potenciális ihletforrásként tartom számon az életet, olykor a halált is, a világot.

Hogyan hat rád a kortárs irodalom, miket olvasol, kiket olvasol?

Böngészek különböző hazai és magyarországi irodalmi portálokat, nagyjából képben vagyok a kortárs irodalommal. Vannak olyan szerzők, akiknek külön figyelmet szentelek. Ilyen itthonról például Demény Péter, vagy Magyarországról Lackfi János, akivel tavaly végre volt szerencsém személyesen is találkozni. Nemrégóta Parti Nagy Lajos költészete nyűgöz le, főleg a szójátékaival, nyelvi bravúrjaival. De mondhatni, „mindenevő” vagyok.

Odaadnád-e a teljes költészetedet azért, hogy futballista legyél, esetleg kosárlabda játékos?

Hahaha! Elsőre provokatívnak találtam a kérdést, csak aztán jöttem rá, hogy jogos. Diplomatikus választ fogalmazok meg: ha ép lennék, lehet, nem tudnám, milyen szép is a költészet. Sokszor fantáziáltam arról, hogy Barcelonában, a Camp Nou gyepén focizom, vagy itthon az Antonio Alexében pattogtatok, meg zsákolok. Persze, hogy odáig eljussak, szintén tehetség kell, no meg jó adag munka, kitartás és szerencse. És sok más dologgal is foglalkoznék, lehet, ha nem így alakul az élet, ahogy. József Attilát idézve: Mikor verset ír az ember,/mindig más volna jó.’’ És most jön a diplomatikus válasz veleje: hallottam már olyan költőről, aki későn kezdett el írni. Ez akár előny is lehet. Vagy akár sportpályafutásom befejezése után „állhattam volna be” költőnek. Nem tudom.

Decemberben töltöd be a negyvenet. Immár nem Zsoltiként, hanem középkorú férfiként, Molnár Zsolt költőként ma hogyan fogalmaznád meg az ars poeticádat, illetve a te szemszögedből mi a fontos az életben?

Második kötetem előszavában szerepelt az, hogy „elsődleges célom verseimmel felhívni a figyelmet a sorstársaim által képviselt értékekre,’’ valamint kb. az, hogy „a csúf széppé tétele’’. De ezekről az idő folyamán sajnos megfeledkeztem. Öncélú lett a költészetem. Nem biztos, hogy ez rossz. Ez is egy önmegvalósítási eszköz. Más fogyatékos orral fest, vagy akár lábbal. Mi, fogyatékkal élők, példák lehetünk egymásnak és az épeknek egyaránt. Sok évig morfondíroztam azon, milyen új költői hitvallásom van, de nem jöttem rá. Csak úgy írtam. Aztán néhány éve testvérem közvetítésével a neten megismerkedtem Lőrincz József udvarhelyi nyugdíjas magyartanárral, költővel, akihez eljuttattam néhány versem, köztük az Egyenes magasság címűt, s ő úgy vélte, ez megfelelne ars poeticának. És valóban, a szavak, a versek által – ha nem is mindig a csúcson lenni – emelt fővel menni előre, egészségben.

március 10, 2023 | Sánta Miriám | Fényjáték | Rovatok

MEGOSZTOM

Vágykép, valóság és csapatmunka

Beszélgetés Buzási Gyopár animációs rendezővel

Korábban is nyúltál már a mesei, népmesei fordulatokhoz, például a 2017-es Babuka a fűben című munkádban. Legutóbbi filmed, Az utolsó mese címében is szerepel. Miért vonzó számodra a (nép)mese, hogyan válik számodra aktuálissá?

Ösztönösen vonzódom a mesékhez, ebben valószínűleg az is nagy szerepet játszik, hogy gyerekkoromban rengeteg mesét olvastunk otthon a családdal, és nem csak olvastunk, hanem saját, személyre szabottakat is meséltek nekünk, gyerekeknek. Szóval emiatt is lehet, hogy annyira ismerősnek és otthonosnak érzem ezt a fajta történetmesélést. Az a benyomásom, hogy az emberek azért vonzódnak a mesékhez, mert univerzális. Nagyon szeretem, hogy egy közös, kollektív tudásra tud referálni, amihez általában az emberek kapcsolódni tudnak, egy jó alap, ahonnan el lehet indulni, örökzöldnek látom ezt a formát. Az utolsó mese című filmem alapsztorija, Ottlik Géza novellája éppen ezt a klasszikus formát feszegeti. Mi van a mesei happy enden túl, mi van akkor, mikor a mindennapok valósága átmossa mágikus, fantasztikus világát. Mindkét említett filmemben, a Babukában és az Utolsó mesében is valamilyen formában a vágykép és a valóság csapnak össze. A mindenkori mese (az ember vágya és ideálja) azt mondja, hogy „ez a dolgok rendje és módja” és „így volt”, vagy „ennek így kell lennie”, és erre a valóság azt mondja, hogy „oké, de mi van, ha nem?”. Szóval nekem nagyon izgalmas kérdés, hogy ezzel az ember mit kezd.

Beszélj egy kicsit az alkotói folyamatodról. Hogyan materializálódik nálad egy ötlet?

Hát, általában nem a mesebeli ihlet kólint fejbe, hanem inkább valami konkrét, külső kontextus (pályázat, vizsga, munkafelkérés, ajándék valakinek stb.) indítja be az alkotói folyamatot. Az az érdekes, hogy akárhányszor belekezdek valamibe, legyen az film, forgatókönyv, grafika, könyvillusztráció, vagy bármi, mindig van egy olyan érzésem, mintha először csinálnám. Meg kell ismerkednem az anyaggal, amin dolgozom, mindig kíváncsi vagyok, mi lesz belőle. Ilyenkor sok filmet nézek, olvasok, zenéket hallgatok, keresem a kapcsolódási pontokat, szóval inspirálódok. Az elején sokáig csak gondolkozom, ráhangolódok, aztán egyszer csak észrevétlenül elkezdem csinálni a dolgot. Jellemzően kísérletezgetek, amíg rátalálok egy ötletre vagy formára. Azok a munkáim szoktak a legjobban sikerülni, amit egy nagy lendületből, ösztönösen csinálok. Ez viszont fura dolog, mert így azt az érzést kelti bennem, hogy nincs teljes hatalmam az alkotói folyamat fölött, mintha nem is én csinálnám, csak valahogy megtörténik. Az is igaz, hogy csak néhány éve vagyok a szakmában, lehet, hogy ez az érzés változik a tapasztalattal és rutinnal, de azért remélem, hogy az ösztönösségnek ez a hálás része akkor sem tűnik majd el.

Időnként elfelejtjük, hogy a filmes munka csapatmunka, pedig sokat lehetne tanulni belőle. Hogyan zajlik egy filmes csapat munkafolyamata?

Ez az egyik kedvenc részem a filmkészítésben, hogy csapattal dolgozunk, különösen akkor, ha sikerül összehozni egy jó társaságot. Most egy csodálatos csapattal dolgozom együtt. Jól meghatározott szerepkörök vannak. Alapvetően egy hierarchikus rendszerről van szó, ahol a legtöbb esetben a rendezőn van a legtöbb felelősség és az övé az utolsó szó, de közben a stáb egy összetett „ökoszisztéma”, mindenkire esszenciális szükség van. Én most grafikusokkal, animátorokkal, kompozitorokkal, hangmérnökkel, gyártásvezetőkkel, íróval, producerrel dolgozom együtt és mindenki hihetetlen munkát és kreativitást tesz bele a projektbe. Nem mondok újat vele, hogy egy ilyen folyamatban a legfontosabb elem a kommunikáció, de ezt nem lehet eleget hangsúlyozni. A jó együttműködés ezen áll vagy bukik. Ennyi embert összehangolni egy cél érdekében szuper dolog, de nagy kihívás is egyben.

A mostani projekten keresztül talán jól tudom vázolni a munkafolyamatot. Ezúttal a producernek volt egy ötlete, amivel megkeresett és amire felkért rendezőként. Az ötletre elkészült egy filmterv, majd annak az elfogadása után bevontunk egy forgatókönyvírót. Később bekerült egy remek gyártásvezető is a képbe, aki az egész folyamat szervezését, logisztikáját, jogi és anyagi részeit intézi. Aztán a hiányzó szereplőket is szép lassan megtaláltuk.

Mi a legnagyobb kihívás számodra egy film készítésekor?

Meggyőzni saját magamat arról, hogy amit kitaláltam, az jó lesz és működni fog.

Az animációs filmek mellett illusztrátorként is dolgozol, a 2021-es Szép Magyar Könyv-díjat az általad illusztrált Szerintemezazegész című Jakabovics Tibor-gyermekkönyv kapta. A tyúk vagy a tojás kérdésére hivatkozva nálad melyik jött előbb, a filmvilág szeretete vagy a rajz/kollázs?

A filmegyetem előtt művészeti suliba jártam, grafika szakon végeztem, de a rajzolás/képkészítés már gyerekkorom óta velem van, szóval talán az volt hamarabb. Bár, ha azt veszem, gyerekkoromban egy csomó előadást, bábszínházat, cirkuszi produkciót készítettünk. Például volt olyan előadás is, amit úgy csináltunk meg, mintha egy tévéműsor volna – még reklámokat is kitaláltunk! – szóval elkezdtek keveredni a médiumok. Ezek a próbálkozások már összefüggésbe hozhatók a későbbi filmes érdeklődésemmel.

Amúgy Jakabovics Tibor Szerintemezazegész könyve volt az első könyvillusztrációs munkám. A filmegyetem után egyáltalán nem gondoltam volna, hogy megtalálnak még „rajzolós” projektek, szóval igazán örültem neki, és nagyon szerettem csinálni.

Szerintemezazegész. Könyvilusztráció, 2021

Az utolsó mese nagy kört járt be: az Alter-Native-on, a Filmtettfeszt különböző helyszínein, nemrégiben pedig Grúziában is bemutatták egy animációs filmfesztiválon. Hogyan látod az erdélyi (magyar) filmes szakmát, mik a kitörési lehetőségek?

Azt hiszem, az erdélyi filmes szakmának, és az erdélyi animációs filmes szakmának más-más útjai vannak. Azt látom, hogy nagyon sok tehetséges erdélyi filmes van, de közülük rengetegen máshol érvényesülnek, mint Erdélyben. Nagyon sokan jönnek Budapestre, én is itt lakom most.

Erdélyiként animációval foglalkozni még inkább nehezített pálya. Egyelőre nincs olyan, hogy „erdélyi (magyar) animáció”. Még nincsenek, vagy csak kialakulóban vannak erdélyi animációs közösségek és bázisok, viszont vannak már egyéni példák, ahol nagyon sokat tesznek azért, hogy valamikor majd legyen. Itt van néhány név, akiknek én is sokat köszönhetek ilyen szempontból: a Filmtett Kolozsváron és Balázs Zoli Nagyváradon, a Magma Sepsiszentgyörgyön, ahol több animációs programot és workshopot is szerveztek már, Hátszegi Zsolt, aki a Unigoat stúdiót alapította, csíkszeredai bázissal, vagy a volt tanárom, Kassay Réka, aki a Zoom Animaton Studiót csinálja, kolozsvári bázissal. Az utóbbinál volt szerencsém dolgozni, rögtön egyetem után, grafikusként, animátorként és rendezőként. Nagyon sokat köszönhetek ennek.

IthinkDat. Animációs sorozat pilot epizód-2023 (gyártás alatt)

Én az egyetem mellett a legtöbbet a szakmai kapcsolataimnak köszönhetek, amikre úgy tettem szert, hogy mindenféle (tematikus) eseményre, workshopokra és filmfesztiválokra jártam el és ismerkedtem. Meg ha sikerül egy jó vizsgafilmet csinálni, az sokat lendít a dolgokon.

Kell egy adag szerencse, jó kapcsolatok, kitartás.

A TED-Ed számára is készült egy animációs kisfilmetek egy nemzetközi csapattal – nem is akármiről, hanem a zombik sötét múltjáról és történelmi vonatkozásáról. Hogyan kerültél kapcsolatba a projekttel és milyen szereped volt benne?

A szakmai kapcsolatokkal eddigi pályám során elég nagy szerencsém volt. A mesteri befejezése után Észtországban szakmai gyakorlatoztam, a Nukufilm és Joonisfilm nagymúltú animációs stúdióknál, és akkor ott remek kapcsolatokra tettem szert. A TED-Ed-es munkába egy nagyon kedves észt barátomon keresztül kerültem be, akit rendezőnek kértek fel, ő meg engem a grafikusnak. Szóval a film látványvilágát csináltam, illetve annak a haiti-zombis részét. Vele már több projektben is dolgoztunk együtt, nemrég a második animációnkat fejeztük be a TED-Ed-nek, ugyanebben a felállásban, ami ezúttal nem zombikról, hanem pápákról szólt.

Mik a terveid a közeljövőben, vannak új munkáid a láthatáron?

Folyton van valami, főleg felkérések, most épp egy sorozat pilot-epizódját rendezem, amit reményeink szerint január végéig befejezünk egy csodálatos csapattal. „Szokatlan, intellektuális szórakoztatás családoknak” – valahogy így fogalmaztuk meg, hogy mi is lesz ez a film. Ebbe a projektbe is Jakabovics Tibor felkérésére kezdtem bele, ez lesz a harmadik közös munkánk. (A gyerekkönyv mellett még készítettem egy rövid animációs könyv-trailert a korábbi, Mókusugrás c. könyvéhez.) Nagyon hálás vagyok ezekért a lehetőségekért. A jövőben több könyvötlet és egy újabb animációs doksi is felmerült, és hát, ha jól sikerül a pilot, akkor egy animációs sorozat is kilátásban van. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen felkérések és lehetőségek találnak meg, persze szabadúszóként mindig van rizikó a dologban. Ha egy ideig – mondjuk – nem kapnék felkéréseket, akkor nekifognék egy következő, teljesen saját filmötletnek.

Búzási Gyopár-Orsolya (Kolozsvár, 1996) képzőművészetet, majd filmkészítést tanult. 2019-ben diplomázott rendezőként a Sapientia EMTE film szakán, majd Tallinnban végzett szakmai gyakorlatot. A Babuka a fűben c. animációs dokumentumfilmjét számos fesztiválon díjazták. Animációs rendezőként és grafikusként dolgozik.

Sánta Miriám (1993, Kolozsvár) költő, író, újságíró.

február 6, 2023 | Fehér Imola | Kultúra | Rovatok

MEGOSZTOM

Légy jó mindhalálig – beszélgetés az előadás rendezőjével, Nagy Reginával

Hogy találtátok meg a főszereplőket?

A Dzsungel Könyvével kezdődött. Már akkor éreztem, hogy van honnan meríteni, van egy ‘Misim’; hiszen megtaláltam Tomit, a főszereplőt, de a színház kérésére duplázni kellett, amit jogosnak is tartok. Meghírdettük a castingot, sokan eljöttek, majd kiválasztottuk a gyerekeket. Shvarczkopf Tomit korábban már ajánlották, mondván, hogy nagyon tehetséges; megjelent s beigazolódott, hogy színpadra termett.

Hosszú próbafolyamat előzte meg az előadást. Hogy fogtatok neki?

Picit az elején még hagytam őket. Fontos volt, hogy a csapat összeálljon, egyként dolgozzon- mozogjon a színpadon. Idő kellett, hogy a gyerekek megismerjék és megszokják egymást. Elkezdtünk játszani, énekelni, táncolni. A feladatokkal, játékokkal folyamatosan magyaráztam nekik, mi mire jó. Megtanultuk, hogy ha a színpadon vagyunk, folyamatosan figyelnünk kell a másikra. Egyszerre mozdulunk, mert a színpadon bizonyos pillanatokban egyszerre kell mozdulni. Egész az alapoktól vettük az egészet. Természetesen kaptam segítséget, egy stáb állt mellettem és mindenki figyelte, melyik gyermek miben jó. Ezért is volt hosszabb a munkafolyamat, mert meg kellett ismerjem őket, látnom kellett, kiben milyen tehetség lakozik, hogy le tudjam osztani a szerepeket. Rengeteg meglepetést okoztak a gyerekek. Példának említeném Sanyikát. Fenomenális. Sanyika az Sanyika. Van egy olyan adottság a gyerekekben, amit ha elkapsz időben és fejleszted, a végén rácsodálkozol, hogy hova fejlődött. Ezért is fontos a próbafolyamat. Időt és teret kell hagyni nekik.

Nehéz volt ennyi gyerekkel próbálni?

Én nagyon szerettem próbákra bejárni. Lehettem bármennyire fáradt vagy rossz kedvű, mindezt magam mögött hagytam, mert tudtam, hogy gyerekekkel dolgozom. Természetesen nyüzsögtek és rendet kellett tartani, de olyan energiát adtak, hogy bármennyire is elfáradtunk a próba végére, úgy éreztük a koreográfussal, hogy boldogan megyünk haza.

Ezt minek tulajdonítod?

Valami plusszt kaptunk, ami aztán a színészekre is ráragadt, ahogy elkezdtünk közösen próbálni. Nem volt kérdés, hogy ebből mi lesz. Valahogy a Jóisten úgy adta a lépcsőfokokat a gyerekek energiájából, amire csak rá kellett lépni és vitt tovább, mint egy mozgólépcső. Nem volt semmi konfliktus, semmi probléma. Nem gondoltam volna, amikor belevágtam, hogy ez ennyire zökkenőmentesen fog lezajlani.

És a te ötleted volt, hogy ezt a darabot vigyétek színpadra?

Már rég szerettem volna. Ez egy olyan darab, ami kortól független, egy olyan darab, ami a fiatalokat megmozgatja, hasznos nekik azért is, mert benne van a tananyagban. Azt is tudom, hogy nem szeretik magát a regényt olvasni, unják, nem értik a nyelvezetét. Ez viszont egy olyan formája a történetnek, ami megmarad a nézőkben. Másfelől pedig az is igaz, ha gyerek van a színpadon, az mindig siker. Ez alapjáraton egy sikerdarab.

Az üzenete is szívhez szól. Nagyon jó az időzítés, úgy érzem ismét kezdenek az emberek visszazökkenni a régi kerékvágásba és a kedvesség, a tisztelet az odafigyelés háttérbe szorul.

Igen. Ilyenkor az érzékeny emberek, mint mi, bezárkóznak, mint a sündisznó. Nem jó, ahol most tartunk, fel kell ébredni, valamit csinálni kell. Észre kell vegyünk, hogy ahol tartunk, nem jó az irány. A Dzsungel könyvében az állatok tisztasága áll szemben az emberekkel. Az állatvilágban is megvannak a harcok, de ott egy egészséges, természetes harc zajlik, nincs benne alapgonoszság. S ugyanez a tisztaság van benne a gyermekekben.

Könnyen megvalósítottad a rendezői célod?

Nagyon könnyű beesni egy sikerdarabba, mondván,hogy elviszi a zene és a gyerekek, én meg megrendezem és siker lesz. Én nem akartam ezt csinálni. Ezért is hoztam be egy plusz szereplőt a történetbe, kiemelve azt, amit én akartam mondani – a felnőtt szerepét, ami nincs benne a darabban.

Nekem nagyon tetszett ez a megoldás.

Éreztem, hogy kell egy plusz, egy rezonőr, aki átviszi a történetet, aki közel hozza a felnőttekhez a történetet.

Nagyon jók ezek a csendes szereplők.

Most volt két mondata, egy rövid dialógus gyermek és a felnőtt én között. Ezek Móricz szövegek. Úgy válogatottam össze őket, hogy az élet minden területéről legyen egy kicsi. A háborúval kezdődik, ami a mai világunkat jellemzi, majd ebből legyen egy kis káosz. Rádöbbenhetünk, hogy nem értünk semmit, ha nem nézünk magunkba. Lehetünk mi okosak, de először magunkból induljunk ki s ha magunkat rendbe tudjuk tenni, akkor igen, akkor léphetünk, akkor viszont adjuk át a fiataloknak, amit képviselünk. Régóta foglalkoztat, hogy hogyan állnak hozzá a felnőttek a világhoz, a gyerekekhez.

Sokan elfelejtik, hogy egyszer gyerekek voltak.

Ez mind az évek sora, kudarcok, rossz élmények terhe. Ha felnőttként próbálsz változtatni rajta, lehet neked már nem lesz jobb, de a következő generációnak igen. Én ebben látom úgymond a kiutat.

Túl hamar komolyodnak meg a gyerekek, túl hamar felnőnek. A gyermeki tisztaságot látva a színpadon, sok néző szemében könny gyűlt.

Megmozdítottunk a nézőkben valamit. Ha már ezt elértem, hogy néhányan elkezdenek rajta gondolkodni, már jó. Valahogy azokat kellene elkapni, akik nem érzékenyek.

Pedagógusként nagyon megérintett. Érző emberként megsiratott.

Nagyon érdekes a pedagógusi kritika is benne. Sokat beszélgettünk a pedagógus sztereotípiákról azokkal a kollégákkal, akik a színpadon pedagógust alakítanak. Ellentétes pedagógusképekkel találkozunk a színpadon.

A gyerekek is sokat változtak a próbák alatt. Látszik az előadáson, hogy mennyi munka van a hátatok mögött.

Rengeteget fejlődtek. Fegyelmezetten, ügyesen játszották a szerepüket. A félénkebben is kibontakoztak, megnyíltak. A szülők is visszajelezték, hogy nagyon köszönik a munkánkat. Mindenféleképpen jó hatással van a színház a gyerekekre. Fontos, hogy a gyerekek megszeressék az irodalmat, a színházat.

Milyennek látják a gyerekek a színházat?

Azt vettem észre, hogy csodálattal néznek maga a színház világára, de azt az ámulatot, amikor először átmentünk a színházba próbálni, sosem fogom elfelejteni. A színpadon álltak és bekapcsoltuk a fényeket. Rácsodálkoztak, hogy milyen gyönyörű és minden kicsi dolognak nagyon tudtak örülni. Valószínű, hogy mi is minden alkalommal így kellene örüljünk, amikor bejövünk dolgozni. 🙂 Nekünk már természetes, hogy ez van, de ők mindenre rácsodálkoztak. Örültek, amikor kész lett a díszlet. Volt olyan gyerek, amelyik elsírta magát. Ez a pozitivizmus ráragadt az egész társulatra.

Jobbak lettetek a gyerekekkel való munka során?

Igen, mindenképp. Mikor a színészek csatlakoztak, a gyerekek már tudták, mi a dolguk. A felnőttek rácsodálkoztak, hogy ők már itt tartanak. Egyenrangúnak kezelték a gyerekeket. A tapsrend szerint a gyerekek hajolnak meg először, aztán a felnőttek. Sokszor nézem a színészek arcát, és azt érzem, hogy belül mindenki ragyog.

A szeretet.

Igen. Én hiszek a szeretet színházában. Mindig is hittem benne. A szeretet felold bármi nehézséget. Nekem az a katarzis, ha a szeretet győz, ami nem egyenrangú a happy end-el. Nagyon sokszor megkaptam, hogy a szeretet az giccses. Bár az Artaud féle kegyetlen színházat, mint műfajt, szeretem, a hozzá tartozó próbafolyamatot sosem éreztem magaménak. Én a színésszel együtt dolgozom, kíváncsi vagyok a véleményükre. Elmondom, hogy mit szeretnék kihozni a darabból, én hogy látom. Olyan ez, mint egy matekpélda, amit együtt oldunk meg. Mindenki hozzáteszi a saját véleményét, ötletét. Van ami jó, van ami nem jó. Közösen alkotunk. A gyerekek is ötleteltek, a helyzetekre reagálva adták a megoldásokat. Sokszor csak álltam és néztem. A két Misitől jött a legtöbb ötlet. Olyan jól átlátták a darabot, voltak olyan dolgok benne, amit ők vettek észre, én nem. Hihetetlenül friss az agyuk.

Fontos meghallgatni őket. Jól lehet nevelni szigorú szeretettel.

Ha megteremted velük a kapcsolatot és figyelsz rájuk, később is emlékezni fog arra, hogy rád számíthatott, biztos pont voltál. Sokat tanult tőled.

Egy gyerek szárnyal, ha érzi, hogy meglátod benne az értéket. És te megláttad bennük a kincset és felszínre hoztad.

Minden gyermekben ott a lehetőség. A zárkózott gyermekben is, aki lehet az elején nem mutatja, de ki kell várni. Ha szorgalmasan, kitartással jön, meglesz az eredmény.

Nagy sikere van a darabnak.

Igen, helyi szinten jó híre van, de szakmailag ez csak egy musical. Ilyenkor kicsit szélmalomharc az egész, de sosem akartam a “nagy rendező” lenni. Nem a nagy drámákban látom magam, azt meghagyom másoknak. Ezért be vagyok skatulyázva, de nem bánt. Talán én kell legyek ennek a hírnöke, hogy meg lehet csinálni egy musicalt másképp is. Az 1991-es ősbemutató rendezője, előadás után odajött és azt mondta, ez volt az egyik legjobb előadás amit látott, azzal, hogy mertem változtatni, bevittem egy felnőtt szereplőt, konkretizáltam dolgokat, letisztítottam a figurákat, olyasmit láttam meg, amit mások nem. S pont ez a lényeg, ne legyünk csak úgy túl rajta. Lehet musicalt is más formában is csinálni.

Igen, műfajtól függetlenül megtisztelni az írói szándékot és belecsempészni egy rendezői elvet.

Igen. Legyen egy kicsit a tied. Mindennek legyen meg a miértje. Én azt látom a mai színházi világban, hogy a miértek elillannak. Formákban gondolkodunk, ami nem rossz. Minket még úgy tanítottak, hogy mit, miért, hogy – ez a hármas szabály a rendezés alapja. Látom, hogy veszik át a formákat, mert az a divat. Mint az, hogy fehérre festik a szereplők arcát, mert egy nagy rendező kitalálta. De miért? Inkább találd ki a te fehér arcodat. Keresd meg a gyökerét, találj ki valami újat és csinálj valami mást. Én így látom most ezt a szakmát.

A szakmai vélemény számít, de a nézők visszajelzései, amit előadás után kaptok, az is fontos. Sőt. Felmerül a kérdés, kinek játszotok.

Igen, s ha már itt tartunk. Mi is a szerepe a színháznak? A Dzsungel könyvét már háromszor rendeztem az elmúlt 12 évben. Most románul fogom. Amikor először színpadra állítottuk és annak is nagy sikere lett, azt kérdezte az akkori igazgatóm, hogy nem gondolkozom azon, ha valaminek ekkora sikere van, az nem jó? Én ezt mai napig nem értem, vagy nem akarom érteni. De akkor velem van a baj. Akkor nem ugyanazt a színházi nyelvet beszéltük és én ezt elfogadtam. Felhívnak, megállítanak az utcán, üzennek vissza; nem csak nekem, az egész a társulatnak.

Miért vagy hálás? Mi az, amit a gyerekektől kaptál?

Hitet. Hitet abban, hogy amit csinálunk, az jó, és amiben hiszek én, az jó. Igen, ezen az úton kell tovább menni. Volt egy tanárom a főiskolán rendezői szakon, és kaptunk egy- egy jelenetet. Mindenki kellékekben gondolkodott én meg úgy terveztem, hogy megcsinálom egy székkel az egészet. Láttam, hogy mindenki cipeli be a kellékeit a terembe s elkezdtem gondolkodni, átvariáltam az egészet s vittem be én is kellékeket. Majd jött a tanárunk, Kövesdi István rendező és rám nézett, megkérdezte: ‘Miért változtattad meg? Te voltál az egyedüli, aki másképp gondolkodott. Menj ezen az úton! Neked ez az utad.’ S most ugyanezt érzem. Úgy hogy igen, a hitet, hogy lehet szeretettel elérni dolgokat.

A szeretet alap. És örök.

Fotók: Czinzel László

szeptember 12, 2022 | Cseke Péter Tamás | Rovatok | Társadalom

MEGOSZTOM

Merre tart a sajtószakma?

Az utóbbi két évben kevesen jelentkeztek magyar újságíróképzésre a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, nem telt be a meghirdetett 15 térítésmentes hely. Győrffy Gábor egyetemi docenst, a BBTE Újságírás Intézete magyar tagozatának vezetőjét az érdeklődés megcsappanásának okairól, a képzés vonzóbbá tételének lehetőségeiről kérdeztük.

Hogyan alakult a diáklétszám a BBTE-n a magyar újságíróképzésen az elmúlt években?

Az 1993-ban indított magyar újságírás szakon kezdettől fogva 15 körüli tandíjmentes és váltakozó számú térítéses helyet hirdettek meg a felvételin. A betöltött helyek száma az elmúlt közel két évtizedben ingadozott. Amikor én az egyetemre kerültem 2005 körül, alacsony volt a létszám. Aztán a következő években már húsz fő feletti évfolyam indult, majd ismét csökkent a hallgatók száma, nem teltek be a helyek. A 2012-15-es évfolyam ismét bőven húsz feletti létszámú volt, akkor 25-en végeztek, de 2020-ban is 22-en. Tehát a járvány előtti utolsó évig, 2019-ig 10 és 25 között váltakozott a diáklétszám az elsőéven. Még a járvány első évében, 2020-ban is beteltek a helyek, tavaly és idén viszont már kevesebben jelentkeztek, újra 10 alá csökkent a létszám.

A szeptemberi pótfelvételi a tapasztalat szerint mennyire módosíthat a diáklétszámon?

Az őszi felvételin még hirdetünk ingyenes helyeket, minden évben szokott jelentkezni pár hallgató.

De nagy eséllyel a következő tanévben sem lesz tíznél több hallgató az első évfolyamon a magyar újságíróképzésen. Milyen következményekkel jár az alacsony diáklétszám? Számít-e például a finanszírozás szempontjából?

Nincs meghatározva egy minimális diáklétszám egy évfolyam elindítására. A felsőoktatásban vannak úgymond lényeges szakok, amelyek a létszámtól függetlenül elindulnak. Remélem, az újságírás továbbra is megmarad fontos szaknak, ezért nem lesz gyakorlati következménye az alacsony diáklétszámnak. Remélem ugyanakkor, hogy a következő tanévekben sikerül vonzóbbá tenni a szakot, és a diáklétszám ismét nőni fog.

Mivel magyarázza az újságíróképzés iránti érdeklődés hirtelen megcsappanását a legutóbbi két évben?

Ezt sokat elemeztük a tanszéken. Az nyilvánvaló, hogy a koronavírus-járvány nem tett jót a felsőoktatásnak általában. Nem csak nálunk csökkent a diáklétszám, hanem nagyon sok más szakon is. A román újságírásképzésen is gyakorlatilag megfeleződött a hallgatók száma, de a magyar nyelvű kommunikáció szakon is kevesebb a hallgató. Ehhez nyilván hozzájárult még az internetes újságírás korszakára jellemző információdömping, a járvány időszakában tapasztalható információs káosz és az újságírói szakma presztízsének csökkenése is. Sokat változott az újságírói szakma az utóbbi években, és ennek megfelelően a képzést át kell alakítani és újra ki kell találni.

Vannak-e a Sapientián elszívó hatású párhuzamos képzések?

Minden képzés elszívó hatású, ami a kommunikációhoz kapcsolódik. Számos rokon szak van az erdélyi felsőoktatásban, többek között a Sapientián is, de a BBTE egyéb karain is, például a Színház és Film Karon is vannak rokon képzések.

Demográfiai okok is lehetnek a háttérben?

Igen, ez is egyike a több tényezőnek, hiszen országos szinten csökken a felsőoktatásra jelentkezők száma.

Rendszerint hogyan próbálnak diákokat toborozni, a kart népszerűsíteni?

Ameddig erre volt lehetőség, az elsőéves hallgatóink felkeresték a középiskolákat, s bemutatták a végzős diákoknak a szakot. Elmondták nekik, hogy miket tanulnak, és mire számíthatnak majd a felvételizők az újságíróképzésen. Amikor kitört a járvány, ez a lehetőség megszűnt. Ezt nagyon kemény online kampánnyal próbáltuk kompenzálni, népszerűsítettük a szakot a közösségi oldalakon. És hát a tavalyi és az idei felvételin is megmutatkozott, hogy ez a kampány nem volt elegendő.

Hogyan próbálják meg a későbbiekben a képzést vonzóbbá tenni?

Az újságírás név eleve elavult és csalóka lehet, hiszen nem csupán írásról, szövegek létrehozásáról van szó: a szakon eddig is a tanterv része volt az online- és audiovizuális médiaképzés is, amely a médiával kapcsolatos szakmákban használható tudást nyújt. Ugyanakkor a következő egy-két évben megpróbáljuk átalakítani a tantervet, megpróbálunk behozni olyan tantárgyakat, amelyek sokkal közelebb állnak a digitális médiához, hiszen a szakra jelentkező fiatalok ebben a környezetben érzik otthon magukat és a szakma is efelé tart. Olyan tantárgyakat tervezünk, mint például a multimédia, digitális platformok, mobil kommunikáció, podcast-készítés, illetve az informatikához közel álló kurzusokat, például big data adatfeldolgozást, digitális adatelemzést, ami a kutatásban hozhat újat a hallgatók számára. Szeretnénk egy vállalkozói ismeretek nevű tantárgyat is létrehozni, hiszen egyre inkább vállalkozóként is be lehet törni a médiapiacra.

Hogy állnak a mesteri képzéssel?

Itt van egy limit, legkevesebb öt hallgató kell egy évfolyam elindításához. Amióta az újságírás szakon tanítok, tehát az elmúlt tizenöt évben egyetlen év volt, amikor nem sikerült beindítani a mesterit. Idén is volt öt jelentkező a képzésre. A mi diákjaink és más szakok hallgatónak aránya egyébként változó a mesterin. Volt olyan évfolyam, amely kizárólag újságíró szakos hallgatókból áll, de az idén például az öt jelentkező közül négy más szakokról érkezett, olyan hallgatók, akik humán szakok végzése után megismerkednének a média világával.

A BBTE több más karán alakult magyar intézet, a Politika, közigazgatás és kommunikációtudományi karon nem. Miért?

Más karoktól eltérően a mi karunk rendkívül heterogén, így nehéz lett volna létrehozni egy működőképes magyar intézetet.

Mit tud mondani a tanári gárdáról? Le vannak-e fedve a fontosabb tantárgyak főállású magyar oktatókkal?

Igen, a fontosabb tárgyakat igyekszünk szakemberekkel lefedni: a sajtójogot például jogász, a sportújságírást sportújságíró, a rádiós és televíziós tárgyakat rádiós, illetve tévés szakember, az oknyomozást oknyomozó újságíró tanítja. Ezért a feladatok és követelmények is a gyakorlati tartalomgyártáshoz kapcsolódnak, például a sportújságírás tantárgy esetében sporteseményekre kapnak akkreditációt a hallgatók, és sajtóban közölhető anyagokat hoznak létre.

Van-e intézményi kapcsolat a Magyar Újságírók Romániai Egyesületével?

Igen, néhány évvel ezelőtt aláírtunk egy hivatalos együttműködési megállapodást is. Összekötő kapcsot jelent Rácz Éva korábbi MÚRE-elnök, aki nálunk oktat rádiós újságírást. Igyekszünk arra ösztönözni a diákjainkat, hogy vegyenek részt a MÚRE programjain, eljárnak például az egyesület által évente megszervezett riporttáborokba, így idén május végén Nagyenyeden.

A MÚRE nem segíthet az újságíróképzés népszerűsítésében?

Voltak erre kísérletek, a MÚRE segít a szakgyakorlatok megszervezésében, szerkesztőségek felkeresésében.

Követik-e a hallgatók elhelyezkedését az egyetem elvégzése után? Sikerül-e állást találniuk a szakmában?

Pozitív fejlemény, hogy egyre több hallgatónk helyezkedik el a képzésének megfelelő állásban. Amikor az egyetemre kerültem, akkor még elég kevés diákunk kapott állást a médiában. Mára elmondható, hogy a végzettjeinknek több mint fele újságíró lesz. A kisebb városokban könnyebben el lehet helyezkedni, de Kolozsváron például elég nagy a verseny a szakmán belül.

Évekkel ezelőtt hallottam hallgatókat panaszkodni arra, hogy az újságírás szakon túl kevés a gyakorlati képzés. Történt-e elmozdulás ezen a téren?

Ezt kétféleképpen lehet orvosolni. Az egyik, hogy komolyan kell venniük a szakgyakorlatot a diákoknak és a befogadó sajtóintézményeknek egyaránt. Az elvárásunk az, hogy a szakgyakorlaton résztvevő hallgató elkészítsen és közöljön legalább öt anyagot, ami lehet írott, rádiós vagy tévés anyag. Régen valóban előfordult az, hogy egy kávé mellett el tudta intézni a diák a szakgyakorlatát. Most már ezt komolyabban veszik, a befogadó intézményektől is kérünk visszajelzéseket. A gyakorlati részt erősítő másik elvárásunk, hogy a képzés során az egyes tantárgyakon belül is, a diákok írjanak olyan anyagokat, amelyek megjelenhetnek a sajtóban. A kulturális újságírás tantárgy szemináriumára írt cikkek például kiadványok kulturális rovatában jelennek meg. A cél az, hogy minél korábban kezdjenek el a hallgatók közölni. Ebben a Campus és a Perspektíva diáklapok is segítenek, sok hallgatónk ismerkedik itt a szakmával.

Miért érdemes beiratkozni a BBTE-re a magyar újságírás szakra?

Mindenképpen azoknak érdemes beiratkozni, akik szeretik ezt a szakmát. Kis létszámú szak vagyunk, az oktatóknak lehetőségük van szoros kapcsolatot kialakítani a hallgatókkal, több programot is hirdetünk számukra. Már-már tutoriális jellegű szakmai irányítással zajlik nálunk a képzés. Különösen harmadévben, amikor a diákok a szakdolgozatukat írják és készülnek munkahelyet keresni. Segíteni tudunk nekik abban, hogy tudjanak választani mondjuk az írott és az audiovizuális média között, merre irányuljanak a szakmában. Az egyetem elvégzés után persze kemény a verseny a szakmában, de sok a lehetőség is: a szerkesztőségi munkahelyek mellett vannak végzőseink, akik például youtuberek vagy vloggerek.

Lehet, az előző kérdést inkább úgy kell volna megfogalmazni: érdemes ma Erdélyben magyar újságírónak lenni?

Ha szereted, akkor érdemes. Akkor megtalálod a témákat, amik érdekelnek, megtalálod magadnak azokat a felületeket, amelyeken meg tudsz nyilvánulni, és a motivációt is arra, hogy médiában dolgozz.

Szeptember 12-14. között lehet beiratkozni az Újságírás Szak nyolc államilag támogatott helyére Kolozsváron. A felvételivel kapcsolatos részleteket itt találják: http://www.ujsagiras.ro/hirek/felveteli-ujsagiras-szakra

Címke: interjú

Az kell a könyvben szerepeljen, ami megtörtént

A magyar specifikummal felépített centrum nem mindig figyel a perifériára

Megkerülhetetlen az értelmiség fogalmának mindenkori kijelölése

Mindenkinek joga van játszani

Mindent átnéztek, ami papír volt, s nyomtattak rá valamit

Nem tudunk nem költőien létezni

Terápia, menekülés, megérkezés magamhoz

Vágykép, valóság és csapatmunka

Légy jó mindhalálig – beszélgetés az előadás rendezőjével, Nagy Reginával

Merre tart a sajtószakma?

Kulturális folyóirat és portál

Támogatók